2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nyilvánvalóan örülök neki, hogy sikerül megnevettetnem, de valahogy az egész dolog nem úgy megy, ahogyan várnám. Bármivel is próbálnám elnyerni a tetszését, a végén én jövök ki furcsán a szituációból, míg mikor csak benyögök valami hülyeséget, azon legalább nevet. Persze meglehet, hogy csak szánalomból, de jelen helyzetemben még ez is haladásnak számít. Siralmas. Egyébként határozottan fura lány, ami valamilyen szempontból meglehetősen üdítően hat, mondhatni, már kezdtem kissé belefásulni a mardekáros lányok egyformaságába. Érthető az is, aki nem olyan azt kiközösítik, de azért nem rossz a változatosság néha. Ő meg jócskán eltér a megszokottól, bár a vörös lányok a könyvek szerint is hajlamosak ilyen… furák lenni. Nos, nem mintha volna ellene bármi kifogásom. Én is fura vagyok, ha úgy vesszük. Bárhogy vesszük. - Többek között. - vonom meg a vállam. Adom a lazát, mint mindig. - De azért közrejátszik a társadalmi elismertség is. Persze azt sok más módon is elérhetném, de a többihez nem érzem magamban a kellő potenciált. - mondjuk, hogy író legyek, vagy valami nagy mágus, aki új bűbájokat talál fel, vagy új varázs-eszközöket. Ehhez én kevés vagyok. De attól még vihetem valamire, nem vagyok teljességgel tehetségtelen, és a legrégebbi aranyvérű családok egyikéből származom, ami szintén az előnyömre fog válni a jövőben. - Értem… Hát ha gondolod terjeszthetem a zongoraórák hírét... - na persze, még mit nem. De felajánlásként jól hangzik, kedves gesztus. - És ha befut, akkor idővel kérhetsz majd érte valamennyi tandíjat, hogy otthagyhasd a Szárnyas Vadkant, és nekivághass az egyetemnek… Csak egy ötlet. - mosolygok rá szerényen, ennyiért még csak sok hálát sem várhatok a részéről, de mindegy, sok kicsi sokra megy. Előbb vagy utóbb csak megérzi a törődést. Hál istennek egyelőre nem kevertem össze semmit, vagy legalábbis nem javított ki, úgyhogy van okom ezt feltételezni. Viszont ahogy elnézem ő nem éppen az elmélet híve, inkább a zongorát akarja velem nyomkodni, ami ellen természetesen nincs kifogásom. Főként, hogy velem akarja nyomkodni. Semmi ellen nincs kifogásom, ami azzal jár, hogy ilyen szorosan mellette ülhetek, és persze élek is a lehetőséggel, amint arrébb csúszik, hogy én is elférjek. Noha a gondolataim jó részét lefoglalja Carmen közelsége, azért addig sikerül eljutnom, hogy nem ártana minél jobban teljesíteni a tanulás terén is, úgyhogy némi erőlködés árán sikerül a kezére koncentrálnom… Minden egyebe helyett. Hozzá hasonlóan én is a billentyűk fölé helyezem a kezemet, és stresszesen leellenőrzöm vagy háromszor, hogy nem vagyok-e véletlenül egy-két hanggal elcsúszva. Közben igyekszem figyelni, amit csinál, vészesen gyors ez nekem, de leveszem, hogy így elsőre csak megmutatja, hogy hogy is fog ez majd kinézni. Elég gyatrán hangzik, de sajnos valahol el kell kezdeni, bármilyen irritáló is a helyzet. Ahogy Carmen játszik, agyban leutánozom a mozgását, az ujjaim pedig finoman megrándulnak a billentyűk fölött, de véletlenül sem érek hozzájuk. Jön a lassabb verzió, amit a korábbi odafigyelésnek hála már meglepően könnyedén tudok követni, és a végére már sikerül valahogyan egyszerre játszanom vele - noha becsúszik egy-egy hiba. A dallamot már az elején megjegyeztem, a hangokat meg nyomkodás közben, összerakni már nem volt olyan nehéz. Más kérdés, hogy a kottára eszembe se jutott ránézni, ugyanis egész végig csak Carmen kezét figyeltem, amint felnézek, lőttek a koncentrációnak. Egyébként viccesen festhetek külső szemlélő számára, bár én nem szoktam észrevenni, de ha ilyen feszülten figyelek valamire, általában erősen ráncolom a szemöldököm, és furcsa grimaszokba húzom a szám. Rossz szokás, és tapasztalataim szerint levetkőzhetetlen. De a lényeg, hogy a zongorával ne bénázzak. Lássuk a további instrukciókat.
notes: Itt volt már az ideje felhasználni a szuper szövegdobozt, amit kaptam anno
Carmen Roughley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Új tanítvány - Arthur & Carmen 2015-01-21, 10:20
Talán nem is az lep meg, hogy aurornak készül, bár a jó ég tudja. Valahogy veszélyes az a hivatás, és én sose vállalnám, hogy auror legyek, nem vagyok elég jó hozzá, sose voltam annyira profi boszorkány mondjuk, amitől persze Arthur még simán lehet, csak hát na a Mardekárosok nem olyan gyakran mennek aurornak, az ilyesmi valahogy inkább a Griffendélesekre jellemző, mert hogy ők azok, akik bátrak és minden veszélyben gond nélkül benne vannak, és olyan világmegmentő kényszerük van. Bár lehet, hogy ez is csak szimpla sztereotípia. - Így már mindent értek, az utolsó érv mindent visz! - nevetem el magam. Hát igen mondjuk így már annyira nem lep meg a dolog. Szóval menő, gondolom így jobban fel lehet tornászni az embernek magát a népszerűségi listákon és minden bizonnyal a lányok is inkább egy menő auror karijaiba omlanak és nem egy Minisztériumi aktakukacért repes a szívük. - Szóval az ok szimplán a... csajozás igaz? Szeretnéd, ha omlanának a lábaid elé. - a nevetésem végül széles mosollyá szelídül, amúgy meg melyik srác ne erre vágyna igaz? Hogy a csajok a lábai előtt heverjenek és válogathasson, főleg ebben a korban, amiben ő is van. Aztán persze ez később változhat, bár akadnak olyanok, akik nehezen növik ki, minden bizonnyal Jaden is határozottan élvezi, hogy ennyire oda vagyok érte. - Pofon egyszerű, a Szárnyas Vadkanban kerestek pincérnőt, nem sokkal az után, hogy végeztem és munka meg kellett. - rántom meg a vállamat. Nem arról van szó, hogy világ életemben erre vágytam, inkább csak ez lett és valamiből meg kell élni. Itt ez a ház, ezt is fenn kell tartani és ha csak a bátyám fizetés lenne az azért határozottan kevésnek minősülne, arra meg nem építhetünk, hogy apu küld pénzt Londonból. Időnként előfordul, de azért már elég idősek vagyunk, hogy el tudjuk tartani saját magunkat. - Igen! Bár azt hiszem jobb, ha inkább ezeket még nem keverjük bele azonnal, a végén még a mostaninál is jobban belezavarodsz. - azt pedig nem akarjuk. A kottaolvasás is szükséges lesz, de mondjuk nem feltétlenül azzal kell indítani, főleg ha már valamelyest vannak infoi, akkor hasznos, hogy első körben azért tisztában legyen az alapokkal a zongorán, aztán ilyesmit már tanulhat majd akár a suliban is. - Inkább próbáljunk meg valami egyszerűt. - olyan kottához lapozok, ami tényleg alig áll pár hangból. - Szóval akkor tudod, hogy hol kezdünk, szépen próbáld megtalálni, hogy hogy áll igazán jól kézre, először csak eggyel persze. - ha kell akkor kicsit arrébb csúszok, hogy el is férjen mellettem rendesen, csak aztán emelem én is a kacsómat a billentyűk fölé. -Az a te oktávod, ez az enyém, és próbáld hasonlóan csinálni, mint én, közben majd figyeljük a kottát is, hogy ráérezz, hogy vannak az ujjaid, amikor egy-egy hang következik. - először azért megmutatom neki, csak aztán jöhet egy lassabb verzió, ahol már ő is követni tudja a mozdulataimat.
Látszólag kissé meglepi, hogy aurornak készülök, ami persze sérti is az önbecsülésem, és nem is tűnik úgy, mintha ettől valamivel is életrevalóbbnak tartana. Annak ellenére, hogy azt mondja, ezt szeretik a lányok, ő kívül eshet a saját kategóriáján, mert egy cseppet sem nyertem meg vele. Tény, ami tény, azért olyan szimpatikus, mert menő. De ezt mégsem mondhatom. - Hát… Izgalmas. Tele van kihívásokkal, veszélyekkel, meg… menő is. - ismerem be vigyorogva, megtéve tulajdonképp az első őszintének mondható gesztusomat, bár még ebben is volt némi színjátszás. Én meg a veszélyek, jó vicc. Neki már jobb okai vannak a tanárképzőre, bár szerintem mit sem számít, hogy elvégzi-e, vagy sem, a fiúk így is úgy is szeretni fogják, a lányok meg utálni, egyazon okból kifolyólag: szép. Mérget vennék rá, hogy bárki odáig volna érte, aki csak meglátja, főleg tanár-viszonylatban, ha csak a mostaniakat nézzük. De ne szaladjunk ennyire előre, mindez még csak lehetőség számba megy. - Miért pont pincérkedés? - érdeklődöm felvont szemöldökkel. Természetesen tudom, hogy a Szárnyas vadkanban pincérkedik, de hogy miért, azt még nem volt alkalmam kideríteni. Mért is ne kérdezhetnék rá? Legalább folyik valami társalgás, és lássuk be, eddig leginkább csak ő kérdezgetett rólam. De lassan róla is derülnek ki dolgok, például, hogy a logikámnak megfelelően Hugrabugos, ami határozottan jobb, mintha Griffendéles lenne. Minő megnyugvás. Az is érdekelne persze, hogy mennyire tiszta a vére, de ezt már erősen indiszkrétnek érzem, így egyelőre elhalasztom a kiderítését. Megelégszem azzal, hogy ügyesen eltaláltam a választ a kérdésére, és inkább a zongorára koncentrálok, ahogyan kéri, bár úgy tűnik, alapvető hiányosságaim vannak e téren. Megbabonázva hallgatom, ahogyan lágyan és tisztán énekel a hangok mellé mindenféle dókat, réket, miket, fákat, és persze semmit sem értek belőle, ugyanis nem mondhatni, hogy lett volna gyerekszobám. Soha nem tanultam zenét, csupán az elméletét olvastam el több könyvben is, és így végre, hogy hallom miről is lenne szó, már kezd összeállni a dolog. Lelkesen, továbbra is mélyen elgondolkodó, és erősen koncentráló diák mintaképeként bólogatok, de nem igazán tudom, most mit is kellene tennem. Ő zongorázik, énekel, én meg hallgatom, nem állhatna csak ebből az óra? Gyanítom a válasz nem. - Így már dereng valami. - bólogatok végül mosolyogva, és a szemeim előtt képzeletben futnak a könyvsorok sok-sok évvel ez előttről. - Voltak még mindenféle tempók, meg kulcsok, meg módosítások, meg ilyesmik… - egy nagy káosz az egész, őszintén szólva a száraz elmélet a gyakorlat teljes hiányában már akkoriban sem ért semmit. Márpedig sok alkalmam nem volt nyomogatni a billentyűket, úgyhogy csak remélhetem, hogy nem keverem a dolgot totálisan, és mondtam most valami óriási hülyeséget. Kínos volna.
Carmen Roughley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Új tanítvány - Arthur & Carmen 2015-01-03, 23:06
Azért nagyon igyekszem elég sokat beszélni, mondhatni kettőnk helyett is, ami azért határozottan kihívásnak számít jelenleg, mert ő... néha maximum egy-egy rövid kommentet fűz hozzá, de nincs baj ezzel, nem lehet mindenki annyira beszédes, mint én igaz? Amúgy is szeretem én életben tartani a társalgást, maximum ha épp röviden válaszol betudom annak, hogy nehezebben nyílik meg idegeneknek és én egyértelműen annak számítok most nála és egyébként is Mardekáros, ahogy pedig az közismert tény, a Mardekárosok általában azért nehezebb esetek, mint mondjuk egy nagy dumás Griffendéles. De majd meglátjuk, hogy alakul ez az este, amúgy is lehet, hogy csak az én mániám az, hogy mindenképpen hosszasan elbeszélgessünk, ő meg csak szimplán tanulni szeretne. A végén még pont azzal riasztom el, hogy be nem áll a szám, pedig már szegény rég a zongorához vágyna, hogy ne tartsam már fel folyamatosan az állandó fecsegésemmel. Az is lehet, hogy határozottan idegesítem, de mondani nem meri, mert hát olyan kis cuki szerény kölyök, legalábbis annak tűnik. Mi más lehet az, aki... nem szereti a cukrot. A cukrot minden gyerek szereti... imádja. Tényleg sejtelmem sincs, hogy a fenében létezik olyan, hogy ő nem szereti a cukrot. - Aurornak? Akkor olyan hősies jellem vagy, az az igazság bajnoka típus. Az jó, az olyat szeretik a lányok. És miért szeretnél auror lenni? Világmegmentő tervek miatt, vagy mert... az menő? - igazából soha sem tudtam,hogy valaki miért akar auror lenni. Nem azt mondom, hogy az olyan rossz szakma, egyszerűen csak hát veszélyes, és sokat is kell rá tanulni, nem könnyű ám az efféle célokat elérni, de bizonyára ha az ember igazán akarja, akkor ez is sikerül neki. Egyébként is Arthur valahogy ezzel a kis komolykás ábrázatával pont olyannak tűnik, aki ha nagyon akar valamit, akkor azt igenis el tudja érni, szóval szerintem menne neki ez az auror dolog is. - Igen, akkor talán nem lennék ennyire csapnivaló tanár, talán még haszna is lenne, de még nem tudom. Jelenleg pincérkedem, de mégis jó lenne valamit többet kihozni az életemből. - rántom meg a vállamat finoman. Na igen nem lenne rossz valami hasznossal foglalkozni, valami fontossal. Tanárnak lenni se rossz, de most az ilyen zongora dolgokból nem tudom, hogy mennyire élnék meg, úgyhogy ezt még nem sikerült kitalálnom. Majd idővel csak eljutok oda, hogy eldöntsem még van azért jó fél évem rá, hogy kitaláljam, mire beiratkozásra kerül a sor, vagy legalábbis pár hónap tuti. Azért arra tényleg kíváncsi vagyok, hogy melyik házba sorolna be, bár valahogy azt hiszem a stílusomból nagyon átlátszó, hogy nem vagyok egy Griffendéles, vagy Mardekáros típus. Nem vagyok én se erős és határozott, se gonoszkás, sőt inkább hóbortos és kedves. Nem olyan nehéz ezt kitalálni. - Igen, sejtettem, hogy ez egy könnyű feladvány lesz, elsőre eltaláltad. - a mosolyom töretlen még mindig a bakik és a talán hibák ellenére is. Igen Hugrabugos voltam és igazából büszke is vagyok rá. Egyáltalán nem rossz dolog annak lenni, mert kedves ház, és bár nem átlagos, de attól még jó hely, szerettem oda járni. Tudom, hogy sokan úgy gondolják, hogy köztünk nincs kiemelkedő és én se értem el nagy dolgokat, de nem is kell mindenkinek annak lenni, az átlagos emberek építik fel a világot nem? Abban azért nem vagyok biztos, hogy sikerül jól magyaráznom. Az a baj, hogy nem vagyok én ének tanár, nehéz az olyan alapokat elmagyarázni, ami inkább egy énektanár dolga lenne, de azért a magam módján próbálkozom. - Az alap hangok sincsenek meg? - kicsit azért megköszörülöm a torkomat, mielőtt még az első billentyűhöz érnék. - A do, ré, mi... sincs meg? - ezt azért a legtöbb gyerek tudni szokta, ez a nagyon alap és ha már itt vagyunk, akkor szépen végig is pöttyintem azt a nyolc hangot, halkan dúdolva adva mellé a saját hangomat is. Tudok én énekelni, még ha nem is az a fő vonal, amiben jó vagyok, de azért megy ám.
Carmen megjegyzését, miszerint Kyle hollóhátas némi szemöldökráncolással fogadom, lássuk be, még a hollóhátasok a legkevésbé lúzerek a maradék két ház közül. Általában okosabbak, vagy érdeklődőbbek, és főként nagyobb stréberek, éppen ezért olyan különös, hogy Kyle nem jött további órákat venni. Persze minden házba jutnak furcsa emberek, ott van például az én évfolyamomon is Lüke Lovegood, az ő esetében sem igazán lehet mire vélni a süveg döntését. Válaszolok is valamit, de inkább csak hogy fenntartsam a beszélgetést a magam részről is. - Az meglehet. - bólintok, hogy igazat adjak neki, és még egy szerény mosolyt is megengedek magamnak, és tovább hallgatom őt. A tanáros megjegyzéséhez már nem merek semmit hozzáfűzni, ugyanis egyelőre fogalmam sem lehet, hogy mégis mennyire jó, vagy rossz tanár, így hát maradok a jól bevált tök vigyoromnál. Meglehetősen kínos volna azért, ha tényleg borzalmasan tanít, de jobb lesz, ha erre is felkészülök lelkiekben. Végül is ezek szerint semmiféle tanárképzésben nem vett részt soha életében, és a hallottak alapján nem is rendelkezik valami nagyon sok tapasztalattal. Hát ez nem ígér sok jót. Látom rajta, hogy eléggé ledöbben a kissé megtoldott koromon, és hogy nyilvánvalóan nem nézte volna ki belőlem, tegyük hozzá, igaza is van. De végül is elhitte - ahogyan eddig mindent, amit mondtam - pedig tudhatná, hogy a mardekárosok hajlamosak meglehetősen manipulatívnak lenni. Úgy tűnik kellemesen teltek az évei a Roxfortban, különben több előítéletet táplálna a házam iránt. Nos, természetesen most, hogy már ezt mondtam, és el is hitte, igazán nem hátrálhatok ki, folytatnom kell. De mi az, hogy kölyökképem van? Szerintem határozottan férfias vagyok, legalábbis mindent megteszek, hogy az legyek… Bár minden megjegyzésére legszívesebben a tőlem jól megszokott grimaszokkal válaszolnék, megerőltetem magam, és hasonlóan furcsa mondatokat alkotok, miközben a szerény kis mosolyom letörölhetetlenül virít az arcomon. - Hát… igen, megoldom valahogy. - nem tudom mennyire megfelelő válasz ez arra, hogy valakinek vannak-e gondjai a csajozással, vagy nincsenek. Igazából nekem eddig nem kifejezetten voltak, főleg, hogy aki az eddigiekben az utamba került, nem igazán kötötte le a figyelmem. Mármint persze, járnak szép lányok a mardekárba, csak a legtöbbjük borzasztóan idegesítő, ha öt percnél több időt tölt vele az ember, aki pedig nem, az olyannyira fenn hordja az orrát, hogy csak az állát látni. Az pedig, hogy más házból jöjjek össze valakivel nyilvánvalóan nemigen jöhet szóba. Na jó, talán a hollóhát beleférne, de mint már említettem, azok többségében stréberek, a hugrások flúgosak, a griffendélről meg inkább ne is beszéljünk. Mint kiderül, már ő maga is gondolkodott az egyetemen, és talán jövőre meg is próbálná, amikor ugyebár elméletileg én is egyetemista leszek. Legalábbis a mesém szerint. Nos, ha valóban elkezdi, akkor a későbbiekben biztosan kiderül a turpisság, de korán van még ezen aggódni. - Nagyon úgy tűnik, hogy aurornak megyek. - vakarom a fejemet szerényen, mintha ez amolyan semmiség volna. Nem mintha igaz lenne, mármint valóban elég király lenne, de nincs nekem ahhoz elég vér a pucámban. Valljuk be őszintén, engem nem faragtak olyan kemény fából. Bár a tantárgyakkal, amik kellenek hozzá, elég jól boldogulok, és az RBF vizsgáim is valószínűleg megfelelnek majd. De bármilyen hízelgő is ez, azt hiszem jobb lesz, ha gyorsan lemondok róla. - Te meg gondolom egy tanárképzésbe kezdenél bele… - nézek rá félredöntött fejjel, mintegy kérdőn hangsúlyozva a mondatot, és annyi érdeklődést sűrítve az arckifejezésembe, amennyit csak lehetséges. Szóval mégiscsak találkozott már sok-sok „undok” mardekárossal, ahogyan ő fejezte ki magát - ennek ellenére nem úgy tűnik, mintha olyan nagyon tisztában volna a természetünkkel. Bár meglehet, hogy mindannyian másként vagyunk manipulatívak és rosszindulatúak, azért azt én is átlátom, hogy nem mindenkibe szorult ugyanannyi ész a Mardekár háza táján sem. De hát az élet ugyebár igazságtalan. Hogy ő milyen házba tartozik? Na, ez már egy jó kérdés. - Lássuk csak… - vonom fel a szemöldököm, és elgondolkodó arcot vágok, majd jól végigmérem őt, miközben fejben összeszedem, mi mindent tudtam meg róla az elmúlt pár percben. Kissé szeleburdi, szétszórt, de nem zavartatja magát, viszont szeret, vagy csak szeretne tanítani. Szívesen elmenne az egyetemre, de tart a korkülönbségtől, meg talán a munkáját sem szívesen hagyná ott, bár ez nem derült ki ilyen tisztán. És persze nem lehet mardekáros, mert ők nem kevés bosszúságot okoztak neki a múltjában, ami azonban önmagában még nem jelenti azt, hogy griffendéles. Nem is tartom valószínűnek, hogy az lenne, akkor biztosan ellenségesebb lenne velem, amióta elárultam a házamat, meg sokkal vakmerőbb is lenne, ebben biztos vagyok. És olyan pechem nem lehet, hogy mégis az legyen. Na, akkor tippeljünk. - Hugrabug? Vagy inkább Hollóhát..? - nem véletlen a sorrend. Ha hugrás, akkor eltaláltam, és melyik hugrás nem örülne, ha valaki olyan okosnak tartja, hogy simán mehetne a Hollóhátba is. Ha pedig hollóhátas, akkor legalább másodszorra jót mondtam, vagyis javítottam a tévedésem, és az eredmény szintén jó. Ha griffendéles… akkor bizony nagyot csalódnék. Úgy tűnik elérkezett az ideje, hogy valóban a zongorával foglalkozzunk. Nem bánom, végül is ezért jöttem ide, ha úgy nézzük. Nem vállaltam volna be a sok engedélykérést és a kijárást Roxmorts-ba a farkasordító hidegben, ha nem érdekelne önmagában a zongorázás is. Leültet a zongorához, és arról magyaráz, hogyan lazítsam el az ujjaimat, én pedig zavart fejjel igyekszem leutánozni, amit csinál. Őszintén szólva eléggé izgulok, úgyhogy a lazításnak semmilyen formája se megy most könnyen. Gondterheltem hallgatom, amit a hangokról mond, rémlik, hogy olvastam ilyesmiről korábban már egy könyvben, próbálom tehát összerakni a fejemben, mindazt, amit eddig összeszedtem. Zongora, hangok, billentyűk. Nyolc hang egy oktáv. A fehérek egész hangok, a feketék felek. Ez logikus. Csupa logika. Elmélyülten bólogatok, ahogy magyaráz, csak éppen fogalmam sincs, hogy mik azok az alaphangok. - Nagyjából értem a dolgot, de sosem tanultam zenélni, úgyhogy az alaphangok fogalmát egyelőre homály fedi. - mosolygok rá bocsánatkérőn, miközben kissé humorosnak találom, hogy ennyire költőien sikerült megfogalmaznom, valami ennyire egyszerű dolgot. Így a jó, annál kevésbé tűnök butának, a hiányos tudásom ellenére.
Carmen Roughley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Új tanítvány - Arthur & Carmen 2014-12-30, 20:10
Na igen arról azért sejtelmem sincs, hogy vajon mik járnak a fejében, hogy féltékeny egy másik kis zongorista palántára. Na igen, lehet hogy szimplán csak nem ismerem fel itt a jeleket, ez is benne van a pakliban, de talán nincsenek is jelek, amiket fel kéne ismernem, vagy legalábbis nem olyan nyilvánvalóak, amiket fel lehetne. Eleve nem is gondolok arra, hogy egy ilyen kiskölyök - bármennyire is cuki egyébként - tényleg féltékeny lenne egy másikra csak mert hozzá jár zongorázni. Nem is tudom, ez tényleg olyan nagyon meglepő lenne, vagy... nem tudom, hogyan kezelném azt hiszem. - Azt hiszem ő Hollóhátas, gondolom azért nem ismered őt. - vonom meg finoman a vállamat egy félmosollyal, meg hát én is oda jártam, a kastély nagy, oda azért elég sokan járnak, hogy ne ismerjen mindenki mindenkit kapásból. - Azt remélem is! Nem vagyok azért olyan rossz tanár remélhetőleg. - talán Kyle csak nem ér rá, nem lenne valami lelkesítő, ha kiderülne, hogy szimplán rettenetesen tanítok és ezért nem jött. A suliban sokat kell tanulni, van más, ami fontosabb neki, vagy ilyesmi, csomó lehetőség van, és én inkább minden mással számolok, mint ezzel. A korom pedig... hát nem tudom, nem vagyok még annyira idős, hogy titkolnom kellene. Majd gondolom huszonöt felett, vagy harminc évesen, akkor már inkább nem árulja el egy nő a korát talán, bár ha jól tartod magadat, nem biztos, hogy titkolni kell, mert egy olyan megjegyzés, hogy a korodhoz képest állati jól nézel ki, szerintem nagyon is ego növelő tud lenni, de hát a fene tudja, nem tudom, hogy leszek majd ezzel, ha eljutok ilyen idős korig, egyelőre még tökéletes nekem a jelenlegi állapot, a magam 22 évével. - Tizenhét? Pedig határozottan édes kis kölyökképed van, ha ez így is marad nem lesz gondod a csajozással, bár már biztosan most sincs. - mert hát a legtöbb lány bírja a kis cuki fiúkat nem? Mármint ez nem jelenti azt, hogy mellette a jellemük is legyen valami béna butuska, vagy ilyesmi, egyszerűen csak valahogy van abban valami kellemes báj, ha egy pasinak kölyökképe van. Jadenről se mondaná meg senki, hogy hány éves, mert elég fiatal arca van ahhoz képest, hogy már azért elmúlt harminc. És hát...más részei is határozottan fiatalosak. - Igen, gondolkodtam is már ezen, hogy megpróbálhatnám, de egyelőre még nem döntöttem el. Egyébként is maximum jövőre, akkor már te is egyetemista leszel talán nem? Tudod már, hogy mit tanulsz tovább? - mert ha tizenhét éves, akkor ugye jövőre megy tovább, amit ugye nem tudhatok, hogy szimpla kamu, mert miért feltételezném, hogy direkt idősebbnek mondja magát nem igaz? Fel sem merül bennem. - Kezdhetnénk együtt és akkor már lenne egy ismerős, bár nem biztos, hogy ugyanaz lenne a szak. - na igen, de attól még az évfolyam igen. Azért nem lenne rossz egy ismerős arc, mert hát az a helyzet, hogy határozottan tartok tőle, hogy esetleg a fiatalabbak majd jól kinéznek maguk közül, hogy én már ilyen túlkorosan megyek vissza tanulni. Nem tudom még, hogy meg merem-e kockáztatni a dolgot, főleg hogy mellette kis eséllyel tudnám vinni a munkát és akkor azt is meg kéne oldani valahogy. Már nem várhatom el aputól, hogy a Londonból küldött pénzből tartson el, vagy hogy csak a bátyám dolgozzon, úgyhogy még tényleg nagyon át kell gondolnom a részleteket. - Azért ezeknek néha van alapja, elég sok undok Mardekárossal találkoztam már sajnos. És szerinted én melyik házba jártam? - oké, mondjuk még annyira sokat nem ismer belőlem, de azért tényleg kíváncsi vagyok, hogy ennyi alapján mit várna rá, mert már azt hiszem sikerült leszűrnie, hogy kissé hebrencs típus vagyok és elég nyitott, szóval tuti, hogy nem Mardekáros voltam. Megvárom amíg megissza a maradék pár kortyot, aztán szépen felállok, hogy és irány a zongora. Nem gondolom, hogy úgy kéne hangszeren játszani tanulni, hogy a hangszernek a közelébe se megyünk hetekig, annak baromira semmi értelme sincs. - Na gyerek és akkor csüccs. Először is fontos, hogy próbáld a kezedet ellazítani, az ujjaidat, kicsit lerázni, mert ha nagyon erőlteted a dolgot hidd el úgy be fog görcsölni, mint annak a rendje. - szépen mutatom is neki magyarázat közben, hogy hogyan lazítsa kicsit le a kacsóját, meg az ujjait, miután már én is lehuppantam mellé. Egy elég egyszerű kottát már kikészítettem szépen, úgyhogy most arra pillantok első körben. - Az alap hangokkal azért tisztában vagy? A zongorán mindig a fehérek az egész és a feketék a fél hangok, és persze nyolcasával oszthatjuk fel az egészet, oktávonként. - nem, nem tudom, hogy mennyire megy ez jól, talán mutatni egyszerűbb lesz, de azért reménykedem, hogy nem mondok nagy butaságot, vagy is, hogy nem zavarom össze totálisan.
A megdöbbenésén csak mosolygok, végül is magam se sok olyan emberrel találkoztam, aki ne szeretne cukrot, vagy legalább valamit tenni az italába. Plusz eléggé leegyszerűsítettem az annál bonyolultabb és traumaszerű okomat erre a furcsa szokásra, úgyhogy vele együtt csodálkozom azon, hogy még csak fenn sem akad a dolgon. Aztán a másik srác említésénél egykettőre én leszek az, aki meg van döbbenve. Kyle. Őszintén szólva nem sok fogalmam van róla, hogy ki lehet az, rémlik mintha járna valami ilyen nevű srác egyel fölöttem, de hogy melyik házba, arról már fogalmam sincsen. Leszámítva, hogy nyilvánvalóan nem Mardekáros, kizárásos alapon tehát csak valami lúzer lehet. Ez a gondolatmenet némileg megnyugtat, de sajnos nem eléggé, és az sem segít a helyzetemen, hogy anélkül féltékenykedem, hogy bármi komolyabb közöm volna Carmenhez. Szánalmas, de igaz, mi ez ha nem féltékenység? Minek is csapnám be magam. Kedvem lenne a fejemet verni a falba mint egy házimanó, de ehelyett inkább egy kényszeredett mosolyt erőltetek az arcomra. - Kyle...? Nem rémlik, hogy ismerném. - hopsz, kissé feltűnően kiragadtam a lényeget a dologból, ideje korrigálni. - De nekem nem áll szándékomban ilyen könnyen feladni. - az álmosolyom ekkor egy őszinte, elszánt félmosolyba megy át, lelkesen fogadom az előttem álló kihívást, noha már így is volt belőle épp elég, a küszöbön álló RBF vizsgáknak köszönhetően. Hát, idén nincs lustálkodás. De azért remélem annyira mégse rossz tanár, nem valami jó jel, hogy az a Kyle lelépett, sok más oka nem lehetett a dologra. Amikor elárulja a korát, egy kissé megemelem a szemöldököm, a nők nem szokták nagyon hirdetni az életkorukat, bár lehet, hogy ez csak idősebb korban alakul ki náluk. Egy kissé valóban több, mint amennyinek néztem, de nem olyan vészes, végül is csak... Hét év. Hát az... Elég sok. Uhh. Vajon mennyivel mondhatok többet a koromnál, amit még elhinne? Várjunk csak, ne legyünk túlzottan meggondolatlanok, mindenki 11 évesen megy suliba, elég könnyen kiszámíthatja a koromat, és ez esetben igen könnyen rájön ha túl sokkal többet mondok. Maximum egy évet tehetek rá, ez elég siralmas... - Én tizenhét, de úgy érzem, én sem állok még messze az óvodától. - jó ég, csak tudnám mért mondok ilyeneket. Meg hogy mi lett azzal, hogy csak egy évet teszek rá... Mekkora idióta vagyok. - Visszajöhetnél a suliba tanulni, egyetem, meg ilyenek, tök sok szak van, biztos találnál olyat, ami érdekel. Nem lógnál ki a diákok közül, és szerintem élveznéd is a dolgot, meg a zongoraórák időpontját egyeztetni is könnyebb lenne. - ajánlom neki mosolyogva, bármit, csak beszéljek, hátha a végére elfelejti, amiket az elején mondtam. Teljesen elment az eszem... Kényelmetlenül fészkelődöm a kekszemet rágcsálva, miközben magamban megállás nélkül szórom a szidalmaimat magamra, meg az egész világra, a változatosság kedvéért. Közben ő kifejti a Mardekárosokról alkotott átlag véleményt, én pedig kapok a dolgon, mert ez végre már járt ösvény. - Hát igen, a házakba osztásnak megvan az a hátránya, hogy mindenki előítélettel fordul a másikhoz, attól függően, hogy melyik házba jár. Elég kellemetlen tud lenni. - Még akkor is, ha valójában igaz rám, ami egy Mardekáros srácra általánosságban jellemző, sznob vagyok, lenéző a többi ház tagjaival, és főképp a sárvérűekkel szemben. Így lettem nevelve, ezt tartom helyesnek, és örülök, hogy az időm nagy részében nem kell velük egy levegőt szívnom. Az sincs túlzottan ellenemre, hogy keresztbe tegyek a Griffendéleseknek, amikor csak adódik alkalom, mért is törném meg ezt a szép hagyományt. Főleg, hogy ezzel együtt néha Jenine-t is megszivathatom, bár ő nem törődik különösebben a háza sorsával, de a többi Griffendéles annál inkább, és az mindig humoros, amikor valaki magára haragítja a féltestvéremet. Oda már csak popcorn kell. Gyorsan kortyolok még kettőt a valóban még kissé forró teából, és bólintok a felszólítására. - Oké. - Zongora, kottaismeret, ennek bizony a fele se tréfa, és a zongorán kívül mást nem is nagyon értek. Továbbá fogalmam sincs pontosan mit fogunk csinálni, úgyhogy kissé tétován állok fel, további utasításra várva, és érdeklődve várom, pontosan mi is lesz az első lépés.
Carmen Roughley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Új tanítvány - Arthur & Carmen 2014-12-02, 20:55
Azért egy tea nem olyan bonyolult, nagyjából még nekem is sikerül megoldani, hogy összerakjam katasztrófa nélkül, maximum a nagy rendetlenség lett volna gond, de hát az is megoldódott azzal, hogy Arthur nem válogatott és e miatt nekem nem kellett kipakolni a fél szekrényt. Rendes kölyök, és ez komolyan ritka a mai világban, szóval meg kell becsülni az ilyet igaz? Gyorsan dobom hát össze neki a teát és majdnem megáll a kezemben a... pálca talán, ami épp aktuálisan a melegítés miatt benne van, amikor meghallom a cukorral kapcsolatos megjegyzését. Oké eléggé elkerekedett szemekkel fordulok hátra, bármennyire is nem valami szép dolog ez tőlem, de hát... én még a mai napig is túl sok cukorral iszom a teát, ha néha nap iszom, a kávét meg egyenesen szirup formában fogyasztom, ami miatt Casper általában nagyon furcsán néz rám, de hát... nem tudok ellene mit tenni. Szeretem az édeset és az, hogy valaki nem szereti, főleg hogy egy kiskölyök nem szereti, komolyan majdhogynem sokkol. - Szóval nem szereted a... cukrot. Ez... komolyan most sokkolt. Azt hiszem az egyetlen gyerek vagy, akit ismerek és nem szereti a cukrot. Na mondjuk nem mintha sok gyerek lenne az ismeretségi körömben, sőt igazából csak te vagy és... Kyle, igen! Ő is oda jár a sulitokba, volt már itt egy zongora órán, bár azóta nem láttam, szóval vigyázz, mert lehet hogy pocsék tanár vagyok. - de rendkívül jó szónok válna belőlem, mert minden mondatára kap szegény válasznak kb. ötöt, ha nem többet, szóval kész csoda, ha még nem kapott hülyét tőlem, de komolyan, becsülendő. Lehet, hogy szegény Kyle is ezért nem jött többet? Vagy csak épp nem ér rá, vagy elijesztettem, netán pocsék tanár vagyok. Oké, talán nem kéne már azonnal az ördögöt a fala festenem, mert a végén még tényleg elhiszem magamról, hogy olyan rémes vagyok, csak hát mégis van bennem egy cseppnyi - jó sok - félsz, hogy menni fog-e a tanárkodás, hiszen sose tanultam. Talán tanár szakot végezhetnék el a Roxfortban, ha visszamennék tovább tanulni. - Jól van ez igaz, de mennyi is vagy pontosan? Én huszonkettő, az azért már távol áll a diákkortól, bár azért igaz, hogy nem olyan vészesen. - és néha komolyan jobban tudok pörögni, mint egy öt éves és ez azért nagy szó, mert apa szerint öt éves koromban kb. le se lehetett lőni olyan szinten műveltem mindent. És képes voltam felkelni reggel hatkor, aztán végig nyomni a napot és valamikor este tíz körül kidőltem, mint egy szák krumpli ott, ahol éppen voltam és onnantól reggelig akkor se lehetett volna felébreszteni, ha egy egész falka sikítószellem visít mellettem. Valahogy még mindig így csinálom, mert az alvókám pont ugyanolyan jó, mint gyerekkoromban. Azt megvárom én türelmesen, amíg megrágcsálja a kekszet, nincs vele gondom. Nem rohanunk sehová, csak hát nem szeretek csendben ücsörögni. Mint mondtam lételemem a pörgés és ha épp nem csinálok semmit, akkor muszáj beszélnem. - Meglepő, hogy Mardekáros vagy. Az én időmben a legtöbb Mardekáros totál kiállhatatlan volt, bár akkor is voltak kivételek, gondolom akkor te is egy ilyen kivétel lehetsz. - mosolyodom el újra, bár igazából el se tűnt a mosoly az arcomról és hogy csináljak valamit, én is magamhoz veszek egy kekszet, amíg ő is majszolgat és iszogat, hogy addig se üljek itt csendben és csak nézzem, ahogy ő falatozgat, mert az meg mennyire béna dolog már? - Szólj, ha megittad, vagy hagynád hűlni kissit és akkor mondjuk első körben megismerkedünk a zongorával, meg egy kis alap kottaismerettel indítunk, oké? - nem voltam soha sem annak a híve, hogy úgy taníthatsz meg valakinek valamit, ha csak mesélsz róla. Igenis tapasztalja meg testközelből, úgy lehet igazán élvezni és úgy lesz meg a kellő lelkesedés is, hogy tényleg akarja csinálni.
Már maga a gondolat is feldob, hogy ihatok egy bögre gőzölgő, forró fekete teát. Ez egyike a sok levetkőzhetetlen idióta szokásomnak, mint a sálhordás, vagy a havonta gondosan hazaküldött csomagok, amivel egyetlen igazi barátomnak, Coynak szerzek néhány kedves percet néhanapján. A haverjaim nem nagyon értik meg ezeket a dolgokat, így előttük nem is igazán reklámozom, bár a reggeli, ötórai, és esti teáktól semmi sem tántoríthat el. Már kiskoromban is folyton teát ittam, azóta iszom üresen, mióta apám egyszer rám szólt, hogy ne tömény cukrot igyak reggelire, de mindezt olyan halkan, és olyan fenyegetően, hogy azóta nem nyúltam a cukortartóhoz. Már régen megszoktam a keserűségét. Mivel ez az ok kissé személyes jellegű, inkább kitalálok helyette valami kegyes hazugságot, csak hogy mondjak valamit. - Nem vagyok túlzottan édesszájú, semmibe nem szoktam cukrot rakni. - ezt sikerül produkálnom így hirtelenjében, de megtoldom egy szerény félmosollyal, az biztonság kedvéért. A "fenomenális" szónál önkéntelenül is megemelem a szemöldököm egy kissé, úgy tűnik neki valamivel több tapasztalata van ezzel kapcsolatban, mint nekem. Sőt, nem is csak több, de valószínűleg pozitívabb is. Egy kicsit zavar, hogy ennyire elszántan próbál betörni a személyes terembe, de érthető, hogy próbálja oldani a feszültséget a kínos első találkozás alkalmánál. Úgy döntök hát, hogy ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor én is személyesebb stílusra váltok. Végül is mit veszíthetek? Amúgy is csak egy óvodásnak néz, pedig csupán pár év van közöttünk. Apropó, ezt szóvá is teszem neki. - Az én koromban? - kérdezek vissza vigyorogva. - Nem mintha te sokkal idősebb lennél nálam. Vagy ha mégis, akkor áruld el a titkodat. - megpróbálom viccesre venni a figurát, több kevesebb sikerrel, majd kiderül. Nem tudom mennyire vevő a gyenge lábakon álló humoromra. A hatékonyság elég jól hangzik, minél gyorsabban megy a dolog, annál jobb. A legjobb az volna, ha már félig profi lennék, mire bárki is tudomást szerezne erről a dologról. Vajon mennyire lehet nehéz ez a zongorázás? Időközben megkapom a teámat is - csodálatosan forró, és már az illatától végtelen nyugalom lesz rajtam úrrá. Az első korty után már úgy érzem, akkor is én volnék a világ legnyugodtabb embere, ha ebben a pillanatban következne be a világvége. Bátortalanul elveszek egy kekszet, és ismét hódolva egy idióta szokásomnak, kényelmesen mártogatni kezdem a teába, és így rágcsálom el szép komótosan. Még az sem zavar meg különösebben, hogy ott ül közvetlenül mellettem a kanapén, bár azt hiszem a szívem kihagyott egy ütemet, amikor a teáé mellett az ő illata is beszökött az orromba. Úgy látszik nehezen viseli a csendet, mert ismét beszélgetést kezdeményez. Csak azután válaszolok neki, miután gondosan megrágtam és lenyeltem a kekszem maradékát, nincs az az isten, hogy teli szájjal beszélgessek vele. - Mardekáros vagyok, ötödik évfolyam. - válaszolok neki magabiztosan mosolyogva, mert ez talán az egyetlen dolog, amire valóban büszke lehetek. Na jó, aranyvérű vagyok, de annak inkább alapkövetelménynek kellene lennie, bár manapság már a sárvérűek előtt is a földön csúszkálnak. Néha azért szívesen visszamennék az időben néhány évszázadot.
Carmen Roughley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Új tanítvány - Arthur & Carmen 2014-11-24, 20:16
Furcsa, de igazából a kocsmában mindennek tudom a helyét, de ez azért is lehet, mert ott mégis csak muszáj vagyok használni a dolgokat. Tudni kell hol vannak az italok, hol vannak a minőségibbek a poharak és társaik, itthon viszont... valahogy nem sokat sürgölődöm a konyhában. Tudom, hogy kéne, főleg hogy én vagyok a családban az egyetlen nő, de hát... mégis mit tehetnék? Így jött ki a lépés, a bátyám háziasabb. Végül is ikrek vagyunk, pont így egészítjük ki egymást, én inkább más dolgokban vagyok jó, elég nyitott vagyok, ő meg zárkózottabb típus, mintha fogta volna valaki a létező jellemvonásokat és szépen szétosztotta volna őket, így hát annak ellenére, hogy ikrek vagyunk nem kevés dologban térünk el egymástól, de igazából nem bánom én ezt olyan vészesen. - Oké, akkor egy bögre fekete tea rendel. - mosolyodom el, és így már nem kell mindent tovább pakolni, mert lehet hogy a vége tényleg teljes káosz lenne, és annak Casper nem kifejezetten örülne attól tartok. Azért arra kicsit meglepetten nézek hátra a minimális káosz visszarendezése közben, hogy nem kér hozzá semmit. - Se cukor, se semmi? - oké, talán nem kéne ennyire ledöbbenni, nem biztos, hogy szép tőlem, de én általában úgy iszom a teát, ha iszom egyáltalán, hogy teszek bele egy kiló cukrot, bár az már inkább teás cukornak minősül azt hiszem. Ezért is jó, hogy nem csinálom gyakran, így is elég sok az energiám annyi cukorral meg aztán hajnalig pörögnék. Ezért iszom kávét is viszonylag ritkán, hülyét kapnának tőlem az emberek, ha gyakrabban művelném. - Oh, hát nem azért kérdeztem, csak tudod kíváncsi vagyok. A te korodban szerelmesnek lenni... az valami fenomenális tud lenni. - mosolyodom el lelkesen. Tényleg így volt nekem is gyerekkoromban, kifejezetten szerettem az akkori nagy szerelmeket. Nem arról van szó, hogy már öreg vagyok, vagy ilyesmi, egyszerűen csak valahogy régebben más volt, még sokkal elsöprőbb, bár az ami most Jadennel van... na azért az se semmi. - Akkor majd ügyesek leszünk és hatékonyak, hogy le tudj nyűgözni valakit, akit szeretnél és szólj rám, ha túl sokat fecsegek. - közben sikerül a teát is összedobni, ha már feketén szereti, akkor marad fekete. Szépen leteszem elé, és kicsit a kipakolt kekszet is közelebb tolom, biztos, ami tuti, aztán huppanok le én is szépen mellé a kanapéra. - Idd meg szépen, aztán elkezdjük oké? No és melyik házba jársz? - mert annyit tudok, hogy Roxfortos, de ennél sokkal többet nem igazán és hát amíg iszogat, meg talán egy kicsi akklimatizálódik és kiolvad, addig simán beszélgethetünk kicsit igaz?
Miközben a férfias vonásaim hiányán morfondírozom, vendéglátóm kissé szétszórtan pakolászik a konyhában. Elég jó rálátásom van arra, hogy mit csinál, és őszintén szólva, annak ellenére, hogy egy kocsmában dolgozik, nem tűnik valami nagyon otthonosnak a konyhában. Bár, lássuk be, a kettő nem feltétlen függ össze. - Egy egyszerű fekete tea tökéletes lesz, köszönöm. - vágok közbe egy szerény mosollyal az első adandó alkalommal, amikor levegőt vesz. Mielőtt feleslegesen felforgatná a konyhát némi cukor reményében, gyorsan hozzáfűzök még egy félmondatot. - Másra nem is lesz szükségem, tisztán iszom. - hátha még lesz esélye a bátyjának, hogy megtalálja a dolgait. Szóval van egy bátyja, aki szintén itt lakik, de akkor ő hol lehet most? Lehet, hogy ő is a Szárnyas vadkanban dolgozik? Remélem nem valami nagy darab fickó. Figyelmesen hallgatom amiket a jövendőbeli tanulmányaimról mond, esélyt se hagy, hogy szólhassak nem igazán voltak még énekóráim, de talán nem is lényeges. Néhány alaphangot megtanulni végül is igazán nem lehet nehéz feladat, olyan mintha az ábécét tanulnám újra, csak itt éppenséggel... kicsit több hangot kell majd megtanulnom. Hány billentyűje van egyáltalán egy zongorának? Imponálni egy helyes kislánynak. Hát így is mondhatjuk. Elég groteszk helyzetbe keveredtem, és egyre kevésbé tartom jó ötletnek ezt az egészet. Mindegy, ha már itt vagyok minimum meg kell, hogy próbáljam, el már nemigen futhatok. - Valami olyasmi... - mosolygok kényszeredetten - De egyelőre elég messze vagyok attól, hogy bárkit is lenyűgözzek. Inkább csak ki akartam próbálni valami újat. - ez igaz is, nem vagyok egy atletikus típus, ezért igen távol áll tőlem a kviddics fogalma, de már igazán ideje volt találnom valamit, amivel elölhetem a szabadon megmaradt óráimat. Nem gyakran hallani olyan varázslókról, akik a zongoratudásukról híresültek el, de talán éppen ezért látok még benne némi lehetőséget. Próbálkozni kell az új dolgokkal, anélkül nem jutok sehová. Szóval most itt vagyok, és próbálkozom, aztán majd kiderül lesz-e értelme.
Carmen Roughley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Új tanítvány - Arthur & Carmen 2014-11-23, 11:06
Oh, hát nem tudhatom én azt, hogy rosszul esik neki egy ártatlan kis bók, de hát tényleg igazi kis úriemberként viselkedik azzal, hogy még a kezemet is megrántja. Kedves kölyök, azt nem tudhatom, hogy pont azzal van a gondja, hogy ezt gondolom róla. Zongorázni jött végül is, és én erre is készültem. Megvárom, amíg lepakolja a cuccait és amikor említi a teát kész csoda, hogy nem csapok a saját homlokomra. Itt bent jó idő van, de nekem le sem esett, hogy ő amúgy kintről jött, ahogy egyébként nincs olyan rendkívül jó idő, vagy épp meleg. Sajnos távol állunk már a nyártól és itt a hegyek között meg aztán főleg extrán hűvös tud lenni ősszel, télen meg még inkább. - Tea! Én meg nem is gondoltam erre, de egy pillanat és... - legalább még nem ültem le, így hát nem kell felpattannom, csak a konyha felé viharzom ki. Onnan is ellátni addig, ahol ő ücsörög, szóval kitárom a szekrényt és onnan fordulok hátra. - Én nem vagyok nagy teás, de Casper... a bátyám sok félét tart, szóval... hozzáértetlenként te döntesz, hogy mit szeretnél. Fekete tea, vagy zöld... ez pedig azt hiszem málnás, nem hangzik rosszul igaz? És... na ezt nem tudnám belőni, hogy egy elrontott körte, vagy egy elrontott alma. Persze a dobozokat már kidobálta, vagy megszagolod, hogy mi tetszik? - rajta múlik, hogy mit szeretne, én tényleg nem vagyok valami nagy teás. Persze, amíg kitalálja, addig pakolok elő bögrét. A vízforralás már csak egy pálcaintés lesz, szóval azzal gyorsan elkészülök, ha már tudja, hogy mit szeretne inni. Aztán persze fel kell kajtatnom a cukrot, no meg a citromlevet is. Ez a nehezebb, mivel nem gyakran teázom... ciki, nem ciki, de a bátyám sokkal jobban kiigazodik a konyhában, mint én. Azt hiszem lenne még miben fejleszteni magamat igaz? - Szóval nem sok alapod van, na nem baj, ezt is megoldjuk. Kottát olvasni sem olyan nehéz, biztos volt énekórád már... volt? Akkor majd azzal kezdjük, megmutatom az alaphangokat a zongorán, szóval csak szép fokozatosan. És honnan jött az ötlet, hogy zongorázni szeretnél? Talán... imponálni szeretnél egy helyes kislánynak? - oh tudom, nem kéne nekem mindenbe belütni az orromat, de a tiniszerelem... annál nincs is édesebb dolog. Én állandóan bele voltam zúgva valakibe régen is, persze nem egyszer estem pofára, és voltak meg azok a nagy plátói vonzalmak, amikből aztán nem lett semmi, de mégis, olyan csodás ez. Mintha amikor még az ember fiatal a szíve is valahogy nagyobb lenne, sokkal erőteljesebb minden érzés, sokkal jobban hat rá és sokkal jobban magával sodorja. Szerettem a sulit, a tanulás miatt is, meg hát az ilyen gondtalan kis élet miatt is. Tényleg nem kellett az embernek semmi mással sem foglalkoznia, csak azzal, hogy élje az életét. Nem volt gond a pénzkereséssel, meg semmi hasonlóval. Nem kellett számlákat fizetni, és persze az ember mégis hajlamos volt az életét néha kész katasztrófaként megélni. Ez ennek a szépsége.
Eléggé megszeppenve toporgok az ajtóban, míg meg nem szorítja a kezem - megnyugszom, hogy talán ez teljesen normális, sőt illendő. A következő pillanatban azonban mintha arcon csapna azzal a kijelentésével, hogy milyen "illedelmes kis úriember" is vagyok. Magamban átkozom a napot, amikor kitaláltam, hogy zongoraleckéket veszek tőle, meg azt is, amikor megismertem, meg egyáltalán azt, amelyiken megszülettem. Ezzel az egy apró dologgal kellőképp sikerül elkeserítenie, de mindez csupán egy pillanatig tart, aztán összeszedem magam. Azért ilyen könnyen mégsem adhatom fel, igazán szánalmas volna. Miközben levetkőzöm, válaszolok a kérdéseire. - Valami meleg italért nagyon hálás lennék. - a kinti hőmérséklethez képest idebenn azért jobb az idő, de a kabátomtól megválva azért nem teljesen ideális. Kekszet nem merek szóban kérni, de azért remélem, hogy lesz alkalmam venni belőle, mert nagyon szeretek ilyeneket teába mártogatni. Hát igen, hülye szokások. Leülök, ahogy kéri, és számbaveszem ama kevés találkozást, amelyet a zongora meg én megejtettünk az elmúlt években. – Hát, azt hiszem, amit én csináltam, nemigen nevezhető zongorázásnak… Van otthon egy zongoránk, fiatalabb koromban kísérleteztem vele, de nem volt igazán, aki tanított volna bármilyen hangszeren is. Ennek megfelelően azt hiszem, a kottaolvasási tanulmányaim is meglehetősen, sőt, inkább 100%-ig hiányosak. Eddig bele sem gondoltam, hogy nekem kottát olvasni is tanulnom kéne. Azt hittem majd csak ülök mellette a zongora előtt, és utánozom, amit csinál, majd csillogó szemekkel bámulunk egymásra, amikor sikeresen elsajátítok valamit. Hát igen, kissé szegényes, de minthogy eddig nem sok dolgom volt a nőkkel, a fantáziámnak nem igazán van miből táplálkoznia. De ez a kottaolvasás elég bonyolultnak hangzik. Kábé olyannak képzelem, mint a rúnaolvasás, ami bonyolult és kissé unalmas, más részről semmi értelme nincsen. De engem valahogy mégis érdekel, mivel én általánosan vonzódom az értelmetlen, idióta dolgokhoz. Lehet, hogy a kottával se lesznek problémák, ha így nézem a dolgot. Ráadásul egy papír, vagy könyv felett sokkal szorosabban kell ülnie két embernek, mint egy zongora előtt…
Carmen Roughley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Új tanítvány - Arthur & Carmen 2014-11-17, 16:40
Őszintén szólva nem nagyon szúrtam ki a kiskölyköt a vadkanban, amikor ott járt, ezért hát most sem ismerős. Persze láttam minden bizonnyal, de hát olyan sokan megfordulnak ott, én pedig nem tudok mindenkire figyelni, bármennyire is kéne, főleg hogy azért mégis csak a legtöbbeknek kell mondani egy-egy jó szót, főleg azoknak, akik a pultnál ülnek le. Nem mindig látok annál messzebb, szóval aki a sarokban húzza meg magát erőteljesen kiesik a látóteremből. Az italokat pedig nem minden esetben én viszem ki. Előfordul az is, de az nekem is sok lenne, főleg amikor nagyobb a forgalom. Csak akkor működik a kimászkálás, amikor ketten vagyunk, ellógni is csak olyankor tudok, hogy egy kicsit kettecskén legyek Jadennel, amíg... elpakoljuk az erősítőt. A kölyök viszont... édes, komolyan nagyon édes, hogy ennyire meg van szeppenve. Kétszer köszön, bár tény, hogy az az első eléggé elhaló volt, főként csak a szájáról lehetett leolvasni, a hallásához minimum szuperhallás kellett volna, azzal pedig nem rendelkezem sajnos, bár nem is lenne jó. Nem élvezném, ha hallanám, ahogy a bogarak kolbászolnak a lakásban, mert hát no... tudom,hogy vonnak, de szeretek nem tudomást venni róluk, ha nem muszáj. A kezét simán elfogadom és meg is rázom, ha már nyújtotta. Olyan kellemetlen tud lenni, ha a másik nem értékeli a gesztust és bénán vissza kell vonnod a kezdeményezést. - Milyen illedelmes vagy, kis úriember! Gyere akkor be. Oda teheted a kabátodat, oda pedig a cipőt és kérsz esetleg inni valamit? Csináltam limonádét, sima citromos, de felturbózhatjuk egy kicsit és van keksz is. - jó gondolom nem enni és inni jött, de hát az illem mégis csak így diktálja nem? És egyébként sem azzal indítunk, hogy leülünk zongorázni, amíg pedig felteszek pár kérdést, addig igenis ihat egy kicsit, no meg a keksz is fogyhat, na persze tőle függ, hogy kér-e egyáltalán valamit. - No akkor csüccsenj le első körben és mesélj nekem zongoráztál már valaha, vagy tanultál hangszeren? A kottával hogy állsz? - az alapokat jó felmérni. Nem vagyok profi tanár, de empatikus és nyitott alkat vagyok, szóval azt hiszem nem lesz nagy gond, és persze úgyis nagyon igyekszem majd, annak csak elégnek kell lennie, én legalábbis remélem, hogy nem szúrom el. Életemben eddig már így is túlságosan sok mindent szúrtam el. Persze még nem várhatom el, hogy huszonkét évesen én legyek a tökéletesség, és totálisan sikeres legyek, de valahogy úgy érzem kicsit meg is rekedtem ott, ahol vagyok, de valahol lusta is vagyok tovább lépni. Az a baj, hogy szeretek halogatni, hiába, hogy nem kéne.
Lehettem volna annyira előrelátó, hogy kitaláljak valami hihető kifogást, mégis hová megyek ilyenkor. Nyilván nem mondhatom nekik, hogy zongoraórám van, meglehetősen kínos lenne. Már az is épp elég gyanús volt, amikor a múltkor eltűntem a Három Seprűből, és a Roxmortsi kirándulás végéig "nem találtam vissza". Persze ebből az esetből sem tanultam semmit, és most is csak annyit motyogtam el a klubhelységből menekülve, hogy "büntetőfeladat". Mintha nem lennének ott velem minden egyes órán, és hallhatták volna, ha esetleg büntetést kapok. Persze most már ki kell tartsak emellett a kifogás mellett... Fáradtan sóhajtok fel, és konstatálom, hogy jól láthatóan fodrozódik a leheletem a metszően hideg levegőben. Felháborító, hogy már ősszel ilyen piszok idő van. Megszaporázom a lépteimet, ha minden igaz, már nincs messze a levélben említett cím. Remélem odatalálok problémamentesen, kínos lenne valahová máshová becsöngetni, hogy helló, zongorázni jöttem, jó helyen járok? Zongorázni... Sosem akartam zongorázni tanulni, van otthon egy, kiskoromban nyomkodtam néha. Rettenetesen el lehetett hangolva, mert még az én fülemet is bántotta, pedig akkor még elég fiatal voltam. Persze nem is igazán maga a zongorázás vonzott, hanem sokkal inkább az oktató, de ezt még kevésbé vallhatom be itt bárkinek is. Azt például el sem akarom képzelni, mit szólna Nine, ha megtudná... Pedig meg fogja, előtte soha semmi nem marad titokban. Csak tudnám, hogy csinálja. Persze ez az egész is az ő hibája, ha jobban belegondolok. Legalábbis részben. Akkor kezdődött, mikor kimerészkedtem a Három Seprűből a roxmortsi kirándulás alatt, hogy megkeressem azt az idióta Nine-t, ugyanis egy ideje már nem láttam az utálatos baglyomat, és meg akartam kérdezni tud-e róla valamit. Végzetes hiba volt, eltévedtem, és végül betévedtem a kétes hírű Szárnyas Vadkanba, ahol azonban legalább kellemesen meleg volt. De más előnyei is voltak, méghozzá a legszebb pultoslány, akit valaha is láttam. Persze nem mertem hozzászólni, csak ültem ott kukán, órákig egy vajsörnek kinéző valamivel, és néha-néha odanéztem, amikor épp voltam annyira bátor. Utólag kiderítettem a nevét, és tudomást szereztem a zongoraórákról is, nemsoká pedig már az engedély is megvolt, bár Piton elég furcsán nézett rám, de végül nem szólt semmit. És most itt vagyok, vagyis tényleg itt, mert ha minden igaz, ez az a ház. Nagy levegő. Csöngetek. Ott áll előttem, valóságosan és élénken, sugárzóan rám mosolyog, és betessékel, épp csak egy heló-t van időm kinyögni mielőtt eláraszt a mondandójával. Mintha bekaptam volna egy jól irányzott sóbálvány-átkot, csak állok ott bambán és hallgatom őt, ami azt illeti nem téved egy fikarcnyit sem - tényleg miatta vagyok itt. Még mindig bambán elmosolyodom, miközben az agyam rekordsebességgel kattog valami értelmes válasz megalkotásán. - Heló. - jobb kétszer köszönni, hátha az előzőt nem hallotta, nehogy már bunkó legyek az első alkalommal. - Arthur Rembrandt, és igen, én jelentkeztem a zongoraórára. - és remélem, hogy más nem. Nem vagyok oda a rivalizálásért. Próbálok megnyerően mosolyogni rá, és kezet nyújtok neki, bár a következő másodpercben realizálom, hogy lehet, ezzel kissé mellélőttem. Persze már nincs mit tenni, reménykedem, hogy nem találja nagyon furcsának. Közben felmérem a környezetem, elég takaros és kényelmes otthon, és valahogy összeillik Carmennal, olyan érzésem van, mintha minden ami körülveszi, csak azért lenne ott, hogy kiemelje a szépségét. Remélem az idióta gondolatok nem ülnek ki az arcomra.
Carmen Roughley
Reveal your secrets
Tárgy: Új tanítvány - Arthur & Carmen 2014-11-16, 21:04
Végül is nem volt ez olyan rossz ötlet, igaza volt a bátyámnak. Mégis csak jobb ez a megoldás, mint folyton éjjel járni haza, vagy inkább hajnalban a Szárnyas vadkanból. Nem arról van szó, szeretem én a munkámat és többnyire le is tudom rendezni a kellemetlen egyéneket is. Nem mondom, hogy mindig és minden körülmények között, de azért komoly gondom még szerencsére soha sem volt. Igazából... néha talán szeretnék mást, egy kicsit többet, hiszen nem lehetsz életed végéig pultos lány, csak hát még nem találtam ki, hogy mi is az életem célja. Egyszer majd talán rájövök, végül is még van időm. Ez van, mindig is kettőnk közül a testvérem volt a komoly és következetes, én pedig... csak úgy tettem, amihez épp kedvem volt és az sajnos elég ritkán szült tökéletes eredményt. Sikerült befejezni a sulit, részemről már ez is nagy dolog. Talán, ha akkor is van egyetemi részleg, akkor ott maradok, talán... akár úgy is dönthetnék, hogy öreg diákként visszamegyek és újra kezdem a tanulást, vagy inkább folytatom, de ugye ehhez még mindig ki kellene találni azt, hogy mit is akarok csinálni. Addig marad a zongora tanítás, és persze a kis kocsma. Nem panaszkodom, jelenleg jó így az életem, a jövő pedig majd még meglátjuk, hogy mit hoz. Végül csak kopogtatnak, én pedig egy mosollyal pattanok fel a kanapéról. Tudom, nem kéne folyton feszülten várni minden érkezőt, de szeretném, ha jól éreznék magukat, mert akkor tanulhatják meg a zongorázás alapjait jól, ha tényleg élvezik és tetszik is nekik, ahhoz pedig kell egy remek tanár igaz? Én pedig remek tanár akarok lenni. Most még készültem is, már előre ott van egy kis limonádé a kis asztalon, pár szem keksz is. Gondolkodtam, hogy sütök sütit, de... az többnyire rémes katasztrófával végződik, úgyhogy elvetettem az ötletet. - Szia! - tárom ki az ajtót, amikor elérem végre a célt. Izgatott vagyok, mint mindig, de próbálom visszafogni magam, mert nem kéne szegényre a frászt hozni már a legelején. - Szóval Arthur igaz? És zongorázni jöttél, ha csak nem tévesztetted el a házat, de reméljük. Carmen vagyok, ha minden igaz, akkor miattam vagy itt, vagy... nem, de miután folyamatosan beszélek, még csak visszakozni sem tudsz, szóval... - oké, levegő vétel és őt is hagyom szóhoz jutni végre, mert talán... nem is ide jött, akkor pedig végképp rém ciki, ha én itt eleve rázúdítok mindent, aztán végül megmondja, hogy üzenetet hozott, vagy az... újságot. Na az rém ciki lenne.
