2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hát mikor elrakta a zenedobozát, vagy minek is hívják a muglik végre meghallotta a szavaimat. Szemöldök felhúzását nem tudtam hova tenni és azt sem, hogy kedvesnek talál. Én nem a kedves? Vicces dolog és nem vagyok kedves, csak elmondtam az őszinte véleményem valakiről, persze ha ezt kedbesnek találja, akkor legyen. Aztán tesz egy megjegyzést, hogy milyen jó varázsolni. Ez itt köztudott, mindenki szeret varázsolni, aki varázslónak született. Én el se tudnám képzelni az 3letem varázslás nélkül, sőt szerintem varázslatok nélkül élni sem tudnék. Olyanannyir a mindennapjaim részévé vált, hogy inkább lennék öngyilkos, mint hogy lemondjak a varázslatokról, de ezzel nem csak én vagyok így. - Igen a varázslás a legjobb dolog az életben és nincs is jobb dolog nála. Szerintem kínzás valakit a muglik közé küldeni, ahol nem lehet varázsolni, én nem bírnám ki… De megmutatom a kedvenc trükköm… - Kacsintottam rá. Előkaptam a pálcàm és felültem a padra. Körbe néztem a terepen és találtam egy szép lányt. Elemista létemre sikerült akkora szelet keltenem, hogy a testét belelökjem egy pocsojába és ilyenkor jön a legnehezebb rész, kibírni hangos, fetrengős röhögés nélkül, és ez most sem megy. Hangos röhögésben törtem ki… Alíg bírtam abbahagyni… Aztán bemutatkozott… Szóval Bec Gillion. Tetszik a neve Bec. Sajnos nem lehet semmilyen jó becenevet kitalálni, mint nálam. Álltalában Camynek szólítanak, de van aki Risenak. Nem tudom melyiket szeretem jobban, hisz az egyiket megszoktam a másik meg különleges. - Remélem tetszett az előbbi trükköm. Mások gonosznak tartják, de szerintem vicces. Habár ilynekor elgondolkodok, hogy miért is vagyok Hugrabugos. Á minden, hagyjuk. - Inkább még időben megálltam, hogy szófosásban törjek ki. Aztán elgondolkodom, hogy kéne valamit tőle kérdeznem, vagy legalábbis mondanom kéne neki valamit… Hát eddig nem láttam erre felé és nincs semmit veszteni valóm, ha ezt megkérdezem tőle, szóval veszem a bátorságot és rákérdezek, amúgy sem vagyok az a szégenylos típusú ember… - De téged még nem is láttalak errefelé. Új vagy? Vagy eddig merre jártál? - Kérdezem meg tőle kedvesen. Hát igen sajnos az Isten engem kíváncsi természettel áldott meg… Szóval válaszait várva elgondolkodom, hogy mit csináljak később…
Úgy hiszem, elmondani sem tudtam volna, miféle élmény újra varázsolni. Hogy újra az lehetek aki voltam régen, s amelyik felem jelenlétét már hosszú évek sora óta nem élhettem át, hála mugli férjemnek, kihez hozzákényszerítettek. Miután már a padon üldögéltem, s apró mosollyal arcomon eszegettem a drazsét, keresztbe tettem lábam, s a fellül lévőt lóbázni kezdtem, miközben fülemben még mindig a zene csengett. Épp felderítő küldetésre küldtem egy fülviaszos drazsét, mikor egy lány lépett oda elém. Szemöldököm egy pillanatra felszaladt, majd kivettem fülemből a hallgatót, s lekapcsoltam a lejátszót. Így már nem volt semmi akadája sem, hogy halljam is azt amit mondott nekem. Megengedtem egy apró mosolyt, hiszen végre nem egy tudatlan muglival kell eszmecserét folytatnom. Oké, nem mondom, hogy ott nem voltak barátaim, hiszen akadt egy pár csaj, akiket még felfogok majd keresni…de itt és most, valahogy a szabad tettek mezeje sokkal jobban érdekelt. -Ez igazán kedves. - villantottam meg egy mosolyt felé. - Eddig csak zizinek néztek… de most mond meg… nem mókás dolog a varázslás?- tettem fel egy egyszerű kérdést, ám mivel a leány nem ismeri az előéletem, így bizonyára azt sem sejtheti miért ilyen kellemes élmény a számomra a varázslás. Eltettem cukromat, majd felkeltem a pad tetejéről, és a lány elé álltam, persze a tisztes távolságot megtartva. -Nos Camy, örvendek a szerencsének. – pukedliztem egyet, miközben talárom kicsit oldalra húztam, mintha szoknya lett volna. Úgy hiszem, a varázslás mámora, és a reggelire legurított szíverősítő egy kicsit összekovácsolódtak a normális viselkedés ellen. –Bec Gillion. Bemutatkozásom után, visszaültem a padra, majd előhalásztam zsebemből ismét a cukromat, és tovább ízlelgettem őket.
Az egész pusztán egy egyszerű napnak indul. Vége a sulinak és nincs kedvem a zárt falak között maradni, ezért sétálok egyet és gondolkodom. Ideje lenne terveznem egy újabb remek művet és csak sétálok… Ilyenkor jutnak eszembe a legjobb ötletek, de most egyszeűen semmi nem jut eszembe… Nincs ihlet… pedig még a környezet is jó ehhez. Na lényegtelen inkább ma csak rajzolgatok valamit… Sokan bolondnak nézhettek, hisz sétálva rajzoltam. Nem mindennapi látvány az biztos. De mit kéne rajzolnom? Tájkép vagy inkább ruha? Hát legyen lerajzolom a tájat. Épp már kész voltam a felével, amikr egy nő közeledett és nem egy megszokott belépő volt, az biztos. Konfetti eső, talán a kreativitása az enyémmel vetekedik, de azért én jobb vagyok. Ideje kicsit valakinek megviccelnie. Előkaptam a pálcám és mivel elemista vagyok, hát feltámasztottam a szelet… Egy kis hó ment az arcába és telibe. Újra büszkélkedhetek, de mielőtt észre vehette volna, hogy ki volt visszatettem a pálcám és rajzoltam tovább, de elég szimpatikus teremtés, szóval lehet oda megyek hozzá. De mit is mondjak neki? Egyelőre semmit, még figyelem mit tesz és majd utána. Aztán leült egy padra és drazsét falatozott. Nem ezt vártam, de hát oda megyek hozzá, veszteni valóm nincs… - Hello végre lehet erre látni egy normális embert is. A sok unalmas, hétköznapi alak már az idegeimre mennek. Elég hatásos volt a belépőd, tetszik a stílusod. Szerintem így kell megjelenni az utcán. - Kacsintottam rá. Tényleg örültem, hogy nem egy újabb megszokott emberrel találkoztam Persze nem vagyok szégyenlős és megmerem szólitani. Sőt idegenekkel elég jól eltudok beszélgetni, mondhatni ez az egyik különleges képességem a többi száz mellett. Meg sem kérdeztem, hogy szabad-e a mellette lévő hely… egyszerűen leültem mellé és rámosolyogtam. - Mellesleg Camrise vagyok. Nyugodtan szólist Camynek vagy Risenak. Válaszd azt, amelyik jobban tetszik. Kihez van szerencsém? - Nyújtom neki a kezem a bemutatkozáskor és a kérdésnél meg rá mosolygok. Tényleg szimpatikus és nem látok semmit kivetni valót abban, hogy idejöttem beszélgetni hozzá, ha meg nem tetszik neki… akkor majd tudatja velem. De egyeltalán nem tűnik olyan embernek, aki elutasítaná egy olyan ember társaságát, mint én. Ha belemegy a beszélgetésbe, akkor jól fogunk szórakozni, ha nem akkor megbánhatja… De egyelőre még nem mondott semmit, szóval megvárom a válaszait…
Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd ismét ezeken az utakon fogok járni, hogy ennyire élvezni fogom a rám adott talárt, amit frissen vettem, hogy ennyire jó lesz majd ismét varázspálcát fogni a kezembe. Nem érdekelt mennyien rohangálnak az utcákon, s ki miféle pillantásokat vet felém. Pusztán táncikáltam, miközben hófellegeket varázsoltam magamköré, mik hó helyett a lehető legszínesebb konfettit engedték ki magukból, a következő pillanatban pedig villámokat szórtak, miközben fülemben bömbölt az mp4 lejátszóm. A muglik között, egyvalamit tökéletesen megtanultam. Szórakozni, és bulizni tudni kell, még akkor is, ha egy cseppet hülyének, vagy furcsának néznek. Megigazgattam fejemen kalapom, majd rákacsintottam egy mellettem elhaladó fickóra, ki biztos nem értette mi van velem, hiszen azok a rosszalló pillantások… De most miért kezdjem el magyarázni neki, hogy megszabadultam a muglik világából, és élvezem a varázslat szabadságát? Úgy sem értené meg. Mielőtt ide eljutottam, belibegtem a Mézes falásba, és minden fellelhető finomságból szereztem, mit már kitudja mióta nem ízleltem. Annyira kellemes volt végre nem a megszokott hétköznapi finomságokat falni, hogy azt szavakba nem tudtam volna önteni. Már csak az hiányzott, hogy betoppanjak szüleim ajtaján, és a képükbe vágjam, hogy „Visszatértem nyavalyások! A nyaralásnak vége!”, aztán vigyorogva az orrukra csapjam az ajtót, miközben zenét hallgatva eltáncikálok onnan. Visszatettem pálcámat zsebembe, a felhőcskéim eloszlottak, majd letelepedtem egy pad tetejére, lábam lóbázva, a minden ízű drazsét falatozgatva, nagyokat fintorogva közben hála egyes ízeknek, és ami végkép nem nyerte el ízlésem, azt elhajítottam, vagy épp a pálcám segítségével tettem egyenlővé az enyészettel. -Micsoda móka!- villantottam meg egy mosolyt magamnak, miközben egy kelbimbóízű cukorkát dobtam el messzire.
