2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem tudom, hogy vajon olyan vagyok-e, mint amilyen annak idején is voltam vagy sem, de… őszintén érdekelne, erre pedig Jake bizonyára tud majd választ adni nekem. Fogalmam sincs, hogy miként viselkedtem, ahogy arról sincs, hogy most jó-e ez, amit és ahogy teszek, ez pedig ismét csak feszélyez, vissza akarom kapni a régi életemet! - Igen, igazad lehet, hogy a tetteim számítanak, csak fura ez így. – tűrök el egy barna tincset fülem mögé, majd sütöm le szemeimet egy pillanatra, amik nem sokkal később már a fiú szemeit fürkészik. Annyira kedves velem és örülök, hogy a társaságában lehetek, így nem is erőszakoskodom tovább, amikor jelzi felém, hogy nem most, nem ma este akar beszélni a múltról, rólunk. Meg fogja majd tenni, de nem most, én pedig ezt egyelőre tiszteletben tartom, nagyon mást úgyse tehetek. Ideje viszont besétálni a bálteremre, így egymásba karolva tesszük ezt meg, miközben a kölcsönös bók is megtörténik. Tényleg jól néz ki a másik, nekem legalábbis tetszik, szóval nincs oka panaszra. A félbemaradt mondta viszont számomra egyelőre így mér értelmetlen, ezért is kérdezek rá, hogy fejezze csak be, de a vége… nos, azzal sajnos tényleg csak egyet tudok érteni. - Jó lenne, ha így lenne Jake, tényleg. Bízom benne, hogy egyszer a régi leszek. – tekintek fel rá megcsillanó szemekkel, miközben ajkamról se tűnik ám el még a mosoly. Ez után kerítem elő az italokat, mert hát más nem nagyon van, de a megjegyzés… nem tudom hová tenni. Egyértelműen rámenős szövegnek gondolom, hiszen nem emlékszem Jake-re, nem tudom, hogy milyen ő… oh, ha átélné a helyzetemet, akkor ő se tudna jobban kezelni semmit se, pedig én tényleg nagyon igyekszem. - Hé! Ne támadj, én nem érzem úgy, hogy bántottalak volna, de mint te is tudod, nem emlékszem rád, nem ismerlek, mégis mit vársz, mit mondjak? Nem tudom, hogy más esetben mit mondanék… én… én semmit se tudok. – hajtom le kissé a fejem, szégyellem magam, hiszen én nem akartam rosszat. A poharakat bár az asztalra tudom tenni, de az ez után történő táncra invitálásom kudarcba fullad. Oly komoly lesz hirtelen és… én kezdem teljesen rosszul érezni magam. - Ne haragudj Jake, én nem akartalak megbántani, nem tennék ilyet! – mi okom lenne erre? Ezt se tudtam, hogy ő nem rámenős fajta-e vagy sem, oly sok mindent nem tudok. Én semmi rosszat se feltételeztem róla, hiszen szimpatikus és kedves, most pedig mégis… oly rideggé válik hirtelen. Ekkora hibát követtem volna el? Csak állok ott, ledermedve, miközben ő elköszön és magamra hagy, így távozva a teremből, én pedig… képtelen vagyok utána menni vagy bármit is mondani. Mit rontottam el? Miért ilyen nehéz ez az egész? A táncolók felé nézek, szemeimből egy-egy könnycsepp indul meg csinos arcomon, majd végül megrázom fejem és igen csak sietve távozom én magam is. Kár volt lejönnöm, jobb lett volna a szobámban maradnom, tudtam én, hogy rossz ötlet lesz. És még Jake is haragszik rám, hogy tehetném ezt jóvá? Egyáltalán oda mernék menni hozzá ezek után? A szobába érve ahogy tudom, úgy kapom le magamról a csinos kis ruhát, nincs rájuk szükségem, csak egyedül akarok lenni, így amilyen hamar csak lehet, begubózom a takaróm alá, és majd ki tudja mikor jön rám az álom.
Próbálok nem feszengeni most mellette, de olyan kedves, aranyosak a gesztusai, nehéz úgy tennem, mintha nem éreznék semmit, és sajnos vagyok olyan esetlen, hogy visszajelzéseimből még egy vak is rájöhet. Vagy egy amnéziás. Ha az szükséges, hogy visszanyerje a tudatát, hogy minél megértőbb leszek, rajtam aztán nem fog múlni, még ha ezzel ismét szenvedni fogok, az ő érdeke az egyedül fontos. A szerelmünkért olyat is megteszünk, ami nekünk nem annyira szívderítő, hiszen adni jó. - Nem is tudom. Tulajdonképpen változhat valaki gyökeresen? A gesztusaid, a mimikád valahol beléd van kódolva. De mindegy mi van elrejtve legbelül. Csak az számít, amit teszel. – Ezzel azt sugallom, hogy nem kell most megfelelni nekem, a saját bőrében kéne jól éreznie magát, ahogyan a családja is elfogadja, én is ezt fogom tenni, amíg végleg nem utasít ki az életéből. Talán le kéne ülnünk pont egy karácsonyi ünnepen, hogy elmondja, hogy milyen kíméletlen tudott lenni velem? Régen sem vetettem a szemére, most hogyan tehetném, a szeretet ünnepén egy beteggel szemben? Várnia kell, a saját érdekében. Vagy hazudjak, és mondjam azt, hogy megpróbáltuk, és nem működött, de tudni akartam, hogy rendben van-e. Ezzel talán az önbecsülése sem sérülne, hiszen képes volt arra, hogy magába bolondítson valakit, arról már nem tehet, hogy nem működött a kémia. Végül úgy tűnik, erre egyenlőre nincsen szükség, mert hajlandó szünetet tartani a faggatózásban, így fellélegezhetek, talán a mai estére mindenképpen. Átlépjük a küszöböt, még vámpírnak sem kell lenni hozzá, hogy a tiszteletünket tehessük. Vagy őket eleve kint lehet tartani meghívás hiányában? Fene érti azokat a buta Lovecraftos könyveket, ponyvaregény mind. - Köszönöm. Pedig csak be akartam nézni, nem öltem túl nagy energiát a készülődésbe. – Félmosollyal kínlódom, ez megint ez a dolog, amiről a mostani Trish nem tehet, de régen is így kezdődött, hogy megkaptam a morzsákat, és amikor bármibe beleéltem magam, jött a feketeleves, hogy ő bezzeg nem úgy gondolta. Már nem is reménykedem. - Csak hogy kár, hogy nem emlékszel. Ne aggódj, mindenki szeretettel vesz körül, annyit sem kell mondanod, hogy fapapucs, és már teljesen rendben is leszel. – Nem, tényleg nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy míg neki teljesen kimosódott a merengője, addig én nem tudok nem úgy nézni rá, mintha nem volnék belé fülig szerelmes, de kár erőltetni, igazából tényleg a táncra, evés-ivásra kell koncentrálnunk, mert egyre rosszabbul érzem magam a kialakult helyzettől. Mégis visszanevetek a válaszán, és megrántom a vállamat, hát igen, marad ez az ital, odakoccintom a bóléspohamarat az övéhez, már felemelte, és az íze után eszembe jutott, amit régen mondott, de úgy tűnik, a pillanatnyi poénkodós, múltidézős ötletemnek nem sok értelme van, mert sikerül alaposan félreérteni. A hátrahúzódását teljesen természetesen kezelem, sejtettem én, hogy megint játszik, még ha nem is tudatosan. Nem fog megváltozni. - Szó sincsen róla. Te mondtad ezt régen, téged idéztelek. Köszönöm, hogy kinézed belőlem, hogy egy amnéziás, beteg lányt fogok fűzögetni. – Nem tudom, hogy mitől lettem ennyire kemény, fagyos, de akkor itt húzom meg a határt. Kikapja ugyan a poharamat, de a kezemet nem adom. Valahol régen is a rabja voltam, mindig minden úgy volt, ahogyan ő akarta, most pedig úgy tesz, mintha én erőltetném rá magamat. Nem mondom, valóban nehéz neki ellenállni, de esélyét sem láttam főleg a mai dolgok után, hogy ebből még lesz is valami. Nemet intek, így el sem jutunk odáig, hogy a nyakamat ölelgesse. - Sosem voltam rámenős. Nem is leszek. – Ha a viselkedésem alapján, amivel percenként sután félrenéztem, kerestem a szavakat, valami macsót nézett ki belőlem, akkor nagyot tévedett. Tudtam én, hogy egyedül fogok felfordulni, most még nyilvánvalóvá is tette. Régen is játszotta a megközelíthetetlen jéghercegnőt, most is azt hitte, hogy ez valami becserkészős duma, és olyan kis riadt arcot vágott, hogy a falra mászom, miért lenne egyértelmű hogy bármit is akarok tőle? Ha együtt lettünk volna, akkor megmondtam volna. Nem voltunk, így magát teszi nevetségesé, ha rólam ilyesmit feltételez, hogy így ismeretlenbe csókot lopnék tőle. Biztosan én vagyok most az, aki arrogáns, ennél rosszabbat már úgysem tudtam volna kihozni a helyzetből. - Üdvözlöm apukádékat. Érezd jól magad. – Bólintok immár mosolytalanul, és sarkon fordulva megindulok kifelé.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Jake & Trisha 2014-12-09, 11:59
Jake & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Én nem szeretném azt, ha mindenki sajnálna azért, ami velem történt, erre nincs szükségem, egyszerűen csak némi megértést és türelmet kell tanúsítaniuk az irányomban, én pedig igyekszem összeszedni magam. Előfordulhat, hogy az orvosok tévednek, hogy az emlékeim már soha se térnek vissza hozzám, így nem fogok begubózni, újrakezdem az ismerkedést, a barátkozásokat, akár más emberekkel is, akik hajlandóak erre, tehát össze fogom szedni magam, de azért ez mégis csak egy karácsonyi bál, elég komoly dolog, nem tudok tehát oly magabiztos lenni. - Igen tudom. Ne haragudj, csak… én is szeretnék emlékezni és olyan lenni, mint régen, de azt se tudom, hogy akkor milyen voltam. Mondd… nagyon másképp viselkedem? – nézek bele szemeibe és láthatja rajtam, hogy őszintén érdekel a véleménye. Nem akarok más emberré válni, hiszen mindenki úgy ismert, mégis, fogalmam sincs, hogy milyennek kéne lennem. Csak adom azt, akiről úgy érzem, hogy én vagyok, mert talán tényleg én vagyok ez is, bennem volt mindig. Egyazon személy vagyok, nem lehet két énem, még egy amnéziával sem, legalábbis én így hiszem, de majd Jake szavaiból mindjárt kiderül, hogy mennyire vagyok a régi. Szeretnék minél többet megtudni, de úgy tűnik, hogy a fiú még nem érzi így, nem árulja el nekem azt, hogy mi ketten milyen kapcsolatban álltunk egymással, időt kér, én pedig… megadom neki. Nagyon más választásom amúgy sincs, megátkozni nem fogom itt a bál előtt, hogy na, de most azért is mondja meg, hogy mi volt a helyzet. Amúgy se vagyok olyan, nem akarok én senkit se bántani, tudom, hogy egy átok mily szörnyű következményekhez vezethet. - Rendben van Jake, akkor várni fogok. – „Nem könnyű, neked is meg kell értened engem.” Ezen szavai visszhangoznak a fejemben. Valami komolyabb dolognak kell itt lennie, ha ilyen nehezen beszél róla, én pedig egyre kíváncsibb vagyok, mégis, ezt igyekszem nem jelezni felé, se tekintetemmel, se szavaimmal, inkább a bálteremre koncentrálok, amelybe nemsokára együtt sétálunk be, én pedig alig bírom türtőztetni magam, hisz minden oly gyönyörű, ahogy a fiú szerint én magam is. Felé kapom a tekintetem és látom ám, hogy elpirul, mire finoman szorítom meg karját. - Te is jól nézel ki! – kacsintok rá aranyosan és minden szavamat komolyan gondolom. Már hogyne nézne ki jól? Szóval ez oda-vissza dolog, de a külső az nem minden, viszont amit eddig mutatott magából Jake, az belsőre is szimpatikus. Ki ez a fiú? - Én tényleg mit nem? – kérdezek vissza felszaladó szemöldökkel, mert ez most ismét egy olyan mondatocskának ígérkezik, mely érdekes lehet és amit nem vagyok képes én magam kiegészíteni, a segítsége nélkül. Ideje viszont iszogatnunk is egy picit, így nemsokára mindkettőnknek töltök egy-egy pohárka italt, majd koccintunk és miközben finoman szürcsölgetjük a bólét, én tovább mesélek, teljesen belefeledkezve mindenbe. Nyílt vagyok és őszinte, tényleg könnyen támadható, szinte naív, de szükségem van arra, hogy bízzak másokban, ne pedig csak a rosszat feltételezzem róluk. Jake ez után az italról mesél, én pedig halkan felkacagok azon, amit mond, hogy valami erősebbet kellett volna innunk. - Nos, nem hiszem, hogy a diákoknak egy iskolában készítenének ki alkoholt, nálam pedig nincs semmi erősebb, szóval… azzal kell beérni, ami van. – emelem feljebb a bólét tartó poharam, ezzel jelezve, hogy mire célzok. Viszont hirtelen eszembe jut az animágia is, amit fene tudja, hogy miért most kell megosztanom a másikkal, vagyis pontosabban egy kérdést tennem fel vele kapcsolatban, de a válasz helyett egészen mást mond, amitől most az én arcom lesz némileg pirosabb és finoman hátrébb is húzódom, tehát már nem maradok oly közel hozzá. Nekem még frissnek számít az ismeretségünk, így nehezen tudom kezelni ezt a dolgot. - Öhm, hát… lehet, de ugye ezzel nem célozgatni akarsz? – enyhén utalok rá, hogy hiába a célzás, eszem ágában sincs őt most megcsókolni, mégis hogy nézne már az ki? De most már tudom, hogy volt közöttünk már csók, hogyne lett volna és talán más is, ahj, tényleg nehéz ez így. Inkább csak kikapom a fiú kezéből a poharát, majd azt az enyémmel együtt az asztalra helyezem, ez után pedig jobb keze után nyúlok. - Gyere, táncoljunk! – csak ne gondoljon arra a bizonyos csókra, mert őszintén szólva én ilyesmit egyáltalán nem kalkuláltam bele a ma estébe, bár tény, hogy nem is nagyon lehet ezt tervezgetni. De nem egy rövid beszélgetés után fogok bármit is engedni, főleg úgy nem, hogy nem tudok semmit se a korábbi dolgokról. Ha Jake hajlandó velem a parkettre jönni, akkor finoman közelebb húzódom hozzá, kezeimmel pedig nyakát ölelem át, majd ha ő is készen áll, akkor becsatlakozunk lépteinkkel a zene ritmusához, miközben mosolyogva nézek fel szemeibe. - Egyébként te mindig ilyen rámenős vagy? – kérdezek rá végül, hiszen ez a csókos dolog, meg úgy az egész eddigi beszélgetés… hát, engem arra enged következtetni, hogy nagyon is ért a nők nyelvén és valószínűleg sikereket ér el. Sokan lehet, hogy már rég a szájában lennének a megjegyzése után, de én nem és talán a régi Trish sem. Kellemetlen lehet, hogy valaki most visszautasítja, de én így érzem ezt most helyesnek, de azt hiszem, hogy jobb résen lennem.
Édes mosolyától igyekszem nem elalélni. Ez valóban nem változott. Régen is pontosan tudta, hogyan kell rám hatni. Finom gesztusokkal, érintésekkel, elhitetni, hogy akár fontos is lehetek, hogy aztán az utolsó pillanatban mondjon le egy találkozót, mert közbejött valami nem várt. Csak éppen azt nem értettem sosem, hogy ha közbejön valami, akkor nem mondhatja azt a másik dologra, hogy már van programja, én? Nem, valójában csak annyira voltam fontos, hogy érzelmi függésben tartson, sosem mondta azt, hogy nem Jake, maradj, mert kellesz. Mondta, de máshogy, mint hogy ki fogja hozni a táskámat. Egyszer még rá is kérdeztem, hogy ha nem lennék akkor mi lenne? Akkor is ezzel az édes mosollyal jutalmazott, és összeborzolta a hajamat, ez fel sem merülhetett. - Mást sem teszek Trish... azon vagyok, hogy rendben légy. – Hát ennyit rólam, nem nagyon tudok színlelni még egyetlen este erejéig sem, máris rá kell zúdítanom a keserűségemet vele kapcsolatban, azt az útkeresést, amelyre úgy gondolom, hogy közösen kellett volna rálépnünk. Hittem benne, hogy megvan az esélye, hogy majd egyszer átérzi, nem tud nélkülem élni, ám ezért neki is tennie kell. Nem vágytam én csókra, hempergésre, csak tartalmasabb beszélgetésekre. Arra, hogy olykor úgy fogjuk meg egymás kezét, hogy nem kell attól tartanom, milyen szörnyű árat kell majd érte fizetnem. Azt hiszem belefáradtam, és hiányzik egyszerre. Az emlékül hagyott fantom-lány kedves, mégis minden szava tőrt forgat bennem, mert úgy kezel, vagy talán ahhoz hasonlóan, mint amire vágytam volna tőle régen. Talán annak drukkoljak, hogy sose gyógyuljon meg? Viszont akkor rám sem fog emlékezni, mindarra, amit talán elindítottam benne. Vagy semmi ilyesmi nem volt, és jelentéktelen porszem voltam csupán? Különös a sors, azt mondja, ahogy te szeretnéd... Mégis annyira jól esik tőle, akkor is, ha az emlékek nélküli tiszta lány mondatja ezt vele. - Köszönöm. Ha hagysz nekem egy kis türelmet, akkor összeszedem, és talán már ma este... De nem biztos, ahogyan sikerül. Nem könnyű, neked is meg kell értened engem. – Kapom fel a tekintetem, hogy elmélyedjek meghatározhatatlanul gyönyörű szemeibe. Sosem tudtam eldönteni, hogy milyen színűek is valójában, s mivel számomra ő volt az eszményi királylány, mindig olyannak láttam, amilyennek éppen kedvem támadt. Elindulunk befelé, még ha nehéz is elhinnem, de legalább ebben egy párként. A fülem tövéig elpirulok, amikor kiderült, hogy hallotta a bókot. Ezt már vissza sem lehet szívni. Ráadásul elém lép, a maga szikrázó tökéletességében, megacélozom magam, és nem kapom el a tekintemet. Oly valóságos ez a pillanat, hogy ha korábban pusztán a figyelméért küzdöttem, túlságosan törékeny vagyok ahhoz, hogy ne vágyjam a csókját, amely ostobaság lenne, de mégis... - Pazarlás... Te tényleg nem...? – Rázom a fejem, nem érti ő, nem is csoda, még nem magyaráztam el neki, viszont még emlékek nélkül sem ostoba, bénán leplezett gesztusaimból alaposan leszűrhette, amit általában a pasik nem is nagyon tudnak elrejteni, a rajognást. Átveszem inkább a poharat, és hatalmasakat kortyolok, mintha az megoldaná a gondolataim szabadabban szárnyalását. Még jó, hogy a koccintást nem felejtettem el. - Uh, hát ez nagyon gyenge. Azt hittem, hogy ha újra látlak, akkor valami minőségi ütőssel öblítjük le a torkunkat. – Csóválom a fejem, megkeseredett a számban a felvizezett pezsgő. Nem voltam sosem egy túlzottan bulizós alkat, ha Trish ment valahova, árukapcsolt pakként loholtam a nyomában, vagyok már annyira férfi, hogy rendszerint italba fojtottam ha nem is a bántatomat, pusztán a helyzetet kezelendő. Ellenben ki ízlik, akkor csak nekem vannak túlzott elvárásaim a mostani italt illetően. Közel hajol, mire meglepődve kimondom azt, ami eszembe jut, lazán figyelmen kívül hagyva, amit kérdezett, mert ajkának megnyalása, nyelvének látványa valamit eszembe juttat. - Egyszer azt mondtad, az édes italok után a legjobb smárolni... – Nem is tudom, hogy miért mertem ezt kimondani, hiszen erre már semmi remény, az egyetlen csókunk sem akkor történt. Valahogy most az összes gondom súlya alól ez az egy gondolat önálló életre kelve kigurult...
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Jake & Trisha 2014-12-07, 22:38
Jake & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Bár az emlékeim elvesztek, mégse adom még fel az életet és küzdeni fogok azért, hogy visszakapjam mindent, mi volt. Azok az én emlékeim és ragaszkodom hozzájuk, bár az orvosok se tudták megmondani, hogy mennyi ideig fog tartani az, amíg ismét az enyémek lesznek. Pár hónap? Néhány év? Néhány évtized? Mindenesetre a remény hal meg utoljára, úgy hiszem. Fizikailag tényleg jól vagyok, de a lelkem még nem ép igazán, ezt pedig nemsokára a fiúnak is elmondom, ki kedves szavaival lép közelebb hozzám, amit egy édes mosollyal jutalmazok most. - Igen, szerencsére mellettem állnak, de nekik is nehéz lehet ez így, mintha elveszítették volna a lányukat. Hiszen az a sok emlék… mégis, úgy hiszem, hogy egyszer a régi leszek, addig pedig igyekszem nem csalódást okozni nekik, ahogy másoknak se. – de nem fogok sírni, nem lesz itt semmi gond se, az erőm megmaradt, csak meg kell találnom még jobban magamban, így végül kihúzom magam és ez után rovom meg Jake-t. Elhiszem, hogy szerinte furcsa most mindez, de mégis, mit vár tőlem máris? Nem ismerek fel senkit se odabent, nem megy még minden olyan egyszerűen, de így, hogy ő itt van és esetleg mellettem lesz az este, könnyebb lesz, érzem. - Nem kell sajnálnod, csak egy picit próbálj meg megérteni. – nézek bele szemeibe, majd nemsokára szavaira arra engednek következtetni, hogy lehetett valami kettőnk között. Szóval azt hitte, hogy még pihenek, de nem, ez nincs így, viszont egyre jobban kezd érdekelni, hogy ki ő, hogy ki volt ő az én számomra. Barátok voltunk? A párom volt? Esetleg csak egy hódolóm volt? Semmit se tudok róla, és akármennyire próbálok emlékezni, csak a végtelen űrt látom, nem tisztul a kép, neki kell segítenie, nekem pedig bizalmat adni a számára, elhinni azt, amit mondani fog, majd egyszer, mert mint hallom, most nem akar róla beszélni, de kiderül, hogy nem volt a pasim, tehát valaki más, valaki, akire egyre jobban rá akarok jönni. - Rendben, ahogy szeretnéd Jake! Akkor ma nem, de… a napokban elmondod, rendben van? – ígéretet várok tőle, őszintén, mert nekem ez fontos és nem érzem úgy, hogy illene ezt titokban tartania előttem. Ma felhagyok a faggatózással, de csak akkor, ha képes lesz rávenni magát, hogy nemsokára beszéljünk róla, mert most, hogy megismerhetem őt – ismét -, biztosan időnként keresni fogom a társaságát. Belé karolok tehát, majd megindulunk befelé, de a nagyterem, hű… csodálatosan néz ki. Jake szavait viszont sikerül elkapnom, mivel közvetlenül mellettem sétál, így mintha egy kisebb pír költözne csinos arcomra, úgy fúrom barna íriszeimet az övébe. - Köszönöm! – csak ne lennék annyira kíváncsi. Tetszem neki, ez tiszta sor, talán több is van itt, így vigyáznom kell vele, nem tudom, hogy ki ő, nem akarok gondokat vagy félreértéseket a jövőre nézve. Elé lépek és elhessegetve előbbi aggályaimat kezelem lazán az estét. Szeretnék táncolni ma este, finomakat enni és inni és utána sétálni egyet odakint a hóesésben… de csak akkor fog mindez megvalósulni, hogyha a fiú is beleegyezik és nemsokára rá is bólint erre. - Dehogy, inkább tőled kedves, hogy rám pazarlod az idődet. – mert tényleg pazarlás, hiszen másokkal is beszélgethetne, akik emlékeznek rá, akik kedvelik és akikkel jóban van. Két pohár is a kezem ügyébe kerül hamarosan, melyek közül az egyiket a fiú felé nyújtom, a másikat pedig természetesen jobbomban tartom, majd a koccintás után bólogatok a szavaira. - Jó-jó, értettem. Ők türelmesek voltak velem és tök furcsa, de a bátyámon jobban látszott az aggódás, mint a szüleimen. Apám erősnek mutatta magát, pedig tudom, hogy összetört, hiszen őt támadták eredetileg, és az átoknak őt kellett volna eltalálnia, de mindenben mellettem állnak. Ha rajtuk múlna, akkor halasztanom kellett volna egy évet, de én ragaszkodtam hozzá, hogy visszajöhessek a Roxfortba. Véletlenül se akarok lemaradni. – kis szünetet tartok, amíg a poharam tartalmát fogyasztgatom. Hű, ez is finom, ahogy az sejthető volt, így picit megnyalom ajkamat is, majd izgatottan hajolok picit közelebb Jake-hez. - Te tudtad, hogy animágus vagyok? – nem tudom, hogy erről tudott-e, hogy mennyire híreszteltem én ezt annak idején, de engem meglepett, amikor először átváltoztam. Nem is értem, hogy miért emlékszem minden varázslatra, nem volt profi az, aki megátkozott, ezt az orvosok is mondták, hiszen akkor az emlékeim örökre elvesztek volna, de sajnos túl rossz munkát se végzett.
Igyekszem nem nagyon elmerülni a pillantásában, mert még a térdem is megroggyanna, annyira szép, kívánatos, eszményi lány, hogy csak öngólt lőnék vele, ha továbbra is arról ábrándoznék, hogy milyen lenne, ha ő lenne a barátnőm. Ha egy pár lennénk, nem csak olyan fura, mégis édes módon, ahogyan játszott velem, mintha holmi kisegér lennék, és bár bántó volt, szerettem a csapdájában vergődni. Biztosan egy perverz állat vagyok, mégis hiányzik az, ahogyan figyelt rám, amolyan kiméletlen módon is. Hányszor, de hányszor leírtam a nevét a tankönyveim szélére, csoda, hogy rajzoltam körbe szivecskékkel, az már tényleg sok lett volna. - Mindenhogy érdekel. – Lépek közelebb bizonytalanul, tényleg olyan, mintha újra meg kellene ismerkedünk. Furcsa, hogy ennyire bizonytalan, és fontosnak tartja a véleményemet. Ez valóban teljesen újdonság, nem is tudom hová tenni a dolgot. – Ők kedvesek, beszéltem velük, melletted állnak mindenben. Szerencsés vagy, még a helyzet ellenére is. – Mázlim van, hogy tényleg erőt vesz magán, és a megremegő hang ellenére nem merül önsajnálatba, pedig már majdnem ott tartottam hogy kinyúljak, és sután megveregessem a vállát, vagy ami még rosszabb, megpróbáljak hozzábújni. Ő sosem tette, csak nekem engedte nagy ritkán. Ebben is ő volt a domináns. Lássuk be, szinte fordítva voltak a szerepek, én voltam az érzékeny, függő női változat, míg ő az erős, csábító férfiaalak, akiért oda voltam. Most visszavedlett félénk, törékeny Trishává aki mellé viszont én nem tudok magabiztos lenni, még ha lehetne is. - Igazad van. Sajnálom. – Mentegetőzöm, legalább ebben megkapom a régi lány árnyékát, a kioktató hangnem már valóban rá vall. De mit hasonlítgatom őket egymáshoz, mindkettő ő, csak beteg, így is lehetne kezelni a helyzetet. Kapkodom a pillantásomat, túl hamar jelét adtam, hogy valami volt köztünk, bár ökör vagyok, hiszen voltam annyira aggódós, hogy meglátogattam a kórházban, és ha máshonnan, hát onnan emlékezhet rám, hogy valamit akartam. Az is csoda, hogy nem faggatta ki a szüleit, hogy ki az a gyerek? - Tulajdonképpen azt hittem, hogy még ágyban vagy. Nem akartalak zaklatni azzal, hogy ott lebzselek. – És nyíltan rákérdez, jóég, most mit mondjak? Valójában nem voltunk együtt, de most mondjak el hogy milyen szemét volt velem? Nem biztos, hogy tökéletes gyógyításindító impulzus lenne, lerombolni a még fel sem épített önbizalmát. Meg hát szemét volt, de mégis szerettem, és lehet, hogy szimpán hülyének nézne, és nem hinné el. Különben meg nem is mondtam ki soha, hogy szeretem. Szerettem valójában, vagy csak rajongtam érte? Most már talán sosem fog kiderülni. - Ööö... Nem igazán, de ezt nem lehetne mára hanyagolni, és csak táncolni? Nem szeretnék beszélni róla, később akár el is mondhatom, de ma... – Nézek rá szinte köny örgően, nem akarom szembesíteni, nem visz rá a lélek, és különben is, amit én éreztem, az csak egy álláspont, lehet, hogy a régi Trisha teljesen máshogyan mesélné el, így amit az új most kaphatna, nem lenne teljesen objektív, mert nincsen, aki megcáfolja. Így nem akarom azzal elrontani az ünnepi estét, hogy felesleges lelkiismeretfurdalást keltek benne, amit nem is biztos, hogy érezne. Inkább megindulunk befelé, nekem az teljesen jó, ha táncolunk egy jót, eszünk egy finomat, és elválunk, mint két barát, akiknek mindig is lennünk kellett volna, hozzá egy nála is keményebb pasi illik, mellém meg talán senki, mert nem tudok nélküle élni, na. - Te is. – Szinte suttogom a szavakat, amiket a hangzavarnak köszönhetően meg, hogy megy a zene, bízom benne, hogy nem hall. Belép elém, így már nem is tudok másra nézni, csakis rá, de ha sokadszor kapnám el a tekintetemet, az már rém feltűnő lenne, így feszülten figyelem, hogy mit mondana. - Persze... és köszi. Kedves tőled. – Lépek el mellette, és igent bólogatok, végülis sajnáltam volna, ha egyedül kell ücsörögnöm a székek egyikén, de miután mást nem kértem volna fel, jó eséllyel ez lett volna a sorsom, miközben beeszek vagy fél tucat tortaszeletet bánatomban, és a soha nem volt párkapcsolatomat siratom. - Tulajdonképpen jó, de mondtam, kérlek ne most. Inkább azt mondd, hogy a családoddal hogyan sikerüt megtalálni a hangot így emléktelenül. – Veszem át a poharat, és persze viszonzom a koccintást.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Jake & Trisha 2014-12-04, 23:33
Jake & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Rossz érzés, hogy senkire se emlékszem, mégis, ez a fiú valahonnan rémlik nekem és bár kell néhány másodperc, amíg rájövök arra, hogy honnan, mégis, sikert érek el. Ő volt az, aki a kórházban meg szeretett volna látogatni, de nem engedték be hozzám, hiszen nem családtag, de bővebb információim egyelőre nincsenek róla, majd talán idővel lesznek. Most itt van, megszólított, miért ne ismerhetném meg ismét? Ő pedig mesélhet akár majd arról, hogy milyen viszonyban álltunk egymással. Bár tudom, hogy mindent nem szabad elhinnem, erre már felkészültem, ettől függetlenül szeretnék hallani dolgokat. Remélem, hogy tényleg lehetséges az, hogy visszakapjam az emlékeimet. - Már hogyne számítana? – nekem nagyon is számít, hogy mi a neve, de… hogy jól vagyok-e? – Ez egy érdekes kérdés… Fizikálisan jól, de szellemileg? Nem igazán. Elég borzasztó érzés, hogy senkire és semmire se emlékszem… még a családomra se. – sóhajtok fel szomorúan, de nem kell aggódnia, nem kezdek el itt sírdogálni, ezen már túl vagyok és megígértem magamnak, hogy mások előtt megpróbálok erős lenni, így most is ezt teszem. Tehát a szomorúbb pillantást rögtön felváltja egy mosoly, az legalább azt mutatja, hogy minden rendben, mégha belül káosz is uralkodik. Na de térjünk rá inkább a bálra, az talán jobb téma… Érdekelne, hát persze, mégis, picit félek bemenni, főleg így, egyedül, ezt pedig finoman el is árulom a fiúnak, de annak meglepett tekintete árulkodó. - Miaz? Ha te is elveszítenéd az emlékeidet, szerintem nem lennél olyan bátor. – csóválom meg a fejemet picit megrovóan, mivel nem is értem, hogy miért furcsálja ezt, de hát neki bizonyára van párja, aki mindjárt megérkezik és együtt besétálhatnak majd. Utalok is most erre, mert nem hiszem, hogy pont én tudnám majd őt elhívni, mégha az utolsó pillanatban is, de jelen pillanatban ez remek ötletnek tűnik és hát nah, most én lepődöm meg azon, hogy úgy tűnik, egyedül érkezne. A további szavai pedig végképp újdonsággal szolgálnak. Hogy én velem akart menni? - Akkor miért nem hívtál el? – teszem fel a számomra logikus kérdést és kezd összeállni a kép. Nekünk biztosan volt közünk egymáshoz, de vajon… milyen szintű? – Mi… együtt voltunk? – tényleg érdekelne, így kerek-perec rákérdezek erre, tehát a magabiztos lány nem tűnt ám el teljesen, ott van az még bennem. Tudni akarom, hogy mi a helyzet, mert ahogy engem néz és amiket mond… tetszem neki, ez tisztán érezhető, ahogy én is érzem a vonzalmat felé, de emlékek hiányában tőlem itt többről egyelőre nincs szó, maximum szimpátiáról, hiszen meglátogatott a kórházban és most is itt van. Kezét végül felém nyújtja, amit én gondolkodás nélkül fogadok el, így perdülök mellé, szépen belekarolok és másik kezemet is kezére csúsztatom, majd ez után indulunk meg együtt. Ahogy belépünk, szemeim felragyognak, így hordozom végig a nagytermen barna szemeimet, hiszen így rég nem láttam már, a tavalyi karácsonyra pedig nem is emlékszem. - Hű, de gyönyörű! – ámulok is el szinte azonnal, miközben beljebb lépkedünk, majd hirtelen eresztem el és kerülök szembe vele, állítva így meg lépteiben, ragyogó szemeim pedig az övéit figyelik. - Mondd, hogy táncolni is fogunk! Most, hogy beléd botlottam, kihasználom, hogy ilyen partnerem van. – kacsintok rá játékosan, és minden szavam most csak szórakozás, eszem ágában sincs őt kihasználni, amit szerintem tudni fog, hiszen régen se mondtam én ki soha, hogy kihasználtam, pedig akkor így volt, most viszont kimondom, pedig nincs így. Mily furcsa. - Te pedig mesélhetnél nekem arról, hogy milyen a viszonyunk. – nem tágítok ám ettől, így végül a mellettünk lévő asztalra tekintek, majd két pohárba töltök is egy kevéske bólét, majd az egyik poharat átnyújtom Jake-nek, koccintásra emelem a sajátomat, ez után pedig iszogatni kezdem a finom italt és természetesen várom az információkat, amiket megosztana velem még a tánc előtt. Én egész este ráérek, tehát rajtam nem fog múlni, hogy jó ideig együtt mulassuk az időt és mindenféléről beszélgessünk, na meg széttáncoljuk a lábainkat.
Azokat a szép szemeket már évek óta csodálom, tulajdonosuk eddig csak arra méltatott, hogy bánatot okozzon, mégis pusztán a létével bearanyozta annyira az életemet, hogy tudatának elvesztésével úgy érzem, mintha minimum meghalt volna a szerelmem, és akivel most szembenállok, egy kedves, de nagyon halvány mása az egykori Trishának, csupán egy tükör, amelyen át egy halottat nézek. Ő megszólal, és nem tudom visszafojtani azt, hogy mennyire megérint ez az édes hang, főleg hogy még a haját is igazgatja. Miért nem tudott pusztán meghalni? Akkor vele haltam volna én is. Vagy ez nagyon romantikus? Most itt van, s én nem tehetek semmit, hogy az érzés csillapodjon, borzasztóan hiányzik, s bár itt van tőlem pusztán egy lépésre ez már nem ugyanaz. Az aranyos mosolyt kényszeredetten viszonzom, nem tudok mit kezdeni a kezeimmel sem, így a hátam mögé rejtve kulcsolom össze. - Én voltam igen. Jake vagyok, de ez nem számít. Remélem, hogy jól vagy. – Mormolom, teljesen szokatlan, hogy sehol a maró gúny, amely egyszerre öl, és éltet, de legalább nekem szól. Egy arctalan senki lettem a számára, olyan valaki, akire még emlékezni sem érdemes. Tudom én, hogy nem tehet róla, és nyilván mindenkinek így volt a legjobb, hogy ő talán új életet tud kezdeni, ezzel együtt pedig én is. De akkor miért kell őt látnom? Neki lehet, hogy egyszerű lesz majd felépíteni, én viszont nem tudom kitörölni. Azt, ahogyan táncoltunk, ahogyan érzelmi függésben voltunk, ahogyan rámnevetett, hogy kapjam el, és az utolsó percben mindig kicsúszott a kezemből. Nem szeretett, legalábbis ez a tippem, de nem akart egyedül maradni, és jó volt, hogy szorgos méhecskeként körbezsongom. Hát igen, ez volt ő, a királynőm. - Oh, igazán semmiség, tudni akartam, hogy minden rendben van veled. – Végülis semmi sincsen rendben, és még magához térhet, kérdés, hogy van-e értelme kivárnom. Fizikálisan jó egészségnek örvend, és túl egyszerű lenne elfogadnom, hogy a kedvessége nekem szól. Nem tudja, hogy mit hogyan kezeljen, kétlem, hogy valóban arra vágyna, hogy egy ismeretlen barátkozzon vele. A válaszán hitetlenkedve nyílik tágabbra a szemem. Erőt? Ő? Az örök győztes? Akit soha semmiben nem lehet lefőzni? Hogyan lehet most ennyire törékeny? Kedvem támadna nekem átvenni a helyét, megmutatni, hogy ki a férfi a gáton, de az nem a helyzet kihasználása lenne? Dehogynem. Az igazi Trish szemenköpne, ha végül visszajönnének az emlékei. Talán udvariasan el kéne köszönnöm, ha nem emlékszik rám, akkor nem is bántom meg ezzel. Ám a kérdését nem tudom kikerülni. - Én... De. Egyenlőre igen. – Zavartan félrekapom a tekintetemet, olyan lehetőséget kínál, amelyben nincsen csapda. Nem fog elfutni, a képembe löttyinteni az italát, amikor már úgy találja, hogy teljesen lefagytam a szépségétől. Vissza nem térő alkalom. Talán egyetlen estére, mint két idegen, tehetek úgy, mintha most ismernénk meg egymást, aztán soha többé. Az este végén lenne érdemes szembesítenem, viszont az megint nem alávaló dolog? Ráadásul úgy jön ki a helyzet, mintha én lennék az, aki a vagány pasi, akinek biztosan van partnere, és ő a szegény lány, aki talán szerencsés lehet velem. Abszurd. - Tudod Trish, senki mással nem mentem volna be, csak veled, vagy egyedül. – Ezzel végülis nem mondom ki, hogy mit jelentett nekem, lehettem simán a barátja is. Most azt tudom nyújtani, hogy próbálom összekapni erre az estére lelkem összetört darabjait. A kezemet nyújtom, természetesen ha nyújtja, akkor nem kéz a kézben megyünk, pusztán a karomra simítom, és úgy vezetem be a terembe. Igyekszem jó mélyre begubózódni, remélve, hogy elég hangos a zene ahhoz, hogy ne kelljen beszélgetnünk. Ebben is mindig ő volt a domináns, úgy látszik ez nem változott, mert nagyjából egy hebegő idiótának tudom beállítani magam.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Jake & Trisha 2014-12-02, 20:59
Jake & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Csak ácsorgom egymagamban, lábaim pedig képtelenek tovább vinni, mintha odabent minimum a legnagyobb félelmem várna, pedig ez nincs így, sőt… Nagyon is izgulok és más esetben biztos vagyok benne, hogy várnám a bált, de most mégis, oly egyedül vagyok, így némileg megrezzenek, amikor meghallom egy srác köszöntését, szép szemeim pedig azonnal arcára villannak, miközben én is felé fordulok teljes testemmel, hogy tökéletesen szemben lehessünk. - Szia! Bocs, picit elbambultam. – igazítom meg zavartan hajam, de csak minimálisan, miközben egy aranyos mosolyt varázsolok arcomra. Trish… a becenevemen szólított, tehát ismer engem. Kis ideig fürkészően nézem őt, kutatok emlékeimben, de nem… nem jut eszembe, hogy mi a neve, ahogy az se, hogy ki ő, de… De mégis, akad egy emlék, melybe kapaszkodhatom, a kórház, ahol egy ideig feküdtem. - Te voltál az, aki meglátogatott a nyáron a kórházban. – mutatok rá hirtelen, mintha ez olyan hatalmas újdonság lenne minimum a srác számára, pedig ő tette meg ezt a lépést. Meglátogatott, de nem engedték be, én mégis láttam őt az ajtóból és azóta foglalkoztat, hogy ki lehet. - Tehát ismerjük egymást. De ne haragudj… nem emlékszem a nevedre. – ahogy semmi másra se, de az egyre jobban érdekel, hogy miért próbált meg a közelembe kerülni a kórházba, hogy miért érdekelte az egészségi állapotom. Talán barátok voltunk? - Egyébként kedves tőled, hogy megpróbáltál meglátogatni, csak ott túl szigorúak voltak, sajnálom, hogy nem engedtek be. – végül pedig hagyom azért ő is szóhoz jutni, így amikor meghallom a nagy kérdést, hogy várok-e valakit, akkor csak lassan körbenézek magam körül, mintha szellemként itt lenne mellettem a ma esti partnerem, majd végül felkuncogok. - Úgy nézek én ki, mint aki bárkit vár? Éppen befelé készültem, csak még… erőt gyűjtöttem. – ciki lenne ezt kimondani? Nem érzem annak, inkább csak a srác szemeibe nézek ismét, mintha próbálnám belőle kiolvasni, hogy neki esetleg akad-e partnere. Mondjuk elég helyes, biztosan van olyan csaj, akit elhívott, de mégis egyelőre még velem társalog. - De te velem ellentétben gondolom nem egyedül fogsz menni. Nincs akkora szerencsém, hogy elraboljalak ma estére. – rejtett kérdés, miközben továbbra is fenntartom fele a szemkontaktust. Bár csak a látogatására emlékszem, mégis, ebbe az emlékbe bele tudok kapaszkodni, hiszen így tudom, nem teljesen idegen ő a számomra. Aki gyűlöl, az nem akar meglátogatni és láttam tekintetén, hogy talán aggódott értem. Próba szerencse ez a mostani bálos dolog is, maximum visszautasít, az amnéziánál már az se lehet rosszabb. Akkor elkerülöm egy ideig, és ennyi, de talán jó lenne megismerni őt, ismét és erre ez a mai este remek lehetőséget nyújt. Ha pedig mégis van partnere… nos, akkor se kell egész este egymáson lógniuk – már ha nem a párja -, tehát csak elrabolhatom majd egy picit. Sok-sok terv, lássuk, hogy mi válik valóra.
Nem kértem meg senkit, hogy kisérjen el a bálba. Kit is kértem volna? Trish teljesen össze van zuhanva, nem mondom, hogy agyilag zokni, mert nagyon sajnálom őt, de úgy vélem, hogy jobb most egyedül, mintha valaki ismeretlent szólítanék le, hogy jőjjön már velem afféle pótmegoldásként. Hiába járok ide már sok éve, Trishát olyan régen ismerem, a varázslósakk versenyek meg innen távol vannak, nem is nagyon láttam értelmét barátkozni, mélyebb kapcsolatokat szerezni. Most majd szükségem lesz rá. És hogy akkor miért jöttem el? Tulajdonképpen nem akartam egyedül ücsörögni a szobámban, míg mindenki más itt lent tombol, és a zenétől hangos az egész kastély. Akkor valahogy szánalmasnak éreztem volna magam, sokadszorra. Lényegében volt valaki, aki ha folyton a nyakamon taposott, legalább ismertem, és azt szerettem benne, amilyen, még ez idiótaság is a részemről, de határozottan bírtam az erejét, és úgy gondoltam, ha elég türelmes leszek, talán egyszer felfigyel rám, úgy igazából. Most pedig emlékei sincsenek rólam. Bementem hozzá az ispotályba, meg sem ismert, de gyorsan kitereltek, mondván nem vagyok családtag. Hát így nem is nagyon lesek. Nem tudom hogy annak kéne drukkolnom, hogy majd egyszer a régi lesz, vagy örülni, hogy talán kapok egy új esélyt? Nem, az egész dolognak semmi értelme, csak mi lesz a helyzet, ha mégis összeakadok a drágával? Bármi is történt, egyszerűen nem tudok rá haragudni. Az a szempár, azok az idomok, az a szépen ívelt száj... Csoda, hogy még mindig a rabja vagyok, én hülye? Nem is tudom, hogy mit érdemes felvenni egy ilyen alkalomra. Szépen hajat mostam, megborotválkoztam, és végül a Roxmortsi szabászatban vett vöröses árnyalatú nyakkendő nélküli öltönynél maradtam, téglaszínű inggel. Végülis kinek akarnék én tetszeni? Tökmindegy. És ilyen az én szerencsém. Mintha még a sors is azt akarná, hogy ne tudjak tőle elszakadni. Vajon miért? Úgysem tudunk egymással mit kezdeni. Bármennyire is kiméletlen volt velem, még most is emlékszem rá, amikor legutoljára elváltunk. Még egy mosolyt is kaptam tőle, amelyet azóta is a szívemben őrzök... És persze gyönyörű... mint mindig! - Szia Trish... – Valamiért még mindig a beceneve jön a számra, pedig fogalma sincsen róla, hogy ki lehetek. Feszengek egy darabig, nem is tudom, hogy mit mondjak, ennél még az is jobb volt, amikor gúnyolódott mindenen. – Vársz valakire? – Nem fűzök magyarázatot a köszönésemhez, nyilván így is be kell majd mutatkoznom, most valahogy elfelejtettem. Vagy szándékosan tettem így? Fogalmam sincsen.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Jake & Trisha 2014-12-01, 18:49
Jake & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem tehetek róla, egyszerűen félek ettől a mai estétől. Még csak pár hét telt el azóta, hogy visszatértem a Roxfortba, mégis, minden oly idegenül hat, nem tudom, hogy kik az őszinte barátok, akik mellettem vannak és kik nem azok. Persze van néhány személy, akiktől maradtak tárgyi emlékeim, így tudom, hogy fontos vagyok a számukra, de a többség? Nehéz ez így… nagyon. Aki nem éli át az amnéziát, az el se tudja képzelni azt, hogy milyen lehet ez valakinek, mégis, erősnek és bátornak kell mutatkoznom, a szüleim ezt várnák el tőlem, nem lehetek nyuszi, soha se voltam az és a Griffendél ház se éppen azt érdemli, hogy mindig megbújjak a sarokba. Ezért is határoztam el, hogy ma részt veszek én is a karácsonyi bálon és bár partnerem nincs – ugyan ki hívna el? -, de ez nem szegi kedvemet. Maximum ha nem érzem majd jól magam, akkor körbenézek, maradok picit és utána hamar visszatérek a toronyba, de legalább megmutatkozom, így mindenki azt láthatja majd rajtam, hogy minden rendben van. Természetesen ez a nyári támadás nem titok az iskolában, McGalagony direkt megkérte a háztársaimat, hogy legyenek kedvesek velem és segítenek, ne pedig ellenem tegyenek és ki tudja, hogy a többi ház tagjai mennyit tudnak erről, de egyelőre még minden rendben, nem történt baj. A készülődés, mint minden lánynak, úgy nekem is sokáig tart, hiszen szeretnék tökéletesen festeni és ez a ruha, amelyet édesanyám küldött nekem, igazán csodálatos. Bordó színe remekül illik hozzám, ahogy a rajta található ezüstös minta is, bár a fűzős részéhez annyira nem vagyok szokva, de ilyenek ezek az estélyik. Lábaimra fekete magassarkú kerül, amiből mondjuk most túl sok nem látszik a ruha lehulló fodrai miatt, de nem is igazán lényeges, hogy miként néz ki. Barna szemeim füstös árnyalatú sminket kaptak, hajam pedig csinosan feltűztem, ahogy azt kell, végül pedig a nyakamba még egy ezüst nyaklánc került. Másra nincs szükségem úgy hiszem, így a tükör előtt nézek még egyszer végig magamon, de még mielőtt indulnék, némi rózsa illatú parfümöt fújok magamra, hogy tényleg tökéletes legyen az összhatás. Picit szomorúan érint, hogy nincs partnerem, jó lett volna, de így, hogy nem emlékszem senkire se, mégse lett volna igazi, főleg a srácnak nem. Megindulok lefelé a toronyból, így nézem meg a mellettem elhaladó embereket, párokat és egy kisebb mosolyt erőltetek arcomra, mintha nálam is minden a legnagyobb rendben lenne, de ahogy a nagyterem bejáratához érek – azaz pontosabban attól pár méterre kerülök -, hirtelen torpanok meg, majd húzódom közelebb a falhoz, hogy véletlenül se legyek senkinek se útba. Istenem, de izgulok… ~ Nem lesz gond, jól fogod érezni magad! ~ - biztatom magam, mégis, képtelen vagyok megtenni a további lépéseket, így csak a várakozó diákok felé tekintek, mivel ahogy látom, többen itt találkoznak a partnerükkel, hogy együtt érkezhessenek, de vannak olyanok is, akik már messzebbről, egymásba karolva haladnak el mellettem és térnek be a hatalmas terembe.
//
