2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Jah zűr... Nem sok jó emlékem van a spontán dolgokról. Leginkább csak olyanok, mint egy kis kocsmai verekedés. - Grindelwald embereivel. Bár a mondat végét már nem mondom ki hangosan. Persze mondhatnám, hogy az is egy idióta spontán dolog volt, hogy lemenjek a karácsonyi bálra, ahol rájöttem, hogy milyen is Ramsey valójában. Esetleg említhetném, amikor egy sötét rengetegben találtuk magunkat egy hátborzongató mézeskalács házban... Ezek után csodálkozik még valaki, hogy nem vagyok oda a spontán ötletekért? - Nem is tudom, leég a haverod otthona, a szüleit felfalják valami testrabló démonok, és azt hiszed, hogy az egyik barátnőd is erre a sorsra jutott, csak, hogy egy évvel később kerüljön elő, ki tudja milyen szörnyűségek után? Például. - tárom szét a karom. Nah ja. A szerencse engem aztán messze került ezen a téren. Minden egyes "bulis"-nak ígérkező spontán ötlet valami elbaszott horror sztoriba csapott át körülöttem. Mintha csak vonzanám magamhoz a horrorisztikus eseményeket, pedig valójában utálom azt a műfajt. Sose szerettem. Még könyvben sem. Mondjuk a könyveim legalább nem szúrnak hátba. Igazán jó barátok. Csendesek, meghallgatnak, elvisznek egy másik világba, ahol egy pillanatig nem kell a jelen gondjain marcangolnom magam. Szóval igen, szeretem a társaságuk. Bár néha azért emberekkel is lehet látni, mint Corvus, Kath, Wini, vagy éppen Ben. Esetleg Alex, aki időről időre rám akaszkodik, vagy Lizzy, aki a szobatársam. Legalábbis a hetedikben még az volt. Nyolcadiktól meg ki tudja. Az is lehet, hogy Dany szobájába költözik. Mondjuk azt sem mondanám, hogy nem kérek Guido társaságából, egyszerűen csak nem keresem. De valahogy nincs kifogásom a jelenléte ellen sem. Különben egyáltalán nem is beszélgetnék vele. Megtehetném, hogy egyszerűen kirepülök a nyitott ablakon, faképnél hagyva a srácot. Mégsem teszem. - Biztosan úgy lesz. - döntöm félre kicsit a fejem, éppen annyira komoly hangszínnel, hogy ne lehessen eldönteni, mennyire beszélek most komolyan. Nem vágyom beleugrani egy love sztoriba a kicserkésszel, de valahogy nem is tiltakozik ellene a belsőm, ami elég ijesztő, és zavarba ejtő. - A Louvre-ba érdemes egyszer elmenni. Azért megvan a maga varázsa. Már ha valaki szereti, hogy sok az ember körülötte. Egy város sem? Apával... rengeteg városban voltunk, mindenfelé a világon. A felére már nem is emlékszem, vagy nem jól. De szívesen utazgatnék csak úgy. Sok hely va n amit nem láttam még. - persze, nekem se jobb az anyagi helyzetem, mint Guidonak, de azért álmodhatok róla, hogy egy nap útra kelek, és megyek amerre a szél fúj. Éppen, mint apámat. Szívesen kutatnék különös bestiák, vagy éppen rég elfeledett gyógynövények után a világ minden táján... Számomra elég furcsa ez a sajátos földhözragadtság, ami Guidot körül veszi. Talán csak a pénz miatt? Vagyis annak hiánya az oka? Nem is mer álmodozni helyekről, amiket megnézne? Mondjuk egy Dél-Amerikai esőerdőt, ami tele van még fel nem fedezett gyógynövényekkel? Megtalálhatná valami csúnya ragályos betegség gyógymódját akár. És menő kikapcsolódás is a sátrazás. - Furcsa, ugyanezt mondtam neki. Igazából, sosem hibáztattam, vagy haragudtam rá. Vagyis talán gyerekként igen, amikor éppen félholtra vertek és bezártak egy szekrénybe, én pedig nem értettem, hogy miért nem jön el értem? De az már régen volt. Már régen megbocsátottam neki, de azoknak akik elhitették azokat a hazugságokat... nem tudok. - nem tudom, hogy miért mondom el mindezt. Túl sokat beszélek a jelenlétében. Zavaróan sokat. Látszik, hogy nem szívesen gondolok a gyerekkoromra. Akaratlanul is az alkarvédőmet piszkálom, és Guido visszaemlékezhet a hegekre a testemen, arról az elázott éjszakáról. - Igazából, csak tettem, hogy erős vagyok, de ez nem igaz. - csóválom meg lassan a fejem. Nem mondom ki hangosan, de ha valóban erős lennék, akkor nem innék, nem szednék mindenféle altatót, vagy éppen stimulánst keresztbe kasul, nem cigiznék, és egy rakás dolgot nem csinálnék. Egyszerűen csak napról napra próbálok a felszínen maradni, de ki tudja meddig megy ez még így. - Héé... ez... - annyira meglepődőm a búcsú puszitól, hogy még pofon vágni is elfelejtem, pedig máskor automatikusan lendül a bal kezem... Most viszont csak összezavarodottan nézek a távozó srác után... mármint az nem lep meg, hogy ennyi elég volt számára belőlem, és a bajaimból... de az a puszi... mégis mit jelentsen? Akkor most tetszek neki, vagy mi? Nem értem ezt a srácot... nagyon nem... Azt hiszem fel kéne mennem felkelteni Alexet, és megkérdezni, hogy ez most akkor... nem akar beszélgetni, nem igényli a társaságom, de megpuszil... miért? Nem értem. Zavaros... egészen bele is vörösödök. Egy darabig nem is mozdulok, csak zavarodottan nézek ki a fejemből... Még elköszönni is elfelejtek. Pedig legalább annyit mondhattam volna, hogy "Szia!", vagy ilyesmi. Talán legközelebb?
//Én is köszönöm a játékot! Szuper volt! Imádom őket. //
- Zűr? -[/b][/color][/i] nevetek fel enyhén megszeppenve. Persze, mondom ezt én, akinek szintén be vannak táblázva a mindennapjai. Délelőtt órák a Roxfortban, délután tanulás a könyvtárban, este valamennyi munka, habár egész éjszakás műszakokat nem vállalok be, hiszen annyi eszem akad, hogy ne tegyem tönkre a szervezetemet az alváshiánnyal. Jó, a hétvégék folyamán rendesen a lovak közé csapok, ezt kár is lenne tagadni. - Egy random rokonlátogatásból vagy szülinapi buliból mégis milyen zűr keletkezhetne? Gina óvatos természet, ez már rég nyilvánvaló számomra, már csak abból ítélve, hogy a kezdeti közeledésemet is gyanakvással fogadta. Ha két ember barátkozik, nem ez az első reakció egy egészséges közegben. Beszélgetnek valamennyit, majd eldöntik, hogy keresik-e egymás társaságát vagy sem. A vöröske esélyesen nem kér belőlem, de valahogy folyamatosan keresztezik egymást az útjaink. Mondjuk, van pár közös ismerősünk, de eddig nem sikerült Danieléknél belefutnom. Mindig az iskola folyosóin láttam és leginkább egyedül, pár könyv társaságában. Mellettem legalább alkalomadtán ott van Paulo vagy éppen Dany. - Igen és nem is adom fel, hiszen minden álmom ez a pálya, de a nevet még akkor is szoknom kell - jövök "férfiasan" zavarba ama megállapítás hallatán, miszerint jól állna nekem ez a megszólítás. Jelenleg csak Guido Rossi vagyok, roxfortos diák, aki örül, ha hat órát tud aludni egyszerre. A gyógyítói pálya igen nehéz, teperni kell, rengeteget tanulni, hiszen itt nem megengedett a "mindegy, csak adja meg a kegyelemjegyet"-hozzáállás. Amikor emberek sorsáról kell döntenünk, minden tekintetben toppon kell lennünk és széles körben tájékozottnak. - Ismétlem, ha majd egyszer szóban összehoznak minket, lesz rá okuk - mosolyodom el sokat sejtetően. Hogy szimpatikus-e Gina? A csigaháza ellenére nagyon is. Bár, ameddig nem bújik elő belőle, addig határozottan nem áll szándékomban erőszakkal kikényszeríteni onnan. Nyilván nem véletlenül emelte maga köré azt a biztonsági falat. - Párizsban még nem jártam, de igazság szerint nem is szerepel az álmaim között - vonom meg a vállamat. - Túl felkapott és abban is biztos vagyok, hogy nem olyan, amilyennek sokan elképzelik. Ha jobban belegondolok, nincs egy olyan város sem, ami különösebben érdekelne - ráncolom a szemöldököm, pár pillanatig kutakodva az elmémben, de egy olyan hely se ugrik be számomra, ahova vágynék. Ennek természetesen a pénzhiány is komoly oka lehet. Valahogy butaság lenne. - Mi mást tehetett volna? - kérdek vissza, akaratomon kívül is kiállva Luca mellett. - Ő csak egy cukrász, nem forgathatott fel mindent érted. Nyilván felelősnek érzi magát a történtekért, de ez annyira értelmetlen - csóválom meg fáradtan a fejem. Pihennem kellene, élvezni a szabadidőt és összeszednem magam holnapra. - Nyilván nem egy dolgon vagy tulajdonságon múlik a bátorság - jegyzem meg. - Sok dolgot átéltél és megtapasztaltál, tizenegy éves korodban tették a Süveget a fejedre. Ma már talán máshova osztana, de ez mégis mit számít? - vonom meg a vállam. - Lelkileg kiemelkedően erős vagy, ezt elhiheted. Én már rég összeroppantam volna a történtek súlya alatt - osztom meg vele a személyes gondolataimat, habár talán nem kellene. Végül felállok a helyemről, majd nyújtózkodom egyet: - Sajnálom, de most mennem kell. Pihenek egy keveset, még mielőtt újra munkába állnék - hörpintem fel a kávém kevéske kis maradékát, majd váratlanul nyomok egy röpke puszit Gina arcának egyik oldalára, hátha nem tiltakozik ellene. Meg hát... A lány ismerőseimmel így szoktam, szóval annyira talán nem veszi udvarlásnak. - Később még beszélünk - "fenyegetem" meg játékosan. - Szia! - búcsúzom el végül, majd indulok a kijárat irányába. Kelleni fog az a lazítás, különben tényleg nem fogom bírni az iramot.
Csórónak lenni szívás. Én már csak tudom. Nekem sincsenek jobb, vagy minőségibb cuccaim, mint Guidonak. Elnyűtt bakancs, elnyűtt táska, másfél számmal nagyobb póló. Talán az egyetlen figyelemre méltó tulajdonaimat az alkarvédőim, és az íjam teszik ki. Mellesleg az alkarvédők, mint mindig most is rajtam vannak. Ezzel együtt is talán nem ártana a srácnak visszavenni kicsit. Vagy alternatív megoldásokat keresni. Akár azt a Rennest vagy kit, akit Cody emleget folyton. - Nem. Nem igazán. Abból elég nagy zűrök szoktak kisülni. - ingatom meg a fejem. Valahogy a random dolgokból mindig baj lesz. Rosszul sülnek el. Nem. Jobb csak, ha a terveknél maradunk. Persze azok is rendesen be tudnak ám dőlni, és katasztrófába torkollni, de lényegesen kisebb az esélye, és annak is, hogy felkészületlenül ér a baj. Igen, azt hiszem kezdek kissé túl paranoiás lenni, és ott is bajt szimatolni, ahol nincs is. De hát jobb félni, mint megijedni, nem igaz? - Szerintem jól áll neked. Mármint a megszólítás. Különben is, ezért küzdesz olyan keményen nem? - vigyorgok rá. Valahogy szerintem tényleg nem idegen a személyiségétől, és a nevétől sem ez a cím. Még ha nem is adják ingyen. Bizonyára még hosszú az út számára odáig, de valahogy nem jut eszembe, hogy kételkedjek benne, hogy végig csinálja. - Ez úgy hangzik, mintha szeretnéd, hogy összehozzanak veled. - vigyorgok rá, kicsit cukkoló módban. Valójában jelenleg egyáltalán nem jut eszembe az a bizonyos mardekáros tahó. - Tényleg nem. Párizs szép, de nekem túlzsúfolt, és túlságosan is a megjelenésről szól minden. Túl mesterséges. - vonok vállat, lényegében igazat adva ezzel Guidonak. Hülyéskedni ugyan lehet vele, de kétlem, hogy valaha lesz ruhám arról a helyről. Az is kétséges jelenleg, hogy valaha még beteszem oda a lábam. Bár ki tudja. Abban sem voltam biztos, hogy Rómát valaha viszont látom még. Nem haragszom Guidora amiért feltette a kérdést. Nem tudhatta. Ezért is kérdezett. Ez még mindig jobb, mintha félszavakból leszűrne valami fél igazságot, amit erősen ki, és átszínezve adna tovább. Bár a tekintetem, ha rám nézne elárulná, hogy ez ettől nekem még cseppet sem könnyebb. - Vagy csak egyszerűen bűntudata van, mert nem keresett eléggé. Egyszerűen elhitte, amikor azt mondták neki, hogy meghaltam az apámmal együtt. - nem látok Luca fejébe. Gyakran tesz olyasmiket, amiket nem értek. Ennek ellenére se akarom, hogy neki, vagy a családjának baja essen. Főleg miattam ne. Azért valahol kedves a sráctól, hogy vigasztalni akar. Bár különösebben azt sem szeretném, hogy egyszerűen csak sajnálatból időzzön velem. - Igazad lehet. De ettől függetlenül előbb-utóbb túl kell esnetek rajta. Jobb letépni a sebtapaszt. Szeretnék segíteni, de igazad van, nem lenne a legjobb ötlet. Nem a szociális érzékemről vagyok híres. - vonok vállat. - Én is félek. Egy egész rakás dologtól. Néha nem értem a Süveget, hogy egy olyan alakot, mint én, miért pont a Griffendélbe rakott. De ettől függetlenül a bizonytalanságon, és a tépelődésen csak úgy lehetünk túl, ha megtesszük amit kell. Még ha nem is kellemes. - nem akarok sem okoskodni, sem belemászni a magánéletébe, vagy éppen helyette döntéseket hozni. Igaza van, bármi megeshet, de a "mi lett volna ha", még a legrosszabb forgatókönyvnél is rosszabb. Mindenkinek.
Bevallom, nem túl kellemes egyszerre két végéről égetni a gyertyát, de ha valaki szóvá tenné, minden bizonnyal elmagyaráznám számára, hogy miért is szükséges. Én is sokkal jobban élvezném, ha Daniel minden egyes mérkőzésére kimehetnék vagy hétvégente együtt iszogathatnék Paulóval és beszélhetnénk meg az élet nagy dolgait. Mégis, egyelőre ki kell tartanom a mostani életmódom mellett, hiszen a szüleim továbbra is nehéz anyagi helyzetben vannak, én pedig igenis szeretnék segíteni rajtuk. Sokat köszönhetünk Paulo apjának, de nem áll szándékunkban folyamatosan őket pumpolni, voltaképp már annak a lakásnak is örülünk, amelyet kaptunk tőlük. Persze, nem ingyen és ez is az egyik oka annak, hogy továbbra is szerény körülmények között tengődünk. De legalább normális helyen élünk és vállalni tudtuk a törlesztőt. Ez azért már igen nagy szó. - Az életben nem szabad mindent megtervezni - veszem elő a bölcsebbik énemet. - Nem szoktál néha csak úgy random dolgokat tenni? Például gondolsz egyet és leugrasz valamerre. Vagy felkeresed az egyik barátodat és együtt megisztok valamit. Csak úgy. Random - hangsúlyozom ki az iménti szavaimat, hiszen Gina valóban olyasvalakinek tűnik, akinek merő rendszer az élete. Jó, nekem is be vannak táblázva a mindennapjaim, de nem percre pontosan. Néha akadnak alkalmak, amikor én magam rúgom fel azt. Legutóbb gondoltam egyet és nem volt kedvem bemenni dolgozni, szóval azt füllentettem, hogy nem érzem jól magam, majd egész nap csak lógattam a lábam és kész. Még Danyt és Paulót sem hívtam át magamhoz, hiszen szükségem volt arra a kis énidőre. - Dr. Rossi - ízlelgetem a szót, a kelleténél egy fokkal jobban belebambulva, majd nevetve csóválom meg a fejem: - Ez de hülyén hangzik! - ismerem el, mintha csak most ébrednék rá arra, hogy a Dr. DiNardi mérföldekkel szebben csengő titulus. - Hát, ha ezt egyszer lehozzák cikkben, akkor okuk lesz rá. Én igazság szerint nem randizok és nem csajozok. Bár, tényleg elképzelhető, hogy ha sokat látnak majd együtt minket, akkor megered a tolluk. Remélem, nem gond... - pillantok azért bocsánatkérően Ginára, hiszen már az a mardekáros tahó is elég szépen bemocskolta szerencsétlen lány nevét, nem hiszem hát, hogy pont arra lenne szüksége, hogy velem hozzák hírbe. - Sanze... izé? - visszhangzom értetlenkedve a lány iménti szavát. Hallottam már róla, valami puccos hely a franciáknál, de úgy nagyjából ennyi és kifújt. Nem az én pénztárcámnak való. Esélyesen minden egyes holmi túl van árazva valami oknál fogva, amit szerény személyem nagyon is sajnálna megvenni. - Nem hiszem, hogy te képes lennél onnan vett holmikban parádézni - mosolyodom el Gina színpadra illő gesztusa láttán. Mi tagadás, mehetne helyettem Pán Péternek, annyi szent. Nem szándékosan voltam ennyire tapintatlan, sokkal inkább a kérdés volt elég elkapkodott részemről. Bár, azt is be kell látnom magamban, hogy ezt még csak nem is tudhattam, szóval amikor Gina feláll a helyéről és az ablakhoz sétál, már abban a pillanatban valami bűntudatféleség telepszik a mellkasomra és nehezedik rá elég rendesen. - Sajnálom - szólalok meg végül, miközben megpróbálom magam a helyébe képzelni. Normális élete lehetett volna, erre mindennek vége szakad, pont abban a pillanatban, amikor esélyt kap rá. Tényleg sajnálom. Sajnálom a lányt, aki volt és a fiatal nőt, akivé lett. - Ilyen helyzetben nincs helyes döntés - pillantok le az asztalra. Valamiért félek Ginára nézni. Talán azért, mert a titka miatt úgy érzem, valami súlyos terhet osztott meg velem magáról? Ezt nem tudom, de emiatt eszem ágában sincs elmenekülni a közeléből. - De ha Dany bácsikája a történtek tudatában is ide engedett, akkor jó oka lehetett rá. Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Nem hiszem, hogy Luca Maroni veszélyt szeretne hozni a családja fejére. Elvégre, Alex és Alba itt élnek, ráadásul nemrég felbukkant a fia is, a szülei egészségi állapota pedig nem éppen a legjobb, szóval ha úgy dönt, hogy Gina még bőven belefér az életükbe, azt jó okkal teszi. Nyilván felkészült. És hát eddig sem történt semmi, nem igaz? Talán a lány is lekerült már a listáról. - Sok - vonom meg a vállam. Fél évnél mindenképp több, de ez akkor se ilyen egyszerű. Mindenesetre, Gina szavai hallatán elnevetem magam, mintha viccnek venném a dolgot, ugyanakkor maga a gondolat, miszerint ő ott lenne velem, fura mód megnyugtat és kellemes érzéssel tölt el. Mégis, ez a beszélgetés nagyon privát témákat feszeget és úgy érzem, Ginának nincs ott helye. Egyelőre köztem és Daniel között kell mindennek tisztázódnia. - Ez nagyon rendes tőled, de a saját démonaim ellen nekem kell megküzdenem - ingatom meg végül a fejem. - Ráadásul, ha kiderül, miről is szeretnék vele beszélni, nem hiszem, hogy díjazná a jelenlétedet és azt, hogy te előbb tudtad meg ezt, mint ő - sóhajtok egy nagyobbat. - Tudom, hogy nem olyan - biccentek egy aprót, hiszen valóban jól ismerem Danielt. - Egyszerűen csak félek, érted? Egy gyáva alak vagyok, ennyi az egész. És gondolatban már minden egyes forgatókönyvet végigvettem a lehetséges végkimenetelről. Ez komoly titok, komoly ügy, bármi megtörténhet. Gyerekkorom óta ismerem Danielt? Igen. Mégis, vannak dolgok, amelyek alapjaiban rázhatnak meg egy barátságot és ez is egy ilyen. Nem egyszerű, de lassan eljön az idő.
Talán nem egyedül küzdök a bizalom, és mások előtt megnyílás kérdésével, de az biztos, hogy nem is teszi könnyebbé a múltam, és a jövőtől való félelmeim sem. Aggódok azokért, akiket közel engedtem, és Guido határozottan igyekszik valami módon befurakodni ebbe a közegbe. Valamiért néha akaratlanul is az eszembe jut, ahogy az is, hogy nem akarom, hogy miattam essen baja. Furcsa, és zavaró dolog ez. Bár kifejezetten akkor se mondanám árulónak, ha elmesélné, hogy volt idő, amikor titkolta az anyagi körülményeit. Nehéz lehetett neki, de a barátai vélhetően megértették a dolgot, és az ember anyagi helyzete amúgy sem tartozik mindenkire is. Ámbár magára azért jobban vigyázhatna. Nem segít rajta, ha a végkimerülésig hajtja magát. Bár valószínű, hogy ezt a barátai többet emlegetik neki, mint én. Paulo talán időről időre meg is próbál valamiféle anyagi mankót nyújtani neki, bár vélhetően inkább névtelenül a háttérből, ismerve annyira srácot, hogy úgyis túl büszke lenne elfogadni, ha tudná honnan a pénz. Az már más kérdés, hogy az a Rennes, akit Cody úgy imád, vélhetően Guidot is épp úgy leteremtené, ahogy Codyval is megtette párszor, ha rajtakapná a túlhajszolt életmódon, egyszerre zsonglőrködve a könyvekkel, és munkával. - Ez a sodródás nem tűnik túl tervszerű dolognak. - vonok vállat. Persze én még a kikapcsolódást is képes vagyok időhöz mérni. Ennyi perc van erre, és kész. Aztán jön a következő teendő a napirendben. Fő a pontosság. - Meglehet, de mérget nem vennék rá. Lehet szeptemberben már arról szól a hírek, hogy a Szt. Mungo szép reményű jövendőbeli főgyógyítójára akaszkodtam rá. Dr. Guido Rossira. - a pletykák mindig terjednek, ha akarod, ha nem. Még a jelentéktelen emberekről is beszélnek a hátuk mögött. A világ már csak így működik. Persze az már senkit nem érdekel, hogy mi igaz ebből az egészből, és mi nem. Bár a sellős sztorit lehet elég viccesnek találnám, ha eljutna hozzám valamilyen pletyka formájában. - Óóó. Pedig azt gondoltam, jó leszek a szokásos szerelésemben. De máris rohanok a Sanzelizé-re vásárolni. - kapok látványosan a mellkasomhoz elég színpadiasan. Csak hogy utána elnevessem a dolgot. Bár ha tudnám mi jár Guido fejébe, valószínűleg, azt mondanám, hogy több önbizalommal is hozzáállhatna ehhez a színészesdihez. Az aztért észreveszem, hogy Alexszel kapcsolatban van egy kis rosszmájúság a hangjában. Viszont annyira nem is akarom forszírozni, hogy miért nem kedveli szerencsétlent ennyire. Nem az én dolgom tulajdonképpen. Bár fura belegondolni, hogy Karácsonykor még Alex húzott Guidoval, és bizonygatta, hogy amúgy rendes srác. Szerintem inkább aranyosan naiv. A következő kérdésére viszont érezhetően elkomorodok. Egy csendes sóhajjal állok fel, és sétálok az ablakhoz, hogy az üvegen kopogjak az ujjaimmal. Nem nézek Guido felé, de a hangom csendes, és végtelenül szomorú, ahogy végül válaszolok. Talán akkor, amikor már nem is hiszi, hogy választ fog kapni. - Lelőtték. Meghalt. Éppen, mikor megkapta a hivatalos papírokat a gyámságról. A nyílt utcán. Az aurorok szerint csak véletlenül tévedt el egy golyó. Rosszkor volt rossz helyen. De én nem hiszek a véletlenekben... Érted már? Miért félek ide jönni? Miért nem akartam belefolyni a Maroni család életébe? Miért félek most is. Nem történhet meg újra... Merc... ő nem tett semmi rosszat. Csak kedves volt velem, éppen mint te. Ez az életébe került. Hogy nézzek a családja szemébe? Hogy magyarázzam meg, hogy miért? Látod. Egyszerűen nincs okom nevetni. - talán azért sem zavar annyira Guido jelenléte, mert Merc-re emlékeztet? Nem tudnám megmondani, de bizonyos szempontból van hasonlóság. Merc is szerette, ha nevetek. Talán ezért bohóckodott annyit a jelenlétemben. Akárhogy is, ez nem teszi könnyedebbé a válaszomat, vagy kevésbé fájdalmassá. Nem láthatok Daniel fejébe. Én nem is vele nőttem fel. Az anyjáról, vagy Guido anyjáról aztán végképp nem tudok semmit. De azt tudom, hogy a titkok könnyen felemészthetik az embert. Nekem is van éppen elég, hogy tudjam milyen nehéz ez. - Karácsonykor is ezt mondtad. Hány hónap is telt el azóta? - még félig részegen is emlékszem, hogy félt ettől a beszélgetéstől. Talán nem egyszerű. Talán az érzelmi viharoktól sem lesz mentes. De... ettől még azt gondolom jobb lenne megejteni. - De ha félsz, még mindig foghatom a kezded közben. - fordulok egy apró mosollyal felé. Magam sem tudom, hogy miért is mondom ezt neki. Cukkolásnak szánom, vagy bátorításnak, vagy valami egészen másnak. Abba sem sikerül éppen belegondolnom, hogy Daniel éppen fúj rám, és nem biztos, hogy a jelenlétem sokat segítene a helyzeten. - Nem vagyok biztos. De Daniel jó barát. Ezt te magad mondtad. És nem az a fajta, aki másokat szeret hibáztatni. De nem is az, aki szereti, ha eltitkolják előle a fontos dolgokat. - én nem hinném, hogy Daniel Guido anyjára kenne bármit is. Persze tévedhetek is, hiszen nem beszélhetek a nevében. De valahogy azt olyan jellemidegennek érezném tőle. Ettől függetlenül sülhet el balul az a beszélgetés, de ha így is lenne, kétlem, hogy túl soká tartana a dolog. Ha profnak meg tudta bocsátani, amiért elhagyta őt, és az anyját gyerekkorában, azt hiszem a féltestvérét se hibáztatná valamiért, amiről nem is tehet.
Nem hiszem, hogy ebben a házban egyedül csupán Ginának lennének gondjai azzal, hogy megnyíljon mások előtt. Persze, a történtek fényében teljes mértékben érthető, hogy megviselte ez az árulás. Fáj. Nekem ehhez még soha életemben nem volt "szerencsém", de csaptam már be én is a barátaimat, szóval valamilyen szinten áruló voltam. Mondjuk, nekem erre az volt az indokom, hogy nem szerettem volna, ha az anyagi körülményeink miatt másként bántak volna velem. Ez mára úgy ahogy rendeződött, de a szüleimnek továbbra se valami könnyű a sorsuk. Talán erről is árulkodik az, hogy az iskola mellett rengeteget robotolok. Néha túl sokat is, ez pedig határozottan kezd meglátszani a tanulmányi átlagomon is. Egyelőre még nem vészes, de mindenképp egy jel arra vonatkozóan, hogy oda kell figyelnem és muszáj lesz lassítanom. A kérdés már csak annyi, hogy mit válasszak? A tanulmányaimat vagy azt, hogy segítsem a szüleimet anyagilag? - Mondhatni - vonom meg a vállam Gina következtetése hallatán. - Néha jó csak úgy sodródni az árral és ejtőzni egy keveset és ehhez hasonló szennyet olvasni - jegyzem meg, habár arra már nem térek ki, hogy milyen kevéske idő jut néha arra, hogy önmagam lehessek. Bár, talán nem is kell, hiszen néha a szemem alatti karikák is igen árulkodóak mások számára. Még a nyári szünetben is csupán pár napos pihenőt tartok, nem többet. - Tévedsz - ingatom meg a fejem. - Itt nem rajtad lehetett a hangsúly, hanem azon a srácon. Nem hiszem, hogy ha egy hozzám hasonló, jelentéktelen kis senkivel álltál volna össze, akkor is cikket írtak volna róla. Ahogy arról sem vagyok meggyőződve, hogy szeptember első hetében azt fogják lehozni, miszerint mindketten itt voltunk, Rómában. Ez senkit sem érdekel, én pedig nem is bánom. Sose keveredtem bonyolult ügyekbe aranyvérűekkel, hiszen valahogy nem kerülök közel hozzájuk. A szerelmi ügyek pedig plána elkerülnek. Na, nem mintha nem gondolnék vissza a mai napig arra a csókra, amit azzal a sellővel váltottam Sohaországban, de hát az se nekem szólt, hanem sokkal inkább Pán Péternek. Bár, erről Ginának nem kell tudnia. Valamiért nem szeretném, ha a fülébe jutna a hír... - Igen és utána a küszöbön emellek át a szobámba, szóval, ha kérhetem, az esküvői ruhád legyen rajtad. Egyébként tényleg szeretném, ha ott lennél. Rád fér már a mosolygás és az én alakításom láttán esélyesen dőlni fogsz a nevetéstől - ismerem el, hogy igazán kételkedem a színészi tehetségemben. Hiába, nem ez az én utam. Kétségkívül jó lesz, de utána leteszem a lantot és térek vissza a szürke hétköznapokhoz. Nincs nekem időm még ilyesmire is és hát az iskola sztárjai már így is megvannak. - Illik hozzá - jegyzem meg kissé rosszmájúan arra vonatkozóan, hogy kinek a szerepét is kapta Alex. Valamiért sose kedveltük egymást, erre az egészre pedig rátesz még egy lapáttal a hisztis, duzzogó énje is. Daniel folyamatosan őt mosta ki a bajból, amióta csak a Roxfortba került, ez pedig annyira unszimpatikus számomra, hogy az valami hihetetlen. Kerülöm is, mint a tüzet, habár - szerencsére - ő is osztja a véleményemet és szintén nagy ívben menekül, ha meglát valamerre. - És végül miért nem költöztetek össze? - érdeklődöm kíváncsian, hiszen valamiért nagyon érdekel a válasza. - Összekaptatok valamin? - tippelek egyet. Nem is tudom, de képtelen vagyok valamiféle katasztrofális végkimenetelre gondolni. Ez valahogy nem fér bele a világnézetembe. Értem én, hogy jót szeretne, de itt és most nem olyan egyszerű a helyzet. Ismerem Danielt, hiszen együtt nőttünk fel. Az ő és az én anyám barátnők voltak, egyszerre kavartak egy olyan pasival, akivel nem kellett volna és egyszerre is estek teherbe velünk. Dany világéletében gyűlölte a vér szerinti apját, szóval nagyon is benne van a pakliban, hogy ez mindent megváltoztat majd. Tisztában vagyok azzal, hogy titkolózni rossz dolog, ahogy érzem is, mennyire nehezemre esik, egyelőre viszont keményebb dió lenne számomra közölni vele az igazságot. Ráadásul, ezzel anyámat is besároznám előtte, hiszen olyasvalakinek volt a szeretője, aki az egyik barátnőjével volt együtt. - Majd beszélek vele... valamikor - adom meg végül magam Paulo és Gina akaratának, noha azért most az egyszer nem örülök annak, hogy ennyire belemásznak az életembe. - Nézd, ez egyszerűnek tűnhet számodra, de valójában nagyon nem az - sóhajtok egyet gondterhelten. - És nem értem, miért vagy olyan biztos abban, hogy jól reagálja majd le az egészet, hiszen ez egy kétélű fegyver. Jól is elsülhet, de rosszul is. A végén még anyámat is okolni fogja, pedig ő sem tehet semmiről. Jó, nem egy szent, hibázott, amikor ágyba bújt azzal az alakkal, de senkinek se akart ártani... Nem ismerem az indokait, sose fejtette ki bővebben, én pedig nem faggattam, hiszen láttam rajta, hogy mennyire rosszul viseli ezt az egészet. Az én szememben nem bűnös és pont. Ha pedig Daniel okolni fogja, én leállítom, ebben teljes mértékben biztos vagyok.
Talán jobb is, hogy Guido nem tudja. Nem kell, hogy még ő is az én problémáimmal foglalkozzon. Bár arról sincs igazából fogalmam, hogy a drága haverjai éppen velem cukkolják szerencsétlent. Lehet ebben az esetben nekem is lenn hozzájuk pár nem csak cukkolódó keresetlen megjegyzésem. Persze ez mellett sem igazán bánom, hogy valahogy időről-időre belebotlok az ifjú medimágus Pán Péterbe. Jó srácnak tűnik, már-már túlságosan is jónak. Az a tipikus jófiú, akitől Alex falra szokott mászni, én pedig fogalmam sincs mit kezdjek vele. Azt hiszem egyszerűen csak megszokom a jelenlétét. Szóval szerintem az itt alvással ez után sem lesz gondja. Legalábbis szeretném, ha nem lenne. Ami meg a lelki támaszt illeti, nos talán jobb is, ha nem beszélünk a múltról, és egy bizonyos mardekáros pöcsről. De igazából nincs nekem semmi bajom azzal, ha valaki egy nemi jellegen osztozik vele. Inkább csak arról van szó, hogy alapvetően nehezen bízok meg másokban, nehezen engedem be őket a páncél mögé, és ha ezt elárulják... Szóval köszönöm de nem kérek a haverja volt háremének tagjaiból sem. Van elég gondom jelenleg enélkül az egész katyvasz nélkül is. - Szóval te ezzel kapcsolódsz ki, mint én az íjászattal, vagy thesztrál lovaglással. - vonom le a következtetést. Persze nyilván mások vagyunk, és másképpen is engedünk le. Ő valamiért szórakoztatónak tartja ezeket a lapokat, én viszont inkább az aktív kikapcsolódás híve vagyok. Ez pedig igazából jól is van így. - Én is ezt hittem magamról. - vonok vállat. Persze, lehet hogy igaza van, és tényleg ott hibáztam, hogy egy aranyvérű aranyifjút néztem ki, éppen csak engem sosem érdekelt a származás, és sosem tulajdonítottam ennek semmiféle jelentőséget. Legfeljebb annyit, hogy Corvusszal jókat vitáztunk a témán még néhány évvel ezelőtt. Akár hogy is, ez már megtörtént, tehát ideje is tovább lépni. Nem ér annyit az egész, hogy ezen emésszem magam. Van elég más szenny, ami miatt marcangolhatom önmagam. - Meghívsz? Ez egy randi Misster? - heccelődök vele, de a vigyoromon látszik, hogy csak az agyát húzom ezzel, és jelenleg elég komolytalan vagyok. - Szívesen elmegyek. - teszem azért még hozzá, ámbár ezt már teljesen komolyan. Ami azt illeti korábban már Alexnek is megígértem, hogy ott leszek, szóval igazából ha ugyanazt mondom Guidonak, mint Alexnek, abból nagy baj nem lehet. Még ha egyenlőre nem is gondolok arra, hogy ebből tényleg lehetne valami randi, vagy romantika. Inkább csak jól esik valakivel gondtalanul viccelődni. - Igen, tudom ki ő. - bólintok rá, amikor Albáról kérdez. Ami azt illeti nehéz, nem képben lenni a Maroni családdal, mert egyszerűen mindenütt ott vannak. - Slightly-t játssza, az okoskodó, de nem túl okos elveszett fiút. - vonok vállat, ahogy pontosítom, hogy Alex mit is játszik a darabban. Alex maga mondta el, hogy játszani fog, és mit, és még azt is, hogy mennyire nem elégedett ezzel. Jah meg hogy Dany exe is játszik a darabban, akire valami okból még mindig fúj. Talán mert szakított Danyvel, és még jobb szerepet is kapott a darabban? Minden esetre Alex semmit sem tud magában tartani. Folyton kotyog, mint egy rossz kávéfőző. Ebben igazán hasonlít Danielre. Kezet foghatnak. - Dehogy is! Csak egy tüskés kiskölyök voltam. Ismered a Kisherceget? Én olyasmi voltam, minit a róka, ő pedig mint a Kisherceg. Napról napra próbált közelebb kerülni, és megszelídíteni. Inkább olyan volt, mint egy báty. Örökbe akart fogadni, hogy gondoskodjon rólam, és felneveljen. - nem tudom, hogy miért mesélem el ezt. Mért tartom fontosnak, hogy helyre tegyem a dolgokat. Mercutioval kapcsolatban is. Máskor nem zavar, ha az emberek sületlenségeket gondolnak, vagy beszélnek rólam. Az legalább összezavarja őket. De most valahogy tisztázni akartam ezt. Talán mert rákérdezett? Vagy mert nem akarom, hogy Merc-ről gondoljon rosszat, vagy mert... mit tudom én... hagyjuk. - Ritkán van alkalmam őszintén nevetni. - vonok kicsit vállat, bár az érződik, hogy a bók második felével egyszerűen nem igen tudok mit kezdeni. Nem szoktak nekem ilyet mondani, ezért fogalmam sincs, hogy miként is kellene erre reagálnom. Így inkább egy másik, már nehezebb téma felé terelem a szót. - Vagy talán a titkolózás viseli meg. Előbb-utóbb úgyis rájön. Ha pedig magától jön rá, az rosszabb lesz. Hidd el ezt nekem. Arra esetleg nem gondoltál, hogy talán megerősítené, és nem éket verne a kapcsolatotokba az igazság? - teszem fel ismét a kérdést, egy újabb megfogalmazásban. Okos fiúnak tűnik, de most elég lassan esik le neki, hogy mire akarok kilyukadni. Talán nem csak nekem vannak gondjaim a családi érzelmek kimutatásával. Bár arról sincs fogalmam, hogy ugyanezt a kérdést, ha nem is így szó szerint, de már Paulo is feltette neki, nem is egyszer az elmúlt hónapokban. De ha tudnám, akkor ez egyszer valószínűleg igazat adnék az ördög ügyvédjének.
Igazság szerint fogalmam sincs arról, hogy Gina iszik. Voltaképp, nem is ismerem annyira. Valahogy nem szokásom a lányok társaságát keresni, hiszen csak összezavarják az ember fejét, én pedig szeretnék teljes mértékben a tanulmányaimra koncentrálni. Éppen csak Paulo és Dany heccelődése vitt addig, hogy keressem Gina társaságát, azóta pedig folyamatosan egymást keresztezik az útjaink. Persze, ez nem is annyira meglepő, ha akadnak közös ismerőseink. Ráadásul, Daniel gyerekkori barátom, egy helyen lakunk, érthető tehát, hogy néha itt alszom. Eddig nem is volt ezzel semmi gond. Hm... eddig. Egyelőre tehát mindezt betudom annak, hogy a vöröskének szerelmi bánata van. Érthető tehát részemről, ahogy minderre reagált. Csúnyán átejtette egy srác, akiben bízott, nem csoda, hogy támad mindenkit, aki egyazon nemi jellegeken osztozik azzal a pöccsel. Éppen csak én nem vagyok alkalmas arra, hogy lelki támaszt nyújtsak számára. Engem elkerültek az ehhez hasonló tragédiák, habár Paulo egykori háreme közül talán érdemes lenne néhányat bemutatni Gina számára. Egyik-másik szépen belebetegedett abba, hogy ejtette őket a haverom, pedig ismerhetnék már annyira, hogy tudják, mire számíthatnak tőle. Lett egy bizonyos hírneve a folyosókon, de mindig akad olyan, aki azt hiszi magáról, hogy ő lesz az a bizonyos nagy Ő. Igen ám, csakhogy Paulo szeret élni és szórakozni, nem hiszem, hogy egyhamar felnőne bárki kedvéért is. - Egész nap a tankönyveket bújom, részemről pont az a cél, hogy ne kelljen tudományos szövegeket magolnom vagy a gyógyításhoz nélkülözhetetlen szakkifejezéseket bifláznom - rántom meg a vállam. Mindennap tankönyvekkel kelek és fekszem, bőven jó tehát, ha kissé kikapcsolok agyilag. - Az én magánéletem pedig köszöni, de senkit sem érdekel. Rólam egyhamar nem fognak írni. Nincs és nem is voltak kapcsolataim, a háztársaim pedig magasról tesznek rá, hogy milyen családból származom. A szűk környezetemben senki se balhés, én is éltanuló vagyok, ha pedig le is hoznának rólam valamiféle szennyet, igazság szerint nem érdekelne, méghozzá semmilyen szinten sem. Különben is, kit érdekel egy sárvérű srác, aki szabadidejében egy római cukrászdában robotol, hogy megkeresse a napi betevőt? A pletykalapok leginkább az aranyvérűekkel foglalkoznak, a nagy házak tagjaival, senki és semmi mással. Gina tehát ebben hibázott... Olyasvalakivel állt le, aki nem egy súlycsoportban van vele, ha a származást vesszük alapul. - Eljöhetnél az előadásra, ha gondolod - vetem fel végül a gondolatot, magamban szinte végig se futva azon, hogy ezt vajon miért is teszem pontosan. - Daniel unokahúga, Alba lesz Csingiling, ismered? - teszem fel a kérdést. Dany családfája nagyon bonyolult és nem csak azért, mert olasz. Az élet sok rokont fújt már az útjába, többségüket a bácsikája révén. Kezdődött a sor Alexel, majd jött Alba és Roby... Őszintén szólva nem lennék meglepve, ha kerülnének elő pluszban elfeledett gyerekek. - És Alex, a másik unokahúga is játszani fog, bár azt nem tudom, pontosan kicsodát - ráncolom a szemöldököm, hiszen egyedül annyi maradt meg Alex szerepéből bennem, hogy a lány rohadt módon nem azt akarta és képes volt minden egyes próbán magában puffogni, mialatt Dany exét méregette gyilkos tekintettel. Hazudnék, ha azt állítanám, nem volt egyetlen olyan pont sem, amikor magamban komolyan aggódtam mindkét lány testi épsége miatt. - Váó! - tátom el a szám a vöröske újabb információja hallatán. - Párkapcsolat esetleg? - tippelgetek, habár Gina még mindig nagyon fiatal, ettől függetlenül viszont történhetett egy éve a dolog. Esetleg pár hónapja... Tizenötnél semmiképp se lehetett fiatalabb, de még az is a necces korhatár számomra. - Nem láttalak még őszintén nevetni, de aranyos vagy ilyenkor - mosolyodom el a reakciója láttán és valóban így is gondolom. Vannak lányok, akiknek a megjelenésén rengeteget dob már csupán egy szimpla mosoly is és Gina pont ilyen. - Megviselné - szögezem le nemes egyszerűséggel és a hangulat valóban rengeteget változik ebben a pár másodpercben. - Ráadásul, már most olyanok vagyunk, mint a testvérek, ha tudomást szerezne arról, hogy vér szerint is azok vagyunk, az éket verne közénk. Hidd el, ezt egyikünk se szeretné - süppedek gondterhelten a székembe. Nem szeretek titkolózni, a barátaim előtt végképp nem, de vannak helyzetek, amikor muszájból meg kell tennem. Mert jobb a kegyes hazugság, mint az őszinte igazság...
Azt én nem tudhatom, hogy Guido és Daniel mikor és mennyi időt töltenek együtt. Nem is érdekel. Ez az ő dolguk. Nekem pedig szerencsére ebbe egyáltalán nem kell belefolynom. Azt viszont furcsának, és szokatlannak találom, hogy Guido a haverja helyett az én társaságomat választja, és úgy fest, hogy esze ágában sincsen követni Danielt. Valami fura módon mégsem zavar annyira. Nem az egyetlen alkalom volt amikor leittam magam. Nem az első, és nem az utolsó. Éppen csak az egyetlen, amikor sikerült megtalálnia, és összeszednie. Nem vagyok rá büszke éppen, ahogy arra se, hogy vannak gondjaim az üveggel, és a mértékkel. Ezt azonban nem igazán akarom egyelőre a srác orrára kötni. Higgye csak azt, hogy egyszeri szerelmi bánatból fakadó eset volt. Nem mondom, elég szarul esett, amit Ramsey tett. Én bíztam benne, és kezdtem a nyáron beengedni a páncélom mögé, ő pedig csúnyán ejtett, holmi pletykalap ostobasága miatt, mindezt elég megalázó módon a kis haverjaival kiröhögve. Szar alaknak tartom ezért? Igen. Ér annyit, hogy utána mennyek a bosszúmmal? Nem. Végtére is ő nem ölt meg senkit. Legfeljebb azt, ami lehetett volna köztünk, de nem lett. És félre értés ne essék, én sem vagyok egy romantikus alkat. Azt sem tudom mi a szerelem. Talán fel sem ismerném, ha itt ülne velem szemben. Én nem vagyok Alex, aki képes mindenben is filmes, meg kamasz lányregényes, rózsaszín, csöpögő romantikát látni. Mármint Alex ezen vonalával sincs semmi baj, csak tőlem ez nagyon távol áll. Ennyi. - Lehet, hogy nem a New York Times, de ha valami valóban értelmeset, és értékeset akarsz olvasni, akkor inkább egy tudományos szaklap legyen az. Oda legalább nem mindenki küldhet be mindenféle zöldséget ellenőrizetlenül, és nem is teregetik ki a magánéletedet, amihez senkinek semmi köze. - vonom meg a vállam. Meglehet talán túlságosan racionális vagyok, és túlságosan csak a szakmai folyóiratok felé terjedek, de ez van. Valahogy az meg sem fordul a fejemben, hogy mások azért is olvasnak efféle pletykalapokat, hogy kiröhögjék magukat, és kikapcsoljanak a sok szakmai szövegből. Igaz, egy ideje valahogy a humorérzékem már nem a régi. Mostanság meglehetősen kevés okom volt csak úgy önfeledten röhögcsélni bármin is. - Mint mondtam, szerintem nagyon illik rád Pán Péter szerepe. Azzal sincs semmi baj, ha az ember néha napján új dolgokban próbálja ki magát. Csak a poén kedvéért. - valahogy nem is feltételeztem róla, hogy képes lenne otthagyni a gyógyítást a színészi ambíciók miatt. Ettől persze egy hobbinak jó lehet számára. Mint nálam az íjászkodás, vagy sakk. Nem leszek olimpikon hivatásos versenyző egyik ágon sem, bár gyerekként álmodtam ilyesmiről. Megmaradok a gyógyító illetve bestiamester szakoknál, amik összekötve igazán érdekelnek. Viszont ha úgy érzem túl sok valami, és kikapcsolódás kell, akkor szívesen űzöm eme tevékenységeket. Valami ilyesmit hát kinézek Guidoból, és a színészetből is. - Nem is mondtam, hogy hagyj fel az egyetemmel a színészet kedvéért, de egy-két hasznos tanács sosem rossz. De ahogy gondolod. Nem mondanám, hogy annyiban különböznének. Ők is csak emberek, mint mi. Egyszer majdnem összeköltöztem eggyel. - vonok picit vállat, de azért el kell ismernem, hogy elég aranyos, ahogy felvetéstől is zavarba jön. Van valami hasonlóság Daniellel. Őt is könnyű összezavarni. Néha pedig eléggé élvezem ezt a játékot. - Valami ilyesmi, Mr. Puhány Péter. - nevetem el magam, ahogy elkezdi a hasát tapogatni, valami lányos sápítozással. Kb. annyira komolyan véve a szituációt mint ő. Vagyis semennyire. Igazából elég jóképűnek tartom, de ezt a világért sem mondanám a szemébe. - Köszi, ennyire azért még nem hiányzik. - vigyorgok továbbra is, amikor a magnóra vevés kerül előtérbe. De aztán egy apró sóhajjal el is komolyodok, ahogy egy újabb komoly téma kerül elő. Már csak azért is, hogy érezze, nem veszem félvállról a lelki dilemmáját. Mert amúgy tényleg nem. Még ha nem is értek vele egyet, ahogy kezeli ezt a dolgot. - Tapasztalatból mondom, hogy Danielt jobban bántja a titkolózás, mint maga a titok tartalma. Ezen kívül már nem gyerek. Meg tud birkózni vele nem gondolod? - próbálok rávilágítani, hogy Danielnek joga van az igazsághoz, ahogy mindenkinek. Persze erről már fél részegen is győzködtem, nyilván nem túl sok sikerrel. Ettől azonban nem változott a véleményem. - Arra nem gondoltál még, hogy esetleg nem veszélybe sodrod, hanem új szintre emeled a kapcsolatotokat az őszinteséggel? Testvérire? - igyekszem egy kicsit máshonnan is megvilágítani a dolgot. Persze én nem vagyok Daniel. Nem is tudhatom, hogyan érez a vér szerinti apja iránt. De azt tudom, hogy nem viseli túl jól, ha eltitkolnak előle valami fontosat. Ahogy azt is, hogy remek barát, aki bármit megtenne a társaiért. Kétlem, hogy egy ismeretlen szemétláda miatt fordítana hátat egy gyerekkori, mély barátságnak. Legalábbis nekem ez a véleményem. Az más kérdés, hogy Guidonak mért lehetnek félelmei esetleg, amiket én nem értek meg. Ezzel együtt is igyekszem együttérző lenni a problémájára, és jó tanácsot adni. Amit nos vagy megfogad, vagy nem. Ez már az ő része lesz.
Igazság szerint Daniellel eléggé össze vagyunk már nőve ahhoz, hogy kissé még unjam is őt. Szóval, nem, ezúttal nem megyek utána. Nála ugyanis egy fokkal jobban érdekel a vörös hajú griffendéles lányka. Tény, ami tény, elég szépen leitta magát a karácsonyi bál után/közben, de valamiért teljes mértékben megértem a helyzetét. Elég kellemetlen dolog tud lenni egy szerelmi csalódás. Pont eleget hallgattam már Danielt ahhoz, hogy képben legyek az ilyesmivel. Én még soha életemben nem voltam szerelmes, de nagyjából ahhoz hasonlítom, amikor az ember olyasvalakiben csalódik, aki nagyon közel állt hozzá. Kedvelek, mi több, szeretek embereket, de a szerelem már nem az én asztalom. A munka, iskola és rengeteg tanulás mellett időm sincs a lányokra. Majd, ha már szakképzett gyógyító leszek, talán én is belevetem magam az ismerkedésbe, egyelőre azonban mindezt nem tartom fontosnak. Más céljaim vannak egyelőre és az nem a családalapítás. Na, nem mintha anyám nem szeretne már most unokákat... - Az esélyes, habár vannak ott olyan cikkek is, amelyek kénytelenek az igazat megírni - mutatok rá a tényekre. - És vedd azt is számításba, hogy azt a lapot diákok készítik. Tanári felügyelet mellett ugyan, de azért mégse a New York Times. Mégis, ha képes vagy szelektálni, itt-ott rábukkanhatsz értékesebb sorokra is - jegyzem meg végül egy hanyag vállrándítással. Bevallom, én elég gyakran lapozgatom, hiszen jókat derülök egy-két diák stílusán, még abban az esetben is, ha csupán egy folyosói pletykát küldenek nyomtatásba. Valahogy érdekesebbé teszi a hétköznapokat és néha jó nem az unalmas tankönyveket lapozgatni. A pletykák ugyan nem érdekelnek, de legalább egy kis időre kiszakítanak a mókuskerékből és nagyjából úgy érzem, mintha egy brazil szappanopera egyik szereplője lennék. Talán néhanapján Gina is jól tenné, ha lazítana egy rövid időre. Természetesen az már nem ugrik be, hogy róla is cikkezett az újság és nem éppen jó értelemben... Ismétlem, nem azért olvasom azt a lapot, hogy a benne szereplő személyeken köszörülhessem a nyelvemet. - Én eleinte csak poénból mentem oda - felelem meg végül Gina kérdését egy zavart kis mosollyal. - Mármint, hajtott a kíváncsiság, de nem hittem volna, hogy engem is beválogatnak - ismerem el zavartan. - És tulajdonképpen nincsenek színészi álmaim, sose voltak, de miért is ne? - vonom fel a szemöldököm. A kérdés természetesen költői, nem várom tőle, hogy megválaszolja. - Ha van valamiben tehetségem, miért ne próbálhatnám ki legalább egyszer? Félreértés ne essék, nem áll szándékomban otthagyni a gyógyítást, hiszen azzal életeket menthetek, amíg a színészkedés egy teljesen más műfaj. De abban igenis hiszek, hogy képes leszek rá. Mindenben igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, ez nagyon jellemző rám. Ezért is volt könnyű számomra munkát találni. Pontosan bejárok, sose hiányzom, nem veszem félvállról a kötelességeimet. Rám számíthatnak. - Nem, kösz, egyelőre megmaradok az iskolai társulatnál - hárítom el a lány invitálását. - A hivatásos színészek már egy teljesen más kasztot képviselnek, nem gondolok? Ennyire azért nem veszem komolyan... - csóválom meg végül a fejem, enyhén zavarba is jőve ama felvetéstől, miszerint olyan emberekkel beszéljek egy iskolai darabról, akik mindezt már komolyabb szinten űzik. Ez tőlem annyira idegen. - Nincs - vágom rá végül a kelleténél kissé gyorsabban, majd pillantok le a hasamra és nyomkodom meg azt az ujjaimmal, végül csippentem is össze a bőrömet aggódó arcot vágva. - Szerinted hájas vagyok? - pillantok némileg kétségbeesetten Ginára. - Jönnek az úszógumik? - sápítozom színpadiasan. - Nem kellene nassolnom a cukrászdában, erre célzol, igaz? - sóhajtok egyet amolyan világvége hangulatban. Szeretem a hasamat, de egy sport sem érdekel különösebben. Még az iskolai kviddicsmérkőzésekre is lusta vagyok lecammogni alkalomadtán... És még én sportoljak? - Legközelebb felveszem neked egy kazettára és bármikor lejátszhatod, ha szeretnéd - vetem fel végül a viccnek szánt ötletemet. - Erre? Mégis miből? Rajtam kívül senki sem tudja... Csak anyám és az igazi apám, de hát őt meg eléggé hidegen hagyjuk, ez már teljes mértékben bizonyos. Anyám pedig nem beszél Daniellel, vagyis nem fenyeget semmiféle titokmegszegési ügy sem. - Van elég baja enélkül is - koppan beszéd közben a bögrém alja az asztalon. - Ezt szerintem megtartom magamnak. Nem szeretném ilyesmivel elrontani a barátságunkat. Mert még mindig él bennem ama gondolat, miszerint Daniel ezt valamiféle negatív dologként élné meg és mindennek én innám meg a levét. Elvégre, a biológiai apja elhagyta... Érthető tehát, ha semmit se szeretne tőle, még egy féltestvért sem az én személyemben.
Rendben, talán az elmúlt években nem itt töltöttem minden szabad percem egyesekkel ellentétben. Ez azonban nem az én hibám. Szívesen nőtem volna fel itt ebben a házban. Szerettem volna egy családot, és átlagos, normális életet. Komolyan. Csak az érzést, hogy tartozom valahova, és számítok valakinek. Nem én akartam az intézetből szökött, éhező utcagyerek lenni. Elhihetitek. Azonban ettől a lehetőségtől csúnyán megfosztottak. Most pedig szeretném visszakapni. Még ha csak a magam furcsa, és elcseszett módján is. Ami meg a válaszokat illeti, nos én nem vennék rá mérget, hogy mindent magamban tartok. Mármint vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem köthet más emberek orrára. Már csak azért sem, hogy megvédje őket. Ahogy én is próbáltam védeni Danielt a hallgatásommal. Még ha most éppen ezért is mérges rám ennyire. Viszont vannak dolgok, amikről szívesen beszélgetek, és amikről nyugodtan kérdezhetnek, válaszolni fogok. Éppen csak néha nagyon keskeny a határ a kettő közt. Ami lássuk be könnyen elmosódhat, ha az ember éppen talaj részegre issza magát, mint én azon a bizonyos báli éjszakán, ahol túl sok mindent locsogtam össze. Remélhetőleg többnyire értelmetlenül. - Köszönöm. - veszem át inkább a villát, és próbálom ignorálni a tényt, hogy inkább ül le velem szemben, semmint, hogy Daniel haverját induljon megkeresni abban a bizonyos uszodában. Ugyanakkor valami furcsa módon mégis elfogadom a jelenlétét, és nem érzem úgy, hogy csapot-papot, azaz tojást otthagyva kellene elviharoznom a tett színhelyéről. - Nem olvasom. Többnyire jelentéktelen ostobaságokat írkálnak össze kevés igazságtartalommal, ami szükségtelenül felfújva teljesen más és kiforgatott értelmet nyer, mint ami. - ismerem el egy vállrándítással. Nem túl nehéz kitalálni, hogy elég rossz véleménnyel vagyok az említett lapról. A benne megjelenő cikkeket mindennek mondanám, éppen csak minőségi újságírásnak nem. Apám írt természetvédelemről, növényekről, állatokról, helyes környezetgazdálkodásról szakcikkeket. Az volt az igazi újságírás. Nálam ő rakta le a mércét, és az nem volt alacsonyan. Az iskolaújság csak egy szánalmas, és semmit mondó pletykalap, aminek nincsenek igazi témái. Noha azért rólam is megjelent már cikk benne. Leginkább számító tolvajnak, és ribancnak feltüntetve, aki így akar az aranyvérűek elit társaságába "beházasodni". Aha. Akar a halál töke. Főleg Ramsey Montreville nevű csúszómászó féreggel. - Ha szereted, és azonosulni tudsz a szerepeddel, ahogy az az Alison is, akkor semmiféle kockázatot nem vállalt. Az egyetlen kérdés, hogy te akarod-e a szerepet, és hiszel-e benne, hogy illik hozzád, és meg tudod csinálni? - pillantok fel, mintegy mellékesen a tojásomból. Persze elmentem az előző darab bemutatójára, mert szeretem a színdarabokat. De annyira már nem merültem bele a dologba, hogy a főszereplők ajnározásába is belefolyjak. Erre való az iskolai szennylap. Még a nevüket sem jegyeztem meg, hogy őszinte legyek. Bár a darab nem volt rossz. Tulajdonképpen egészen tetszett. Valami hasonlóra számítok tehát most is. De majd én eldöntöm a darab megtekintése után, hogy mi a véleményem, és köszönöm, de nem kell ehhez egy pletykalap. - Ki tudja, talán kapnál egy-két tapasztaltabb hivatásos színésztől pár tippet. De rajtad múlik. Ha meggondolod magad, akkor úgyis megtalálsz, ha akarom ha nem. - vonom meg a vállam újfent. Nyilván nem akarom Guidora erőltetni szerény személyemet. Bármikor felállhat az asztaltól, és távozhat a dolga után. Nem fogom visszatartani. Akkor sem, ha szívesen mennék inkább színház nézőbe. Ki tudja, ha kiszellőztetném a fejem, talán Melody jegyzeteivel is jobban haladnék. - Neked sem ártana. Van egyáltalán valami sport, amit szeretsz? - pillantok fel a lassan kiürülő tányéromból a srácra. Valahogy tényleg érdekel a válasza. Ami elég furcsa egy dolog. De végül is miért ne beszélhetnénk sportról, ha már itt van. Vagy akármilyen más hobbiról. Az talán nem annyira ingoványos talaj, mint a családi titkok, amikhez sajnálatos módon túl hamar visszakanyarodunk. - Ezt talán Lucától kellene megkérdezned. - sóhajtok fel. És nem arról van szó, hogy ki akarnám zárni a válaszadásból. Egyszerűen nem kaptam felhatalmazást az említett férfitől, hogy fűnek-fának tovább adjam a titkát. Hogy Dany megtudta az rendben van. A család tagja, és sokáig amúgy sem lehetett volna már titkolni előtte. De Guido azért kicsit más tészta. Még akkor is, ha elég sok időt tölt itt gyerek kora óta, saját és Daniel bevallása szerint is. - Majd megnyugszik. Sosem tudtam tartósan levakarni. Bár mostanában elég bosszantó, hogy nem hablatyol a fülembe olaszul. Már megszoktam. - ismerem el kelletlenül. Azonban a beismerésre, hogy még ő sem vallott színt, sóhajtok egyet, és leteszem a villám az immár teljesen üres tányérra. - Nézd, csak azt tudom javasolni, hogy mond el neki. Akármilyen nehéz is. A titkoknak az a természetük, hogy kiderüljenek. Ha ez számít valamit, akkor Lucának is ugyanezt mondtam, mielőtt Daniel magától rá nem jött az igazságra. Erre is rá fog. Csak idők kérdése. Elhiheted. - tudom, a legutóbb fél részegen is ugyanezt mondtam. De ennél egyszerűen nem tudok jobb tanáccsal szolgálni. Sőt, ha tudnám, hogy még Paulo haverja is ezt szokta tanácsolni, akkor vele is mélyen egyet tudnék érteni.
Nem érzem túlzottnak az érdeklődésem, inkább csupán amolyan meglepően átlagosnak, noha azt se állítanám, hogy Gina jelenléte a Maroni-lakásban olyan hétköznapi lenne. Sokkal inkább kérdéseket vet fel bennem, méghozzá nem is keveset. Bár, abban még csak véletlenül se bízom, hogy válaszokat kapnék rá. Neeem, Gina nem éppen az a típusú személy, aki bármit is megmagyarázna csakis amiatt, mert valaki kéri. - Persze - fordulok meg, majd húzom ki a fiókot, végül sétálok oda a vörös hajú lobonchoz és nyújtom át számára a villát, majd foglalok helyet én is az asztal mellett, jóformán az engedelme vagy a kérése nélkül és onnan kortyolgatom továbbra is a kávémat, Ginát fürkészve kíváncsi tekintetemmel. Tényleg baromira meglep a jelenléte, hiszen még Daniel sem említette, hogy a közeljövőben várható lenne egy bizonyos személy felbukkanása a házukban. - Ezek szerint nem olvasod az iskolaújságot - állapítom meg tárgyilagos hangon. - A legutóbbi előadást az egekig magasztalták miattuk - teszem hozzá némi keserű éllel a hangomban. Igazság szerint baromi maximalista tudok lenni, szeretem magamból a lehető legjobbat kihozni és még az időmmel is úgy gazdálkodni, hogy minden, amit teszek, hasznos legyen valamilyen szempontból. Ezt a hozzáállást még a szüleimtől tanultam, akik folyamatosan dolgoztak annak érdekében, hogy valamiből étel kerülhessen az asztalra és engem is tisztességesen felnevelhessenek. Ez az iskolai színdarab pedig eléggé rátelepszik a gondolataimra. Mármint... szeretnék nem leszerepelni benne. - Jade kockázatot vállalt azzal, hogy engem és Alisont tett a főszerepbe. Abigail és Adam magasra tették a lécet, nehéz lesz megugranunk - állapítom meg elmélyülten, majd ismét kortyolok egyet a kávémból és vetek a bögrére egy kíváncsi pillantást, amellyel azt is sikerül megállapítanom, hogy nemsokára totál kiürül majd. Na, nem mintha ne lenne utánpótlás és tölthetném bármelyik pillanatban ismét tele... - Ha rajtam múlik a Pán Péter is jó lesz - szólalok meg. - Bár, nem tudom, a színház jó ötlet-e. Lenne egy kis dolgom otthon és nem biztos, hogy erre szeretném pazarolni az időmet... Nagy a hajtás a cukrászdában, bennem pedig most van annyi motiváció, hogy nekiüljek a házi dolgozataimnak. Ráadásul, ma se Paulo, se Dany nem rángat el semerre sem, ami az igazán ritka alkalmak egyike. Amíg nekik dolguk van, addig én is elvégzem a sajátomat. - Rajtam kívül mindenki sportol? - fintorodom el kissé látványosan és noha észrevettem a Gina hangjában megbújó érzelmeket, egyelőre nem teszem szóvá azokat. Helyette sokkal inkább terelem a témát, hiszen a griffendéles lány - tapasztalataim szerint - nem szívesen beszél az érzelmeiről. Amikor meg is nyílt nekem, az a kivételes alkalmak egyike volt és nem is kívánom neki, hogy újra ilyesmiben legyen része. Valahogy annyira felcseszett akkor és ott az az egész helyzet... Nem szokásom pedig bármin is felidegesíteni magam, hiszen általában elég nyugodt ember vagyok. - Ó! - hallatok egy csodálkozó hangocskát. - Ez így elég esélyes... Mit hallgatott el előle a bácsikája? Nem igazán áll szándékomban hangosan is kimondani, de ebben az esetben voltaképp egyet kell értenem Daniellel. Gina hamarabb van képben a családját érintő dolgokkal, mint ő maga, ez pedig érthető, ha valamilyen szinten basztatja a csőrét. Esélyesen az enyémet is piszkálná. - Ez azért nem olyasmi, amiért lenne oka rád haragudni - mutatok rá a tényekre. Gina elméletileg okos lány, de néha olyan, mintha nem teljesen lenne képben azzal, miként is működik az ilyesmi. - És nem, még nem mondtam el neki - vonom meg a vállam. - Nem egy lightos beszélgetés lenne, annyi szent, ráadásul még én is csak emésztgetem magamban. Nem könnyű lenyelni az ilyesmit, ráadásul Daniel családja elég nagy és nemrég Alba is az ölébe pottyant, Alexet megkéselték, szóval nem hiszem, hogy alkalmas lenne rá az időpont. Sőt, már az is eszembe jutott, hogy sohase mondom el számára. Elvégre, eddig barátként is jól el voltunk, nem igaz? Miért kellene tehát ezt ilyesmivel tönkretenni? Daniel még csak mit sem sejt, ez pedig így a legjobb.
Hát nem azért, de nekem se álmaim reggele arra eszmélni, hogy egy kiscserkész túlzott érdeklődéssel tüntet ki. Mégsem rohanok el előle sehova se, ami azért elég meglepő tőlem. Egysterűen elpakolom Melody jegyzeteit, és magam elé húzom a tojást és pírítóst. - Őö... adnál egy villát? Mögötted. - mutatok a fiókra aminek épp a fenekét támasztja. Idióta. Tojást szedni azt tudsz, de hogy hozz magadnak egy rohadt villát? Na az meghaladja a képességeid. Ez az Gina. Így kell komplett hülyét csinálni magadból. - Nem igazán. De úgy vélem az hogy hozzád illő szereped legyen fontosabb, mint hogy a főszerepet kapd. De számít valamit, akkor hozzád illik Pán Pétr. - közlöm vele egy vállvonással. Mégsem tűnik úgy hogy kigúnyolnám vagy ilyesmi. Semmiféle felhang, vagy él sincs a hangomban. Egyszerű ténymegállapítás. - Bár rég jártam arra, de talán egy kis londoni színházba bevihetlek a színfalak mögé inspírálódni. Azt hiszem most valami történelmi darabot adnak. Szeretem a jó musicaleket. - vetem fel, miközben az újonnan szerzett villámmal a tojásom kezdem böködni. Régen gondoltam már Mercutiora és a színházra. Jó életünk lehetett volna ott. Most mégis fáj a hiánya. A pillanatnyilag beálló csendbe pedig talán Guido is észreveszi ezt a szomorú komolyságot. - Valószínűleg. Én nemrég jöttem meg a futásból. - bólintok rá végül Dany programtervét érintő elméletre. Ami lássuk elég reálisnak tűnik. A kérdésére viszont fáradtan sóhajtok egyet. - Nem én. Vagyis nem csak én. Azt hiszem zokon vette hohy Luca hamarabb osztott meg velem dolgokat, mint vele. Én pedig hallgattam, vagy ködösítettem, és rájött. - foglalom össze végül. Nem hoztá téve meddig tartott ez a játék. Sőt volt hogy efyenesen hazudtam neki. Mentségemre csak védeni akartam. - És te hogy állsz. Elmondtad már neki? Nem szereti a titkokat. Higyj nekem. A végén még ezért is rám fog haragudni. - bökdösöm tovább a tojásom, miközben célzok az egész féltestvér történetre. De Guido biztos lehet benne, hogy nem adtam tovább a kis titkát.
Azért nem állítanám, hogy álmaim netovábbja lenne egy Gina nevű vörös lobonccal összefutni kora reggel egy fárasztó munkanap után Rómában. Mi több, nagyon nem így képzeltem el az ébredésemet... Sokkal inkább egy mélyfekete, porcelán fehér bögrével az ujjaim között, amelyet nyugodtan csókolgathatok, amíg el nem fogy. Ehelyett azonban nyelhetem a griffendéles lány szurkálódó megjegyzéseit, amíg meg nem unja vagy valamelyikünk le nem lép a helyszínről. Nos, én vagyok Daniel barátja zsenge zöldborsó kora óta, sőt, mi több, még a héj sem jött le a fenekéről, amikor összefutottunk, szóval úgy érzem, néhány fokkal nagyobb jogom van az itt tartózkodáshoz, mint Ginának. Úgyhogy, ha nem tetszik neki ez a tökéletes ábrázatom, akkor nyugodtan olajra léphet, én aztán nem fogom visszaimádkozni. Már csak azért sem, mert Daniel és Paulo folyamatosan vele ugratnak a bál óta... Nem hiányzik hát nekem, hogy még több okot adjak a kezükbe a piszkálódásra. Általában nem érdekel, amikor valamilyen lánnyal piszkálnak engem, mivel folyamatosan ezt teszik, ez egyfajta "fiús" ugratás, de Gina... Nem hiszem, hogy ezt érdemli. Még csak viccből sem. Lehet heccelni a másikat, de csupán egy bizonyos határig. Én pedig aznap egy kissé többet láttam a lányból, mint Daniel vagy Paulo tapasztalhatott valaha is. - Látom, híre ment a musicalnek - fintorodom el kissé, de nem amiatt, mert zavarna, hogy mindenki tudja, hol leszek x időpontban, hanem sokkal inkább azért, mert így még egy gúnynevet akaszthat rám Gina. Remek. Vajon listát vezet belőlük? - Hívj, ahogy szeretnél, de te is beláthatod, hogy van tehetségem benne, ha engem kértek fel a főszerepre - mosolyodom el szélesen váratlanul, majd hajtom le a kávém maradékát. Utálom, ha kihűl. - Még a korábbi musical két sztárját is magam mögé utasítottam. Hallottál róluk? Magam sem értem, miért megyek bele ebbe a kis diskurzusba Ginával, miközben otthon vár az üres pergamenek tömkelege és nemrég majdhogynem még arra vertem ki, hogy házidolgozatot írhatok, erre leállok dumálni. Ne már, Guido, most ez komoly? Már rég ajtón kívül lehetnék, élvezhetném, ahogy a szél a hajkoronámba kap, most meg a griffendél egyik legirritálóbb tagjával beszélgetek a Jade által rendezett musicalről? Már nem azért, de ez aligha érdekli Ginát... Nyilván nem értékeli az ilyesmit és sokkal inkább tart valami két lábon járkáló óriáscsecsemőnek, semmint olyasvalakinek, akire fel kell néznie, mert képes volt három kerek mondatot összerakni az orra alá nyomott szövegkönyvből... Jó, ez elég nagy túlzás, de a vörös ciklon esélyesen nem is lát bele ennél többet a történtekbe... - Nem keresem, tudom, hogy elment - vonom meg a vállam lazán. - Gondolom, elmegy majd vízilabdázni is a közeli uszodába. Irigylem, hogy ennyi energiája marad még munka után is. Vagy előtt - teszem még hozzá, hiszen még az is előfordulhat, hogy a cukrászdába menet esik be valamelyik fürdőbe és passzolgat egy keveset. Ki tudja, miként van néha bekötve, de komolyan. - Miért? - lepődöm meg Gina kijelentésén, miszerint Daniel egy szót sem szól hozzá már egy ideje. - Mivel voltál képes kihozni ennyire a sodrából Mr. Nyugalmat? - teszem fel az egymillió dolláros kérdést, hiszen ismerem annyira a haveromat, hogy tudjam: Ginának embert kell ölnie ahhoz, hogy Dany szóra se méltassa, ha valamikor a közelébe kerül. Sejtem, hogy a vöröske visszairányít Danielhez, miszerint neki tegyem fel a kérdést, de ha egyszer állandóan robotolunk... Ráadásul, minek dobja fel a labdát, ha utána meg se válaszolja azt?
Daniel valószínűleg elég szívesen veszi Guido jelenlétét, és nem úgy, mint aki vissza akarna élni a vendégszeretetével. Még ha a váltott beosztásnak nem is örül túlzottan, mert így kevés ideje marad a barátaira. Ráadásul neki még inkább meg kell felelnie az egyre növekvő elvárásoknak, amiket a bácsikája támaszt felé a cukrászda vezetését illetőleg. Paulo haverját meg aztán még ritkábban lehet elcsípni, mint őt mostanság. Nyilván valóan az apja ügyvédi irodájának gyakornoki programjában való részvétele, és egyéb elvállalt önkéntes munkák miatt. A munkája mellett a városházán tart ingyenes jogi tanácsadást rászorulóknak hetente kétszer a szabad idejében, valamint önkéntes munkát is vállalt egy ingyenes jogsegéllyel foglalkozó alapítványnál a maradék idejében. Ami nem éppen a pénzt hozza számára, de tapasztalatot minden bizonnyal. Visszatérve a jelenlegi helyzetre azonban, nos én sem feltételeztem, hogy a Kiscserkésszel itt fogok összefutni. Tudom, hogy olasz, és azt is, hogy Daniel haverja, sőt még azt is, hogy gyógyító szakos. De ezekből nem következik automatikusan, hogy meg is talál kora reggel, még mielőtt meginnám az első kávémat. Na persze Daniel nem is tartozik nekem elszámolással, hogy kit enged be a szobájába. Szóval, amikor megszólal, és ezzel kizökkent a jegyzetek bambulásából, akkor igen meglepett pillantásokkal fordulok felé. De igyekszem gyorsan rendzeni a vonásaimat, bár valószínűleg nem elég gyorsan. - Úgy is mondhatjuk Pán Péter, de ez nem tartozik rád. - vágok vissza gyorsan, és pattanok is fel a helyemről, hogy becsukjam Melody füzetét, és összeszedjem a jegyzeteimet. Még mielőtt túl közel jönne kíváncsiskodni, és olyasmibe ütné az orrát, ami nem tartozik rá. - Ha Danielt keresed, úgy negyed órája ment el, azt mondta az uszodába, és a cukrászdába. Mintha egy sárga labda is lett volna a félig nyitott sport táskájában. Szóval, keresd inkább ott. - közlöm, csak úgy mellébeszélés gyanánt. Ámbár tényleg nem bánnám, ha az én piszkálásom helyett tényleg Daniel nyomába eredne. Nem lehet még túl messze. - Én sem hittem, szóval kvittek vagyunk. - jegyzem meg, mintegy mellékesen. Persze számolhattam volna a ténnyel, hogy Daniel lökött haverjai is megfordulhatnak a házban, és eddig csak a vak szerencse választott el tőle, hogy találkozzam is velük. Ennek a szerencsének azonban most lőttek. Ami meg magát Danielt illeti, nem tudom, hogy a kotyogása idegesített jobban, vagy az, hogy amióta Luca lebukott előtte a hoppanálással, azóta hozzám se szól, mintha rám is megsértődött volna. Pedig nem önszántamból vezettem félre, csak így akartam megvédeni. Na meg Luca sem engedte, hogy elmondjam neki az igazat. Jó, mondjuk megakadályozni se tudta volna, ha el akarom mondani. Csak nem gondoltam, hogy jó lenne, ha Daniel így tudná meg. Hát most megkaptam a dacos hallgatását, és a megtűrt személy státuszát a házában. - Na ne nevettess. Előbb ugranék fejest egy kitörni készülő vulkánba. Mostanában amúgy sem hajlandó nagyon hozzám szólni. Gondolom azért húzott el ilyen korán. Szóval ezt a kiváltságot meghagyom Elizabeth Ollivander számára. - forgatom meg a szemem, miközben igyekszem minden az asztalon heverő bizonyítékot a táskám mélyére süllyeszteni. Ugyanakkor nem válaszolom meg a valódi kérdést, amit inkább kikerülnék ebben a pillanatban. Plusz a megjegyzés dacára egyáltalán nem tűnök úgy, mint akinek akkora nevethetnékje lenne. Mert nincs is. Carnivora közben megérezve az izgatottságomat felpillant, és körül néz a konyhában, de végül visszafekszik, amikor realizálja, hogy csak Guido a "zavar" forrása. Az ő személye nyilván nem éri el az érdemes rá odafigyelni ingerküszöböt.
Nyaranta elég gyakran landolok a Maroni-család otthonában, hiszen én is kisegítek a cukrászdában - némi pénzért cserébe - és hát Paulo mellett én is Dany barátjának mondhatom magamat, innen pedig sokkal könnyebb bejutni az üzletbe, mint példának okáért otthonról, hiszen Daniel nagybátyja ezer örömmel bevisz minket kocsival és haza is hoz, ha éppen arról van szó. Késő este pedig nem szívesen csámborgok, szóval általában Daniel szobájában térek nyugovóra, már ha éppen nincs nála a barátnője. Abban az esetben természetesen hazatekerek a biciklimmel, hiszen nem áll szándékomban senkit se zavarni a jelenlétemmel. Bár - ahogy Danielt ismerem - ő akkor is készséggel rendelkezésemre bocsátaná a szobáját, de ennyire azért nem szeretnék visszaélni a helyzetemmel és a gyerekkori barátságunkkal. Ma is ez a helyzet, hiszen előző nap késő éjszaka estünk be a küszöbön, már-már hajnalba nyúlóan melóztunk, de ennek fejében a mai és holnapi napom is szabad, aminek kifejezetten örülök. Mivel pedig nincs semmiféle programom sem, ezért már ébredés után eldöntöttem magamban, hogy nekiállok megírni a házi dolgozataimat. Még nyár eleje van ugyan, de - ha beüt a munka és a turistaszezon - bőven akad majd elfoglaltságom, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Már így is érezhető, hogy idén is kedvelt célpont lesz Róma a külföldiek körében, ez pedig szerencsére a cukrászda forgalmán is meglátszik. Daniel esélyesen már kora hajnalban elment, hiszen ő nem kapta ki szabadnapnak ezt a két napot, mivel valakinek folyamatosan jelen kell lennie kettőnk közül, tehát váltjuk egymást ebben a tekintetben. Néha sajnálom a dolgot, hiszen így nem gyakran tudunk hármasban időt tölteni együtt, de ezúttal kifejezetten kapóra jön a beosztás. Az üres pergamen otthon vár engem, bőven lesz időm utolérni magamat. Ha Daniel is pihenős lenne, minden bizonnyal már indulnánk is valamerre. Mozi, fürdő... Bármi, ami akár csak egy kis időre is, de kikapcsol mindannyiunkat. Mi tagadás, ma reggel a kávé illata csalt le a konyhába, nem a tojásé. Felhajtok egy csésze, jó erős, gőzölgő italt és máris vághatok neki a napnak. Azonban jóformán már a küszöbön megtorpanok, amint megpillantom a vörös hajú Ginát nekem háttal ülni és egy jó halomnyi papír fölött görnyedni. Hogy meglep-e, miszerint itt van? Nagyon is, hiszen Daniel egy szóval sem említette a dolgot. - Öhm... kösz - veszem az irányt némi habozás múltán a kávé felé, de azért még menet közben kap egy kíváncsi pillantást is részemről az a papírrengeteg, amelyet Gina jelenleg is tanulmányoz. Mi tagadás, eléggé érdekel, mi vonja el ennyire a figyelmét jelen pillanatban. - Érdekes olvasmány, Csodabogár? - teszem fel végül a kérdést, mellette elhaladva, majd veszem magamhoz a kávés kancsót, hogy az éltető koffeint egy másik bögrébe is beletölthessem, amikor pedig végzek, megfordulok, majd hátamat a pultnak vetve méregetem a griffendéles lányt. - Életemben nem hittem volna, hogy itt látlak viszont - hörpintek végül egyet a viszonylag még meleg italból, majd engedem azt le újfent. - Mi járatban? Újabban buksz a hugrás jófiúkra? - ugratom egy pillanat erejéig, de egyébként valóban érdekel a válasza. Mit kereshet Rómában, a Maroni-házban?
Mit is keresek Rómában, és pont a Maroni házban, amit annyira igyekeztem elkerülni? Nos, ez egy nagyon-nagyon jó kérdés, amit még magamnak sem igazán tudok megválaszolni. Lényegében a nyáron ide-oda ingázok Róma és a Bangori Gyermekotthon közt. Ezen a héten éppen itt vagyok. Legalábbis terv szerint, ha Daniel meg nem elégel, és ki nem dob az otthonából. Ami lássuk be, inkább az övé, mint az enyém. Bár igazából manapság nem igen szól hozzám. Talán megelégelte, hogy mindenről többet tudok, mint ő, pedig az ő családja. Ami valahol érthető részéről. Szóval, ami őt illeti, nos leginkább megtűrt személy vagyok éppen azt hiszem. Annak ellenére is, hogy kora reggel van, alig negyed órája ment el. Szerintem azért, hogy ne engem kelljen kerülgetnie a saját konyhájában, aminek a jó részét elfoglaltam. Csak annyit mondott, hogy benéz az uszodába, majd a cukrászdába, ha bárki kérdezné. A bárki alatt gondolom Lucát értette. Aki szintén bármikor befuthat. Nehéz ám nála korábban kelni, de nekem menetrend szerűen sikerül. Már voltam futni egyet, zuhanyoztam, készítettem sonkás-gombás tojás rántottát reggelire, és lefőztem a kávét. A frissen facsart narancslé is a pulton várakozik egy szép üveg kancsóban. Én viszont a konyha asztalnál ülök felhúzott lábakkal, és egy csomó jegyzetet bámulok. Igen, Luca egy pillanat alatt fel fogja ismerni. Ezek azok, amik Melody-é voltak valamikor. Meg pár aktuálisabb nyilvánosabb statisztika összevetés céljából. Sajnos azonban ez még önmagában elég kevés lesz. Persze Melody elég alapos munkát végzett, helyenként zseniálisat, amit még nekem is el kell ismerni. Kár, hogy egyes részleteket nem kérdezhetek meg tőle magától. Az igazat megvallva elég lassan haladok, de legalább haladok vele. Kezdenek értelmet nyerni bizonyos részletek, ám ez annál több, és bonyolultabb kérdést vet fel. Még mindig nem látok tisztán minden összefüggést. Van itt még valami, ami kikerüli a figyelmem. Tudod, van az az idegesítő érzés, amikor érzed, hogy a nyelved hegyén van a válasz, az orrod előtt a megoldás mindenre, és még sem vagy képes rájönni. Na ezt az idegesítő érzést érzem éppen én is. Nem tetszik. Annyira, hogy bár raktam ki magamnak tojást egy tányérra, és mellé egy bögre gőzölgő fekete kávét, mégis csak elbámulok mellettük, a jegyzetekre. - Kávé a kancsóban, tojás a serpenyőben. - szólalok meg csendesen olaszul, amikor hallom, hogy valaki belép a konyhába. De igazából nem pillantok fel, hogy megállapítsam ki az, hiszen nagyjából egy tippem lehet. Dany elment, Alex és Alba tuti alszanak még, a nagyszülők ritkán jönnek a konyhába, leginkább ha elfelejtenek valamit, és azt sem ebben a napszakban, tehát egyetlen lehetséges koránkelő maradt. Aki elég fura képet láthat rólam, ahogy gubbasztok a papírlapokkal gyakorlatilag teljesen elfoglalt étkező asztalnál. Ami a megjelenésem illeti egyébként, csak egy kis fekete ujjatlan trikó van rajtam, egy fekete rövidnadrággal. A hajam éppen kócosan, szanaszét, még enyhén vizesen a reggeli zuhany után. Ámbár ettől még még mindig elég sápatag, és beesett szemű vagyok. Carnivora pedig az egyik széken összegömbölyödve pihen lustán. Szép kis páros vagyunk mi. Néha tényleg irigylem azt a macskát.
- Hát hogy szép, de olyan dacos, mintha az egész világ ellene volna. Szeszélyes, mert véla. – Ingatom a fejemet, egyúttal viszont tudom is, hogy sokan bántják Alexet, de mivel nem tudtam a véla származásáról, nem értettem a dolgot. Úgy fogtam fel, hogy a félhugom amolyan túlérzékeny, sértődékeny jellem. Viszont ez azért is lehet, mert a vére lévén sokaknak ellenszenves, a fiúk pedig loholnak a nyomában, hogy megszerezhessék. Ez azonban csak egy szintig bók, azon felül már nyomasztó lehet. Bevallom őszintén én nem is tudnék mit kezdeni egy vélával, még szerencse, hogy a rokonom, de az anyja, az a Lydia még inkább ilyen lehet. Akit a háta közepére nem kivánna az ember. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy nem csoda, ha így összekaptak. Még egymással sem jönnek ki jól. – Nem akarok rád szégyent hozni.. de úgy szoktam meg, hogy a dolgaimat legtöbbször erővel intézem. Az ember tudja magát megvédeni, és szükség esetén másokat is. Ha Alex vőlegénye nem tágít.. – Emelem fel a hangomat, apámnak lényegében elég egy pillantás, de akár hátat is fordíthat, és akkor letagadhatja, hogy tudott a dologról. Alex azért mégiscsak a vérem, még ha csak félig is, és ha az a másik pasi túlságosan komolyan venné, amit Lydia kitalált, hát majd kiverem a fejéből, akár szó szerint. Viszont hiába kezd már egészen javulni, csiszolódni a kapcsolatunk, amit apám ezen a ponton mond, eléggé visszaveti a hangulatomat, nem csoda, hogy felpattanok, és most én vágok földhöz egy bögrét, még szerencse, hogy a kávét már kiittam belőle. – Akkor lehet, hogy nekem sem kéne itt lennem, mint Alex-nek! Teljesen mindegy, hogy ő szült, vagy sem. Nem attól lesz valaki szülő, hogy vérrokon! Gondold át apám, mielőtt még olyanra ragadtatod magad, amitől végleg itt hagylak. – Fonom karba a kezemet, felszegem az államat, s tüntetőleg elvonulok a szobámba. A legjobb lenne most megkeresni a hugomat, és közösen szidni a szüleinket. Most nem érzem úgy, hogy lenne maradásom, dühösen öltözködöm, hálaadás vagy sem.
//Köszi a játékot^^//
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
- Mégis mi mindent? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian, hiszen Robertóval eddig nem voltunk különösebb beszélőviszonyban, szóval nem igazán vagyok képben azzal kapcsolatban, hogy mégis hányadán áll a lányokkal. Alba ugyan képes akaratlanul is csacsogni, de hát ő még csupán tizenkét éves, a figyelme gyakran elkalandozik, a szavaiból azonban azt vettem ki, hogy kedveli Robyt. Alex azonban... Nos, ő az a típusú kamasz, aki itthon magára zárja a szobaajtót és ki nem dugja az orrát egészen addig, amíg nem muszáj. Ha faggatni kezdem valamiről, alaposan megrágja magában azt a kétszavas mondatot, amelyet elém vet, hogy rágódjak rajta, mint kutya a csonton, majd slisszol is vissza a szobájába. Alba előtt legalábbis így volt. A húga érkezése óta azonban egyre kevesebb időt töltött itthon, melyet azzal indokolt, hogy a kislány baromira megfojtja az ő magánéletét. A fiam kérdését már nem válaszolom meg, hiszen fogalmam sincs arról, mit is szeretne Lydia tulajdonképpen elérni azzal, hogy Alexet ilyen hülyeségbe rángassa bele. Ő azonban az én lányom is, szóval muszáj lesz velem is számolnia, bármennyire is biztos abban, hogy "mugliként" nekem ebbe nincs beleszólásom. Ha kell, előtte is leleplezem magam, ezzel szépen alávágva a titoktartásomnak, de Alexet nem adom. A gyermekeimhez ragaszkodom, még abban az esetben is, ha nem vagyok éppen a nők álma vagy a fiam példaképe, akire felnézhetne. Csakis Roby miatt nem lépek az őt "elrabló" hölgyemény nyakára komolyabban, noha igenis kedvem lenne alaposan megszorongatni. Húsz év... Hosszú idő, ha a családról van szó. És talán az én életem is másként alakult volna, ha legalább a fiam velem maradhatott volna. - Nem hittem volna, hogy te még ilyesmire is hajlandó lennél - nyugtázom Roby kézropogtatását, melyből egyből leszűröm a lényeget és kihallom a gondolatait. - Mégis, nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás - dünnyögöm gondterhelten, de azért kap részemről egy hálás pillantást a segítőkészségéért. - Bár, ha pár évvel fiatalabb lennék, esélyesen én is beálltam volna melléd a sorba - nevetem el magam végül a téma komolysága ellenére is és bár mondhatnám, hogy csak azt az életkort értem ez alatt, amelyben jelenleg ő is van, de sajnos nem ez a helyzet. Még felnőtt koromban is hoztam pár rossz döntést, melyeket a mai napig mélységesen bánok. - Nem, ezt nem tehetjük meg - csóválom meg a fejem, magamban abban reménykedve, hogy ennyi elég lesz Roby számára. Egyelőre. - Le szeretném buktatni őket és csak azután jöhet a bosszú, de igen, hasonlóra gondoltam én is - ismerem be kelletlenül. Nem valami szép dolog a fiam nagyszüleinek a halálát kívánnom, de most, hogy látom, Roby is velem hasonlatos nézeteket vall, felbátorodom. - Mégis, nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék magam végezni velük - sóhajtok egyet gondterhelten, mintegy színt vallva a gyengeségemről. Egy halálos átkot kimondani igencsak megterhelő feladat, még úgy is, hogy ők tették azt Melodyval. Talán. Ez az egy szó azért még továbbra is jelen van. - Ha úgy alakul... ha kiderül... ha ők voltak... nem bánod, ha valaki elveszi az életüket? És az a bizonyos illető nem én, de nem is Roberto lesz. Nem. Valaki másnak kell ezt megtennie. Én gyáva lennék, Roby pedig nem érdemli meg, hogy gyilkossá váljon. - Hogy mondod? - ránt végül vissza a valóságba a fiam következő kijelentése és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne emeljem fel a hangom vele szemben. - Nem, nem és nem! - jelentem ki határozottan, de a hangomból tisztán levehető, hogy már cseppet sem vagyok nyugodt. Az imént még lágyan beszéltem, már-már kedvesen, de most... Fokozatosan válnak keménnyé a szavaim és az arcvonásaim. - Az a nő nem teheti be a lábát ide! - jelentem ki végül határozottan. - Bármennyire is szereted, nem áll szándékomban vendégül látni őt. Elrabolt, hát nem érted? - remeg meg a hangom egy röpke másodperc erejéig. - Tisztában vagyok azzal, hogy anyádként szereted, de ne feledd, hogy ő nem az anyád. Mi vagyunk az igazi családod és szeretném, ha ez így is maradna, ő pedig minél távolabb kerülne innen. Boronálás? Robynak még csak arra sem adok esélyt, hogy egy személyes találkozót megszervezhessen azzal a perszónával. Zsigerből elutasítom már a létezését is. Melody... Ő volt életem egyetlen szerelme.
- Áh, szóval Alex véla, és az anyja is, ez sok mindent megmagyaráz. – Dobom be az elképzeléseimet, elsőre nem lett volna az idősebbik hugom szimpatikus, volt benne valami nyafkaság, mégis vele hasonlítunk jobban, Alba szikrázó kék szemei nem éppen Maronis. Viszont ez az ellenérzés már logikus, a vélákat vagy imádni lehet, vagy nagyon utálni, nincsen arany középút. Ráadásul a hugom csak részben az, el tudom képzelni, hogy milyen lehet az anyja. – Hatalomvágy.. Nem is tudom, hogy mi értelme. És ha valaki eléri azt, amire vágyik, akkor mit tesz? Egy trónon ücsörögve várja a halált? – Nyilván a kérdés költői, nem az az apám fogja megválaszolni, aki átlagos életet él, cukrászkodik, a porontyait pátyolgatja. És mégis, feltámad bennem a vágy, hogy több időt töltsek a hugom társaságában, neki sem lehet egyszerű, könnyű élete, szerintem megértenénk egymást. Vajon apám örülne ennek? – Már van is vőlegénye? Gyorsan haladnak itt a dolgok. – Kicsit megropogtatom az ujjaimat, jelezve, hogy csak szólnia kell, és a terelő ütőmmel a szart is kiverem az illetőből, hogy még a kaját is pürésítve tudja megenni, mivel törött az állkapcsa. Talán ez most összehoz minket apával, és tulajdonképpen egészen kezdek feloldódni a társaságában, még egy halvány mosolyt is megejtek, ami hatalmas lépés a kezdeti csónakházas találkozásunkhoz képest. Már el tudom fogadni, hogy nem tudott rólam, és nem azért van három különböző nőtől gyereke, mert felelőtlen, hanem mert így hozta az élet. Szívesen bemutatnám neki a nevelőanyámat is, ha már nem jelentette fel, legalább lenne közös témájuk; én! – Az anyám férje? Jaaah, mármint az igazi anyámé, azt értem. Logikus! Kegyetlenek? Miii? De ha ezt tudod, gyújtsuk most azonnal rájuk a házat? Miért élnek még? – Emelem fel a hangomat, na nehogy már megússzák az anyám halálát büntetlenül! Ki is pirosodom, látom, hogy apám is tettre kész, úgyhogy hallgatom rá. – Annál a nőnél? Ő nevelt fel, ha meg is akarnak ölni, nem fogom megtagadni őt. Inkább hívjuk ide, legalább időnként. – Na jó, ebben van némi boronálás is a részemről, látszik, hogy nem tagadom. A nevelőanyám világ életében magányos volt, ezért is mentett meg, hogy legyen, aki szereti. Pedig kifejezetten szép nő volt egykor, de mivel a munkája volt a mindene, így nem tudott időt szánni arra, hogy családja legyen. Mondhatni így lopott magának. Ejnye-bejnye!
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Nem, tényleg nem lettünk volna olyan nemesi származásúak, amilyeneket a mágikus világ elitje megkövetel magának. Melody a nagy múltú Black-család egyik mellékágának tagja volt, így világéletében előkelő rendezvényeken jelent meg, előre kijelölt vőlegénye volt, aki mellett azonban soha életében nem találta volna meg a boldogságot. Engem választott a fiú helyett, ezzel nyíltan szembeszegülve a családjával és igen, arra is okot adva a szüleinek, hogy megölessék, amiért szégyent hozott rájuk. Roby nagyszülei anyai ágról ugyanis elég szigorú és rideg emberek voltak, nem tűrték az engedetlenséget, amikor pedig megtudták, hogy Melody egy sárvérű gyermekével várandós, éktelen haragra gerjedtek. A lányukat szinte azonnali hatállyal kitagadták, az unokájukról pedig hallani sem szerettek volna. - A vélaság kétélű fegyver - masszírozom meg a halántékom, hiszen Lydiától jóformán állandóan migrént kapok. Gyűlölöm azt a nőt, nem is értem, mit ettem rajta annak idején. Jó, a mágiája magyarázattal szolgálna egy-két dolgot illetően. - Pont ezért löki inkább Alexet más karjaiba - hunyom le egy pillanatra a szemem, hátha a sötétség segít ezen a makacs jelenségen. - Lydia szabad szeretne maradni, emellett pedig hatalmat kapni a kezébe. Gondolom, Alex vőlegénye olyasvalaki, akit a későbbiek folyamán képes lesz madzagon rángatni és irányítani. És hát a legtöbb család azt nézi, hogy ki képes még gyermeket szülni, ha a nőkről van szó. A lányát nagyobb eséllyel lesz képes kiházasítani, mint önmagát... Bármennyire is kegyetlen ez a nézőpont, mégis teljes mértékben igaznak minősül. Az aranyvérű családok mindig is a vérvonalt tartották szem előtt, erre pedig Alex alkalmasabb, mint Lydia. Mégis ki venne feleségül egy kivénhedt vélát, ha kaphat fiatalabbat is? - Az anyád férje voltam, sárvérű - felelem végül fáradtan. Úgy döntök, hogy azokat a lapokat fedem fel a fiam előtt, amelyek a legvalószínűbb magyarázatot adják a történtekre. - A nagyszüleid... nos, kegyetlen emberek, ha szabad ezt mondanom. Édesanyád szerette és tisztelte őket, mindig is engedelmeskedett számukra, de amikor hátat fordított a neki kijelölt férjnek és én jegyeztem el, majd teherbe esett veled, kitagadták az örökségből. Ha az én elméletem a helyes, akkor ők ölették meg édesanyádat, amiért foltot ejtett a család "becsületén" - sóhajtok fel gondterhelten. - Ezt természetesen nem állíthatom biztosra, hiszen az is esélyes, hogy Melody csupán rosszkor volt rossz helyen és valamiféle kegyetlen véletlen történt. Szeretnék ebben hinni, tényleg, hiszen nem áll szándékomban a máig életben lévő szüleit gyilkossággal vádolni, de az, amit a lányukkal tettek annak idején... És az apja szavai, miszerint Melody halált érdemelne, amit a lánya füle hallatára böfögött fel... Nem, nem szabad hagynom, hogy ennyire elragadjanak az érzelmeim. Csak nem lehettek képesek a saját gyermeküket megöletni! Mégis, elég befolyásosak ahhoz, hogy egy ilyen ügyet eltusoljanak és gyanús módon nem sok nyomot találtam eddig. Annyit sikerült megtudnom csupán, honnan indult a halálos átok, semmi többet. Ezerszer jártam azon a helyen, de a tettes semmiféle nyomot sem hagyott maga után. Lassan 20 év távlatából pedig még csak nem is reménykedhetek. - Nem vadásznak rátok, amíg nem jönnek rá, hogy utánuk szaglászom - jelentem ki magabiztosan. - Óvatos vagyok és biztonsági bűbájok tucatjai vannak a házon és annak a közelében. Nincs egy olyan sötét varázsló sem, aki képes lenne úgy belépni, hogy ne tudnék róla. Nem hagyom, hogy bajotok essen, ebben biztos lehetsz. A Roxfort és a házam a két legbiztonságosabb hely jelenleg számotokra. Ezért is szeretném, ha a szüneteket itt töltenéd és nem annál a nőnél. Roby nagyszüleinek még fogalmuk sincs arról, hogy az unokájuk életben van, de ha megtudják és lépnek az ügyben... Nos, akkor és ott bizonyosságot nyerhetnék arról, hogy Melody halála is az ő lelkükön szárad. Mégis, nem áll szándékomban a fiamat felhasználni csali gyanánt. Se most, se máskor.
- Ha te nem, akkor úgyis mindegy, nem állhattunk volna be az elit sorba. – Engem aztán nem érdekel az ilyesmi, főleg, hogy nekem Sienna jön be, el nem tudom képzeni, hogy valami puccos dáma oldalán feszengek. Szerencsére apám sem az elrendelt házasságokat támogatja, különben nem éreztem volna azt a különös hangsúlyt a szavai mögött. Csak éppen azt nem értem, hogy Alex miért nem akar ide jönni? Ha az anyja itt keresi, nem nyitunk ajtót, aztán jól van. Hát felőlem.. – Kitörjön? Mert valami csóró? Hiszen ha ő is véla, akkor nem kell ahhoz pénz, hogy jusson valamire. – Talán leegyszerűsítem a dolgot, én már csak ilyen vagyok, amolyan durr bele típus, ami a szívemen az a számon is. Meglehet, hogy Alex és én ezért is hasonlítunk ennyire. Apám végre megadja a választ, magamban ismétlem újra; elszegényedett nemesi család. Tegyük fel, hogy Alex anyja tényleg jót akar. Az számomra érthetetlen, hogy miért nem úgy nevelte inkább a lányát, hogy ez ne ilyenkor bukjon ki, hanem Alex kész legyen arra, hogy maga is egy anyagi biztonságot nyújtó férfi mellett találja meg a boldogságot, akár szerelmi szinten. Anyám sem volt egy mintaszülő, hiszen konkrétan elrabolt valaki más méhéből, engem mégis úgy nevelt fel, mintha az egyetlen, vér szerinti magzata lennék. Alex szülője viszont.. csak eszköznek használja a gyermeket, hogy saját magának teremtsen anyagi jólélet. Szegény húgom. Mint a karámba beterelt barom! – Ha nem mi, akkor te? Hogy kerülsz egy sötét varázslónak a célkeresztjébe? – Az nem elég, hogy nem mugli, hanem varázsló, de mellette még valami titkos ügynök is egyben? Azzal nem számol, hogy ha így van, akkor mi, a gyermekei továbbra is veszélyben lehetünk? Mondjuk nem vagyok egy félős alkat, de ha az igazi anyámat is csak úgy lelőtték, akkor nekem mennyi esélyem lenne? Hiába, hogy nagy a szám, és jól repülök, egy halálos átok nélkül nem tudok kitérni. – És ez mit jelent? Valami gyilkos vadászik a családunkra? Cöh, mondhatom, igazán bíztató. Valami ötlet, hogyan ússzuk meg? – Rideg tárgyilagossággal emelgetem a szemöldökömet, a torkomat mégis valami félelem kaparja. Nem akarom, hogy másoknak is baja essen, Alba még kicsi, és mi van, ha Sienna is lővonalba kerül így? Bassza meg!
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
- Helyes - biccentek egyet Roby válasza hallatán. - Anyád aranyvérű volt ugyan, de eszünk ágában sem állt nekünk is úgy felnevelni téged - jegyzem meg némi keserű éllel a hangomban. Továbbra is nehéz felfognom, hogy a Melody-val közös terveink kudarcba fulladtak és a fiamat valaki más nevelte hosszú évekig. - A kényszerházasság pedig egy egyébként is elavult hagyomány, amelyet sok aranyvérű család igyekszik hanyagolni, de Lydia csupán ebben látja a lehetőséget arra, hogy kitörjön - teszem még hozzá, mintegy magyarázatként a miértekre. Szeretnék közbelépni, de az a nő szinte semmit sem oszt meg velem, ezzel pedig igencsak megnehezíti a dolgomat. - Alex anyja egy elszegényedett, nemesi családból származik - vázolom fel a helyzetet. - Régebben volt rangjuk, vagyonuk, de mára csupán a nevük maradt, semmi több. Egy-két kiváltságra ezt fel tudja ugyan használni, bejutni néhány rangosabb eseményre, talán néhány módosabb család még a kapcsolatot is tartja a szüleivel, de ennyi nem elég. Ő többet akar. Ezt pedig Alexen keresztül szeretné elérni. Mesélte a lányom, hogy annak idején milyen módszerekkel nevelte őt az a nőszemély, nekem pedig eszem ágában sem állt visszaengedni oda, de nem tehettem mást. Lydia egy tökéletes nőt akart faragni belőle, akit könnyen beházasíthat egy gazdag családba. Az, hogy Roby az asztalra könyököl vagy éppen a süteményt tunkolja a kávéba, nem különösebben zavar. Voltaképp, a fiatalkori önmagamra emlékeztet. Nagyjából én is hozzá hasonló voltam az ő korában, bár egészen más életkörülmények között. De nem követem el azt a hibát, hogy elvárjam tőle, miszerint az én régi álmaimat kergesse. Na, nem mintha a szüleim nem rágnák folyamatosan a fülemet azzal kapcsolatban, hogy esetlegesen a vér szerinti fiam átvehetné a cukrászdát. Öregek már, de nekik is van szemük. Anyám annyira szenilis, hogy néha Lucának szólítja Robyt, hiszen kimegy a fejéből, hogy én azért már jóval idősebb vagyok egy kamasznál... - Én is csak annyit tudok elmesélni, amennyit láttam - sóhajtok egyet gondterhelten. Nem, nem akadtam a gyilkos nyomára, pedig már hosszú évek óta kutatom, de voltaképp maga a minisztérium akadályozza a munkámat valami ismeretlen okból kifolyólag. - Nem édesanyád volt a célpont és nem is te. Vélhetően ártatlan áldozatai voltatok ennek az egésznek. Áldozata - javítom ki magam, hiszen még most is szokatlan ama gondolat, hogy a fiam él és ismét jelen van az életemben. - De annyit már sikerült összeraknom, hogy a Gina és a te szüleidet meggyilkoló személy egy és ugyanaz az ember - osztom meg vele a gondolatmenetemet. - És mint kiderült, Gina a keresztlányom - toldom még hozzá eme apró kis információmorzsát. - Én és az apja barátok voltunk annak idején és a lánya, a keresztlányom eltűnt, amikor az apja meghalt. Sajnos, mint minden másban, abban is kudarcot valltam, hogy egy olyan embernek tett ígéretem is betartsam, akit a testvéremként szerettem - révedek el egy pillanatra, végül folytatom: - De nem csak erről szeretnék beszélni veled. Mugliként élek ugyan, de én is mágus vagyok - vallom be némileg nehéz szívvel. Csak remélni merem, hogy Roby ennek hallatán nem hagy faképnél és csapja rám az ajtót. - Ezt senki se tudja azokon kívül, akik ismertek régebben. A szüleimet amneziáltam annak idején, ők egyébként is nehezen fogadták el azt a másik világot... Anyám és apám keménykötésű muglik voltak, ahogy akkoriban a fiatalok hívták őket gúnyolva és jóformán igen feszült volt a viszony köztünk a "másságom" miatt. Dany is csupán titokban gyakorolja itthon is a mágiát, ügyelve arra, hogy előttük ne bukjon le, Albának pedig próbálom olyan módon elmagyarázni mindezt, hogy ő is megértse, miért nem beszélhet ilyesmiről a nagyiék előtt. Hosszú évek óta sikeresen titkolom mindezt, de Roby előtt nincs szívem tovább rejtegetni az igazat. Az apja vagyok és igyekszem méltóvá is válni eme titulusra. Ha előtte is eltitkolnám és egy nap mégis kiderülne, vajon mekkora éket verne ez kettőnk közé?
- Nem nagyon, szerencsére távol maradtam az ilyen aranyvér baromságoktól. – Rázom a fejemet hüledezve, de nem igazán értem, hogy ha Alex anyja az, aki ezt akarja, akkor a hugom most miért nincs itt velünk többiekkel, és az apjával, akinek nincsen köze ehhez a kényszerítéshez. Vagy valami más is van még a háttérben? Mindenesetre lehet, hogy nem a legjobb megoldás, hogy én faggatózom, hiszen még nem ismerem őket annyira, hogy kiadjanak valami cikis titkot. Végül meg tudom az igazságot, ami elég logikusnak tűnik, mégsem tudok ezzel csak úgy kibékülni. – Ahha. Mondjuk ha ez is az otthona, akkor nem tudom.. – Nehéz belegondolnom, átéreznem a helyzetet, nálunk ilyen fel sem merült, legalábbis a nevelőanyám csak pusztán attól is boldog volt, hogy minden rendben van velem. – És kihez, miért akarja hozzáadni? Ha nem is aranyvérű, számít ez? – Kérdezek az asztalra könyökölve. Tudom, hogy nem éppen a legúriasabb stílus ez, de most itthon vagyok, lazán elengedem magamat. Már kezdek felengedni apám közelében, kiváncsian figyelem, hogy mik az igényei, és úgy összességében nagyon érdekel, hogy milyen vele lenni. Sosem volt előttem egy apa modell, nekem ez most teljesen új, de mivel Sienna türelemre intett, ezért bizakodva nézek a közös jövőnk elé. Elkezdek végül enni, az egyik süteményt még bele is tunkolom a kávéba, aztán apám csak ne ítélkezzen. Ha túl jó kávét tud csinálni olaszként, meg még cukrász is, hát miért is ne vegyíthetném? Közben aztán anyámról kérdez, ezen azért megakadok evés közben, még félre is nyelek, nem csoda, hogy köhögni kezdek, míg ki nem jön a mellécsúszott falat. – Nem sokat. Nem tájékoztatták a körülményekről, medimágusként csak a halált állapította meg, és hogy.. én még élek. – Teszem le a bögrét, most az apám tényleg azt akarja mondani, hogy nyomon van anyám gyilkosával kapcsolatban? Rendben, nagymenő üzletember, de nem egy auror az isten szerelmére! Most kaptam őt vissza, ha a gyilkos őt is megöli, akkor értelmetlen volt minden. – Nem, bár ismerős a neve. Gina.. szintén olasz? Ismernem kéne? – Nem vagyok túl régóta az iskolában, akkor is inkább a családdal, vagy a kviddics-csapattal töltöttem az időmet. Ha Rómáról lenne szó, akkor biztosan több lány meglett volna már. Talán engem is össze akar hozni az apám? Nekem aztán biztosan nincsenek szükségem ilyen elrendelt dolgokról, bár ő meg nem tud Siennáról. Vajon hogyan fogadná őt?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Igazság szerint semmi köze a cukrászatnak ahhoz, hogy szeretnék jóban lenni az évekig halottnak hitt fiammal. Nem, azt hiszem, az a vonat már rég elment... Annak idején Danielt szerettem volna mindenáron kinevelni az örökösömnek ebben a tekintetben, lévén, hogy nem volt gyermekem, vagyis egészen addig nem, amíg Alex fel nem bukkant. De róla azért igen hamar kiderült, hogy nem életcélja az ilyesmi, szóval az unokaöcsémben láttam a remény utolsó sugarát. Mindenesetre, benne se érzem különösebben, hogy érdekelné az üzlet és noha ügyesen mozog benne, valahogy ő sem ott képzeli el a jövőjét. Mostanában Albát szoktam szemmel tartani ebből a szempontból, hiszen őt egyelőre érdekli a dolog. Persze, jelenleg még csupán fiatal kora miatt fordul hatalmas érdeklődéssel a sütemények és a cukrászat világa felé, de reménykedem benne, hogy ez a lelkesedés kitart egy jó ideig és ő lesz az, aki átveszi tőlem a stafétát. Az pedig, hogy Roby inkább a sport világában szeretne hírnevet szerezni magának, már akkor nyilvánvalóvá vált számomra, amikor első alkalommal pillantottam meg a birtokon. - Ismerős számodra a kényszerházasság kifejezés? - dünnyögöm az orrom alatt a kérdést. Fura lehet Roby számára ezt olyasvalakitől hallani, akinek elméletileg semmi köze sincs a mágikus világhoz, ráadásul nem is aranyvérű, ergó mégis mi dolga lenne egy ehhez hasonló hagyománnyal? - Nos, az anyja feltett szándéka belekényszeríteni egy hasonlóba, ő azonban úgy döntött, inkább megszakít vele minden kapcsolatot, semmint hozzámenjen olyasvalakihez, akihez nem akar - folytatom. A hangom nyugodt ugyan, de legbelül fortyogok az elfojtott indulatoktól. Hogy csináljak is valamit és ne csak úgy álljak egy helyben, nekilátok ismét csillogóra vakolni a pultot, amelyen már így sincs egy árva szem morzsa sem. - Nem hiszem tehát, hogy idén hazajön, hiszen Lydia egyből itt keresné - vonom le végül a következtetést, noha ezt Alex nem érintette a leveleiben. Voltaképp, kerüli is a témát teljes mértékben és igyekszik teljesen semleges dolgokról írni. Az időjárás, a tanulmányai, hogy esetleg esélyes, hogy nyári szünetben hazalátogat, ha már leültek a kedélyek, stb... De idén télen nem számítok arra, hogy felbukkan. Sejtettem, hogy Roby figyelmét nem kerüli el a poharak hangos csattanásával járó kiselőadás és kérdéseket fog nekem szegezni. Vagyis, beszélni szerettem volna már erről vele korábban is, hiszen az anyja halála vezetett a titkolózásig és ezt pont előtte leplezni... Hát, nem is tudom... Dany előtt megtettem, ahogy Alex előtt is, Albát pedig szeretném mindenáron kihagyni ebből, nehogy veszélybe kerüljön, de Roby... Tartozom annyival az anyja emlékének, hogy előtte nem leplezem a titkomat. - Fogalmam sincs, mit mesélt anyád halálának körülményeiről az a nő, aki felnevelt téged - szólalok meg végül, miután feltakarítottam, majd helyet foglalok a fiammal szemben. Valahogy az "anyád"-kifejezés nem jön az ajkaimra Roby nevelőanyja tekintetében. Elrabolta tőlem, megfosztott ama lehetőségtől, hogy én nevelhessem fel és emiatt továbbra is neheztelek rá. Vagyis nem, ez nem kifejezés arra, amit a nő iránt érzek... Csakis azért nem adom őt auror kézre, mert megmentette a fiam életét és jól bánt vele, de ezzel le is tudom magamban a tartozásomat a nő irányába. Ha esetleg közém és a fiam közé szeretne állni a későbbiekben, hát nem állok jót magamért, annyi szent. - Nyilván tisztában vagy vele, hogy egy átok végzett vele, amelyet esélyesen nem neki szántak. Rosszkor volt rossz helyen - sóhajtok egyet reszketegen. Már túlléptem a tragédián, de Robynak fáj beszélnem róla. - Az egyetlen dolog, amelyben évek óta nem mondok igazat, az valami egészen más. Tudod, titokban nyomozok az anyád gyilkosai után és esélyesen sikerült találnom valakit, akinek köze lehet mindehhez - veszek egy hirtelen fordulatot, hogy kissé húzzam az időt. Nem igazán tudom, miként közölhetném vele tapintatosan, hogy én is mágus vagyok. - Ismersz egy Gina Accipiter nevű lányt? - vonom fel a szemöldököm kérdőn. Más ház, más korosztály, de talán ismeri a lányt, ha más nem, látásból.
// 
)
