2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Ez igaz, elég hihetetlen volt először, de… de Hagrid hamar meggyőzött. – na igen, soha nem fogom elfelejteni, mikor Dudley-nak egy szép kis malackfarkat varázsolt arra az amúgy is elég méretes hátsójára. Legszebb öröm a káröröm, ezt szokták mondani, és így volt ez akkor is, nagyon örültem neki, hogy Hagrid ilyen könnyedén rendezte le őket, szinte esélyük sem volt ellenkezni, én pedig… rám várt egy új világ, egy sokkal jobb. Akkor még csak nem is tudtam, hogy ismert vagyok, elégé fura volt, mikor odajöttek kezet fogni velem a boszorkányok és varázslók. Sok volt az egyszerre, de… de megérte, sokkal jobb az életem azóta. - Igen, tényleg vicces. – mosolyodom el. Bárcsak ne így lenne, de Pitontól hidegrázást tudok kapni, és néha nem értem, hogy Dumbledore professzor miért védi ennyire. Biztosan jó tanár, de elégé fura egy ember, azon se lepődnék meg, ha valójában csak egy madárijesztő lenne, akit egy unatkozó varázsló életre keltet. Lehet, hogy ezzel csak én vagyok így, biztos van olyan, aki kedveli, gondolok itt a Mardekárosokra, de nekem finoman szólva sem a szívem csücske a bájitaltan tanár. A kettőnk elégé rossz kapcsolatáról gondolom én is tehetek, de… de mindegy, ez már így marad, annyira nem is bánom, elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is jóban legyünk. - Persze, az jó lenne, én meg vissza is adom, amint kiolvastam. – vagy… nem is tudom, végigolvastam, kiolvasni a könyveket szokás, de ez egy újság. Attól nem igazán félek, hogy furcsán néznek majd rám, volt már benne részem, nem fogom direkt nem megismerni Lunát. Én nem tartom őt olyan különcnek… na jó, kicsit fura lány, de pont annyira, hogy érdekes legyen, és nála jámborabb embert, aligha ismerek, szóval… nem értem miért viselkednek vele egyesek úgy, mint valami bolonddal. - Biztos örülni fog a srác, hogy visszahoztuk neki. – viszonzom a mosolyát. Na igen, az ilyen… nem is tudom, ez valami családi ereklye lehet, legalábbis a medálok azok szokta lenni, igaz? Szóval ezeknek az eszmei értéke felbecsülhetetlen szokott lenni. Nekem már az a kép is felbecsülhetetlen érték, amin a szüleim mosolyogva táncolnak egy sort. Az ilyen apróságok nagyon sokat tudnak jelenteni az embernek, és ezzel én is így vagyok, de gondolom mindenki más is, akit értek már vesztességek. - Ne hülyéskedj Luna, nem lesz ilyen, amúgy is, miért lenne kellemetlen? – értem én azt, hogy érti, de nem ilyen vagyok, ugyanúgy köszönni fogok neki, beszélni vele, mások véleménye nem igazán érdekel. – Barátok vagyunk, nem? – mosolyogok rá, mielőtt még belépnék utána a Nagyterembe, hogy megkeressük azt a fiút. Tudom, hogy csak most találkoztunk és beszélgettünk el jobban, de… de én akkor is a barátomnak mondom Lunát.
- Tudom, de akkor minden bizonnyal az is hitetlenül hangzott, hogy vannak, akik pálcával varázsolnak és... látod mégis. - mosolyodom el végül. Arról már nem is beszélve, hogy gondolom csak a mesékben olvasott boszorkányokról, akik seprűháton lovagolnak, nem? És itt meg kiemelkedő fogó lett, pedig kétlem, hogy valaha is megfordult volna a fejében, hogy majd fogja magát és egy fényes kis arany cikeszt fog üldözni egy seprű hátán lovagolva igaz? Szóval ennek fényében miért ne létezhetne egy kincs, amit a koboldok rejtettek el és ami változtatja időnként a helyét és mindig ott bukkan fel, ahol épp egy szivárvány megjelenik? - Vicces, hogy van egy tanár, akit veszélyesebbnek gondolsz, mint egy sárkányt. - azért lássuk be a legtöbben még mindig Pitonra voksolnának, ha dönteniük kéne ő és egy sárkány között, de Harry ebben kivétel, ő lehet hogy inkább választana egy közismerten rendkívül veszélyes Magyar Mennydörgőt, csak ne kelljen a bájitalok szakértője közelébe kerülnie. De hát, mint tudjuk kinek mi a mumusa, mindenki máshogy vélekedik arról, hogy mi a félelmetes, vagy mi az, ami veszélyes. - Akkor mondjuk holnap reggelinél viszek le neked egyet rendben? - nem teszem hozzá, hogy azért számítson rá, hogy jó eséllyel nem fogják ezt könnyedén kezelni a barátai, sőt jó eséllyel már azért is furcsán fognak nézni rá, hogy egyáltalán velem szóba állt, de ezt neki kell eldöntenie. Engem nem érdekel mások véleménye, de Harryt annyira még nem ismerem, hogy tudjam, hogy ő hogy van ezzel. Nem lepne meg, ha mondjuk reggel már meg se akarna ismerni, vagy mondjuk elvenni ugyanis az újságot, de aztán ennyi. Nem fogok én ezen megsértődni, nem vagyok az a típus. - Igen, az is lehet, és ez mutatja az összetartozásukat, és akkor meg főleg kincset találtunk. - nem tűnik el az a kellemes mosoly az arcomról, ami eddig is ott játszott, de a hír miatt, hogy valakinek ilyen nagy örömet okozunk majd, csak még feldobottabb lettem. Nem sokára elérjük a bejárati ajtót. Bent már biztos, hogy sokkal többen lesznek, mint kint a udvaron akkor, amikor csepereg az eső, ezért állok meg egy pillanatra, mielőtt még meglépnénk és fordulok Harry felé. - Tudod semmi gond nincs, ha holnap már nem akarnál velem szóba állni, vagy kellemetlen lenne a helyzet a barátaid miatt. Én azért örülök neki, hogy most velem tartottál. - láthatja az arcomon, hog a mosoly ellenére, vagy épp azért, de komolyan beszélek. Volt már ilyen, mert az emberek nagy része nem szereti a szemedbe mondani az igazat. Épp ezért rejtik el a cipőimet, mert így egyszerűbb nekik, én pedig miért erősködjek? Csak aztán lököm be az ajtót, hogy megkeressük azt a srácot, mert biztosan hiányolja már a nyakláncát.
//Köszönöm szépen a játékot, egy élmény volt. *-*//
- Én muglik között nőttem fel Luna, nekem ez… elégé hihetetlenül hangzik. – pedig már megszoktam ezt az egész varázslóvilágot, legalábbis annyira, amennyire tudtam, de még így is rengeteg olyan dolog van, ami meglep,vagy amiben nem tudok hinni, holott ezek után… már nem is merek kételkedni. De azért egy olyan kincs, ami teleportálgat éppen oda, ahol felbukkan egy szivárvány… nem is tudom, nekem ez már kicsit sok, én ezt mindenféle varázsló maszlag ellenére se tudom elhinni, bár lehet velem van a baj, fura, de a varázslók és muglik teljesen más nevelést adnak a gyereknek. Nem is igazán a nevelés, hanem a világ, amiben felnőhetnek a gyerekek. - Igen, mondhatni, de Pitonnal kapcsolatban meg…nem vagyok valami járatos. – én örülnék a világon az egyik legjobban, ha tudnék úgy viselkedni vele, és úgy nézni rá, mint más tanárokra. De nem, Piton az csak Piton, a tanár, akit valamilyen kimondatlan okból már az iskola eleje óta roppant ellenszenvesnek tartok, bár nem sok mindent tett, hogy megpróbálja megkedveltetni magát velem, na nem mintha ez lenne a dolga, de… de azért lehetett volna kedvesebb is az első bájitaltan órán. Még mindig emlékszem arra a sok kérdésre, amit feltett, pedig szerintem tudta, hogy esélyem sincsen rájuk válaszolni. - Vagy őt magát, az lenne a legjobb. – nem mintha félnék attól, hogy bárki ellopná a medált, de mégis az a legjobb, ha a tulajdonosnak tudod egyből visszaadni, igaz? Legalábbis szerintem. Gondolom ez a medál azért jelent valamit, biztos van eszmei értéke a srác számára, aki elvesztette, és még ha nem is igazi kincset találtunk, de egy fontos dolgot, amit lehet, hogy már mindenhol keresett a fiú, és az idegtől majd felrobban, amiért elvesztette a medálját. Ha én hagynám el a láthatatlanná tévő köpenyt…biztosan mardosna a düh, és erősen kétlem, hogy bárki is visszahozná nekem, hiszen még csak azt sem tudják, hogy az enyém. Ezért figyelek a fontosabb cuccaimra sokkal inkább oda. - Azt hiszem tudom melyik újság a Hírverő, de… de megköszönném, ha tényleg tudnál adni egy példányt belőle. – hallottam én már sok mindent, főleg arról, hogy nem éppen valami olvasott újság, de… de attól még lehetnek benne érdekes és igaz dolgok. Ott van például a Reggeli Próféta, aminek a fele hazugság és semmitmondó felületes hír csak, mégis veszik, mint a cukrot, mert az van benne, amit az emberek hallani akarnak, nem pedig az igazság, amit próbálnak minél inkább eltitkolni maguk elől. - Három testvér…talán árvák. – csak próbálok valami használhatót mondani, közel sem biztos, hogy igazam van. Három falevél, amit letéptek a fáról, ezért gondolom, hogy talán három árva testvérről lehet szó.
- Miért? Ha egy olyan kincsről beszélünk, ami eleve mágikus, akkor miért ne lehetne az is lehetséges, hogy helyet változtat? - pillantok kétkedő arcára egy finom mosollyal. Szerintem simán elképzelhető, hogy ez is lehetséges, hogy egy kincs, amiről a legtöbben azt sem hiszik el, hogy egyáltalán létezik változtatja a helyét a szivárvány függvényében. Ez amúgy is olyasmi, ami nem mindig ugyanott van, bőven lehet hogy a szivárvány hatására kerül csak elő maga a kincs és addig, amíg az nincs, addig megtalálni sincs semmi esély. - Sárkánnyal már úgyis bántál el igaz? Abban legalább járatos vagy. - azért azt hiszem megértem. Pitonnal nem sokan akarnának jóban lenni, agy inkább senki, de ez valahol érthető. Én mégis úgy gondolom, hogy ő is olyan valaki lehet, akit csak nem értenek meg. Az is benne van a pakliban, hogy nem is akarja senki, hogy megértsék, de ebbe aztán azt hiszem semmi beleszólásom sincs, nem fog a kedvemért változni, ebben biztos vagyok és talán más kedvéért sem, de attól még úgy gondolom, hogy van oka rá, hogy ilyen a viselkedése, és ki tudja, talán egyszer majd változni fog. Mindenki változhat a körülmények, vagy esetleg személyek hatására. Aztán már csak bólintok egyet. Kedves tőle, hogy segítene megkeresni a cipőimet, ha épp nincsenek meg. Nem várom én el tőle, de attól még tényleg kedves tőle. Általában egyedül is megtalálom simán azt, amit elrejtettek, de persze ki tudja, hogy egyik év végén ez nem lesz aztán esetleg mégis másképp, legalább most már van, aki segítene, bár az is benne van a pakliban, hogy akkor mondjuk pont nem ér rá, vagy megváltozik addigra a véleménye és pont nem azzal akar foglalkozni, hogy keresgél velem. Én e miatt amúgy is le szoktam maradni az évzáró beszéd egy részéről, neki nem kell ezt önként vállalnia. - Akkor reméljük, hogy ott megtaláljuk, esetleg egy barátját. - már ezért megérte kijönni és elázni kicsit, ha megtaláljuk valaki nyakláncát, amit elveszített. Biztosan fontos volt neki, mert mindenkinek vannak fontos dolgok az életében, legyen az egy nyaklánc, vagy akármi más. Lehet, hogy napok óta keresi, és mi leszünk az igazi hősök, amiért megtaláltuk neki. Kicsit azért meglep, amikor visszakérdez. A legtöbben tudják, hogy apu milyen újságnál dolgozik és a legtöbben tudom is, hogy milyen véleménnyel vannak róla, de ez se nagyon szokott elszomorítani. Nem kell mindenkinek ugyanazt szeretni. - Hát apa a Hírverő főszerkesztője. - válaszolok, mint ha ez tényleg olyan evidens lenne. Most már azért Harry is jó ideje a varázsvilágban él, ha jól tudom, biztosan sok mindent tud és hallott róla, bár lehetséges, hogy ez pont a kivételek közé tartozik, végül is nem tudhatom. Tény, hogy a legtöbben a Reggeli Prófétát szokták olvasni, és nem pedig a Hírverőt, sőt ez utóbbit kifejezetten kevesen olvassák, ami persze minket kicsit sem rettent el attól, hogy foglalkozzunk vele, mert hát én is be szoktam segíteni időnként. - Talán van egy példány a szobámban, ha akarod kölcsön adom. - szokott lenni mindig, de általában a szobatársaim eltüntetik. Minden bizonnyal mert annyira érdekli őket, hogy miről szól, nem azért mert tüzelőnek használják. - Úgy gondolom, hogy szerinted mi lehet a jelentése? Lehet, hogy három testvér, vagy... valami más. Valami biztosan van. - a legtöbb medálnak van jelentése. Persze akadnak kivételek, de sokkal izgalmasabb, ha abban gondolkodunk, hogy ez nem kivétel.
- Oh, erre nem gondoltam, de… de elég furán hangzik. – szivárvány bárhol lehet a világban, egyszerre akár több száz is, akkor mi van? Igazából mindegy is, kettőnk közül igazából ő az, aki ebben hisz is, én csak mosolyogva bólogatok, és nem mondom ki, hogy szerintem ez igazából csak egy mese, amúgy is, ő nem nyugszik addig, amíg nem talál valami bizonyítékot, hogy elvesse a koboldok kincsének ötletét. Nem azt mondom, hogy butaság ez csak… csak szerintem felesleges keresni, de ő tudja, ő a szakértő, én csak egy laikus kezdő kobold kincs kereső vagyok. - Inkább a sárkányok, mint Piton. – csóválom meg a fejemet. Nincs az a pénz, amiért én Pitonnal szívesen kettesben maradnék, a végén még valami párbaj alakulna ki ott a szobában. Biztosan én is hibás vagyok abban, hogy ilyen a kapcsolatunk, de… de fogalmam nincsen mivel vívtam már a legelején ki az ellenszenvét, de már mindegy is. Talán tényleg csak a sebhely miatt van, elege lett abból, hogy mindenki a Kis Túlélőről beszél. Könnyen meglehet, hogy ez az oka, de akkor szívesen elmondom neki, hogy emiatt felesleges rám pikkelni, mert nem én akartam ezt, sőt, szívesen elcserélném a sebhelyet bárki mással. Nem akartam árva lenni, se híres, én csak egy átlagos srác szerettem volna lenni mindig is. - Rendben, csak egy szavadba kerül. – mosolygok rá. Ráérek én szinte mindig, nem sok dolgom van. Vagy tanulok, vagy az edzéseket vezettem le, esetleg éppen Ronnal és Hermione-val vagyok… de akkor meg ők is segítenek, nem hiszem, hogy ellenükre lenne, vagy ha igen, akkor rábeszélem őket, segíteni valakinek jó dolog, még akkor is ha Ron szívesebben ülne és bambulna a klubhelyiségben egy ronda festményt. Én szeretek segíteni az embereknek, bár nem éppen ilyen nevelést kaptam, de… de tudom, hogy milyen érzés, ha az ember egyedül van, és nem számíthat senkire se, ha éppen szüksége lenne a segítségre. - A Nagyteremben szokott lenni, legalábbis én ott futok vele össze. – közben azért már nekem is sikerült kicsit eláznom, de nem baj, nem vagyok cukorból, majd megszáradok és kész, történt már velem rosszabb is, mint egy kis elázás. - Milyen újságnál? – nézek rá kíváncsian. Nem is tudtam, hogy az apjának van egy újsága, talán még olvastam is, kitudja. – Ereklyevadásznak tényleg jó lennél… - mondom mosolyogva. Na igen, a koboldok kincsét is csak úgy leállt keresni, az ereklyevadászat tényleg egy neki való munka lenne, bár… bár ha ő segíteni akar az apjának, akkor csinálja azt, ez csakis rajta áll. A kérdésével azért alaposan meglep, nem éppen erre számítottam, ez látszik is rajtam. – Ööö…nem tudom, egy faágról letépett három levél. – vonom meg mosolyogva a vállamat. Nem hiszem, hogy különösebb jelentése lenne, de hát ő szakértő az ilyen kérdésekben.
- Harry a szivárvány se mindig ugyanott látszik nem? Tehát a kincs se lehet mindig ugyanott. - úgy magyarázok, mintha tényleg tökéletesen evidens lenne a dolog, miközben persze ez mind csak feltevés, de attól még miért ne lehetne így? A koboldok kincse egy mágikus dolog, pont az a lényege, hogy nem tudhatjuk pontosan hogyan működik, nem tudhatjuk hol van és hogy kerül oda. Az is lehet, hogy ha itt a szivárvány, akkor a kincs magától kerül a helyére, az is lehet, hogy a kincs mindig csak egy helyen van, ám a szivárvány megmutatja az utat, hogy kerülhetsz oda. Ez is lehet afféle kincs vadászat, teszem azt, csak egy térképet találsz és ennyi, de ezt most nem tudhatjuk meg, hiszen egyelőre nem a kincset leljük meg, vagyis nem olyan kincset, amire gondoltunk eredetileg. - A legkézenfekvőbb mindig az, ha az ember kérdez, ha valami zavarja, de persze megértem. Piton azért kicsit félelmetes. - mosolyodom el. Oké, a legtöbbek szerint nem is kicsit, de szerintem neki is meg van az oka rá, hogy ilyen, hiszen... nem születhetett morcosnak. Minden bizonnyal valami miatt így alakult az élete és annak is meg lehet az oka, hogy Harry-re pikkel, mert amúgy Harry-vel semmi gond sincs, nekem legalábbis nem tűnt fel. Tény, hogy volt pár éve, amikor elég sok zűrbe keveredett, de ennek lehet az oka, hogy az aki. Vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem menekülhetnek a sorsuk elől és kész. Ott van a sebhely a feje tetején, amit nem tud csak úgy eltüntetni, és ami akárhogy is de megjelöli, híressé teszi. Sokkal könnyebb a sorsunkat elfogadni, mint menekülni előle, én is épp ezért nem idegeskedem azon, hogy ki hogyan viszonyul hozzám. - Köszönöm, ez kedves tőled Harry. Ha valamit nem találok, feltétlenül szólok, és ha épp ráérsz, segítesz. - ha épp ráér, hiszen meg vannak a barátai nem? Elég sok barátja van, bár ha jól tudom, akkor a legtöbbeknek igazán közeli csak kevés van, de nincs ezzel baj. Az nem is jó, ha az embernek túl sok a barátja, mert akkor az túl sok felületes kapcsolatot jelent és talán nincs is köztük olyan, ami igazi. - Merre szoktad látni azt a srácot? - pillantok azért rá, miközben elindulunk a kastély felé. Az eső még mindig rendíthetetlenül csepereg, de komolyabban még mindig nem zavar, majd megszáradok. Alkalmazhattam volna szimpla vízhatlanná tévő bűbájt is, de... szeretem az esőt. - Nem is tudom, azt hiszem segítenék apának az újságnál, vagy... érdekes lenne ereklyevadásznak lenni, az nem lenne rossz. - ha maradok még a suliban, akkor azt hiszem e mellett döntenék, de még tényleg nem tudom, kitalálom majd. Van még időm rá bőven, hogy rájöjjek mit is akarok, addig is még elég sokat kell tanulnom. - Szerinted mit jelenthet a három falevél? - hát ez az! Rejtélyek, jó tippelni, jó kiokoskodni, hogy mégis mit jelenthetnek, egyszerűen izgalmas.
- Átköltöztetik? Azt hogy? – komolyan kíváncsian nézek rá, mert nem igazán tudom azt elképzelni, hogy jönnek a koboldok ásóval és elviszik a kincsüket, azért az feltűnő lenne, igaz? Amúgy is, ahogyan a koboldokat eddig ismerem, szerintem inkább a Gringottsban kéne keresni azt a kobold kincset, elvégre minden értékes dolog oda kerül, igaz? A szüleim is rám hagytak egy csomó pénzt, ami ott nyugszik a széfemben, amit nem igazán használok, csak ha kell mondjuk pénz könyvekre, soha nem voltam valami vásárlós alkat, én inkább…spórolok, kicsit furán is érzem magam, hogy az ő pénzüket költöm, hiába az enyém is. Ez az egész…fura. - Mi? Luna, te… te ismered Pitont? Még sokáig szeretnék élni, amúgy is, van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem tudom az okát. – mondom mosolyogva. Amiről nem tudok, az nem is fájhat, legalábbis ezt szokás mondani, én pedig még csak beszélgetni se állnék le Pitonnal, mert abból semmi jó nem szülne ki. Értem én, hogy emberi kapcsolatok, de Pitonnal én nem tudok beszélgetni, és komolyan meglep az, mikor valaki azzal jön, hogy beszélgettek egymással. Talán gonoszság, sőt, biztosan az, de én nem valami társasági embernek képzelem el őt, talán a bájitalaival szokott beszélgetni… vagy akárki mással, de már a tény is meglepne. - Eddig… ha esetleg nem találsz valamit, akár szólhatsz is, szívesen segítek. – akármit is mond, akárhogy is fogja fel a dolgot, attól még az én szememben ez ugyanúgy rossz lesz, mert senki nem érdemli meg, hogy így kiszúrjanak vele, főleg akkor, ha olyan, mint Luna. Sokan hívják őt Lüke Lunának hívni, amit nem értek, mert normális, csak… csak ártatlan. Legalábbis én erre nem tudok mást szót mondani, mert nem szívesen mondanám őt naivnak. Kicsit még irigylem is, amiért így tud tekinteni ezekre a dolgokra, sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha én is így tudnám viselni az esetleges csipkelődéseket, mint ő. - Rendben van, akkor gyere! – mondom neki mosolyogva, ahogyan elveszem a láncot és megindulok a nagyterem felé. Talán ott lesz a srác, szinte mindig ott látom őt, ami fura, a klubhelyiségébe is lemehetne, de hát az ő dolga, nem ütöm bele az orromat. – Mihez szeretnél kezdeni, ha végeztél itt? – csakhogy ne néma csendben ballagjunk el a célunkig. Azt hiszem ő nem mondta, vagy ha igen, akkor bocsánatot kell kérnem tőle, mert nem figyeltem oda, de… de csak az rémlik, hogy azt mondtam auror szeretnék lenni, őt pedig még csak lehet meg sem kérdeztem, ami nem éppen valami szép dolog.
- Oh, hát ha nem találok most kincset, attól még lehet. Tudod ahhoz hogy bebizonyosodjon, hogy nincs kincs fel kéne kutatni az egész világot, de az is lehet, hogy a koboldok néha átköltöztetik. Nehéz bizonyítani valamiről, hogy nincs. - a legtöbben ebbe nem gondolnak bele. Ha azt mondjuk, hogy valami nem létezik az csak egy kijelentés, de ritkán mondhatjuk biztosra. Nagyon sok olyasmi történt már, amiről sokan mondták hogy nincs, aztán mégis kiderült, hogy nem volt igazuk. Gondolom azt se hitte el a legtöbb ember, hogy a Nagyúr visszatérhet és mégis suttognak olyasmikről, amiket senki sem hisz el azóta sem, de akkor is történt sok minden és ha csak egy valaki állít valamit, lehet igaz, csak mert mindenki más az ellenkezőjét bizonyítja. Épp ez a szép ebben. Minden csak azon múlik, hogy mit hiszünk el és én inkább élek egy szép, csodákkal teli világban, mint abban, ami csak hideg tényekből áll, ahol csak az az igaz, amit látunk. - Megkérdezted már tőle? - kézenfekvő nem igaz? Ha valakinek gondja van vele, akkor kérdezd meg, hogy mi az. Egyszerűek az emberi kapcsolatok, csak akadnak, akik túlbonyolítják őket és inkább elkezdenek kombinálni, a helyett, hogy egyszerűen csak a megbeszélnék. Tudom én, hogy Piton nem egyszerű eset, de ki tudja, hogy egy szembesítésen nem lepődne-e meg annyira, hogy végül választ adna? - Eddig még mindig sikerült. - mosolyodom el. Igazából sokkal könnyebb az életet könnyedén venni és mosolyogva kezelni, mint negatívan és szomorkodni rajta. Ez is csak egy hozzáállás. Vannak, akik mindenen felhúzzák magukat, még akkor is támadást látna, ha nem is történt velük semmi az ég világon, ha nem bántotta őket senki. Én ennek pont az ellenkezője vagyok, a jót látom mindenben és mindenkiben, mert így biztos, hogy nem leszek feleslegesen ideges, ha pedig valami nem megy, hát meg kell próbálni újra, megközelíteni egy másik irányból. Mint ahogy ha azt nézzük most is kincset találtunk. Nem a koboldokét, de valakiét, mert nem tudjuk, hogy ez a lánc mennyire volt fontos. Talán aki elhagyta az számára fontos személtől kaptam és búsul miatta. Ezek szerint tehát tényleg kincset találtunk, akkor pedig máris megérte a kutatás. - Persze, hogy megkeressük és látod... mégis csak kincset találtunk. - ha már ő ismeri a srácot, akkor felé nyújtom a láncot. Egyébként se hiszem, hogy túlságosan gyakran lel kincset, most pedig sikerült, akkor miért ne lehetne ő a dicső megtaláló? A kérdésére csak bólintok. Természetes, hogy elmegyek visszaadni a láncot, hiszen mégis csak jót teszünk ezzel valakinek, akkor pedig nem maradhat nálunk, főleg ha tudjuk, hogy kié.
- Na és, ha mondjuk nincs kincs? Ha ez csak tényleg egy legenda, az csalódás, nem? – fura egy lány Luna, de jó értelemben fura. Igazából neki van igaza, legalábbis az én szemszögemből. Muglik között nőttem fel, olyan emberek között, akik már a varázslat említésére is nevetőgörcsöt kaptak, erre belecsöppenek egy ilyen világba, ahol sárkányok repkednek, vagy más varázslók seprűn szelik az eget… komolyan, nem is tűnik olyan égbekiáltó marhaságnak az, hogy a koboldok kincse itt legyen. Nem hinném hogy pont itt van, de… ahogy Luna mondta, megéri neki ez, és ha már segítek neki, akkor nekem is megéri. - Ez a baj, hogy még csak nem is tudom mi az oka ennek. – már az első pillanatoknál se volt nekem valami rokonszenves, emlékszem milyen ijesztően bámult még mikor elsős voltam, aztán valahogy az évek alatt így alakultak a dolgok, és ő az egyetlen tanár, akivel ilyen a viszonyom, már ha ez egyáltalán megérdemli a viszony szót. Jó lenne, ha átlagdiákként nézne rám, sokkal könnyebben tudnám a megfelelő jegyet is megszerezni. Jó, nem mondom, hogy én ne lennék sáros a dologban, vegyük csak azt, hogy már rögtön az első évben Pitont gyanúsítottam azzal, hogy a Bölcsek Kövét megakarta szerezni ,ami nem szép dolog, de… de a bizonyítékok is visznek néha tévútra, igaz? - És ha nem sikerül megtalálni őket? – lehet, hogy ilyen még nem volt, de ami késik az nem múlik. Nem akarom a falra festeni az ördögöt, de komolyan csodálom, hogy ezt Luna képes ilyen könnyedén felfogni. Én nekem rosszul esne, ő pedig csak egy egyszerű kis játékként fogja fel az egészet, hogy ne unatkozzon. Nem mondanám Lunát naivnak, csak… csak másként látja a dolgokat, mint a többség, ami amúgy jó, végül is aligha találok még egy olyan embert, mint ő. Kellenek az egyéniségek a világba, és ő is pontosan ilyen. - De, azt hiszem tudom is kié. Még az év elején láttam egy fiúnál, azt hiszem a Hugrabugba osztották be. Megkeressük? – ha már együtt találtuk meg, akár együtt is megkereshetnénk, igaz? A fiú biztos sokat kereste már amúgy is. Nem tudom, hogy hívják, csak egyszer láttam, talán a negyedik évfolyamban járhat, de arra biztosan emlékszem, hogy a Hubrabugot mondta a Teszlek Süveg, mikor a fejére került. Még szerencse, hogy nem valami Mardekáros cuccát találtuk meg, azok biztosan megvádolnának minket lopással, vagy hasonlóval. Tudom, nem minden Mardekáros egyforma, de… de a legtöbbjük az, nincsenek velük jó tapasztalataim. - Ugyan, szívesen segítettem. Esetleg eljössz visszaadni a srácnak a medált? – ha már megtaláltuk, akkor illene is vissza juttatni a jogos tulajdonosához, igaz?
Biztos, hogy örülnék neki, ha tudnám, hogy ő nem feltétlenül furának gondol, mint mindenki más, hanem inkább aranyosnak. A legtöbben, vagy inkább mindenki természetesen furának tart, vagy inkább különösnek csak azért, mert úgy gondolom, hogy ha valami nem látható, attól még igenis létezhet, mint a koboldok kincse, vagy akár mi más. - Igen, tényleg megéri, nekem legalábbis mindig megéri. - mosolyodom el. Igazából nem is a pénz miatt, mert nem érdekel engem annyira a koboldok kincse, egyszerűen csak bizonyítani egy-egy olyan rejtélyt, amit mindenki butaságnak hisz, vagy csak egy kicsit hajtani a kalandot, vagy egy érdekességet, mindkettőt megéri, és én mindkettőt szeretem csinálni. Ezért vagyok most kint csepergő esőben a szivárvány alatt, mert nem szeretem az unalmas és hétköznapi dolgokat, mert valahogy sok mindenben ott van a mese és a csoda, még számunkra is, akik egyébként varázslócsaládban nőttünk fel. A mugli gyerekeknek is meg vannak a maguk legendái, mint ahogyan nekünk is, de sok varázsló és boszorkány ezekből hajlamos kinőni idővel, sokuk már most is, pedig még fiatalok. - Oh... igen, ezt megértem, nem egyszerű nála, főleg neked. - bólogatok, mint aki mindent ért, mint aki mindent tud. Persze erről szó sincs, nem vagyok én tisztában az életével, nem tudok mindenről, sőt alig valamiről, csak amiket még apa mesélt a fiatal Harry Potterről, a kis túlélőről még gyerekkoromban. Viszont az érzés átjön, ha csak vacsoránál, vagy a folyosón látom, hogy összefutnak, elmennek egymás mellett, ott szó szerint szikrázik a levegő és nem hiszem, hogy csak azért, mert Harry Griffendéles, mert minden más Griffendélesre Piton nem így néz, ebben biztos vagyok. - Ez tényleg csak játék, megtréfálnak és így nem unatkozom az utolsó napokban sem, mire mindenem meg lesz. Minden évben így megy. - naiv lennék? Nem igazán... csupán csak sokkal könnyebb a dolgokat könnyedén felfogni, a jó oldalukat nézni, mint a rosszat, nekem legalábbis mindenképpen. Mégis mi értelme lenne annak, ha bezárkóznék, ha rosszul érezném ezek miatt magam? Ugye, hogy semmi, attól még nem lenne jobb. Aztán kiszúrom a távolban a kis csillogó valamit, és gyors léptekkel el is érem, még pár pillanattal Harry előtt. Lehajolok és aztán már a kezemben egy vékony lánccal állok fel újra. Ezüst, az csillogott, rajta egy apró medál, ami három faleveket formáz. - Ez is kincs, csak nem a koboldoké. Valaki elhagyhatta. Nem láttad még? - nyújtom felé, hogy ő is megszemlélhesse, és nagyjából itt tudatosul bennem a tény, hogy az eső lassan elállt és így... - A szivárvány... Azt hiszem máskorra kell napolnunk a kincs keresését, de örülök, hogy segítettél. - mosolyodom el újra, ahogy az épület felé pillantok. Gondolom ennyi, úgyis menne, ha már nem leltük meg a kincset igaz?
- Ebben biztos vagyok! – mondom szelíden mosolyogva. Erre az egészre a legjobb szó az … aranyos. Én nem furának, vagy lükének mondanám Lunát, sokkal inkább aranyosnak ezzel az egész koboldos rögeszméjével, de ha lehet hinni a pletykáknak, akkor van még bőven olyan dolog, amiben csak ő hisz. A furmászok például, Hermione szerint ökörség, Lunának pedig állítólag még egy szemüvege is van, amivel láthatja őket. Nem mondom, hogy így van, mert ezeket mások mondják róla, és már tapasztaltam, hogy előszeretettel terjesztenek rosszat másokról, de ha mégiscsak igaz… hát fura is lenne a dolog, de ő legalább hisz valamiben, sokan még csak ennyire sem képesek. - Értem… de biztos megéri a beleölt munka. – ezt azért erősen kétlem, de nem különösebben érdekel, hogy üres kézzel térek-e vissza, vagy sem, sőt, az se baj, ha találunk valamit és nem viszek semmit sem vissza, mert nem érdekel a pénz. Abból már így is van elég, a szüleim egy kisebb vagyont hagytak rám, amit elég valószínűtlen, hogy valaha is elköltök majd, mert… mert tényleg nagyon sok. Könyvek, a felszerelések az iskolába, esetleg a Roxmortsi hétvégekre pénz, hogy tudjak venni egy mézsört… de másra nem igazán használom fel a pénzemet, de legalább van, ez mindenképpen jó. - Auror szeretnék lenni, ahhoz pedig… kéne egy nagyon jó jegy bájitaltanból, amit nem olyan egyszerű megszerezni. – komolyan nem csodálkoznék, hogyha Piton valami egyéni próbát találna ki azok számára, akik a legjobb jegyet akarják bájitaltanból. – Na és te? Esetleg ereklyevadász? – pillantok rá mosolyogva. Szeret keresgélni, ahogy elnézem, bár korántsem biztos, hogy ez köti őt le a legjobban. Annyira sokat azért nem tudok róla, hogy tudjam mi szeretne lenni, ha elvégezte a sulit, de abban biztosan igaza van, hogy most látom ezt csak szenvedésnek, később jóleső érzés lesz az, hogy megdolgoztam mindenért, amim van. Remélem így is lesz. Ez… akkor sem valami szép dolog. – nem igazán tudom megérteni azt, hogy ennyire semmiségként veszi ezt, engem biztosan nagyon zavarna a dolog, mert már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy nekem is van valamim. Régen, Petunia néniéknél egy kezemen megtudtam volna számolni, hogy mi az enyém. Akkor egyszerű volt, nem tudták elvenni azt, ami nincs, de ha most vennék el a cuccaimat…az engem idegesítene. – Nem, nekem nem… nem is találnám meg szerintem. – ismerem a sulit, de nem olyan behatóan, hogy mondjuk a cipőmet csak úgy megtaláljam. Elégé meglepődöm, mikor Luna egyszer csak megfogja a vállamat és megfordít, de aztán csak elmosolyodom, ahogyan közelebb megyek a csillogó valamihez. Ő a szakértő, de gondolom a koboldok kincse… el van ásva, nem?
- Nem tudod, hogy mit hagytál ki eddig! - mosolyodom el, vagy inkább már általános nálam a mosoly, bár azért néha komolyabbra vált a tekintetem, főleg amikor erőteljesen figyelem a füvet, hátha találok ott valami érdekeset, valamit ami nem búj el annyira, hogy ne lehessen észrevenni. Mindenesetre egy biztos, az a kincs valahol van, ha nem itt, hát máshol. Valami csak akkor nem létezik, ha az bizonyított, egyébként miért ne lenne bármi lehetséges? Csak azért, mert vannak, akik nem hiszek benne még nem igaz, hogy nincs. A legtöbben azt sem hitték el, hogy Voldemort nem halt meg teljesen, és mégis azt suttogják, hogy a Trimágus Tusa után történtek dolgok... olyasmik, amiket a legtöbben nem hisznek el, de attól még megtörtént, mert miért ne lehetett volna így? - Szájról-szájra terjednek, szóval igen, van amikor ez, meg az nem teljesen úgy van, de... pont ez benne a kihívás. Megtalálni, hogy mi az igaz abban, amit terjesztenek. - magyarázom a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel, ami amúgy általában mások számára nem olyan látványos, hiszen általában meg van az az elvarázsolt tekintetem, és nem szoktam kifejezetten ugrálva visítani, ha mondjuk örülök valaminek. Nálam a dolgok kicsit máshogy működnek, mint az átlag embereknél. - Oh, hát tudod ez végül is ez iskola, sokat tanulsz, hogy aztán majd kamatoztathasd. Mi szeretnél lenni a Roxfort után? - időnként persze oldalra pillantok, de amúgy kitartóan figyelem az eget időnként, máskor meg a füvet, nehogy elveszítsük szem elől a szivárványt. Az a legkevésbé sem zavar, hogy egyre inkább csepereg az eső. A ruhám és a hajam majd megszárad, ellenben az kincs nem lesz meg, ha közben eltűnik a szivárvány. Persze akkor sem leszek letört, vagy csalódott, hiszen megtalálhatom még máskor is és meg is fogom próbálni. - Csak szokták időnként, tréfából tudod. Általában e miatt lemaradok az évzáró vacsi elejéről, de akkor még úgyis csak az unalmas felvezetés van, meg hogy a Griffendél, vagy a Mardekár nyerte-e a házkupát, szóval nem baj. Mindig meg szoktam találni az összeset. - tényleg érezheti a hangomból, hogy szimpla szórakozásnak veszem a dolgot, ami talán fura lehet neki, ha egyszer tudja, hogy miket mondanak rólam. Akadnak rosszindulatú emberek, akik azzal szeretnek szórakozni, ha másnak rossz, de hát... nem mindenki egyforma és én igazából nem szoktam ezeken annyira fenn akadni. - Neked nem szokták néha elrejteni a dolgaidat? - picit oldalra döntöm a fejem, ahogy egy pillanatra megtorpanok, hogy szembe forduljak vele, és aztán megfogjam hirtelen a vállait és megfordítsam. - Ott, látod azt a csillogó valamit a fűben? Talán... nézzük meg! - simán lehet, hogy csak egy csat, amit valaki elhagyott, de miért ne lehetne a kincs?
Csak mosolyogva bólogatok a szavaira. Hát, azért megtudom érteni azokat, akik mondjuk kviddicseznek koboldkincs keresés helyett, de nem akarom megbántani Lunát, ha ő ebben leli örömét, hát akkor ez van, nem lehetünk mind egyformák, elég unalmas egy világban élnénk akkor. Nekem éppen semmi dolgom nincsen, és akármilyen hihetetlenül is hangzik az, amit mond, inkább keresek kincset, mintsem hogy visszamenjek unatkozni a klubhelyiségbe, ahol könyv hegyek várnak még arra, hogy kiolvassam őket. Az most várhat, nem igazán van hozzá kedvem, néha már amúgy is úgy érzem, hogy szinte felrobbanok attól a rengetek információtól, amit magamba kéne szívnom, mint valami szivacs. Kell a pihenő, a jóból is megárt a sok, hát még a rosszból. - Hát én… kviddicsezek, vagy a barátaimmal vagyok, esetleg tanulok… a koboldok kincsének keresése eddig kimaradt az életemből. – de majd akkor most! Azért nem mondom, hogy ne tudnék nélküle élni, de… de nem is baj, most jó itt, és ez a lényeg. Az időm java részét a könyvek felett töltöm gubbasztással, vagy a csapattal kimegyünk edzeni a kviddicspályára, és még ott van az is, hogy Ronnal és Hermione-val töltöm az időmet. Nem valami izgalmas ez igaz, de nem bánom, nekem jó így, ennél jobb már nem is lehetne. - Szóval egy legenda mondja ezt… azok azért nem éppen a legpontosabbak, igaz? – a mugli legendák zöme legalábbis elég nagy sületlenség, a varázslók meséit vagy legendáit meg nem ismerem olyan behatóan, hogy véleményt tudjak mondani róluk, de nem is nagyon akarnék. Van abban valami, hogy minden igaz lehet, amíg az ellentétét be nem bizonyítják, de… de egyszerűen vannak dolgok, amiket már első hallásra, vagy látásra sem hiszel el, mert… mert nem valóságosak és kész. Persze, én még a legmerészebb álmomban sem hittem volna, hogy valaha ide kerülök majd, a Roxfortba, főleg mert nem is tudtam régebben arról, hogy van ilyen iskola. Vannak csodák, csak… nem mindegyik igaz. - Sokat kell tanulnom, és ez nem éppen a legizgalmasabb időtöltés. – na igen, főleg a bájitaltan. Szeretnék auror lenni, ahhoz pedig a lehető legjobb jegyet kell megkapnom bájitaltanból, ami Pitonnál egyelőre lehetetlennek tűnik. Nekem nem is igazán van érzékem hozzá, illetve Piton se különösebben szívlel, amit már rég feladtam, hogy valaha is megértsek. Egyszerűen csak nem szívleljük egymást és kész. Tudom, hogy az én hibám is, nem mondom, hogy nem így van, de azért ő is próbálkozhatott volna, ha az első órákon nem olyan, amilyen volt, simán lehetne, hogy őt is csak egy tanárnak látnám a sokból. De nem, azt hiszem senkit sem lepek meg azzal, hogy a legkevésbé szívlelt tanáromként emlegetem. - Mi? Miért rejtik el a cipődet? – azért ez elég furán hangzik, és nem is valami szép dolog.
Igazából nem mondanám, hogy a flúgos mindenképpen rossz jelző. Minden csak attól függ, hogy az emberek hogyan akarják értelmezni, és ha én nem akarom rosszul, akkor hát nem is fogom. A legtöbben szerintem nem is tudják, hogy tisztában vagyok azzal, miket súgnak össze a hátam mögött, de talán nekik így könnyebb, legalább nem érzik magukat rosszul, már aki persze rosszul érezné magát egyáltalán e miatt, mert gondolom akadnak bőven, akik nem igazán. - Ugye?! - mosolyodom el, amikor válaszol. Nem értékelem a szavait se cinikusnak, se semmi, már miért lenne az? Nem kell mindenkiről egyből rosszat feltételezni, az emberek igenis lehetnek jók, csak van aki már direkt a rosszindulatot sejti a szavaik mögött, én pedig inkább hogy direkt nem. Nem is ez a lényeg most azt hiszem, jól vagyok én akkor is, ha egyedül keresem a kincset, de ha még segítségem is van, az még jobb. - Még soha nem kerested a koboldok kincsét? Akkor... mit szoktál csinálni? - sokan annyira unalmasan látják az életet és nem igazán csinálnak semmit sem, ami tényleg érdekes. Pedig annyi minden van a világban, amit jó megtenni! Furmászokat keresni, vagy meglesni az unikornisokat az erdőben, esetleg csak szimplán esőben sétálni, mert az olyan tiszta és nyugodt dolog. Akkor a legnagyobb a csend, mert más nem merészkedik ki, miközben csak az esőcseppek koppanását hallod a fejeden. Meg van ennek a maga varázsa, bár valahogy a legtöbben nem értik. - Úgy tartják, hogy a végénél, de nem biztos, hogy minden legenda pontos, hiszen már sokan mesélték egymásnak, szóval... talán alatta van. - mosolyodom el. Annak ellenére, hogy ő minden bizonnyal nem, én azért komolyan beszélek. A koboldok kincse simán lehet létező dolog. Minden lehet létező addig, amíg be nem bizonyosodott az ellentéte. Nem hiszem, hogy azért vagyok furcsa, mert olyasmit is elhiszek, amit mások nem. A legtöbben az iskolába tartó hintókról is azt hiszik, hogy maguktól mennek, csak mert nem látják előttük a thesztrálokat, de attól még azok ott vannak. - Miért unatkozol? - a kérdés persze arra irányul, hogy akkor miért nem foglalja el magát, vagy netán szeret unatkozni? Mondjuk az is lehet, olyat is ismerek, aki szeret naphosszat csak a klubhelyiségben ücsörögni és nem csinálni semmit. Az emberek mind mások és akadnak, akik határozottan furcsák, még számomra is. - A barátaim? Oh hát... ők most épp el vannak foglalva egymással, vagy másokkal, vagy talán a cipőimet rejtik el valahol, bár azt inkább év végén szokták. - csak a játék miatt persze, hogy legyen mivel elfoglalni magam, amíg megkeresem őket.
Nem szeretek senkit sem elítélni azért, hogy hova osztotta be a Teszlek Süveg, de azért azt erősen kétlem, hogy lenne olyan Mardekáros, aki szívesen kertészkedik. Ez olyan… abszurd. Irigylem Lunát azért, hogy képes így gondolkodni. Ron és Hermione mindent tudnak rólam, nekik elmondok bármit, nem kell attól félnem, hogy ettől majd kevesebb leszek a szemükben. Szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, és sajnálom is azt, hogy Lunáról mindenkinek csak a flúgos jut eszébe. Nem ismerem őt olyan nagyon jól, de szerintem nem flúgos, bár… bár nem is átlagos lány, de nem rosszindulatból mondom ezt. Néha jó az, ha kitűnik valaki a tömegből. - Igen, fogalmuk sincsen, hogy mit hagynak ki. – bólintok egyet. Na jó, Luna nem éppen az az átlagos diáklány, de sebaj. Nem azért lepődtem meg, hogy közelebb jött, csak hát… én ebben úgymond az ellentéte vagyok, sokkal közvetlenebb típus, mint én. Gondolom ez Petunia néniék miatt van, őket a legnagyobb jóindulattal sem lehet boldog és idilli családként leírni, még ha ők ezt is hiszik magukról. Nem igazán foglalkoztam velem, ami nem is baj, talán rosszabb lett volna az, ha odafigyelnek rá, viszont én így inkább távolságtartó lettem, semmint közvetlen. Nehezen oldódom fel, a barátaim között már nincs ilyen bajom, de vadidegenek között annál inkább. - Persze, még soha nem kerestem a koboldok kincsét. – de ami késik az nem múlik igaz? Megtudom azokat érteni, akik távolságot tartanak Lunától, de szerintem ez teljesen felesleges, mert… mert kedves lány ő, aki kicsit furcsa, de pont annyira, hogy különleges legyen emiatt. Mégis kit ismersz még rajta kívül, aki a koboldok kincsét keresi egymaga? Sejtem azért én, hogy nem sokan hisznek ebben, és Ron, mintha említette volna már, hogy egy ilyen mese, de… de sok mesében van igazság, igaz? Hermione biztos rácáfolna erre, mert nincs bizonyíték, de néha nem is kell, legalábbis szerintem. . – Tényleg, a… szivárvány tövében, végül is egyértelmű. – nem, a legkevésbé sem az, de nem akarom azt mondani neki, hogy ez úgy hangzik, mintha egy sült bolond találta volna ki. Létezik egyáltalán töve a szivárványnak? Mert a fának van, de szivárványnak szerinte nincs, úgyhogy… inkább valahol alatta, nem? – Nem lehet, hogy mondjuk alatta van? A szivárvány töve elég furcsán hangzik. – nem akarom őt megbántani, de már ha valami valószínűleg nem létező dolgot keresünk, legalább legyünk alaposak. - Jól vagyok, köszönöm Luna, csak néha unatkozom, és sokat kell tanulnom, nem vészes, rosszabbat is éltem már túl. Az eső pedig… nem gond, még csak csepereg. – eresztek meg felé egy mosolyt. Túléltem már néhány dolgot, elégé vicces lenne, ha a tanulás fogna ki rajtam. – Na és te? Hogyhogy nem segítenek a barátaid? – barátai mindenkinek vannak, igaz? És ők még a koboldok a kincsét is segítenének megkeresni.
Én pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy miket mondanak rólam. Jó... a nagy részével, mert azért a többségét nem szokták a szemembe mondani, az emberek annyira nem bátrak. Én pont hogy kimondom azt, amit gondolok, kimondom azt, hogy mit szeretek, míg a többség nem meri. Ami amúgy nem jó. Biztos, hogy sokan vannak, akik olyasmit kedvelnek, amit nem mernek elmondani senkinek, mert úgy gondolják, hogy esetleg elítélnék miatta, hogy összesúgnának a háta mögött, és e miatt inkább azt, amit szeret nem csinálja, vagy titokban. Miért ne lehetne mondjuk egy olyan Mardekáros, aki imád kertészkedni, vagy egy fiú, aki szeret kötni? De biztos, hogy nem merné bevallani azoknak, akik ismerik, talán még a barátainak sem, nehogy aztán elítéljék miatt, mert jó eséllyel úgyis ez lenne, pedig mennyivel egyszerűbb és szebb lenne egy olyan világ, ahol mindenki azt teszi, amit szeret és nem pedig azt, amit mások elvárnak tőle. - Kész csoda, hogy mások nincsenek itt, hogy keressék. - mondom egészen komolyan, most már persze tartva az általánosan elfogadott távolságot. Nálam nem egy nagy dolog kicsit belemászni más aurájába. Ha valakinek arra van szüksége, hogy megöleljem, hát megteszem gondolkodás nélkül, akkor is, ha alig ismerem, mert a fizikai kontaktus fontos. A mama mindig ezt tanította és apával is szoros a kapcsolatunk, mindent megbeszélünk egymással, épp ettől vagyunk mi így ketten is egy remek kis család. - Oh, segítenél? Az igazából remek ötlet, örülnék neki. Köszönöm Harry! - bársonyos hang, mint általában, és kedves mosollyal pillantok rá hálásan, hogy csatlakozna hozzám. A legtöbben nem szoktak, a legtöbbekben fel se merül ilyesmi. A legtöbben gyorsan továbbálltak volna már akkor, amikor megláttak, de ő nem tette, ami azért nagyon nagy dolog a szememben. - Hát a szivárvány tövében. - vágom rá szinte azonnal, mintha ez aztán tényleg teljesen evidens lenne. Végül is számomra az. Úgyhogy folytatom is az utamat, követve a célt, azaz a szivárványt és persze figyelve a füvet a talpunk alatt, hiszen a szivárvány tövét nehéz megtalálni, az is lehet, hogy a monda téves és csak alatta van, nem közvetlenül a tövében. - És hogy vagy? Nem félsz, hogy megázol? - csepereg az eső, de nem vészes, viszont szivárvány ilyenkor van, no meg elég kevesen járnak kint szerencsére, ami megkönnyíti a kutatást is. Persze én se vagyok buta, sok mindent tudok Harry-ről, még többet annak hála, amit Ginny mesélt róla az elmúlt években.
Ami azt illeti, nem szabad panaszkodnom, mert igaz, hogy az első három-négy év elégé… kalandosra sikeredett, de utána semmi, csak a … mondhatom, hogy jól megérdemelt pihenés? Nem szeretek hencegni, nem is szoktam, és nem is valószínű, hogy valaha lesz ilyen, de én örülök annak, hogy nem történik semmi, mindig is erre vágytam. Van, aki szerint unalmas ez, ők nem tudnak megmaradni a fenekükön, mindig csinálniuk kell valamit, de én úgy vagyok vele, hogy pont így jó, így a tökéletes. Az iskola nem arról kéne szóljon, hogy mindenki kockáztatja az életét, inkább a tanulásról meg a barátokról. Nem vagyok él tanuló, de azért olyan vészesen rossz sem, és a bájitaltannal is erősen küzdök, mert… mert kell és kész, auror szeretnék lenni, Pitonnál pedig csakis a kiváló az elég, úgyhogy muszáj jól teljesítenem. Hallottam már Lunáról, a suli olyan, mint valami pletykarovat, lehetetlen nem meghallani azt, amit a másikról híresztelnek, de ennek azért nem szoktam hitelt adni, a legtöbb ezek közül csak a másik lejáratására szolgál, bár… Hermione szerint is elég fura egy lány Luna, de ez nem jelenti azt, hogy egyből el is kéne őt ítélni. A maga módján mindenki furcsa, egyesek csak… többet álltak sorba, mint a többiek, mikor a furcsaságokat osztogatták. Kicsit azért meglep azzal, hogy közelebb hajol, nem igazán értem, hogy miért szükséges, elvégre csak ketten vagyunk, nincs itt más, aki kihallgathatna minket. – Áh, persze… gondolhattam volna rá. – mondom halvány mosollyal az arcomon. Nem kinevetem őt, csak hát… nem igazán találkoztam még olyannal, aki koboldok kincsét akarta volna megszerezni. Amúgy is, a koboldok nem éppen valami barátságos lények, legalábbis mikor Hagriddal a Gringotts-ban voltunk, cseppet sem voltak rokonszenvesek. – Esetleg segítsek? Tudod, több szem többet lát… - nincs más dolgom, ráér még visszamenni a klubhelyiségbe, úgyhogy miért ne maradhatnék , és segíthetnék neki megtalálni a koboldok kincsét? – Na és tudod, hogy hol keressük? – nem vagyok otthon a varázsló mesékben, a mugli mesékben se igazán, de gondolom nem csak céltalanul keresgél, az elégé hosszas lenne.
Már-már szinte légies tánclépésekkel haladok végig a fűben a cél felé, bár most nincs szó szerint konkrét célom, csupán csak kíváncsi vagyok, hogy vajon meglátom-e, amit szeretnék, vajon meglátom-e azt, amit az eső és a napsütés okos, a leheletnyi szivárványt alatt a földön... Nem biztos, egyáltalán nem biztos, hogy meg lesz, de ha most nem nézem meg, akkor soha nincs esélyem nem igaz? Nem is nagyon veszem észre azt, hogy valaki közeledik, hiszen most elsősorban a füvet figyelem nagy műgonddal. Bármikor felbukkanhat, ha meglátom a felhők felett a szivárványt. Persze ehhez időnként azért fel kell nézni, de persze nem túl gyakran, mert ha egyszer ott van, akkor nem illan ám el olyan nagyon hirtelen. A hangot épp e miatt nem hallom meg azonnal, legalábbis a léptek hangját, de a köszönést már persze igen. Kedves mosollyal állok meg és fordulok felé. Nem volt itt könnyű időszaka, Ginnytől pedig már amúgy is sokat hallottam róla. Azzal is tisztában vagyok, hogy az egyik legjobb barátja Hermione, aki éppenséggel nincs jó véleménnyel rólam, de én e miatt senkit se szoktam elítélni, azért se ha valaki olyannal barátkozik, aki így vélekedik rólam. Ezért is a mosoly, no meg Herry még sosem volt velem ellenséges, ő valahogy soha senkivel sem az, maximum Dracoval, de az talán még érthető is. - Harry... szia! - pár pillanatra el is hallgatok, de eljutott hozzám a kérdése is, csak épp nem szokásom mindenre azonnal válaszolni. Kicsit közelebb hajolok hozzá, még a hangomat is lehalkítom, egészen suttogóra fogva, nehogy más is meghallja ezt a fontos információt. - A koboldok kincsét keresem. Tudod eső, napsütés és szivárvány. - válaszolok természetesen a tőlem megszokott komolysággal. Legenda, mások szerint inkább mese, de miért ne lehetne valóságos? Volt olyan idő is, amikor mindenki azt mondta, hogy a Föld lapos és aki az ellenkezőjét állította az őrült volt, akkor miért lenne velem baj, ha egyszer én úgy gondolom, hogy akár létezhet is a koboldok kincse a szivárvány tövében?
Más talán nem örülne annak, hogy a napjait az unalom jegyében tölti el leginkább, de én örülök neki. Sokkal jobb, minthogy azon aggódjak vajon kit támad meg megint a baziliszkusz, vagy hogy mikor kapja meg Sirius a dementor csókot. Egyszerűen csak jó unatkozni, jó érzés, hogy nem kell aggódnom. Persze, néha azért hiányoznak a mozgalmasabb napok, de alapjaiban véve örülök annak, hogy vége. Vagyis… a legrosszabbnak vége. Nem hiszem, hogy Voldemort halála megoldott volna mindent, szerintem az emberek ezzel csak saját magukat ámítják. Voldemort is a semmiből emelkedett fel, miért ne tehetné ezt meg valaki más? Elvesztették a vezetőjüket, de a sebzett vad a legveszélyesebb, igaz? Butaság lenne kényelmesen hátradőlni és elhitetni magunkkal, hogy vége. Nincs vége, csak az élet úgymond pihenőt adott nekünk, és remélem, hogy ez minél hosszabb lesz. Éppen a bagolyházból jövök, Siriusnak adtam fel egy levelet, és Hedviget ismerve valószínűleg gyorsan meg is kapja majd azt. Elmondani sem lehet, hogy mennyire örülök annak, hogy Sirius lett a gyámom, és nem kell többet Dursley-nél lennem. Lehet, hogy ők, vagyis Petunia néni vér szerinti rokon, de én sokkal inkább kedvelem Siriust, ő ismerte a szüleimet igazán, nem kezel úgy, mint egy gyereket, és megért, ez nagyon fontos. Kedvelem őt, a családomból csak ő maradt meg nekem. Petunia nénit hagyjuk, a legjobb rokon címre nem pályázik valami jó eséllyel, de mivel nincs rajta kívül más vér szerinti rokonom, így… így mindenképp nyerne, szerencsére nem kell, mert itt van nekem Sirius. Nem is igazán figyelek oda, hogy merre megyek, kicsit el is húzom a számat mikor megpillantom, hogy teljesen rossz irányba jövök, nem erre kéne mennem a klubhelyiségbe, mert ez így egy elég nagy kerülő, de aztán a nagy gondolkodás közepette megüti a fülemet a jól ismert hang, ami egy… szerintem inkább szomorú dalt dúdol. Talán fél perc, mire megtalálom a hang forrását és mosolyogva lépek hozzá közelebb. – Szia Luna! Mit csinálsz? –nem igazán lep meg az, hogy itt van, Lunánál az átlagos nem létezik, még azt is lemerném fogadni, hogy megint furmászokra vadászik, bár… bár nincs nála a szemüveg, ha jól látom, a nélkül pedig nem láthatja őket, igaz? Hermione szerinte amúgy is csak ő látja a furmászokat,de van az a mondás, hogy minden zseni kicsit fura, úgyhogy… Lunára ez miért ne lehetne igaz?
Esteledik, talán egy óra és vissza kell mennem a kastélyba, de addig is van még egy kis időm. Az egy cseppet sem zavar, hogy halkan szemerkél az eső, és az idő is kissé borús, mert ettől függetlenül a napsugarak halvány szikrákat szórva át- áttörnek időnként a felhők között és ettől csak még sokkal szebb a táj. Határozott léptekkel haladok végig az udvaron, láthatóan céllal, láthatóan épp keresve valamit. Egyelőre még én sem vagyok biztos benne, hogy meg fogom találni, de az a cél, hogy meglegyen. Már sokszor kerestem, de hát az ember sosem adja fel azt, ami nagyon érdekli nem igaz? Én pedig soha sem voltam az a típus, aki bármit is feladna és hiszek mindenben,amit mások sületlenségnek gondolnak csak, de miért ne tehetném meg? Mindenki úgy éljen, ahogy kedve van hozzá és ne úgy, ahogy mások azt elvárják tőle. Engem sem érdekelnek a vélemények, akkor sem, ha tisztában vagyok velük. Egyszerűen nem figyelek semmire, ami zavaró lenne másnak, csak élem a magam világát. Mondhatnád, hogy csak azt hallom meg, amit akarok, de nem így van. Hallok én mindent, csak azzal, ami felesleges nem foglalkozom. Most is mosoly játszik az arcomon, ahogy a csendesen szitáló eső áztatja azt. Nem esik annyira, hogy esernyő kéne, vagy kapucni, éppen hogy csak szemerkél. Az embernek persze átázik tőle a haja, és lassan a ruhája is, de mind a kettő olyan, ami majd megszárad, és a jó ügy érdekében még egy kis megfázást is érdemes kibírni. Maximum pár napig iszom Madame Pomfrey egyik főzetét és jobban is leszek, nem ezen múlik. Könnyed léptekkel, szinte már tánclépéseknek beillő ritmusra sétálok a fűben. A cipőm nem ázik be, nem lesz gond ezzel sem. Csendben dúdolok egy lágy dallamot. Nehéz eldönteni, hogy szomorú, vagy sem, de én pont ezért szeretem. Nem jó, ha valami csak ilyen, vagy csak olyan. Az a jó, ha a dolgokban van egy bizonyos szintű kettősség, ha nem lehet őket egy könnyen kiismerni, ha... kihívás az, hogy foglalkozzunk velük, mert mindig hozhatnak valami újat. Így érdekes az élet, így izgalmas. Az átlagos... unalmas.
//
