2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Sejtelmem sincs, hogy milyen vívódás játszódik le benne, ha tudnám azt hiszem eléggé meg lennék lepve, nem szoktam én ilyen nagy dilemmákat okozni senkinek sem. Egyszerűen csak meglepett már az is, hogy elhívott, de jól esik és határozottan örülök neki, hogy itt lehetek vele. Ez a bál... sokkal jobban alakul, mint amire számítottam, pedig nagyon-nagy esély volt rá, hogy az egész rémes lesz majd, hiszen Nath... hát ő éppenséggel nem ér rá, vagy nem is tudom, a barátaim pedig... mintha mostanában mindenkinek fontosabb dolgai lennének nálam, ami még nem feltétlenül baj, de legalább szólhatnának, vagy elmondhatná, hogy készüljek rá, vagy segíthessek. Szerintem ez nem olyan nagy kérés, de most nem fogok ezzel foglalkozni, csak hogy jól érzem magam itt egy lovaggal, aki tényleg úgy viselkedik, mint egy megmentő és engem meg is mentett egy csúfos báltól, egyértelműen. - Ezt remek hallani, akkor... majd mindenképpen kereslek még máskor is, ha nincs ellenedre. - mosolyodom el, mert tényleg szeretnék vele még időt tölteni, ha van rá lehetőség. Kedves és figyelmes és mégis ki ne akarna vele lenni? Szívesen megismerném jobban is, mert nem is tudom... van benne valami leheletnyi... titokzatosság, amit nem tudom, hogy pontosan minek is vegyek. Nem biztos, hogy szándékos a dolog, lehet hogy csak nehezen nyit mások felé, vagy adja ki magát, de mégis valahogy úgy érzem, mintha itt most ő lenne Hamupipőke és ha az óra éjfélt üt, akkor elrohan és én soha nem is látom már többé az életben. - Lehet, de... azért nem valami jó érzés, hogy így történt. - sóhajtok egy aprót, és talán még inkább a kezébe simul az enyém. Legszívesebben hozzábújnék, de az talán már túlzás lenne. Jó lett volna, ha van apám, aki mellettem áll, aki segít a nagy dolgokat megérteni az életben, de nem volt, csak egy nővér helyette, aki nagyon igyekezett megnehezíteni az életemet és teszi ezt a mai napig is. De most még csak rá sem akarok gondolni, csak arra, hogy együtt vagyok egy olyan sráccal, aki kicsit sem illik hozzám igazából, de a csókja... na a csókja az nagyon is illik, vagy tetszik, vagy csak szimplán fene mód jól esik, ezt kár is lenne tagadni, ha akarnám se tudnám. Egyszerűen csak... élvezni akarom, amíg tart és amíg el nem szakad tőlem és meg nem szólal. Komolyan az órára pillantok, hogy talán éjfélt ütött és azért kell mennie, és azért hagy most itt, de... végül csak hozzáteszi az utolsó pár szót, amire már a kezdődő szomorkás arckifejezésem újra mosolyra vált. - Nélküled nem akarok maradni, veled jöttem a bálba, akkor veled is távozom innen. Tudod... csodás volt és nem akarom elrontani azzal, hogy maradok. - megfogom hát a kezét. Milyen nagy és erős az enyémhez képest! Értem én, hogy miért hív tündérlánynak, törékeny vagyok hozzá képest, de mellette ez még sem zavar. Elmosolyodom és akkor hát irány a klubhelyiség. Remélem egy csók belefér még elköszönés előtt és... ma tuti, hogy csodálatosat fogok álmodni az én szőke hercegemről.
Soha nem gondoltam volna, hogy találok majd valami olyat ami sokkal jobban foglalkoztat majd, mint a küldetésem, feladatom. De ez a helyzet, pontosan így történt. Míg csak egy vagy két pillantást vetettem rá csupán azt tudtam megállapítani, hogy csinos kis teremtés, de most, hogy ennyire közel érzem magamhoz roppantul megváltoztak a dolgok. A feladatom mindig is első volt az életemben akárcsak a családom..most viszont másra sem tudok gondolni csak Lena-ra. Az illatára ami olyan akár az Óceán.. teljesen megőrültem ez már biztos. Ha nem kellene távol tartanom magam tőle akkor nem lenne ekkora baj. De nem kerülhetek közelebb hozzá, mert ezt a család nem nézné jó szemmel. Idegesen a hajamba túrok, hogy kicsit gondolkodhassak, de képtelen vagyok jó megoldást találni, mert erre nincs, Lena-val akarok lenni, a közelében, hogy megvédhessem ha kell, de a kötelességem meg az utamban áll. A rohadt életbe! -Ezt örömmel hallom.- Óvatosan elmosolyodom. Akárhogy is akarom, hogy minél messzebb legyen tőlem, egyszerűen nem megy az, hogy elküldjem vagy olyat tegyek amivel megbántom. Olyan törékeny és boldogtalan. Nem akarom még ennél is rosszabb állapotban látni Őt. Azt akarom hogyha csak ma estére is, de legyen boldog. Talán sokat akarok egyszerre, de talán sikerül elérnem. Ma talán nem kellene többet foglalkoznom azzal milyen körülményekkel járhat ez, egyszerűen csak élvezni, hogy ez a lány jól érzi magát mellettem, velem. -Nem csak ma estére, bármelyikre amikor csak erre van szükséged. - Na szépen vagyunk, épp azt tervezem, hogy a bál után nem keresem többé, és épp most ajánlottam fel neki, hogyha bármikor szüksége lenne rám hát akkor ne habozzon megkeresni. Mekkora egy idióta vagyok, de ha arra gondolok, hogy újra láthatom és úgy, hogy esetleg Ő maga keres meg engem..a francba ezzel a távolság tartással! -Az apák néha követnek el hibákat, vannak olyan tetteik amiket nem lehet megbocsájtani, de te semmiről sem tehetsz, egy tökéletes lány vagy, minden apa örülhetne ha ilyen lány lenne Lena, ez nem a te hibád, az apád bolond volt ha elhagyott titeket. - Teljes őszinteséggel mondom ezt neki. Az, hogy az én apám lemondott rólam az egy dolog, akkoriban nem voltam több, mint egy satnya gyerek utánzat, semmiképp sem egy olyan fiú akire az apák vágynak. Rasmus mégis felnevelt és méltán lehet büszke rám, mert az erőfeszítései testet öltöttek. Egy harcost nevelt és itt vagyok. Apám korán mondott le rólam. De Lena apja egy gerinctelen féreg lehet amiért elhagyta a családját, a lányát. Egy ilyen nem érdemli meg, hogy bármikor is megbocsájtást nyerjen, bármit is tesz ennek érdekében. Mikor kimondja a kérdést amire már olyan nagyon vártam, megcsókolom, nem tart sokáig, de ennél nem is kell több, egyszerűen így volt varázslatos. Csak azt bánom az egészben, hogy nem vagyok jó hozzá és nem kellene így éreznem sem. Bárcsak ezeknek lehetne akadályt állítani. Mikor végül megszakítom a pillanatot mintha egy kis időre a folytatás utána vágyat látnám meg Lena szemében, de nem lehet, most biztosan nem. De lehet soha többé. ez pedig nagyon megrémiszt. -Nekem ma estére lejárt az időm, apámmal van találkozóm, sajnos mennem kell Tündérlány. Ha szeretnél még maradni akkor most elbúcsúzom, ha azonban menni szeretnél elkísérlek a klubhelyiségetekig. - Ajánlom fel. Persze nincs semmilyen találkozóm, csupán csak gyáva vagyok, egy gyáva féreg aki képtelen szembe nézni az érzéseivel és a kötelességével egyszerre.
Azt hiszem főként azért lep meg ez az egész ennyire, mert nem igazán ismerjük egymást, mert éppen hogy csak nem rég találkoztunk és én soha sem gondoltam magam annyira lehengerlő valakinek, aki... hát nem is tudom, ennyire nagy szám lenne, hogy valaki csak úgy ismeretlen rövid idő alatt megkedveli, megtetszik neki és most ez a helyzet, mert hát úgy fest, hogy Diederiknek én határozottan tetszem és nem számítottam rá, hiszen ő tényleg olyan, mint egy lovag. Nagy és erős és ... biztos, hogy minden lány totál oda van érte, én meg tényleg kicsit semminek érzem magam mellette. Lehet, hogy nem kéne, de attól még... valahogy ez van meg bennem, tudjátok az a fene nagy önbizalomhiány, valahogy végül mindig győz. - Én ennek tényleg nagyon örülök, én is élvezem a te társaságodat. - na ugye erről beszéltem még a beszéde is olyan, mintha nem is a mai időkből származna. Olyan... nem is tudom figyelmes és tényleg olyan, mint valami dicső lovag, ami azért nagyon tetszik nekem. Lehet, hogy én tündér vagyok a szemében, de akkor ő a szememben tényleg egy igazi lovagnak számít. - Lena a tündérlány, hát jó, azt hiszem határozottan tetszik ez nekem és akkor te leszel a lovagom ma estére? - nem merem azt mondani, hogy úgy általában a lovagom, hiszen ma hívott el a bálba és kész, egyáltalán nem biztos, hogy ez mást is jelent. Egyébként is akárhogy is nézzük attól még ő idősebb is nálam és kedvel, de nem feltétlenül kell, hogy kedveljen annyira, nem tudhatom én ezt igaz? Persze valahol érdekel, hogy ez most csak a bálra szól, vagy többre is akár, de... na majd meglátjuk, nem biztos, hogy mindig mindent előre kell tudnia az embernek. - Akkor te tényleg sikeres volt, én... nem kaptam senkit, és tudod sokat gondolkodtam rajta, hogy az apám miért ment el. Talán... tudod nem voltunk neki elegek. - bár az a fickó nem azt mondta a múltkor, de hát neki miért kéne hinnem, nem is ismerem. Azt se tudom, hogy igazat mondott-e és amúgy se tudom, hogy ki ő. Még a nevét se mondta meg, apu nevét se mondta meg, az egész annyira... ködös és zavaros és őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy nekem ehhez az egészhez közöm kell hogy legyen. Ennyi év után igenis elvárnám az apámtól, hogy ő jöjjön el, ha akar valamit, ha meg csak üzengetni tud... akkor az nem izgat. - Köszönöm Die! - mosolyodom el, és persze a halvány pír most is kiütközik az arcomon, amikor végigsimít rajta, nem tehetek róla. Ez nem ellen szól, csak a gesztusok miatt nem tudom a dolgot teljesen levetkőzni, bármennyire is szeretném. Aztán viszont ennek ellenére is kicsúszik az a kérdés a számon, hiszen az érintések, a közeledése, a szavai valahogy mind erre utalnak és azt hiszem szeretném is, hogy így legyen, hogy megcsókoljon, hogy... érezhessem az ajkait az enyémeken. Persze a szívem hevesebb ritmusra kapcsol, amikor meghallom a választ és amikor az ajkai végül az enyémekhez érnek úgy érzem, hogy még egy dobbanásnyi időt ki is hagy az idő, hogy pár pillanatra szinte megáll minden körülöttünk, még a zenét se hallom, pedig csak egy szimpla könnyed csók, semmi többet nem viszünk bele. Halkan sóhajtok, amikor végül elszakadunk egymástól, vagyis főleg ő tőlem, mert én azt hiszem nem tenném meg. - Köszönöm, de úgy érzem, hogy ez csak a te érdemed. - mosolyodom el. - Iszunk valamit? Úgy érzem, hogy kissé... kiszáradt a torkom. - jó értelemben persze, mármint jó dolgok miatt, nem azért, mert bármi rossz is lenne ebben. Ez az egész bál... sosem gondoltam volna, hogy ennyire jól is sikerülhet.
Velem is rengeteg pocsék dolog történt mostanában. Nagy a teher a vállamon. Meg kell védelmeznem az anyám és a húgom,d e emellett információkat is kell gyűjtenem, persze ez a feladatom, nem panaszkodom miatta, de emellé igazán nem hiányzik, hogy érdekeljen egy lány, márpedig érdekel, megkedveltem, aranyos, csinos, törékeny, védtelen. Bennem pedig dúl a védelmező ösztön. Persze tudom, hogyha közel engedem magamhoz akkor sodrom csak igazán veszélybe, de képtelen vagyok távol tartani magamtól. Ezért még keservesen megfogok fizetni, de az egyetlen ami most számít, hogy nem akarom búskomornak látni. Sokkal jobb ha mosolyog, olyankor tényleg egy tündérre hasonlít. -Nem kell megértened, érezned kell. Veled vagyok mert így akarom, élvezem a társaságos, nagyon is. - Talán még most nem lenne lehetetlen visszavonulni, akkor maximum egy taplónak tartana, aki hitegette meg játszadozott vele, talán még én is kitudnám heverni, hogy bántottam, de később nem hiszem, hogy ennyiben tudnám hagyni a dolgot, főleg úgy nem, hogy egyfolytában azon jár az agyam, hogy milyen lehet megcsókolni ezt a szépséget. -Örülök, hogy így nevezhetlek, szép név a Lena, de a Tündérlány jobban illik rád. - Az én Tündérem..miket beszélek? Ha ez így folytatódik rohadt nagy bajban leszek. De tényleg úgy tekintek már rá mintha hozzám tartozna pedig nem, barátja is van még ha csak egy ugatni tanuló pincsi is, de ott van Lena-nak. Nekem a családom az első, annak kell lennie, nem gondolhatok másra, semmi sem terelheti el a figyelmemet főleg nem egy lány és pár kusza érzelem. Mégis a józan ész mintha nem akarna dominálni. -Minden gyermek vágyik egy erős apára aki védelmezi, utat nyit előtte, segít neki, nekem annyiból könnyű, hogy bár az igazi apám lemondott rólam, kaptam egy olyan apát akit tisztelek mert megérdemli, ott állt mellettem amikor arra szükségem volt. Nekem ennyiből volt szerencsém. - Bár rengeteg olyan dolog van amit nem mesélhetek el Lena-nak, de annyit igen is tudhat, hogy az apám erős, hatalmas ember aki megérdemli, hogy a fia tisztelje. -Bármikor segítségre szorulsz, bármikor, én itt vagyok. - Mosolyogva simítok végig az arcán, olyan puha a bőre. Megint csak arra tudok gondolni, hogy milyen lehet megcsókolni..egyszerűen csak ez jár a fejemben. Lehet megőrültem? -Talán igazad van, lehet volt egy felmenőm aki tudott táncolni, de ettől még nem vagyok vérprofi. - Szinte már figyelni sem tudok a szavaira. De tudom ha megcsókolom azzal megijesztem, hisz van benne egy kis félsz a mardekáros mivoltom miatt. Nem akarom elüldözni magamtól bár ez volna a helyes. Apróbb gesztusokkal próbáltam kicsit közelebb kerülni hozzá, de nem erőltethetem rá az akaratom, egy férfi nem attól férfi mert képes a nőkön uralkodni, hanem attól ha képes belátni nem mindig Ő irányít és épp olyan ember, mint a többi. Aztán felteszi a kérdést amitől rajtam a sor, hogy belém szoruljon a levegő. Látom rajta, hogy zavarban van, mintha enyhe pír lepte volna el az arcát,magam sem tudom mit kéne tennem, de határozottan biztos vagyok benne, hogy a rosszul cselekszem...de nem érdekel. -Egész este csak erre tudtam gondolni...- Csillognak a szemeim a türelmetlenségtől, nem tudok tovább várni, képtelenség. Lassan közelebb húzom magamhoz majd lehajtva a fejem ajkaimat az övéihez érintem. Tényleg pont olyan puhák, mint elképzeltem. Csak egy szűzies csók az egész, nem viszem bele a szenvedélyt, a vágyat, semmit sem, pedig majd szét robbanok tőle. Amikor elválnak ajkaink még mindig a tenyereim közt van az arca. -Gyönyörű vagy! - Mondom suttogva és elmosolyodom. Legszívesebben újra megcsókolnom, de nem teszem meg. Nem tudom akarná-e.
Nehéz rajta kiigazodni. Nem gyakorolta sokat a táncot, nem járt bálokra, most mégis itt van, kicsípte magát és elhívott engem, pedig alig ismerjük egymást és annyira... kedves és ahogy bókol, pont nekem. Ez azért jól esik, de nem tudom, hogy pontosan mire is véljem az egészet. Több önbizalom kéne tudom, de hát nekem csak ennyi adatott meg, és még egyelőre próbálom ezt az estét feldolgozni. Mostanában túl sok fura zűr történt körülöttem, Nath is eltűnt, a srácok se nagyon érnek rá, aztán az a fickó, aki az apámról beszélt. Nem olyan egyszer ezt elfelejteni, e most valahogy a bálnak hála mégis megy. - Értem én és ennek örülök is, mármint hogy velem vagy... hiába nem értem feltétlenül az okát, de azért nagyon jó érzés. - mosolyodom el újra. Nem akarok én neki semmi rosszat okozni, tényleg nem, de azért láttam hogy egy pillanatra lefagyott a mosoly az arcáról. Valamit biztosan mondtam, ami ezt váltotta ki, de nem vagyok annyira bátor, hogy erre rá is merjek kérdezni, sajnos. - Köszönöm, akkor nekem is tetszik a név, egyébként is nagyon kedves dolog, hogy így gondolsz rám. - mosolyodom el újra. Nem zavar engem az, hogy tetszem neki, vagy nevem, sőt határozottan jól esik a dolog, komolyan mondom. Ő is tetszik nekem, bár nem vagyok annyira kreatív, hogy jó neveket találjak ki neki, olyat, mint amit ő nekem, pedig töröm ám a fejemet, de hát... Ő olyan, mint egy hős lovag, de még sem hívhatom a lovagomnak, vagy esetleg azt kellene? Ahhoz azért több bátorság kellene, hogy ezt be merjem vállalni és mint tudjuk a bátorságnak azért még mindig kissé híján vagyok. Az újabb szavaira már csak újra picit elpirulok. Nem tehetek róla, még nem vagyok hozzászokva ehhez. Igazából Jonathan se halmozott el ennyi bókkal, nem tudom, hogy pontosan hogyan is kell ezt kezelni. - Hát akkor te jobban kezeled ezt, mint én... nekem azért nehezebb, nem tudom miért. Tudod... mindig szerettem volna, ha van egy apám, aki erős és utat mutat. - aki mellett én is megerősödhetek, de hát sajnos ez nem jött össze, anya pedig soha sem beszélt róla nekem, hogy ki volt, hogy miért ment el, vagy hogy miért nem jött vissza soha sem. - De köszönöm, kedves tőled, hogy próbálsz segíteni. - az a helyzet, hogy igazából. Jonathan mellett se éreztem sokkal többnek magam. Nem tudom, hogy miért... azért én próbálkoztam, de ő valahogy nem tuningolt ennyire. - Dehogy véletlenül, egyszerűen csak jól táncolsz és kész. - szögezem le újra, mert ez nem féletlenül, komolyan nem az. Ő viszont... nem vagyok ám vak, látom hogyan néz, éreztem azt is, ahogy a fülembe súgott és igen lehet hogy zavarban vagyok miatta, de attól még tudom és értem a jeleket. Ezért van, hogy kissé talán pirulva, de pár lépés után újra felpillantok rá. Kissé ugyan először összeszorítom a számat, de aztán mégis erőt veszek magamon, hogy megszólaljak. - Most... arra gondolsz, hogy szeretnél megcsókolni? - ki mondtam! Komolyan kimondtam, pedig a szívem majd ki akar ugrani a helyéről, de mégis sikerült.
Gyáva dolog lett volna tőlem ha megfutamodom a bál elől csak mert megijedek egy fura érzéstől ami azóta kísért, hogy először megpillantottam. Pedig így van, egyszerűen nem tudom eldönti mihez is kezdjek. Ott van először is a kötelességem a családom iránt, a hűség és a bizalom amit nem szeghetek meg. Az első és legfontosabbnak mindig a családnak kell lennie. Nem helyezhetem előtérbe az érzéseimet egy vadidegen lány iránt...de igazából nem is olyan idegen a számomra. A francba már! Próbálok gyorsan lehiggadni, hogy ebből semmit ne vehessen észre Lena. Itt vagyok, eljöttem, tehát döntöttem, most már meghátrálni sem lenne férfias dolog. Lesz ami lesz. A fejemből úgy se tudom kiverni Tündérlányt. -Nem igazán. - De tényleg nem. Eddig nem volt semmi sem fontosabb a küldetésemnél. Csak mostanában kezdek ingoványos talajra lépni. Egyszerűen nem tudom mihez kezdjek, nem tudom apám mit szólna ahhoz ha megtudná, hogy az ellenséggel barátkozom, de közben meg egyszerűen csak titokban akarom tartani, hogy ezzel óvjam meg Lenat. Kissé másabb vagyok a többi diáknál, mert nekem fiatalon meg kellett tanulnom mi a legfontosabb és, hogy tenni is kell a céljainkért mert nem fog az ölünkbe hullni a szerencse. Szavai eleinte mosolyt csalnak az arcomra ám hamar lehervad ez az örömteli gesztus. Hát igen, alapjáraton másra sem számítottam. Talán kedvel, tényleg kedvel, de mindenkiben ott van az, hogy tartsunk az olyan férfiaktól akik kicsit is másmilyenek. Persze ezért nem tudom elítélni, mert valójában veszélyes vagyok, sokkal több bennem a gonosz, mint a jó, de ettől még fáj hallani tőle ezeket. Persze magyarázatára egy halovány mosolyt varázsolok az arcomra. Olyan bájos mikor mentegetőzik, de szavainak értelme eljutott hozzám és felesleges bármit is mondania. -Nem is kell érteniük, veled akarok lenni ezért vagyok veled. - Őszintén mondom neki, ebben legalább nincs hazugság. Nem érdekel mások mit gondolnak az egészről. Persze anyám és a húgom már teljesen más tészta, de amíg Ők nem tudnak semmiről addig nincs is baj. -Örülök, hogy nem zavar, mert nekem nagyon tetszik a név ahogy te is. - Tessék, úgy se bírtam volna magamban tartani, így meg legalább jobb túlesni hamar a csalódásokon. Ha most rémül meg tőlem akkor még nem késő nekem sem elfelejtenem Őt, bár kérdés ez menne-e. Hisz apám se tudna már anyám nélkül élni. Szerintem a kettő nem nagyon különbözik egymástól. -Pedig hihetnél nekem Tündérlány. - Emelem meg kicsit az állánál, finom és óvatosan, hogy a szemeibe nézhessek, azokba a szép szemekbe amik elvarázsolnak. -Lenyűgözöl bizony, szinte minden pillanatban. - Mosolygom rá őszintén és kedvesen. Szinte minden pillanatban elvarázsol, olyan kis aranyos, védtelen, úgy érzek vele kapcsolatban, mint a családom többi tagjával, úgy érzem vigyáznom kell rá. Borzalmas ez a felismerés, de tényleg úgy érzem én felelek érte, fontos nekem. -Az én apám is mondhatni lemondott rólam, de hidd el, ez nem lehet ok arra, hogy ne higgy el dolgokat és ne legyen önbizalmad. Majd segítek abban, hogy visszanyerd ezt a fránya önbizalmat. - Mondom és egy újabb puszit adok neki, de ezúttal az arcára közel a szájához, de mégse rá pedig már igazán megtenném. -Véletlenül csak. - Kacsintok rá és most rajtam a sor, hogy kissé megborzongjak az újabb puszitól amit kapok, de melegség költözik a lelkembe és egyszerűen csak megakarom csókolni, csak egy röpke csókot akarok semmi többet, de ha megteszem azzal elriasztom egy egész életre, nem akarok olyan lenni, mint a bunkó barátja akinek a belét is kifogom taposni.
Az mondjuk biztos, hogy elég rendesen megsemmisültem volna, ha kicsípem magam, készülök, ő pedig végül el sem jön. Azért ez azt hiszem kb. minden lány rémálma, majdnem olyan, mint amikor az oltárnál hagynak faképnél. Nem is tudom, hogyan kezeltem volna a dolgot, de tuti, hogy nem jöttem volna egyedül a bálba, és nem álltam volna utána szóba vele, sőt jó eséllyel végigbőgtem volna az estét, hogy ugrott a bál, feleslegesen készültem, meg úgy általában az élet szemét velem folyamatosan és még csak arra sem vagyok elég, hogy valaki ne ejtsen át... no de nem ez történt szerencsére, és jobb is, ha nem tudom, hogy megfordult a fejében, hogy így történjen. - Akkor ez megy, biztosan sokat gyakoroltad. - jó nem tudom, mert nem úgy tűnik, hogy olyan csajozós alkat lenne, aki gyakorta mozdul rá másokra. Valahogy ő tényleg nem ilyen. Inkább csak éli az életét és kész, mintha nem is tudom... ő olyan más világ lenne. Nem az iskolai apró-cseprő dolgokkal foglalkozik, mint az átlag, mintha fontosabb dolgok lennének az életében, én legalábbis valahogy így vettem észre, bár lehet, hogy rosszul látom, nem tudom. Olyan... komoly, bár tény hogy idősebb is nálunk. - Én is kedvellek, kedves vagy és figyelmes, pedig nem gondoltam volna, hogy majd pont egy olyan srác hív el a bálba, mint te és próbál jobb kedvre deríteni. - egy levegővétel alatt pedig rá is jövök, hogy pontosan mit mondtam ki, aztán zavartan rázom meg a fejemet. - Mármint... nem úgy értem, hogy baj lenne veled, csak mi valahogy más kategória vagyunk, tudod a butuska Hugrabugos és a nagy és helyes Mardekáros. Gondolom senki se érti, hogy miért vagy te velem. -jó tudom ez csak egy bál, ettől még nem vagyunk egy pár, vagy ilyesmi, de biztos hogy a háztársai nem nagyon értik, hogy mi ez az egész és hát valahol én sem értem, pedig szeretném. Kedvel, ami jó, de az önbizalmam azért még mindig nem verdesi a plafont. - Dehogy, nem zavar, kicsit sem, jól esik és köszönöm, hogy így gondolod. - azért én nem merem mondjuk lovagomnak hívni, pedig nagyjából ez illene rá, mert olyan. Magas és erős, és még a tetejében a haja is szőke, olyan igazi hős lovag kinézete van, aki azért nagyon is megdobogtathatja a lányok szívét, ezért olyan meglepő, hogy ennek ellenére mégis velem van itt, mondhatni engem választott, bár eleve nem biztos, hogy olyan sokak közül kellett választania. Nem számít, akkor is jó érzés. - Tudod ez a nehezebb része, hogy elhiggyem. Én próbálom, csak hát... - finoman megvonom a vállamat és egy aprót még sóhajtok is. Na igen van nekem egy nővérem aki azért elég sokat tesz azért, hogy ne akarjam magam túl soknak érezni, aztán az is mély nyomot hagy az emberben, ha az apja csak úgy elhagyja, szóval... ez elég nehéz dolog. - Le... lenyűgözlek? - nem tehetek róla, de azért erre sikerül halványan elpirulni már megint. Sose mondott még nekem ilyet senki, még Jonathan sem soha, és most ez nekem pont e miatt eléggé meglepő is. - Tudod... nekem nincs apukám. Mármint van, csak elment kiskoromban, elhagyott minket, és ez eléggé megnehezíti az önbizalom építést. - nem is tudom, hogy ezt most miért bököm ki, csak valahogy kikívánkozik azt hiszem, nem tehetek róla. De érthető nem? A legtöbb gyerek magát hibáztatja, ha elhagyja valamelyik szülője, ha árva, ha válnak a szülei, ez így normális azt hiszem. - Köszönöm! Te is jól táncolsz, tényleg. - és tudom, hogy volt az a ledermedés, de ez nem miatta van, inkább a meglepettség, meg a zűrös háttéréletem miatt jelenleg, ami a magánéletet jelenti, de végül én hajolok közelebb, és adok egy puszit az arcára, afféle köszönöm kiegészítésként.
Nem tudom miért is érdekel annyira ez a lány, de kétségtelen, hogy felkeltette a figyelmem. Olyan törékeny, apró, védelemre szoruló, úgy érzem, hogy nekem kell megvédenem Őt mindentől. Ez valójában hatalmas nagy hülyeség tekintve, hogy nem ismerjük egymást úgy egy hete és így is ez a második alkalom, hogy beszélgetünk is nem csak látjuk a másikat a folyó túlvégéből. Az a baj, hogy nem csak érdekes lány, hanem tetszik is, igen, szerintem egy nagyon bájos és csinos lány. Próbáltam már a bál előtti napokban elfelejteni, már el is gondolkodtam azon, hogy el sem megyek mondván amúgy is szemétnek tartanak hát akkor miért ne tegyek is róla, de aztán erre képtelen voltam, mert tudtam, hogy megfogom bántani. Tehát abbéli terveim, hogy cserben hagyom teljesen megsemmisültek. -Akkor jó, szeretek meglepetést okozni. - Neked. Másoknak maximum a csatatéren szeretek ilyesmit osztogatni. De Lena-nak örömmel okozok meglepetést. Már csak azért is, mert tetszik mikor mosolyt sikerül az arcára varázsolnom. Hisz azért jöttem vele, mert tetszik és mert nem volt valami jó búskomornak látni, olyan fiatal, ne árnyékolják be az életét holmi rohadt férgek akik nem becsülik Őt meg. -Kedvelni úgy is lehet valakit, hogy nem ismered olyan rég, márpedig én kedvellek téged. - Őszinte voltam, bár talán tolakodásnak veszi mindezt. Én azonban nem vagyok az a fajta aki magában tartja a gondolatait, nem bizony. Mellesleg semmit sem mondanék ki ha nem úgy volna, felettébb jól érzem magam a társaságában. Mondhatni színt visz a sötétségbe. Míg én maga vagyok a gonosz addig Ő ezt egyensúlyozza a jóságával. Ez az este csak jól alakulhat, hát még ha valami új információt is szerzek apám számára. -Mert olyan kis törékeny vagy, egy színes egyéniség, bájos és csinos vagy. Rólad egy tündér jut eszembe, de ha zavar akkor nem szólítalak így. - Kár lenne, egészen jól illik rá ez a megnevezés és szívesen hívnám így továbbra is. De ha neki nem tetszik akkor természetesen nem fogok így szólítani. Végül is a Lena is nagyon szép név csak nem áll rá a nyelvemre úgy, mint a Tündérlány. -Te már most vagy valaki, nehogy azt hidd, hogy mindig csak a nagy tettekkel lehet valakiből valami sokkal több. Csak el kell hinned, hogy más is biztos legyen benne. Én látom benned a lehetőségeket. - Nem minden történik meg egy varázsütésre, hosszú út áll az ember előtt ha valami nagyot akar véghez vinni, de ezektől eltekintve is lehetsz Valaki. Nem muszáj kupát nyerned vagy éppen átszelned a világot ahhoz, hogy megjegyezzék a neved. -Több vagy, mint méltó a figyelmemre, lenyűgözöl engem. - És ez így igaz, van benne valami ami alapjáraton felkelti az érdeklődésem. Egyszer talán valóban valami hatalmas dolgot fog véghez vinni, ezt senki sem tudhatja előre. Egy cseppet sem véletlenül érinti meg az ajkam a fülcimpáját, szánt szándékkal tettem mindez, de éreztem azt a cseppnyi ledermedést a részéről ami visszavonulót jelez számomra. Bár már ott tartok, hogy elképzeltem, hogyan csókolnám meg, de kár a fantáziákért ha egyszerűen nem bírja elviselni az érintésemet. Kár beképzelnem a dolgokat, hisz mardekáros vagyok, ha nem is direkt, de zsigerből tart tőlem. Talán jobb is így, legalább nem keverem bele a sötét családi ügyeinkbe. -Jól táncolsz, efelől megnyugodhatsz. - Nyugtatom meg, talán ahogy véget ér a bál elválnak útjaink, ezt azért még kiakarom élvezni.
Meglepne, ha tudnám, hogy mik járnak a fejében. Nekem ő valahogy olyan, mintegy... nem is tudom. Tudjátok azok a régi mesékben lévő hős lovagok, akik magasak és délcegek és olyan komolyan és szépeket mondanak, na ő is pont ilyen. Kár lenne tagadni, hogy nagyon is tetszik nekem, szerintem nem is hinné el senki, hogy ne így lenne és amúgy is kinek ne tetszene, egy ilyen erős és délceg lovag? Szerintem tuti, hogy mindenki, aki minket lát irigykedik most rám, én pedig fel se nagyon tudom fogni, hogy tényleg pont engem hívott el. - Tündérlány? Igen... megleptél, már sokadszor. - a szavai, a tekintete, csak az, hogy elhívott engem a bálba, a kedvessége, a figyelme... ezek úgy együttesen meglepnek újra és újra, de ez nem baj, ez határozottan jó dolog. Tényleg jól érzem magam a közelében, jól érzem magam ezen a bálon is, pedig az is megfordult a fejemben, hogy el sem jövök, hiszen a srácok nem tudom, hogy jönnek-e egyáltalán, Jonathan pedig... hát őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi van vele és egyedül nem igazán akartam eljönni, de aztán minden megoldódott a kilátóban, amire tényleg egyáltalán nem számítottam. - Csak tudod alig ismersz és az ember általában annak akar jót, akit ismer, akit kedvel, és... Nem számít, akkor is köszönöm neked, elég jól megy neked ez a jó kedvre derítés dolog. - a mosolyomból ezt nagyon jól láthatja, még ha néha kissé zavar is a mosoly, de attól még eléggé igazi. És igen, tényleg jól érzem magam vele, és nem csak azért, mert kedves, hanem azért, mert velem kedves, mert amúgy elég komoly ábrázata van, legalábbis én még nem láttam túl sokszor a folyosón csak úgy kötetlenül nevetgélni másokkal, vagy ilyesmi, bár lehet hogy csak nem vagyok elég jól megfigyelő, ki tudja. - Miért hívsz Tündérlánynak? - pillantok fel rá most már határozottan kíváncsian, mert hát... persze remek dolog, tényleg tetszik ez a megnevezés, de érdekel, hogy vajon miből jött neki. Nincsenek szárnyaim, vagy ilyesmi, de valami miatt mégis tündérlánynak állít be most már másodszor. Az alacsony méreteim miatt? Vagy ennyire törékeny lennék? Mondjuk mindkettőben van igazság bőven. - Igen, és ő is Hugrabugos, mint én, szóval lehet, hogy... egyszer még én is valaki lehetek. - kissé bizonytalanul vonom meg ugyan a vállamat, de látszik a szemeimen, hogy valahol bizakodom is. Én szeretnék tényleg valami több lenni, bár még nem tudom, hogy kicsoda, vagy micsoda, de tényleg több, mint ami most vagyok. Sokan vágynak erre nem? Hogy ne legyen annyira unalmasan átlagos az életük, és a legtöbbeknek persze nem sikerül elérni végül semmit, de én... azért töretlenül reménykedem. - Méltó lányt? Én... méltó lennék a figyelmedre? - szóval talán tényleg van bennem valami? Ha más nem hát az ő számára igaz? Azért ez felettébb jól esik, főleg hogy igenis több szeretnék lenni, ha nem is most azonnal, de egyszer és most azért, ma este egy kicsit többnek érzem magam, mint úgy általában az elmúlt években. És ezt még a nővérem sem tudná most tönkretenni, de szerencsére nem is nagyon próbálkozik. Oké, a következő kérdés már szinte alig jut el hozzám, kissé sikerül lefagyni, amikor az ajkait a fülemet érintik. Nem mondom, hogy biztosan szándékos, sőt azt hiszem ebbe nem is akarok belegondolni, a válasz viszont e miatt azért jó pár másodperc fáziskéséssel jön. - Nem is tudtam, hogy jól táncolok, igazából... csak szeretem a zenét. - sikerül végre kibökni legalább pár szót, bár nem mondom, hogy könnyen, kissé még így is akadozva jön a dolog, de legalább nem fagytam le teljesen, azt hiszem ez is valami. - De legalább ezek szerint nem táncolok rosszul. Mondjuk talán meg se éreznéd, ha rálépnék a lábadra. - az is főként csak azért történhetne meg, mert mondjuk... lefagyok egy bók, vagy valami kósza fülcimpaérintés miatt.
Olyan akár egy illékony tündér, akihez ha kicsit erősebben hozzáérek megsérül. Tényleg védtelennek tűnik, ez a világ nem ilyen embereknek készült. Ami majd csak ezek után fog jönni, a gonoszság megbújik mindenhol. Az egyik gyújtópontja vagyok ennek a méregnek. Ő pedig a tiszta láng aki addig lobog csupán míg a gonoszság körbe nem öleli és az utolsó szikrát ki nem öli belőle. Nem lehetek a közelében, azzal csak bántanám. Én nem az az ember vagyok akinek csak úgy szabad bárkivel közelebbi viszonyba kerülnie. Nekem csak a családom van, nekem az a dolgom, hogy Őket védelmezzem, nem válhatok árulóvá. -Oh, tehát megleptelek Tündérlány? - Mosolygom le az apró teremtésre. Még magamat is megleptem azzal a lépésemmel. Nem gondoltam volna, hogy megteszem, de megtettem. Most pedig valahol nagyon bánom ezt a döntésem hisz nem keverhetem bele a családom ügyeibe a lányt, valahol meg boldog vagyok, mert jól érzem magam a törékeny partnerem mellett. Ennek nagy árát fogom megfizetni, ha apám megtudja, hogy az ellenséggel pajtáskodom, de ha kell mindent megteszek, hogy megóvjam apám haragjától. -Úgy van, de én azt akarom, hogy érezd úgy mintha minden miattad lenne, hogy kicsit elfeledhesd ami bánt és felengedj, boldog légy ha kell legalább egy estére. - Mosolygom. Azért is hoztam el, hogy igazán ne tűnjek fel a tömegben mint egyedül ácsorgó ember, másodszor pedig, mert elakartam hívni magammal, hogy kicsit én is és Ő is jobban érezze magát. Természetesen gyönyörűnek találom, mert az is. Különleges szépség. Nem olyan átlagos, mint itt minden lány, nem egzotikus latin szépség, de pont ez tetszik benne. Mert hiába is tagadom, hogy tetszik nekem attól még ugyanúgy ez lesz az eredmény. Igen is tetszik, mondhatni megbabonázott. -Engem mások véleménye nem érdekel Tündérlány. - Komolyan néztem le rá. Egyértelművé tettem, hogy engem az érdekel amit Ő mond. Biztos vagyok benne, hogy vannak akik számára nem vagyok közömbös, de ez mind felszínes marhaság. Számomra egyik sem jelent semmit. Azonban Lena...Ő más. -Cedric maga volt a szépfiú, de ebből az árnyékból kilépett és megmutatta, hogy igen is a tudása is van olyan lehengerlő, mint a külseje. - Értek egyet Lena-val. Cedric bár nem különösképpen volt az ellenségem attól még az volt, így hát mégse felejthetem el, hogy az a srác kimondottan okosan és megfontoltan cselekszik. -De ettől még tánc és nekem nem megy a tánc. - Súgom újra a fülébe a homlok puszi után. Nem is tudnám magam előtt megcáfolni, hogy leginkább az ajkait érinteném hasonló gyengédséggel. -Voltam már bálokon, egyedül, eddig nem találtam méltó lányt a meghívásra. - Mosolyogva vezetem a táncparketten az apró lányt. Ennek hatalmas ára lesz, egy este, mégis borzalmas következményei lesznek, a csontomban érzem. -Te hol tanultál meg így táncolni Tündérlány? - Kérdem ismét suttogva, ajkaim megérintik beszéd közben a fülcimpáját. Puha, selymes bőr, érzékeny akár a frissen kibújt növény. Elmosolyodom a hasonlaton és arra eszmélek fel, hogy milyen szívesen csókolnám meg a nyaka vonalát.
Na igen érthető, hogy így gondolkodik, hiszen tényleg nem tűnök túlságosan erősnek, nincs is túl nagy önbizalmam, nem hiszem, hogy ha komolyan veszélyes helyzetbe kerülnék, akkor tudnék mit kezdeni magammal. Jó eséllyel erősebb lenne bennem a pánik, mint bármilyen már normális hasznos reakció. Arról már nem is beszélve, hogy alacsony vagyok és nem valami erős testalkatú, nagyjából az iskolába járók túlnyomó többsége simán lenyomna, még a lányok is. - Ha az lennél nem lepett volna meg, hogy elhívtál a bálra. - mosolyodom el, mert hát na így van. Nem mondanám azért kiismerhetőnek őt. Igazából azt se értem pontosan, hogy egyáltalán miért hívott el, miért pont engem, amikor nem vagyok én valami hű de különleges és finoman szólva is törpe vagyok hozzá képest. - Igen, végül is igazad van, akkor ez az este az enyém és akkor épp úgy a tiéd is igaz? - mert hát az alapján, amit mond nem én vagyok olyan különleges, hogy az enyém ez a bál. Mindenkié, aki itt van, aki magáénak akarja érezni és ez így van jól igaz? Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, mindenki más is ezért jött. Az viszont tényleg meglep, amit mond. Hogy épp rám gondolt, azért kalandozott el? Pedig a legtöbb lány egészen máshogy fest, mint én. Az én ruhám egy nagy habcsókot idéz és persze nekem ez tetszik, de azokhoz a kihívó báli ruhákhoz képest, amikkel tele van a terem azért egész más kategória. És persze még direkt vissza is kérdez, ami igazán nem szép tőle, hiszen már így is kellően zavarban vagyok, ő pedig csak fokozza ezt. - Ühüm... de hát ki nem? - helyes srác, biztos vagyok benne, hogy elég sokan tartják annak, szóval naná, hogy én is így vagyok ezzel, egyértelmű. Pont azért meglepő, hogy engem hívott el a bálba. Jó persze ez csak egy báli meghívás, nem azt jelenti, hogy egyből meg is kérte a kezemet, amúgy is lehet köztünk vagy 3 év, vagy több? Egyelőre csak próbálok nem belefulladni a sütibe, amit eddig ettem és már ez is határozottan nagy kihívásnak tűnik, nem hogy még a szemébe is nézzek. - Ezt a legtöbben nem így gondolják, bár hozzánk járt Cedric is. - mosolyodom el, és na azért az ő nevét mindenki ismeri és egyszerű Hugrabugos volt. De attól még a házunk jellemzője pont az, hogy nem vagyon különlegesek, nem tűnünk ki úgy igazán, bár ő talán pont ezért volt jó a tusán, mert mindenhez jól értett, míg mondjuk a többiek egy-egy területen voltak kiemelkedőek. - Ez... annyira nem nehéz tánc. - bököm ki, bár újfent eléggé megnehezíti a dolgot azzal, hogy a fülembe suttog a hangos zene miatt természetesen és hogy újabb puszit kapok a homlokomra. Már gyanakodni kezek, hogy ez valahol a csekély magasságomra is utal. A pirulás is meg van, de azért próbálom én visszafogni magamat, de sajnos ez nem kifejezetten irányítható, bármennyire is jó lenne. - De akkor te még nem voltál bálon? Vagy... miért nem táncoltál? - legalábbis az eddigi szavaiból ez jött le nekem és azért határozottan meglepő. Nem hívott még el mást az eddigi évek során? Vagy csak a táncot hagyta ki?
Lena olyan, mint egy kis hercegnő, nem látom benne azt az erőt amivel képes lenne megvédeni magát, nem alábecsülöm, szó sincs róla, a maga módján bizonyára egy erős lány, de valamiért úgy érzem védelemre szorul és én akarom megadni neki ezt a védelmet. -Túl kiismerhető vagyok ezek szerint. - Mosolygom a hercegnőmre. Miket nem gondolok már, semmi közöm hozzá, nem az enyém, semmi sincs köztünk, még talán barátság sem, bár nem tudom, barátaim nincsenek, a barátság egy múlékony dolog, a bajban csak a családodra számíthatsz senki másra. A család az egyetlen akire lehet támaszkodni. A fecsegése olyan számomra mintha mindig is itt lett volna, a hangja megnyugtat és legalább nem szomorú vagy csalódott, ez már siker. Még ha csak egy estére is eltudja felejteni azokat akik megbántották. -Mindenki magáénak érezheti ezt az estét, te miért ne tehetnéd így? - Egy egyszerű kérdés egy nem éppen egyszerű lánynak. Látom én rajta, hogy teljesen különbözik a nagy átlagtól és ez fogott meg benne, hogy nem küzd az ellen ami, hanem együtt él vele. Akárcsak én, soha nem leszek olyan, mint a többi, de nem küzdök vele, ezzel együtt élek és ki is használom. -Hát akkor legyen neked igazad Hercegnő. - Mosolyodom el miközben egy kisebb pogácsa szerű valamit veszek a számba, hogy elnyomja a hóemberes sütemény édes ízét. Meglepően aranyos ahogy áradozik erről az egyszerű süteményről. Mondhatnám azt is, hogy ez túlzás, de tőle semmi sem az. Még ez a ruha is, látom, hogy milyen báli ruhák vannak mindenhol, de valamiért Lena így jó ahogy van, nem egy a tömegből. A dadogása nagyon aranyos. -Komolyan Kislány, nem szoktam viccelni. - Az, hogy majdnem megfullad kicsit megijeszt, nem volt szándékomban ilyen hatással lenni rá, de megnyugtatóan boldog vagyok tőle, hogy vannak reakciói a szavaimra...bár nem kellene ennek örülnöm, az apám ha megtudja, istenem, nem tudhatja meg, nagyon bosszús lenne az pedig soha nem jó, ha egy olyan erős varázslóról van szó, mint Rasmus. Nem gondoltam volna, hogy ez a kislány ennyire zavarba tud jönni, de aranyos tőle ez tagadhatatlan. Összeráncolom a homlokomat a szavai hallatán. Az első felével nem értek egyet a másikat meg nem igazán tudom értelmezni. Vagyis, nos tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok éppen átlagon aluli, na, de hogy bejönnék a kis csajnak nem gondoltam volna. -Hidd el, jó megfigyelő vagyok és úszunk a nyálban. Mellesleg helyesnek tartasz? - A kérdés után egy vigyort eresztek meg, hogy lássa csak ugratom. Aranyos ahogy el van vörösödve. -A Hugrabug is ugyanolyan ház, mint a többi, vegyes diákok vannak mindenhol. - Természetesen ez a megkülönböztetés egy nagy marhaság. Mindenhol vannak gyengébbek és erősebbek. Mondjuk a mardekárosoknál se mondanám azt, hogy mind kitűnőek, a fele csak annak akar látszani, ebben a házban is van két tökös gyerek akik azt hiszik övék a világ, Keith meg Draco. Nem is foglalkozom velük, felesleges. A hugrabug meg éppen ugyanúgy nevel ki erőseket, mint gyengéket. -Számolni még csak-csak tudok. - Mosolyodom el és hát férfi létemre nekem kell vezetnem a táncot és a partneremet, elindulok hát, hogy meghódítsuk a táncparkettet. Kezem a kecses derekán pihen és közben a szemeit nézem, kifejezőek és csodásak. Hogy hallja amit mondok a füléhez hajolok és belesuttogok. -Azt hiszem menni fog Kislány, megtanítottál táncolni. - Ahogy elhajolok tőle egy puszit adok a homlokára hátha van esély látni ahogy elpirul.
Furán érzem magam ezzel a folyamatos kislányozással, de nem mondanám, hogy rossz értelemben furán, hiszen nem szánja ezt ő bántónak, én legalábbis semmi ilyet nem érzek ki belőle, tényleg nem. Valahogy az ő szájából jó hallani, amúgy is baromi magas, szóval ha innen nézem, akkor tök jogos, ha lekislányoz, meg amúgy is ha jól sejtem akkor fiatalabb vagyok nála jóval. Nem tudom hány éves, de tuti, hogy egyetemista, tehát akkor minimum tizennyolc ugye. - Tudtam! - vagy esetleg a felmenői között félóriások is vannak, de ezt azért nem mondanám ki hangosan, mert a végén még rosszul veszi ki magát a dolog, esetleg azt hiszi, hogy ezzel le is butázom, pedig erről szó sincs. Azért, mert valaki nem beszél annyit, mint... én, még nem buta, csak ő olyan csendesebb típus, de ezzel tényleg nincs semmi baj. Úgy érzem magamat mellette, mint aki állandóan fecseg, de ez valahogy a legtöbb ember esetén így szokott lenni, szóval tényleg nem nagy dolog. Ezek után még jön a homlok puszi is, tényleg nem érzem úgy, hogy rossz dolog lenne ez a kislányozás, inkább olyan kedves gesztus, mint a homlok puszi is, és ez nagyon rám fér, mostanában kissé hiányom van a kedves gesztusokból. - Nem is tudom, nem szoktak nekem saját estéim lenni, de ez nagyon kedves tőled. - nem tudom eltüntetni a mosolyt az arcomról, sőt kissé talán még sikerül zavarba is hoznia a szavaival, meg úgy ezzel az egésszel együtt. Még a ruhámat sem találta túlzónak, pedig az se lepett volna meg. Nem olyan átlagos nagyestélyi, amit a többség hord, nem szoktam én úgy öltözködni, mint az átlag. Mindig is kilógtam, valahogy... ez így alakult. - Igen, de egy hóember alakú... fantasztikus süti! - vigyorodom el, és én majszolgatok is bőszen, amíg lemegy a beszéd. Kész csoda, hogy a fehér ruhámra nem kerülnek csúnya tésztadarabok, bár ez a jó a hóemberes sütiben, eleve fehér, szóval annyira nem is látszana, ha a ruhámra esne, sőt talán esett is, de nem tűnik fel. Tudjátok, hogy mi egyébként az egyik legidegesítőbb dolog a világon? Az, amikor a kaja a dekoltázsodba esik be, és még sem állhatsz neki a másik előtt turkálni és kutatni a melltartódban... szóval azért remélem, hogy most este ilyesmire nem kerül sor. - Ko... komolyan? - oké sikerül az utolsó falatnak úgy, ahogy van rágás közben a számba fagynia. Az is valami, hogy nem köpöm ki, vagy valami. Hogy tényleg azon gondolkodott el, hogy mennyire szép vagyok? Ezt most tényleg nekem mondja ez olyan kaliberű srác, mint amilyen Die? Hát na kell párat pislognom, mire eljutok oda, hogy végre lenyelem a sütit, vagy legalábbis próbálom én, de a további mondatai nem sokat segítenek benne, csak azt éri el vele, hogy sikerül végül félrenyelni, ahogy körbepillantok valahogy automatikusan. Szóval egy gyengébb köhögő rohammal nyitom a választ, vagy inkább az értetlenkedő kérdést. Igyekszem nem megfulladni, mire végül eljutok a beszédig. - Utánam nem... szokták csorgatni a... nyálukat. Te vagy magas és helyes is és... nem ront rajtad semmit, hogy Mardekáros vagy. - és igen kimondtam, hogy helyesnek tartom és az előbbi fulladásos incidens után komolyan úgy érzem, hogy a képem kezd átmenni lángvörösbe. - Amúgy is én meg Hugrabugos vagyok, rólunk sincsenek túl sokan jó véleménnyel. - vonom meg kicsit a vállamat. Na igen a Mardisok sokak szerint nem túl kedvesek, viszont mi... sokak szerint nem vagyunk túl okosak, és kiemelkedőek semmiben sem, pedig... ott volt Cedric! Cedricet mindenki ismeri és ő kérem szépen Hugrabugos! - Oké, igyekszem, de nem nehéz ez, csak számolj fejben a zene ütemére mindig... egy-két-há, egy-két há, és simán menni fog. - mosolyogva pillantok fel rá. Komolyan jó érzés, ahogy a keze a derekamra csúszik, mert... nem is tudom, ő azért tényleg az a típus, aki nagy és erős, akire a legtöbb lány nagyon is vágyik, hogy legyen, aki mellette van, aki védelmezi.
Elég csak rá néznem, erre a törékeny szépségre, hogy valami elkattanjon bennem aminek nem kellene. Védelmezni akarom, ez teljesen bizarr, hisz alapjáraton ez a második alkalom, hogy találkoztunk, nem ismer és én se kifejezetten tudok róla mindent, bár felfigyeltem már rá korábban is. Viszont ahogy a családom iránt érzem azt, hogy ki kell állnom, hogy meg kell őket védenem ugyanúgy érzem ezt Lena-val kapcsolatban is. Összezavarodtam. Inkább ebbe nem is akarok belemenni. Biztos túl nagy a nyomás rajtam mostanság, más magyarázat nem lehet erre. Meg hát a család nagy részétől távol vagyok, mondjuk Arielle itt van, de Ő inkább olyan, mint egy vadmacska és nem egy kis nyuszi, aligha lehetne babusgatni anélkül, hogy karmolásokat ne szereznék, vele picit jobb megtartani a két lépés távolságot. Az apró húgocskám, azt hiszem valamelyik nap meglátogatom. -Nem állsz messze az igazságtól Kislány. - Mosolygok. Apámra már nem igazán emlékszem, de azt tudom, hogy magas volt, talán innen jön az is, hogy én ekkorára nőttem. A homlok puszi egy reakcióm volt, egy gyors és hirtelen ötlet. De nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg kellett volna tennem. Hisz miben élek én és miben Ő. Nekem nem olyan egyszerű ez az egész, ki tudja mekkora rombolást fogok erre a világra hozni, hogy úgymond megváltsam, Ő pedig a másik oldal képviselője. Mondhatni ellenségek vagyunk, de soha nem tudnám bántani, hát ez egy szar ügy. -Tedd fel a kérdést, miért ne lehetne a tiéd? - Nekem igazán csak az számít most, hogy elfelejtse azt a taplót akit amúgy péppé fogok verni ha összefutok vele. Számomra ez a bál nincs semmilyen jelentőséggel. Az, hogy most is dolgozom egy dolog, de az, hogy Ő jól érezze magát az egy másik, egyensúlyoznom kell, hogy mindkettőt egyenlően tudjam teljesíteni. -Ez csak egy süti Lena, nem vagyok oda az édességért, nem rossz, de annyira nem szeretem. - Mondom egy kis mosollyal, hogy elvegyem az élét a dolognak. Ez egy igazság rólam, nem vagyok édesség kedvelő, megeszem, mert cukorra szüksége van a szervezetemnek, de nem szoktam édesség után kutatni ha nincs jobb dolgom. A beszéd véget ér lassan kizökkenek a merengésemből. -Csak elgondolkodtam mennyire szép vagy. - Egy bók, na tényleg nem vagyok ma a toppon. Apám ha megtudná, hogy az ellenséggel barátkozom kiherélne..vagy ha az nem akkor is kapnék tőle. Csak sikerüljön rezdületlenül hazudnom neki, túlságosan jó megfigyelő Rasmus. -Tudod, vannak itt páran akik csorgatják a nyálukat utánad, hidd el, többen is vannak, mint azok akik értem rajonganának, mardekáros vagyok, ez egy kicsit le vesz a lantról. - Ez így is van, mellesleg egyetlen egy lány sem érdekel, lehetnek gazdagok, lehetnek szegény, aranyosak, vagy elvetemültek, egy sem érdekel. Kivéve Lena..Ő más. A zene egy lassú szám, kezemet Lena derekára helyezem a másikkal kezét a kezemben fogom. -Ne feledd, nem tudok táncolni, te vagy a főnök. - Suttogom a fülébe, abba az apró, de aranyos fülébe. Ez utána az este után nem tudom mennyire leszek képes távol tartani magam tőle, erre nagyon kicsi az esély, de meg kell próbálnom.
Tényleg meglep a mostani szintkülönbség, nem gondoltam én komolyan, hogy tényleg nőtt, de azért lássuk be, hogy igenis... olyan, mintha magasabb lenne, pedig most még rajtam is magassarkú van, mégis úgy tűnik. A mosolyomból persze látszik, hogy nem gondolom a dolgot teljesen komolyan, és ezt gondolom ő is ugyanúgy sejti. Amúgy is már attól zavarban kéne lennem, hogy úgy rajtam felejti a tekintetét, de inkább csak ilyenkor jön a szokásos sokat beszélek dolog, és akkor leplezni tudom a pillanatnyi zavaromat is, mondjuk. - Szóval azért vagy ilyen magas, mert éjjelente növesztő bájitallal fekszel le, értem én. - nevetem el magamat, mert hát na az a ravasz mosoly is jól áll neki. Oké, tuti biztos vagyok benne, hogy ezek után a barátnőim kérdezősködni fognak, hogy mi a fenét kerestem a bálon egy ilyen sráccal. Idősebb is, baromi magas és erős és helyes és... oké, abbahagytam. De a lényeg akkor is, hogy még én magam sem tudom, hogy pontosan mit is keresek itt vele. Meglepő, hogy elhívott, komolyan meglepő. Ezek után már azt hiszem, hogy a homlok puszi által kiváltott enyhe pír már nem is igazán meglepő. Nem is tudom, tudjátok furcsa és igenis meglepő számomra, hogy valaki így viselkedik. Lovagiasan, vagy nem is tudom. Jonathannak anno nem kellett túl sok, hogy eljusson az leső csókig, de esetében ez nem is volt olyan meglepő, hiszen elég menő srác, volt már lehetőséget gyakorolni. - Az én estém? De... miért lenne az én estém? - kicsit igen értetlenkedem, mert nem tudom, hogy pontosan mire is gondol ez alatt. Tudom én, hogy sikerül kissé túlpörögni a dolgot, de hogy az én estém, az akkor is meglepő lenne, mert mindenkié, az övé is. Olyan, mintha... tényleg valami lovag lenne, aki most azt tekinti küldetésének, hogy baromi jól érezzem magamat, és hogy kimozdítson abból a kis letargiából, amit a Kilátóban látott rajtam, de ettől még én tényleg nem várom el, hogy ez most csak az én estém legyen és csak azt csináljuk, amit én akarok. Amúgy is jó, ha ő is érdeklődik, nem pedig csak ide-oda rángatom magammal nem? - Nem rossz? De hát... hóember formája van és... azt hiszem van benne egy kis kókusz is, fantasztikus! - jó-jó, lehet hogy egy kicsit túlreagálom a dolgot, de azért csak nem annyira vészesen. Amikor megkezdődik a beszéd tovább majszolgatok, csak akkor nézek fel újra Die-ra, amikor véget ér, ő pedig nagyon máshol jár. Legalábbis a taps elmaradt és még a süti is a kezében van, úgy ahogy előzőleg hagyta és azért ez tényleg meglep egy kicsit. - Merre jártál? - mert hát az egyértelmű, hogy nagyon elkalandozott, és gondolom nem rám tartozik, hogy mi miatt, csak hát kicsúszott a kérdés, maximum nem válaszol, ha nem akar igaz? - Hát persze! De tudod... magas vagy, fess, és még táncolni is tudsz, a barátnőimet meg fogja enni a sárga irigység. - mosolyodom el, és persze elfogadom a kezét. Jó, mondta, hogy nem valami profi táncos, emlékszem én erre nagyon jól, de meglátjuk. Én se vagyok annyira profi. Na jó, imádok táncolni, de majd maximum segítek neki és ügyesen lépkedek, hogy a lábam is megússza. Gondolom ilyen magassághoz nem tartozik éppenséggel kis súly.
Teljesen hidegen hagy ez a fényűzés amit berendeztek. Sőt, szinte visszataszító a számomra, erről nem tehetek, nem az ilyesmihez vagyok szokva. A zene, arról inkább tényleg nem nyilatkoznék, ha halláskárosodást szenvedek akkor meg lesz az oka miért. Belépek a terembe, hogy szemmel felkutathassam a Szőke lányt akit elhívtam magammal. Még ha nekem kötelességem is itt lenni attól még Ő jól érezheti magát, ezért pedig megpróbálok mindent meg is tenni. A pasija rendesen elszomorította, ki jár neki egy kis öröm. Ha egyszer belebotlok ebbe a szívtipró egyénbe a beleit kitaposom, persze ez nem egy fenyegetés kezdete, csak száraz tény, ennyi. Nálunk ez így működik, mindent el lehet intézni ilyen módon, legyen szó bármiről. Meg is pillantom pár perccel később a szinte égkőként ragyogó leányzót. Mint említettem ez a ragyogás irritál, az egyszerű dolgokat szeretem, de meglepően kellemes érzés látni Őt ilyen ruhában. Szinte le se tudtam venni róla a szemem, Ezt hívják érzéki csalódásnak? Bizonyára. -Lehetnek még titkaim Kislány. - Mondom egy ravasz mosoly kíséretében. Persze nem történt semmi változás, csupán Lena túl pici és ennyi, kis törékeny lány. Ismételten meglepődöm mikor puszit kapok tőle az arcomba, a második eset, hogy sikerült meglepnie, pedig engem nehéz, ahhoz túl körültekintő vagyok és óvatos, de mintha ez vele szemben mit sem érne, kicsit bosszantó. De mivel ez már a második volt ezért illik viszonozni. Egy apró, szinte alig érezhető csókot adok a homlokára, majd amilyen gyorsan ezt elhatároztam oly gyorsan véget is vetek ennek a pillanatnak. Belém tőr az érzés, hogy őrült nagy baromságot csinálok éppen, ezt nem kellene. Akkor meg mi a francért élveztem? Belém karol és elindulunk. Figyelem a természetét, mint egy jó megfigyelő, egy vadász, nyomkövető. Látom rajta, hogy megint ugyanaz a hév ragadja magával, mint ami a kilátónál. Ez megmosolyogtat. -Lassíts Kislány! Ezt vedd úgy, hogy a te estéd, minden úgy történik ahogyan csak szeretnéd. - Hogy ne tűnjek ennyire beleegyezőnek ami ellenkezik a természetemmel még hozzá teszem: -Mellesleg azok a sütik nekem is felkeltették az érdeklődésem. - Nem mondhatnám, hogy valóban így van, de erről neki nem kell tudnia. Hagyom hogy belém karoljon hogyha szeretne majd elvezetem a sütis tálcákig és kezembe veszek egyet. Számomra nem tűnnek érdekesnek sem túlságosan ízletesnek ahogy beleharapok, de elfogadható. -Nem olyan rossz. - Tényleg nem az. A beszéd megkezdődik ez nyitja meg ténylegesen a bált. Hallgatom az igazgató szavait, de nem igazán figyelek oda. Ez eddig minden évben ugyanígy zajlott le, valamivel mindig megnyitották a bált, mindig kellett valami megnyugtató az iskola igazgatójának szájából, még a legfelhősebb időkben is sokaknak ez adott reményt, hitet és biztonságot. Ezért is ekkora nagy ellenfél az igazgató. Túl sokan belé temetkeznek és a reményük, a bálványuk, az a személy akiben mind feltétel nélkül hisznek. Mikor idekerültem csak egy bolond embernek tartottam, de volt időm kiismerni, valóságos veszedelem ha igazán belead mindent. Annyira gondolataimba merülök, hogy észre se veszem a tapsot ahogy lezárják a megnyitót és kezdődik maga a bál. Hamarosan feleszmélek és észre veszem, hogy a sütemény még mindig a kezemben van, megeszem ami maradt belőle majd Lena-hoz fordulok. -Hölgyem, szabad egy táncra? - Hajoltam meg előtte és a kezemet nyújtottam udvariasan, ahogy illő felkérni egy lányt táncra.
Komolyan mondom, hogy csak azért is jól fogom érezni magamat, akárki akármit is mond, vagy gondol, vagy tesz mostanában. Egyszerűen nem érdekel az egész, mert nem és kész. Akkor is jó lesz majd így, akkor is remek lesz ez a nap, és nem érdekel senki sem, aki mostanában próbál rendetlenséget csinálni a fejemben. Szeretem az életemet, és szeretek szórakozni is és szeretek élni és... nem éri el senki sem, hogy bármikor is ne így gondoljam. Ez lehetetlen, komolyan lehetetlen, szóval jön majd Die és jó lesz ez. Nem tudom, hogy ő mennyire bulizós típus, attól tartok, hogy nem annyira, de komolyan nem számít most ez sem. Ő legalább elhívott és egyébként is egy magas és fess srác, akit tuti, hogy csomóan fognak irigyelni majd tőlem, nem? Akkor meg igenis büszke lehetel magamra és nem csoda, ha egészen kihúzom a hátamat, ahogy állok és várom őt. Minden pocsék eset ellenére is jó kedvem van magamhoz képest és tudom, hogy jól fogok szórakozni, mert jól akarok és... ennyi. - Szia! Köszönöm! Te is nagyon fess vagy... és létezik, hogy magasabb lettél? Pedig magassarkú van rajtam! - szélesen elmosolyodom és konkrétan lábujjhegyre kell állnom, és majdhogynem a vállába kapaszkodni, hogy adni tudjak neki egy puszit legalább az arcára. Adtam akkor is, amikor elköszöntem a Kilátónál tőle, szóval miért ne adnék megint igaz? Nekem ez valahogy teljesen evidens. Mindenesetre a mosolyom tényleg nem tűnik el akkor sem, amikor belé karolok és elindulok befelé. - Persze, táncolhatnánk, bár előbb talán meg kéne várni a beszédet és ihatnánk pár kortyot vagy... Úúh! Hóember alakú süti! Megkóstoljuk? - a lelkesedésem még egy apró szökkenést is előidéz, csak aztán esik le, hogy talán ez sok, így végül megállok egy helyben és egy leheletnyi zavarral pillantok újra fel rá. - Mármint persze csak, ha van kedved, de meg is várhatjuk a beszédet, aztán táncolunk. Vagy akár mesélhetnél is kicsit magadról, bár ezt akár tánc közben is lehet. - oké, azt hiszem megint egy icipicit sokat beszélek egy huzamban és a végén még megunja a dolgot, bár a kilátóban azt mondta, hogy nincs ezzel baj, de... azért akkor is módjával kéne adagolni magamat, mert bármikor besokallhat.
Egy bál..nem vagyok az a kimondottan bálozós, mulatozós ember. Jobban szeretek a magam világában elszórakozni. Egy bál nekem egyenlő a csili-vili dolgokkal, a hamis bókokkal és a többi srác éhes tekintetével ahogy a csajokat lesik. Engem ez mind baromira hidegen hagy. Persze így is úgy is muszáj volt eljönnöm. Apám kérte, hogy mindenhol legyek ott, a megfigyelés a feladatom és persze a beépülés amivel már jó ideje egész jól boldogulok. Az a mardekáros srác vagyok akinek senki se tudja a nevét, a tökéletes homály aki mindenhová beépül és észre se veszik, hogy ott van. Az, hogy meghívjam Lena-t egy hirtelen ötlet volt. Az egyedüli ember akivel szimpatizálok a kastélyban. Mellesleg igazán jó volt a beszélgetésünk a kilátóban, talán van esély a folytatásra. Felveszek egy öltönyömet, nem az a kimondott húú, de elegáns, de nem akarok tetszeni és megfelelni senkinek sem. A hajamat megigazítom és elégedetten nyugtázom, hogy elfogadható vagyok. Utálok talárban járkálni és nem is teszem ha nem muszáj, az öltöny némi felüdülés számomra. Mindent elrendezek magamon és a pálcámmal együtt elindulok arra a híres, nevezetes, unalmas bálra. Valahol kíváncsi vagyok Lena-ra, vajon hogy fog kinézni. Tudom, hogy nem ennek a megfigyelése a feladatom, de apám úgyse tudja majd meg, hogy kivel mit csináltam amíg végzem mellette a munkám is. Nagy a tömeg a lépcsőnél, de meglátnak és átengednek. Helyes, semmi kedvem nem lett volna sorba állni és megvárni még elindulnak és hasra esnek a lépcsőn azokban a cipőkben. Leérek és megpillantom a drágakőként ragyogó Lena-t. Bármennyire is az egyszerűséggel szimpatizálok, be kell vallanom, hogy gyönyörűen néz ki. -Szia Kislány, gyönyörű vagy. - Mondom egy kis mosoly kíséretében. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kicsípi magát, de elismerésem. Rengeteg szem tapad rá, ezt megtudom érteni. -Esetleg lenne kedved táncolni? Vagy mit szeretnél? - Nekem édes mindegy mit csinálunk, nekem csak annyi a feladatom, hogy itt legyek és figyeljek. Viszont ha már elhívtam Lena-t legalább érezze jól magát. Ahogy elmondta amúgy is elég zűrös időket él meg. Mondhatjuk úgy, hogy ma az Ő kívánságai teljesülnek. Legalább legyen egy napja mikor elfeledheti azt a rohadékot, a fene se emlékszik már a nevére, jelentéktelen személy.
Bál... bál lesz! Azért akárhogy is nézzük tökéletesen összeomlottam volna, ha nem jöhetek, mert hát lássuk be egy bál mégis csak csodás dolog! Ha más nem hát rávettem volna valakit isten bizony, mert nem lehet kihagyni, de végül még csak nem is kell egyedül jönnöm. Szóval egyszerűen ma elfelejtek mindent, nem foglalkozom ezzel az egész Jonathan üggyel, mert nem akarok. Lehet, hogy mással jött el... akkor mással jött, nem számít. Az is lehet, hogy el sem jön, de nem fogok idegeskedni miatta. Én is vagy, még hozzá egy olyan valakivel, akiről sose gondoltam volna, hogy elhív, szóval igenis jó lesz ez a mai este. Szépen ki is csíptem magam természetesen. A ruhám fehér, csupa csillogás, nem túl hosszú, mert azokat nem szeretem, hozzá passzoló magassarkú szandi, amiben jó eséllyel még így se fogok Die állánál magasabbra érni, de nem érdekel. Ma komolyan még valahogy az általános önbizalom hiányomat is megpróbálom valahogy félretenni, mert nem akarok azon agyalni, hogy túlságosan olyan vagyok esetleg, mint egy habcsók. Nem, inkább, mint egy csillogó gyémánt. Nem kell mindenkinek hosszú estélyiben jönni, én hozom a formámat, mint mindig és ezt szeretem. A hajam feltűzve, néhány csillogó csattal és flitterrel kiegészítve és ahogy Dave mondta... majd Jonathan láthatja, hogy egyszerűen csak nem becsült meg eléggé és én már nem fogok e miatt szenvedni, mert nem éri meg és kész. Azért persze kicsit ideges vagyok, amikor végül leérek a nagyterem elé. A fiúk szoktak előbb jönni igaz? Die Mardekáros, mi van akkor, ha nem is tudom... az egész csak egy átverés volt a részéről? De azért nem hiszem, nem olyannak tűnt, amikor beszéltünk, hogy csak szórakozni, csak nem erről van szó. Szóval egyelőre leparkolok szépen és várok, amíg meg nem érkezik majd, aztán... meglátjuk. Az a fontos, hogy igenis tényleg jól akarom érezni magam és nem foglalkozni most semmivel, koncentráljunk erre.
