2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azt hiszem érthető, hogy bizonytalan vagyok, hát hogy ne lennék az, amikor nem tudom, hogy miért hívott ide, hogy mit nem beszélhetünk meg az iskolában és hogy mi lehet annyira fontos, amit el akar mondani. Egyébként sem járok ilyen helyekre, sőt még csak ki se nagyon mozdultam mostanában a birtokról... mit mostanában... úgy az elmúlt egy évben nem igazán láttam indokot rá, hogy elhagyjam. Csodálkozom azon, hogy eleve egy kifejezetten ütős italt rendel, de végül nem gondolkodom sokáig, miután leültem és letettem magam mellé a kabátot szépen felhajtom. Na persze én nem vagyok annyira edzett, szóval első körben érkezik is egy elvárható fintor, de aztán egy kisebb megrázkódás után már nem látszik rajtam a dolog. A szavai után viszont legszívesebben még egy kört kérnék. - A férjem... miatt? - nem nagyon értem, hogy mi köze neki a férjemhez, vagy hogy egyáltalán hogyan jött most ő a képbe. Oliver meghalt és én róla akarok most, vagy bármikor a legkevésbé beszélni. Ez az egész téma olyan, hogy kész csoda, hogy nem azonnal arra ösztönöz, hogy felpattanjak és inkább távozzak azzal a lendülettel. Továbbra is elég nagyokat pislogok, amikor tovább beszél, hogy érdekli az ügy és a férjem aktája keveredett a kezébe és... Zavartan rázom meg a fejemet. - Lezárták, én nem... nem akarok beszélni róla. - rázom meg a fejem első blikkre. Azért ez nem olyasmi, amit az ember szívesen megoszt egy szinte vadidegennel. Nem vagyok vele jóban, még csak nem is ismerem igazán és nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék neki, ami nem annyira személyes, hogy inkább magamnak akarjam megtartani. Egyszerűen... nem ezt terveztem ma estére. Nem tudom mit, mármint persze a szobámban igen, mondjuk egy nagy alvást, de hogy felidézzem a múltat, a családomról meséljek, na azt nem. - Nem akarok elmenni sehová, de azt tudni akarom, hogy miért érdekli ez az egész? Lezárták az ügyet, mint véletlen... véletlenül tűzvész? Miért gondolja, hogy nem az? Miért... miért kéne feltépnem még be sem forrt régi sebeket? - a semmiért nem fogom megtenni, csak azért, mert azt kéri tőlem biztos, hogy nem fogom megtenni. Túlságosan fáj, még mindig nem jöttem rendbe, sőt talán soha az életben nem is fogok. Mégis hogyan tehetné meg az ember, hogy javít az életén, hogy elfelejti azt a mérhetetlen fájdalmat, ami érte. Én egyszerűen képtelen vagyok rá és főleg nem megy, hogy most megnyíljak előtte és mindent elmeséljek. Megtettem egy éve, elmondtam mindent, hogy Oliver nem hibázna ekkorát, hogy nem lehet hogy csak az egész a véletlen műve, hogy elaludt... nem lehetséges. De nem hittek nekem, rövid nyomozás után lezárták az egészet, mintha valami kis semmiség lenne. Ezek után miért gondolja azt, hogy ő majd meg tudja oldani? Miért lenne ő más, mint a többi?
Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva,
Pillantásom végi kíséri őt, de nem feltünően. Kissé bizonytalannak tűnik, körbepillant, majd miután meglát engem indul csak meg határozottan. Arcán kíváncsiság ül. A fenébe is! Biztosan el fogom szomorítani. - Nadine – köszönök neki vissza egyszerűen. Intek a csaposnak, aki hoz a félreeső sarokban lévő asztalhoz két Lángnyelv Whiskeyt. A poharamat a nő felé emelem, és a koccintás után lehúzom az italt. Igazából csak a látszat kedvéért iszom: Hadrignak is elég mennyiségű whiskeyt kell innom ahhoz, hogy tényleg részeg legyek. Így szinte semmi hatása sincsen. Sóhajtok egy picit, arcomra gondterhelt kifejezés ül. Jó, ha tudja, hogy fel fogom kavarni, hogy nem lesz kellemes a beszélgetés. - Nadine, a férjed miatt szerettem volna találkozni veled – kezdem. Figyelmesen, megértően nézek a nőre, és kivételesen őszinte az arcom. Én vagyok az, aki megérti őt, és a veszteségét. Nem is tudom, hogy mit tennék, ha csak remény lenne arra, hogy Izadora életben van. Én valószínűleg megőrülnék, így csak remélni merem, hogy a tanárnő el fogja tudni viselni a kételyt. - Én szeretem a reménytelen, vagy mér régen feladott eseteket, és a minap véletlenül a férjed aktája akadt a kezembe. Arra szeretnélek kérni, hogy mondj el mindent vele kapcsolatban. Tisztelj meg a bizalmaddal, és légy teljesen őszinte; ne hagyj ki egyetlenegy apróságot sem. Mesélj a magánéletetekről, az érzéseitekről. – Átkozom magam azért, amire Nadinet kérem, de muszáj megtennem. Csak így tudok segíteni neki. – Tudom, hogy nehéz lesz. Hogy rengeteg emlék és élmény fog feltörni vele kapcsolatban. Nem számít semmi sem. Itt nem lát, nem hall senki sem. Ilyenkor a kocsma üres, de ha gondolod, egy szobába is bemehetünk. – Hangom tényleg szomorú – tapasztalatból beszélek. Ha az elején voltak is vele szándékaim, most nincsenek, és remélem, hogy ezt ő is érzi. Valami jó erő megmozdul bennem, és elhatározom, hogyha megkérdezi, akkor válaszolni fogok neki én is. A legtöbb ember nem tudott Izadoráról és rólam, a feleségem halála is elenyésző információ az iskolában. A tanárnő szép arcára nézek, és remélem, hogy további biztatás nélkül is belefog, és beszélni kezd. Erre kellett a whiskey, az a legjobb nyelvoldó. Mégiscsak egy pöcs vagy! – szól a gúnyos kis hang, és valahol igazat kell neki adnom.
Őszintén szólva nem igazán van ötletem, hogy a kolléga vajon miért is akart találkozni és arra végképp, hogy miért nem megfelelő erre a birtok, hiszen az ott van helyben és őszintén szólva nem igazán szoktam túl gyakran felkeresni Roxmortsot, vagy akármi mást. Meg vagyon én a négy fal között. Sikerült annyira lekapcsolnom a társadalmi létről, hogy őszintén szólva nem különösebben érdekel az, hogy másokkal mi van. Jó-jó tudom nem kéne belesüppedni a rémes önsajnálatba, de hát ezt sajnos mondani könnyebb, mint csinálni. A családomnak vége és hiába telt el lassan egy év azóta, hogy eltemettem őket, mégis képtelen vagyok tovább lépni. Egyáltalán hogyan kéne csinálni? Mi lenne a jó megoldás? Csak úgy elfelejtem őket? Az a baj, hogy ha rájuk gondolok, akkor nem érzek mást, mint a hiányt, a mardosó fájdalmat, a múlni nem akaró kétségbeesést, a sok-sok kérdést, hogy miért velem történt mindez. Biztosan erre is van megoldás, gyógyír, talán csak az idő, ami majd idővel segíthet, de sajnos egyelőre tényleg nem tudom, hogy ez mikor következik be. Vannak, akiknél a gyász évekig is eltarthat, mások kemények és tovább tudnak lépni, de én nem érzem magamat elég keménynek. Halkan sóhajtok csak, amikor egy halk pukkanással megjelenek a város határában, nem messze a céltól, azaz a Szárnyas Vadkantól. Kihalt hely, ide aztán végképp nem járok. Persze gyerekként én is beszöktem már ide, hamar ki is tették általában a szűrömet, mert hát nem diákoknak való a züllött kocsma, de már felnőtt vagyok, most maximum csak az ejt zavarba, ahogy amikor belépek az ajtón elég sokan megnéznek maguknak. A ruhám átlagos pedig, egyszerű, nem hivalkodó, de azzal nem tudok mit tenni, hogy az arcom, úgy általában a külsőm mindig feltűnést kelt. A vörös haj, a csinos arc... bár persze utóbbi nem az igazi azóta, mióta mindig kiül rá az a mérhetetlen világfájdalom. Nem tudok vele mit kezdeni, egyszerűen látszik rajtam a megtörtség. A tartásom nem az igazi, a lépteim is kissé bizonytalanok, főleg, hogy nem tudom, hogy a kolléga mit szeretne. Persze ettől még nem vagyok védtelen, ha kell meg tudom én védeni magam, csak épp látszik rajtam, hogy különösebben nem vonz a társasági élet, itt pedig kifejezetten sokan vannak, főleg ahogy esteledve már jó néhányan a laza kis iszogatást helyezik előtérbe. Körbepillantok, és csak akkor indulok meg a cél felé, amikor meglátom a keresett személyt, Leonardot. Tényleg nem tudom, hogy pontosan mit is szeretne, ez látszik is rajtam, talán egy cseppnyi kíváncsiság. Elég rég voltam már kíváncsi, talán néha erre is szükség van, de... nem tudok mit tenni a helyzettel, őszintén szólva a kíváncsiság általában lelkesedéssel jár, belőlem pedig ez kissé már kiveszett. A célt elérve szépen kihúzok magamnak, már ha asztalnál foglalt helyet Leonardo, vagy hát gondolom maximum átcuccolunk oda, egy nyugodtabb sarokba, ahol tényleg lehet beszélni. Kicsit megköszörülöm a torkomat, mielőtt még megszólalnék. - Szép estét Leonardo! - természetesen a nevével tisztában vagyok, hiszen mégis csak kolléga és mégis csak ő hívott ide, fura lenne, ha nem tudnám. Attól, hogy nem vagyok benne a köztudatban, még tisztában vagyok azzal, hogy ki kicsoda az iskolában. - Őszintén megmondom, halvány sejtésem sincs róla, hogy miért hívott ide, de tudja én... nem igazán szoktam kollégákkal találkozni... olyan módon. - tehát ez nem egy randi, remélem azzal ő is tisztában van és nem e miatt hívott ide, de persze ki tudja. Egyszerűen csak jobb ezt előre tisztázni, úgy a biztos, akkor nem lesz itt semmiféle félreértés.
Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva,
Ez a nap is pont olyan, mint a többi. Teszem a dolgomat, ami jelen esetben csupán annyit jelent, hogy segítek egy nőnek meglelni a halottnak hitt férjét. Na jó, ezen nem tudok nem röhögni. Illetve még magamban sem megy az irónia ennyire jól. Ha sikerül, amit akarok, akkor én leszek a szent, a hős, a nagy. Ha nem sikerül, akkor meg el leszek küldve a jó kurva anyámba, mint általában mindig. Hidegen hagy. Auror vagyok, így nem érdekel az, ami másokat igen. Magasról teszek mindenki érzelmeire, és érzéseire. Mértékkel. Muszáj jó megfigyelőnek lenni, és tudni, hogy hol a határ. Tudni, hogy szavakkal hogyan lehet manipulálni az embereket. Tudni, hogy miként fog reagálni a másik – mindezt már előre. Imádom a munkám. Anélkül lehetek tapló, hogy bárki komolyan magára venné. Sok Auror bunkó. Vagy egyszerűen balfácán. Azok, akik a legsötétebb árnyak között dolgoznak, nem lehetnek életvidámak. Ez a meló megtör, hogy előbb, vagy utóbb, az csak rajtad. Kurva ügyes vagyok, mert engem nem tört meg. Kivétel erősíti a szabályt. Beképzelt pöcs! Igen, jó dolog magammal beszélgetni. Egyszerűen vicces, amikor már magadnak kell beszólni, amiért túlságosan egoista vagy. Más nem szól be, mert nem mer. És a hangsúly az utolsó szón van. Minden az életben csakis a merészség kérdése. Merészség az is, hogy elhagyd az asszonyt, amiért önhibádon kívül hagytad meghalni a gyerekeidet. Ahogyan legalábbis én gondolok az esetre…
Miután kellőképpen kiröhögtem magam az egoizmusom miatt, egyszerű fekete talárt veszek, és pár gyors varázslat után már menetkész is vagyok. Belőtt séró, hófehér fogak. Imádom, hogy varázsló vagyok. Mivel a diákok vasárnap reggel általában még alszanak, ezért nem futok össze senkivel sem. Az egész kastély kihalt. A birtokon átsétálva látom, hogy a kviddicspályán piros taláros játékosok repkednek. A kapitányuk pontosan olyan kegyetlen lehet, mint amilyen egykor én voltam. Vágyakozva gondolok egy pillanatig az egyszerű diákéletre, majd elhessegetem az idilli képet. Én már más ember vagyok. Korábban érkezem a megbeszéltnél egy fél órával a Szárnyas Vadkanba. Az egész szinte teljesen üres, csak pár részeg hülye horkol a pulton. Legalább elnyomják majd a beszélgetésünk zaját… Rendelek egy Lángnyelv Whiskeyt, majd még egyet és még egyet… Rohadjak meg, hogy ilyen jól bírom! Bár telik rá, szóval… Lényegtelen. Ez az egyik előnye annak, ha beállsz tanítani egy időre: nem kell riadókészültségben állnod minden pillanatban. Hazugság. Egy valamire való Auror tudja, hogy ez hülyeség. Mindegy, hogy mit csinálsz, mindig készen kell állnod. Állandóan. Éppen ezért ismerem a saját korlátaimat, és tudom, hogy a három még simán belefér. Sőt, segít gondolkozni is. Aberforth elviszi a poharakat, és nyugton hagy: tudja, hogy most fejben nem leszek ott teljesen. Csak annyira vagyok jelen, amennyire szükséges: időben bármilyen átkot ki tudnék védeni, amit felém lőhetne az egyik pulton fetrengő disznó. Alastor Mordon nem tanított sosem, de néha bejárt órát adni hozzánk. Egyet nagyon megtanultam nála: „LANKADATLAN ÉBERSÉG!!!” Izadora bánta… Ma nem! Igazat kellett adnom jobbik eszemnek: most nem gondolhattam másra, csak Nadine O’Leary-re, és a férjére, aki halott volt. Bár elméletben élt. Az ügyüket, melyben a két gyerek és a férfi tűnt el, régen dobták. A hamut látva valami idióta minisztériumi lezártnak minősítette a dolgot, mondván úgyis meghaltak. Marha! Az adminisztrációs központban szerencsére már megtanulták, hogy kinek a kezébe adják először azokat a bejelentéseket, amire a hülye minisztériumiak azt mondanák egyből, hogy „Ez lehetetlenség”. Mindig ugyanezt a két szót használják. Csak azért nem szidom őket, mert a barom okosabb náluk sokkal. Nem lenne méltó az állatokhoz, ha ennyire lealacsonyítanám őket. Pár napja egy öreg sarlatán megesküdött, hogy látta Oliver Hawkinsot. Természetesen mondanom sem kell, hogy én voltam az egyetlen, aki elgondolkozott a dolgon. Egyszer szólt be valaki, hogy biztosan azért szeretem a lehetetlen eseteket, mert reménykedem abban, hogy Izadora még él. Baszd meg, láttam a holttestét, oké?! Tettem arról, hogy többé senki se mondjon ki ilyet.
Ugyan ő is tanár az iskolában, halvány fogalmam sincsen arról, hogy mit tanít. Egyszerűen nem érdekel. Ha nincsenek óráim, akkor valahol a gonosz útját járom, nincsen időm ilyenekkel foglalkozni. Kedvem még annyi sem. A nő gyönyörű, és ha nem a szeretett férje eltűnése miatt jönne most ide, akkor biztosan bepróbálkoznék nála. A szex szép nővel jobb. Miközben belép én a mozdulatait, és a reakcióit figyelem: minden árulkodó. Mire leül hozzám, már többet fogok róla tudni, mint amennyit sokan mások.
