2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hogy nem ígér szabadságot? Akkor meg minek válaszoljak? Ez valami klasszikus gonosz vonás, hogy hülyének nézik az áldozatot? Nyilván az... és persze kérdez, ahogy ígérte. Tekintve, hogy azt gondolom mit sem számít mit válaszolok felnézek, egyenesen a férfi szemébe. Általában melegséget sugárzó világoskék tekintetem azonban most sokkal inkább indulatos, haragos de ugyanakkor távolságtartó. - Bestiamester szakon tanulok - jelentem ki végül. Egy pillanatig úgy tűnik feldühítettem valamivel ám a helyett, hogy azért lépne elém, hogy bántson leszedi a köteleimet és megragadja a pálcámat. Éppen a nyakának ugranék ám minden összekavarodik. Hirtelen eltűnik a barátságtalan szoba, egy istállót látok nem messze ám amikor a férfi nyomására ugyan de közelebb lépünk egy teljesen más kép tárul a szemeim elé. Nem nagyon van időm reagálni, pedig fejben már eltervezem, hogy térdhajlaton rúgom, elkopzom tőle a pálcámat és elrohanok. A valóság azonban ennél sokkal kevésbé kalandosabb, csak kapkodom a fejem meg nagyokat pislogok azon a szövegen amit levág. Jön egy manó, aztán az elrablóm közli vele a sorsomat. - Mi, mivan? Eszednél vagy? - förmedek rá elvörösödve a dühtől, készülnék én mostmár úgy istenesen arcon vágni - fizikailag valószínűleg maximum a mellkasát tudom eltalálni tekintve, hogy jóval magasabb nálam - én persze még ennyivel is beérném. Ám bosszúm beteljesületlen marad mivel az idegen egy szempillantás alatt köddé válik. Oké, nem lehet más... ez egy álom.
Később rájövök, hogy nagyon nem erről van szó. Szép szoba, sebek ellátva meg kaptam valami béna göncöt ami úgy lóg rajtam mint tehénen a gatya. Nem tudom, hogy gondolta, hogy az anyja ruhája jó lesz rám. Könyörgöm... ennyire azért nem kövérít a kabátom. Eleinte dühöngök, nem igen kérek enni sem - nem alszom mert éjjel nappal azon agyalok, hogy hogyan szökhetnék meg innen. Idővel azonban rá kell jönnöm, hogy innen nincs menekvés. Ez már meghaladja az én tudományom - bárcsak jobban figyeltem volna egy-két tanórán.
Látom a lányon a dühöt, az összezavarodottságot, de sok ideje nincs átadni magát az érzésnek, mert hamarosan egy jóval erősebb érzés veszi át a teste felett az uralmat, ami a fájdalom. Én is sokszor átéltem a kínt, amit a lány, mert egykor rajtam tesztelték a társaim a varázslatot, az újoncon, addig, amíg én is régivé váltam az utódom megérkezéséig. Sajnálom, de nem szeretem, ha valaki nem úgy viselkedik, ahogy a helyzet megköveteli. Ugyan ha akarnám megtörhetném, de még értékes lehet a számomra és ez az egyetlen, ami megmenti attól, ami akkor várna rá, ha ő is egy ex-halálfaló társam lenne, aki elárulta a sötét jegyet, miután a Nagyúr örökre eltávozott közölünk. Egy könnycsepp folyik le az arcán. Odalépek és gyengéden letörlöm, tetszik, hogy ennyire erős, kevés ilyen embert láttam, mint ő, még a társaim legtöbbje is már akár a banki kulcsait is átadja a teljes vagyonával, pedig még csak fél órája vagyunk itt és körülbelül 15 másodpercnyi kínzásban volt része. Az emléket csak csöndben nézem, nem tudom, hogy a lány mit von le belőle tanulságként, de igen csak tanulságos emlék volt. Kezdek rájönni, hogy több van a lányban, mint elsőre látszik és nem véletlen, hogy őt kellett elrabolnom. - Utolsó kérdést tennék fel, ha válaszolsz, akkor ugyan szabadságot nem ígérek, de meglátjuk mit tudok tenni az ügy érdekében. Hagyom egy fél lélegzetnyi időt, mielőtt folytatnám. - Ha igaz, amit mondasz, akkor 19 vagy, tehát egyetemre jársz a Roxfortba. Áruld el nekem, hogy milyen szakon tanulsz! Ha elmondja ha nem, akkor mellé lépek, majd egy varázslattal leszedem róla a közeleket, magamhoz veszem a pálcáját, majd a következő pillanatban egy romos istállóépület előtt vagyunk, de csak addig tűnik annak, amíg közelebb nem lépünk, mert akkor feltűnik előttünk a Jarle birtok. - Törpe! Kiáltom. Ugyan nem tudom a nevét, de ő tudja, hogy ilyenkor rá gondolok és egyből megjelenik egy csinosabb házimanó és hajlong. - Mit kíván a gazda? Visítja nem épp kellemes hangján, amire én válaszolok. - Vidd a lányt egy szép szobába lásd el a sérüléseit és keres neki valami ruhát anyám göncei között. Mostantól napi 24 órában vigyázol rá, amíg más parancsot nem kapsz. És ezt ha már kitombolta magát, akkor add oda neki, úgysem tud megszökni innen, ha megteszi, akkor rajtad verem le. Megértetted? Adom oda a manó lánynak a vendégünk pálcáját, hogy amint a lány nyugodtabb lesz, akkor megkaphassa, mégsem élhet egy varázsló a pálcája nélkül, nem vagyok én barbár, hogy ilyenre kárhoztassam a lányt, ha már elraboltam és ideiglenes vendégként itt tartom, amíg kitalálom, hogy mi is a célom veled.
//Egyelőre akkor most ide "költöztél" a birtokra, írtam neked levelet. 22 után tudjuk folytatni, valószínűleg egy hármas/ négyes játékkal RAsmussal és Shenzivel karöltve. Köszönöm a játékot és remélem folytatjuk majd.//
Hogy mit érzek? Azon kívül, hogy igencsak összezavarodtam? Azthiszem dühös vagyok, mintha bosszúra szomjaznék. Az nem járja, hogy valaki csak úgy kénye kedvére kínozgasson - holott még azt sem tudja ki vagyok. Sőt, valószínűleg még csak komoly célja sincs velem. Épp csak eszembe jut a szó amit keresek, szánalmas amikor ismét szörnyű képek tárulnak elém. Az elmém ordít, mintha belülről próbálnák szétfeszíteni a testem. Igazán el sem tudom mondani milyen az ha így gyötrik az embert, érthető hát, hogy dühös vagyok. Összeszorítom a szemeimet, úgy préselem egymáshoz a fogaimat, hogy félő kitörnek a helyükről mígnem végül ismét megszabadulok. Valóban megszabadulok? Kezdem elveszíteni a különbséget a valóság és varázslat között. Azonos lenne a kettő? Érzem ahogy végigcsordul egy könnycsepp az arcomon - nem a szomorúság inkább a düh szülte. Kér, hogy meséljek ám időt nem ad rá. Inkább folytatja a játékot - mondanám, hogy beletörődtem de ki tud az ilyesmibe beletörődni? Mikor a tested görcsbe rándul és te legszívesebben összegörnyednél ám a kötelek nem engednek, vörösre dörzsölik a bőröd mígnem a húsodba vájnak. Felnyögök mintha ez megszabadíthatna pedig tudom, hogy nincs menekvés. Épp csak elhiszem, próbálok szabadulni meg nem is amikor kinyitom a szemeimet s egyenesen az idegenébe bámulok. Legszívesebben arcon köpném de ez nem segítene rajtam. Érzem ahogy szemgolyóimat égeti a nyers, olthatatlan düh. Valami jobbat kell kitalálnod Rosemary. Mikor közli velem, hogy elrabolt és én ezt köteles vagyok némán tűrni elképzelem ahogy jó alaposan beletérdelek a golyóiba de nyilván ezt nem tehetem meg, azért élvezném. Ha azt játszuk, hogy néma vagyok akkor legyen így. Összeszorítom a számat és kihúzom magam ültömben - álom a férfi tekintetét mígnem emlékezetem világa egy rég törént eseményhez kalauzol.
Nagyon fáj a térdem, vérzik. Feltekintek de alig látok könnybelábadt szemeimmel, csak sírok miközben a testem remeg. Megáll mellettem egy szán és édesapám hajol le hozzám, aggódó tekintete a lábamon lévő sebre téved majd mikor rám pillant mosolyog. A karjaiba vesz és visszalép velem a szánba. Nem tart soká míg átszeljük a jeges pusztát, a kutyák csaholására és a lábamba harapó hidegre emlékszem csupán. Miután megérkezünk az igluba anya tettrekészen ültet le az egyik fókaprémre. Apa az ölébe ültet majd megsimogatja a hajam és egyenesen a szemembe néz. Anya közben matat valamit a lábamnál mire felsikkantok. - Rosei, most elmondok neked valamit amit nagyon fontos, hogy megjegyezz. Figyelj rám - duruzsolja édesapám. Mindig rabul tudott ejteni a hangjával, remek mesélő volt így szinte el is felejtkeztem a bajról, fájdalomról. - Te egy Miller vagy Rose. A mi családunk tagjai szerencsések mert bátor a szívük, - helyezi a tenyerét a mellkasomra - éles az eszük - simogatja meg a fejemet - és gyors a lábuk. Mi nem sírunk bármi is történjen - törli le a könnyeimet. Büszke ksiugárzása és szeretettől túlcsorduló tekintetet aznap örökké az emlékezetembe vésődött.
A csókom megtette a hatását, látom rajta, hogy nem tudja hova tenni a dolgot. Nem kell a fejbe másznom, hogy tudjam mit gondol vagy mit érez, hiszen az arcára van írva a belső vívódása. Jót mosolygok magamban a dolgok, de egyelőre tényleg nem tudom, hogy mit is akarok tudni, talán csak a gondolat, hogy én is elraboltam valakit, az az érzés, ami hiányzott. Érzem, hogy újra van értelme a létezésemnek, nem mintha a gyilkolás nem lenne élvezetes, nekem mégis inkább az emberek kínzása, őrületbe hajszolása, megtörése és szenvedésének látványa az ami valódi boldogságot jelent. A lány más, ő benne érzek valamit, ami felhívta a figyelmem. Szépsége? vagy csak az, hogy képes volt ellenállni, hogy ne kiáltsa el magát a Crutiatus átok alatt? Nem tudom, de valamit látok benne. Végre valaki, aki valódi kihívást jelent, egy erős jellem. Viszont a válasz nem tetszik, vagyis legalább megtudtam belőle a... nevét és a korát. Legalább már nagy korú. Mivel szeretnék többet megtudni újra a kínzásához folyamodok. ~Crutio.~ Most már 5- 6 másodpercig is fenn tartom a varázslatot, majd elengedem. - Egy kicsit többet szeretnék tudni. Mesélj valamit az életedről, szüleidről, családról, suliról vagy csak magadról. Lassan rájjövök, hogy nincs oka az elrablásának, egyszerűen csak az élvezet és a lehetőség, ami miatt mégis megtörtént. Ha nem ő, akkor valószínűleg valamelyik iskolatársa, de a sors úgy akarta, hogy ő legyen. Hiszek a végzetben és abban, hogy mindennek oka van, így most sincs okom kételkedni az okokban, így kellett lenni. A fejében az intim tapasztalatait már láttam, így pontosan tudom, hogy milyen az ágyban, így a kérdése váratlanul ért. ~Crutio.~ Ismét csak pár másodpercig tartom fenn. - Elnézését kérem a hölgynek, hogy olyan dolgokba turkáltam, amihez semmi közöm. - Közlöm vele hideg gúnnyal, miközben bűnbánó arcot vágok és meghajolok, hogy még jobban átjöjjön a gúny, hogy nem igazán érdekel a véleménye a kérdésben. - Csak hogy tisztázzuk, én épp elraboltalak és azt teszek, amit akarok. Te ugyan nem vagy köteles némán tűrni, de akkor a következményekkel is számolnod kell. Világosítom fel tudatlan áldozatomat. ~Legilemens.~ Egyelőre nem célzottan keresek, leginkább az első emlék érdekel, ami szembe jön, legyen az intmebb vagy csak egy baráti beszélgetés.
//Mivel nem ismerem a karid összes dolgát, így ezt az emléket rád bízom.//
Persze, hogy ő kérdez elvégre ő az emberrabló. De mégis mi a fenét akarhat tőlem? Persze a helyett, hogy ezt megtudnám valami sokkal egyértelműbb hatalomfitogtatást kapok. A hirtelen jött fájdalom és megállíthatatlan gyötrődés uralkodik el a testemen. Minden egyes izmom összerándul, a fogaimat összeszorítom. Nem, nem fogok sikítani. Valószínűleg nem tart túlzottan sokáig a dolog jómagam mégis úgy érzem máris órákat gyötrődtem. Nem, egyáltalán nem vagyok ehhez hozzászokva. Velem sosem bántak még így, engem még sosem gyötörtek. Vége van és én sóhajtva nyögök fel, kissé szédülök. Kezd homályisulni a látásom ettől a lefejjel lógástól. - Rosemary Miller, 19 - szabom igencsak szűkre a választ miközben ősszeszorítom a szemeimet, hátha tisztul tőle a látásom. Semmi. Hülye lennék titkolózni ez előtt a fickó előtt, úgyis megtudja amit akar. Előbb vagy utóbb. Na meg nem vagyok én valami titkos kém, mi szüksége lehetne rám egy ilyen... emberrablónak? Fogalmam sincs ki lehet ő. Most meg mi van? Na ne már, ezt nem csinálhatja. Semmi köze hozzá, hogy én kivel mikor és mit, jézus, nemár! Na ekkor egyszercsak koppanok a földön. Van annyi lélekjelenlétem azért, hogy kinyújtsam a kezem ezzel tompítva a zuhanást. Egy röpke pillanatig úgy érzem elég gyors vagyok ám amikor felkap mint egy kislányt rögtön rájövök, hogy tévedtem. Könnyedén dob bele egy székbe majd kötöz oda csupán egy pálcalegyintéssel. Aztán, komolyan ezt mondta? Csak eltátom a számat de nem szólok egészen addig míg ujjaival végig nem simít a bőrömön. Felsóhajtok, dühös vagyok. Egy darabig úgy méreget mintha valami portéka lennék aztán elém lép és lehajolt hozzám. Gondolom most félnem kéne a sebhelyes arcától, vad tekintetétől de semmi. Sőt, inkább tetszik... Megőrültél Rosemary? Ekkor az ajkaink összeérnek, a csókja kemény de ugyanakkor furcsa mód cseppet sem erőszakos. Mikor elhúzódik csak bámulok mint hal a szatyorban, pislogok levegő után kapkodva. Most meg mi van? - Tudom, hogy te kérdezel de... Mégis mit képzelsz. Csak úgy kérdezés nélkül megnézed, hogy... - itt elhallgatok. Belepirultam a dühbe. Ez azért témyleg túl... Egyébként szexi, igen az nincs mit tenni. Magas, nagydarab, izmos, kicsit rosszarcú de egyébként jóképű. Oké, én most TELJESEN begolyóztam.
Szegény lány, jó néhány varázslatot kellett elszenvednie rövid idő alatt és még a pálcájától is megfosztották, de nem, nem sajnálom, egyszerű szánalmat érzek iránta, hogy ilyen tehetséggel van megáldva és nem használja. Mindegy. A szellemszálláson egy kicsit értelmet verek a fejébe, hátha a saját oldalamra tudom állítani, vagy ha nem akar, akkor kap egy kis ízelítőt az elkövetkező világból és a módszereimből, talán egy kis romantikát is kap, hiszen nem ronda, sőt egész szemrevaló kis teremtés és nem fél. Ezt legalább tisztelem benne. - Itt én kérdezek! Mondom olyan jeges nyugalommal, hogy szinte megfagy az ember ereiben a vér, legalábbis az eddigi áldozataim ezt mondták és én hiszek nekik. ~Crutio.~ Mondom ki magamban, mire a lány elég komoly fájdalmakat élhet át, de csak néhány másodpercig, nem akarom egyből megölni. - Először is szeretném tudni a nevedet és a korodat. Ugyan megnézhetném magam is, de szeretném, ha ő mondaná meg, bár úgyis mindegy, mert utána megnézem. Amennyiben megmondta a kérdésemre a választ folytatom a következő varázslattal. ~Legilemens.~ Ha már a fejében vagyok, akkor a válaszok eredetiség vizsgálata után a fejébe is kutatok egy keveset. Az iskola nem érdekel ismerem, mint a tenyeremet, én is odajártam, emlékei közül is csak a perverzek. Tudom, hogy nem szép dolog, de hát nem kenyerem az udvariasság, ilyen téren még annyira sem. Lehet, hogy egy ilyen irányú álmát valóra váltom vagy nem, ezt még nem határoztam el. ~Liberacorpus.~ Esik le a lány a földre, majd mielőtt felállna egy székbe ültetem és a kötöző ártással oda is kötöm, majd kimászok a fejéből. - Látom nem vagy teljesen ártatlan. Járkálok körbe, majd megállok a lány háta mögött és simogatni kezdem selymes bőrét aztán lassan eltűnök és vele szembe jelenek meg és leguggolok. - Szeretnéd? Hajolok egyre közelebb, majd egyszerűen megcsókolom. Én élvezem, nem tudom, hogy a lány hogy van vele, de talán ezek után több mindent lesz hajlandó elárulni.
A múltból egy ismeretlen, jeges hang ránt vissza a valóságba. Figyelmetlen voltam így már akkor késő amikor ráeszmélek, hogy nem jó szándékú emberrel van dolgom. Megpördülök de szinte időm sincs pálcát rántani a férfi sokkal gyorsabb. Az utolsó dolog amire emlékszem a vad, gonosz tekintete mely az enyémbe fúródik. Furcsán megfordult a világ mire magamhoz térek. Ismeretlen helyen, ismeretlen pozícióban lógok. Igen, LÓGOK! Nagyokat pislogok és magamban már mormolom is Liberacorpus, Liberacorpus. Csak az a baj, hogy a pálcám messze van tőlem. Remek. Közben sikerül megtalálnom az idegent is a szobában. Valószínűleg azt várja, hogy majd sikítozok vagy kikelek magamból de amennyit én a Roxforton kívül mászkálok már számítottam valami hasonlóra. Tudom, tudom senki nem számít ilyesmire és az is tény, hogy igen kellemetlenül érzem magam de egyelőre nem félek. Sem a bizonytalanság sem az idegen helyszín nem rémít meg. Talán csak az nyugtalanít, hogy mindjárt felrobban a fejem a belé tódult vértől valamint az, hogy lefegyvereztek. Oké kissé parázom de bestiamesternek készülök, ha nem félek egy robosztus óriástól akkor tőle sem fogok. - Tudom, hogy ez most sablonkérdés lesz de... mit akarsz tőlem? - tegezem le kapásból az idegent. Lehet, hogy még túlságosan meg vagyok szeppenve ahhoz, hogy féljek? Csak nem fog bántani? Vagy így kéne meghalnom? Elég megalázó...
Roxmorts az egyik kedvenc helyem, leginkább a szárnyas vadkant, de a környező erdőket sem vetem meg, hiszen azokat az estéket itt töltöm, amit az emberek leginkább egy szobába zárkózva pont a magamfajtáktól rettegve töltik. Most szerencsére nincs telihold, bár közel vagyunk a következőhöz. Épp a falut járom, amikor megpillantok egy hölgyet, teljesen egyedül és teljesen védtelenül. Gondolom nem lehet teljesen védtelen, hiszen Roxmortsba nem igazán járnak muglik, de hát alkalom szüli a lehetőséget. Nem nagyon akarom elszalasztani a dolgot, így csak csendben követem. Pálcámat, 13 hüvelyk, cseresznye fa sárkány szívizomhúrral, már csak a fák között veszem elő, de egyelőre nem használom, csak várom a lehetőséget, amikor már biztonságban érzi magát. Végre megáll és a várost kezdi szemlélni, itt a lehetőség. - Mit keres erre egy ilyen fiatal lány? Nem kéne suliban lenned? Mondom neki jeges, ijesztő hangon.Nem tudom, hogy mi lesz a reakciója, de ha esetleg pálcát ragadva fordul meg, azonnal a capitulatus bűbájjal találja magát szembe, amivel nonverbálisan támadtam rá.[size=13] Nincs nála a pálcája, így nem kihívás, de itt sem tartózkodhatunk sokáig, így újra intek a pálcámmal, amivel a stuport küldöm a lányra, aki így elájul. Amint meg van, azonnal odarohanok hozzá,majd felkapom és a szellemszállásra hoppanálok. Még használom rajta a levicorpus varázslatot, majd a stupor ellen varázslatával felélesztem és várom a reakcióját. A pálcáját megfelelő távolságba helyezem és várom, hogy elmondja amit akarok tudni, még ha nem is kérdeztem semmit. bár azt sem bánom, ha csak kegyelemért könyörög. Még pontosan nem tudom, hogy mit akarok vele.[/size]
Leszaladtam Roxmortsba, hogy vegyek magamnak pár apróságot. Miután végeztem azonban nem indultam rögtön vissza, mindig elcsábít a környékbeli erdő és ez most sem volt másként. Egy kis séta sosem árt. Egy követ rúgdosok miközben hallgatom a madarak dalolászását. Lehunyom a szemem és mélyen beszívom a friss, csípős levegőt. Hatalmába kerít az a jól ismert érzés mely ilyen esetekben mindig, egyszerre lélegzem s a szívem is egyszerre dobban az erdővel. Jó kicsit elszakadni a jól ismert iskolától. Egyébként sem vagyok túlzottan hűséges típus, többnyire nem bírok megülni egy helyben és ez az iskolával sincs másként. Utazgatásra neveltek, ez van. Ahogy így sétálgatok lassan eltűnik mögöttem Roxmorts városa és vele együtt a benne rejlő zajos, nyüzsgő élet. Csend és nyugalom marad hátra csupán ahogy a nap egyre lejjebb és lejjebb kúszik. Idővel konstatálom, hogy lassan vissza kell indulnom akármennyire is nem akaródzik. Azért még felkaptatok, vélhetően egy dombra, hogy onnan nézhessek le a vidékre. Brazília jut eszembe majd Malaysia csodálatos őserdei utai. A helyi erdők persze ehhez képest kismiskák, a legmagasabb fa is aprócskának tűnik és minden zaj ártalmatlannak. Az éjszakák is kevésbé sötétek, könnyebb eligazodni. Na meg ahányszor jártam itt, minden szegletét ismerem már ennek a helynek. Végre felérek a dombra majd megkeresve az aprócska kopasz foltot végre letekintek a városra valamint a minket elválasztó végeláthatatlan erdőre. Ezért mindig megéri.
