2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tisztában voltam vele, mennyire fontosak voltak a lánynak a szülei, s még a mostani időkben is, féltve őrzi lelkében emlékeiket. Ezzel is éltetve őket… csak az hal meg igazán, amit végleg elfelejtenek. Az igazat megvallva, nem tudtam, erre vajon mit is mnondhatnék. Ha előállok ezzel a kis szösszenettel, bizonyára csak egy apró mosolyt kapok majd, így aztán egy apró biccentéssel, és halovány mosollyal nyugtáztam szavait. Magam sem tudom miért, de abban a pillanatban kezem megemelkedett, s egy rövid időre megérintettem kezét, s finoman megszorítottam, s rövid idő elteltével már el is engedtem. Alaposan meghúztam kupámat, majd az asztalra helyeztem. -Majd egyszer talán mindent elmesélek…- ígértem egyenesen szemeibe tekintve. Talán könnyelmű ígéretet tettem irányába -Mindig azok… sokan elkövetik a hibát, hogy lebecsülik őket…- fűztem még hozzá csendesen, majd kezeim közé fogtam kupámat, s megforgattam két tenyerem között. Igaz nem minden vágyam Gavin közvetlen közelében lennem, de valahogy még is hajt a vágy, hogy egyszer végre szemtől szembe kerüljek vele, és végre úgy táncoljon ahogy én fütyülök… bár ez már ott megbukott, hogy rendelkezék némi előnnyel személyemmel szemben. -Talán még szüleid nyomdokaiba is léphetsz, ha ügyesen teljesítesz!- csillantak fel szemeim, s lelki szemeim előtt láttam már, miféle hős tetteket hajthatna végre ez a gyermek… -Való igaz… elraboltam az időd…- mikor elköszönt, felemelkedtem, finoman megfogtam kezét, s apró csókot leheltem kézzfejére. – A viszont látásra Ms. McCaine! Mikor az ajtó becsukódott mögötte, én még egy kis időre visszaültem, majd az italom elfogyasztása után kiléptem az ajtón, s hátam mögött összekulcsolt kezekkel vágtam neki az utcák sokaságának.
//Köszönöm a játékot, és a türelmed lassúságommal szemben //
[You must be registered and logged in to see this image.]Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokaknak nem adatott meg a boldog gyerekkor, ahogy a kellemes családi környezet se. Nos, nekem megvolt, mégis, elveszítettem és ez örök lelki seb marad a számomra, ahogy úgy hiszem, hogy a testvéreim számára is. Túl kellene tennünk magunkat rajta, mégis, nehéz, iszonyatosan és egyre kevésbé érzem, hogy sikerülne. - Tudja jól, hogy megbecsülöm. Nagyon hiányzik… és anya is. – sóhajtok fel, majd sütöm le kissé szemeimet. Tényleg nehéz nélkülük, de most már tovább kéne lassan tudnom lépnem ezen, mégse érzem úgy, hogy egyszerű lenne. Inkább csak lassan nézek fel a másik szemeibe, amikor meghallom következő mondatát, és bár megölelgetném most, nem hiszem, hogy ezt értékelné, így kezem bár megmozdulna a pohárról, mégse teszi, inkább nyugton maradok, úgy lesz a legjobb. - Sajnálom, hogy így alakult, bár az okát nem tudom, mégse érzem úgy, hogy jogom lenne rákérdezni a részletekre. – ha Chris szeretne róla beszélni nekem, úgyis fog, sejtheti, hogy hallgató fülekre fog találni. Mindenkinek könnyebb, ha beszélhet a fájdalmairól, talán így némileg jobban el tudjuk fogadni őket, talán neki is segítene. Ideje viszont valami átlagosabb témát is találni, de érzem, hogy ez se lesz a legkedvesebb, így inkább bőszen iszogatom a vajsörömet, egyébként is szomjas voltam már és kíváncsian várom, hogy kitér-e a válasz elől vagy sem. - Igen, azt elhiszem, hogy nem lehetett könnyű, főleg, ha az ellenfél ennyire képzett. De azért remélem, hogy jól van és nem esett igazán baja. – ahogy ránézek, abból nem érzem azt, hogy konkrét baja lenne. És hogy megfelelt-e a válasza? Igazából hosszabb történetre számítottam, sok mindenre kitérve, de megértettem, hogy nincs közöm hozzá, így hagyom is, hogy most ő kérdezzen, miközben lassan az italom is kiürül. - A sulival soha se volt igazán problémám. Nemsokára jönnek a kviddics mérkőzések, kicsit aggódok, hogy miként fog sikerülni, de szerencsére minden jól megy. És végre eldöntöttem, hogy mire megyek tovább jövőre… elemista leszek. – mesélek neki felcsillanó szemekkel, hiszen az a szak az, amely igazán illik hozzám, úgy hiszem legalábbis. Viszont az idő már nagyon eljárt, lassan vissza kell indulnunk a Roxfortba, így végül lassan felkelek, majd a kabátomért nyúlok. - Örülök, hogy találkoztunk, de nekem mennem kéne, nem szeretném, ha aggódnának a barátaim. Remélem, hogy legközelebb hamarabb is láthatom, viszlát, Chris! – köszönök el tőle kedvesen, majd egy szép mosoly után magára hagyom, de tényleg remélem, hogy a következő találkozásunk majd hamarabb lesz és talán akkor némileg nyitottabbak is leszünk egymás felé, bár sejtem, hogy ehhez idő kell. Ő a szüleim barátja volt, nem az enyém, nem is tudom, hogy mit vártam, idő kell mindenhez, de én türelmes vagyok.
Lassan már a kocsmában voltunk, s az italjaink is előttünk voltak, hála Astrid közbenjárásának. Nem vallottam volna be, de jó érzés volt vele beszélgetni. Mondhatni már-már üdítő hatással volt rám az egész szituácia. Előző témánkhoz visszagondolva, hírtelen nem tudtam mi mindent mondhatnék neki. Örvendezzek e, vagy legyek éppenséggel féltékenységgel teljes, vagy egyszerűen csak elismerő. Inkább a legegyszerűbbnél maradtam. -Szerencsésnek mondhatod magad. Becsüld meg az öreged emlékét. Kevés olyan akadt mint Ő. – feleltem aztán őszintén, miután már odabent voltunk az italaink társaságában. –Nem minden apa fogadja el a gyermekét… - tettem hozzá még a végén , ám miután nem firtatta a témát, lelkemben némi megkönnyebbülés futott végig. A téma lassanként a munkára terelődött, s lelki szemeim előtt felrémlett Gavin ördögi mosollyal átjárt ábrázata, miközben egy másik számomra ismeretlen fazonnal kereket oldott. Az a rengeteg sérülés, a halottak, a romokbadőlt épületek, és persze a nő a liftből… Elgondolkodtam, vajon mit is mondhatnék el neki. Vajon belemenjek a részletekbe? Vajon megemlítsem, hogy még mindig nyögök pár sérülést, vagy játsszam meg a kemény legényt, és füllentsek, hogy az egész piskóta volt, és könnyen ment minden. Ám mivel sosem voltam az a hazudós fajta, inkább megmaradtam az igazságnál. -Nem volt egyszerű…Volt olyan pillanat, mikor azt hittem elbukunk, s ők majd táncot járnak hamvainkon…- feleltem tekintetem poharamon tartva. – Sosem könnyű a dolgunk. Főleg, ha olyasvalaki ellen kell küzdeni, kik képesek a gondolataid között vájkálni, és előre tudják mit fogsz csinálni…- belekortyoltam italomba, majd tekintetem a lányra szegeztem. – De nem csak mi szereztünk sérüléseket…- kacsintottam rá szokásomtól eltérően, majd ismét kortyoltam egyet italomból. -Mi a helyzet a sulival?- ha egyszer már a kérdéseken volt a sor, úgy éreztem, nekem is fel kell tennem legalább egyet.
[You must be registered and logged in to see this image.]Mostanában túl sokszor kerülnek komoly témák szóba a társaságomba, de ez bizonyára azért is van, mert nem csak a diáktársaimmal beszélgetek, hanem tanárokkal és hát jelen pillanatban egy aurorral is. És hogy milyen lehet valaki életét elvenni? Egyszer én magam is meg fogom ezt tapasztalni, majd akkor, ha megtalálom a szüleim gyilkosát, hiszen a bosszúm nem fog elmúlni csak úgy, magától. - Igen, bizonyára. – bólintok rá, de én se fűzök több kommentárt ehhez a dologhoz, hallhatóan Chris se szeretne erről a témáról beszélni, bár egyébként se túl beszédes, fene tudja, hogy jól értelmezem-e, sejtem-e. A család se lesz a férfi számára éppen kellemesebb téma és meglepően hasonlatos választ kapok, mint Pitonnál. Ezek szerint Chris se véletlenül ilyen tartózkodó, de nála mégse merek rákérdezni a részletekre, ellentétben Perselusnál, aki azért elég sok mindenbe beavatott, bár számomra meglepő, hogy ilyen nyílt volt velem, mégis, nagyon sokra értékelem. - Mostanában nem maga az első, aki ilyen választ ad nekem. Örülök, hogy nekem normális apám volt. – talán Christ is bántották és megalázták kiskorában, ki tudja, hogy mi minden történt közte és az apja között, de itt érzem, hogy van egy határ, hogy bármennyire is érdekelne, most kell elhallgatnom és véletlenül se rákérdeznem a dologra, így hát hagyom is tova siklani a számomra oly érdekes témát. Egy családtagot nehéz lehet megölni, az én nézőpontomból, de nekik okuk van rá, teljesen más az egész, nem összehasonlítható úgy hiszem. Ideje viszont most már betérnünk a Három seprűbe, így amikor Chris ajtót nyit, csak elmosolyodva pillantok fel szemeibe. - Köszönöm! – és már előre is megyek, hogy ez után a kabátok a székek támláira kerülhessenek, én pedig hozhassam azokat a vajsöröket. Ő se akar erősebbet inni, a vajsör pedig finom ital, így hát jó választás is. Nem kell sok idő, míg megfordulok, az asztalnál pedig lepakolom magunk elé a finom italt, amit lassan kortyolgatni is kezdek. Őszintén szólva már félek új témába belekezdeni, mi lehet az, ami nem zavarja a férfit, amiről esetleg beszélne? Talán egy küldetés? - Milyen volt a legutóbbi terepmunka? Mesél róla? – természetesen engem ez is érdekel, bár a szüleim halála miatt nem túl valószínű, hogy belőlem is auror lesz majd, de szerettem hallgatni apuék történeteit is, talán Chris is tud mesélni.
-Elvenni mások életét sosem könnyű. Kivéve ha pszichopata valaki…- vontam meg vállam a pillanat tört része akatt, majd kis időre tekintetem a lányra szegeztem, míg mentünk egymás oldalán csendesen. Az igazat megvalva, az ölés nehézségén, még sosem gondolkodtam el ezelőtt. Vagy talán még a kezdetekben, mikor a gondolat első foszlánya megszületett bennem. Mintha a világ fejetetejére állt volna, és egyre inkább be akart kebelezni magába, mintha a pillanat tört része alatt, az egész kifordult volna a négy sarkából, és többet nem lett volna kiút. Emlékeim talán még mindit túl élesen éltek bennem azzal kapcsolatban. Az a rengeteg harag, mit magamban táplált az emlék aprócskának nem mondható töredéke… talán ha nem lennék az aki, már rég engedelmeskedtem volna elképzelt illúzióim varázsának, s én magam is a sötét oldalt gazdagítottam volna. A lány értett a mesterien feltett kérdésekhez úgy tűnik. Arcvonásaim még csak meg sem rezzentek, mikor kimondtam mind azt, ami már évek hosszú sora óta gyűlik és gyűlik idebent a lelkem legmélyén. -A bosszú…- feleltem tömören. Ám az eddig eltelt beszélgetésünk alapján, már tisztában voltam vele, Astrid, nem az a fajta lány, aki megelégszik ilyesféle egyszerű válaszokkal, mi talán mégtöbb kérdést vetne fel. –Azt mondtam, elvenni mások életét, sosem könnyű…nos… apámét szemrebbenés nélkül képes lennék koiltani. Így visszagondolva válaszomra, talán ezzel még több kérdést vetettem fel fejében. Igaz nem vagyok az a szószátyár fajta, de azt sem tehetem majd meg, hogy ha adódnak kérdései, nem felelek. Elvégre civilizált varázsló lennék, és nem holmi modortalan alak. Miután igent mondtam meghívására, lassacskán elértünk az ivóhoz, melynek ajtaját kinyitottam neki, s mint az illem úgy kívánja előre engedtem. Utunk egy szabad asztal felé vezetett, hol levettem kabátom, és a rámlára helyeztem, majd letelepedtem. Kérdésére nem kezdtem el gondolkodva a szemeim forgatni, egyből feleltem. -Egy vajsör megfelel. Köszönöm! Nem telt el olyan sok idő, míg magamban üldögéltem. Hamar visszatért italainkkal. Picit megemelve az enyémet, enyhén felé emeltem, mintegy megszokott üdövzélés képpen. -Egészség!- belekortyoltam, majd magamelé helyeztem a korsóm.
[You must be registered and logged in to see this image.]Az már régen is feltűnt, hogy Christopher nem éppen a legbeszédesebb férfi a világon, de ez engem nem zavart soha. Minden ember más, nem lehet mindenki olyan csacsogós, mint én, szerintem én több ember agyára megyek, mint a mellettem sétáló úriember. A nőket viszont akkor se illik lebecsülni, már nem abban a korban vagyunk, ő pedig egyetért velem, így némi mosoly jelenik meg az arcomon. Hmm, talán tapasztalat? Nem kérdezek rá, inkább nem, nincs közöm hozzá. A képes kérdésre is megkapom a választ, és némileg kiráz a hideg, amikor a véres csatát említi. Valahogy… nem tudom elképzelni, hogy Chris bárki életét is elvette volna, pedig tudom, hogy ez így van, ahogy a szüleim kezéhez is tapad vér, mégis, oly furcsa mindez. - Nehéz lehet… megölni valakit. – pillantok fel rá és tudom, hogy ez így van. Piton is szenved a múltja miatt, talán soha se fog tudni normálisan tovább lépni, teljes életet élni, azt pedig úgyse hagyja, hogy én segítsek neki, pedig ott lennék neki, ha kellek, most is ott vagyok, csak éppen… nos, nem igazán kellek. A család viszont kényes témának tűnik, a megtorpanása is ezt jelzi, így én magam is megállok mellette, amíg ő ezt teszi, majd amikor tovább indul, folytatjuk közös utunkat, de érdeklődő barna szemeimet magán érezheti. Nincs családja? És ez a ridegség, ahogy mondja… ki ez a férfi és miért ily tartózkodó, magának való? - Mi volna az az egy dolog? – ha nem akarta volna, hogy rákérdezzek, nem említette volna meg, így veszem a bátorságot erre a tettre, maximum elutasít és elmondja, hogy nincs közöm hozzá, nagyon úgyse veszíthetek. A faluba érve viszont még nem érzem úgy, hogy el kellene válnunk egymástól, én… szívesen beszélgetnék még vele, ezért hozom fel a vajsör ötletét, de persze Chris azt iszik, amit csak szeretne, én nem akadályozom meg az erősebb italok fogyasztásában sem, de nekem elég lesz a vajsör, úgy a biztos. Ő beleegyezik, én pedig a felém emelt karra tekintek, amelybe most is vidáman belekarolok. Nem hiszem, hogy bárki félreértené, ha így látna minket, bár tény, Chris nem öreg, szerintem még Perselusnál is fiatalabb és helyes férfi, mégse gondolnék rá soha se úgy, valahogy… az olyan furcsa lenne. A Három seprű lesz a következő állomásunk, ahol egy üres asztalhoz sétálunk, majd miután eleresztem a férfit, ledobom kabátomat a székre és már a másik elé is perdülök. - Mit hozhatok? – mert akkor én elmegyek az italokért, így ha a férfi elmondja a kívánságát, akkor nemsokára már a pultnál is termek. Én megkapom a magam adag vajsörét, ő pedig azt, amit kér, így én leszek a jelenlegi pincér, aki elé teszi a poharat, majd ez után már vele szemben foglalok helyet. - Egészség! – koccintásra emelem poharam, majd ha megtörténik a kocc, akkor iszok is néhány kortyot az italból, melynek hatására némi hab kerül ajkam felső részére, amit apró pírrel és zavart mosollyal próbálok eltűntetni minél hamarabb.
Szavaira pusztán bólintottam egyet. Nem voltam az a nagy beszélgető soha sem, és talán nem itt és most ebben a pillanatban fogom elkezdeni az egész megváltoztatását. Nem mintha egy egyszeri beszélgetés annyira változtató hatással lenne személyiségemre, de valami akkor is elmozdulna, s én már nem lennék ugyan olyan. Furcsa lehet néhány pillanatig olyanoknak, kik egy fikarcnyit sem ismernek. Nem értik mért viselkedem így, s miért nem nyílok meg jobban. Talán valami főzet segítségemre lenne mindezekben, de inkább nem adnék ötleteket senkinek sem. -A nők erejét sosem vontam kétsébe.- feleltem mintegy megadóan, hiszen sokan erre a témára akár még harapni is tudnának, s mindössze másodpercek tört része alatt, szelid kiskutyából, vérengző fenevaddá válhatnak. -Néha, egy véres csata után, jól jön egy boldog mosoly… -reméltem megelégszik majd ezzel a válasszal, hiszen jobb nekem sem jutott eszembe, még is miért húrcoltam magammal azt a képet, s miért nem halyítottam el valamelyik szemetesbe, vagy éppen égettem el már évekkel ezelőtt. Talán maga az adott szavam gátolt meg mindezekben. -Nem hinném. –vontam meg vállam, majd újfent zsebembe rejtettem kezem, s haladtam tovább a jelöletlen úton, mi a lány mellett vezetett. Mikor a szó, családomra terelődik, egy pillanatra megtorpantam, s vettem pár mélyebb levegőt, majd tovább indultam, mintha misem történt volna. Ám válaszomból kisütött újra a jeges érzelemmentesség. -Nem jelentenek semmit…nekem nincs családom!- feleltem határozottan. Ha képes lettem volna rá, a környezetem zúzmarás jégtengerré változott volna, mint egy jeges éjszaka a sarkokon. –Ha visszamennék, egy dologért tenném. – mormogtam magam elé, szinte alig hallható hangon. Lassanként visszaértünk a faluba, s sokfelé emberek rohangáltak. Taláros fiatalok, mosolygós gyerekek, hatalmas édességhalommal karjaikban. Invitálására, apró mosoly költözött arcomra néhány pillanatig. -Köszönöm…szíves örömest! –bár az illem úgy hozza, mit mentorom belém nevelt, fáradságos munka árán, hogy a fizetést nem engedhetem meg. Bár meghívás az meghívás, még is valahogy a neveltetés… bár erősködni sem szabad. Így aztán ismét felajánlottam felé karom, hogy megindulhassunk valamelyik ivó felé.
[You must be registered and logged in to see this image.]Igen, a Sors az valóban egy nehéz kérdés, ki hisz benne, ki nem, én pedig… nem tudom, hogy higgyek-e. A Roxfortban igaz tanítanak nekünk jóslástant, de soha se állt túl közel hozzám az a tantárgy, egyszerűen képtelen voltam azt igazán elsajátítani, hinni benne teljes szívemből, és mint hallom, Chris is hozzám hasonlóan gondolkodhat. - Én is úgy gondolom, hogy van beleszólásunk a jövőnkbe, mondjon bárki, bármit. – biccentek rá. Jó tudni, hogy végre nem egy megrögzött jóspalántával van dolgom, aki elfogadja azt, ami meg van írva, mert… mert nincs így. A saját döntéseinktől függ az, hogy mi miképp alakul, mi teszünk érte. És hogy anyám büszke lenne-e rám? Azt se tudhatjuk… a szellemével még nem volt lehetőségem találkozni, hogy ezt tudjam, de ha megtörténne… nos, azt nem tudom, hogy fogadnám. Nic viszont túl sok terhet visel a vállain, én pedig nem tudom levenni ezt a súlyt róla, pedig oly jó lenne, ha sikerülne. - Meglehet, de a nők is ugyanolyan erősek tudnak lenni, ha nem erősebbek. – nem érzem úgy, hogy csakis ez a férfiak jussa lenne, az erő, a védelem. Ma már nem kell így lennie. A kép ez után kerül elő, amelyet elveszek, nézegetek egy darabig, majd el is teszem, de a kérdéseimet megkapja a másik. Nem értem, fogalmam sincs, hogy mit keres ez nála, még most is, amikor nem is számított arra, hogy összefutunk egymással. - A megőrzés és a magánál tartás két különböző dolog. – oh nem kötekedni akarok, de… megőrizhette volna otthon is, de most magánál hordta és fogalmam sincs, hogy miért tette. Nem érzem úgy, hogy én jelentenék neki bármit is, de ki tudja, hogy miről nem tudok. - Némi érzést? – kérdezek vissza halkan, meglepetten figyelve a másikat. Igen, komor és… furcsa némileg, de hogy érzéketlen lenne? Én erre még nem figyeltem fel. Biztos oka van annak, hogy ilyen, mindig, minden okkal történik. – És sikerrel járt? – tudom-tudom, néha el kéne hallgatnom, a túl sok kérdésemmel egyeseket a falra is képes vagyok felkergetni, majd meglátjuk, hogy az auror meddig bírja a társaságomat. A család viszont mint hallom, kényes téma, szavaiból azt szűröm le, hogy el kellett hagynia a sajátját, de miért tett ilyet? Én pedig tényleg, miért akarok mindig, mindent tudni? Ahj, nehéz eset vagyok. - Nem akar visszatérni hozzájuk? – állok meg végül, majd ez után picit tanácstalanul nézek körbe, tekintetemből pedig talán Chris is kiolvashatja a rejtett kérdést. Megyünk még valamerre? - Esetleg egy vajsörre meghívhatom? – mégse várom meg, amíg megszólal, én adom az ötletet és tényleg most jól esne egy olyan finom ital, talán nem utasít el.
-A jósok azt mondják, mindannyiunk sorsa meg van írva…Én ebben nem hiszek…Te magad alakítod a sorsod. – feleltem, majd rövidke párbeszéd után, hallgatásba burkolóztam. Nem gondolkodtam azon, mit kellene felelnem. Igaza volt. Nem tudhattam vajon büszke lenne e rá az anyja, ahogyan azt sem, hogy ilyen helyzetekben mindig beválik e ez a szöveg. De a mugli filmekben ezzel a szöveggel mindig egy köszönömöt, vagy valami hasonlót érnek el. Fura. Ez talán csak náluk működik, vagy én alkalmaztam rosszul. -A férfiak dolga a védelmezés. Miután odaadtam neki a képet, egy ideig figyeltem reakcióját. A megdöbbenést az arcán, a furcsállást. Vajha mit akarhat egy fickó az őt ábrázoló fotóval a zsebében. -Anyád nyomta egyszer a kezembe… megígértem, hogy megőrzöm. - vontam meg vállam, majd tovább haladtam. Kérdés-kérdés után következett. Pont mint valamiféle interjú. Pedig nem szeretem a riportokat. Ám valahogy ez még is másmilyen volt. Őszinte, és nem csak azért kellettek a válaszaim, mert meg akarta írni. Nem. Ez maga miatt volt fontos. Vajon egyszerűbb lenne azt mondanom, hogy nem tudom, mint kijelenteni, hogy mert épp én voltam a közelben? -Talán okkal tette. Talán némi érzést akart vinni a szívembe. - feleltem némiképp elgondolkodva. Hisz egy szív ami csak dobog, s vért szállít minden porcikába, de érzést nem táplál, csak jeges minden megnyilvánulástól mentes személyiséget éltet, elképzelhető, hogy sosem fog megváltozni. Mindig ilyen marad. Akadt néhány pillanat, mikor eszembe jutott a kislány a képen. Mikor felsejlett lelki szemeim előtt az avarban játszó mosolygós fiatal hölgy, akiből egyszer csodaszép nő fog érni. -Igazad van. A család erőt ad. Erőt arra, hogy meghúzd a ravaszt. Hogy elszökj, és többet ne nézz vissza. Erőt, hogy elhagyd a családot, ami sosem tűrt meg. - mormogtam halkan rezzenéstelen arckifejezéssel. De hogy miért mondtam el mindezt, arra választ nem tudtam volna adni.
[You must be registered and logged in to see this image.]A találkozás bár véletlen, mégis, üdítő a számomra. Rég láttam már Christ és bár mindig valamilyen szinten magának valónak tartottam, valahol nagyon is szimpatikus volt nekem. Nem hibáztatom a szüleim haláláért, nem tehetett róla, először apa ment el, majd később anya… az aurorok élete rövid, ezért is aggódom máris Nic-ért. Nem, Lionak nem lehet igaza abban, hogy ő is hamar meg fog halni, ő nem fog, ő erős, bíznom kell benne. - Hisz a Sorsban? – teszem fel az egyértelmű kérdést, ha már ilyen szavakkal felelt nekem, majd ez után jön némi mesélgetés tőlem, eztán pedig édesanyám említése. Mindig nagyon közel álltam hozzá, olyan akartam lenni, mint ő, de… a nyomába se érhetek. Én nem vagyok elég jó, bármennyire is igyekszem. - Ezt nem tudhatja! – nem emelem fel a hangom, inkább szomorkásan, halkan cseng. Honnan tudhatná, hogy büszke rám? Sehonnan! Én mégis érzem, hogy ez nincs így, sajnos nem adtam neki okot arra, hogy az legyen, nem vállaltam nagyobb szerepet a családom életébe, legalábbis még egyelőre nem. - Nicolas a legidősebb közülünk, de mégis, én vagyok a nő. Ő viszont most nem tud miattam csak a tanulmányaira koncentrálni, tudom, hogy bántja az, hogy neki kellett mindent intéznie. – sütöm le szemeimet és némileg emlékeztetem is rá a férfit, hogy Nic a legidősebb, nem pedig én. Hibáztam, hatalmasat hibáztam és ezen emésztem is magam rendesen, de még mindig nem vagyok kész arra, hogy lépjek. Még kell… némi idő. Ez után kerül elő az a bizonyos fénykép, így meglepetten pillantok előbb az aurorra, majd pedig a képre, végül pedig átveszem tőle az engem ábrázoló fotót, ahol boldogan mosolygok mostani önmagamra. - Ez hogy-hogy még Önnél van? – miért tartja magánál a képemet? És a testvéreimét nem? Nem tudtam, hogy én közelebb állnék hozzá, de ez az egész így értelmetlen a számomra. Válaszokat akarok, nem kibúvókat vagy hallgatást. - Miért adta oda ezt a képet anyám magának? – a következő kérdés, de most valamiféle vallató vagyok, nagyon úgy néz ki. Csak furcsán méregetem, nem, én ezt sehogy se értem. Elteszem ettől függetlenül, így oldaltáskám cipzárját elhúzom, majd belerejtem a kis képet, de kérdő tekintetem nem változik, amikor ismét barna szemeim a jégkék szemekbe merednek. Már nem karolok ismét belé, csak mellette sétálok, picit talán gyanúsan is méregetve Christophert. - Szerintem a családra nem szabad úgy gondolni, mint gyenge pontra vagy hátráltató tényezőre. Több erőt adhatnak, mint gondolná. – felelek meglepő szavaira, de mást már nem mondok és nem is kérdezek, egyelőre ott vannak az előbbi kérdéseim, majd utána talán lesz másik is. Mindenesetre idő közben beérünk az utcákra, ahol lassítok, majd végül megállok. Merre tovább? Én ahogy mondtam, ráérek, rajta áll, hogy meddig marad az én társaságomban.
Az igazat megvallva, nem kellett volna őt elkísérnem. Nem hozta így a kötelesség, ám valamiért még is ezt az opciót választottam. A rejtelmek erdejében, mely fejemben kavargott, egyre inkább ott égett benne a tudat, hogyha akkor egy kicsit jobban oda figyelek, és nem Gavint akarom elkapni, akkor talán a lány szülei még mindig éltek volna. De ez, itt és most, nem az önmarcangolás pillanata volt. Nem. sokkal inkább a pillanaté, mikor másra nem kell figyelnem, csak a lányra, és a körülöttünk lévő mindenségre. -Nem zavartál meg. Ennek így kellett lennie. - feleltem határozottan. valamiért hitem abban, hogy minden okkal történik. Mindennek megvan a maga ideje. Itt és most, s a jövő bármely pillanatában. -Bárhogy is legyen, sosem szabad elfelejtened, hogy Anyád büszke volt rád, és a jelen pillanatában is az lenne. - pillanatra elhallgattam. Nem tudtam miért mondom mindezt. Talán meg akartam nyugtatni. Talán biztosítani akartam afelől, hogy büszkén tekint rá szülője a túlvilágról. Igaz nem vagyok látnok, de ebben valamiért tisztában voltam. Talán mert az Én anyám is onnan figyel rám. -Van mikor nem az idősebbnek kell megtennie. Van mikor a fiú az, ki átveszi a szerepet. Óvó védelmezőként… De az összetartó nem minden esetben ő. Lelki szemeim előtt felrémlett, mikor anyja büszke mosollyal arcán mutatta meg kislánya fényképét. A boldogan mosolygó szőkeséget, kinek loknis fürtjei megrebbennek az őszi szélben. Néhány pillanatra megtorpantam, majd belső zsebemből előhalásztam egy régi fényképet. Kopottas volt már, s imitt amott meggyűrődött, de a rajta lévő örök gyermek arc, még mindig boldogan vigyorgott az őszi falevelek között. Nem pillantottam a képre, helyette inkább a lány kezébe nyomtam. -Azt akarná, hogy a tied legyen…- mindeközben arcom rezzenéstelen maradt. Mások elérzékenyült hangon szóltak volna, s másoknak talán könny szökött volna a szemébe, de nekem… nekem nem. Maradtam a megszokott önmagamnál, miközben lassan tovább haladtam, még akkor is, ha a lány lemaradt. Az esetben hátam mögött összekulcsoltam kezeim, s úgy mentem lassan tovább. Ám ha még mindig belém karolva jött tovább, ím vele folytattam utam. -Sosem volt családom. Sem szülők, sem testvérek.- vontam vállat, majd tekintetem a lányra szegeztem. -Mielőtt megkérdeznéd, egyéb társam sincsen. Úgy hiszem, csak hátráltatna, és gyenge pontot biztosítana az ellen számára.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán tudom, hogy mennyire őszinték ezek a szavak Christől, hiszen nem tűnök éppen úgy, mint aki teljesen felkészült, de azért jól esik, hogy nem néz le. A mosoly pedig… hát egyértelműen viszonzásra talál tőlem, bár én egyébként is mosolygós lány vagyok. A következő szavak viszont egy picit azért meglepnek. Jóban volt a szüleimmel, velem is beszélgetett már régebben, de ettől függetlenül nem gondoltam volna, hogy mostanság fel akart keresni engem. - Tényleg? Most itt vagyok és rá is érek. – jelzem felé, hogy nem fogok ám azonnal lelépni most, hogy összefutottunk, tényleg ráérek, szívesen beszélgetnék én is vele, oly jó lenne. Persze ő nem apapótlék, nem is úgy nézek rá, de… a szüleimnek fontos volt, és akármilyen rideg és magának való ez a férfi, nagyon is jóságos. Mondjuk úgy tűnik, hogy én kifogom mindig az ilyen típusú embereket, ugyebár Piton se éppen arról híres, hogy milyen barátságos. - Nem akartam ám megzavarni. – ha már nyugalomra vágyott, akkor én azt most szépen megzavartam, így csak zavartan pislogok fel rá, miközben lassan megindulunk Roxmorts felé. Picit fura számomra, hogy így belé karoltam, de ha már felajánlotta a dolgot, nem akartam visszautasítani, viszont mégis idegen nekem ez így, tehát cseppet zavartan pillantok előre, egészen addig, amíg nem érdeklődik felőlem. - Roxmortsi hétvége. Eddig a barátaimmal voltam, csak nemrég váltam le tőlük, szóval a pihenés még várat magára, majd karácsonykor. Bár nem tudom, hogy mi lesz akkor… hazamegyünk-e a testvéreimmel vagy itt maradunk. – a család már nincs úgy együtt, mint régen, és bár én szívem szerint velük tölteném az ünnepek nagy részét, mégse akarom és nem is fogom rájuk erőltetni a társaságomat. Mennyivel más volt minden, amikor a szüleink még éltek… És pont ebbe a gondolatba talál bele Chris, így meglepetten torpanok meg egy másodpercre, majd folytatom tovább lépteimet egy kisebb pírfolttal arcomon. - Köszönöm! Én… én igyekszem olyan lenni, mint amilyen ő volt, de azt hiszem, hogy ez soha se fog sikerülni, hiszen máris csalódást okoztam neki és apunak is. Nicolasnak kellett átvenni a család irányítását… én… én még nem voltam valahogy képes rá. – rázom meg fejemet is zavartan, majd halkan sóhajtok. – Pedig anya azt várta volna el tőlem, hiszen én vagyok a legidősebb lány testvér, de talán egyszer képes leszek erre. – de nagyon megviselt a haláluk, és bár testvéreim nem tudják – szinte senki se -, de a depresszió engem se került el, ahogy a fájdalmak se, amik lelkemet, majd testemet érintették nekem hála. Nem vagyok emos vagy ilyesmi, de… szükségem volt rá, hogy kieresszem a bennem lévő fájdalmat valamilyen formában. De ez maradjon csak az én titkom… örökre. Nézzenek csak úgy rám, mint egy vidám lányra, aki már túllépett azon, ami történt, így lesz a legjobb. - Önnek van családja? – ha már az enyémről szót ejtettünk, akkor talán az övéről is lehetne. Nem ismerem, de nem tűnik idősnek, simán lehet, hogy van felesége és gyermeke. Tudom, az auror szakma nem kifizetődő családalapítás terén, de a szüleim is megoldották és bár minket most már itt hagytak, ez nem az ő döntésük volt, Lio hiába vádolja őket most, haláluk után.
A hozzászólást Astrid McCaine összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-11-05, 15:37-kor.
Talán mindketten tudtuk, hogy az nem jelenti még a felkészültséget. Egy olyan világban, hol minden sarkon állhat valamiféle gyilkos, vagy ártószándéku ember, az ilyesmiben sosem lehet biztos. Még is inkább ráhagytam, és nem dorgáltam meg. Az nem az én dolgom. A szülei meg ár nem tehetik meg. Így úgymond szabad volt. Szabad, akár a madár. -Fel.- bólintottam, majd tekintetem egy pillanatra rászegeztem, s megengedtem magamnak egy aprócska mosolyt, minek persze az értelmét annyira nem értettem, de legalább tettem valami olyasmit, mit a normálisabb emberek szoktak. Titkon persze örültem a találkozásunknak. Már rég felakartam keresni, s lassan talán rá is vettem volna magam ennek megtételére, de amint az események úgy hozták, megelőzött. -Már megakartalak keresni…- pillanatnyi szünet után folytattam miután belém karolt. – Volt egy kis szabad időm, és nyugalomra vágytam. Feleltem kérdésére. Nem akartam ódákba kezdeni így az elején, bár nem is volt szokásom. Igaz néha tehetnék kivételt is, és megmondhatnám mi dolgom volt, merre jártam az elmúlt időkben, de egyelőre megmaradtam a kevés szóhasználatnál. -Iskolai szünet… pihenés, vagy kósza a barátokkal?- vontam fel szemöldököm, miközben lassan elindultunk, s tekintetem rá szegeztem. Kedves lány volt… azt hiszem kedvelem… -Tudod, nagyon hasonlítasz Édesanyádra…- mormogtam csendesen, majd elkaptam róla tekintetem, mielőt még nagyon belevesztem volna a gondolataimba.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Chris 2014-11-02, 18:25
Cris & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem kicsit ijeszt meg Chris, amikor hirtelen tűnik el a farönkről, majd jelenik meg közvetlenül mögöttem, pálcáját pedig felém irányítja. Nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy azt nem akarja egyhamar eltenni, talán nem bízik bennem? Végülis… nem ismer, nincs oka bízni, ahogy azt is hiheti, hogy más vagyok. Figyeltem őt, követtem, egyértelmű, hogy furcsálja a dolgot, én se szoktam ilyesmit tenni, de most megtettem, megtörtént. - Felkészültem arra is, ezért követtem és nem szóltam Ön után azonnal. De persze tudom, hiba volt, mert nem biztos, hogy megúsztam volna, ha más van itt. – sütöm le szemeimet, hiszen picit szégyellem magam ez miatt, jobban is figyelhetnék, már rég nem vagyok kislány. A pálca végül legnagyobb megkönnyebbülésemre el lesz téve, így halkan felsóhajtok, majd egy kisebb mosollyal ajándékozom meg a másikat. Szűkszavú, akár csak régen… ebben nem változott, de annyi kérdésem van, annyi minden érdekelne, mégis, ő megelőz, méghozzá egy ajánlattal, bár a hangsúlya arra enged következtetni, hogy nem nagyon van más választásom, így hát a felém nyújtott karra tekintek, majd biccentve karolok belé és indulok meg vissza a falu irányába most már az ő oldalán. - Köszönöm! – motyogom halkan, de azért még így is jól értheti szavaimat. Tényleg jobb lesz ez így, biztonságosabb és legalább beszélgethetünk is, már ha… már ha ő is akar, mert eddig nem tűnt éppen úgy. - És hogy van mostanában? Minden rendben van? – ezek még csak alap kérdések, így Crhis úgy válaszol rájuk, olyan mélyen, amennyire csak ő szeretne. Szívesen kérdeznék persze bele még részletekbe, de csak szépen lassan… Vajon sikerült kiderítenie valamit a szüleim gyilkosairól? Én bennem is él ám a bosszú és bár távol áll tőlem a gyilkos hajlam, ők megérdemelnék a halálukat, elvettek két fontos embert a világból, akiket talán soha se tudok már visszahozni. Igen… talán, mert lehetséges, hogy van rá mód, figyelmeztetés ide vagy oda.
A hozzászólást Astrid McCaine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-11-05, 15:37-kor.
Válaszára pusztán bólintok egyet, ám pálcám még mindig nem tettem el. Vagy elfelejtettem, hogy még mindig ott van a kezemben, és rá szegezem, vagy egyszerűen csak a szokás hatalma, hogy a kezem ügyében tartom. Nem álltam neki kérdezősködni, még is mi történt vele. Ha akarja, majd úgy is megosztja velem a dolgot. Talán csak az okoz egy csepp fejfájást számomra, hogy még mindig él bennem szülei emléke. A jó emberek mindig megjárják. -Így aztán követtél. No és ha pusztán alakváltás, vagy főzet az egész egy álca lett volna…?- kérdeztem rezzenéstelen arccal. Bár aztán rájöttem, rajtam kívül senki más nem venne fel egy ilyen kabátot főleg nem a varázsló világban. Bár a kényelem és a praktikum ezt szolgálja. Mikor megemlíti, hogy még mindig rá szegezem pálcámat, lassanként leengedtem, s zsebembe csúsztattam a már jól megszokott helyére, ám elnézést nem kértem viselkedésemért. Nem mintha paranoiás lettem volna… inkább csak elővigyázatos. Sosem lehet tudni, melyik bokor, vagy fa mögött rejtőzik épp az ellen. -Valóban szokatlan… Sosem voltam az a szószátyár fajta, így aztán nem kezdtem el ódákat engedni arról, még is hol futhattunk volna össze. Nem vinnyogok olyasmin, hogy jaj de rég láttam, és mennyire hiányzott már az életemből. Nem. -Visszakísérlek!- ajánlottam fel ellentmondást nem tűrő hangon, majd karom felajánlva neki álltam meg vele szemben. A félelem, mely körbe járta , szinte vágható volt, akár a kenyér. Ha magára hagyom, és baja esik, akkor még egy halál száradhat lelkemen.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Chris 2014-11-02, 13:36
Cris & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Elég rég nem láttam már Christ, ezért tán nem is olyan meglepő, hogy utána indulok. Persze nem bízom még teljesen abba, hogy tényleg ő az, ezért inkább óvatos vagyok és elővigyázatos, főleg a múltkori eset után. Lassan közelítem hát meg, majd amikor tisztes távolságba kerülök tőle, akkor csak megállok és az egyik fa mögé bújok, onnan próbálom meg kivenni magas alakját. Innen úgy tűnik, hogy ő lehet az, de meg kéne mozdulnia, megfordulnia, mert ha kiderül, hogy mégis más, akkor olyan gyorsan húzok el innen, amennyire csak tudok. Az idő telik, majd ahogy valami neszt hoz felém a szél, azonnal oda is kapom a fejem, mintegy ijedtemben. Akkor is ketten voltak és elkábítottak, most nem fogom hagyni magam, oda fogok figyelni mindenre! De ez a pillanat pont elég ahhoz, hogy elterelje figyelmemet a férfiról, így miután visszapillantok a rönk felé, ő már sehol sincs. ~ A francba! ~ - és ezzel egy időben már meg is hallom magam mögött az ismerős hangot, így hirtelen perdülök meg tengelyem körül és kerülök szemben az aurorral. Arcomon zavart pír található, szemeim pedig cseppet félénken pillantanak fel azokba a kék szemekbe. - Sajnálom, én csak… csak tudni szerettem volna, hogy biztosan magát láttam-e. – ismerem be, és ez a teljes igazság. Nem követném őt más esetben, annyira nem vagyunk jó viszonyban, hogy esetleg meg is tréfáljam, szóval jobbnak láttam a biztos távolságból való megfigyelést, legalábbis eleinte. A pálca felé sandítok, amely egyenesen felém mutat, így azon nyomban elteszem a sajátomét és hátamat a fának döntöm, amely mellett állok éppen. Nem fog megtámadni, ebben biztos vagyok, hiszen már csak a szakmájából kiindulva se lenne helyes. - A múltkori után inkább elővigyázatos akartam lenni, de úgy tűnik, hogy nem vagyok még túl jó a lopakodásban. – sóhajtok fel, majd amikor meghallom a nevem, akkor válik teljesen biztossá a számomra, hogy jó ember után jöttem. Ajkam végül mosolyra húzódik, miközben biccentek felé. - Igen, elég rég, ezért is gondoltam, hogy ide köszönök, bár nem gondoltam volna, hogy itt fogunk ismét találkozni. – merengek el kicsit ezen, hiszen tényleg azt hittem, hogy majd a Minisztériumban látom újra vagy egy közös kaland során… A szüleim halála óta nem igazán beszéltem vele, de most itt van, én pedig… valamiért nem akartam csak úgy elengedni máris. - Picit feszélyezve érzem magam a pálcája kereszttüzében. – ismerem be, miközben újból a varázsvessző felé pillantok, majd eztán nézek fel megint csak a másikra. Nem is tudom, hogy mit érzek most, nem félek, csak… csak nagyon kellemetlen. De talán nem tart attól, hogy majd pont én támadom meg és teszem el láb alól, már eddig is megtehettem volna, ha ez a célom, de persze nagyon távol áll ez tőlem.
A hozzászólást Astrid McCaine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-11-05, 15:37-kor.
Sosem voltam az a fajta, aki képes nyugton ülni, miközben hátában érzi mások tekintetét. Az, hogy figyelnek, és csak lesnek rám, sosem volt a kedvencem. Bár az igazat megvallva azóta nem viselem szívesen, mióta minden nap azzal a nővel megyek felfelé a lifttel. Néz, és csak néz, s közben csak egy biccentés, mely köszönésnek felel meg csupán… de ez, itt és most, másabb. Szinte csontjaimig hatol a kíváncsisága. Lassan a léptek elhalkultak, majd faágak halk roppanása törte meg a csendet. Ha ellenség lenne, már talán eszméletlenül, vagy holtan feküdnék a földön. Egy pillanatra lehunytam szemem, majd kihasználva egy elsuhanó őz neszezését, felkeltem, s hamarosan már a fa üresen pihent tovább az erdőben az én hűlt helyemmel. Pálcám immár ott pihent kezemben, miközben a leskelődő mögött álltam. -Nem mondták még neked, hogy nem szép dolog leskelődni?- vontam fel szemöldököm, majd kicsit közelebb léptem, de pálcám nem engedtem le. Ma kivételesen az előbb kérdezek, és csak aztán lövök elvet fogom vallani. Elvégre ez nem Gavin. Legalább is bíztam ebben. Nem szóltam többet, csak álltam ott, miközben egy szélfuvallat felkapott pár levelet, s a fa túloldalára lendítette. Ismerős sziluettje hamar emlékeimben egy arccal párosult. Szőke haj, kecses testalkat, és némi riadalom. Ismerős érzetét keltette, s csak nem fogok mellé fogni nagyon. -Astrid McCaine… rég találkoztunk… - hogy egy kicsit kedvesebbnek látszódjak, apró mosolyt erőltettem arcomra.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Astrid & Chris 2014-11-02, 12:39
Cris & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Ismét egy roxmortsi hétvége, mely elég sok emléket felelevenít bennem. Amikor legutoljára itt jártam, akkor nem volt éppen túl kellemes a nap, hála annak a két ex-halálfalónak, de ettől függetlenül nem érzek magamban most félelmet. Nem is lehet úgy hozzáállni az élethez, hogy mindig félünk valamitől, így én is magabiztosan sétálgatok a többiekkel, vásárolgatok és élvezem ezt a napot, ahogy mindig. Viszont ahogy telik az idő, az egyik utca végén egy ismerősnek tűnő férfit szúrok ki, hosszú ballonkabát, barna haj… Ez vajon Christopher lehet? - Menjetek csak tovább, én is nemsokára utánatok megyek, csak azt hiszem, hogy láttam egy ismerőst és oda köszönnék neki. – mosolyogva köszönök el a lányoktól, akik csak biccentenek felém, én pedig már szedem is a lábaimat, hogy utolérhessem a másikat, aki sajnos pont olyan irányba sétál, amelyet messze elkerülnék. Persze ez lehet csapda is, így én is kissé bizonytalanul húzom elő a pálcámat, miközben cseppet remegő lábakkal követem. Nem félnék, ha nem történt volna itt a közelben az, ami, de most jobb az elővigyázatosság, másodszorra nem biztos, hogy itt lesz Piton és meg fog tudni védeni. Egyébként mivel ma nincs túl hideg, így én se öltöztem nagyon túl, egy fekete nadrágot húztam fel, fekete sportcipővel, felül pedig egy világoskék színű pulóver található rajtam, melyen egy fehér kabátka díszeleg. Nem fázom, kicsit talán melegem is van, de jó lesz ez most így. Szőke tincseimben a tőlem oly megszokott színes tincsek is megtalálhatóak, barna szemeimet pedig kevéske fekete smink keretezi. Lassan sétálok hát tovább, próbálva halkan haladni, miközben pálcám ott pihen a kezemben. Már látom őt, miként telepszik le az egyik kidőlt fa törzsére, de… tényleg ő lehet? Mit kereshet itt? Nem akarom megijeszteni – bár egy aurort nehéz lenne -, de megszólalni se akarok még egyelőre. Örülnék, ha felém fordulna, így az egyik fa rejtekéből pislogok felé, hogy kiderítsem, ki lehet ő. Lehet, hogy csak hasonlóan néz ki hátulról, semmiben se lehetek biztos, amíg rám nem néz, bár… talán még akkor se. A fene a százfűlé főzetekbe…
A hozzászólást Astrid McCaine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-11-05, 15:38-kor.
Christopher O'Neal
Reveal your secrets
Tárgy: Astrid & Chris 2014-11-02, 11:54
Egy hely kellett, hol magam lehetek. Egy hely, ahol nem ér utol semmi. Ahol nem les rám olyan furcsa szemekkel a nő a liftből. Egy hely, ahol nem kell másokra odafigyelnem. Furcsa, ámbár még is egy cseppet csodálatos érzés az erdő mélyén így ősszel sétálgatni. Talár nélkül, a kedvenc kabátomban. Megtorpantam egy öreg korhatag fa mellett, lehunytam pár pillanatra szemem, s csak füleltem. Figyeltem a természet lágy hangjait, mi kizár magából minden gondot és bánatot. Persze nem mindig kellene ilyennek lennem. Lehetnék vidám, és mosolyoghatnék mint a tejbetök, vagy épp mint a rohadt alma a moslékos vödörben…. de nem. Az nem én vagyok. Az ilyesmi inkább megmarad a bájgúnároknak. A vidámság mint életforma lehetetlennek, és elérhetetlennek látszik számomra. Oly’ távoli, és elérhetetlen, hogy már hosszú évek óta nem keresem. De nem nyafoghatok tovább. Nem. Itt és most valami másra van szükségem. Lépteim elvezettek az útról, s hamarosan már az erdőben sétáltam, zsebre vágott kezekkel , majd utam véget ért egy kidőlt mohos fánál, hova letelepedtem, majd lehunyt szemekkel próbáltam rendet tenni magamban. Valami hiányzott. Valami nem volt olyan mint régebben. Valami… talán kezdek beleőrülni az üldözésbe. Összevont szemöldökkel figyeltem fel pár közeli neszre, de nem mozdultam. Pusztán kezem siklott rá pálcám nyelére zsebem mélyén. ~Gyere csak…~
//
