2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Rögvest rohanósra fogjuk az ügyet Dorothyval így meglehetősen hamar érünk vissza az iskolába. Levegőhiánnyal küszködve próbáljuk elmesélni az első utunkba akadó tanárnak, hogy mit találtunk. Persze megkapjuk a kiérdemelt fejmosást amiért ilyen gondtalanul a magunk szakállára indítottunk akciót. Mindenesetre kiérződik a fejmosásból a már megint bajba kerültetek hangsúly. Hiába, ahol ereklyevadászok és bestiamesterek kitanítása a cél ott gondolom szinte napi szintűek az ilyen kihágások. A hozzánk hasonló diákok bizony igazán kalandvágyó teremtések. Szerencsére büntetőmunka nélkül ússzuk meg miután eligazítjuk az illetékeseket az óriás ügyében. Jó 30 perc is eltelik mire végre elengednek minket, a folyosón végül megtorpanok majd Dorothyra sandítok és szélesen elmosolyodok. - Minden percét imádtam! Remélem legközelebb is Rosemary Miller jut majd eszedbe ha kalandozni támad kedved - kacsintok a lányra jókedvűen majd egy öleléssel búcsúzom tőle. Na most aztán meg kell keresnem Drewt. Biztosan örülni fog ennek az igencsak szaftos sztorinak. Sarkon is fordulok és lesietek a lépcsőkön, úgy kapkodva a lábaimat mintha megint valamiféle veszély elől rohannék.
Jó tudom én, hogy az önfeláldozás nem pont a legjobb ötlet, de hirtelen igazából nincs jobb ötletem, meg hát na mégis csak vad kalandorok vagyunk és a legtöbb kalandozó könyvben előfordul, hogy az egyik társ bedobja magát, hogy a másik megmenekülhessen, aztán csodával határos módon végül mindketten megoldják a helyzetet és megmenekülnek, mert hát néha azért erre is van példa és mi miért ne tartozhatnánk pont ebbe a kis százalékba. - Igen, ez azt hiszem mindenképpen jobb ötlet. - mosolyodom el, de persze én is maradok a suttogásnál. Oké na nem voltam most épp a legokosabb, hogy ez nekem nem jutott eszembe, de hát ő ért a bestiákhoz, én csak egy ereklyevadász vagyok, aki kalandortörténeteken nőtt fel és ott a hősi önfeláldozás azért egyáltalán nem ritka. Feszültem figyelem, ahogy Rose akcióba lép, és eltereli a nagy dög figyelmét, és amikor van egy kis hely mellette, akkor jöhet a futás sikítás nélkül persze, hogy aztán nem sokára már a friss levegő legyünk odakint, ahonnan indulni sikerült. - Igen, azt hiszem ideje szólni valami... hozzáértőbbnek. - pacsira emelem a kezemet, mielőtt még futásnak erednénk. Jó lesz szólni valakinek, aki szépen kitakarítja a helyet, mert ha az a dög onnan ki jön, akkor nem hiszem, hogy a környéken járók jól járnak majd és hát jó eséllyel sok elveszett tárgyat meg lehet majd találni odalent.
Egy ideig úgy tűnt sikerül kijutnunk ám mit ad isten, egy kis óriással találkozunk szembe aki elmélyülten tanulmányoz egy fényes biciklikereket. Talán ő volt a gyűjtögető bár kétlem, hogy olyan apró tárgyak mint egy golyó érdekelhetnék őt. Szerintem nem is látja az ilyen picike dolgokat. Na meg könyörgöm még a legöregebb vak boszorkánynak is feltűnne, hogy óriás van a közelben ha más nem a törés-zúzásból. H"lye ötlet volt Rose. Gondolatban fejbeveregetem magam, anyám most biztosan nem valami büszke rám. Dorothy villámgyorsan előáll egy ötlettel amire azonban nem tudok igent mondani. - Megőrültél? Biztos, hogy nem hagylak itt. Szerintem ha elvesszük tőle a játékát leköthetjük vele a figyelmét és lesz elég időnk elslisszolni. Benne vagy?- nézek a lány szemébe, suttogásom csak ő hallhatja hisz ahogy az óriása mozoglódik köveket és egy nagyobb adag földet is magával ránt ami nem kis hangzavarral jár. Miután Dorothy bólint előkapom a pálcám majd egyet legyintve vele hangosan és érthetően mondom ki a varázsigét. Cselekedni kell mielőtt élve eltemet bennünket ez a balga lény. - Mobiliarbus! - ahogy a szavak elhagyják ajkaimat a biciklikerék lebegni kezd, pálcámmal irányítva a tőlünk legtávolabbi helyre viszem. Előbb a magasba emelem majd leviszem a földre. A lomha mozgású óriást egészen könnyű kicselezni bár kicsit megsajnálom hiszen szegény majd elsírja magát amiért elvettem tőle a játékát. Látszólag egyelőre nem tudja összekötni a jelenlétünket a tárgy új, furcsa viselkedésével így lehetőségünk nyílik elslisszolni mellete. Jómagam mindig úgy helyezkedek, hogy jól lássam a tárgyat így gond nélkül tudom irányítani. Nemsokára Dorothy is akcióba lép, az egyik pillanatban még odalent vagyunk a másikban pedig már a mélyedés szélén ácsorgunk. Jó kis csapat vagyunk meg kell hagyni. Távolabb csalogatom tőlünk az óriást majd megszüntetem a varázst. - Na most aztán jobb ha spurizunk - pillantok kalandortársamra ám szemeimben rémültség helyett a megszokott lelkes kalandvágy fénye csillog. Hazudnék ha azt mondanám nem élvezem ksi kalandunk minden egyes percét.
Ez már inkább az ő terepe a bestiák. Pont azért hívtam el, mert ha talán valami ilyesmibe botlunk, akkor hasznos lehet a tudása. Én azért annyira nem vagyok profi, ami a kis állatokat illeti, vagy épp a nagyokat. Hümmögök egy sort a szavai hallatán. - Furcsa... akkor nem őt kerestük. - legalábbis úgy sejtem pár pillanatig, amíg a gyűrű egyszerűen nem tapad oda a kis állat hasához. Azért ez már elég rendesen meglep, az én szemem is elkerekedik kicsit. Nem vonzza a fémet, viszont ez... talán valami miatt mégis? Lehet itt valami, ami változtatott rajta és ezért? De akkor miért tűnt el annyi fém tárgy a faluból? Nagyobbak is, amiket egy ilyen kis állat nem is tudom, hogyan vonszolna el egyáltalán. - Ez... fura. - bököm ki én is, mire a kis állat egy pillanat múlva már pucolni is kezd, mikor Rose megpróbálja visszaszerezni azt a bizonyos gyűrűt, ami amúgy teljesen érthető, esetleg egy kicsit talán óvatosabban kellett volna tennie, talán... bár azt hiszem ebbe nekem aztán végképp nem sok beleszólásom van, hogy ő mit hogyan tesz, amúgy is elvileg ő ért jobban hozzá. - Visszaszerezzük, ne aggódj! - irány utána, futok én Rose mögött és kis híja, hogy amikor megtorpan belé ütközve nem esünk le mindketten a mélyedésbe. Nagyot nyelek, amikor meglátom a lenti tömeget. Éppenséggel nincsenek túl kevesen és azt én is sejtem, hogy bármennyire nem veszélyesek, ha ezek csapatostul támadnak ránk... abból nagyobb baj is lehet. - Meg... megoldjuk, de azt hiszem most... - jöhet a futás! Ezért is ragadom meg Rose karját, hogy lehetőség szerint pucoljunk innen, mert ha azok onnan feljönnek, akkor tényleg komoly bajba keveredhetünk. Hátra se nagyon nézek, csak akkor torpanok meg, amikor a lyuknál, ahol lejöttünk láthatóan egy méretesebb valami... ácsorog azt hiszem. A sok kis láb is mintha megtorpanna mögöttünk és ez végképp nem jó jel. Végül csak megfordul az az izé, nem más, mint egy félóriás, még hozzá nem is kicsi, alig fér el a járatban és éppenséggel nem áll, hanem ül, azért nem ér fel a plafonig. Na igen közismert tény, hogy az efféle lények szeretnek gyűjtögetni, talán hozzá kapcsolódik minden eddigi tárgyeltűnés és a kicsi, akinél a gyűrű van csak véletlenül nyelt le pl. egy mágnest. - Azt hiszem most van baj... - tudom én, hogy a váratlan pillanatokra fel kell készülni, de azért ez még ugyanúgy nem egyszerű. A pálcám a kezemben volt eddig is futás közben is, mégis hátrálni kezdek, amikor a böhöm nagy izé megmoccan. - Kivilágítom a szemét... el tudsz... el tudsz szaladni mellette? - nincs más ötletem elsőre. A félóriások bőre elég vastag, és azért nem akarom egy durvább támadással beomlasztani a járatot sem, szóval meg kell lógni valahogy.
Előreengedem Dorothyt, jómagam is elmormolok egy lumost majd követem őt. Egy darabig sétálgatunk a hol szélesebb, hol szűkebb alagútban mígnem egy furcsa kis lénybe botlunk. Bestiamester szakra járok úgyhogy rögvest Dorothy mellé lépek, a másodperc töredéke alatt állapítom meg, hogy egy földi patkány fajtával van dolgunk. - Ártalmatlan jószág, de nem fémmel táplálkozik. Jobbára gyökereket meg földet fogyaszt. Viszont gyűjtögető - mormolom az adatokat kalandozótársamnak. - De nem vonza a fémet... vagyis tudtommal - jegyzem meg. Mivel a nyakláncomnak már nyoma veszett a nagy földhasadás során már csak egy gyűrűm maradt. - Nézzük - mondom szinte csak úgy magamnak majd lehúzom az ujjamról a gyűrűt, szemmagasságba emelem majd kissé ugyan nehezen de elengedem. Persze most sem az történik amire számítok, a gyűrű szinte azonnal a kis állat szőrös hasához tapad. Hitetlenkedve meredek Dorothyra. - Hűha... - hirtelen csak ennyit bírok kinyögni. Bestiemester létemre megfeledkezek róla, hogy ez a kis lény elég félénk. Csupán a gyűrűmet akarom visszaszerezni amikor felé nyúlok mire a kis állat összegömbölyödik és elgurul. - Ne már! - szitkozódtam s még dobbantok is egyet mérgemben. Okosabb is lehettél volna Rose. - Muszáj visszaszereznem - nézek könyörgően a társamra. Ha jön, ha nem én elkapom. Rohanni kezdek a csöppség után egészen addig amíg megtorpanásra nem kényszerülök. Ismét egy kb. 3-4 méter mély verem pereméhez érkezünk. Nem sokon múlott, hogy nem estek bele nem úgy mint a kis tolvaj aki könnyedén gördül bele a fajtársaival zsúfolásig telt mélyedésbe. Nem veszélyes kisállat de nagy csapatokban portyázik és bizony ha sokan vannak akkor már támadnak. - Ajjaj! - harapok alsó ajkamba ahogy rámmered az a több tucat szempár. Ez elég ösztönző, rögvest sarkon fordulok és már sprinteltek is visszafelé amíg neki nem ütközök Dorothynak. Ez az én formám, legalábbis ma. - Úristen, ne haragudj de... nagy bajban vagyunk. Van lent vagy száz ilyen kis lény és elég dühösek amiért megijesztettem a haverjukat. mármint...iylenkor, ilyenkor veszélyesek... - hadarom olyan gyorsan, hogy nem vagyok benne biztos Dorothy maradéktalanul érti amit mondok. Közben úgy toporogok mint akinek ég a lába alatt a talaj, egyszerűen csak nem akarom, hogy a s€ggembe harapjon az a csapatnyi kis fogacska. Ha ezt megússzuk, azthiszem jót fogunk rajta nevetni. Mindenesetre egy Bestiamester tanoncnak sem fogom elmesélni, az száz. Maximum ha túl sok mézsört iszok, akkor kerülnek csak elő a ciki sztorik.
Na igen ásásban profi vagyok, mondhatni előbb tanultam meg, hogyan kell óvatosan bánni egy ásatás színterével, mint hogy normálisan beszélni tudjak. Nálam valahogy így alakult az élet, egy ilyen bűbáj simán csuklóból jön. Azért persze én se vagyok még tökéletesen tapasztalt, meg hát gond az mindig becsúszhat, ahogyan most is, amikor repedni kezd a föld, és szépen omlani is kezd alattunk. Azért ez nem jó hír, megugrom, ahogyan Rosemary is. Sikeresen ússzuk meg a dolgot, de a halk sikkantásra nem tudok nem elmosolyodni kicsit. Nem is arról van szó, hogy béna, csak hát a reakció vicces volt. Nem mintha én nem ugyanígy tennék némely esetekben. - Naná! Ha már itt vagyunk, akkor utána járunk, hogy mi a fene lehet itt, ami fémeket szippant be. - mosolyodom el. Izgatott vagyok, ő is és nem fogok várni, amíg valaki más a segítségünkre siet, vagy ilyesmi. Meg akarom nézni, hogy mi van ott lent, nagyon is. Se perc alatt lereptetjük magunkat. Nem nehéz ez, ha az embernek pálcája is van, meg varázsereje is. Kissé azért belemeredek a távolba, mert itt lent kevesebb a fény. A kérdésére meglepetten pillantok rá. Nem azért, mert nem akarok menni, hanem azért, mert felmerült benne az, hogy nem tartok vele. - Hát ez meg milyen kérdés kalandozótárs? - szélesen elmosolyodom, elmormogok egy halk lumost a pálcám végére és el is indulok szépen előre. Megyünk egy ideig, jó néhány métert, mire meghallom a halk motoszkálást a távolban. A fénnyel így is úgyis magunkra vonjuk majd a figyelmet, de az azért különösen meglep, ami jön, még hozzá a picit szőrös izé, ami elénk gurul a homokban. Szürke, nagy szemű, mint valami maki, de összehengeredik, mint egy tatu... fura szerzet na, és eléggé nagy szemekkel néz fel ránk és méreget. - Hát te meg ki vagy? - óvatosan guggolok csak le hozzá, aztán pillantok fel Rosemary-re, talán megnézhetnénk, hogyan viszonyul ahhoz a lánchoz, amit az előbb próbált ki... hogy ez a kis cukiság vonzza-e a fémet, netán csak itt él és semmi köze az egészhez?
Dorothy persze rögvest akcióba lép - olyan kíváncsi vagyok, hogy legszívesebben a tulajdon kezemmel ásnám ki azt a gödröt de a társamnak jobb ötlete támad. Azthiszem itt most inkább Dorothy az ész én meg a merész... vagy, hogy is mondják ezt? Mit sem számít, nincs időm ezen gondolkodni ugyanis nemsokára repedezni kezd alattunk a föld. Ilyedten követem Dorothy példáját és úgy szökellek hátra mint egy ijedt hegyi zerge. Dorothy ugyan kecsesebben oldja meg a dolgot, az már az elején egyértelmű volt, hogy ma elég kétbalkezes vagyok - a lényeg, hogy megúszom. Az már részletkérdés, hogy közben a fenekemmel a porban landolok és fel is nyikkanok kissé. A helyett azonban, hogy hagynám, hogy eluralkodjon rajtam a szégyen felpattanok s lábaimmal óvatosan tapogatva a földet igyekszem a szakadék pereméhez evickélni. A még biztos ponton megállva érdeklődve tekintek le a jó 3 méter mély verem aljára. Cinkos mosollyal sandítok Dorothyra. - Te is arra gondolsz amire én? - huzogatom fel-le a szemöldökeimet majd beharapom alsó ajkamat. - Menjünk le! - suttogom izgatottan. Persze valószínűleg az lenne a helyes ha szólnánk a felnőtteknek, valakinek aki nálunk jóval tapasztaltabb de én nem vagyok ilyen típus. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Dorothy sem. Varázslókhoz méltóan a lejutást könnyen megoldjuk, nem is olyan mély ez a verem mint hittem. Ujjaimat egymáshoz tapasztva mutatóujjam oldalát a homlokomra tapasztom, egyenesen a szemöldököm fölé. Így kémlelek szét majd el is indulok egy sötét folt felé. Ahogy közelebb érek egy járatot pillantok meg, nem is akármilyet. Valószínűleg ha besétálnék simán elférnék benne. A józan eszem azt súgja most már tényleg fordítsunk hátat de mikor hallgatok én a józan eszemre? Igenis be akarok menni, túlzottan érdekel, hogy mit találunk az alagút végén... ha egyáltalán találunk valamit. Dorothyra sandítok. - Nem tudom te, hogy vagy vele de nekem egyszerűen meg kell néznem mit találok az alagút végén. Velem tartassz?
Azért elsőre olyan nagyon nem nevetek azon, hogy majdnem sikerül orra esnie, miközben én nagyban mesélek neki, sőt kissé még aggodalmas arcot is vágok, csak akkor csatlakozom a nevetéséhez, amikor ő elkezdi, akkor már biztos, hogy nem rúgta le mondjuk a lábujjait, tehát már inkább meg tudok nyugodni, hogy minden rendben van vele. Azért vicces lesz, ha netán tényleg szembe kerülünk valami veszélyessel, ha ott is efféléket produkál, de reméljük, hogy a vakszerencse mellék áll, ha már az ügyesség ma nem a párunkat fogja, vagy legalábbis az övét láthatóan nem. - Vagy... vagy egy állati nagy barlangja! - vigyorodom el, mert hát na végül is ki tudja, hogy van-e troll, bár azok nem szoktak tudni csak úgy suttyomban közlekedni a városban, hogy senki se szúrja ki őket, tehát e miatt tényleg kicsi az esély arra, hogy egy trollt találjunk, de majd kiderül. Azért szerintem is valami apróbb lény lehet, vagy hát ki tudja. Érdeklődve figyelem, hogy mit is akar kipróbálni, hogy milyen lesz a reakció a nyakláncával, de mintha nem igazán vonzaná oda, pedig az elméletünk, ha helyes, akkor kéne. Ráncolom kissé a homlokomat, ahogy guggolva mellette figyelem a körkörös mozgást. Ez tényleg felettébb furcsa, nem így kéne viselkednie, ha az elméletünk helyes, de minden bizonnyal... nem az. - Valami más lesz akkor a magyarázat, szerintem is oda kellett volna vonzania. - bólogatok, miután feltápászkodtam, aztán már elő kerül a pálcám. A kérdésére csak bólintok, és elmormolom a szükséges igét. Kiskorom óta tudom, még apuéktól tanultam, ez már olyan profin megy, mint másnak egy sima invito. Megjelenik egy láthatatlan lapát és szép lassan pakolni kezdi ki a földet a kis dombból. Lassan alakul ki a mélyedés, legalábbis először még fokozatosan, aztán már kisebb gond adódik, amire már az én szemem is elkerekedik. - Azt hiszem... - hátrafelé kezdek el lépdelni és valahogy automatikus, ahogy kiteszem oldalra a kezemet, hogy őt is hessegessem. Nem most kéne megint majdnem, vagy ténylegesen el is esnie, mert a gödörtől elég szépen indul meg felénk egy mély repedés, ami mentén a föld valahogy potyogni kezd lefelé, és ha nem vagyunk elég gyorsak akkor ebből zuhanás lesz, ugyanis hamarosan egy elég durva mélyedés kerül elő a talpunk alatt. Én még egy utolsó ugrással vetődöm, hogy tuti ne essek le és reménykedem, hogy Rose is követi a példámat, mert 3 méter legalább a verem alja, nem lenne kellemes abba beleesni.
Kérdésére csak bólogatok az orrom alatt elmormolva egy 'lehet'-et. Sosem voltam nagy bálba járós típus de talán csak azért mert soha nem hívott el senki - mármint senki olyan aki említésre méltó lenne. Mikor Dorothy az ausztráliai útjáról mesél figyelmesen hallgatom őt, olyannyira, hogy majdnem orra esek egy kiálló gyökérben. Jót nevetünk a jeleneten, ezaz Rose ez a te formád. - Na igen itt biztosan nem egy trollal van dolgunk - értek egyet Dorothyval. Persze más varázslényről attól még lehet szó... fene tudja. Nem hallottam még fémtárgyakat gyűjtőről szóval nincs rá túlzottan nagy esély. Időközben megérkezünk a dombra ahol Dorothy szinte nyomban "szagot fog". Érdeklődve toporgok a nyomában majd némi hümmögést követően leguggolok a túráshoz. Egy darabig nézegetem majd úgy döntök teszek egy próbát. - Várj, a nyakláncom - veszem ki a nyakamból az ékszert. A közepén egy régi golyó található. Még apámtól kaptam, a felfedezésekért azonban mindent hajlandó vagyok megtenni. Annak reményében, hogy majd úgyis előkerül az ujjaim közé csippentem a kissé már zöldesre oxidálódott golyót és a földtúrás nyílása fölé helyezem. Egyelőre nem érzek semmit ezért elengedem, ekkor azonban valami egészen meglepő dolog történik. A helyett, hogy leesne lebegni kezd apró köralakú pályát leírva. Nem közeledik a lyukhoz csak lebeg, mintha csak táncolna. Elkerekedett szemekkel pillantok Dorothyra, hogy megbizonyosodjak róla ezt ő is látja. - Oké, ennek most... ha mágneses be kellett volna szippantania nem? - pislogok értetlenül. Próba szerencse alapon kicsit megpöckölöm a golyót amitől ugyan némileg kitér a pályájáról de rövidesen visszaáll arra a meditatív körözésre amit elkezdett. Oké, fogalmam sincs mi lehet ez. - Talán el kéne kezdenünk ásna, hm? - pillantok a társamra.
- Akkor egy cipőben járunk, de... talán nem is kell az embernek mindig valakivel menni nem? - vonom meg egy félmosollyal a vállamat. Miért lenne kötelező? Igazából jól meg vagyok én így is, nem kell feltétlenül valakinek mellettem lennie, ha az nem lehet, aki jó lenne. Egyébként is van elég dolgom, hogy ne legyen annyi időm a fiúkra, a bálra meg ki hívna el? Ritka az a pasi, aki a határozott lányokat szereti, akik hajlamosak megmondani a véleményüket kertelés nélkül, vagy épp gond nélkül mennek be a legsötétebb barlangba is és nem visítanak, mint a héja. Én nem a megmentendő hercegnő típus vagyok, sosem voltam és nem is leszek az, de nem fogok változni csak azért, mert ezt várná a világ. - Nem is volt kérdés, hogy téged választalak. - viszonozom a mosolyát, főleg amikor lelkesen megszorítja a karomat. Na igen, én is hasonlóan lelkes vagyok, maximum még nem kezdtem el ugrabugrálni. - Képzeld el, egyszer még a szüleimmel Ausztráliában volt egy hasonló esetünk. Ott egy barlangi troll gyűjtött be a környékről mindent, és... annyi kincse volt már mire megtaláltuk, hogy... csak néztél volna! - bár itt nem hiszem, hogy erről van szó, egy barlangi trollt azért tuti, hogy észrevettek volna a városban. Közben felérünk a domb tetejére, és itt már a pálcám is előkerül. Nem tudni pontosan, hogy mit találunk, a domb aljában van állítólag az a kis buckarendszer, ahol sok fém tárgyat is találtak már szétszórva. Lehet, hogy tényleg csak valami mágneses rendszer van ott, de persze ki tudja. Egyelőre csak elindulok szépen lefelé, és megpróbálom a mágneses erőket detektálni a pálcával, hogy hol van a legnagyobb koncentrációban. - Furcsa, de úgy érzem, hogy a legkisebb földtúrásból jön a legintenzívebben ez a... fura pulzálás. - a mágia legalábbis effélét közvetít felém. Mágneses lehet? Vagy csak hasonló? Remek kérdés, majd meglátjuk!
- Hát nem tudom egyelőre egyszál magam vagyok - emelem fel a kezem majd elmosolyodok. Kissé ráncolom ugyan a homlokom Dorothy megjegyzésére de inkább nem kérdezek vissza. Bárki is legyen az illető nem sok közöm van hozzá, na meg én legyek az utolsó aki valakit is megszól a zűrös életéért. Nekem asztán lenne mit takargatnom, attól függetlenül, hogy nem teszem. - Hát igen - mondom mosolyogva bár cseppet sem vagyok magabiztos. Nem is tudom azért egy ideje már titkon vágyom egy normális stabil kapcsolatra. De ezt valószínűleg csak a hormonok okozzák. Őrület. Mindegy is, Dorothynak igaza van nem való ez nekünk. Túl zűrös ez a kapcsolat dolog, csupa macera. Sem időnk, sem tehetségünk nincs ehhez - legalábbis nekem biztosan nincs. - Nem is mondtamam de örülök, hogy engem választottál a feladatra - szorítom meg Dorothy karját izgatottan. - Remélem lesz szerencsénk egy jó kis bestiához is, az lenne csak számomra a paradicsom - rikkantok csillogó szemekkel s nem állhatom, hogy el ne kezdjek szögdécselni. Akárcsak egy hét éves, copfos kislány. Ha most látnának azok a bizonyos potenciális pasik...
Naná, hogy izgatott, ahogyan én is az voltam, amikor megtaláltam az infot a könyvben és ahogyan én is az voltam, amikor megtudtam a helyi híreket. Tuti, hogy van összefüggés, már csak meg kell tudnunk, hogy mi is az pontosan és mindig sokkal izgalmasabb ketten utána járni valaminek, mint egyedül. Akkor pedig még sokkal jobb, ha olyan valakivel csinálhatod, aki hasonlóképpen reagál a különös eseményekre, mint te és nem csak furán néz rád, amiért teljesen rákattansz egy apróságra, amire mindenki más csak simán megvonná a vállát. - Igen, pont így gondolom én is! - a mosolyom továbbra sem szűnik, annak pedig külön örülök, hogy egyetértünk. Nem lehet ez véletlen és tuti, hogy nem csak tolvajok műve. Kell lennie magyarázatnak és szerintem meg is találjuk majd a válaszokat, csak ügyesnek kell lenni és szemfülesnek. Az a domb válaszokat adhat és talán nem olyasmi lesz majd a vége, amit várunk, de... nem tudhatjuk, talán még annál is sokkal izgalmasabb lesz majd, mint amire számítani lehet. Aztán előkerül a kellemetlen téma, a bál. Az az igazság, hogy én maximum csak egy személlyel mennék el a bálba, amúgy meg mással minek? Ő viszont esélytelen, mert még sem mehetek el egy tanárral a bálba, amikor még csak vele lennem se szabadna, szóval ez mindenképpen ugrott. Akkor meg marad az, hogy egyedül megyek és egyébként is ki hívna el? Nem vagyok népszerű, plusz egyetemista vagyok, aki elég sokat utazgat ahhoz, hogy ne keltse fel olyan nagyon mások figyelmét, vagy legalábbis ne annyira, hogy bálba hívják és amúgy is... fura lenne. - Nem is tudom... a bálok nem nekem valók igazából. Te mész? Az a baj, hogy... akivel legszívesebben mennék... azzal nem igazán lehetne. - egy pillanatra azért sikerül az arcomnak halvány pirosba átmennie. Nem tudom, hogy mi van velem, hogy miért folyton az idősebb pasik érdekelnek, amikor én még baromira nem vagyok megérve rájuk, ezt az is baromi jól bizonyítja, hogyan alakultak a dolgok Roy-jal. Nem kezeltem túlságosan jól azt, amikor bepróbálkozott nálam, vajon ha Connor tenné, akkor bármi más lenne? Vagy leragadtam a gyermeki ábrándozásnál valami mesevilágban és minden más... valahogy túl sok. - De foglalkozzunk a felfedezéssel, az való nekünk, nem a hülye pasik igaz? - jó-jó a pasik nem hülyék, vagy legalábbis nem mind, de akkor is a domb most sokkal izgalmasabbnak ígérkezik, mint az a buta bál.
- Jaj ne ne csináld ezt, mond már mi az! - lekendezek miután Dorothy száján kicsúszik a kincs szó. Mintha egy cipőimádónak azt mondanád karácsonyra kap egy pár Manolo Blahnik cipőt. Képes lenne érte kiugrani az ablakon. Amikor Dorothy végre belekezd csillogó szemekkel figyelem, bólogatok és igyekszem előásni a sztorival kapcsolatos tudásom. Hallottam már róla de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentősséget. Persze csak Dorothy lehet olyan kitartó és kreatív, hogy minden apróságnak komoly hátteret tulajdonítson. Elismerem ez sok esetben egy nagyon jó tulajdonság, én személyszerint ugyanis sose bántam az ehhez hasonló mókákat. Néhányan persze időpocsékolásnak tartanák de azokat egyszerűen csak hírnévhajhászoknak nevezzük, az ilyen csökevények bizony cseppet sem a szenvedély miatt léptek a miénkhez hasonló pályára. Őket inkább a jövő reménybeli gázsija izgatja. - Kell, hogy legyen. A tolvajoknak nem kellenek az ilyen dolgok az pedig, hogy nagy mennyiségben egy azonos időintervallumban ennyi dolog tűnjön el nem túlzottan valószínű. Hacsak nem lett mindenki hirtelen baromi szétszórt - vonom fel a szemöldököm. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi indok nem túl valószínű és ezt Dorothy is tudja. - Amíg odaérünk nem állhatom, hogy ne kérdezzem meg miújság a bállal? Tudom, hogy furcsa, hogy pont én kérdezem ezt de valahogy az utóbbi időben annyian kérdezgették, hogy már nekem is ingerenciám van rá - sóhajtok lemondóan. - Áh, felejtsd el - legyintek kissé egykedvűen. Ezek felesleges csalódások a korosztályunknak, ha nem hívnak el úgy érzed értéktelen vagy pedig ez valójában egy hatalmas hüly€ség. Így csonkítsd meg egy lány önbizalmát, "remek" lecke a felnőtt évekre.
Egy kis késés nem a világ. Nem vagyok én olyan fázós, hogy ennyi idő alatt halálra fagyjak itt az erdőben. Kicsit összehúzom magamon a kabátot, meg feljebb húzom a sálat, aztán ennyi. Már csak arra várok, hogy feltűnjön a távolban, ami végül csak meg is történik, a mosolyomból pedig láthatja, hogy egyáltalán nem zavar ez a kis késés. Előfordul, még én is késem néha, ha úgy jön ki a lépés. - Nem gond, a fő, hogy itt vagy. A végén kénytelen lettem volna egyedül menni és megtalálni a... kincset! - vagy a rejtély megoldását, vagy választ a nagy kérdésre, teljesen mindegy. Még én sem tudom, hogy pontosan mit is találunk. Az is lehet, hogy semmit, de azért vagyunk felfedező lelkek, hogy megpróbáljuk és utána nézzünk igaz? Szóval előre! - Tudtam! Akkor gyere, közben elmesélem, hogy mire bukkantam a könyvtárban. - széles mosollyal pillantok még rá, aztán zsebre dugom a kezemet, és szépen elindulok a fák között a kis ösvényen. Már előre tudom, hogy szuper lesz ez a kis túra, akkor is, ha végül semmit sem találunk, de imádni fogom! - No... azt rebesgetik, hogy a nagy dombok tövében van egy fura földkupac, ami magához vonz mindent, ami fém. Mágneses lehet talán, de eddig még senki sem nézett jobban utána. Úgy voltak vele, hogy talán csak valami mágneses anomália és kész, de! - és itt egy pillanatra elhallgatok, még meg is torpanok, és felemelem a mutatóujjamat a levegőbe, hogy még inkább magamra vonjam társnőm figyelmét. - Állítólag az utóbbi hetekben több fém tárgy is eltűnt Roxmortsban. Nem értékesek, csak egy-egy apróság, golyók, evőeszközök, de nyomtalanul. Talán van összefüggés. - vagy talán nincs, de nekik pont az a dolgunk, hogy ennek utána járjunk és pont az ennek az izgalma, hogy nem tudhatjuk, hogy mire bukkanhatunk, igaz?
A napom elég durván sűrűre sikeredett így csak valamivel a vacsora előtt olvastam Dorothy üzenetét. Képzelhetitek hogy nézett ki a vacsorázás, szinte dobáltam magamba az ételt így több jutott a tálcára mint a számba de nem volt időm bánkódni. A gyomrom persze nem volt hálás a mostoha bánásmódért, rendesen begörcsölt a hirtelen jött vendégseregtől. Szerencsére a kocogás nem ártott neki, sőt segített. Mire megérkezek a találka helyszínére jó 15-20 perces késében vagyok Dorothy mégsem ideges, titkon ezért nagyon is hálás vagyok neki. Kipirult arccal s csillogó szemekkel meredek a lányra. - Hú, ne haragudj igazán sajnálom de kész káosz volt a napom. Későn olvastam az üzeneted - kezdek neki a mentegtőzésnek és egyúttal be is fejezem, most fontosabb dolgunk van. - Mi az, hogy? Ha nem indulunk azonnal beleőszülök a várakozásba - toporgok egyhelyben s közben izgatottan beharapom alsó ajkamat. Tudom, hogy páratlan kalandban lesz részünk mint mindig. Miután elindulunk elkezdem igazgatni a nyakamba akasztott sálat majd betűrök néhány rakoncátlan tincset a sapkám alá. Miután ezzel végzek zsebre vágom a kezeimet, nincs túlzottan meleg és ez valószínűleg már csak rosszabb lesz mivel rohamosan közeledik az éjszaka. Igazság szerint én élvezem, Kanadában és Grönlandon töltöttem legfiatalabb gyermekéveimet. Kifejezetten várom a telet be kell valljam.
Ahogy mondani szokták, aki keres az talál, én pedig naná, hogy keresek mindig és mindenkor. Persze, hogy eleget járok a könyvtárba ahhoz, hogy minél több infom legyen úgy általában mindenről, mert hát az ember akkor lelhet érdekességekre, ha sokat kutat, vagy ha mázlija van, vagy a kettő együtt. Ezt már rég megtanultam a szüleimtől. Ők se mindig csak terepen voltak, eleget foglalkoztak az előzetes kutatómunkával. Egész pici koromtól részt vettem minden expedíción, minden ásatáson, minden kalandon, és persze, hogy magával ragadott ez a világ. Kiskoromban persze csak nézegettem a vaskos köteteket, amiket nem féltettek, hogy rommá tépek, de aztán amikor már nagyobb lettem én is be tudtam segíteni az átnyálazásukba. Most pedig ez a kis kaland csak még inkább jót tesz, hogy kiverjem a fejemből ezt az egész zűrös Connor ügyet. Csak baja lenne belőle, és persze nekem is. Jönnének a pletykák, meg a többi és azt nagyon nem akarom. A szüleim tuti, hogy kiakadnának, ha az jutna a fülükbe, hogy a lányuk egy tanárral szűrte össze a levet. Már ezt a Roy dolgot se értékelték, pedig ő nem annyival idősebb és nem is tanár, de ebből tuti, hogy nagy balhé lenne, azt pedig nem akarom kockáztatni. Természetesen rendesen felöltözve, jó meleg, bélelt bőrkabátban várok a kis ösvényen, ahol megbeszéltem a találkozót Rosemary-vel. Hasonlóan lelkes felfedező, mint én, szóval kétség sem fért hozzá, hogy neki fogok szólni, hogy nézzünk utána ennek a kis helyi legendának együtt. A fejembe még egy sapit is nyomtam, biztos, ami tuti, mert nincs kifejezetten jó idő, aztán csak vizslatom az utat. Lassan sötétedik, de így csak izgalmasabb a kutatás, és ránk már nem vonatkozik annyira minden szabály, mint a sima diákokra. Amikor végre meglátom közeledni mosolyt varázsolok az arcomra, de lumost még nem a pálca végére, az még nem feltétlenül kell. - Szia! Naa... kíváncsi vagy már? Ugye, hogy kíváncsi vagy?! - én tuti az lennék és még túl sok mindent nem mondtam neki, csak egy röpke üzenetet hagytam, hogy mikor és hol találkozunk. Így sokkal érdekesebb, nekem legalábbis tuti, látni a szemében a kíváncsiságot.
//