2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Naná, hogy nem tudjuk irányítani hisz szabadnak született. Szabadabbnak mint én vagy Charlene. Azért persze a szőkeség figyelmeztet, hogy óvatosan nyújtózkodjak ám én valahogy nem tudom őt komolyan venni. Most ezt tényleg pont ő mondja nekem? Vicces. Egyszercsak ismét irányt váltunk, úgy tűnik a repülő lény megunta a társaságunkat vagy csak tudja, hogy ellógtunk. Elég közel vagyok Charlenehez, hogy halljam amit mond mire képtelen vagyok megállni egy jókedvű nevetést. - Ugyan Charlene. A személyzetet ismerve már vasvillákkal és kivont karddal fognak bennünket várni. De sebaj, szerintem nagyon is megérte - jelentem ki arcomon levakarhatatlan vigyorral. Még akkor sem tudok eloozmorodni amikor földetérünk és egyre csak közeledik a lezárás pillanata. Mikor megállunk leszállok az állatról majd lesegítem Charlenet. - Egy élmény volt - kacsintok rá jókedvűen. A magunk módján búcsút veszünk a hippogrifftől majd elindulunk, hogy ismét megtegyük az ide vezető utat. Egy darabig komoly extázisban beszélgetünk hétköznapi dolgokról, a repülésről mégsem tudunk egy szót sem ejteni. Talán pont azért mert mindketten tudjuk, hogy ezt az érzést úgysem lehet szavakba foglalni. A bejáratnál úgy döntünk cselesen szétválunk, mindenki elhúz a saját hálókörletébe. Nagy meglepetésemre Charlene ad egy puszit az arcomra ami őszintén szólva... nos meglepően jól esik. Mármint, hogy pont tőle - tudom ez csak egy puszi de ő meg Charlene. Ezen agyalva sietek le a lépcsőkön - az alagsorig eljutok ugyan de nem úszom meg anélkül, hogy el ne kapjanak az ápolók. Ahogy sejtettem, most aztán kapok a fejemre. Fürdés után meg majd biztos az ágyhogy láncolnak... vicces éjszakának nézek elébe. Reméljük Charlene ügyesebb volt.
Muszáj elengednem ezt a csodás lényt és kitárni a két karomat, hogy kinyújtsam magam és egy kicsit egyszerűen csak élvezzem a repülést, ahogy a szél a hajamba kap. Ez... egyszerűen csodálatos, annyira szabad érzés, hogy el sem tudom mondani mit is érzek most pontosan. Fenomenális, fantasztikus! Nem... szavakkal képtelenség jól kifejezni, egyszerűen csak nem tudok betelni az érzéssel. Ha innen nézem, akkor még a kartörést sem bánom igazán, mert megérte a Gyengélkedőre kerülni. Most még Leora sem tudok igazán haragudni és nagyon remélem, hogy ezúttal nem szúrja el a dolgot semmivel sem... nagyon ajánlom neki. - Nem tudom, talán jobb lenne a birtokon maradni, amúgy is... mennyire tudjuk irányítani egyáltalán? - mert hát na? Ez egy vad állat, nem hiszem, hogy na elkezdenénk rángatni a tollait, vagy az oldalát szorítva irányítani, akkor nem előbb dobna le minket, mint hogy engedelmeskedjen. Talán jobb hagyni neki, hogy irányítson, aztán majd gondolom úgy is visszafordul idővel és visszatérünk a fák közé. Attól tartok, hogy végül majd amúgy is be kell toppannunk a Gyengélkedőre, és hát... nekem egy kiadós fürdés is jót fog tenni. Még azt se tudom, hogy szedem ki a hajamból a sarat, na de most mondjuk nem ezen akarok gondolkodni. - Hát... mondjuk, hogy megteszi. - bólintok egy aprót, csak a mosolyomat nem láthatja most, de igen talán megteszi békülési ceremóniának, bár attól még csók terén azt hiszem sosem leszünk ugyanazon a nevezőn. Bátor vagyok én, de mégis felsikkantok, amikor bennem kapaszkodik meg, mert a griff irányt vált, én pedig automatikusan hajolok előrébb, hogy legalább fél karral tudjak kapaszkodni a nyakában. Csak akkor pillantok hátra a vállam felett, amikor az egyik keze eltűnik a derekamról. - Óvatosan... ha leszédülsz mínusz egy kar híján nem tudlak megtartani. - talán pont ez varázsol el benne egy kicsit, hogy valahogy ő is épp olyan, mint én. Annyira szabad és azt teszi, amihez épp kedve van, csak hát Leo nagyjából mindenben ilyen, nekem pedig azért valamelyest akadnak határaim. A griff közben láthatóan újra irányt vált, mintha csak lassan félkört írna le, és lassan közelíteni kezdenek a fák is megint. - Talán, ha visszalógunk a hálókörleteinkbe... csak reggel kapunk fejmosást. - mondom szinte csak magam elé, amíg még nem szálltunk le, de végül érzem a toppanást, ahogy az erős lábak újra találkoznak a talajjal. Megvárom, amíg Leo leszáll, megvárom míg nekem is segít, biztos, ami biztos. Nem akarok megint a sárban landolni. Azért még a bejárat előtt kap egy puszit szigorúan az arcára, mielőtt elválnának útjaink. Talán van esély rá, hogy leérjünk az alagsorba gond nélkül.
//Köszönöm a szépen a játékot, meg a repülést, meg mindent, remek volt! ^^//
Charlene kérésére észbe kapok és átkarolom a lányt, eleinte persze csak fél kézzel hiszen próbálom kihalászni a számból és szememből a lány hajszálait. Lehet fordítva jobban jártunk volna de most már késő bánat... elvigyorodok ahogy elképzelem,hogy Charlene helyén ülök s sűrű göndör hajzuhatagom a lány arcába csapódik. Az ő haja olyan mint az enyém. Tudom, beteg az elmém nem kell a duma. Idővel azonban ahogy elérjük a repülési magasságot a haj más utat választ így jómagam is letekinthetek. Nem messze látom Roxmortsot amire Charlene figyelmét is felhívom. - Van ötlete, hogy hova megyünk? - kérdezem tőle némileg erőteljesebb hangerővel tekintve, hogy idefent repdesve nincs annyira nagy csend. A szél meg a szárnyak verdesése, értitek. Naná, hogy nem értitek. Fogalmatok sincs milyen elképzelhetetlenül szabad érzés ez. Pláne, hogy Charlenel vagyok itt. - Asszem ez megteszi békülési ceremóniának - viccelődök s most már a lány füléhez hajolok, hogy ne kelljen ordítanom. Rossz ötlet mert megint megcsap az illata, semmihez sem fogható az a helyzet. Mindegyik lánynak megvan a maga erőssége, valami amivel képes engem letaglózni és az orromnál fogva vezetni. Kétségkívül Charlenenek van a legfinomabb illatta eddigi összes fogásom közül. Mielőtt túlzottan belemerülhetnék az emlékeim elemzésébe illatügyileg a hippogriff irányt vált, én meg alig tudok megkapaszkodni Charleneban. Jó, nem kéne most ilyen komoly filozófiai vitákba merülnöm magammal. Inkább feltekintek a fölöttünk elterülő végtelen égboltra, a csillagok és a felhők olyan közelinek tűnnek, hogy muszáj kinyújtanom feléjük az egyik kezem. Csak egy kicsi és elérem őket.
Hát na szerintem mindenki halálra lenne rémülve, vagy legalábbis félne kicsit, amikor épp le kell pacsiznia egy hipogriffel, főleg hogy az épp nem rég rúgta fel. Na jó nem pont ez a példány törte el a karomat azt hiszem, de attól még ugyanúgy megmaradt a fájdalmas élmény,de... erős vagyok és kemény kislány ez se fog nekem különösebben megkottyanni, remélem! Ha más nem, hát maximum majd Cameron visszajuttat a kastélyba és kapok egy kiadós fejmosást, amiért ilyesmire vállalkoztam, azért csak nem nyír ki egy hipogriff ugye? Ugye? - Nem tűnök teljesen nyugodtnak? - jó hát na tudom, hogy egy fokkal azért nyugodtabb is lehetnék, de most ennyit sikerült csak kihozni magamból. Azért igazán igyekszem, no meg baromira oda is koncentrálok. Már szinte látom magamat újra a sárban hemperegni, amikor a méretes állat megmoccan, de végül megúszom a dolgot. Felpillantok és már ő is meghajlásra készül. Hát nem mondom, hogy nem akkorát sóhajtok, mint még életemben ez előtt nem sokszor. Talán akkor féltem ennyire, amikor az volt a kérdés hová oszt be a süveg és amikor kiderült, hogy én Hugrás lettem és szorítottam Theoért is... na igen, neki nem sikerült. A drukkolási technikám tehát nem az igazi, épp ezért is féltem, hogy most se jön be majd a dolog. - Tudtam én, hogy menni fog! - mosolyodom el. Na igen utólag már mindig nagy a szám. Akkor is baromira nagyra voltam magammal, amikor az első nagyobb deszkás ugratásom sikerült, de persze előtte totálisan rettegtem, hogy minimum lábtörés lesz a vége. Azt hiszem ez a magamfajtáknál már csak így szokott lenni. Azért meglep kicsit a hirtelen emelés, de kár lenne tagadni, hogy jól érzem magam a magasban és még el sem indultunk. Azért egy kézzel próbálok kapaszkodót keresni, bár nem egyszerű, mert nem akarom húznia a tollait, ezért is jó, hogy Leo lassan előre hajol, hogy lényegében ő tartson meg engem. Először még becsukom a szemem, amikor elindulunk, de aztán már én sem tudom megállni, hogy egy hangos kiáltás hagyja el a számat. Tudom, hogy kapaszkodni kellene, de mégis csak isteni lenne érezni a szelet, ha rendesen felegyenesedünk. - A derekamat fogd át! - muszáj... úgy érzem, hogy muszáj ezt mert nem tudom, hogy mikor lesz ilyesmire újra lehetőségem. Úgy tudjuk tartani magunkat igaz? Ha épp egyenesen repülünk, akkor fel tudok ülni rendesen, egy karral kapaszkodni nagyjából és élvezni, ahogy a szél borzolja a hajamat... jó talán jól jött volna egy hajgumi, mert így szegény Cameronnak nem lehet egyszerű, de ez valami mesés! Komolyan csodálatos!
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A little accident - Cameron & Charlene 2015-01-08, 12:17
Szinte megáll az idő, lelki szemeim előtt már látom a földön heverő kimúlt testemet amikor az elém lépő hatalmas állat meghajol. Mi? Ez komoly? Azthiszem tátva is marad a szám amikor végre felegyenesedek és óvatosan odalépek az állathoz. Puha, sötét tollzuhatagába fúrom az ujjamat eleinte egészen esetlenül - furcsamód azonban ahogy megérintem megnyugszok. Mi ez ha nem varázslat? Charlene zizegése zökkent ki a döbbenetből, hátralépek hát és nyugtatólag megsimogatom a lány lapockáját. - Nyugi Charlene, menni fog! - bíztatom őt mosolyogva. Ősztönszerűen közel maradok hozzájuk, hogy ha esetleg valami gáz lenne nagyobb hatékonysággal tudjam játszani a megmentőt. Azon kapom magam, hogy minden egyes idegvégződésemmel az eseményeket figyelem - izmaim megfeszülnek mint egy ugrásrakész macskának. Asszem egyértelmű miért izgulok annyira, most törték össze a karját azok a bestiák úgyhogy mondhatni nincsenek jóban. De vannak még csodák, elvégre nekem is ment. Neki is fog, hajrá kislány! Odalép hozzá, lassan, tiszteletteljesen aztán meghajol. Valószínűleg csak másodpercek telnek el én mégis úgy érzem mindjárt lemegy a nap... mintha ebben a kis körben nagyon lassan telne az idő. Mély levegőt veszek de kifújni már elfelejtem mert az állat megmozdul...a p!csába! Kis híjján odaugrok de a hippogriff végül nem támad hanem meghajol. Végre fellélegezhetek. Arcomon szétterül a diadalittas vigyor - mindkettőnkért. Alig várom, hogy Charlene is megsimogass a lényt és már oda is lépek. Persze semmi hirtelenkedés... - Szép volt - bólogatok elismerően majd se szó se beszéd megragadom a derekát és felemelem őt az állat hátára. Utána én is felmászok mögé... már csak az a kérdés, hogy hogyan működik ez az izé? Az állat mintha csak a gondolataimban olvasott volna ahogy ott ficeregtem hirtelen meglódult. Patáinak fülsüketítő dobogása alig pár másodperc múlva a múlté lett, előrelódultam és ott kapaszkodtam ahol csak tudtam. Végül félig Charlene derekánál, félig pedig az állat tollainál állapodtam meg. Nem sokon múlott, hogy lebukfencezzek a hippogriffről amikor az égbe emelkedtünk. A kezdeti félelmeim azonban egy csapásra hagytak alább amikor megláttam a csillagokat, a végtelen eget és az egyre zsugorodó fákat. - Basssz...! - leheltem elképedve majd szélesen elvigyorodtam. - Juhúúú! - rikkantottam jókedvűen nevetgélve. Sosem bírtam a repülést, legalábbis az hittem de ez annyira más. Seprűn repülni számomra egy esetlen párharc aminek egyértelműen fájdalmas végkimenetel lesz - most azonban biztonságban éreztem magam. Semmihez sem hasonlítható ez az egész, nagyon különleges. Ebben a percben imádtam Charlene-t amiért rászedett erre az őrültségre. Megrészegültem az adrenalintól. Előrenyúltam az állat nyakához, hogy Charlene ne eshessen le. Elvégre csak fél karral tud kapaszkodni, ha már ilyen csudijó élménybe rángatott bele nem hagyhatom, hogy lezuhanjon.
Nem tehetek róla, de elnevetem magam, amikor beleugrik egy méretes sártócsába. Azért rendesen megérdemli ezek után... amúgy is kinevetett engem, akkor ez a minimum, hogy én is viszonozom neki ezt a kedvességet. - Háh! Jó mondjuk az igaz... nem osonhatnánk vissza, mint aki végig ott volt, de... most már te se magyarázhatod azzal, hogy csak a mosdóban voltál. - vigyorodom el. Azért már elég sáros ahhoz, hogy ne dumálhassa ki magát, bár talán már nem is akarjuk kidumálni magunkat annyira. Egyelőre még visszamenni sem akarok, eluntam volna csak az életemet, és azt nem pont a kedvenc időtöltésem. A hipogriffekkel azért sokkal jobban elszórakozom, még ha sáros is leszek a végén. - Héj! Nem vagyok törpe! - törött karú igen és alacsony is, de nem vagyok törpe, ezt kikérem magamnak. Még ki is húzom magam, bár ez most tiszta sárosan azt hiszem, hogy nem annyira fenyegető, vagy pont azért fenyegető? Mindegy, ő is tudja, hogy simán lebokszolnám a vállát, ha úgy viselkedik, ami nem tetszik nekem, szóval szépen húzza csak meg magát és menjen állatot szelídíteni, mert... tuti rosszban leszünk, ha helyette inkább piszkál. Azért elég feszülten figyelem az akcióját, ahogy közelebb lép, meghajol. Olyan lassan történik az egész, hogy még mintha a szíven is kihagyna egy-egy ütemet időnként. A szám elé csak akkor kerül a kezem, amikor az állat is megmozdul és közelebb lép hozzá. Komolyan lelki szemeim előtt látom már, ahogy azok a méretes paták fejbe vágják... na jó nem kéne eleve rosszra gondolni azt hiszem. Végül a méretes szárnyas nagy nehezen eljut oda, hogy meghajoljon, én pedig komolyan ellélegzem végre. - Azért... a frászt hoztad rám! - jó ő meg van, most akkor azt hiszem nekem kéne ugyanezt eljátszani a már eleve törött karommal. - Öhm... nem akarsz egyedül repülni igaz? - jó na nem vagyok én félős, de már eleve fáj a karom és ki tudja, hogy mi lesz még ebből, ha nem vagyok elég óvatos, szóval na igen egy kicsit azért talán tartok a vereségtől. Nem hiszem, hogy Leo engedné a meghátrálást, ezért nagy levegő, aztán végül csak megpróbálkozom én is a dologgal, ha ő már elhátrált és lepacsizott az állatkánkkal. Ahogy kell... lassan, óvatosan, figyelemmel... meghajolva... mamám!
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A little accident - Cameron & Charlene 2015-01-05, 13:39
- Hát neked biztosan - nyugtázom némi kárörömmel ám a vigyorom viszonylag hamar lehervad mert ahogy előrelődulok jómagam is egy méretes sárgödörbe lépek. Térdig azért nem de jócskán sáros lesz a gatyám, félrehúzom a számat miközben Charlenere sandítok. - Oké, igazad volt. De asszem ez már úgyis mindegy elvégre keresnek bennünket - kacsintok a szőkeségre majd egy aprócska sóhajjal nyugtázom, hogy nekem kell kezdenem. A kis furfangos szőkeség. - Jó, úriember leszek - jelentem ki miközben megemelem képzeletbeli cilinderem. - Mégsem engedhetek előre egy törött karú törpét... - jegyzem meg sunyi vigyorral. Ezt nem hagyhattam ki cukorfalat, bocsi. Node, nyomassuk. Kiszemelek magamnak egy termetesebb példányt és óvatosan kezdek közelíteni felé. Csak lassan, meg kell neki adni a tiszteletet. Csak nem rosálhatok be itt Charlene előtt. Igazából király lenne ha sikerülne, a józan eszemnél meg ugye mindig előrébb való volt az adrenalin okozta vakmerőségem. Egyenesen a fekete színű hippogriff szemébe nézek. Nem szabad pislogni. Csak ez jár az eszemben miközben óvatosan lépek még egyet, persze rögtön szúrni kezd a szemem de megállom, hogy szanaszét pislogjam a lehetőségünket. Végül megtorpanok, nem akarok túlságosan közel menni hozzá így is elég gőgösen tekint le rám. Óvatosan mélyen meghajolok a hippogriff előtt majd felpillantok rá. Érzem ahogy a tüdőmből egy szempillantás alatt kipréselődik a levegő, a szívverésem mintha lelassulna és körülöttem az idő megszűnne létezni. Csak nézek azokba a hatalmas, büszke szemekbe állva az állat tekintetét. Lassan fel kell adnom és inkább fontolóra vennem a menekülést. Ekkor azonban a hippogriff is lép, még nem tudom, hogy meghajol vagy épp ellenkezőleg nekem támad? Még egy utolsó lélegzet...
- Mondták már, hogy túlságosan magabiztos vagy? - mosolyodom el. Na igen, legalább sikerül elérnie, hogy már nem mászom a falra tőle és nem úgy nézek rá, mint a véres rongyra,v agy még sorolhatnék hasonló hasonlatokat, de nem lenne értelme. A lényeg, hogy mászom, hiába bizergálja a fantáziámat nagyon ez a szörfkérdés. Persze, hogy érdekel a dolog, és szeretném kipróbálni, ezek után pedig kutya kötelessége segíteni ebben. A mászás viszont tényleg nem egyszerű úgy, hogy a kacsóm fel van kötve, de sok mindent vittem már véghez és már párszor volt felkötve a karom, szóval végül feljutok a tetejére, még az átmászás is megy, csak aztán az érkezés jelent nagyobb problémát. Köpködök pár pillanatig, mert azért a sár nem annyira finom, mint aminek kinéz. Mit kinéz! Nem néz ki finomnak! - Ha még az orrom is eltört volna, az mára már sok lenne azt hiszem. - rendesen fújtatok, de elfogadom a kezét, viszont mosolyt nem tudok azonnal az arcomra varázsolni, csak úgy két pillanat múlva, amikor már a sarat törölgetem az arcomról. - Azt hiszem nehéz lesz észrevétlenül visszaosonni a gyengélkedősre. - mert hát finoman szólva sem festek valami jól, úgyhogy nem tudom, hogyan fogjuk majd bemagyarázni bárkinek is, hogy egész éjjel ott voltunk, bár amúgy is rájöttek már jó eséllyel, hogy leléptünk akkor, amikor kiosontunk az ajtón és nem találtak senki sem az ágyainkban, úgyhogy ha innen nézzük, akkor majdnem mindegy. - Válasszuk ugyanazt, én most kétlem, hogy jól tudnék kapaszkodni, és mint tudjuk nem vagyok valami nagy súlyú, csak el bír egy kettőnket is, ha összejön. De te próbálkozol elsőnek. - nem vagyok benne biztos, de úgy érzem kissé azért húzza az időt, szóval ne játssza el nekem a bátrat, miközben amúgy gyáváskodik itt ezerrel, mert az nem jön be. Szépen uccu neki, hozzuk össze ezt az éjszakai repülést, ha már sarat is nyeltem az ügy érdekében.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A little accident - Cameron & Charlene 2014-12-19, 13:37
Cinkos mosollyal viszonzom Charlene lelkes kérdésáradatát. Imádnivaló. - Nyugi kislány, Leo Miller bármit megold - kacsintok a lányra. Ez tulajdonképpen így is van, még nem volt olyan dolog amit ne oldottam volna meg. Ha valamit akarok akkor azt megkapom, elérem bármit is kelljen tennem érte. Charlene a tőle megszokott lendületességgel kezeli le szemtelen beszólásom, ezután se szó se beszéd elkezd felmászni a kerítésen. A másodperc töredékéig csak pislogok de aztán én is csatlakozom hozzá. Persze ép végtagokkal én hamarabb érkezem, őszintén szólva szívem szerint még segítenék is neki de tudom, hogy azért csak leharapná az orromat - vagy valami még rosszabbatt tenne. Nem kockáztatok, elvégre csak most békültünk ki. Végül azonban nem tudom visszafolytani a nevetésemet amikor Charlene arccal a sárban landol. - Egek, jól vagy? - hajolok le hozzá vigyorogva, akár elfogadja a segítségemet akár nem széles mosolyomat nem tudja lehervasztani. Kérdésére csak bólintok. - Hát valahogy jól megértjük egymást a fajtájával - nézek a viszonylag még távol lévő hippogriffekre. Valamiért a bestiák felé van bennem valamiféle megmagyarázhatatlan tisztelet, pedig én aztán magamon kívül nem sok mindent tisztelek ezen a világon. - Oké, hogy csináljuk? Válasszak ki egy szimpatikus példányt és uccu neki? És mi van ha ugyanazt válasszuk? - pislantok Charlenera közben fél szemmel azért figyelve a szárnyas bestiákat. Jobb félni mint megijedni... fontos, hogy legyen valami stratégiánk. Oké, ti sem hiszitek el, hogy szokott stratégiám lenni igaz? Lebuktam, csak az időt húzom.
Jó, azért a cseppet sem kedves megjegyzésre naná, hogy elhúzom a számat. Próbálok megbékélni, nem kéne akkor még direkt ki is húznia a gyufát nem? Nincs ebben az ég világon semmi logika, de úgy látom neki ez most nem esik le. - Nem volt... hiszti. - tök jogos volt és kész! Amúgy is, ha valaki megcsókol, akkor... valamit legalább elvársz tőle, vagy valami. Ő meg nem olyannak tűnik, akitől bármit is el lehetne várni igaz? Végül oldalba bök, én pedig még mindig kissé morcosan bökök vissza a könyökömmel. - Ez totál nem vicces! És... simán több sérülésem van. - mert van és kész, hiába hiszi, hogy ő itt a valaki, épp elég heg van rajtam és vannak olyan sérüléseim is, amiknek nincs látványos maradandó nyomuk, vagy már legalább nagyjából rendbe jöttek. Nem kell azt hinni, hogy ő itt a valaki csak mert... jobban gördeszkázik! De lépjünk túl, én legalábbis igyekszem, csak ő hajlamos felhozni olyan dolgokat is, amiket nem kéne, de azért nagyon igyekszem jó képet vágni hozzá, meg ahhoz is, hogy ő már szörfözött. - Ne már! Nem fair, én is akarok, de itt a közelben nem sok tenger van, akkor hol tanítasz meg? Varázsolsz hullámokat nyáron a tóba? - mondjuk ez... nem is biztos, hogy annyira rossz ötlet, bár nem vagyunk még benne annyira profik, mégis csak tenger kéne, amit nem kell megmachinálni mágiával, de hogy mikor jutok el én oda, hogy szörföljek... hát sejtelmem sincs róla. Lehet, hogy még jó ideig csak egy kósza vágyálom marad majd. - Komolyan azt hiszed, hogy egy törött kar az utamba állhat? Hát ennyire nem ismersz? - ez most láthatóan tetetett sértődés. Ha tudnám a karomat is összefonnám magam előtt, de azt most ebben a helyzetben baromi nehéz. Arra már elmosolyodom csak, hogy még fel is hívja ránk a figyelmet. - Amúgy se úgy kell letámadni őket. - rántom meg a vállamat, aztán már mászom is fel a kerítésre. Igazából sosem értettem, hogy minek van, hiszen... a hipogriffek tudnak repülni, akkor minek a karám? - Jössz már? Egy törött karú alacsony lány simán beelőz? Tudod, hogy kell bánni velük? - egyszer még órán elértem, hogy meghajoljon az egyik, és ez a labdás incidens sem rettentett el, csak kicsit óvatosabban kell hozzájuk közelíteni, mint délután. Menni fog ez, csak először még át kell másznom úgy, hogy közben be essek orral a sárba a túloldalon az egykezes technikának hála.
- Szóval szégyenlős vagy Charlene? - nézek rá tettetett meglepettséggel. - Mondjuk az "első csók" hiszti után gondolhattam volna - rázom meg a fejem, kezd dühbe gurulni úgyhogy a könyökömmel finoman oldalba bököm. - Nyugi már kislány. Egy biztos nincs több sérülésed mint nekem - öltöm ki rá a nyelvem tovább cukkolva őt. Nevetve konstatálom, hogy mennyire tipikus Charlene reakció ez a bicaj kidobására. Nem ismerem őt régóta de már most elmondhatom, hogy vannak olyan tipikus Charlene reakciók ezen a világon amiket ezentúl csak hozzá tudok majd kötni. Ez van. Kicsit olyan érzés vele lenni mintha egy jófej Leo Millerrel bandáznék akivel csak annyi nem stimmel, hogy nőből van. Elég skizofrén szitu. - Most utálni fogsz de igen, szörföztem már. Állat dolog, egyszer ki kell majd próbálnod. Szívesen megtanítalak - kacsintok Charlenere cinkos mosollyal. Nem kedves olvasó, szükségtelen ezt félreértened semmi olyasmire nem gondoltam. Nyilván nem... - Na látod most megfogtál, ezt még nem próbáltam. De bizonyára a te törött karoddal nehezebben fog ez menni, sebaj - itt összecsapom a tenyereimet és összedörzsölöm őket. Egyből fel is hívom magunkra a figyelmet, hoppá. - Bocsesz - húzom félre a számat amolyan béna lurkó voltam grimasz gyanánt.
- Ha ledob a ló, akkor minél előbb vissza kell szállni rá nem? - apa is mindig ezt mondogatta, bár még igazából életemben nem lovagoltam. Jó régen ültem már pónin, de az azt hiszem nem mondható igazából lovaglásnak. Egyébként ez fura, apa mindig is bátorított, pedig ettől még utálta, hogy folyton bajba sodrom magamat, de ennek ellenére mégis mindig hajtott előre, hogy ha bajom esik, akkor igenis folytassam tovább, mert nem szabad feladni. Volt már pár törésem, de egyik sem tántorított el attól, hogy újra és újra megpróbáljam, amíg nem sikerül. - Reméltem is, hogy jössz és nem hátrálsz meg csak úgy. - mosolyodom el aztán. Amúgy is bírom a hipogriffeket és egyszer akkor is elérem, hogy felülhessek egynek a hátára. Szeretnék repülni, ha már a seprűkkel nem ápolok kifejezetten jó viszont, akkor legalább más módon sikerüljön. A thesztrál kizárt, mivel azért az már tényleg fura, ha olyasmivel repülsz, amit nem látsz magad alatt, de ezt annyira nem is bánom, nem szeretnék halállal szembesülni. Oké, azért egy kicsit meglep, amikor csak úgy felhúzza a pólóját, de még sem tudom megállni, hogy egy pillanatra csak, de ne nyúljak hozzá óvatosan ahhoz a heghez, aztán vissza is húzom a kezemet, ő pedig leengedheti a felsőjét. Egyébként se lehet túlságosan melege igaz? - Ilyeneket én is tudnék mutatni, de nem fogok nekiállni itt vetkőzni előtted, úgyhogy maximum elképzelheted, de... talán a legnagyobb a hátamon van. Bár az nem seprű miatt, biciklivel estem egy... elég nagyot. Ha jól emlékszem három hétig voltam utána kórházban, apu totál ki volt bukva, és kidobta a bicajt is. Persze visszakönyörögtem. - huncut kis mosollyal rántom meg végül a vállamat. Naná, hogy visszakönyörögtem, mert attól még szerettem bicajozni. Az totál nem az én hibám volt, hogy az erdőben akcióztam és akkorát sikerült esni, hogy letaroltam a fél bozótost. - Azok nem mondhatóak sportnak, ebben tökéletesen igazad van és ezt sejtettem. Én is, bár még azt hiszem nem próbáltam mindent. Tudod, hogy mi érdekelne nagyon? A szörf, szörföztél már? - apuval élek egyedül, nem sikerült még tenger közelébe jutni, hogy ezt is kipróbáljam, pedig tuti, hogy király lehet. Vagy mondjuk egy magas szikláról ugrani a vízbe... kipróbálnám simán. Közben lassan sikerül elérni a karámokat, ami a cél volt eredetileg is. Már messziről kiszúrom a célt. Nem mondom, hogy emlékeznem rám, remélem is, hogy nem néznek csúnyán a mai labdás esemény miatt. - Ültél már a hátukon? - akkor aztán tuti, hogy istentelenül irigy lennék, ha kiderül, hogy igen.
- Hippogriffet? - nevetek jókedvűen. - Hiszen pont most kaptál tőlük egy nyaklevest ha nem tévedek. Komolyan ismét ki akarod hívni a sorsot magad ellen? - nézek rá kissé értetlenül bár igazság szerint olyan ez mintha saját magamat oktatnám ki. Hiszen én is mindig ezt csinálom. - Mert ha igen akkor én benne vagyok - vigyorgok a lányra. - Ja ez a seprűlovaglás téma nálam is necces. Valahogy sose ment igazán... - húzom félre a számat majd megtorpanok. - Nézd - itt megragadom a pólóm és pulcsim szegélyét és felhúzva azt szabad kezem mutatóujjával a hasamon lévő hosszúkás forradásra mutatok. - Na ezt is például egy olyan repülő csoda segítségével szereztem - engedem el a ruhákat miután Charlene szemügyre vette a forradást mire azok visszaesnek a helyükre. - Igazából inkább egy nem túl elegáns zuhanórepülés volt - vakargatom meg a tarkómat majd ismét elindulok az úticélunk felé. - Egyébként én ezt leszámítva mindenben jó vagyok. Mondj bármilyen sportot, oké a sakk meg a horgászat egy kicsit túl passzív nekem. De az igazi sportok mindegyikében verhetetlen vagyok - kacsintok Charlenere miközben átugrok egy nagyobb gyökeret, majdnem elgáncsolt. Úgy tűnik lassan megérkezünk a rengetegbe.
Lehet, hogy nem csak egy csók volt neki, de attól még minden bizonnyal volt már mással is és onnantól már nem annyira különleges a dolog, mint amilyennek szerintem lennie kellett volna, de legalább már nem vagyok annyira morcos, mondjuk legalábbis. Azt viszont tényleg nem értem, hogy hogy a fenébe láthat thesztrált, ha nem látott senkit sem meghalni. Az igazából... nem lehetséges, tényleg nem. - Igen, máshogy nem lehet őket látni, csak akkor ha láttál már valakit meghalni. - másképp tényleg nem lehetséges, ez tény. Véletlenül nem láthat thesztrált, olyan nincs, de nem feszegetem tovább a témát, a végén még rosszul érintené a dolog, mert már így is látom, hogy elég rendesen sikerült megzavarodnia. - Nem mondom, hogy akkor nézzünk thesztrált, mert én nem látom, de... hipogriffet? Ültél már a hátukon? - jó még én sem, de mindent ki kell próbálni egyszer. Hátha törött karral megsajnálnak és nem kapok még egy istenes rúgást a mellkasomba, vagy valami. Ha nem ellenkezik, akkor a karámok fel éveszem az irányt, ha meg mégis, hát... arról volt szó, hogy én döntök, akkor meg nem sok beleszólása van. - Ami sport az nekem bármi jöhet, de... nem is tudom valahogy a seprűkkel nem jövök ki jól. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, sose ment igazán. Miért te, másban is ász vagy, nem csak a gördeszkázásban? - dobom vissza a kérdést oldalra pillantva. Annak azért örülök hogy közben a cigi elfogy. Nem vagyok annyira oda az efféle füstölésért, nem tehetek róla. Nem is valami egészséges, meg hát na... baromi büdös is egyébként, én tuti, hogy soha nem állnék neki cigizni, valahogy az önpusztítás nálam kimerül a balesetekben.
Nem kommentálom a szavait bár kissé sértőnek találom, hogy az egyébként nehezen kinyögött monológomból azt szűrte ki, hogy nekem ez csak egy csók volt. Csupán egy nemtetsző fintor jelenik meg a szám szélén de aztán annyiban hagyom. Nincs értelme ezen vitatkozni, gondoljon amit akar. Kérdésére valójában a válaszom nem lenne. Azért arra már csak emlékeznék ha láttam volna valakit meghalni nem? Márpedig én nem emlékszem ilyesmire mégis láttam már thesztrált, a saját szememmel. Olyan valóságos volt mint az, hogy Charlene most itt áll előttem. - Én... nem... vagyis... ez törvényszerű? - vakargatom meg a tarkómat zavarodottan miközben Charlenere sandítok. Biztos, hogy csak ez az egy módja van? Mert én, én biztos, hogy nem. Ez kész őrület! - Oké inkább menjünk mert kezdek becsavarodni. De kivételesen mutasd te az utat, rád bízom merre - határozok nagyvonalúan majd felkelek a faágról és kihasználva az utolsó slukkot is beleszívok a blázba. Ezután elpöccintem a cigarettát, a füstöt a lány tartózkodási helyével ellentétes irányba fújom. Nem akarok kellemetlenkedni. Zsebrevágott kézzel követem a szőkeséget, egy darabig ugyan még hallgatunk mígnem megtöröm a csendet. - A kosárlabdázáson és gördeszkázáson kívül sportolsz még valamit? Esetleg seprűlovaglás? - kérdezem Charlenere sandítva. Ez a legnépszerűbb sport itt úgyhogy van rá esély, hogy ebben is jeleskedik. Annál cikibb, hogy ez nekem nem igazán megy. Persze ellebegek meg ilyenek de... nem is tudom nekem ez olyan... túl légies.
Ha már kérdezi, akkor elmondom én gond nélkül a véleményemet, e miatt nem kell különösebben aggódnia. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mégis mi a fenéért kellett ezt csinálnia és lehet hogy túl bonyolítom a dolgokat, de én ilyen vagyok. Nekem egy csók igenis többet jelent, amint mondjuk neki, ez már sajnos nyilvánvaló. Szóval azzal az "oké halljuk" tekintettel bólintok és figyelek rá. - Igen, de ez... te vagy. Én nem mondom, hogy nem esett jól és... a fenébe is jó volt azt hiszem, bár nem igazán van összehasonlítási alapom, csak hát attól még az első volt, neked meg gondolom nem, ezért nem is feltétlenül értheted ezt úgy, mint én. De nem vártam, hogy virágcsokrot hozz. - csak hát... nem is tudom. Nem mondom én, hogy rossz volt és talán, ha nem az első csókom, akkor nem is foglalkozom ezzel ennyire. De azt hiszem mindegy ez már utólag, nem sokat lehet változtatni rajta. Csak ugye az is benne van ebben, hogy így igazából ez nem jelent semmit sem, csak egy csók volt... jelentéktelen apróságnak tűnik neki, nekem meg nem és ez itt a fene nagy különbség. - Köszi, így azért jobb. - mosolyodom el. Na jó még talán nem olyan intenzíven, mint eddig, de azért mondjuk, hogy előrelépés. Értettem én azt, amit mondott nekem és igyekszem is a dolgot kezelni és elfogadni. Azért mert máshogy gondolkodunk, még nem kell utálnom, főleg hogy amúgy se megy. - Én még nem. Akkor te már... láttál meghalni valakit? - mert hát no thesztrált nem lehet csak úgy látni, az nem valami gyakori. Én szerencsére még nem láttam senkit sem meghalni és ha ezen múlik, hogy lássak egyet ezekből a lényekből, akkor... inkább ne lássak soha. - Hát... ha itt ücsörgünk, akkor hamar, mert a hajam túlságosan feltűnő és nincs kapucnim. Szóval... kezdeni kéne valamit magunkkal, már ha nem fagysz halálra. - vissza is lóghatunk akár a kastélyba, keresni valami szórakoztatóbbat, mint a kinti hideg, vagy megnézhetjük a hipogriffeket, netán... a fene tudja, ilyenkor késő este a tó is egészen szép tud lenni, maximum persze csak megnézés céljából, mert bele nem mennék, jeges lehet finoman szólva is.
A magyarázatára kissé elkomorul a tekintetem ami elég ritkán történik ugyan meg velem. Végül ismét a szemeire emelem a tekintetem miközben kiveszem a számból a cigarettát. - Ti nők annyira bonyolultan képzelitek el a dolgokat. Most csak elmondom erről a véleményem mert már annyiszor el szerettem volna mondani csak a legtöbb lányt ez nem érdekli. Szóval kell a feedback - magyarázom majd megköszörülöm a torkom. - Véleményem szerint ha valaki előkészíti ezt akkor nem olyan őszinte az egész. Nekem nem volt igazán célom ezzel a csókkal mint azoknak a fiúknak akik virágcsokrot hoznak és megszervezik mellettetek a tüzijátékot. Azért csináltam mert akkor, abban a pillanatban gyönyörűnek láttalak. Éreztem az illatod, láttam a mosolyod és még közelebb akartam lenni hozzád. Boldog voltam és azt nem bánom meg - zártam le a dolgot majd ismét ajkaim közé csippentettem a cigarettát s meggyújtottam. Az ég felé fújtam a füstöt majd a cigit tartó kezemmel megvakargattam a tarkómat. Tekintetemmel a távolba révedtem, kerestem azt a részt ahová a sötétség miatt már nem látok el. A bláz ismét az ajkaim közé került majd zsebre vágtam a kezeimet. - De ha ez segít akkor bocsánat - mondtam ki végül majd halványan elmosolyodtam. Kérdésére csak megrántom a vállam. - Láttam már, igen. Miért te nem? - nézek rá kissé értetlenül mintha ő lenne a fura és nem én. Mert nyilván nem én vagyok. - Szerinted mikor találnak meg minket? - pillantottam fel ismét a lányra, komolyságom nyomtalanul tűnt el. Erről az arcomat beterítő vigyor kitűnően árulkodott.
Komolyan nem kéne már meglepődnöm rajta, hogy minden kérdésre van egy tökéletesen kidolgozott válasza, mintha csak direkt arra menne rá, hogy kiborítson. Tudom, hogy nem így van, de akkor is... - Én amúgy sem vagyok egy bálozós típus, furán érezném magamat magassarkúban, szóval keresgélj máshol. - rántom meg a vállam. Egyébként sem érezném magam megtisztelve, mert... mert túlságosan magabiztos, mert túlságosan azt hiszi, hogy körülötte forog a világ és ez nem tetszik. Mintha tényleg örömömben ugrálnom kellene mert velem tölti az idejét. Oké... legutóbb örültem is neki, de komolyan, csak hát na ezt a kis gondot nehezen tudom feldolgozni. - Nem utállak... pont ez a baj. - vonom meg a vállam, miközben ő leül, én valahogy toporogva maradok meg állva. Így legalább nem vagyok nála annyival kisebb, mint mindig, egészen kellemes érzés, de komolyan. - De tudod... mégis csak az volt az első csókom és különlegesnek kellett volna lennie, valaki különlegessel. - tudom, hogy úgyis azt fogja rávágni, hogy ő is különleges, de én nem úgy értettem. Nem vagyok én egy álmodozó hercegkisasszony típus tudom, de valahogy ez akkor is... nem volt így az igazi és nem tudok vele mit kezdeni. Végül mégis csak sóhajtok egyet és lehuppanok mellé. - Jól van, segít, és már úgy is mindegy igaz? - semmi értelme, ha életem végéig haragszom rá, meg egyébként sem tudok, hiába akarok. Nem vagyok jó haragtartó. A kérdésre csak megrázom a fejemet. Maximum ne fújja rám a füstöt, de azt csak nem tenné meg szándékosan igaz? - Te láttál már thesztrált? - valahogy kicsúszik a számon a kérdés. Én még sosem, pedig állítólag a fiákereket is ők húzzák, amit persze simán elhiszek, de attól még nem láttam soha egyet sem, pedig tuti, hogy érdekesek lehetnek a leírás alapján.
- Fáraszthatok? Úgy érted kiszemeltem e már azt a lányt aki megtisztelve érezheti magát, hogy velem lóghat? Arra a szerencsés hölgyre gondolsz akire a drága időmet szentelem? - vonom fel a szemöldököm miközben elvigyorodok. - Nem, még nem úgyhogy ideje rettegned, még nem estél ki a látókörömből - vonogatom fel a szemöldököm majd elnevetem magam. Kiszemelek egy közeli fát így arrafelé irányítom lépteimet. - Most komolyan csak amiatt a csók miatt utálsz ennyire? - kérdezek a savanyú képére és húzódozására célozva. Közben odaérünk a fához amelynek egy igencsak vastag ága szinte a földet verdesi úgyhogy ráülök. - Segít a helyzeten ha bocsánatot kérek? - kérdeztem homlokráncolva miközben előveszem a zsebemből a cigarettát. Megvagy! Rutinos mozdulatokkal húzom végig ujjperceimet a szálon, hogy eligazítsam a dohányt. Az ajkaim közé csippentem a szálat majd elkezdem keresni az öngyújtót. - Ugye nem zavar? - pillantok a lányra kérdőn igencsak reménykedve abban, hogy azt mondja "nem zavar, csak nyugodtan". Talpig úriember vagyok, ez nem kétséges.Egyébként sosem érdekelt mások véleménye de nem akarom, hogy mégjobban berájon rám. Én kedvelem őt, nagyon is úgyhogy nem örülnék neki ha rossz érzés lenne számára, hogy velem van. Épp ellenkezőleg. Alapjáraton borsódzik a hátam tőle ha valaki nem kedvel nem még ha Charleneről van szó.
Oké, nem igazán tetszik, hogy már megint ennyire közel kell lennem hozzá, és a tetejében sötétben és felém fordítja a fejét, én pedig még levegőt is alig merek venni, így aztán csak egy fintor jelenik meg az arcomon, szisszenés sincs, amikor összefejelünk. Egy kicsit azt hiszem kis helyen óvatosabban kell mozogni. De végül úgy fest, hogy csak sikerül elkerülni a lebukást. Keresnek minket, de persze, hogy azt hiszik, hogy már kilógtunk. A két renitens, ők se gondolhatták komolyan, hogy tényleg itt maradunk majd csak úgy feküdni és nem csinálni semmit, totál nem volt ennek a feltételezésnek semmi realitása. - Menni fog, a lábam jó van. - bár gondolom szét fog fagyni, egy szál pulcsiban és nekem eszem ágában sem lesz melegíteni! Majd használ valami varázslatot, és ennyi. Mindenesetre futok én. Nem mondom, hogy mint a szél, mert mindig is lassabb leszek azoknál, akiknek sokkal hosszabb a lába, ezzel sajnos nem sok mindent lehet tenni, de nem zavar különösebben. Nem mindig a gyorsaság a legfontosabb. - A bált? Táncolni se nagyon tudok, meg oda ki kell csípni magát az embernek... nem nekem való. - rázom meg a fejemet. Nem is akarok elmenni, egyébként is kivel mennék? Nem az a tipikus kis csini akárki vagyok, akit bárki is elhívni, bár igazából nem mondom, hogy mindig a fiúknak kell ezt megtenni, miért lenne ez feltétlenül evidens? Majd lehet, hogy elhívok valami béna alakot, hogy legalább ott legyek. Valami keményebb rock számra én is tudok tombolni. - Miért te? Már kiszemeltél valakit, akit fáraszthatsz majd? - pici odaszúrás, mert hát na ennyi igenis jár nekem, főleg azok alapján ahogy viselkedik. Gondolom könnyedén csavarja el a lányok fejét... a könnyű esetekét persze, nem az enyémet!
Miután Charlene is bemászik én szinte ágyúgolyóként zúdulok be utána majd magunkra vágom az ajtót, persze a lehető leghalkabban. Odasúg nekem egy viszonylag egyértelmű kérdést mire felé fordítom a fejem, hogy szemtől szemben adjak választ. Nem elég, hogy szorosan egymáshoz na meg a lepődköz simulva próbálunk hangtalanul lélegezni még össze is fejelek vele a hirtelen mozdulat miatt. Halkan felszisszenek majd elfordítom a fejem és a két ajtó közti résen igyekszem nyomon követni a kinti eseményeket. Hogy ennek a szőkeségnek milyen finom illata van, az ő hibája, hogy megcsókoltam. Ha nem lenne kevésbé virágoskert illatú talán messziről elkerülném... nyilvánvaló tehát, hogy saját magára kéne haragudnia. Egy darabig keresgélnek de nem viszik túlzásba, tudják milyen izgágák vagyunk ezért el is döntik, hogy előkerítenek bennünket. Miután lelépnek várok még néhány másodpercet csak ezután nyitom ki óvatosan az ajtót. Miután kimászok a szekrényből a kezemet nyújtom Charlenenek, hogy kisegítsem őt remélve, hogy elfogadja a segítségem. - Na most már futunk - pillantok rá majd az arcomba húzva a kapucnit megindulok a nyitott ajtó felé. Futólépésben tesszük meg az udvarig vezető utat, szerencsékre addig senki nem lát meg bennünket. Ilyen a betyár szerencse, ugye. Odakint összetalálkozunk ugyan néhány diákkal de egyikük sem állít meg. Jókedvűen köszönnek nekünk, nagyrészüket ismerem ám nem mindenkit. Ezekszerint ez a kis szőkeség is hasonlóan közkedvelt személyiség mint én. Másként valószínűleg nem is lógnék vele. - Várod már a karácsonyi bált? - kérdezem miközben lázas keresésbe kezdek, valamelyik zsebemben kéne, hogy legyen cigaretta.
Komolyan mázlim van, hogy nem akkor szólt vissza, hogy kész, amikor még csak nadrág sem volt rajta. Ennél hál' istennek azért lassabban öltözöm, de akkor aztán tuti, hogy még a mostaninál is kellemetlenül érezném magam, pedig a jelenlegi helyzet se kifejezetten tökéletes. - Úgy érzettem, hogy... ha már felöltöztél. - húzom el a számat egy pillanatra, de aztán inkább csak tüntetőleg az ágyamhoz lépkedek, hogy letegyem a ruháimat és ne nagyon nézzek rá, amíg öltözik. Hát marhára nem arra vágytam, hogy még egy szál nadrágban is nézegessem azok után, hogy már a nagyképűsége is... Nem tudom, nem kéne idegesítenie, legutóbb még tetszett is, de azok után, hogy úgy elragadtatta magát, azért jócskán változott a véleményem, nem is kicsit. Egyébként is, gondolom pont ugyanígy viselkedik mindenkivel, szóval remek hír, hogy pont olyan valakitől kapom meg az első csókomat, aki tudja már, hogy hány szájat megjárt. - Már meg sem lep, de komolyan, na de menjünk. - bólintok végül, amikor végre készen van. Már épp sikerül az ajtóig eljutni, amikor aztán hallani lehet a lépteket, és a kilincstől is matatás hallatszik, amikor nagyon nem jó jel. Ha pedig így találnak minket itt az ajtóban, felöltözve még arra is van esély, hogy a végén szó szerint ágyhoz leszünk kötve, hogy még véletlenül se mászkáljunk el, mikor elvileg gyógyulni kellene. Hirtelen nem is tudom, hogy mi kéne tenni, a legjobb ötletnek az ágyba visszabújást gondolnám, de ez ugrik, amikor Leo megragadja a karomat és a szekrény felé ránt. Marha jó ezek után valami sötét és szűk helyre bebújni vele, komolyan csak erre vágytam. Végül kelletlenül, de csak beküzdöm magam az ágyneműk tetejére. Csak húzza be maga mögött az ajtót. - Ha elmentek... futunk? - még jó, hogy a karom tört el és nem a lábam, ez a mi hatalmas mázlink, futni még tudok.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A little accident - Cameron & Charlene 2014-11-13, 10:20
Éppen sikerül megkaparintanom a pálcát amikor Charlene odasippant nekem, hogy kész vagyok e. - Kész - mondom miután kibújok az ágy alól. Később esik csak le, hogy valószínűleg nem a pálca megszerzésére gondolt ekkor azonban már késő. Kibukkan a szőke kis feje a paraván mögül mire rávigyorgok. - Volt egy kis baleset - vakargatom meg a tarkómát majd elkezdek kutakodni a takarótömkeleg között. Végre megtalálom a maradék ruhámat, gyorsan magamra kapom a pólómat majd megragadva a pulcsit felkelek a földről. A pálcát lerakom az ablak párkányára s miközben letekintek az udvarra felszenvedem magamra a pólót. A kapucni rejtekében pillantok Charlenere. Kabát nem volt nálam úgyhogy kicsit hideg lesz így odakint de sebaj. - Mehetünk - csapom össze tenyereimet amelyeket ezután egymáshoz dörzsölök párszor majd felkapom a pálcát és elindulok az ajtóhoz. A kulcslyuk felé tartom a pálca hegyét amikor motozást hallok kintről. Eltart mire felfogom, hogy ez még nem lehettem én - odakintről jön. Elfordítják a kulcsot a zárban mire ilyedten Charlenre meredek és a másodperc tört része alatt kémlelek körbe a szobában. Kiszúrok egy jókora szekrényt úgyhogy se szó se beszéd megragadom Charlene felém eső karját (szerencsére ez pont az ép karja) és a szekrényhez rohanok vele. Feltépem az ajtót, feltornyozott lepedők és ágyneműk fogadnak bennünket. Nincs más választás, be kell préselni magunkat. Toporogva próbálom siettetni Charlent miközben hátrapillantok, lenyomták a kilincset. Ha sikerül elbújnunk máris keresni fognak bennünket, egy biztos az ajtó nyitva marad úgyhogy kisurranhatunk.
- Örülök, hogy ilyen marha jól szórakozol. - húzom el látványosan a számat. Hát én ezt ennyire azért nem tudom értékelni. Igen, az első csókomat lopta el szó szerint és igenis nagyon zokon vettem a dolgot és nagyon nem tetszett, hogy ilyet művelt és ha nem akarja, hogy hozzá se szóljak egész este, akkor jobb lenne, ha legalább nem nevetne ilyen jót ezen, mert a végén még tényleg rosszban leszünk, nagyon rosszban. - Nem aggódtam, ha nem lenne evidens, hogy takarásban öltözöm át, inkább mennék pizsiben. - maximum az lesz a kérdés, hogy egy kézzel, hogyan oldom meg, de majd csak sikerül valahogy igaz? Már régebben is gyakoroltam a törött kézzel való öltözködést. Apa próbált ugyan anno sokszor segíteni, de mint tudjuk túlságosan makacs vagyok ahhoz, hogy elismerjem a kudarcot. Szóval elvonulok szépen a paraván mögé. Küzdök azért rendesen, fél karral öltözni tényleg elég macerás, akárki, akármit is mond, de azért felküzdök magamra végül mindent, a cipőfűzőmet pedig már meg tudom oldani a pálcámmal is. Mire nem jó, ha az ember lánya boszorkány igaz? - Kész vagy? - igen, azért naná, hogy kiszólok előbb. Nem tudom, hogy mennyire öltözik lassan és mintha hallottam volna valami kis robajt is kintről. Nem akarok arra kimenni, hogy még épp valamit rángat fel magára. Bőven elég ez a csók dolog, nem kell még mást is látnom belőle.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A little accident - Cameron & Charlene 2014-11-11, 10:57
- Az első? - pislogok rá értetlenül majd elvigyorodok. - Óóó de kis édes, egyelekmeg - nevetek jóízűen hátammal eltávolodva az ablak üvegétől. - Hmmm, jólvan azt elintézem - bólogatok majd leugrok az ablakpárkányról. - Viszont előbb át kéne vedleni, ebben a pizsiben nem lesz hosszúéletű a szökésünk - rázom meg a fejem majd ismét elnevetem magam. - Nyugi már, nézd ott van egy paraván - mutatok a szoba túlsó végébe - ott átöltözhetsz én meg majd itt, ígérem nem kukucsgálok - emelem jobb kezem a mellkasomra miközben a balt a vállam magasságában tartom. Ez amolyan mugli dolog, "cserkész becsszónak" hívják ha jól emlékszem. Bízva abban, hogy ő is érti a dörgést várok még egy kicsit amíg előkeríti a ruháit és bevonul a paraván mögé. Ezután én is lecsapok a szomszéd széken hagyott ruhakupacra és nekilátok a vetkőzésnek. Ledobom az egyértelműen cikis és előnytelen pizsit majd felhúzom a farmeromat. Közben persze a pálcám a földön landul és elgurul. Jobb híjján az ágyon keresztül vergődök át majd onnan becsúszok egy másik ágy alá, hogy kihalásszam a koszos sarokba gurult pálcát. A saját fekhelyemről közben lecsúszik az ágynemű maga alá temetve a pizsamát, a pólómat valamint a pulcsimat. Királyság, ez az én formám.
//
