2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Elég határozottan kijelenti, hogy mi a helyet. Ha nem megyek vele a bálba, akkor nem kapom vissza a naplóm. Most komolyan zsarolni próbál engem? Mert ha ez a célja, akkor sikerrel járt, elmegyek majd vele a bálba. Igaz vannak kételyeim az egésszel kapcsolatban, de kinek nem? Ha szerencsém van, akkor most úgy is jól tudom majd magam érezni, ha nem iszom magam részegre. Ez pedig azért elég nagy szó, ugyanis nem emlékszem már olyan bulira az elmúlt egy évből, amiről józanon érkeztem volna haza. Most ezen a karácsonyi bálon meg van a lehetőségem változtatni ezen a szokásomon. Persze azért nem hagyom annyiban a dolgot. Ha azt akarja, hogy várjam ki a bált, akkor ahhoz úgy is kell kérnie. Nem fogok én holmi "hé várjad már ki a bált" féle felszólításra reagálni. Azt akarom, hogy megadja a módját az egésznek, és én úgyis megkapom, amit akarok. Szóval kérek egy szép mondatot erről az egészről! - Megteszi - mondom egy tettetett gondolkodó fejjel. Tulajdonképpen még többet is kaptam tőle ezzel a mondattal, mint szerettem volna. Egy elismerő mondatot, amely valljuk be azért nekem is jól esik, pedig tudom, hogy lényegében túljátszotta a mondatot a kedvemért, de ez valamilyen szemszögből azért mégiscsak egy bók volt... Ahogy tekintete ajkaimra vándorol, akaratlanul teszem fel a kérdést, de most végre sikerül nyugodtnak maradnom a közelében. Igen, most megvan a fal, amin nem törnek át az érzelmek, és úgy látom, hogy ez Dariusnak is feltűnik. Nem reagál semmit, csak néz rám, és ettől már szinte én kezdem kínosnak érezni a helyzetet. Ennyire rossz, ha azt teszem, amit a szüleim mondtak? Ne mutassak ki semmiféle érzelmet. A probléma csak ott kezdődik, hogy ez rohadt nehéz és még mindig dolgozom az ügyön... Néha sikerül, néha nem, de idővel csak elég magasra és szilárdra tudom építeni azt a falat, nem? Ha nekik sikerült, akkor elvileg nekem is mennie kéne... Elnézve Darius lefagyott állapotát és tanácstalan tekintetét, adok neki egy biztató löketet, és remélem ebből már érzékelni fog bármit is. Amint kimondtam ezeket a szavakat, már éreztem, hogy meg fogja tenni, és szívem ismét vadul ugrándozni kezdett az izgalomtól és a várható érzésektől. Ahogy közeledik felém, lehunyom a szemeimet, majd érzem, ahogy ajkai találkoznak az enyéimmel Ez a csók más, mint a tóparton. Darius mintha most úgy érne hozzám, mint egy törékeny virághoz, mely bármelyik pillanatban lehullajthatja szirmait. Azonban ez a gyöngédség még kellemesebbé teszi a csókját, és ettől csak többet akarok belőle. Olyan, mintha ő is érezné, mert csókunk egyre hevesebb és egy olyan érzés kap el tőle, mintha megállt volna körülöttünk az idő. Sőt, nincs semmi más, csak ő meg én. Érzékelhető, hogy a levegő forrósodik kettőnk között és olyan, mintha egy seregnyi tündér repkedne a fejemben. Óvatosan szakítom meg a csókot, hogy se őt, se engem ne tudjon váratlanul érni, majd valószínűleg enyhén kipirosodott arccal pillantok fel rá. - Én... Nem gondoltam, hogy te ilyent is tudsz - bököm ki kissé értetlenül. Ennél bénább szöveget sem mondtam még az biztos... Jól van, csak nem fog emiatt hülyének nézni, ha meg mégis, akkor sincs gond, már felkért a bálra, nincs visszaút.
a hozzászólás Darcicanak készült, 508 szót tartalmaz, és írás közben a another love című számot hallgattam.
Gondolom nyilvánvaló amire ezzel a kijelentéssel utalni akartam. Nem kívánok új kívánságot kitalálni, maradok én a réginél, csak épp nem követem el a korábbi hibámat. Akkor is tudtam, hogy nem szabad felfednem előtte mit szeretnék, mert még nem tart ott, annak a szintnek az eléréséhez idő kell, s bár mostanra nyilván nyitottabb irányomban mint akkor ott a tónál, de még mindig nincs itt az ideje annak, hogy újra ugyan azt kérjem tőle. Bár most így belegondolva, hiába nyertem el tőle legutóbb is azt a potya kívánságot, mikor végül elmondtam mit szeretnék, nem adta meg nekem. Talán meg kellene próbálnom addig csűrni csavarni a dolgokat, míg ki nem szedek belőle még egy bónusz kívánságot, mivel a múltkor hoppon maradtam. Talán kicsit később, most nem lenne túl okos dolog a nagy újra egymásratalálást egy ilyen hülyeség miatt elrontani. Közben amúgy is elhangzik a kérdés, hogy mégis mikor szándékozom visszaszolgáltatni az elhagyott naplóját, mely azóta a tóparti eset óta az én őrizetemben pihen. - Ha nincs bálozás nincs napló... megmondtam. - Felelem válaszul megjegyzésére. Azonban mosolyt csal arcomra, ahogy még mindig pimaszkodik és megjegyzéseket tesz. Talán sosem sikerül majd kinevelnem ezt belőle.. de azt hiszem nem is akarom. Alig hogy ezen gondolatok átfutnak agyamon, újabb megjegyzésére kicsit megnyalom szám szélén majd fogaimat megvillantva egy vigyor tör utat magának. Nálam van az amit talán mindennél jobban félt, amit vissza szeretne kapni, mégis ő akarja megmondani, hogy mit tegyek. Istenem ez a lány valami hihetetlen. - Kérlek bírd ki azt a pár napot, hogy esélyem legyen a suli legjobb csajával menni a bálba. - Nézek rá ismét nagy, kérlelő szemekkel, a könyörgés végét megdíszítve egy indokolatlan de szükséges seggnyalással, majd kicsit elnevetem magam. Nekem ez nem megalázó, egyszerűen egy szükséges lépés ahhoz, hogy elérjem amit szeretnék, ha pedig ő ettől nyeregben érzi magát és magabiztosabb mikor a közelemben van, hát legyen. Azonban az, hogy tekintetem szemeiről ajkaira vándorol, nem kerüli el a figyelmét. Vágyakozva tekintek az ajkakra, melyek érintésének már csak gondolata is kellemes érzéssel tölt el. Saját képzelgéseim közül végül következő kérdése rángat vissza a való világba, melyre hirtelen kapom fel tekintetem és fürkészem a lány arcát. Meglepő. Nem az, hogy ilyesmit kérdez, hanem ahogyan teszi azt. Teljesen nyugodt, légzése egyenletes, sehol egy pír az arcán, vagy egy zavart esetleg mérges vonás szemei körül. Egyszerűen semmi ami arról árulkodna, hogyan is érez épp most, ebben a pillanatban, mely pár pillanatig engem zavar össze. Mintha egy nyitott könyvet zártak volna össze orrom előtt, hosszú ideje először, fogalmam sem volt mi lenne erre a kérdésre a helyes válasz vagy reakció, egyszerűen lefagytam arra a néhány pillanatra. Végül ismét felszólalt. Ha ezt akarom tegyem meg. Persze, nyilvánvaló, fogalmam sincs mi történt velem. De igen, mindennél jobban akarom. A tóparti eset óta üldöz azoknak a csókoknak az emléke és alig vártam, hogy újból megízlelhessem Anne ajkait. A következő pillanatban lassan el is kezdtem közelebb hajolni a lány felé. Minél jobban csökkent a minket elválasztó távolság, annál gyorsabban kezdett lüktetni a szívem. Végül olyan lágyan csókoltam meg a lány finom, puha ajkait, mintha csak attól féltem volna, hogy összetörik tőle, ha ennél egy parányit is durvább vagyok. Teljesen átadtam magam az engem elragadó érzelmeknek és érzéseknek, melyek hullámként csaptak át rajtam, s árasztottak el. Minél inkább belemerültem a csók varázsába, úgy kezdtem fokozatosan egyre intenzívebb és hevesebb is lenni. Legutóbb csak játék volt az egész és vissza kellett fognom magam, nem akartam kimutatni mennyit jelent nekem az egész most viszont eszem ágában sem volt abbahagyni. Mintha egy friss hideg vizű forrásra bukkantam volna, miután egy hétig, szomjan barangoltam eltévedve egy sivatagban. Egy korty semmire nem lett volna elég, fürödni akartam az élvezetben melyben most részem volt, s minden cseppjét kihasználni, amíg alkalmam van rá.
Talán jobban időzíti? Ugyan kérlek, nem csak az időzítéssel volt probléma a múltkor, hanem magával a kívánsággal is. Még hogy engem akar... Ennél furább kérést még sosem hallottam, mintha azt kérte volna, hogy szeressem. Ez meg még nagyobb képtelenségnek tűnik. Én meg szeretet, jó vicc. Majd akkor ha a szüleim esetleg elfogadnának egy ilyen haszontalan érzelmet, de nincs így és én is ezért lettem olyan, amilyen. Lehet, hogy nekik az sem tetszene, hogy naplót írok, éppen ezért jobb is, ha nem tudnak róla. Ez első kérdésem a naplómat illetően persze, hogy szinte rögtön kibukik belőlem. Mikor kapom vissza? Olyan régóta nincs nálam, hogy egyre jobban hiányzik. Mégis mit csináljak így a buta gondolataimmal? Csak gyűlnek és gyűlnek, mint a szemét... Éppen ezért szóltam Evangeline-nek, hogy muszáj beszélnünk a hétvégén. A most történtek után pedig eben még biztosabb vagyok, hiszen nem számoltam én azzal, hogy Darius elhív majd a bálba... - Elszökni? Vigyázz, mert kezdesz ötleteket adni - figyelmeztetem felpillantva rá. Ez nem is lett volna rossz ötlet, hiszen akkor nem kéne végig azon agyalnom, hogy mégis mi van kettőnk között, amit nem értek. Váratlanul ér ahogy hirtelen közelebb húz magához, a mondatára pedig hirtelen nem is tudom, hogy mit válaszoljak. - Nem lesz könnyű, de ha nagyon szépen kérsz, akkor kibírom - nézek rá egy cinkos mosollyal. Igen, hallani akarom, ahogy ezt kéri, azt akarom, hogy tegye, amit én kérek. Nem fogom hagyni, hogy csak azért, mert nála van a naplóm, úgy érezze, hogy irányíthat. Mert nincs így, engem nem irányíthat senki és az is csak szánalmas hiba volt, ami a jóslásórán történt. Nem hagyhatom, hogy az megismétlődjön. - Meg akarsz csókolni? - kérdezem nyugodt hangon, ahogy látom, hogy tekintete lassan szemeimről a számra vándorol. - Ha ezt akarod, akkor tedd meg - teszem hozzá suttogva biztatásképp, majd figyelem arcát, hogy most mégis mit fog lépni. Az biztos, hogy én nem fogok kezdeményezni, legalábbis NÁLA nem... Na nem mintha félnék vagy valami, de egyszerűen csak húzni akarom az időt, hogy minél később csókoljon meg. Mert ha megteszi, akkor tudom, hogy azzal megint elcsavarja majd a fejem, megint kivált majd belőlem valami olyan érzést, amit nem ismerek és ezért minél később kerít hatalmába a kábulat, annál jobb.
a hozzászólás Darcicanak készült, 364 szót tartalmaz, és írás közben a another love című számot hallgattam. ez most csak ilyen rövid... deeeee 90. hsz
Már- már komikus, hogy arcán milyen sebesen váltakoznak az érzelmek, ahogy elkezdem mesélni, hol is van a naplója. Először a rémület ül ki arcára, mikor megemlítem, hogy láttam valahol, de még mindig joggal hiheti, hogy azóta már valaki más karmai közé került a kis könyvecske, minden kis féltett titkával egyetemben, majd ahogy felfedem előtte a könyv jelenlegi tartózkodási helyt... nem is tudom. Kíváncsiság? Igen talán ez a jó szó. Kíváncsian mért végig, ahogy elmondtam a napló a szobámban lett elrejtve, nehogy véletlen más akadjon rá, s ekkor mintha olvasni kívánt volna bármely mozdulatomból, vagy rezdülésemből mely árulkodhat arról, képes voltam e beleolvasni. Végül mikor azt is elárulom, hogy ki sem nyitottam a drága kis könyvecskéjét egy hatalmas sóhaj szakad fel mellkasából jelezvén megkönnyebbülését. Nem fogok hazudni, hisz nyilvánvalóan direkt választottam ezt a módot arra, hogy válaszoljak kérdésére. Valamiért olyan jól esik nézni ezt az egészet. Bárki mással megtehetném, akárkiből képes lennék kiváltani mindezt, de fele akkora élvezetet sem okozna, ugyan ezek látványa másvalaki arcán. Anne olyan nekem, mintha egy festő azután, hogy világ életében egyszerű vásznakra festett volna, most egy olyan mágikusra lelt, melyen életre kelnek művei, így fokozva annak nemcsak művészi, de érzelmi töltetét is. Úgy van, az amit csinálok a körülöttem lévő emberekkel az én szemszögemből egyfajta művészetnek is nevezhető... még ha nem is épp egy szokványos fajta, azért akkor is elismerésreméltónak nevezném, eddig elért eredményeimet. Anne pedig az az anyag melyben műveim képesek elérni tökéletes formájukat. [b]- Áhh nem volt az... - bármit is készültem mondani a szavak az őket megindító gondolattal együtt elszálltak, ahogy a lányra nézve láttam milyen zavartnak tűnik. Tudtam én, hogy fontos neki ez a napló, de úgy tűnik, mégis sikerült valamilyen szinte alábecsülnöm annak értékét. Talán túlságosan is magamból indultam ki. Ha az én naplómról lenne szó, mindent megtennék, hogy a birtoklót vagy épp annak szavahihetőségét tönkretegyem, vagy épp magam mellé állítsam, végső esetben pedig egyszerűen beletörődnék, ha már tényleg nincs mit tenni. Anne azonban más. Való igaz, hogy része a világomnak... sokkal inkább mint bárki aki korábban látókörömbe került, mégis nincs velem teljesen. Van egy része ami olyan mint a többiek és ez az egész egy bizonyos értelemben sebezhetőbbé, talán gyengébbé teszi mint én vagyok. Mintha valami új emberfaj példánya lennék, ő pedig a láncszem az én fajom és a korábbi közt... mégis mivel jelenleg én vagyok az egyetlen példány, talán soha nem találkozom tökéletesebb partnerrel mint Anne. Vagy talán csak tényleg kezd elmenni az eszem, és mindent kitalálok, hogy meggyőzzem magam, mellette a helyem az övé pedig az én oldalamon. Addig tekerem és csavarom a szavakat a fejemben míg el nem hiszem, hogy ha meg kellene találnom az igazit, keresve sem találnék nála hozzám illőbb lányt... de miért tennék én ilyet? [b]- Talán ezt a kívánságom egy kicsit jobban időzítem majd ezúttal. - Kacsintok rá egy kellemes mosoly társaságában, ahogy hálája jeléül egy újabb kívánsággal jutalmaz meg. HA tudnák az emberek mennyivel egyszerűbb boszorkákat rávenni erre, mint Jinnek után kutatni.. [b]- A bál után, csak, hogy biztos legyek benne, hogy nem szöksz meg. - Vigyorodok rá, miközben kezénél fogva kicsit közelebb húzom magamhoz és én is közelebb húzósom hozzá, majd lehajolok, hogy szemeink egy szintben legyenek.[b] - Ugye kibírod még a kedvemért azt a pár napot? - Nézek rá nagy kiskutya szemekkel, ám hirtelen nagyot nyelek, ahogy tekintetem lélektükreiről, hirtelen ajkaira téved...
Engem is meglep, hogy úgy keze után nyúltam, de azt hiszem valami biztosítékot kerestem, hogy tudjam, ez valóságos. Ahogy ujjait összefonja az enyéimmel hirtelen egy bizsergés futja át egész testemet, de nem a rossz hanem az a kellemes bizsergés. Az a fajta, amitől úgy érzed, hogy minden rendben van és veled sincs semmi probléma, amitől nyugodt leszel. Furcsa, hogy pont ő hozza ki belőlem ezeket a reakciókat. Olyasmit mondott múltkor, hogy mindent rám olvasott, ami rá jellemző. Ezért lenne? A sok hasonlóság miatt? Bárhogy is legyen, valahogy vágyom erre az érzésre, a nyugodtságra és a biztonságra, amit mellette érzek. Eközben pedig mégis tartok az egésztől, mert nem tudom megmagyarázni, ami köztünk van és ez így nagyon nem jó. Csak sikerül kiejtenem a bűvös szót és hálás vagyok érte, hogy nem feszegeti tovább a dolgot. Azt hiszem érzi, hogy mennyire nehéz volt nekem kimondani ezt. Azonban azért a mosolyért, amit kapok érte, mondhatni már megérte. De ahogy ezután még végigsimít az arcomon és egy gyengéd puszit nyom a homlokomra érzem, hogy szívem ismét vadul kalapálni kezd. Csak egy puszit kaptam tőle, de már is így reagálok? Furcsa, nagyon furcsa, de inkább figyelmen kívül hagyom ezt az érzést - mint általában az efféléket. És ahogy ezt is elnyomom magamba, eszembe jut a naplóm, amibe le tudnám írni és attól a fejem is kitisztulna. Egy próbát megér, ha rákérdezek Darius-nál, és a válaszát hallva arcom kezd átmenni falfehérbe. Látta valahol? Ha ő látta, akkor más is, és akkor az illető tuti elolvasta és azzal vége mindennek, mehetek csomagolni mert átiratkozok egy másik iskolába. Nem, nem viccelek, ez esetben tényleg ez volt a tervem... A szüleim is megértenék és bár elég jól leszidnának, hogy mégis hogy volt képem elhagyni a naplómat vagy egyáltalán megírni, nem számítana... Aztán kapok egy kis magyarázatot, hogy hol van a naplóm. A polcán, a könyvei között? Csúcs... Már épp kezdeném felfogni a dolgot és arra gondolni, hogy elolvasta, mikor hozzátesz még egy mondatot. Hatalmas sóhaj szökik fel belőlem, ahogy megnyugszom. - Köszönöm, hogy nem olvastad el - bököm ki kissé zavarodottam a szavakat. Sikerül meglepnie, ráadásul nem is kicsit. Azt hittem, hogy bárki is találta meg, biztos elolvasta, és Darius-ból is ezt néztem ki. De ő nem így tett, meghagyta a naplómat érintetlenül és a titkaimat sem tudta meg. Ehhez pedig bevallom, elég nagy tűrőképesség vagy empátia szükséges. Mondjuk, ha empatikus lenne, akkor egyből visszaadta volna a kis könyvet, tehát marad az, hogy nagy a tűrőképessége. - Nem tudod, hogy mennyit jelent ez nekem. Tudom, hogy milyen nehéz lehetett nem beleolvasni, mert a legtöbben ezt tették volna. Szóval most megint jövök neked eggyel - pillantok fel rá, s a végén arcomon egy mosollyal rákacsintok. Megint kérhet valamit tőlem, és mivel az első kívánságát kissé elbénázta, mert olyasmit akart tőlem, aminél érzelmekre is van szükség, így remélem, hogy ezt az ajánlatomat most jobban átgondolja. - És... Azt elárulnád, hogy mikor és hogyan szándékozol visszaadni a naplómat? Eléggé nagy szükségem van rá - érdeklődök a vacak kis könyvecskéről, ami nekem olyan sokat jelent. Csak kapjam vissza minél előbb, hogy teleírhassam a sok buta gondolatommal, és akkor majd remélhetőleg minden rendbe jön...
a hozzászólás Darcicanak készült, 519 szót tartalmaz, és írás közben a another love című számot hallgattam.
Mintha csak megint teljesen átlátna rajtam, megjegyzi, hogy mintha csak kinéztem volna mely' színek állnának jól neki. Talán a legtöbb ember vagy legalábbis a legtöbb férfi egy ilyen képességet nem tekintene a leghasznosabb ajándéknak, de én büszke vagyok rá, hogy értek az olyasmikhez is mint a ruhák, színek egyebek... Hisz még soha senki nem halt bele abba, hogy sikerült megtalálnia a hozzá illő színeket, így fokozva kisugárzásának erejét nemde? Mindegy is. Mikor elmondom neki, hogy az elmúlt napokban hiányoltam a társaságát, be kell valljam nehezemre esett. Nem volt hazugság. Még ha össze vissza csak kétszer is találkoztunk, ezalatt a rövid idő alatt is egy olyan kötelék alakult ki kettőnk között melyre egyáltalán nem számítottam. Reakciójából láttam, hogy végül is ez az apró szócska, melyet nehezemre esett halkan is kiejteni, pontosan azt a hatást érte el nála mint amiben reménykedtem. Ahogy Anne elfordítja a fejét látszik, hogy zavarban van, talán kicsit el is szégyellte magát, de a következő cselekedete engem ér váratlanul. Ahogy apró kezével az enyém után kutat, majd végül megtalálja, meglepettség ül ki az arcomra. Ismét alkalmam van érezni selymes bőrének puhaságát, meleg kezének érintését és egy pillanatig sem habozva ujjaimat, gyengéden összefonom övéivel. Jó pár napja nem éreztem magam ennyire összeszedettnek, elégedettnek, vagy épp önmagamnak, mint most ebben a szent pillanatban. Mintha most vele az oldalamon minden a helyére került volna, végre semmi sem hiányzik és az a nyomasztó nyugtalanság, egyszerűen csak kámforrá vált volna érintésének hála. Bárhonnan is ez a különleges képessége, hálás vagyok, hogy ilyen könnyen eltudja vonni a figyelmem minden idegesítő vagy épp lényegtelen apróságról és az egészet egy olyan valami felé fordítani, ami kellemes érzéssel tölt el... felé. Végül kiejti azokat a szavakat, melyekre válaszom csak egy kedves, vidám mosoly. Tudom milyen nehéz lehetett büszkeségével dacolva akár ennyit is kimondani, akkor is ha csak magamból indulok ki, így nagyra értékelem a dolgot, valamint magamban elismerően gratulálok önmagamnak amiért sikerült elérnem nála azt az egészet. Szabad kezemmel végigsimítok arcán majd ahogy tenyerem megáll tarkóján gyengéden közelebb húzom magamhoz és egy apró puszit nyomok homlokára. Egyszerűen csak, hogy valahogy szavak nélkül is tudassam vele, hogy értékelem a gesztust, de tudom, hogy ha tovább beszélgetnénk a dologról, csak jobban zavarba hoznám, így ennyi elég is volt, hogy ezt lezárjuk. Eztán hirtelen, szinte a semmiből, az eltűnt naplója felől érdeklődik, mely már egy ideje az én birtokomban van. - De igen, mintha láttam volna valahol... de hol is? - Tettetek gondolkodást, mintha tényleg azt próbálnám felidézni merre láthattam azt a fránya kis könyvecskét. - Ja igen megvan. - Világosodom meg hirtelen, majd egy nagy vigyorral a lány felé fordulok és folytatom. - A szobámban van elrejtve a könyveim közé, nehogy valaki véletlenül beleolvasson. - Fejezem be végül, majd mielőtt szívinfarktust kapna annak gondolatától, hogy megtudtam a kis titkait... - Szörnyű lenne, ha annak ellenére, hogy én nem olvastam bele, más megtudná a kis titkaid... előttem. - Fejeztem be egy végül egy vidám mosollyal. Mit ne mondjak azért eléggé nagy volt a kísértés, hogy fellapozzam a naplóját és megtudva benne élete jelentősebb dolgait, hatalmas előnyöm legyen vele szembe és könnyedén magamhoz láncoljam az összeszedett információ megszerzésével... de az úgy nem lenne mókás. Ráadásul... azt hiszem rosszul is érezném magam, ráadásul... nem számít. A lényeg, hogy nem tettem meg, amit remélem ezúttal ő értékel nagyra, mert gondolhatja milyen nehezemre esett ennyi időn át magamnál őrizni, de nem beleolvasni a naplójába.
Ahogy megkönnyebbültem felsóhajt a válaszomat hallva, úgy veszem ki, mintha azért kicsit ideges lett volna. Ezek szerint nem csak számomra kesze-kusza a kapcsolatunk. Egyszerűen nem értem, hogy mit művelt velem, hogy így érzem magam a közelében, és ezt tudni szeretném. Tudni akarom a miértjét és hogyanját. Aztán persze rájövök, hogy ha lesz partnerem, akkor mégsem kellene olyan ruhát felvennem, ami miatt azt is mondhatnák rólam, hogy most jöttem a sarokról... Ráadásul pont Dariussal megyek, és ezért még jobban szeretnék kinézni, mert... Hé, most én komolyan arra céloztam, hogy emiatt a pasi miatt képes leszek több időt belefektetni majd a készülődésbe, mint terveztem? Lényegében azt hiszem így lesz... - Vagy ugyanazok a kedvenc színeink, vagy csak jó szemed van és direkt olyanokat mondtál, amik jól állnának nekem - mosolyodom el. Fekete, fehér és vörös. Legalább tényleg jó színeket mondott. Falnak mentem volna, ha mondjuk barnát mond, vagy valami más ilyen undorító színt, amit utálok. Ahogy meghallom azt a halk kis szót, amit Darius kimond, érzem, hogy most sikerült elpirulnom. Még szerencse, hogy az alapozóm miatt ez nem olyan feltűnő. A biztonság kedvért azonban inkább elfordítom a fejem, s észre sem veszem, de jobb kezemmel megkeresem bal kezét, majd megpróbálom nem elengedni. Furcsa, de az, hogy a kezeinket így összekapcsoltam megnyugtatóan hat rám. Hiányoztam neki... Hirtelen kezdem magam még rosszabbul érezni amiatt, hogy az elmúlt napokban kerültem. Eddig is zavart, mert legbelül egy hang folyton csak őt emlegette, de most még inkább fáj, hogy így viselkedtem. Tudom, hogy nem volt szép, de ilyen természetem van... Viszont ha a jó oldalát nézzük, akkor legalább Darius nem találkozott velem, mikor a kontaktlencséimre vártam, és félig-meddig vakon járkáltam egész nap. Ez esetben lehet, hogy fel sem ismertem volna. Ráadásul néha még azt az idióta szemüveget is fel kellett vennem, mert tényleg nem láttam semmit. Tudom, hogy a szemüveg plusz 20 IQ, viszont nem szexi... Nekem legalábbis szerintem nem áll jól, és ezért is utálom annyira. - Én... Sajnálom... - nem fejezem be a mondatot. Azt hiszem tudja, hogy mire céloztam, és remélem, hogy nem akarja, hogy mondjam ki hangosan. Már az is kész csodának számít, hogy kimondtam ezt a bocsánatkérő szót. Jegyezze meg jól mert nem használom sűrűn, és ő azon kevéske ember közé tartozik, aki most hallhatta tőlem eme bűvös szót. Mondanám, hogy ő is hiányzott nekem, de egyszerűen nem megy. Én képtelen vagyok kimondani ilyeneket, már évek óta nem mondom el az érzelmeimet. Erre van a naplóm, ami most nincs meg. De Dariussal voltam, amikor azt hiszem utoljára nálam volt... - Öm... Esetleg nem tudsz valamit a.... a naplómról? Elvesztettem és... félek, hogy elolvassa valaki - érdeklődök kisebb szüneteket tartva a mondataim közepén. Az egyik részem az akarja, hogy nála legyen a titkaimat tartalmazó könyvecske, egy másik részem viszont az ellenkezőjét szeretné. Hogy miért? Azért, mert ha nála lenne, akkor biztos beleolvasott volna... Vagyis, a legtöbb ember ezt tenné ebben az esetben. Nos, nálad van, vagy nem?
a hozzászólás Darcicanak készült, 480 szót tartalmaz, és írás közben a come as you are című számot hallgattam.
Valóban sikerült megállásra kényszerítenem ezzel a kérdéssel. Remek, akkor az első lépés kész. Ahogy megindulok felé, felteszem a nagy kérdést és őszintén be kell valljam egy kis félelemmel vegyített izgatottság kavarog bennem, mely minden egyes pillanattal jobban szétterjed testemben, míg a válaszára várok. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára hasonlót. Jó ideje nem volt már semmi, vagy épp senki aki számított volna annyira, hogy idegeskedésre pazaroljam miatta az energiám. Ezúttal azonban még csak beleszólásom sem volt a dologba, magától zajlott le bennem ez a folyamat. Elképesztő, hogy ez az egész felfordulás mind egyedül emiatt a lány miatt van. Úgy érzem, mintha valaki megbűvölte volna körülöttünk a teret, hogy minden egyes eltelt másodpercet a végtelenségig nyúlónak érezzek, ám ez csak addig zavart, míg a lány háttal állt nekem. Ahogy ismét szemtől szemben álltunk, és láthattam az arcát, az ajkait... a szemeit, az egész belassult állapot sokkal élvezhetőbbé vált. Eztán végre elkezdtek kicsúszni a szavak amikre eddig vártam. Egy részük legalábbis. Oké nincs párja és... nem is kell? Ugyan, mikor lettem én ilyen kishitű? Persze, hogy igent mond. Gyerünk, mondd, ki, mondd, hogy igen, mondd, hogy igen... ezazz. Arcomon a mosoly csak még erőteljesebb lesz, ahogy megkapom a várt választ, ráadásul egy enyhe sóhaj is felszakad mellkasomról, jelezvén, hogy megnyugodtam. Általában zavarna, hogy emiatt látja rajtam, hogy esetleg izgultam a válasza miatt, de őszintén jelenleg legkevésbé sem érdekel az egész. Aztán persze megmutatkozik, hogy lányból van, hisz a meghívás után az első gondolata, hogy új ruhát kell vennie. Ember, még bele sem gondoltam, hogy mit fogok majd felvenni a bálozáshoz... ha melegítőben mennék is jobban néznék ki mint a többség fele... de mivel Anne-vel mehetek, azt hiszem kicsípem magam, csak azért is. - Fekete, fehér... vörös. - Feleltem kérdésére. Igazából úgy különösebben kedvenc színem nem igazán van, de elképzeltem mit látnék rajta legszívesebben és ezek elég jól mutattak rajta a fejemben. A következő pillanatban kicsit lehajtom a fejem és a mosoly is eltűnik az arcomról, majd egy pár pillanattal később felpillantva ismét mélyen szemeibe nézek. - Hiányoztál... - Mondom ki végül halkan, alig hallhatóan. Nem érzelgősködni akarok és nem is sajnáltatni magam, csak úgy gondolom jó ha tudja. Ha emiatt netán egy kis bűntudata lenne a kerülésemért, talán nem csinálja ezt többé és mindjobban magamhoz láncolhatom. Most döbbentem csak rá, hogy mennyire akarom ezt. Az elmúlt időszakban egyszerűen nem voltam magamnál. Olyan mintha legutóbbi találkánk alkalmával kiszakított volna belőlem valamit. Egy darabkát amit nélkülözhetetlen ahhoz, hogy én én legyek és csak akkor kapom vissza, mikor a közelemben van. Most újra összeszedettnek, és egésznek érzem magam... miatta. Még a gondolat is szörnyen frusztráló, hogy azt kell éreznem valaki mástól függök. Már jó ideje nem volt így. Legalábbis mióta szülői felügyelet nélkül is boldogulok semmiképp. Viszont most, hogy mégis úgy tűnik szükségem van valakire, hogy egyben tartsam magam... örülök, hogy pont ő lett ez a valaki.
Mégis mit keres ő itt? Ha már órára nem jött be, akkor mégis mi értelme volt idefáradnia? Ahogy észreveszem, úgy indulok el egyből a másik irányba kicsit gyorsabb léptekkel, remélve, hogy nem jön utánam. Úgy érzékelem, hogy ez nem is történik meg, s egy megkönnyebbül sóhaj hagyja el ajkaimat. Lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, hogy miattam van itt és akar valamit tőlem... Azonban a kérdéstől, melyet feltesz, egyből ledermedek. Az érdekli, hogy van-e partnerem? Pont nekem? És ezt pont ő kérdezi? Tőlem? Sikerült elérnie, hogy ne tudjak megmozdulni. Torkomban gombóc keletkezik a meglepettség - és az izgalom? Nem amiatt még véletlenül sem, kizárt - hatására. Nem tudom, hogy mégis hogyan válaszoljak neki. Természetesen még nincs partnerem, és már le is mondtam róla, hogy esetleg lesz. Az volt a tervem, hogy fölveszem az egyik - a tanárok szerint biztosan túlságosan is rövid - koktélruhát, amit múltkor vettem Skyla-val, és pár kör ital után felszedek majd valakit. Ha otthon vagyok és elmegyek bulizni, akkor is ezt csinálom, és bár gyakran bánom másnap, hogy mik történtek, sosem tanulok a hibáimból. Inkább túllépek és úgy teszek, mintha mi sem történt volna... De túlságosan elkalandoztam és gondolataimból Darius újabb mondata zökkent ki. Hogy én vele menjek? Éreztem, hogy erre akar kilyukadni, de most, ahogy kimondta, csak még jobban kezdek ideges lenni, mert félek a lehetséges következményektől. Kezeim is elkezdenek remegni, s a gombóc csak még nagyobb lett. A szívem pedig... Hát had ne kelljen leírnom, hogy mennyire megbolondult... Már megint. Gyerünk Anne! Szedd össze magad! Fordulj meg és válaszolj! Mondj igent! Egy, kettő! Biztatom magamat gondolatban, azonban valójában megtenni mindezt nem olyan könnyű. Nagy levegőt veszek és lassan kifújom, majd óvatosan a fiú felé fordulok. Már szinte kezdtem elfelejteni milyen szép szemei vannak... A francokat kezdtem, hiszen szinte mindig ez járt a fejemben. Az az édes mosoly az arcán pedig csak még többet nyom a latba. Eltelik pár másodperc - melyet én órákként érzékelek -, mire eljutok oda, hogy kinyögjem a válaszokat, ugyanis az a fránya gombóc csak megnehezíti a beszédet. - Még nincs... És... - minimális szünetet tartok, majd felpillantok, belenézek azokba a sötétbarna szemekbe és így bököm ki a lényeget, hogy érzékelhesse, komolyan gondolom, amit mondok. - És nagyon szívesen megyek veled... Amint kimondom ezeket a szavakat, a gombóc olyan gyorsan tűnik el, mint a szivárvány az égről. Csak erre ment ki a játék? Ki kellett mondanom ezt? Furcsa, utoljára talán négy éve kerültem hasonló helyzetbe, de Darius ellett tudnom kéne, hogy soha semmi sem olyan, mint egyébként. Valahogy mellette más vagyok, nem tudok tisztán gondolkodni és hagyom irányítani magam. - Viszont akkor új ruhát kell vennem... Mi a kedvenc színed? - kérdezem egy kissé zavarodottan. Még ezt is el tudja érni nálam... Mármint azt, hogy zavarba jöjjek. Remélem, hogy érzékeli, mekkora gesztus volt most tőlem az előbbi. Hagyom, hogy ő döntse el a ruhám színét és ez nagy szó. Azt viszont már biztosra tudom, hogy este visszafestem a hajam szőkére. Ha már úgyis vele megyek a bálba - már ha tényleg komolyan gondolta a kérdést, és nem csak szórakozik velem -, akkor igazán visszaválthatok az előző hajszínemre, mert ezek szerint a jövőben talán nem kéne úgy kerülnöm őt, mint eddig. Egy részem úgyis folyton arra vágyik, hogy vele legyen, akkor most kedvezek egy kicsit neki...
a hozzászólás Darcicanak készült, 537 szót tartalmaz, és írás közben a come as you are című számot hallgattam.
Anne... mondtam már, hogy csak a baj van veled? A múltkor történtek óta egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből ezt a lányt. Bár megjegyezném, hogy próbáltam. Úgy gondoltam, jó lesz ha egy darabig nem találkozunk, főleg, hogy legutóbb elég zaklatottan távozott... meg amúgy is, nem akartam túlságosan rámászni. Annyival jobb és persze egyszerűbb lett volna, ha kettőnk közül ő bírja kevésbé ezt az egészet és felkeres... annyival jobb helyzetben lennék most, annyival magabiztosabb lennék és annyival kevesebbszer hangzott volna el most az annyival szó. Mégis most kicsit olyan ez az egész, mintha én futnék utána. Nem okoz túl nagy örömöt, de be kell ismernem, eléggé idegesít ez a részéről mutatott távolságtartás. Új hajszín, néha szemüveg... úgy ám, észrevettem. Mindent elkövet már csak annak érdekében is, hogy lehetőleg fel se ismerjem és egyszerűen elmenjek mellette a folyosón, de nem hiszem, hogy továbbra is képes lennék erre. Úgy érzem, hogy szükségem van rá és az őrületbe vezet ez a gondolat. Nekem nincs szükségem senkire. Nem vagyok az a fajta ember aki nyálcsorgatva hajszolná a nagy szerelmet, vagy úgy egyáltalán olyan aki hisz az ilyesmiben. Egyszerűen csak... túl jó volt vele a játék és most unatkozom... nyilván. Mégis mostanában egyáltalán nem unott, de sokkal inkább idegesnek érzem magam. Annyira sem kötnek le a körülöttem lévők mint eddig, és az egész időről időre elkezdett kitörni belőlem. Nem hagyhatom, hogy egyszer csak robbanjon ez az egész és az eddig erőfeszítéseimet semmisé tegye egy ilyen... boszorkány. Ha az kell hozzá magamhoz láncolom, de nem engedhetem meg, hogy ennyire darabjaimra hulljak. Viszont azt hiszem, már ki is találtam, hogyan oldhatom meg ezt az egészet.
Tudom, hogy elkéstem, őszintén szólva nem is állt szándékomban beülni erre az órára. Csak rosszabb lett volna. Ha bent lát a teremben, kerül, aztán olyan gyorsan tűnik el az óra végén ahogy lehet... viszont, ha azt hiszi nem fenyegeti a jelenlétem, a többiekkel együtt távozik majd az egyetlen kijáraton ár, szóval nem igazán tud majd elkerülni. Hirtelen székek csikorgása és lépések zaja szűrődik ki a teremből jelezvén, hogy véget ért az óra, majd hamarosan megjelennek az első kifelé igyekvők. Szemeim villámgyorsan cikáznak emberről emberre, hogy kiszúrjam az általam keresett személyt, de az első nagy hullámban nem volt benne. Ez mégjonn, legalább nem egy seregnyi ember közül kell majd kihalásznom. Nincs más dolgom mint várni... ami általában nem okoz gondot, de most az agyamra megy. Ember, olyan szánalmasnak érzem magam az egész miatt... Hirtelen azonban az utolsók közt megpillantom Anne-t. Próbálom nem kimutatni, mennyire örülök neki... amúgy is miért örülök? Meglát, majd azonnal elfordul és a másik irányba indulna. Hirtelen nem tudom mit tegyek... nem futhatok utána, nem lehetek kétségbeesett, nyugodtnak kell maradnom... mint mindig. Csak nyugodtan. - Van már párod a Karácsonyi Bálra? - Kérdezem hangosan. Persze nem ordítva, de ahhoz épp eléggé hangosan, hogy tutira meghallja. Remélem ettől megtorpan, s ha így van, lassú léptekkel, komótosan haladva indulok meg felé. - Csak mert ha még nincs... arra gondoltam eljöhetnél velem. - Fejezem be végül egy vigyorral arcomon, ahogy elérek hozzá és mögötte állva várom, hogy reagáljon valamit... akármit.
A múltkori eset óta úgy döntöttem, hogy legyek bármilyen fáradt is, nem fogok megint utolsó pillanatban beérni jóslás órára. Oh, nem, nem, az kizárt, hogy én még egyszer Dariussal kerüljek párba... Főleg a múltkori jelenet után a tóparton... Mióta az megtörtént, azóta próbálom kerülni, mert egyszerűen nem értek semmit, ha vele vagyok, arról meg ne is beszéljünk, hogy minden egyes érintésétől végigfut rajtam a hideg. A legnagyobb baj, hogy a naplómat sem találom. Biztos elnyelte a föld vagy valami. Legalábbis remélem, hogy ez történt, mert ha bárki megtalálja és elolvassa, akkor én idegösszeomlást kapok. Csak az kéne, hogy a legjobb barátnőmön kívül még valaki tudja a valódi érzéseimet. Igaz Evangeline sem tud mindent, de mégis többet tud rólam, mint bárki más. Most viszont kanyarodjunk vissza a mai jóslás órához. Direkt fél órával előbb érkeztem, és leültem egy régebbi partneremhez, mert így legalább a párban dolgozásnál elkerülhetem Dariust. Azonban ki gondolta volna, hogy ekkora szerencsém van? Be se jött órára, és ez csak megkönnyítette a dolgomat. Mennyivel jobb volt így annál, mintha tudtam volna, hogy itt van ő is a teremben és figyel - mert tuti, hogy ezt csinálta volna, csak azért, hogy bosszantson engem. Úgy néz ki, hogy ma jó napom lesz. Sikerült hoznom a régi formámat az órán, és ennek nagyon örülök. Ennyit számít az, hogy Darius nincs a közelemben? Akkor kérlek, ne jöjjön be több jóslás órára. Sőt, inkább adja le ezt a tantárgyat, csakhogy könnyebb legyen elkerülnöm. Túl kínos volt a múltkori számomra, hiszen ha csak ketten lettünk volna, akkor semmi bajom, de az a hülye liba persze, hogy pont arra járt. Aztán még a könyvtárban is az agyamra ment... El lehet képzelni, hogy már mennyire unom azt a csajt... Amint kilépek a teremből csengetés után, rájövök, hogy korán ittam a medve bőrére. Miért is vagyok mindig én az utolsó? Miért nem tudok a tömegben kijönni, hogy ne keltsek feltűnést? Még a barna haj is most csak emiatt van, pedig egy ideig szőke akartam maradni. Mindegy, így legalább tényleg nem szúrt ki - eddig. Most viszont itt áll a folyosón és, láthatóan észrevett. Ne! Bármit, csak ezt ne! Fordulok is balra, hogy megpróbáljak gyorsan lelépni, meglátjuk, hogy összejön-e.
a hozzászólás Darcicanak készült, 360 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam.
A hozzászólást Anne Newsome összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-11-24, 19:16-kor.
deeeee 90. hsz 
