Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Chloe Meara Wilkinson
Születési hely és dátum: Manchester – 1980. 05. 17.
Csoport: Griffendél
Patrónus: Uhu
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hatodik évfolyam
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: Bájitaltan – Kiemelkedő, Gyógynövénytan - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Kezdjük az elején… Viszonylag hamar rájöttem, hogy az én világom nem a lányok köreiben van. Soha nem akartam Ken babát, sőt, Barbiet sem. Nem álmodoztam arról, milyen lesz majd az esküvőm, vagy hogy eljön értem a szőke mágus egy Tűzvillámon. Soha nem akartam népszerű lenni, se divatos, se cuki, se csini, vagy hasonlók… A szüleim is hamar megértették, hogy nekem nem a balett órán a helyem, sokkal inkább egy focicsapatban. Elkezdtem rajongani a kviddicsért, szívesebben jártam a fiúkkal fogócskázni, bújócskázni, vagy éppen iszapcsatázni, mint hogy a lányokkal nézegessek magazinokat, kezdjek el vásárolgatni, vagy éppen babázzak velük.
Valószínűleg a kinézetem miatt alakult ki ez az egész. Nagyon sokáig tűrtem a csúfolásokat. Elviseltem és csak otthon zokogtam miattuk, azonban eljött az a pont, amikor besokalltam. Olyan kilenc éves lehettem, amikor egy fiú annyira rám szállt, hogy már hasgörcsöm volt, ahányszor megláttam elfogott a hányinger és legszívesebben azonnal hoppanáltam volna egy másik bolygóra. A kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy beletúrt loboncos hajamba, azzal a címszóval, hogy denevért keres benne, mert biztosan a fejemen van a fészke. Az egyik ilyen alkalommal a szemüvegem is lekapta és kiabálni kezdte, hogy „Valaki hozzon egy mágnest, nézzük meg leszedi e a fogairól a kalitkát!” Úgy felhergeltem magam rajta, hogy már csak azt vettem észre, hogy előregörnyed jajgatva, s vér csepeg a kezei közül. Orrba nyomtam a könyvvel, ami a kezemben volt, s közöltem vele, hogy ne haragudjon, nem látok a szemüvegem nélkül… Fura, de ezek után azok, akik eddig is kedveltek, csak még jobban befogadtak és nagyjából egy hónap múlva az a bizonyos fiú is elkezdett velem barátkozni. Talán csak ennyi kellett, hogy kiálljak magamért. A lányok nem szerettek, irigyeltek, hogy annyi fiúval vagyok egy társaságban. Pedig előtte is fiúkkal barátkoztam, de onnantól valahogy jobban felfigyeltek rám.
Persze aztán kikerültem az otthoni közegből, félretettem a félig mugli, félig mágikus mindennapjaimat és beköltöztem a Roxfrtba. Valahol szokatlan is volt, de közben mint ha haza értem volna. Hogy minek ez a sok körítés a személyiségemhez? Hiszen még nagyon fejlődő korban vagyok, még alakulgat a személyiségem. Érzem magamon. A velem történt temérdek esemény formált és formál továbbra is. Megtartottam a szokásom, hogy főleg fiúkkal barátkozom, de anyukám tanácsára igyekszem lányok felé is nyitni. A legjobb barátom természetesen egy fiú, s amolyan bajtársi szövetség lett közöttünk szinte az elejétől kezdve. Ő rángatott bele jó pár kalandba, kaptam is miatta büntetőmunkát bőven habár kettőnk közül én lennék a józanész, de nem mindig tudom visszafogni őt, amikor hülyeségeket akar csinálni, így inkább vele megyek, nehogy bajba kerüljön. Mármint még nagyobba. Lehet rossz felfogás, de nekem ő nagyon fontos, nem engedhetem, hogy… igyekszem megóvni, az igazán nagy baklövésektől. Szorgalmas diák vagyok, szeretek tanulni, szinte minden érdekel, s a tudásom, s ez által a látóköröm kiterjesztése engem feldob.
Könnyen megjegyzem, amit olvasok, vagy hallok, s bár zavarba jövök, ha sok ember előtt kell megszólalnom, de ha felszólítanak, szinte mindig tudom a választ. Nem töröm magam, hogy elmondhassam, nem jelentkezem úgy, hogy szinte kiesek a padból, sőt, viszonylag ritkán sodrom magam önkéntes szereplésekbe, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám. Inkább csak… nekem nem az a fontos, hogy más tudja, hogy tudom, hanem az, hogy tudjam, ami érdekel. Magam miatt. A vizsgákat legalább várakozáson felülien teljesítem – mondjuk tanulok is rájuk rendesen, ráadásul úgy néz ki jót tesz az ismétlés, amit Lou felkészítése közben ejtek meg – és nagy célom, hogy egyszer majd a Szent Mungóban dolgozhassak.
Nagy hátrányom, hogy borzalmasan szétszórt tudok lenni, s gyakran összecsapnak a hullámok a fejem felett… Ezen mindenképpen változtatnom kell még, meg sok minden máson. Már sikerült annyit elérnem, hogy kivágom magam a legtöbb helyzetből, amibe sodródom, de nem ártana eljutni arra a szintre, hogy már ne is keveredjek kellemetlen, vagy idióta, esetleg bajos szituációkba. Van még hová fejlődnöm…
Megjelenés
„Pulykatojás!”, „Vörös sörény!”, „Vasmosoly!” Bizony, bizony! Én vagyok az a lány, akinek kijutott minden jóból. Gyerekként egy elhasznált vörös seprű csücsült a fejemen, az az igazi mindenfelé álló típus. Mellé sápadt bőrszínt és virító szeplőket örököltem. Mit meg nem adtam volna abban az időben azért, hogy metamorfmágus legyek… Anya mindig azt mondta, hogy ne birizgáljam a hajam, hagyjam, hogy természetes valójában pompázzon. Hát, inkább úgy éreztem magam, mint akit minden reggel megtépett egy seregnyi macska, szóval hamar rászoktam arra, hogy önálló akaratomat érvényesítsem, tehát addig hisztiztem, ameddig nem szerzett nekem valami főzetet a hajamra, amitől könnyebben kifésülhető, kevésbé szálkás és sokkal szebb lett a hajam. Azóta is használom, máskülönben én lennék az iskola madárijesztője.
A hajam azonban nem minden. Szeplőim, amiket egészen piciként annyian dicsértek, hirtelen legnagyobb ellenségeimmé váltak. Én lettem a lány, akit bepiszkítottak a legyek, akinek mindig koszos az orra, de volt olyan is, aki felhúzta a pólómat az óvodában, mondván, hogy keresi a többi foltomat, biztosan egy tehéntől fogadtak örökbe. Mindezek után ott volt még a fogszabályzóm és a szemüveg is. Kell ennél több? A homlokomra is írhattam volna, hogy „Ide célozz!”, ha egyáltalán már tudtam volna írni.
A hajproblémámat még azelőtt elintéztem, hogy a Roxfortba kerültem volna, azonban a többi fokozatosan alakult át rajtam. A szeplőimet púderrel és alapozóval halványítom, a pápaszemem kontaktlencsére cseréltem, bőröm sápadtságát pedig a ruháimmal, illetve úgy 15 éves korom óta lágy sminkeléssel korrigálom.
Jó darabig borzalmasan fiúslány voltam és ez még most is sokban meglátszik rajtam. Utálom, hogy az uniformisunk szoknya, a saját ruháim között nem is nagyon lelhető fel ilyesféle ruhadarab. Nem hordok kivágott, kihívó felsőket, nem mutogatom magam, még akkor se, ha megtehetném. Persze nem burkolom magam lepedőbe, ha esetleg nyáron strandolni megyünk, de az más, oda olyan viselet illik. A hétköznapokban szeretem a kényelmes és sportos ruhákat, hisz ahogy ismerem magam és a környezetem – Igen, itt Louis balhéira gondolok -, akármikor alakulhat úgy, hogy kúsznom, másznom, vagy éppen rohannom kell, esetleg bozótba kerülök, vagy hasonlók. Szóval hozzá vagyok szokva mindenféle terephez.
A divat nálam igazán mellékes, bár ritkán, de azért előfordult már, hogy annyira előlibbent a lányos énem, hogy kicsit jobban kicsíptem magam a kelleténél. Volt aki meg is nézett rendesen, hogy mi történt velem. Semmi, tényleg! Csak olyan lábbal keltem.
Az utolsó mérés szerint 165cm magas vagyok. Valószínűleg ennél nem is nagyon leszek több, már ha azt nézem, hogy anya alacsonyabb nálam, apa pedig csak pár centivel magasabb.
Azt hiszem, még nagyon keresem a stílusom, hol van frufrum, hol nincs, hol színes ruhákat hordok, máskor ráállok az egyszínűekre. Talán, ha rátalálok önmagamra, a stílusom is kiforr majd. Egy biztos, szeretem a hózentrógereket, van belőlük egy csomó.
Anya szerint egy vörös démon lakozik bennem, egy igazi nő! Hát… szerintem csak egy lány vagyok, aki már megbékélt a kinézetével, s próbálkozik a lehető legtöbbet kihozni belőle…
Életed fontosabb állomásai
A legjobb barátod, ha megöltél valakit, ő csak egyet kérdez: ~Hol ássuk el?~
„Drága kis koalám!
Hiába mondtam anyának, hogy pénteken találkozunk, s majd akkor odaadom neked, egyszerűen képtelen volt elfogadni… Itt sipákolt nekem, hogy de már milyen régen – egy hete? – megígérte anyukádnak, hogy odaadja neki a Lótuszlepény receptjét, de mindig elfelejt szólni, mikor írtam neked. Szóval most küldjük a receptet és puszil titeket! Üzeni, hogy még nem tudja hogyan lesz a nyár vége, de igyekszik megint megszerezni a szokásos hétre a nyaralót és akkor mehetünk, mint mindig. Nem értem, miért nem ír ő anyukádnak… Mindegy!
Említettem már, hogy a baglyod borzalmas? Mikor elküldted vele a blúzomat, amit ott felejtettem nálatok, úgy kellet imádkozni neki, hogy egyáltalán az ablakon berepüljön, majd néhány jó falattal még le is kellett fizetnem, hogy odaadja a csomagot, de még akkor is kérette magát, majd elrepült! Csak úgy! Meg se várta, hogy küldök e vele vissza valamit… Értem én, hogy már elege van az ingázásból, tudom, mert Hugo szemrehányó tekinteteiben is mindig látom, hogy tiltakozik a nyári hajtás ellen, de azt előre leszögezem, hogy tollpárnát csinálok belőle, ha még egyszer rátámad az orromra… Pont olyan neveletlen, mint a gazdája…
Anyáék annyira kiábrándítóak tudnak lenni… Jó, egyfelől aranyos, hogy ennyire turbékolnak, de most komolyan… Már nem mai csirkék, pedig rosszabbak mint a kamaszok! Most vagy én vagyok borzalmasan elrontott kamasz, vagy nem tudom, de azt hittem ki fogják nőni a hippi korszakukat, de nem… A minap is ott andalogtak, mikor elmentünk vásárolni, én meg próbálhattam visszatartani az öcsém, aki mindenáron rohanni akart mindenhova. Úgy éreztem magam, mint egy rossz bébicsősz, akit nagyon nem fizetnek meg eléggé. Lehet, hogy be vagyok savanyodva? Anya szerint keveset mosolygok, pedig ez nem is igaz! Ugye, hogy sokat szoktam mosolyogni? Mondd, hogy nem bennem van a hiba, mert megőrülök, hogy szerintük a „Szeresd a világot!” életérzés a normális. Ezt pénteken kivesézzük, jó? Te sem vagy komplett, de felnőtt társaságnak foglak érezni hozzájuk képest… Jó, tudod, hogy imádom őket, csak na… hiányzol… Mindig fura ez az időszak, mikor csak – a rendszeres találkozásokat leszámítva csak – levélben kommunikálunk.
Ölellek ~ ha késel pénteken, meghívhatsz egy melaszos süteményre!
Chloe”- Csillagom, kész a vacsora! – hallom anya hangját, amint odalentről próbálja elérni, hogy végre lemenjek enni. Négyszer szólt már, az öcsém le is ment elsőre, de én nem. Anya sosem türelmetlen. Szinte mindig mosolyog és ha kell hússzor is elmond bármit. Nem is tudom, láttam e már kiabálni, vagy veszekedni. Talán régebben igen, még kicsi koromban. Mint utólag megtudtam, akkor válságban volt a házasságuk, de rájöttek, hogy nem akarnak egymás nélkül élni. Milyen szép is ez. Akkor született a kisöcsém, mint a szerelmük megerősítésének gyümölcse. Anyáék azóta édesen hibbantak. Néha az idegeimre mennek a folytonos derűvel, ahogy a világot szemlélik. Az tény, hogy nem történik semmi, aminek ne kellene megtörténnie, azonban kicsit olyan, mint ha én lennék a felnőtt a családban. Pedig most nagyon is gyereknek érzem magam. Egy kicsi, elveszett kislánynak, aki egyedül a takarója alá bújva érzi biztonságban magát, egy plüsst szorongatva. Pedig sosem voltam a szó megszokott értelmében vett kislány, mármint az a pirospozsgás arcú, aki forgós szoknyában jár és babákkal játszik, azonban van egy plüss koalám, akihez nagyon ragaszkodom. Bambusz a neve, hiszen senki nem világosított fel róla, mikor elneveztem, hogy a koalák az eukaliptuszt szeretik és a pandák rágcsálják a bambuszt. Mire erre rájöttem, már nagyon hozzánőtt a neve, így Bambusz maradt. Imádom, olyan kis egyedi. Az oviban is mindenkinek nyuszija, kutyája, lova, macskája, meg ilyesmi plüssei voltak. Nekem koalám, büszke is voltam mindig rá. Innen jött az is, hogy Louist koalának hívom néha. Kicsi koalám…
- Kipp, kopp, bejöhetek? – kérdezi anya, miközben bekukucskál az ajtón.
- Már bent vagy! – morgom vissza a takaró alól, még jobban magamra húzva azt. Érzem, amint leül mellém, majd lassan elkezdi lehámozni rólam a takarót, s hiába tiltakozok, ő nyer.
- Mi elől bújtál el? – kérdezi egy kedves mosollyal ajkain, miközben végigsimít arcomon, majd egy tincsem a fülem mögé tűri. Csak szomorú boci szemekkel felnézek rá, majd szusszanva magyarázom, hogy megyek már enni, de nem, innen már nincs kiút, kiszedi belőlem… - Kicsikém, annyira gyönyörű vagy, minden ujjadra akad egy fiú!
- Nekem nem kell más anyu… - nyüszörgöm, mire csak ad egy puszit az arcomra, magához ölel és annyit mondd: „Lágy türelmes, Kicsikém!” majd mint aki nem is figyelt eddig oda, témát vált, s újra az evésről kezd magyarázni, hogy ki fog hűlni a kaja, meg ilyesmi. Kicsit hitetlenkedve nézek utána, miközben kitipeg a szobából. Csak nézek és pislogok. Ennyi? Kiadom neki életem legborzalmasabb titkát és ő csak ennyit mondd? No de mire várjak? Ameddig megszakad a szívem, miközben azt hallgatom, hogy Louis éppen kibe szerelmes? Majd miközben végignézem, hogy valakit feleségül vesz, gyerekeik születnek, én meg egy magányos vénasszony leszek öt macskával? Elszorul a torkom a gondolatra, s azért, hogy ne sírjam el magam, inkább nagyon sóhajtok, kimegyek a fürdőbe arcot mosni, majd lemegyek enni. Végülis, az élet megy tovább…
- Louis! – kiáltok fel, mikor meglátom, s a szüleimet és az öcsémet a csomagjaimmal hagyva rohanni kezdek felé, majd lendületből a nyakába ugrok. Elkap, megforgat, az sem érdekel minket, hogy néhányan felháborodottan, vagy éppen rosszallóan néz ránk, vagy meg is szól, csak öleljük egymást. A nyár utolsó heteiben nem tudtunk találkozni, így már nagyon hiányzott, de most itt van. Csak intek egyet mosolyogva a szüleinek, mire ők is hasonlóan viszonoznak, kicsit kacarászva a nagy ölelgetésünkön. Ez sem érdekel, semmi sem. Az sem, hogy a szüleim is megérkeznek közben, hogy üdvözöljék Lou szüleit. Mosolyogva puszilgatom meg legjobb barátomat, majd elő is túrom zsebemből, amit hoztam neki. Egy kis amulett, a nyaraláson vettem neki, kis koala van rajta.
- Ez megvéd a gonosz szellemektől! – mondom neki mosolyogva, miközben kinyitom tenyerem, hogy megmutathassam neki. Azt nem tudhatja, hogy még egy halom ajándék várja őt, amit majd a vonaton oda adok neki. Végre, ezentúl megint minden nap találkozni fogunk. A nyár utolsó napjai mindig kínszenvedéssel telnek, annyira hiányzik már. Most azonban itt egy újabb év, újabb kalandokkal! Igen, Louis a legjobb barátom és egyben a szerelmem is, de neki erről nem kell tudni. Soha nem áldoznám be a barátságunkat a hülyeségem miatt. Évek óta ez a helyzet, idén is meg fogom tartani a titkom, hiszen ő sokkal fontosabb ennél. Mondhatok olyat tizenévesen, hogy fontosabb mindennél?
Szeretem az ilyen kis aranyos családcentrikus leányzókat, úgyhogy teljesen jó helye lesz a griffendélben 
