Perselus & Astrid

A lány első szavaira nem felel, azt pedig maga is tudja, hogy az álcájuk jó, sőt, mondhatni tökéletes. Hiszen ő szenvtelen, kifürkészhetetlen, mint mindig, a lány pedig megtört, szabadulni vágyó, mint a legtöbben, akik az ő közelében tartózkodnak fél percnél hosszabb ideig.
Persze érzi ő is, hogy talán elvetette a sulykot, és, hogy Londonban változtatnia kell, kicsit lazábban, engedőbben viszonyulnia a másikhoz, különben a játék nem várt fordulatokat vehet. De ott majd más lesz, magához mérten, de kedves - ígéri meg magának. Ennél többet pedig senki sem várhat tőle jelen pillanatban.
A lány következő szavaira azért elmosolyodik.
- Többet láttam, semmint, amennyit megéltem. - feleli, de többet nem mond. Ő és a kapcsolatok? Volt pár, hasonló játszadozás, mint amelynek Astrid is alanya, igaz, egykor nem volt mindegyik annyira kifinomult és ügyes, de belejött. Azonban mégis - nevezhető ez kapcsolatnak? Talán hatalmas jóindulattal igen. Akkor sem volt túl sok, hiszen nem őrült ő meg. Óvatosan kell ezt csinálni, finoman, tapintatosan - akkor nem lehet nagy gond.
Eztán azonban csak apró biccentéssel reagálja le a lány szavait, ezt ő maga is sejtette, gondolta. Épp elég szentbeszédet kapott már amaz, s fog is még - meglehet, többet talán épp tőle. Most megkíméli ettől tehát. Jobb lesz így.
- Gondoltál. - nyugtázza amaz szavait, már, amelyek a karácsony és az ő viszonyát jellemző részlete vonatkozik, s bár nem mond többet, érezhetően minősít s egyúttal: ez kevés.
S eztán már nem is mond mást, felesleges lenne, és értelmetlen dolgokkal ő nem fecsérli az idejét - túl gyakran. A következő pont, amely szólásra bírja, a kérdés.
- Nem, attól tartok, az Albus, de csakugyan, igyekszem. - közli. Így is gondolja, igyekszik minél kevesebb dologban másokra szorulni, és amolyan polihisztorrá válni a mágia világában. Persze akadnak részletek,amikhez egyáltalán nem ért, vagy olyanok, melyekhez csak nem eléggé - ilyenek például a mágikus lények vagy épp a gondozásuk. De nem érzi, hogy most kéne példákat hoznia, nem, ez nem az a szituáció. A lány a legkevésbé sem érdemli, hogy bármit is mondjon magáról, főleg nem azt ,hogy felfedje egy hiányosságát: pláne nem ekkora közönség előtt.
Így a lány botlása után még a korábbinál is távolságtartóbbá válik, s a szám végén egyértelműen jelzi: ennyi, nincs tovább.
- A sajnálat nem másítja meg a múltat, de még csak a jelent sem. - közli nyersen, s elfordul tőle. - Az túlzás lenne, hogy szívesen, McCaine. - zárja tehát szavait, s elvonul a lány közeléből. Igaz, fél szemmel még hátrapillant egyszer, így talán látja, ahogyan a lány belebotlik Harrybe.
Már megint egy Potter, aki már megint az ő nőjét... Nem. Csak nyugalom.
Majd máskor foglalkozik a Potter kérdéssel is - az persze nem kérdés, hogy Potter meg fogja emlegetni a bájitaltan órákat, ami az elkövetkező egy-kettőt illeti, legalább.

//Köszöntem! //

Hogy néha vele lenne a gond, és nem a lánnyal? Kétségkívül, ha a kapcsolatukat nézik, akkor ez így van, de ezt aligha ismerné be valaha is. Amit akar, azt pedig meg is kapja, ami azt illeti, de a lánynak mázlija van: ma nem akar többet, mint ez a tánc, már ez is túlmutat azon a szinten, amit még vállalható kedvességgel tudna abszolválni, de így legalább a lány is hitelesnek tűnik: csak a fogadás miatt táncoltak, és lám, máris mennyire elege van az egészből... Máris mennyire szabadulni akar!
- Igen, alkalomadtán majd észben tartom ezt a tippet. - hagyja rá a lányra, éreztetve, lesz ez így is, talán, de nem most. - Tudom... Talán igazságtalan vagyok veled, néha. - ért egyet lassan, kivételesen, de most őszintének hat. De a valódi megbánás, nos, az azért hiányzik a szavak mögül, ez nem több, mint puszta belátáson alapuló tényközlés. S, hogy a lánytól elégséges-e az, amit adni tud? Elég, alapvetően, épp csak vannak apróbb kivetnivalók, ő pedig talán nem a legszebb formában fejezi ezt ki néha... Vagy gyakran.
Eztán a szó viszont Quinn felé terelődik. Igazság szerint nem érdekli a lány, így nem meglepő az se, hogy nem ismeri őt. Mi a francért ismerné, mégis?
- Persze, hogy nem ismerem. Mázlimra nem nekem kell törődni vele, és a lelkivilágával. Nem kétlem, hogy néha képes aggódni mások miatt is... Én nem hiszek az örök, minden kudarctól mentes dolgokban, Astrid. Lehet valami tartós és szép, de csak akkor, ha a kudarcokon képes vagy átkelni. Majd elválik, ők képesek-e, de kár lenne azt kívánnod, hogy ne szembesüljenek bukkanókkal. Azok teszik igazán erőssé a kapcsolatot, és a szereplőit is. - közli színtelenül. Hogy valóban így gondolja-e, az jó kérdés ugyan, ahogy z is, hogy ez vajon egy burkoltabb jótanács-e Astridnak magának is?
Eztán azonban hagyja ezt a témát elsikkadni, nem akarja túlragozni, mivel neki Henderson valójában egy sokad rangú kis senki, így nincs oka rá, hogy túl behatóan foglalkozzon vele.
- Néha? - kérdi lassan. - Hidd el, igyekszem figyelmes lenni, és figyelek a részletekre, még akkor is, ha időnként nem mutatom. - feleli tehát a lány következő szavaira. Ő ne lenne figyelmes alkalomadtán? De, nagyon is az!
- Nem szeretek utólag aggodalmaskodni azon, ami már megtörtént, egyfelől azért, mert más úgyis megteszi, másfelől azért sem, mert rendszerint rémesen bosszantónak találják az emberek, és nem véletlenül. Ha szentbeszédre vágysz, szólj, de szerintem azt már hallottál eleget... A hogylétedet pedig látom, kielégítő. - közli lassan - Ha aggódni kéne valami miatt, az legyen a jelen vagy a jövő.
Megingatja a fejét eztán kissé. - Mindent? Hát jó. - ő mégis hiányosnak érzi a történetet, de nem köt bele szavakkal. Jobb lesz így, mára talán elég lesz a kötözködésből.
A lány következő szavaira azonban elhúzza ajkait. Na tessék, már megint egy ilyen tipikus lányos hiszti. Hát tényleg kell ez?
- Ha így lenne, talán olyannal kezdenék, akit könnyebben megkaphatok, és kellőképp erős jellem ahhoz, hogy ne törjön össze ettől. De ez még sincs így... Ami a karácsonyt illeti, talán pont amiatt nem vagyok, erre még nem gondoltál? - kérdi szenvtelenül, sőt, szinte hűvösen. Hiszen... Mégis, ki mondta, hogy ő a karácsonyt egy kellemes, jó dologként éli meg? Mi van akkor, ha neki annak idején, régen nem volt az, és hiányoznak belőle azon gyermeki események, élmények, amik széppé tehetnék? Sőt, csak olyanok vannak, amik keserűvé teszik az ünnepet, inkább teherré, semmint élménnyé?
Engedelmesen vált ő is tempót, kicsit lassabbra, habár a zene ütemét még igyekszik tartani, nagyvonalakban. A lány szavaira elsötétül tekintete.
- Örülhetsz is, hogy nem vagyok. - feleli szárazon, és a lány érezheti is, hogy ha ne így lenne, alighanem most kapna egy akkora pofont, hogy még jövő ilyenkor is csak arra emlékezne az idei karácsonyból. - Nem is említettem, hogy engedélyt kéne kérned, csupán azt, hogy ha egyedül nem tudod megfelelően felmérni a helyzetet... Bizonyosan akad valaki a közeledben, aki szívesen segít. - közli tehát fagyosan, arckifejezése pedig kifürkészhetetlenné válik, azzá a jól ismert pókerarccá, amelyet oly sokszor látni rajta.
- Hát hogyne... Nem lep meg, Connor inkább mondható sokoldalúan félműveltnek, felkészül egyes dolgokra, és azok megoldására, de jellemzően nem önerőből. - hagyja rá a lányra. Ez amúgy nem elítélő, mint Lupin esetében lenne. Alapvetően az ember nem érthet mindenhez, de becsülendő, ha tisztában van a hiányosságaival. Igaz, ő maga például igyekszik mindenhez konyítani, legalább egy kicsit, de inkább jobban, mint kevésbé. Ettől még persze, aki keres, az talál: ő maga sem verhetetlen épp mindenben, de hát ez benne van a pakliban.
Ahogyan a lány megbotlik, úgy ő maga megtorpan, s megtámasztja, de végig távolságtartó és kifürkészhetetlen marad, vár kicsit, míg a lány össze nem szedi magát, de amint újra a lábán áll, már halad is tovább, mintha mi sem történt volna: a szám még nem ért véget, addig pedig nem fog elsétálni innen, de a lány is érezheti, hogy akkor viszont így fog tenni: nincs több, közösen végigtáncolt szám. Elég volt neki ennyi.
- Ha tudom, hogy ennyire leköti a figyelmét a társalgás, nem erőltetem, hogy a tánc közben verbalizáljon is, McCaine... - jegyzi meg, színtelenül, egykedvűen. A lány is érezheti, ez sokkalta inkább szól a körülöttük lévőknek, semmint neki; de ő is tudja, egy ilyen botlás épp odavonzza a tekinteteket, és a füleket. Hogy is ne tenné, hiszen mégiscsak irreálisan közel került valaki őhozzá, így, vagy úgy!

Nos, hogy a lány megerősödik-e majd mellette idővel, azt hivatalosan nem tudhatja, de igazság szerint mégis biztos benne, ugyanis az ő társasága hosszútávon mindenkit rákényszerít erre. Egyszerűen muszáj, különben garantált az idegi kiborulás, és hát erről igazán nem ő tehet, hiszen... Másoknak sikerül túlélnie! Na jó, igaz, mások ritkán vannak vele túl sok időt, mondjuk.
De aki mégis, az megszokja - ez van. Főleg, ha választás kérdése, igaz, Astridnak már nem annyira az, mint amennyire annak hiszi.
- Ebben biztos vagyok... Hidd el, nem kívánlak annyiszor megsérteni, mint ahányszor te úgy értelmezed. De meglehet, néha talán tényleg félreértelmezhetően fogalmazok. De jobban örülnék, ha inkább bizonyítani akarnál, semmint magadba zuhanj minden szavam nyomán. - feleli. Ő egyébként ezt nem veszi magára, hát persze, hogy sokszor szúr, támad szavakkal. Nem véletlenül ráadásul, de ez a stratégia olyannyira beléje ivódott, néha nehéz elszakadni tőle, ezért többnyire nem is próbál.
Ha próbálna, talán jobb lenne a helyzet persze - valamennyire. De hát, ez van.
- Nem tudhatod előre, hogy fogja-e bántani, így, vagy úgy, még csak azt sem, hogy ez mennyiben lesz szándékos, avagy mennyiben nem. De kétlem, hogy meg kéne védened ettől... Ha kicsit is fejlődik tőle, akkor megéri a kudarc is. Persze, a te eseted más... És csak te mondhatod majd meg, hogy végső soron megérte-e; de azért kedves tőle. Bár nem hittem volna, hogy marad ideje és kapacitása mások miatt is aggódni. - jegyzi meg ártatlanul, mintegy célzásképpen is persze: Henderson rémesen sokat aggódik, de jellemzően önmaga miatt.
Akárhogy is, eztán hagyja a témát tovasuhanni, érezhetően nem kíván erre több szót fecsérelni. Egy fél pillanatig eltűnődik, majd felel a seprű-témára is, amely eztán felvetődik.
- Figyelek a részletekre... És rád is, bármily meglepő. - feleli, de szerinte ez egyértelmű; részéről ez nem csak amolyan blöff volt, ami hangzatos, de senki se gondolja igazán komolyan. Tényleg figyel, ámbár ezt a figyelmet ritkán támogatja meg bármi érzés, érzelem. Az már túl sok elvárás lenne felé.
- Nem voltál hülye, csak felelőtlen. Nem teljesen ugyanaz... Hm? Ugyan, aggódom, de kár lenne olyasmi miatt aggodalmaskodnom, ami nem, hogy a múltban történt, de már le is zárult. Látom, hogy nincs bajod, ne várd, hogy itt és most földhöz csapjam magam túlzó féltésem közepette. - feleli színtelenül. - Mellesleg feltételeztem, magadtól is elmeséled a részleteket... Tekintve, hogy azért épp fontosabb ügynek hangzik. - jegyzi meg. Igaz, persze lehet, hogy már a tanáriban is hallott a dologról, hiszen nagy horderejű dolog, ha valakibe villám csap. Nem tudni, de végső soron akár ez is opció lehet: nem érdeklődik különösebben, mert nem újdonság. Vagy ki tudja, talán tényleg ennyire érdektelen lenne?
Bezzeg Connor - az a téma valahogy jobban érdekli. Ki tud rajta kiigazodni...?
- Nem mondtam, hogy mindegy lenne, avagy, hogy találnék mást... Persze, bizonyosan találnék; feltéve, hogy akarnék. De nem tudom, miből veszed, hogy így lenne. De azt azért remélem nem várod, hogy megsimogassam Connor fejét, amiért ilyen ügyes volt... - mosolyodik el gunyorosan, de még így is érződik: Connor felé ez nem több szurkálódásnál, feléje nem irányul olyan mértékű ellenszenv, mint Lupin felé, például.
A tánc lassulását leköveti, nem erőlteti az eddigi tempót, s talán sejti is, hogy a szám végén nem lesz tovább, talán jobb is, érzi ő is, hogy ezt most nem biztos, hogy kell fokozni: de egyelőre a tánc tart, s ő nem kívánja félbehagyni.
- Unnám? Ugyan... Ámbár kétségtelen, hogy ha engem kérdeztél volna, nem tanácsoltam volna, hogy menj ki edzeni, ezt talán nem tagadom - közli hát. - És persze, jobban örülnék, ha senkinek sem kéne megmentenie, nem untatás kérdése, egyszerűen csak néha jobb a biztonság. De persze... Alighanem mázlid volt Connorral, ámbár nem tudtam, hogy értene a gyógyításhoz is... - jegyzi meg, mintegy mellékesen. Ezt tényleg nem tudta, de persze, nem kizárt, miért ne érthetne?
Időnként őt is érik meglepetések a kollégákkal kapcsolatosan, no.

Megingatja a fejét a lány szavaira. Nem, ez nem így megy, nem kell ahhoz sebezhetetlen, rideg állattá válnia, nem kell pszichopatának lennie. Ezt senki sem mondta, senki sem várja. Maradhat önmaga, attól még, hogy egy kicsit megkeményíti önmagát, és nem vesz magára minden hülyeséget - olyasmiket is, amit az ember nem is hinne.
- Nem kérem, hogy változz meg, csak azt, hogy próbálj meg nem mindent magadra venni. Hidd el, az életben sokkalta kevesebb valós támadás ér, mint amennyit látni vélsz. - feleli, próbálva némelyest megmagyarázni a dolgot, persze ki tudja, mennyi sikerrel.
A téma eztán Quinn felé terelődik, aki persze, hogy nem érdekli őt különösebben, de ettől függetlenül a téma maga valamiért érdekli: persze, hiszen ebben a relációban is benne van Astrid, és őróla is megtudhat ezt-azt... Bólint eztán a lány szavaira.
- Ezt magam is feltételeztem. - feleli. A kérdés nem arra irányult, hogy mikor Damien elhívta Astridot, ő tudott-e már arról, hogy Henderson nem fog vele enni a bálba. Ez evidens. De persze, nem is feszegeti nagyon a témát, valójában mindegy neki; ámbár mégiscsak úgy érzi, a lány csalódottságot érez e felett, inkább, semmint valódi örömöt a másik boldogsága okán. Ő nem ítéli el emiatt persze, ő maga sem tud túl őszintén örülni csak annak, hogy valaki más boldog - hacsak nem fűződik ehhez érdeke. Az már más.
- Értem... - feleli, nem firtatja a dolgot, mégis honnan ismeri Quinn a srácot, Astridnak nem kell különösebben erőlködnie, hogy ezt elhallgassa előle: egész egyszerűen nem érdekli ez a rész őt, nem is kérdezi: de miért is tenné? Ha sejtene is bármit, igazság szerint akkor sem foglalkoztatná igazán. - Kétlem, hogy olyan sokan akarnának ártani neki, bántani őt, mint ahogyan azt ő feltételezi... Persze, hogy Tinsdale sem fogja. - feleli, s, hogy jó lesz-e ettől még nekik együtt? Fogalma sincs, de ez szerencsére megint csak nem az ő ügye, így ha esetleg nagy és mély csalódás következne be, hát ő akkor is csak vállat fog vonni. Nem lesz kárörvendés, örömködés, csak mezei érdektelenség. A diákok közt ez már csak ilyen: kapcsolatok jönnek-mennek, és a nagy részükkel ő nem törődik. Másképp már rég bekattant volna.
A lány szavaira csak tompán bólint, persze, jobb is, ha nem aggódik. Szavakkal nem felel, marad a tánc, amiben kicsit engedett egyébként, a kezdeti merevsége valamelyest oldódott, de persze ez szükségszerű szinte, hiszen a mozgás, ahogyan kezd bemelegedni, lazít izmain, még, ha ettől nem is tudna lemenni spárgába itt és most.
Voltaképpen lehet, máskor se.
Ami pedig a kviddicset illeti... Látta a meccset, habár ez talán nem túl meglepő. Ha a Mardekár játszik, akkor eleve szinte kötelessége ott lenni, de egyéb esetekben is gyakran kimegy megtekinteni, ez amúgy is egyfajta elvárás a házvezetők felé, még, ha ő néha ezt nem is veszi különösebben komolyan; előfordul, hogy más dolga akad. De hát kivel nem esik meg az ilyen?
- Nem is vártam mást. Az lepett volna meg, ha azt mondod, egy percet sem készültél rá. - feleli, de nem leszúrásképp. Ha nagyon meg akarjuk erőszakolni a szavak tartalmát, talán valahol elismerő is lehet, a kitartás és a szorgalom mellett, bár nála sose tudni.
A kérdésre gunyoros félmosoly suhan át ajkain.
- Nem egy meccset vezettem is, gondolod, nem veszek észre egy új seprűt? - kérdi, majd csak szusszant. - Ráadásul téged is láttalak nem egyszer már egy másikkal. - teszi hozzá, figyel a részletekre; a kviddicspályán pedig főleg: hiszen nem egy eset volt már, hogy valaki próbált megbűvölni egy seprűt, így jellemzően egyébként is megfigyeli őket. Más esetben nem tenné, habár ügyel a részletekre, de talán egy hétvégi kis seprűlovaglás esetén nem tűnne fel neki ilyen változás. Sőt, bizonyosan nem. Ami persze ezt a seprűt illeti, csapatában nem egy embernek van ilyen feltehetően amúgy, de ez nem meglepő... Odafigyelnek az apróságokra, mindig új seprű, efféle. Habár aligha ezen múlik a dolog, de így lehet biztosra menni - ezen bizonyosan nem múlik, a seprűket nem lehet hibáztatni. Ámbár mindig van, akit, vagy amit lehet.
A lány következő szavaira viszont csak felszalad szemöldöke. A villámcsapásra az jellemző, hogy ritkán csap emberbe, de még ritkábban élik túl, ha mégiscsak megtörténik.
- Csakugyan? Meglehet, nagy viharban mégsem egészséges túl magasan cikázni. - jegyzi meg, ámbár erre alighanem a lány is rájöhetett már. - Connor... Ó igen, miért is nem lep meg? Hiszen gyűjtöd a tanári kar tagjait, nem igaz? - kérdi kissé szurkálódóan. Nem kifejezetten rosszindulatú, inkább csipkelődő. Hogy tudna valamit, vagy csak az "önzetlen, de azonnali segítségnyújtást" reagálja le így, az jó kérdés.

Tudta ő, hogy a lány érzékeny, persze, már az első pillanatban biztos volt benne, hiszen elvesztette mindkét szülőjét, méghozzá nem egyszerre, és nem természetes módon. A lánynak meg se kellett szólalnia, hogy biztos legyen benne, labilis a lelkivilága, és óvatosan kell vele bánni, hogy megfelelően muzsikáljon. De ez nem jelenti azt, hogy ő mindig megfelelően nyúlna hozzá.
Igen, talán ő maga is felelős, de azért mégiscsak jobb ezt áttolni a lányra, nem igaz? Így hát, ahogyan az elnézést kér, s biztosítja, hogy igyekezni fog a nagyobb bizalom tanúsítására, némileg ő maga is megenyhül. Remek!
- Örömmel hallom. Nem kérlek rá, hogy változz meg... Csak arra, hogy légy kicsit nyitottabb, és úgy dönts az egyes dolgokról. - magyarázza azért. Hiszen, ha Astrid nyitottabb, elfogadóbb lesz, akkor talán magától is arra jut, hogy jobban is megbízhatna benne.
- Nem? Hát jó... - hagyja rá, némileg kételkedve, de ráhagyja. Hát persze, hogy nem őt okolja a lány, hát hogyne. - Tudtam, de ez nem jelenti azt, hogy örülnék rá. Az érzékenység sebezhetőséget jelent. Szükség van rá, máskülönben olyan leszel, mint én... - szarkasztikus - De túlzásba sem jó esni. Nem mondanám, hogy meglep, csak azt, hogy vannak napjaim, amikor talán nem tudom megfelelően kezelni, nézd el nekem.
Biccent a lány szavaira.
- Tehát csalódott vagy. Nem szólt előre neked? - kérdi lassan, de aztán csak szusszant. - Büszke lehet, hogy ilyen barátnője van, persze... Ami pedig Jason Tinsdalet illeti, meglepő, hogy épp neki enged közeledést; az új diáknak. - nem ragad le ezen túlzottan igazság szerint, az új fiúra talán nem terjednek ki a többieket már régóta sújtó félelmek, vagy fene tudja. A nagy igazság az, hogy túl mélyen nem érdekli a dolog: így hát hagyja is tovasuhanni azt ezt követően.
- Ha nem így lenne, azt már rég észrevetted volna, ne aggódj. - feleli lassan, azt nem mondja ki hangosan, hogy kell neki a lány bármennyire is. Esze ágában sincs effélét így, tisztán kiejteni ajkain.
- Lehet. - hagyja rá, de aztán csak figyelmesen hallgatja a leány válaszát. Londonban, hát hogyne. Ez egyértelmű volt, itt és most kevés dolog lenne, amit hajlandó lenne megtenni, igazából, de ezt a lány is tudhatja. - Majd igyekszem kitenni magamért, akkor hát. - hagyja rá azért, mintegy ígéretképpen. Így lesz, megpróbál majd kedves és aranyos lenni, mert egyébként tud olyat is. Ideig-óráig.
Eztán csak gunyoros félmosolyra húzódnak ajkai a lány szavai nyomán. - Való igaz, ha már voltam ilyen balga, de ne aggódj, gyorsan tanulok... - feleli hát. Így igaz, tényleg, úgyhogy nem kell aggodalmaskodni, idő kérdése, és belejön, hogyan is bánjon a nővel, avagy adott esetben hogyan ne, és melyiket mikor tegye.
De a téma lassan tovaúszik, helyette a különórák kerülnek középpontba. Bólint a lány szavaira, ezt ő is sejtette, korábbi szavaiból egyértelműnek tűnt. Ettől maga a feltételezés még botorság, ugyan, miért is kéne bárkinek igazgatói engedély?
- Én is kétlem, hogy az utolsó évedben szorulnál majd különórákra bármely tárgyadból is, ha már ezeket választottad, alighanem a többihez is értesz. - feleli, szerinte ez evidens, habár ott van például Ruth, akinek esete jól bizonyítja, hogy semmi sem lehetetlen, az sem, hogy valaki még a finisben sincs tisztában alapvető dolgokkal sem.
- Ha a Mardekár játszik, kötelességem, de a többit is meg szoktam nézni, ha épp nincs más dolgom... Ezt épp láttam. - feleli - Jól játszottál. - folytatja, majd egy fél pillanatig elidőzik a lány arcán, mielőtt még egy dolgot hozzátenne - Új seprű? - hát látta a lányt korábban edzeni, más seprűn, vagy egyéb dolog szűrt neki szemet? Fene tudja, de vagy jól blöfföl, vagy odafigyelt. Vagy téved, nem új seprű az, csak próbálja a figyelem látszatát kelteni?

A lány szavaira elégedett mosollyal felel.
- Ezt örömmel hallom. Nem tenne boldoggá a tudat, hogy folyamatosan kételkedsz... Mindebben. - feleli. Hiszen tényleg, aligha tudná díjazni, ha a leány folyamatosan kételkedne benne, a vélt vagy valós érzéseiben, szavaiban, mikor miben. Ó nem, sokkalta kellemesebb, ha amaz elhiszi a dolgok többségét, még akkor is, ha bizonytalan is ebben-abban időnként.
Hiszen ha mindent vakon elhinne, nem lenne játék, nem lenne élvezet, kihívás, de ha semmit sem hisz el, és örök kételyek gyötrik, az sem nyerő, hiszen szintén megöli a játékot.
Felsóhajt, s megingatja a fejét.
- Félreértesz, attól tartok. Arra kívántam célozni, hogy ha a selejt közt marad egy, amelyik mégsem oly pocsék, sőt, akkor alighanem az lesz az, amelyiket a feleslegként hátramaradott férfiúk választani kívánnak végül... Csak természetes, hogy a nélkül, hogy felhívnák az illető figyelmét rá, hogy ez már az utolsó rúgások sora csupán... - közli. Nem a lányt nézi selejtnek, és annyira nyilván egyik fiú sem idióta, hogy egy ilyen állítással nyisson - már az előtt elrontaná önnön esélyeit, hogy egyáltalán bepróbálkozna nála.
- Kérlek, ne okolj... Én nem kértem, hogy tartózkodj mindenkitől, szíved joga, kivel jössz, avagy kivel nem. Mindössze megjegyeztem a... Véleményem, de ez nem ellened irányul. Ne legyél ilyen érzékeny, főleg, ha velem akarsz társalogni; hidd el, nem minden szavam szól ellened, nem kívánlak minden szóváltásnál vérig sérteni; akkor sem, ha számomra egyértelműnek tűnő részleteket talán nem magyarázok meg mindig... Ne ebből indulj hát ki. - mormolja. Hiszen mégis, no, nem olyan vészes ember ő, mint ahogyan az hangzik - de tényleg. Habár sok esetben nem türtőzteti magát, ha valakit el kell hordani mindenfélének, vagy, ha ugyanezt kicsit be kell csomagolni, de néha; nagy ritkán adódik egy-egy eset, amikor nem bújik meg rejtett támadás a szavai mögött, vagy ha mégis, hát akkor sem a közvetlen hallgatósága felé irányul.
- Nem tűnsz túlzottan lelkesnek, hogy Henderson talált magának végül partnert. Ha ennyire számítottál rá, neki... Hogy lehetséges, hogy mégis igent mondott másnak? - költői kérdés valahol. Talán ez a nagy szeretet és ragaszkodás mégiscsak egyirányú lenne? A hangja egyébként inkább érdeklődő, mint támadó, habár ezért egészen összeszedi most magát: tudna még mit hozzáfűzni a témához, affélét, amiben már nem sok köszönet lenne, de érzi ő is, van, amit most nem mondhat ki. Sőt, amit kimond, azt sem mondhatja akárhogyan. Figyel ő. - Persze, ez a ti dolgotok... - teszi hozzá végül, egyértelműsítve, csak amolyan elmélkedés volt ez, nem vár valódi választ. Nem az ő dolga.
A lány kitörésére lemondóan sóhajt.
- Kétlem, hogy szó lenne arról, hogy senkinek sem kellesz. Másképp attól tartok, meg kell fordítani az állítást, és te sértesz meg engem... - feleli némi iróniával hangjában, de aztán csak szusszant. - Valójában fogalmam sincs, miről is beszélsz igazából: te magad mondtad, többeket te utasítottál el... Ha ez nem volt elégséges, kétlem, hogy bármit is tudnék még tenni, hogy ne érezd emiatt rosszul magad. - jegyzi meg. Hiszen csakugyan, aki többeket is elutasíthat, az válogat a partnerek közt, tehát igencsak keresett, szeretett ember. Mégis, mi lenne az, amivel ezt tudná fokozni? Végül csak folytatja. - De persze, kérlek, ne fogd vissza magad, mivel tehetnék kedvedre, a karácsony örömére? - kérdi. Pokolian jó kérdés persze, hogy ezt mennyiben is gondolja komolyan...
A lány kitörésére nem is felel, némán táncol tovább, hagyja, hogy az némelyest rendezze gondolatait, így talán tisztább fejjel haladhatnak majd tovább az újabb témák felé.
S persze, amikor ő idiótának bélyegez másokat, abba kétségkívül sokan beletartoznak, de, hogy pontosan mennyien és kik, az már ó kérdés, olyan, ami nem annyira egyértelmű. Noha persze vannak nyilvánvaló dolgok, például a komplett Weasley família nála ebbe a kategóriába esik.
Eztán viszont csak lemondóan felsóhajt.
- Nem, nem állítanám. Jobban kedvelem, ha a társalgások nem egyoldalúak, és a másik fél gondolkozik is, de csakugyan, a túlzott érzékenységet gyakorta... Nehezen kezelem, és sokszor talán nem megfelelően. Sajnálom. - feleli, mondhatni elnézést kérve. Ez a maximum, amit tőle várni lehet: talán sajnálja, de célzottan bocsánatot kérni márpedig nem fog. Az ugyanis már túl sok lenne tőle.
- Bármelyik kollégától kérhetsz akármilyen különórát, csak rajta áll, vagy bukik, eleget kíván-e ennek tenni, és mit kér cserébe... Persze többnyire célszerű az egyes kívánságokkal azt felkeresni, akinek az adott dolog a szakterülete, persze... Habár van, amivel jobb, ha senkit sem zaklatnak; a jóslástanhoz például nem csak Trelawney nem ért... - ironizál kissé, de persze kimondatlanul ott lebeg, hogy az SVK-s kollégát is nyugodt szívvel ki lehet kerülni, ha már ő maga is kéznél van. Beképzeltség lenne? Az hát, és?
- Persze az tagadhatatlan, hogy nem hátrány, ha erről tud Dumbledore is... Esetünkben. - teszi hozzá, mintegy mellékesen.

A lány jó tanuló, ezt mind a ketten tudják, ahogyan azt is, hogy nagy eséllyel ez nem fog változni. Persze, az is egyértelmű, hogy a kérdés valójában nem is annyira ez, mint a téma mögött megbúvó második jelentésréteg, igazából.
- Reméltem. - hagyja rá a lányra annak szavait, kár is lenne ezt tovább ragozni: majd akkor kiderül. Ez is, az is...
Eztán viszont finoman felvonja szemöldökét, de felel, könnyeden, látszólag őt nem zavarja a téma súlyossága: nem, ő nem érzi, hogy mást sugallna. Ő ilyen, mégis, mit várt tőle a lány, hogy majd naphosszat ajnározza, és szerelmes verseket ír neki, róla? Ugyan...
- Tán elküldtelek volna, kifejtve, mennyire a terhemre vagy? Nem emlékszem erre a momentumra... Ne kételkedj olyan sokat, vagy legalábbis válogasd meg, miben kételkedsz, másképpen megárt. - közli hát. Na persze, mert ő maga aztán nem kételkedik mindenben: ó, dehogyisnem... Részint ebből él, és ez az, ami életben tartotta éveken át, másképp hol lenne ő már rég... De persze, azért hangzatos szavak, nem lehet mindenben kételkedni, de van, amiben szinte már kötelező.
Eztán a szó viszont a partnerválasztásra terelődik, és... Hát igen. Úgy tűnik, Damien nem lopta be magát a szívébe, de legalábbis, hogy nem az eszével, az is bizonyos: illetve erre utal, legalábbis...
- Hát persze, hogy nem pont így... De aki senkinek sem kellett, az a maradékból válogat, beérve akármivel, akkor is, ha nem mondja ki. - mormolja. - De persze alighanem nagy sikerélmény, hogy végre talált valakit, aki igent mondott... Mily sikerélmény is ez. - jegyzi meg, kissé lesajnálóan is talán, de végül csak szusszant. - Persze, nem csodálom, hogy találtál valakit, hiszen Henderson sem kívánt veled jönni végül... Ha jól láttam. - csak mellékes megjegyzés, kivételesen hiányzik belőle a támadó él, az, ami Quinn említésekor pedig szinte mindig ott lapul.
Elfintorodik finoman a lány szavaira. Nem, dehogy tudja... Csak sejti.
- Az emberek változnak, az emlékek lehetnek nagyjából stabilak, a hozzájuk fűződő érzelmek már kevésbé. Ne várd, hogy azok alapján gondoljak bármit is... Igyekszem mindig a jelen alapján dönteni. - közli. Ó, mekkora hazugság! Ő, és a jelen alapján való ítélkezés? Hát hogyne, a jelen alapján dönt ő, de csak akkor, ha a múlt alapján épp nem tud, mert mondjuk nem ismeri az illetőt még... Máskülönben, ő és a múlt, remek cimborák. Ott van Lily, vagy Potter, esetleg Lupin... És nem is folytatná a felsorolást inkább. Egyik jelene sem érdekli, elveszett a múltban.
A lány következő szavai viszont halovány mosolyt csalnak ajkaira.
- Nem, de nem is a hízelgő megjegyzéseimről vagyok híres... Az pedig talán nem az én hibám, hogy rengeteg itt az idióta... - feleli nagy ártatlanul. Magasak az elvárások, na és? Persze, a lányt se feltétlenül agyi képességei okán választotta - úgy értve, őt csak úgy véletlenül szemelte ki, aznap, a konyhában. Alapvetően persze egyébként sem az intelligencia az egyetlen, ami számít - ráadásul abban sem szereti a végleteket, például.
A közös karácsonyhoz nem fűz egyébként más szavakat, feleslegesnek érzi: megbeszélték, így lesz, pont. A részleteket majd egyeztetik, talán jobb is, ha nem itt, és nem most, hanem akkor, amikor biztosra vehetik, hogy nem hallhatja meg más. Habár most se valószínű, hogy bárki is kihallgathatná őket.
A lány szavaira azonban elégedetten biccent, ahogyan az visszakozik. Remek, végre megértette talán: ő csak azt csinálja, csak arra mond igent, amire akar. Kevés embertől fogad el parancsot, és a lány nem tartozik közéjük. Ez a nagy helyzet.
- Ne elnézést kérj, hanem jegyezd meg későbbre is ezt a tényt... Többre mész vele, megkíméled mindkettőnket a hülyeségtől. Habár nem neveznélek hülyének... De jobb kedvelem, ha valamit végig is gondolsz, magadtól is rájöhetnél erre-arra. - mormolja. Hiszen ez egyértelmű lett volna, ha a lány belegondol magától, és nem csak elfogadja kész tényként az elsőre adódó gondolatát, mint bizonyosságot, kész tényt, amely kételyeket ébreszt.
A kérdésre viszont meglepetten pislog rá.
- Én nem kérek engedélyt, csak tényeket közlök. - feleli, mintegy mellékesen. - Mindenki annak tart órát, akinek akar, az ő szabadideje, nem másé. Attól, hogy én többnyire nem kívánom ilyesmikre pazarolni az időmet, még nem jelenti azt, hogy bárki engedélyére is szorulnék. - feleli, nem is igen érti a kérdést magát. Hát már hogyan is kéne neki engedélyt kérnie? Szép is lenne, hiszen ő házvezető, nem is közönséges tanár, és tanít az egyetemi részlegen is. Szóval nem akárki... És külön engedélyekért kéne kuncsorognia, ha tanítani akarna bármit is? Ugyan-ugyan...
Na persze, ő nem szokott különórákat adni, csak nagy ritkán. Már csak azért sem, mert hiába lehetne ez jó pénzforrás is akár, az efféle órák jellemzően csak a hülyéket vonzzák be, azokat, akikhez neki nincs különösebben idegrendszere.

Ő is sejti, hogy talán ez az a téma, amit itt és most elbukhat, de az ő magabiztossága a helyén van: mire oda kerülnek, addigra ez már máshogyan lesz, hiszen az idő neki dolgozik, legalábbis ez ügyben. Biztos benne, hogy addigra csupán kérnie kellene, sőt, talán még azt sem, talán a lány maga fog szinte könyörögni, hogy had jöhessen... Addig meg, ha mást nem, legalább van elérendő cél.
- Eleddig nekem sem volt különösebb panaszom a tudására, remélem, ez a vizsgáig sem fog változni. - hagyja rá, noha kérdéses, hogy csakugyan a bájitaltanról beszélnek-e még? Akárhogy is, ha igen, ha nem, valahol ez talán hízelgő lehet azért.
De azért nem esik túlzásokba: nem tér ki olyasmire, hogy jó lenne, ha együtt lennének, hogy vágyik a lányra, vagy csak a társaságára, avagy bármi efféle. Hiszen, mégis, hogy venné ki magát, ha effélékről kezdene beszélni? Habár aligha hallja őket bárki is, azért ilyen messzire nem menne... Még véletlenül sem.
A lány szavaira viszont csak felvonja kissé szemöldökét.
- Ha célzottan a terhemre lennél, már rég elküldtelek volna. Nincs ellenemre a társaságod, de úgy véltem, ezt tudod magadtól is. - közli; s ez a legtöbb, amit jelenleg elmondhat: bármi más már túl sok lenne, bármit is mondana még, az már olyan mélységet tárna fel kettejük kapcsán, amelyet nem kíván most megszellőztetni.
Elfintorodik a lány szavaira.
- Akkor hát O'Brien egy idióta, de még a szokásosnál is nagyobb. - közli egykedvűen - Csak azokat hívják el úgy, hogy "nem volt már jobb", akik legszebb szavakkal is csupán a selejt közé tartoznak... De nem mondanám, hogy esetedben erről lehetne szó. Ellenben az már kevésbé lep meg, hogy számára már... Nem maradt semmi, az elkeseredett keresgélésen kívül. - közli, némi lesajnálással hangjában. Nem, a legkevésbé sem ért egyet ezzel, ő bizonyára már sokkalta hamarabb elhívta volna a lányt, ha egyszerre jártak volna a Roxfortba. Persze csak azért, mert... Mert muszáj lett volna, nem bírta volna elviselni, hogy Potterék ezen élcelődjenek, miközben Lily persze James Potterrel lett volna. Nem... Nem, valakit mindenképp elvitt volna a bálba. Talán éppen ezt a lányt, ki tudja...
Megingatja a fejét eztán.
- Igyekszem arra hagyatkozni, amit mondasz, és meg is szándékolsz osztani velem, és nem másra. - közli, mintegy mellékes tényt. Mekkora blöff! Hát persze, hogy egy pillanatra sem hagyja figyelmen kívül azt, amit megtudott, hát persze, hogy szemrebbenés nélkül hazudik a lány képébe ezt illetően... Mint, ha nem tudott volna meg oly sok mindent, mintha tényleg figyelmen kívül hagyná mindazt, és csak azzal törődne, amit a lány maga is meg akar osztani vele... Hogyne.
A lány lemondó sóhajára csak elfintorodik.
- A diákjaim többségéről nem vagyok túl hízelgő véleménnyel, gondolod, minden vágyam, hogy megtudjam, vajon a tánctudásuk vetekszik-e az agyi képességeikkel? - kérdi szenvtelenül, és a legkevésbé sem hízelgő módon, már legalábbis a tanítványaira nézve.
- Nem, valóban nem lesz már olyan... De az új nem szükségszerűen rosszabb, mint a régi, attól, hogy időre van szüksége, míg kiforr. - feleli a lány szavaira eztán, már-már biztató módon. Így is gondolja, igazság szerint, az új lehet jobb, mint a régi volt... Csak épp sokszor nem az, sőt, az esetek nagy többségében nem jobb. Ez nem jelenti azt, hogy másoknak ne jöhetne be a változás, ő maga mindig arra ébred rá, hogy kár oly nagyon epekednie a változás után: hiszen az végül szinte sosem jó...
Bólint a leány szavaira azért, gondolatai nem foglalják le olyannyira, hogy ne hallaná meg, miként döntött a lány. - Legyen. Majd értesíts, melyik napra gondoltál. - mormolja hát.
Igazság szerint ő ezzel lezártnak tekinti a témát, de látszólag a lány még nem. Felvonja enyhén szemöldökét.
- Úgy érzed, képes vagy kényszeríteni engem, Astrid? - kérdi már-már mézes-mázos hangon. - Biztosíthatlak, hogy sehova se megyek csak azért, mert kényszerét érzem egy efféle kérés nyomán, ha nem akarlak látni, azt közölni is fogom.
Ezzel azonban lezártnak tekinti a témát: hiszen, megmondta világosan, igen, elmegy Londonba, vagy ahová csak a leány akarja, amikor akarja - na jó, bizonyos keretek között -, önszántából, mert ő maga így akarja.
Erre tessék. Azt hiszi, a lány akaratának kedvez, mert eleddig nem bírta az utasításokat, a döntéshelyzetet meg még annyira se. Na tessék... És így feleljen meg neki bárki is.
Aztán nem értik, miért is szokott ő olyannyira a parancsoláshoz az elmúlt évek alatt...

Persze, tudja ő, hogy a lány izgulós, aggódós fajta, hogy is ne tudná? Hiszen látta már, nem is egyszer vizsgázni. De ami azt illeti, ez nem hatja meg, ő például nem aggódik a vizsgák előtt, ami persze nem meglepő, lévén, hogy nem ő maga kell, hogy bizonyítson, ezért leginkább csak unja magát előtte, meg alatta is, tudva, hogy már megint egy egész évre való dolgozatot javíthat ki pár nap alatt, meg még a gyakorlati részt is el kell bírálnia... Úgyhogy részéről abszolút belefér a történetbe valami... Szabadidő-eltöltési forma. Persze azt ő sem tudná megmondani, Astriddal lesz-e aznap reggel, vagy mással, esetleg egyedül, de valahol ez lényegtelen is: olyan távoli kérdés ez, hogy értelmetlen lenne erről érdemben diskurálni. Üres szavak, távoli eshetőségek, nem több.
- Ó igen, sok minden kapcsán csak a reménykedés marad a vizsga napján már, csakugyan... - ért egyet. Persze nem feltétlenül a lányra érti, de sokaknak csakugyan a kósza remény és a bizakodás az egyetlen, ami megmarad, a tudás hiányában. Abban viszonyt bizonyos, hogy az utolsó pillanatokban már kár megfeszítetten tanulni, ő jobban értékeli, ha kölcsönösen jól szórakoznak, semmint, ha az utolsó pillanatokban is próbál a másik olyasmit a fejébe verni, ami vagy már ott van, vagy a vizsgakor már úgysem lesz... Ha meg mégis, az csak vakszerencse.
Egyelőre azonban marad a tánc, hiszen ez az, ami bizonyosan megadatik számukra, ráadásul a jelent képezi, és nem egy homályos, esetleges és bizonytalan jövőt fest fel. Hogy élvezi, örömmel teszi-e, vagy a lány kedvében akar járni? Esetleg tényleg csak egy ostoba ígéret?
Az ígéret létezik - minden évben megígéri ezt az igazgatónak, aztán minden évben szidja is magában az öreget egy pár napig, magában hisztizve a kérdés felett, mígnem eljön az a bizonyos nap...
S, ahogyan a perdülést követően a leányzó kicsit közelebb kerül hozzá, még egy bókot is megenged magának - már, ha ez annak minősül, de az ő szájából talán vehető annak; ennél jobb már nem lesz - sejthetően.
A lány szavait csak nyugtázza, de nem felel rá, hisz mit mondhatna? Ragozhatná tovább a ruha vagy a lány szépségét persze, talán illendő is volna, de minthogy őróla van szó, ez mondhatni, kizárt. De a következő szavakra már felel.
- Egyes dolgokat gondosan belém vertek... - hagyja rá, kicsit furán ejtve az utolsó szót, mintha szó szerint gondolná, de fene tudja. Akárhogy is, nem hozhat szégyent a családra, ez egyértelmű volt mindig is, hiszen már önmagában az nagy érvágás, hogy félvér. Legalább az alapvető elvárásokat teljesítse hibátlanul. - Nem élem meg túl nagy traumaként, ha kimaradok a táncokból, ami azt illeti; de így sem bánom. - teszi hozzá, mintegy mellékesként.
Gunyorosan elmosolyodik.
- Nem, a diákok bizonyosan nem is fogják. - ért egyet, de mást nem fűz hozzá. Igazság szerint annyira nem zavarja a dolog, ha zavarná, bizonyosan nemet mondott volna már az elején, ez ilyen egyszerű. - Talán egy-két táncot még megkaphatsz, tovább nem rabolnálak a... Partneredtől - feleli lassan, mintegy célzásképp is. - Ami a többi lányt illeti; kétlem, hogy túl sokan vágynának egy táncra velem, de sajnálatos módon őket épp úgy nem fogom elzavarni, ahogyan Kegyedet sem tettem.
Egy fél pillanatra követi a lány tekintetét, s magában meg is jegyzi a látott képet, noha számára ez egyelőre nem jelent semmit; hiszen nem egy tanár táncol ezzel, vagy azzal...
- Vagy úgy... Értem. Az efféle csapás könnyen szétzilál egy családot, és idő, mire helyreáll a rend... Ha helyreáll. De nem hinném, hogy le kéne mondanotok erről. - jegyzi meg lassan, mást nem fűz hozzá, minek? Nem az ő dolga igazság szerint, s Lioneah kérdését sem most fogja megvitatni a lánnyal, vagy bárki mással, noha fél szemmel majd a mardekáros lányra is ránéz épp, ha lesz ideje: mit csinál és kivel a bálon...
A lány kérdésére egy fél pillanatig elidőzik, mielőtt felelne.
- Ahogy gondolod, ha kényelmesebbnek érzed, mehetünk Londonba is valamerre... - feleli, igyekszik ám tekintettel lenni a lány korábbi kérésére, és tessék, itt a nagy lehetőség, hogy ő is döntést hozhasson... Ha ez kell az önmegvalósításhoz, vagy mi!
Persze sejtheti a lány is, ritka alkalom ez, hogy valamiben dönthet, jobb, ha kihasználja a kínálkozó alkalmat.

Persze, hogy a lány kezdeményez, hiszen ő nem fog, ez több, mint biztos. Talán a tanári kar egyes tagjaival szemben kezdeményez épp, de diákok felé bizonyosan nem, az ki van zárva. Meglehet, akadnak tanárok, akiknél az is megeshet, de ő nem az a fajta.
Legyen elég, hogy ma elnéző, kedves, magához képest legalábbis: nem akad fenn a megszólításon, a túlzott lazaságon. Karácsony van, vagy mi.
A lány szavaira gonosz ragadozómosolyra húzódnak ajkai, nem ígér túl sok jót, az már bizonyos.
- Nos, az csak azon múlik, mennyire lesz rossz kedvem aznap... - feleli hát nagy kedvesen. Persze, enyhe célzás, ha megalapozzák a jókedvét, akkor megeshet, hogy elnézőbb lesz. Vagy legalábbis nem számítja bele a táncot, és effélét, bár ki tudja, hogy ezzel ki járna jól, avagy rosszul.
S persze, azt pontosan tudja, hogy csak egy igazi idióta merné felkérni éppen őt táncolni akkor, ha még csak, hogy nem is tudna táncolni. Mármint a delikvens, mert az ő tánctudása, ha nem létezik, akkor se lehet senkinek sem egy rossz szava se nyilvánosan.
- Ezt mertem remélni, McCaine. - hagyja hát rá, hanyagul, szinte érdektelenül. Hát persze, ez evidens.
S persze, a lány érezheti is: ez elvárás, hogy kitegyen magáért, ha már ő maga is így tesz. Igaz, feléje ez afféle elvárás, aminek ha akarna, se tudna ellenállni, mert nem hozna szégyent a családjára. "Család". Szép kifejezés, és mégis, hiába minden kudarc és bukta, még mindig oly sok mindent megtenne, hogy megfeleljen a nagyszüleinek... A kedvükért kezét-lábát törte annak idején, hogy csak egy apró elismerő hümmögést kaphasson a tánctudására.
Nem kapott.
És ő próbálkozott tovább, újra és újra... Lelkesen, elkeseredetten, dacosan, mikor hogy. De egy félvér sosem lehet tökéletes, örülhet, hogy anyai ágon Prince, másképp talán neve se lenne.
Ez a gondolat, ez az emlékkép, ami némelyest hatalmába keríti, és bár rémesen merevvé teszi, de egyúttal meglepően könnyed és pontos, szinte paradox az egész, de mozdulatai hibátlanok és tökéletesen, gondosan begyakoroltak, nem hagyná, hogy bárki is fogást találjon rajta. Kicsinyes önteltség talán, de ez van: nem beképzelt ő, de megvan a maga önértékelése, amibe nem fér el hiba.
Így hát nem tiltakozik akkor sem, amikor a lány keze az övébe suhan: engedi, hogy a lány kezdeményezzen, függetlenül attól, hogy alapvetően ő irányít. Mégis: szívesen csinálja, partner a pördítésben, mindenben: talán a régi bizonyítási kényszer, talán valami mostani, de megeshet, hogy csak kedvét leli ebben, nehéz lenne megállapítani...
Ahogy a lány visszaérkezik hozzá, kicsit közelebb is, mint ahogy eleddig volt, felrázza magát gondolatai közül, nem hagyhatja, hogy elragadja a múlt és jelen összefonódó végtelensége, mert afféle spirál ez, amiből ma már talán ki sem keveredne.
- Kellemes a ruha, egész jó választás volt. - jegyzi meg, mielőtt a lány újra eltávolodna, felvéve az előzőekben is megszokott távolságot. "Egész jó" - nem egy igazi dicséret, az bizonyos, és bóknak is ingatag, de a lány is sejtheti, hogy ez minden, amit ma kaphat tőle; itt és most legalábbis bizonyosan kár lenne bármi többet is várnia.
- Merné bárki is szóba hozni a jelenlétemben? - kérdi erre meglepetten. Aztán csak szusszant. - De persze most kénytelen leszek minden idióta felkérését elfogadni, aki kedvet és bátorságot kapott tőled... - dramatizál kicsit, de érezhetően nem tört ő meg lélekben ettől a ténytől azért.
Eztán viszont csak felvonja szemöldökét kissé.
- Úgy hittem, hazamentek a testvéreiddel. - jegyzi meg, mintegy mellékesen, egyúttal világossá is téve, ha ez a helyzet, neki aztán eszében nincs odamenni. Milyen címen is állítana ő oda, mégis? Persze, a lány elmehet onnan, valamilyen ürüggyel, de akkor ennyit az együtt a család koncepcióról. Akárhogy is, bólint.
- Nem szoktam elmenni karácsonykor, az én családom jobban örül, ha távol tud magától. Ha úgy gondolod, keress fel. - hagyja rá, nem mond konkrét időpontot, a lány sejtheti, hogy ezúttal ez viszonylag rugalmas időpontban.
Hiszen nem véletlen, hogy néhány évvel ez előtt már előfordult, hogy pár tanár, és alig néhány diák - összesen tizenketten, na meg Trelawney -, egy asztalnál étkeztek, mert oly kevesen maradtak itt... És ő maga ezek közt volt. "Szerencsére".

Látta, hogy a lány nem egyedül jött, noha eredetileg úgy volt, egyedül érkezik: de ezt nem teszi szóvá, legalábbis így, nyitásképpen bizonyára nem. Na persze, ha a srác tényleg csak az utolsó pillanatban hívta el a lányt, talán egyszerűen csak kínjában tette, mert már nem volt más, akit hívhatott volna... De máskülönben azonban nagyon is ott a lehetőség, hogy nem erről van szó: egyszerűen csak Astrid füllentett. Vagy a fiú volt szégyenlős.
Igazság szerint nem érdekli ez a téma annyira, hogy belemélyedjen, annyira meg főleg nem, hogy kérdést fogalmazzon meg ezzel kapcsolatban.
És persze, nem különös az, hogy a tanárok vegyülnek a diákokkal, itt, a karácsonyi bálon, de... Ehh, nem értenek azok ehhez az egészhez. Barmok, ennyi az egész. Legalábbis neki ez a maga kis véleménye, és csak nagy nehezen hajlandó ettől elszakadni. Már, ha hajlandó.
A ruhát nem kommentálja, legalábbis itt és most nem, de végignézett rajta, s ha mást nem is, noha a pozitív kritika elmarad, de legalább negatív sem hangzik el: ez nála elvben már siker, nem?
- Nekem mondja? Nehéz sors ez a tanári pálya... - ironizál, de kérdéses, mennyire gondolja komolyan? Aligha egyáltalán, vagy ha mégis, valamiféle torz értelemben legfeljebb.
Megingatja a fejét a lány következő szavaira.
- Ezt mertem feltételezni, ha már el mer hívni bárkit is, máskülönben el is felejthetné, hogy még idén levizsgázik... - feleli ártatlanul, persze, ez nyilvánvalóan nem igaz. De azt a lány is sejtheti, hogy az viszont annál is inkább, hogy abban az esetben a hátralévő időben minden héten büntetőmunkán lenne a végén... Vagy ki tudja.
- Kinek nem? - ironizál még a lány szavaira, de vele megy, pontosabban inkább vezeti őt a parkettre. Egyébként ő maga jól táncol, igaz, mozdulataiban van valami fura; valami nemesi, előkelő kifinomultság, szinte bizonyos, hogy ezt nem ott szedte össze, ahol a lehengerlő modorát...
S az, hogy figyelik-e őket, őt szemlátomást nem zavarja, nem néz mások felé, nem foglalkozik a külvilággal: habár a lány sejtheti, hogy egyfajta álca. Túlságosan paranoid ő ahhoz, hogy teljes mértékben kizárja a külvilágot.
Mindenesetre a táncparketten otthonosan mozog, habár érezhetően régen táncolt már, de mozdulatai magabiztosak, habár nem épp ösztönösek, de tökéletesen kontrolláltak, tanultak; így lehet szó pörgetésről, egyebekről: ha a lány ezt kezdeményezi, ő nem fog kitérni a lehetőség elől.
Egye fene.
- Persze, hogy nem. Azt fogják furcsállni, hogy nem zavartalak el. - feleli lassan.

Hát ez is eljött. Nem várta különösebben, ennek egyik oka, hogy nem egy bálozós alkat, és soha nem is volt az. Hogyan is lett volna? Akire vágyakozott, az úgyse jött volna el vele, már nem is fog soha, mással meg mi értelme? Értelmetlen az egész.
Noha volt része már több hasonló, nagyszabású eseményben, akadt olyan is, amely mondhatni, túlmutatott a társadalmi státuszán, mégis... Vagy épp mégse tudta ezt az egészet megszeretni. De lám, mindenki más hogy odáig van meg vissza ettől a felhajtástól. Szörnyű.
Akárhogy is, ezen elmélkedéséből azért hamarost kizökkenti, hogy valaki közelít hozzá. Ezt a tényt mindig is remekül észlelte, most is hamarabb kiszúrja ezt, semmint azt, hogy ki is az, így a legkevésbé sem biztató pillantással illeti a közeledőt, mintha csak elriasztani próbálná. Hagyják őt békén, lehetőség szerint.
De aztán észleli, ki az, és... Egy apró, szinte észrevétlen biccentéssel üdvözli, ez minden, amit hajlandó megtenni Astridnak, és alighanem már ezzel is kivételes helyzetbe hozta a lányt, mást nem köszönt csak így: ez talán már túlságosan is személyes nála.
- McCaine. - viszonozza a köszöntést, mikor a lány megszólal, s végigpillant rajta. Tekintete kifürkészhetetlen, lehetetlenség lenne megmondani, mit is gondol, avagy hogy épp mit nem. Rendes ma: nem teremti le, amiért nem "Jó estét, Piton Professzor!" volt a megszólítás. Hát tessék, Karácsony van, vagy mi. Ez felér egy ajándékkal, tőle lehet, kettővel is. Eztán csak kérdőn mered rá, gyerünk, bökje ki, mit akar.
Majd csak finoman felvonja szemöldökét a kérdés hallatán. Nem is annyira kérdés ez, semmint kérés, és a válasz... A válasz, nos, az egyértelmű. Nem. Franc se akar táncikálni, főleg nem tömeg előtt, aztán utána boldog-boldogtalan vele akar majd táncolni, ő meg köteles lesz mindenkinek igent mondani, ha már egyszer megteszi. Márpedig nem véletlenül nem szokta, nem akar vegyülni a diákokkal. A diák ugyanis egyfajta alsóbb létforma szinte, vagy franc tudja, miként kezeli ő őket, de bizonyos, hogy nem a szíve csücske a legtöbbje. Astrid... Ő már, persze. De nem nyilvánosan.
Egy pillanatig csak a lány tekintetét fürkészi, mielőtt felelne.
- Megígértem Albusnak, hogy aki lesz oly' bátor, és velem kíván kezdeni, nem kergetem el... - feleli szenvtelenül, szinte lemondóan. - Ha csakugyan ez minden vágya tehát, McCaine, essünk túl rajta. - közli. Nem tűnik lelkesnek, vagy csak remekül játszik? Nehéz lenne megtudni, de a lány felé lép hát.
Ruháját tekintve ő egyébként nem erőltette meg magát: hiszen a fiúk számára az efféle események elég egyszerű kihívást jelentenek többnyire, ő pedig a konzervatívan elegáns vonalat követi: az elvártnak megfelelően öltözött fel, semmi meglepő, vagy kihívó, csicsás. Szolid, elegáns, alkalomhoz illő; frakk. Fekete-fehér összeállítás egyébként, házára semmi utalás nincs, legalábbis színek tekintetében.