Camrise & Viridiana

Camrise & Viridiana

Bókját mosolyogva fogadom. – Azért ebben nem lennék biztos – mondom, és rá mutatok. Camrise nagyon szép lány. Abba a típusba tartozik, akiről süt, hogy szép. Ugyan haverjaim engem is ide sorolnak, én sosem éreztem ezt helytállónak.
Csak nézem, ahogyan szerencsétlen fiút a halálfélelem felé hajszolja. – Miért is vagy te hugrás? – kérdezem, miután a fiú már nem hall minket. Kérdésem nem kérdőre vonó, sokkal inkább vicces, és érdeklődő.
- Van egy tuti tippem. A varázslat neve Cochlea. Vagyis igazából átok, de nem a tipikus fajta – magyarázom. – Ehhez szükséges némi átváltoztatástanbeli jártásság, különben nem történik semmi sem. Hatása nagyon egyszerű: az áldozat talpán a csiga haslábához hasonló szerv nő, így csúszik, mint a fene. Járni nem fog tudni, korcsolyázni esetleg, bár a sok lépcső miatt ez veszélyes. Harmadik lehetőségként marad a földön való csúszás-mászás. Még nem próbáltam ilyen helyzetben, de már tesztelt a hatása. Tetszik? – kérdezem.
A srác arcára nézek, és szinte betűkkel van ráírva: tudja, hogy a sorsa megpecsételődött.

Camrise & Viridiana

Kissé meglepődöm a lány harciasságán, amikor a fiú után kiált. Nem tudom, hogy ártott-e neki valamit a ruhatervek szétszórásán kívül, vagy a lány csak fenyegetőzik; mindenesetre én a srác helyében már összepisiltem volna magamat. Az én fellépésem csak a kezdet lehetett neki, Camrise – most már tudom a nevét is – kiabálása elég karakánra sikeredett. Egyetlen esélye a mardekárosnak, hogyha tudja a lábbilincselő átok ellenátkát, és gyorsan tud futni, hogy mire mi bekanyarodunk, ő már ne legyen ott. De ez még a jövő zenéje…
- Hát, segíthetek, ha gondolod, úgyis van egy-két új, még kipróbálatlan átok a tarsolyomban – vigyorgok vissza rá. Lehet, hogy tényleg nem követett el nagy bűnt a fiú, de legalább legközelebb nem fog kötekedni. Amúgy se veszélyes egyik átkom se, azonban annál sokkal megalázóbb és viccesebb mindkettő. Mondjuk inkább utóbbiak, a megalázó azért túlzás. Az egyiktől a talpán hasláb nől, ami miatt járni nem tud rendesen: ha menni akar, akkor azonnal elcsúszik a csiganyálkán. Korcsolyázni meg lehet próbálni – bolond barátaim így tettek kipróbáláskor -, vagy ha erre nem jön rá, akkor marad a hason csúszás. Ha nincs esze, akkor tényleg megalázó…
- Komolyan? – döbbenek meg. Ugyan tényleg fantasztikusan néz ki a ruha terve, de nem azért mondtam neki, mert bármire is számítottam volna a segítségemért cserébe. Én szívesen segítek bárkinek, és a jó szón kívül nem várok semmit sem cserébe – bár tény, hogy néha még azt sem kapom meg. – Nem is találok szavakat… - nézek rá nagy kerek szemekkel. – Nagyon köszönöm! – nyögöm ki végre valahára.
- Annyira kedves vagy! – bukik ki belőlem a szó. Nem vagyok hozzászokva az ilyenhez. Haverjaimat imádom, és ugyan ők is engem, a kapcsolatunk egészen másféle, mint egy lány-lány barátság. A többi lány pedig… Pff! Akiket ismerek személyesen, azok mind magamutogató kis… Igyekszem nem csúnyán gondolkodni, de elég nehéz megállni a cifraságokat fejben.
- Egyszer szívesen végiglapoznám őket – nézek Camre egy mosollyal. – Ó, ugyan, semmi gond – felelem kérdésére. – Csak a haverjaim felhúztak – nevetek. Egyszerűen nem tudok mérges lenni rájuk.
- És köszi - mosolygok rá, a felajánlására utalva. Nem semmi a csaj, az tuti! – Inkább nézzünk rá a kis szökevényre, hogy ki tudott-e már szabadulni az átkomból – javaslom, és elindulunk a folyosó vége irányába.

Camrise & Viridiana

Újabb nap, újabb őrültség. Ez az idei tanév mottója, így igyekszem behódolni neki teljes erőmből. Bolond haverjaim természetesen már teljesítették a mai hülyeséget, és kihagytak belőle. Legszívesebben felpofoztam volna Willt, amikor elmesélte kaján hangon a klubhelyiségben, hogy hogyan átkoztak meg egy csapatnyi kötekedő mardekárost mindössze hárman. Persze az összes buta liba elolvadt tőlük! Pff!
Mérgemben kiviharzottam a folyosóra, azzal a feltett szándékkal, hogy fölözöm őket még a mai nap. Így feldúltan rohanok végig az iskolán – nem éppen a legmegnyerőbb külsővel. Iskolai egyenruhám a szokásosnál is vadabbul viselem: az ing nincsen beletűrve a combközépig érő szoknyába, a felső három gombot már nem gomboltam be, a nyakkendőt meg sem kötöttem, csak lóg két oldalról a nyakamban, harisnyát pedig nem húztam, így mezítláb vettem fel magas sarkú cipőmet – mivel a laposat nem találtam meg. Hajam fésűt nem látott, így vadul meredezik mindenfelé. Röviden: ijesztő vagyok – és ez nekem felettébb tetszik, ahogyan haverjaimnak is.
Tudom, hogy biztosan követni fognak, csak hogy lássák: mit csinálok. Néha már azon gondolkodom, hogy szándékosan húznak fel, hogy láthassák a kirohanásaimat. Idióták!
És bármennyire is szidom őket, vagy mérges vagyok rájuk, enélkül a három srác nélkül én már régen elvesztem volna itt. Szeretjük egymást, akár egy kis család. Bár hogy kinek mi a szerepe – az egy nagyon jó kérdés.
Tornádóként haladok, és aki elém áll, azt megátkozom. Három mardekárost, és egy kicsiket piszkáló hollóhátast ér el az ártásom. Ha a kisebb bántásáról van szó, akkor nem érdekel, hogy milyen házba tartozik az illető.
Befordulok egy sarkon, és megtorpanok: ugyan még nem jártam itt, a folyosón máris kisebbfajta forgószél söpört végig: amerre csak szem ellát ruhatervek vannak. Egy hugrás lány igyekszik összeszedni őket, és a sok bamba csak áll, és nézi őt. Egyetlen ember fut, egy mardekáros. Összeráncolom a szemöldökömet, és lábbilincselő átkom éppen akkor éri, amikor a sarkon fordul be, így már a másik folyosószakaszon vágódik el. Gondolom ő volt az oka a ruhatervek szétszóródásának.
- Mit kell bámulni? – ordítom mágikusan felerősített hanggal, mire a sok bámészkodó elszéled. A hugrás lányhoz lépek, és rámosolygom.
- Nyugi – szólok neki előző kiakadására utalva. – Itt senki sem segítőkész – mondom, és pálcámmal bemutatok egy lengetős figurát. Nagyon sokat gyakoroltam, így a nonverbális varázslás már gondolkodás nélkül megy. A mozdulatsor végén pöccintek egyet, mire az összes lap szép, rendezett kupacban a kezemben landol.
- Tessék! – vigyorgok rá, és átnyújtom a kupacot neki. Miután elrakja, a jobbomat nyújtom felé, és bemutatkozok – Vi Gwinston. Segíthetek még valamit? – kérdezem tőle.
- Amúgy nagyon szép az a piros ruha – nézek a már becsukott mappára. Amikor átadtam neki a lapokat, legfelül egy falatnyi kis piros alkalmi ruha vázlata volt, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
Ugyan nem tudom, hogy mit fogok még ma csinálni, de úgy érzem, hogy jól indítottam: le fogom pipálni haverjaimat.