2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szeretek mellette lenni, ha nem volna mellettem talán minden egyes nap szörnyen érezném magam, mert így vagy úgy de hiányozna. Az ikertestvérem mindig egy aranypáholyban ül a szívemben, egy olyan helyen ami csak neki van fenntartva. Ha Emily-ről lenne szó, akkor azt kell mondjam a húgom iránti szeretete hozzá képest eltörpül. Egy ikertestvért így természetesen sokkal jobban fogok mindig is szeretni, mert közte és köztem elvághatatlan kötelék van. Neki jóval előbb hinnék, mint bárki másnak, még akkor is ha nem mondana igazat vagy eltitkolná a teljes igazságot. Természetesen vannak olyan esetek amiket én sem mondanék el neki, mert úgy érzem nem tartozik rá és sokkal jobb neki tudatlanul élni. Ezzel legalább védekezhet, ha őt vonnák kérdőre helyettem, mert ki tudja miféle fontos dolgot hallgattam el előle, amit valójában nem kellett volna. De egyáltalán nem féltem Daniel-t, hiszek benne és tudom, hogy képes vigyázni magára és ha a helyzet úgy hozná akkor bizony kikérné a segítségemet is. Akkor meg biztos lehet abban, hogy készséggel segíteni fogok neki, mert ő a testvérem. Az nem lep meg, hogy Daniel kellemetlenül érzi magát amiért nem vette észre a szándékomat a kávézóról. Ez csakis azért lehet, mert akkor amikor anyának és apának mutattam a rajzom ő is ott volt és ugyanabba a csapdába esett, mint ők. Elhitte, hogy a bögrés pálcika babáim az otthonuk előtt álló figurákat jelenítik meg. Ezért nem is firtattam olyan hangosan akkoriban a dolgot, semmi értelmét nem láttam, egy öt évest nem mindig vesznek komolyan és én nem akartam, hogy a szüleim kinevessenek. – Nem a te hibád, hanem egyedül csak az enyém. Ha már a rajz elkészülése után felvilágosítalak téged, akkor nem esel ugyanabba a csapdába, mint anya vagy apa. Mielőtt azonban megvalósítanánk az én álmom, előtte okvetlen be kell bizonyítanunk a többieknek, hogy a kviddics is a mi sportunk. – ez ugyebár inkább az ő álma volt, mintsem az enyém, ettől függetlenül még én is szívesen leszek a részese. Ha Daniel-t az teszi boldoggá, hogy egymás oldalán vállvetve küzdjünk azért, mert azt szeretnénk minél sikeresebb legyen a csapatuk, akkor én ezt megadom neki. Ennyit megérdemel és tudom, egyáltalán nem bírnám ki ha ölbe tett kézzel kellene ülnöm míg ő azon mesterkedik, hogy elterelje az ellenfél figyelmét vagy védenie kellene, szóval sok lehetőség van. Azonban akkor amikor úgy dönt, hogy ő inkább alszik vagyis jobban mondva itt maradna, akkor csak sóhajtok egy nagyot. – Hát jó, de akkor nagyon meglepett arcot kell vágnod a meglepetésemre, ha oda is akarod kapni. – persze csak vicceltem, nem tudtam megállni, hogy ne ugrassam őt egy kicsikét – Na jó csak vicceltem! Hamarosan visszajövők, addig légy készen. – azzal kimentem az ajtón és becsuktam magam után. Az volt a gond, hogy így nem csak három hanem négy fős vagyis inkább velem együtt öt fős reggelit kell készítenem. Ami valljuk be nem kis mulatság, úgy meg pláne nem, hogy bármelyik pillanatban felébredhetnek, lejöhetnek a konyhába és az én jó szándékú meglepetésemnek lőttek. Csak az számított, hogy lehetőleg ugyanolyan gyorsan, mint ahogy a forrócsokinál úgy a reggelivel is készen leszek. Remélem, tényleg nagyon remélem, hogy míg el nem készülök addig senki sem merészkedik le. Ha mégis, akkor soha többé nem lepem őket meg, mert mindig lebuktatnak és nem marad meg a meglepetésem varázsa.
Vannak pillanatok, mikor nem értjük a testvéreinket. Hogy miért kelnek fel kora reggel. Hogy miért ébresztik fel békésen szundikáló fivérüket… És hogy miért szeretnek lelkizni. Mindazonáltal ami leginkább megfogható, és ez érthető is, a forrócsokoládé. Főleg, ha Bailey csinálja. Nincs is jobb, mint egy bögre forrócsoki mellett lelkizni hajnalok hajnalán, mikor az indulásig még órák vannak hátra, és a szemünk majd lecsukódik. Őszintén szólva, én boldog vagyok. Újra vissza a Roxfortba, elkezdődik egy új tanév, és elhatározásom szent, hogy ebben az évben minden meg fog változni körülöttem. Kivéve egy dolgot, ez pedig a testvérem közelsége. Őt nem adnám semmiért. Így tehát szavai, és érthetetlen elgondolásai a „mi lenne ha” dologról határozottan felháborítanak. Egyáltalán hogy mer ilyeneken gondolkozni? Persze, igyekszem őt megnyugtatni, és közben én is nyugodt maradni, de ez nem olyan egyszerű, ilyen rémképek mellett. Nem tehetek róla, vizuális típus vagyok, és tudom, hogy egyáltalán nem bírnám elviselni, ha nem lehetnénk mindenben együtt benne. Hiszen ikrek vagyunk, a testvéri kötelék köztünk szorosabb, mint bármely más fivérekben, és ezt nem szabad elfelejteni, ilyen helyzetben nem szabad azon gondolkozni, mi lenne, ha a másik nem lenne, vagy nem olyan lenne, mint amilyen, vagy bármi egyéb történne. Egyszerűen nem szabad. Nem csoda hát hogy szülőhöz is méltó hangnemben torkollom le, hogy fogja már be, és hagyja abba a pesszimizmust. Már majdnem átragasztotta rám is. Láthatólag értett a szóból, mert nem firtatta, csak még elmondta utolsó véleményét. Ebbe inkább nem kötöttem bele, hogy még ennek is volt némi negatív felhangja, mert tudtam, hogy nem változtathatom ezt meg. Bailey ilyen… Sokat beszél, az elmúlt évek tapasztalatai alapján jó sokat lelkizik, amivel persze nincs is nagyobb baj. Ha nem hajnalok hajnalán teszi, mikor amúgy is feszült vagyok, mert felébresztett. Persze, már nem akartam aludni, teljesen kiment az álom a szememből. Beszélgetni akartam, ezért másfelé ment a szó, miközben mindketten a forrócsokinkat szürcsölgettük. - Hihetetlen, hogy egymást egészítjük ki, és mennyi minden mégis rejtve marad előttünk, ami valójában nyilvánvaló – motyogtam magamban, majd belenéztem testvérem szemébe. – Most rosszul érzem magam, hogy nem tudtam, hogy már kisgyerekkorunk óta van egy ekkora álmod. És most már biztos, hogy segíteni fogok megvalósítani. – Elhatározásom szent volt, és sérthetetlen. Úgy éreztem, nem figyeltem eléggé Bae-re, és bár tudom, hogy nekem is van előtte titkom, nem engedhettem meg magamnak, hogy ne figyeljek rá eléggé. Hiszen ő az én másik felem, és neki ez nem volt a titka, hiszen évekkel ezelőtt lerajzolta. Beszéd után én hátradőltem, ő viszont felpattant, hogy menjek vele. Picit felemeltem a fejemet, hogy nézzem hova megy… - Ne… - nyöszörögtem, mint valami megkínzott misszionárius. – Fogalmam sincs, mit akarsz, de nem ér rá később? Olyan jó feküdni… - Visszaejtettem a fejemet a párnára. Persze, nem akartam elaludni, de felállni sem szándékoztam az ágyból, szóval magamra húztam a takarót, jelezve, szavam megmásíthatatlan. – Inkább lepj meg engem is – motyogtam a plafonnak csukott szemmel, egyik kezemet a derekam alatt, másikat pedig a fejem fölött pihentetve…
// Köszöntem a játékot! Ha akarsz, írj kezdőt, van mit megbeszélnünk a jelenben a játéktéren! Bocsi a késői válaszért, és a korai zárásért, de lesznek izgalmasabb játékaink is //
Határozottan tudtam, hogy nem lett volna szabad ma fölkelnem. Úgy értem nem ilyen állapotban! Ha nem tör rám megint az az ostoba kétségbeesés, hogy Saya és Alphonzo akár valaha együtt lehetnek, nekem meg kötelességem lesz elfogadni s, úgy élni életem végéig. Csak ugyebár teljeséggel lehetetlen, hogy az ellenségünk és az, akivel legszívesebben minden percben törődnénk, úgy dönt együtt lesz. Ugye? Valaki igazán mondhatná még Daniel mellett, hogy totál hülyeség ilyesmiken rágódni! De tényleg! Bár ha most nem ilyesmivel foglalkoznék, akkor szerintem nem én lennék az, aki most a testvérem mellett ül. Egyes kevésbé reményteljes pillanataimban elfognak ilyen furcsa állapotok, persze a nap folyamára már elmúlik. Van az a forrócsokoládé és Daniel különleges képessége, ami arra ösztökél, hogy szedjem már össze magam s, ne búslakodjak olyasmin, ami teljességgel lehetetlen, így még szép: hallgatok rá. Neki köszönhetően sokkal könnyebben lábalom át ezeket a nehéz reggeli pillanatokat. De amíg nem teszek valamit ez ellen a rémálom ellen, addig tuti nem fog elmúlni. Tehát ha Daniel jelentkezik a kviddics csapatba – velem együtt – ezzel is valami újat hozva az életébe, akkor nekem is előre kell lépnem egyet. Nem maradhatok mindig ugyan ott, valósággá kell váltanom az összes álmomat, kezdve attól, hogy kávézót nyitok Daniel-el, egészen addig, amíg elmondom Saya-nak az igazat az érzéseimről és… Na igen, fogalmam sincs mi történik, majd azután. Most azonban erősen koncentrálok Daniel szavaira, anya megrovó szokásához híven ő is a teljes nevemen szolit. Bár szerintem ez minden felhívó és parancsoló szülő, testvér, nagyszülő, tanár, barát, ellenség fejében megfordul, hogyha nálam hatásos akar lenni a felszólítása javasolt, ha úgy cselekszik, ahogy perpillanat Daniel. Nem, egyáltalán semmi haszna sincs, ha hozzá teszi valaki a középső nevemet is, de nagyon ritka eset, ezért mindig hamar felfigyelek az a betűs névre, egyfajta „Jé, tudják ám a másik nevemet is használni!” arckifejezéssel. Bár most nem azért vágtam meglepettségtől áradó arcot, hanem inkább azért, mert Daniel rólunk beszélt, mintha egyetlen vágya az volna, hogy vagyis fogalmam sincs mije, de határozottan jól esett, amikor megemlítette számára nem létezik a te vagy az én, hanem a mi. Az már teljesen más tál tészta, hogy ő eközben a kviddics csapatba való jelentkezésről beszélt, én meg csak azt ragadtam ki a mondandójából, ami számomra most fontosabb volt. Még szép! Hiszen nem mindennap mondja az ember a testvérének, hogy mennyire kötődik hozzá és hallani sem akar, arról valamit nem ketten együtt tesznek. Megtudtam érteni Daniel-t, sokszor, nagyon-nagyon sokszor, amikor egyedül voltam és ő ki tudja hol lehetett, de minden bizonnyal nem a szemeim előtt, nem ott ahol én voltam az nagyon rémes pillanat sorozat volt, azért mert ha voltak is éppen mellettem, nélküle egyedül éreztem magam. - Ha ha ha nagyon vicces! – természetesen én is kiöltöttem rá a nyelvemet, kölcsön kenyér, vagyis jelen esetben nyelvnyújtogatás visszajár. - Tudom. Egyes pillanatokban úgy érzem, hogy… Ha nem vagy velem akkor az olyan, mintha alig élnék, és amikor megjelensz, mellettem vagy teljes egésznek érzem magam. – ez arra vezethető vissza, hogy mi mindent együtt kezdtünk, ha sírásról volt éppen szó kisdedként, akkor minden bizonnyal el tudom, képzelni amint együtt bőgök Daniel-el és anya kapkodja a fejét, mert mindketten éppen abban a pillanatban lettünk akár éhesek az éjszaka közepén. Na jó ez most egy olyan példa volt amire én személy szerint nem emlékezhetek, de azt tudom, hogy a tejfogaink egyszerre kezdtek kiesni az oviban. - Jó, a vajsör úgysem tartozik a kedvenc italaim közé. – ez természetesen enyhe kifejezés volt arra az utálatra, amit a vajsör izéről mondani szoktam. Egyszerűen nem szeretem és inkább tettettem magam ügyetlennek, lököm ki a kezemmel a megtelt poharat az asztalra tartalmával együtt, mintsem megigyam. - Nem, igazából ez azért van, mert azt hazudtam anyának és apának, hogy az a családi házunk és éppen tél van, mert állítólag akkor az volt minden vágyam. De ilyesmiről szó sem volt, mert az nem a házunk volt, ha akkor már tudtam volna írni, minden bizonnyal felírtam volna rá a kávézó nevét, nem pedig valami irkafirka szerűséget. – szépen lassan abba hagytam a rajzom ecsetelését, igazából nagyon béna lett, látszik rajta, hogy egy kisgyerek rajzolta, nem pedig egy idősebb. De attól még büszke vagyok rá, mert én rajzoltam és már akkor tudtam, hogy mit akarok, vagy legalábbis úgy hiszem. Ha mondjuk, ugyanilyen jól tudnám, mivel folytassam az egyetemet, nos, hm, az lenne ám az igazi! - Ugyan, ne becsüld alá magad! Kezdetben én is robbantgattam, nem emlékszel? De aztán rájöttem, hogy minden a jó időzítésen, adagon és odafigyelésen múlik. Vagy legalábbis én azt hiszem. Amúgy gyere! – gyorsan megittam a forró csokimat, mit sem törődve azzal, hogy igazából éppen ugyanúgy ment volna szívószállal is csak, ugyebár ha közvetlen a bögréhez ér a szám gyorsabb. Miután megittam, letettem az éjjeliszekrényre és kinyitottam a szoba ajtaját. - Gyorsan el kell intéznünk valamit! Egyedül meg nem megy, és még azelőtt kell, hogy anya és apa felébred! Ha észre veszik, miben mesterkedek vége a meglepetésnek izé, meglepetésünknek, mert nem hagyod, hogy egyedül lepjem meg őket! Ugye? – elvigyorodtam félig a szobában és félig a folyosón állva egyenesen Daniel-re nézve. Igazából még előtte is titokzatos akartam lenni, de ha velem tart és segít, hamar rájön, miben sántikálok.
Néha van olyan érzése az embernek, hogy a testvére, akit igencsak közelről ismer – szándékosan, vagy puszta szórakozásból – át akarja verni. De hogy miért próbálkozik egyáltalán meg ezzel? Úgy értem nem kell legilimentornak lennem ahhoz, hogy észrevegyem Bae szája sarkában meghúzódó mosolyt a mondatait követően, és ahhoz sem, hogy ismerjem saját ikertestvéremet. Szóval tényleg nem értem miért kell húznia az agyamat. Mikor tovább bizonygatja, hogy deee, igenis felébresztene, csak lazán felvonom a szemöldökömet, jelezve, hogy átlátok rajta, mert tényleg átlátok rajta. Arról nem is beszélve, hogy határozott, komoly kijelentését követve szinte azonnal elröhögte magát. Hát kérem szépen, így nem lehet blöffölni. Nevetését hallva, és látva kérdő arckifejezésem mosollyá változott, majd vele együtt nevettem. Egészen a kellemetlen témáig, amit gyorsan terelni is kezdtem, mert baromi rossz volt rágondolni. És egyébként is, minek gondolkoznánk olyanon, hogy mi lenne, ha, mikor nem úgy van. Teljesen felesleges gondolatmenetek ezek, és csak a kedvünket szegik, csak arra jók, semmi másra. Bailey nélkül az életem sivárabb lenne, mint a sivatag legsivárabb sivársága, és kihaltabb, mint egy temető éjszaka. Szóval jobb ezekre a dolgokra nem is gondolni. Mikor aztán megint hasonló gondolatok kezdenek eluralkodni testvéremet, csak immár a kviddics kapcsán, gondolkoztam rajta, hogy újra hozzávágom a kispárnámat. Igen, a kispárnámat, egyetlen szerelmetes kicsikémet. Emiatt kissé kegyetlennek éreztem magam, magammal szemben, hogy képes lennék újra feláldozni őt, de hát ilyen az élet. Azonban a párna nem repült, a szavak annál inkább. – Bailey Ambrose Mallory! Hagyd már abba ezt a pesszimista gondolkozást, különben megint hozzád vágok valamit! - torkolltam le, majd kinyújtottam felé a nyelvemet. - Nincs olyan, hogy nem vagyok, olyan sincs, hogy te nem vagy, csak olyan van, hogy mi vagyunk. Ha ketten jelentkezünk egy csapatba, akkor ketten jutunk be egy csapatba, ennek ez a rendje, és módja. Ketten, vagy egyikünk se! - közöltem határozottan, majd diadalittas mosoly terült szét az arcomon, jelezve, hogy én biztos vagyok abban, hogy mi ketten akármibe, még a kviddicsben is jó csapatot alkotunk, és természetesen verhetetlenek vagyunk. Mert hát ennek ez a rendje, és módja. A roxmorts-i kirándulást illetően felhúzom a szemöldökömet. Még hogy, ha időben megtalál. Szépen néznénk ki, ha míg ő szórakozik, addig hagyna engem a toronyban porosodni. Nem sok helyen szoktam tartózkodni, szóval igencsak tudhatja, hol talál. Ha meg nem, akkor keressen addig, míg meg nem talál. Nincs igazam? Miután szippantottam a forrócsokimból ezen nézeteimet közöltem is vele. – Hát akkor majd szépen törekedj arra, hogy időben megtalálj. Nem vagyok olyan eldugott személy. És akár mindketten fogyaszthatunk is csokoládét, mert hát mit nekünk vajsör?! - öltöttem újra nyelet. Ez a nyelvnyújtás az utóbbi időben, mintha valami rossz beidegződésemmé vált volna, vagy nem is tudom. Mintha olyan sokszor nyújtanám ki. Mi vagyok én? Kutya? Na mindegy… Szóval nyelvet öltöttem, majd elnevettem magam. A nehéz, és bosszús ébredést követően, kezdett megjönni a kedvem, ami mindkettőnknek jó volt, hiszen így nem haragudtam Bae-re, és nem rontotta el a napomat sem a reggel. Ma amúgy is jó napunk kell legyen. Hiszen hamarosan irány London, onnan meg a Roxfort. A Roxfortból pedig jövő évvégén irány Bae kávézója, mint azt kifejtette nekem. Hevesen bólogattam érvelésemet igazoló szavaira, hogy lássa, szerintem is határozottan jó ötlet, mert miért is ne volna az. Kérdésemre adott válaszára felszalad a szemöldököm. – Tényleg! Rémlik az a rajz… Húúú banyek, akkor tényleg jó sokáig aludhattam nyitott szemmel. - csapom magam homlokon, amiért elfelejtettem. – Eh, nekem bezzeg semmi érzékem hozzá. Mármint a bájitaltanhoz. Totálisan teljesen érzéketlen vagyok mindennemű kotyvasztásra. De tényleg, az én keverményeim állaga, szaga, színe valahogy sose olyan, mint annak lenni kéne. Meg néha felrobbannak… Komolyan néha úgy érzem, lekörözhetném Seamus Finnigant a Griffendélből robbantás terén… Nomeg lássuk be, még forrócsokit se tudok olyat csinálni, mint te. Szóval a kávézóban majd én inkább a szendvicseket csinálom, jó? Nem akarom, hogy miattam veszítsünk potenciális törzsvendégeket – vigyorodok el végül, és lazán eldőlök az ágyamon, hogy a plafont fürkésszem. Nem voltam már annyira álmos, nem akartam aludni, de azért feküdni mégis kényelmesebb, mint támla nélkül ücsörögni. Persze előtte gondosan letettem a bögrémet az éjjeliszekrényre, nehogy a még alul maradt kis csoki kifolyjon belőle.
Természetesen vicceltem, de ezt semmi pénzért sem mondtam volna meg neki. Miért tettem volna? Egyáltalán lett volna bármi értelme annak, hogy csak poénkodom vele és nem muszáj komolyan vennie a szavaimat? De komolyan kell vennie a szavaimat, ő majd saját magának kiszűri azt amit viccesnek vehet és azt is amit nem. Túl jól ismer már ahhoz, hogy tudja mikor beszélek humorosan és mikor teljesen halál komolyan. Bár ha már így szóvá tette, nem hagyhattam szó nélkül a szavait. Legalábbis a jó testvérek ezt teszik. Mindig elmondják egymásnak a véleményüket ugye? Ha nem akkor én most úgyis elmondom azt ami kikívánkozik belőlem. Őt meg nem kell meggyőznöm arról, hogy nem haragszik rám és addig kell győzködnöm amíg meg nem unja, hogy rajta lógok és végül bedobja a törölközőt. Pláne akkor a legjobb ha sokkal hamarabb elveszti a türelmét, mint én és más választás hiányában igazat ad nekem. Persze annyira erőszakos típus nem vagyok, hogy mindig mindenben nekem legyen igazam. Amikor valamiben neki van igaza azt természetes, hogy beismerem és elfogadom úgy ahogyan azt ő állítja. Azonban arról nem tehetek, hogy most tréfálkozó kedvemben vagyok és a lehető legkomolyabb arcomat vettem elő az esetre. – Bármikor képes volnék szándékosan felébreszteni téged csak azért, hogy ne unatkozzak egyedül. – természetesen nem tudtam komoly maradni így rögtön el is nevettem magam. Az a része teljesen igaz, hogy nem szeretnék egyedül unatkozni nélküle, de sosem tudnám felébreszteni őt. Túlságosan zsémbes volna, amit meg nem akarok. – Na jó, csak vicceltem! – azért jobb ha közlöm vele, még mielőtt furcsa szemmel nézne rám és újra megpróbálná hozzám vágni a párnáját. Egyszer igazán elég volt, értek én a párna dobálásból és a szóból is. Tehát nem kell ismételgetnie önmagát. Az ahogy igyekezett elterelni a gondolatainkat a kevésbé kedves témáról határozottan tetszett. Mert valóban rémes volna ha nem lehetnénk ott egymásnak ebből a szörnyű okból kifolyólag ami varázs képtelenné teszi a mágus szülők gyermekeit. Azonban én tényleg nem mentem volna nélküle a Roxfortba ha ez megtörtént volna! De örülök, hogy nem és ahogyan Daniel is mondta, minden szupi szuper. Persze meglepetést okozott az ötletével, sosem gondoltam volna, hogy egyszer elhatározza magát és nem csak pihenéssel fogja tölteni az iskola évei nagy részét. Ettől határozottan büszkeséget kelt a szívemben, szerencsésnek érzem magam, hogy ő a testvérem, az ikertestvérem és nem valaki más. – Fogalmam sincs! De ha mégis megtörténne akkor... – elhallhattam, azt sokkal szívesebben hallgattam amit ő mond arról mi történne akkor ha mindkettőnket be is vennének a csapatba. Na igen! Az nagyon szép volna és felejthetetlen akkor ha kiérdemeljük a többiek tiszteletét meg dicséretét. – Ha te nem volnál minden bizonnyal végig búslakodnám az ilyen pillanatokat és nem látnám meg semmiben sem a jót. Szóval akkor jelentkezzünk együtt és meglátjuk mi lesz! – az megjegyzem határozottan vicces volna ha másoknak és leginkább magunknak sikerülne bebizonyítani, hogy még a kviddicsben is határozottan jók vagyunk. Bár engem mondjuk az sem zavarna ha nem vennének be, így legalább szurkolhatnék neki és büszkén mondanám mindenkinek, hogy ő az én testvérem. De vele együtt igyekezni a győzelemért! Na az teljesen más! – Ha időben megtalállak téged akkor mindenképpen magammal viszlek! Majd megihatod helyettem a vajsörömet és cserébe te vehetsz nekem csokoládét, mert azt jobban szeretem! – természetesen csak poénkodtam vele, ezért is kuncogtam el magam miközben hozzá hasonlóan megpróbáltam felszívni a forrócsokiból, ami hála Merlinnek már nem volt olyan égető. – Lehet. Eddig még én sem találkoztam olyan személlyel aki szembe köpte volna velem azért, mert nem ízlett neki. Szóval nem jöttek vissza reklamálni, tehát ez mindenképpen jót jelent és a szüleink is meg fogják érteni mennyire nagyszerű ötlet ez. – igen, valóban úgy gondoltam, hogy egy kávézó nagyszerű ötlet lesz, pláne az olyan hétvégéken amikor a roxforti diákok ki akarják pihenni a tanítás fáradalmait és valami kikapcsolódásra vágynak. – Vegyem elő az óvodás kori rajzomat amit anya megőrizett nekem? Ő azóta is azt hiszi, hogy a családot rajzoltam le a házunkban egy téli napon és emiatt van valami bögre szerű dolog a kezünkben. Már ha a pálcika ujjakat lehet kéznek nevezni. De szerintem csak mostanában döntöttem el véglegesen, azt hiszem negyedikben, amikor Piton professzor azt mondta van érzékem a bájitaltanhoz, bár nem elég, hogy híres bájitalkeverő vagy méregkeverő legyek. Arra gondoltam akkor hogyha bájitalkeverő nem is, de talán még híres forrócsoki készítő és kávézó tulajdonos még lehetek. – talán sokan nem vették észre, de szerintem Piton professzor kritikája néha igazán építő jellegű lehet, pláne akkor ha tudjuk miként használjuk azt fel a saját életünkben is.
Mikor testvérem visszatért ínycsiklandozóan gyönyörű, és nem mellesleg isteni finom forrócsoki költeményével, az álmokról más irányba terelődött a téma. Könnyű volt ma reggel felhoznom a Roxfortban tartózkodás kérdését, hiszen ma készültünk a hatodik évünk elébe, és pár óra múlva már újra, immár hatodjára a kilenc és háromnegyedik vágány peronján fogunk állni. Tehát muszáj volt megkérdeznem tőle, hogy ő vajon szeret-e a Roxfortban lenni. Ébresztésemre vonatkozó gonoszkodó szavaira csak megcsóváltam a fejem. - Valld be, hogy sosem lenne merszed szándékosan felébreszteni - öltöttem rá nyelvet, majd meghallgattam vallomását, hogyan élné meg, ha nem lehetnék mellette a suliban. Kicsit talán kényelmetlen téma volt, hiszen családunk nem rendelkezik olyan tagokkal, akiknek ne volna bármi közük a mágiához, így belegondolni abba, hogy kettőnk közül valaki ilyen lenne... Nos nem volt kellemes. El akartam neki mondani, mennyire szeretem, mert a testvérem, mert mindig mellettem van, és mert egyszerűen nem is ismerek nála jobb tesót, kékmánia ide, vagy oda. Igazából el sem tudtam képzelni, mi lenne velem nélküle. De mindezen csöpögős és kissé nyálas vallomás helyett, lazábbra vettem a figurát, és nem fejtettem ki ilyen részletesen az érzelmeimet. Felesleges volt, hiszen úgyis tudja, hogy szeretem. Hiszen a testvérem! Kezemmel legyintettem egyet, mintha csak valami bogarat akarnék elhessegetni, hogy így űzzem el a kellemetlen gondolatokat. - Jó, jó, inkább hagyjuk, ne lombozódjunk le kora reggel a rossz gondolatoktól. Nem lesz senki szomorú, mert minden szupi szuper! - toldottam meg a kézmozdulatot véleményem rövid kifejtésével, és egy majdhogynem angyali vigyorral. Bár azt nem tudom, hogy az angyalok mennyire szoktak vigyorogni. Gyorsan témát is váltok inkább, és bejelentem, hogy jelentkezni fogok a kviddics csapatba az idén. Persze ahogy vártam, Bae teljes támogatását élvezem az üggyel kapcsolatban. Belekuncogok a gondolatába. - De Bae, miből gondolod, hogy ha nekem nem sikerülne, neked igen? De én ettől nem félek, ha jelentkeznénk mindketten, tuti, hogy mindketten bekerülnénk a csapatba! Ami tök király lenne, és megmutathatnánk, hogy a Mallory ikrek mindenben verhetetlenek. Mert ugyebár azok vagyunk. - Csillogó szemekkel néztem velem szemben ülő testvéremre, hogy neki is legyen már jobb kedve, ha már sikerült felébresztenie, nekem meg sikerült ostoba gondolatokkal végleg kiűznöm mára a szememből az összes álmot. Amúgy se lenne az igazi, ha csak az egyikünk kerülne be, ha mindketten jelentkezünk. Legalábbis én nem érezném fairnek. Ha mindketten jelentkezünk, mindketten bejutunk, ennek ez a rendje, és módja. - Ne járkálj helyettem Roxmortsba. Velem járkálj oda! Ne hagyj ki a buliból... - biggyesztem le kicsit a szám, majd újra elmosolyodok. Beszélgetés közben még a kezemben tartott forrócsokiról is megfeledkeztem, de most eszembe jutott, ránéztem és jó alaposan megszívtam a szívószálat. Már nem volt égetően forró, csak kellemesen meleg, szóval nem ártott egyetlen nyelvbimbómnak sem. Rögtön jött is az új téma, amit Bailey hozott fel. Kávézó. Pazar ötlet, és az ő forrócsoki-készítő-tehetségével nem is kivitelezhetetlen, így természetes, hogy elnyeri szóbeli támogatásomat az ötlete. Sőt, naná, hogy társulni is akarnék. Hisz az előbb kértem, hogy ne hagyjon ki a bulikból, és mekkora buli már egy kávézót vezetni. Nomeg mekkora bevétel lehet egy forgalmas Roxmortsi hétvégén például. - Tuti nekik se lenne semmi ellenvetésük, hisz akárhogy is, megtérülne a befektetett összeg. Szerintem nincs ember, aki ne szeretné a forrócsokit! Főleg a te forrócsokidat. - Hogy szavaimnak nyomatékot adjak, újabb kortyot szívtam fel kék szívószálammal a bögréből. Ajjajj, fogyóban az égi nedű... Majd fel merült bennem a kérdés. - De egyébként honnan jött az ötlet? Úgy értem, tudom, hogy isteni forrócsokit csinálsz, de még hozakodtál eddig ilyennel elő. Vagy csak olyankor tetted, mikor nyitott szemmel aludtam és nem emlékszem rá... - Az utolsó mondatot csak elmotyogtam. Gáz beismerni, hogy vannak pillanatok, mikor nem figyelsz megfelelőképpen a testvéredre, még akkor is, ha ez csak amiatt van, mert hullafáradt vagy, vagy épp most-keltél-fel hangulatod van.
Nem akartam belegondolni abba, hogy mi lett volna akkor ha egyke volnék vagy Daniel néhány évvel kisebb volna nálam esetleg nagyobb. Akkor nem történt volna semmi sem úgy ahogy történik, nem tudnánk elhitetni másokkal, hogy azok vagyunk akiknek nevezzük magunkat abban a pillanatban. Egy ikertestvér jelenléte mindig biztonságot nyújt, a létezése máris jobb kedvre deríti az embert. Kivéve akkor ha nem egypetéjűekről van szó, olyankor a fiú nem játszhatja el, hogy ő a lány és a lány sem, hogy ő a fiú vagy ha mindketten lányok vagy fiúk és nem hasonlítanak egy cseppet sem egymásra. Ha nem ismernek akkor könnyedén összetévesztenek minket, pláne ha ugyanolyan ruhába öltözünk. Ami ritka, mert a szüleink rászoktattak arra, hogy sohase öltözzünk a másik tükörképének. Az nekik kevésbé jó móka, mivel nem tudnák megkülönböztetni, hogy ki volt olyan pofátlan és hagyta rendetlenül a konyhát miután elkészítette a forrócsokit s, netalán tán még látták is milyen felsőt viselt. Most lehet, hogy úgy hagytam a konyhát és elfelejtettem visszatenni a hozzávalókat a helyére, de ha már itt vagyok nem hagyhatom ki a szüleimet sem ébresztés szempontjából. Igen, őket is fel fogom ébreszteni nehogy többet aludjanak a kelleténél. Na jó csak vicceltem, sosem ébreszteném őket fel szándékosan. Daniel-t sem akartam, mégis megtettem a zajongással. – Tudom, fel voltam készülve ennek a lehetőségére is. Még jó, hogy nem tettem meg. – ezt olyan komolysággal mondtam, mintha valóban ilyen komolyságot igényelnének a szavaim. De persze dehogy, elvigyorodtam a végére, mert nem voltam képes komoly arcot vágni. Emellett ő képes volt kimondani azt a szót amit én nem mertem, mert még viccelődni is rossz lett volna vele. Kvibli. Milyen szörnyű fogalmat foglal magába! Örülök, hogy a családomban senki sem az, mert amúgy nem tudnám miként kezeljem a helyzetet. Hogy vajon sajnáljam az illetőt vagy ügyet se vessek a problémájára? A lényeg az, hogy mindenképpen nehéz helyzetben lennék az biztos. – Pontosan! Ha nem védene meg téged a nevem akkor elég szomorú lennék, mert... ah mindegy, csak szomorú lennék és kész. Valójában aggódom érte, ami természetes, hiszen a testvérem és egy testvérért mindent meg kell tenni, még ha éppen nem jövünk ki jól vele akkor is. Persze minket nem fenyegetett az a probléma, hogy utáljuk egymást és megkeserítsük a másik életét minden egyes perceben. Ezért is adok hálát Merlin-nek, hogy Daniel nem egy Alphonzo Turner! Amint elmondja a szándékát a kviddiccsel kapcsolatban elvigyorodom. Ez tényleg nagyon jó ötlet a részéről, hiszen minimális az a napi mozgás amit végez, így legalább energikusabb lesz. – Jó ötlet. Akarod, hogy jelentkezzek én is, hogyha neked nem sikerülne mehess az én nevemben? A többiek úgysem vennék észre ha kölcsön adóm a kék felsőimet míg edzetek és játszotok. Addig én meg elosonhatok Roxmorts-ba a te nevedben és senki sem fogja észrevenni. – elméletben jó tervnek tűnt, de gyakorlatban már koránt sem, pláne akkor ha pont arra jár egy tanár amerre én is. Aztán meg vonhatják le a Hollóháttól a pontokat miattam. Áh mindegy, sosem fogom megérni, hogy észrevétlenül tudjak Roxmorts-ba osonni, mert a tanároknak mindenhol van szemük! Biztosan kiült az arcomra az aggodalom is, amint ezeket gondoltam és Daniel talán észre vehette, hogy tisztában vagyok az ötletem halva születésével. – Mindkét helyen jó volna, de ha figyelembe vesszük azt, hogy Roxmorts közel van a diákokhoz és hétvégenként kiruccannak bevásárolni ezt meg azt akár a kávézóba is benézhetnének. Főleg ha lenne valami kedvezmény is! – ez az ötlet már sokkal jobban hangzott, mint az, hogy a kviddics edzések ideje alatt kirándulni menjek egyet, még akkor is ha tudok vigyázni magamra. – Azt hittem, hogy ez elég egyértelmű. – megforgattam a kezemben a bögrét és ahelyett, hogy újra ittam volna belőle letettem az íróasztalra. – Már csak a szüleinket kell meggyőznöm arról, hogy az elején szponzoráljanak minket. - igen, valóban az volt a legnehezebb, mert ők erről még nem tudnak semmit sem.
Láttam rajta, hogy még mindig őrlődik. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy mekkora hülye, és vak, hogy nem képes észrevenni, hogy Saya fülig szerelmes belé, de ezt ugye nem tehettem, mert megfogadtam, hogy nem fogok beleszólni a kapcsolatukba. Az a tiszta, ha erre magától jön rá. Alphonzo meg akkora pöcs, hogy Saya rá sem bír nézni. Ez tény volt. Nem is tudom, hogy volt képes ilyen baromságot álmodni. Mikor kiment forrócsokit csinálni, én kezdtem el őrlődni. Valahová jutnom kellett volna már egyről a kettőre. És hát ugye jött a bűntudat is, hogy létezik olyan dolog, amit elhallgatok a testvérem előtt. De ez egyszerűen annyira abszurd volt, hogy nem mondhattam el neki. Tiszta hülyeség… Ettől persze teljesen kiszaladt az álom a szememből. Mikor visszajött a Roxfortról kezdtünk el először beszélni, hála nekem, majd miután elpanaszoltam, hogy nem tudok aludni, az okát persze mélyen elhallgatva, elárulta frissen kiforralt kínzási tervét arra az esetre, ha mégis elaludtam volna. - Kedves vagy, de nem járnál jól, ha fénnyel ébresztenél. És hála Merlinnek, nem is kell letesztelned, mert tényleg nem tudok aludni. Így hát… - nem fejeztem be a mondatot, csak azzal a nonverbális jellel, hogy belekortyoltam a forrócsokimba. Aztán újra rátértem a Roxfortra. Érdekelt, hogy neki milyen érzés ott lenni. Jólestek a szavai így kora reggel, a hangos ébresztés után. – Akkor még jó, hogy nem lettem kvibli. De egyébként hasonlóan érzek… Nekem sem lenne az igazi nélküled. Főleg, hogy akkor túl gyakran kerülnék bajba. - az utolsó szónál kinyújtottam a nyelvemet, érezze, nem gondolom komolyan, hiszen mégiscsak az ikertestvérem, és legalább annyira szeretem őt, mint ő engem. Sóhajtottam egyet, közben a ládám mellett heverő seprűre néztem… Hogy minek nekem seprű, mikor nálam lustább ember nem létezik? Na ez frappáns kérdés… Eddig gőzöm nem volt róla, de mivel idén változtatni akartam valamin, tervem volt vele. Kicsit összeszorítottam az ajkaim, majd újra a számhoz emeltem a bögrét. Miután belekortyoltam, kimondtam, ami megfogalmazódott bennem. – Idén jelentkezni akarok a ház kviddics csapatába. – csak ennyit mondtam, mert csak ennyi ötlött fel bennem. A miértet talán még én magam sem tudtam, vagy ha tudtam is, biztos, hogy ahhoz az egy dologhoz van köze, amit eddig nem osztottam meg Bailey-vel, és aminek még talán nem is jött el a maga ideje. De azért kis magyarázatot is hozzáfűztem. – Tudod… Néha nem ártana nekem se egy kis mozgás. – vigyorogtam felé. Aztán ő is megosztotta velem a terveit, bár ahogy azt kivettem, ő nem idei tervnek képzelte el. Azonnal jobb kedvre is derültem, mert a kávézó egy fantasztikus hely, ahol lehet forrócsokit inni, és süteményeket is lehet enni. Tehát mindent, mi szem-szájnak ingere. – Király! Hát, az Abszol úton, vagy Roxmortsban biztos. Gondolom nem mugliknak akarsz árulni. És mindkét helyen biztos, hogy lesznek vendégek. Társulhatok? – Ismét egy nyelvnyújtás következett, és elvigyorodtam a gondolatra, hogy ketten állunk a pult mögött, és kávékat, forrócsokikat, és süteményeket díszítünk. Vicces terv volt. De mindez majd valószínűleg csak a RAVASZ után, addig pedig még van idő, hiszen hetedikben lesznek csak a vizsgák… És még csak ma fog kezdődni a hatodik évünk.
Örülök, hogy Daniel-nek sikerült megnyugtatnia, mert őszintén szólva magam sem tudom mit kezdenék Saya közelsége vagyis akarom mondani barátsága nélkül. Az eddigi évek alatt úgy a szívemhez nőt, hogy elhatároztam ha kérné tőlem én csak az ő kedvéért átköltöznék a világ másik felére és húznám magam után Daniel-t is, mert nélküle minden bizonnyal egy tapodtat sem tennék. Akárhogy is nézem ha bárki el akarná venni tőlem őket az számolhat azzal, hogy megkeserítem az életét az én sajátos módszereimmel, amit addigra biztos ki fogok találni. Most azonban teljesen nyugodt vagyok, szinte még az Alphonzo iránt érzett gyűlöletem is elmúlik, de tisztában vagyok azzal, hogy ha azt a szájhőst újra meglátom akkor vége lesz a tűzszünetnek. Ebben a percben azonban szó sincs haragról vagy gyűlöletről! Tudom, hogy elég időm lesz rá a Roxfort falai között, teljesen felesleges itthonról majd haragosan és zsémbesen menni. Az lesz a legjobb ha nem gondolok az álmomra, elvégre csak egy álom. Elmondtam Daniel-nek, tehát hamarosan meg kell szűnnie annak a mérgelődésnek amit maga után hagyott. Ezért is kezdtem bele a forrócsoki készítésbe, ha lefoglalom magam és munkához látok a gondolataim elterelődnek egy szebb és jobb irányba. – Nem, valóban nem rossz a Roxfortban. – helyeseltem Daniel megjegyzését és újra belekortyoltam a forrócsokiba. Rengeteg okot fel tudnék hozni, hogy miért érdemes Roxfortos diáknak lenni, ugyanakkor mivel az élet nem egy habos torta természetesen mindig kell lennie néhány olyan személynek akikkel nem egyeznek a nézeteink és azt kívánjuk, hogy bárcsak mindennap orrvérzés érné utol ha ránk gondol s, valamit forral ellenünk. De ennek akárhogy is nézzük nem szabad befolyásolnia az ott töltött kellemes vagy kevésbé kellemes időszakot, amikor önfeledt boldog lehetsz, mert például kiváló lett az RBF vagy a RAVASZ vizsgád. – Már semmi értelme sincs aludni... Vagyis van, mert tudom, hogy te szeretsz csak... Örülök, hogy te is ébren vagy és nem kell unatkoznom egyedül a félhomályban. – megint megálltam és újra belekortyoltam a forrócsokiba. – Ha most aludnál akkor a te forrócsokidat csak később kaptad volna meg és a vicc kedvéért elhúztam volna a sötétítőket is, hogy ténylegesen az a bizonyos hasadra süt a nap hatás legyen ha felnyitod a szemeidet. – természetesen csak viccelődtem vele, ha nem így lett volna akkor nem mutatom meg neki a százwattos vigyoromat sem amit már jól ismert. – Igen. – válaszoltam röviden és megfogtam a kezemben a bögrémet, nem húztam újra a számhoz a szívószálat, hogy újra kortyolhassak belőle. Sokkal inkább ahhoz húzott a szívem, hogy megállás nélkül beszéljek Daniel-hez. Mellette sokkal beszédesebbnek látszom, mintha valóban minden vágyam az volna, hogy valaki elátkozzon és folyton beszélnem kelljen az értelmes dolgoktól elkezdve a bolondságokig. – Ha valamilyen balszerencse következtében úgy alakult volna, hogy te nem lehetsz Roxfort-i diák, mert nem örökölted a szüleink mágiahajlamát én... talán el sem mentem volna nélküled. Nem számított volna, hogy mennyire szuper varázsolni és miféle hatalommal ruház fel ha te nem lehetsz ott velem. Azt sem tudom mihez kezdtem volna nélküled, ha nem lett volna minden egyes nap ott a tudat, hogy te igenis mellettem vagy és nincs semmi vész. – nagyon nyugodtan kezdtem el olyasmiről beszélni amit vele sosem osztottam meg eddig, most mivel felhozta a Roxfortban való időtöltést kötelességemnek éreztem mindezt megosztani vele. Jobb ha tudja, hogy fontos nekem és szeretem őt, mert az ikertestvérem. – Szerintem nyitni fogok egy kávézót! Csak azt kell eldöntenem, hogy hol lenne alkalmasabb és gazdaságosabb. Szerinted lennének vendégek?
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Bailey & Daniel 2015-01-06, 20:36
Borzalmas álom lehetett, amit elmesélt, és bármilyen fáradt is voltam, figyeltem rá. Valószínűleg én sem aludtam volna jól, ha álmomban... Szóval igen.. Rossz lehetett. Persze én kb pont az ellenkezőjét álmodtam, de muszáj volt megnyugtatnom a testvéremet. - Nyugi Bae, én egészen biztos vagyok benne, hogy Saya legalább annyira utálja Alphonzo-t mint te. Hidd el, ez csak egy rossz álom volt, de soha nem fordulhat elő, hogy megtörténjen. - azt persze nem tettem hozzá, hogy "már csak azért sem, mert fülig szerelmes beléd...", mert hát ebbe a dologba nem szólhattam bele, de kár volt ezen strapálnia magát. Aztán persze tanácsot is adtam neki, igazi párkapcsolati tanácsadót játszva, hogy majd egyszer mentse meg Sayat... Tényleg, már réges rég meg kellett volna tennie, és akkor már réges rég együtt lennének. Álmosan bólintok csupán a válaszára, amit szerintem nem is nekem mondott, sokkal inkább magának. Ez után én összegömbölyödtem, ő pedig lement forrócsokit készíteni. Nem arról van szó, hogy ne tudtam volna visszaaludni, mert persze, én bármikor bárhol el tudok aludni, de meg akartam várni a forrócsokit. Néztem Bae ágya fölött a falat, és gondolkoztam. Elmerengtem azon, hogy idén mindent másképp csinálok. Talán ez az utolsó évem rá, hogy mindent másként csináljak. Szóval, elterveztem, hogy idén, a hatodik évfolyam úgy fog véget érni, hogy legalább... Mindegy. Sokáig tervezgettem mindezt, majd inkább felültem az ágyon. Lassacskán már az álom is kiment a szememből, lehet hogy a forrócsoki után már nem is tudok majd vissza aludni. Ülve vártam Baileyt. Kisvártatva meg is érkezett egy tálcával, rajta két forrócsoki, mindkettőben kék szívószál. Levettem az egyiket a tálcáról, és azonnal belekortyoltam. Tényleg forró volt. És persze nagyon szép. De nem volt erőm ezt szóvá tenni. Szerettem Bae forrócsokiját, mindig olyan finomat csinált! - Azért nem olyan rossz a Roxfort. Én szeretek ott lenni. - olyankor legalább látom... Gondoltam mellé. De ezt persze szintén nem mondtam ki. Kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy létezik olyan dolog, amit nem osztok meg a tesómmal. Sőt kicsit nagyon. Sóhajtottam egyet, miközben kortyoltam még a forrócsokimból. - Nem tudok aludni. Most már én sem... - panaszoltam el neki, de nem olyan hangsúllyal, mint aki szemére veti valakinek, hogy felébresztette, sokkal inkább csak úgy elpanaszolva. És szerintem ezt ő is érezte. Aztán az előző kijelentésemre visszatértem gondolatban, és felmerült bennem a kérdés. - Te szeretsz ott lenni? Mármint az egész évet ott tölteni a Roxfortban? - néztem rá teljesen tiszta tekintettel, komoly arccal. Már teljesen ébren voltam, és beszélgetni akartam vele.
El kellett mondanom Daniel-nek, hogy mi bánt vagyis el kell mondanom neki még ha ő most kevésbé olyan éber mint én. Nem számít ha nem fog emlékezni rá, nekem most úgyis csak arra van szükségem, hogy mindezt elmondjam, a gondjaink kisebb százaléka csak azt várja, hogy kimondjuk őket, mert így már kevesebb lelki problémát okoz nekünk. Vagyis jelen esetben nekem, aki ezzel az érzéssel küzd. Noha Daniel nem volt pszichológus, hanem egyszerűen csak a testvérem, méghozzá az ikertestvérem ennél fogva feltétlenül megbízok benne és elmondom mindazt ami bánt. Úgy értem azokat amiket nem tudok egyedül megoldani és órákig képesek engem nyomasztani. – Röviden és tömören annyi, hogy Saya elköveti élete legnagyobb baklövését és az ellenségemmel jönnek össze, így meg aztán nem tudom átadni neki az ajándékomat amit vettem neki, mert az a balfék mindenig vele van és egyszerűen nem hagyja őt élni. De még szerencse, hogy csak egy álom és Saya még mindig a barátom. Nyugtass meg, hogy ismerjük őt annyira és mindketten tudjuk sosem lennének szerelmesek azzal a nyominger Alphonzo Turner-el a Hugrabugból! – az volt az igazság, hogy egyszerűen nem tudtam elképzelni együtt az ellenségemet azzal a lánnyal akit a barátomnak tudhatok. Ezt feldolgozni meg alig lehetne ha a valóságban is megtörténne. Tuti nem tudnék Saya-hoz szólni, mert ott volna vele az a mitugrász kis izé. Daniel biztatása azonban, hogy Saya igenis kedvel engem és bízik bennem mosolyt csal az arcomra, azért mert ezt ő mondta és nem valaki mást. A testvéremnek meg mindig hiszek, akár ha éppen egy hazugságról is van szó, én azt elhinném neki, mert vele élek együtt egy házban nem pedig mással. – Jó, szerintem ez lesz a leghelyesebb. Így magamat is meg fogom tudni nyugtatni. – természetesen nem arról van szó, hogy azt várom Saya bajba kerüljön, hanem azt meg tudjam neki mutatni én igenis meg tudom védeni őt és nem kell féltenie engem, mert vagyok már annyira erős, hogyha ütnek akkor vissza tudjak ütni. Amint ezeket lerendeztük én a konyhában kezdtem el sürögni és forogni, hogy készen legyen az a forrócsoki. Legalább fél óra kellett mire készen lettem vele, de csak azért mert fel kellett forralni a tejet amit hidegen vettem ki a hűtőnkből. Meg amúgy is szeretek elbíbelődni a forrócsokival, szóval a tej forralása csak kifogás volt a hosszú idő igénybevételre. A hozzávalókkal nem is volt probléma, mert már régen elő voltak készítve két személyre. Tehát kakaóporban, tejszínben, cukorban, őrölt fahéjban, tejszínhabban és csokireszelékben nem volt hiány. Csak az a fránya tej ne lett volna olyan hű de hideg és fog vacogtató. A nehézségek ellenére végre készen voltam a két személyes forrócsokival. Poénból feltettem őket tálcára és beléjük helyeztem a – természetesen – kék szívószálakat is. Mielőtt azonban felvittem volna tálcán a forrócsokis bögréket gondoltam Puffyra is. Füttyentettem egyet neki – megfeledkezve arról, hogy még az egész háznak aludnia kéne – és elé helyeztem a kutyatálját, amibe szépen beletöltöttem a finom csak neki szánt kutyakekszeket. Jó sokat tettem, mivel ez az utolsó alkalom a szünetig, hogy tőlem kap ennivalót. Ez volt az én búcsúajándékom. Természetesen jó kedvűen lihegett és simogatást várt, de most nem kapott. Tudtam, hogy hamarosan úgyis meg fogom tenni, de talán csak a forrócsoki után. Magára hagytam Puffy-t, hadd egyen kedvére a konyhában és felvittem a tálcán a forrócsokikat, mintha valami jóságos kis pincér volnék. – Megjöttem! – hangoztattam vidáman miután becsuktam az ajtót magam után, azt remélve, hogy közben Dan nem aludt ismét el. – Mindegy melyiket választod, mindkettő kék szívószálas. Nem fogok nyöszörögni, hogy cseréljünk. – felé nyújtottam a tárcán a forrócsokikat és vártam, hogy elvegye a sajátját. Ha ez megtörtént, akkor elveszem róla a sajátomat, a tárcát az ágyamra tettem és megkóstoltam a forrócsokimat. – Az utolsó forrócsoki itthon. Élvezd ki, mert fogalmam sincs mikor lesz alkalmam ilyet készíteni.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Bailey & Daniel 2015-01-04, 19:15
Igen, tudom, én kérdeztem rá, hogy miért nem hallgatott rám, de korán reggel még nem voltam felkészülve ilyen hosszú válaszra. Csak pár mondatfoszlányt értettem meg az egészből, de azt pont kivettem, hogy rosszat álmodott. Kicsit elhúztam a számat, majd mikor befejezte monológja első részét feltettem a kérdést. - Elmeséled, mi rosszat álmodtál? - reméltem, hogy ő nem fogja viszont kérni, hogy én is meséljem el, mit álmodtam. Mindent megosztok Bailey-vel. Tényleg mindent. De hát van egy nagy titkom mindenki előtt, és azt még neki sem mondtam el. Nem azért mert nem bízom benne, hiszen az ikertestvérem, az életemet is rábíznám. Egyszerűen csak mert szégyenlem saját botorságomat, gyávaságomat, bénaságomat, és még sorolhatnám mimet. Továbbra sem adtam fel a próbálkozást, hogy megkapjam a kispárnámat, de csak nem adta vissza. Csak szorongatta a kezében. Mintha kínozta volna. Lelki szemeim előtt láttam, hogy sikít. Azt hiszem, túl fáradt voltam, ha már ilyen hülyeségeket képzeltem magam elé. Mikor felhoztam Sayat, mintha kifakadt volna. Persze, tudtam hogy kényes témára tapintok, de ennyire? Meg kell nyugtatnom, de anélkül, hogy befolyásolnám a kettejük kapcsolatát. Ebbe nem szólhattam bele, nekik kell letisztázniuk az érzéseiket. - Bae, hidd el Saya kedvel téged, nagyon is! Nem azért nem kér tőled segítséget, mert nem kér belőled, hanem mert nem akar téged is bajba sodorni. De tudod mit? Legközelebb bajban lesz, próbáld ki! Állj mellé, és legyél te a hős, aki megmenti! Komolyan! - persze gondolatban még hozzátettem, hogy "vagy egyszerűen csak mondd el neki, mit érzel, csókold meg és akkor mindketten boldogok lesztek...", de inkább nem mondtam ki hangosan. Aztán persze össze-vissza beszélt, meg vissza is meg össze. Bár lehet, hogy csak én nem értettem a lényegét a mondanivalójának, hála annak, hogy kora reggel volt, és én hulla fáradtan játszottam kapcsolatterapeutát... Valamit az öreg bulldogról hadovált, Puffyról, aki már vagy 11 éve a családunk tagja, és hogy meg kell etetnie, mert éreznie kell a szeretetünket. Motyogtam neki olyasmit rá, hogy "etesd meg helyettem is...", de nem tudom, mennyit lehetett belőle érteni. Fáradtan bólogattam a szívószál kérdésére, és szinte már ülve aludtam, mikor megfenyegettem, hogy bosszút fogok állni. Ezután én magzati pózba összekuporodtam a takaróm alatt, beletörődve, hogy nem kapom vissza sose a kispárnám, de akkor hirtelen megfontolásból mégis visszakaptam. Szerelmes szemeim szemérmesen szemlélni kezdték kedvesem apró ráncocskáit, kicsit meglapogattam, és a fejem alá tettem, hogy érezze szeretetemet. Igen azt hiszem, túl fáradt voltam, hogy ilyen hülyeségeket gondoltam... Igyekeztem nyitva tartani a szememet Bailey visszatértéig, mert nem akartam újra felébredni, és a forrócsokit forrón szerettem volna meginni, szóval laposakat pislogva bámultam Bae ágya fölötti falat.
Daniel sérelmei jogosak voltak, ami a pakolászást illeti, de most nem tudtam azokra gondolni. Sokkal jobban féltettem a holmijaimat, most bármi másnál. Nem akartam semmit sem hozzáfűzni a mondanivalójához, de aztán mégis elszántam magam és úgy döntöttem megszólalok. De csak, hogy egy általam jó kifogásnak gondolt érvet előadjak neki. Amiért talán még meg is bocsát. – Tudom. Be is csomagoltam minden egyes könyvet, füzetet, tollat és tintát, meg a ruháimból egy párat. Akkor azt gondoltam, hogy mindenem megvan és sokáig alszom, de olyan szörnyűséges rémálmom volt inkább felébredtem s, ellenőriztem a ruhásszekrény tartalmát. Eszen ágában sem volt felébreszteni téged, csak az a nyikorgó szekrény, mindig meggyűlik vele a bajom. – őszintén szólva nem tudom megmondani, hogy volt erőm ennyit beszélni. Hozzá hasonlóan nekem is ki kellett volna dőlnöm az álmosságtól az ágyon, de nem ment. Láttam, hogy nyújtsa a kezét a párnájáért, de nem adtam vissza, még nem. – Pontosan ez az! Már megint elkezdhetek aggódni miatta, hogy valami bajba kerül és ismét nem kér tőlem semmilyen segítséget. Ilyenkor olyan makacs tud lenni, én meg nem tudom eldönteni, hogy amikor azt látom azok a nyominger Mardekárosok belekötnek most akkor mit tegyek. A szívem azt súgja, hogy meg kell védenem és segítenem kell neki. De az eszem nagyon bolond, ilyenkor gondolkodni kezdek és teljesen megszűnik a világ, mert mi van akkor ha Saya nem kér az én segítségemből? Így is alig meri elmondani, hogy mi bántja őt, ha rá kérdezek. Szerintem még mindig nem hiszi el, hogy rám igazán számíthat a bajban. – bár igazából nem ezért volt rémálmom, azt azonban nem tettem szóvá. Nem fogom, mert tudom, hogy az egész csak egy rémálom és az is marad. – Ha lenyugszom hamar elalszom és meglásd majd én fogok nyöszörögni akkor amikor te ébresztesz fel valamivel később. Mármint, ha le tudok nyugodni. De szerintem, ma nem fogok visszaaludni. Még el kell köszönöm Puffy-tól és most utoljára meg kell etetnem őt, míg haza nem térünk apa és anya fog róla gondoskodni. Nem fogja érezni a mi szeretetünket is, ezért...Érte meg kell tennem és kész. – nem akartam tovább erről magyarázkodni neki, mert amúgy felesleges volt. Szerintem még túl fáradt volt ahhoz, hogy ezt meg tudja érteni. A forrócsokira persze előjött a lelkesedése, ami engem is mosolygásra késztetett. Kedveskedéssel részben el lehet nyerni az ő bocsánatát is, már jól kitanultam a hízelgés szakmáját, mármint ami a szűkebb családi kört illeti. Ismeretlenekkel nehezebb volna, mert nem ismerném a gyengéiket. – Hozzak szívószálat is ha túl forróra sikerülne? – szeretek igényes és igazi forrócsokit készíteni, ami aztán tényleg forrócsoki és olyan a kinézete amit minden ember megérdemelne ha kiejtené a pultosnak a forrócsoki nevet. – Azt remélem is. Igyekszem majd felkészülten várni. – visszaadtam neki a párnáját és közben kiöltöttem a nyelvemet csúfolódva, aztán meg lementem elkészíteni a forrócsokikat. Mert ugyebár magamnak is akartam egyet, meg minden bizonnyal a szüleimnek ha leszek olyan rendi és a nagy lefele sietésemmel sikerül felébresztenem őket. Emellett mondjon bárki bármit, amióta eltanultam anyától a forrócsoki készítésének a mesterségét azóta az enyémeknek jobb a kinézete, mint amit ő készít. Bár az övé is ugyanolyan finom, csak sajnálja azt a sok tejszínhabot és ő gondol a következő alkalomra én meg nem. Szóval lementem a konyhába és előkészítettem a forrócsokihoz szükséges hozzávalókat és eszközöket, hogy hozzá láthassak a készítésének, mert szerettem volna gyorsan visszatérni a szobába, nehogy közben Daniel elaludjon.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Bailey & Daniel 2015-01-02, 20:37
Akár milyen dühös is voltam hirtelen Bae-re, sosem tudtam rá huzamosabb ideig haragudni. Miután a kezemből kirepült az a bizonyos párna - a kedvenc párnám! - jobb kezemmel megdörzsöltem az orrnyergemet, majd mikor végighúztam kezemet az egész képemen, visszarogytam az ágyra. Általában mulatságos szokott lenni, mikor Bae teljes erő-, és karbedobással magyarázkodik, de ilyen korai órában nevetés helyett csak egy jóóó hosszúúú ásításra voltam képes. - Mert nem mondtam tegnap hogy pakolj be, rendesen, ugye? - vetettem kómásan a szemére, hogy én előre szóltam, és nyújtottam a kezemet a párnámért. Az én kedvenc kispárnámért, szívem egyetlen kicsi szerelméért. Na jó, nem teljesen az egyetlen, de ez most részletkérdés, és azt legalább mindenki tudja, hogy szeretek aludni. Mert én nagyon szeretek aludni! Mikor azt mondta, nyugtalanul alszik összeráncolt szemöldökkel néztem rá. - Ne már Bae! Ma indulunk a Roxfortba... Mondd, mi bánt? Gondolj bele, ma újra láthatod majd Sayat is... - bár még mindig kómás fejem volt, kicsit megrángattam a szemöldökömet. Ismertem a testvéremet annyira, hogy tudjam, ez minden vágya egész nyáron... Ó, ha mindketten tudnák, amit én mindkettejükről tudok, mert egyszerűen minden pillanatban lerí róluk... Na mindegy. - Ha másért nem, ezért megéri kialudtnak lenned, nem? - kérdeztem teljesen ártatlan arccal, minden hátsó szándék nélkül. Neeeem, véletlenül sem akartam visszafeküdni a puha ágyikómba. A párnámmal! Azzal a párnával, amit még mindig a kezében szorongatott, és úgy tűnt, hiába nyújtózkodom érte, esze ágában nincs visszaadni. Aztán megtette! Mármint nem adta vissza a párnát, helyette kérdezett valamit, amire persze azonnal felcsillant a szemem. - Fooooróóócsooookiiiiiiiiiiii... - kényszeredett lassúsággal szinte suttogtam a szót, miközben gyermekien ragyogó arccal pislogtam fivéremre, majd válasz helyett visszakérdeztem. - Ezt te komolyan megkérdezted? Persze! Akkor talán megbékélek, és nem páhollak el. - Erőssen behunytam a szememet, és vigyorogva nyelvet öltöttem felé, majd egyszerűen képtelen voltam tovább visszatartani, és elnevettem magam. Elszállt minden haragom, már egyszerűen csak fáradt voltam, de azt határozottan nem bántam volna, csinál nekem engesztelésképpen forrócsokit. Aztán eszembe jutott, hogy a szomszéd szobában anyáék még húzzák a lóbőrt. Ó de jó is nekik! - Csak csendben tedd - suttogtam, és jobb mutató ujjamat a szám elé emeltem. - De egyébként még egyszer bosszút állok azért, mert életem legszebb álmából költöttél fel! - toldottam még hozzá, majd magamra rántottam a takarót, és kispárna nélkül összekuporodtam alatta magzati pózba. Álom, édes álom... Na azért a forrócsokit még meg kell várnom...
Képtelen voltam nyugodtan aludni, attól tartottam, hogy valamit elfelejtettem bepakolni a 'kincseim' közül és emiatt az egész tanévben míg haza nem jövünk rágódni fogok. A szüleim ugyanis semmi pénzért nem küldenék utánam. Miért tennék? Annak örülnek ha én ott szenvedek a kék dolgaim hiányában. De nem fogom megadni nekik azt az örömöt, hogy levélben a holmijaimért könyörgök. Ismerem őket annyira, hogy tudjam inkább valami mást küldenek utánam, csak azt nem amit én kértem tőlük. Bár a biztonság kedvéért még az este felül a nem kék színű ruháimat pakoltam, pusztán megtévesztés céljából ha netán anya úgy dönt belenéz a csomagjaimba. Én azonban nem tudtam nyugodni! Hihetetlen, de csakis azért felkeltem, hogy ellenőrizzem a szekrényemet nem felejtettem el valamit bepakolni. Így tehát kinyitottam a ruhásszekrényt és alaposan szemügyre vettem a tartalmát. Muszáj volt ellenőrizni, hogy nem felejtettem-e itthon néhány ruhadarabot a kedvenceim közül. Felsóhajtottam és persze, mint mindig az esti izgalomban nem vettem figyelembe a többi színes ruha között a kék felsőimet. Egy sem maradhat itthon, attól tartok, hogy anya feljönne a szobánkba, kinyitná a ruhásszekrényt és elégetné őket. Szerintem hajlamos lenne rá, csak azért, hogy megszabadítson tőlük. Ez kevesebb fejfájást okozna mindenki számára, kivéve engem. Nekem akkor fájdulna meg a fejem, ha ez a néhány felső nem lehetne velem míg a Roxfortban vagyok. Na az nagyon szomorúvá tenne és még az a jó pár kék felső sem tenne boldoggá amit magammal vittem volna. De tényleg! Véleményem szerint hajlamos vagyok az ilyesmire, ezt már onnan is tudom, hogy gyerekkoromban enyhén szólva hisztiztem ha a szüleim nem vettek meg nekem például egy kék kis autót. Bár ha nagyon szúrós szemekkel néznének rám a társaim biztos elszégyellném magam amiért ennyire odavagyok egy bizonyos színért és azt kérnék fejezzem be a színjátékot, mert nem áll meg a világ ha nincs kéznél a kék felsőm. Azonban én Hollóhátas vagyok és büszkén viselem a házam színeit, ami nem is olyan megterhelő tekintve, hogy a kék a kedvenc színem. Csak ennyi szerencsém van, mert a Roxfortban senki sem tilthatja meg a kék szín viseletét a Hollóhátas színek miatt. Ámbár már az is nagyon feltűnő, hogy a talár alatt irritáló mód mindenem olyan, mintha megpróbálnám utánozni a tündérmanókat. Mármint csak az ők bőr színűket, mert viselkedésileg nem állok közel hozzájuk, legalábbis szerintem. Véleményem szerint 'csendben' kiválogattam a kék felsőket a ruhásszekrényből, de amikor becsuktam az ajtaját... Na igen kinyitni könnyű volt, de becsukni... Mindig eltervezem, hogy megjavítom a nyikorgó ajtaját, de mégsem lesz belőle semmi. Valamiért úgy gondolom hogyha nem javítom meg akkor semmi sem fog a nyikorgásával kizökkenteni a gondolatmenetemből. Igen ám, de ha ez a nyikorgás nagyon kora reggel történik számolnom kell a következményekkel is. Hát persze, hogy Daniel felébredt tőle és a korai zsémbességének köszönhetően a párnája engem talál el. Mondanom sem kell most túl izgatott vagyok ahhoz, hogy visszadobjam neki a párnáját és ne azután szólaljak meg miután belegyömöszöltem a kék felsőimet a bőröndömbe. – Csak ellenőriztem, hogy mindent beletettem a bőröndbe. Nem szeretnék itthon hagyni semmit sem. – magyaráztam és közben még a kezemet is bevetettem, hogy minél kifejezőbb lehessek. De mivel a másik kérdésére is válaszolnom kell, egyszerűen felvettem a földről a párnáját, leültem az ágyamra és ismét felsóhajtottam. – Igazából fogalmam sincs. Ha nyugtalanul alszom és felkelek nem gondolok az időre. Amúgy készítsek forrócsokit? – a biztonság kedvéért témát változtattam és még mindig nem állt szándékomban visszaadni Daniel-nek a párnáját. Tuti elagyabugyálna én meg nevetésemben még hagynám is neki.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Bailey & Daniel 2014-12-30, 22:44
1996. szeptember 1.
Amennyire vártam az első bekköltözésemet a Roxfortba, ma reggel éppen annyira hidegen hagyott. Na jó, valójában nem hagyott hidegen. Sosem hagy hidegen, hiszen imádtam a Roxfortba járni. Viszont az este bepakoltam már mindent, pár holmit leszámítva, amik az ágyam körül hevertek. Éppen ezért semmi okát nem láttam a koránkelésnek. Nem mintha álmomban tudtam volna, mikor van az a korán. Olyan szép álmom volt. Újraéltem benne az első napomat a suliban, csak kicsit másként. Mikor a Süveggel a fejemen ültem a sámlin, és elkiáltotta magát, hogy "Hollóhát", álmomban minden Hollóhátas egy emberként dobta fel a saját süvegét, és öröm ujjongásban törtek ki, mintha legalább a Házkupát nyerték volna meg. Aztán mikor az asztalhoz mentem még Ő is a nyakamba ugrott, és éppen mondani akart valamit... Hogy ki az az Ő? Azt sosem fogom elárulni senkinek! Senkinek! De valami félbeszakította az álmomat, pont a legszebb résznél... Persze, tudtam, hogy csak álom, hiszen az a nap valahogy teljesen más volt... Persze, mindenki örült az új elsősöknek valójában is, de csak egy valaki örült nekem kitörően, és az Bae volt, aki éppen pár másodperccel előttem került a házba. Mondjuk, tőle el is vártam, hiszen az ikertestvérem. És persze most is kitörően csinált valamit... Valami irdatlan robajra pattan fel a szemem, ami mellesleg irdatlan közel volt hozzám, éppen, mikor Ő megszólalt volna - ó de csodás álomkép volt... - és azonnal felültem az ágyon. Szétnéztem a szobában. Alig hajnalodott, a nap első sugarai pislákoltak még be csupán az ablakon. Mennyi lehetett? 4-5 óra? Gyors fejszámolást végeztem, ami hála istennek akkor is ment, ha éppen álmomból költöttek fel. Mint most... A megfelelő sebességgel egy, maximum másfél óra London... A Roxfort Expressz a szokott időben, pontban 11 órakor indul. Akárhonnan is néztem a helyzetet, fivérem, akivel osztoztunk a szobánkon, indokolatlanul korán kelt! Ránéztem, és mikor megláttam kezében kék pólóit elfogott az indulat. Több sem kellett, kiugrottam az ágyból, és hozzávágtam a párnámat. - Merlin szakállára! Mi a frászt művelsz hajnalok hajnalán??? - kérdeztem, igyekezve nem hangosan beszélni, nehogy anyáékat is felébresszük. - Tudod te mennyi az idő??? Persze, imádtam a tesómat, ölni tudtam volna érte, és akár még magával Piton professzorral is szembeszálltam volna, hogy megvédjem... De ő ismert... És tudta! Tudta, hogy ha felébresztenek, harapok. Sőt.. Ölre megyek! Tudta, hogy ha engem élő, eleven ember felébreszt, az nem biztos, hogy sokáig marad élő és eleven... És mégis megtette! Ráadásul a legszebb álmomból...
A hozzászólást Daniel Mallory összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-08-06, 17:58-kor.
Bocsi a késői válaszért, és a korai zárásért, de lesznek izgalmasabb játékaink is 
//