2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Senki nem ütközik meg Chris becézgetésén, már kezd leülni annyira a hangulat, hogy inkább Charlotte szigorú tekintetével foglalkoznak. A szülei mindent megígérnek, és biztosítják róla, hogy mindez ártatlan karácsonyi tréfa volt, és remélik, hogy a nagymama tekintetében az ikerpár nem így alapozza meg a véleményeket. Az idősebb Christopher viszont immár átveszi a családi beszélgetés vezérfonalát, néhány mondatban bemutatja a házat, és a többi rokont is, van egy kiló unokája még más ágakról, de idejét látja, hogy végre mindenki mindenkivel tarhassa a kapcsolatot. Az este jó hangulatban telik végül, s mivel az ikrekret három napra hívták, a karácsony jegyében telik a szép ünnep. Kapnak ajándékokat is, rengeteg süteményt, ennivalót, így ha oldódnak a kedélyek, akkor mindketten érezhetik, hogy a család távolabbi tagjai is szívesen megismerik őket. Hunter és Tita is maradhat, a nagyszülőknek nincsen kifogása, hogy akár egy, akár külön szobában, ennyire nincsen konzervatív felfogás. Charlotte megismerkedhet Titanille-el, ha eddig még nem lett volna rá lehetősége, Christopher pedig Hunterrel. De ez már egy másik történet.
//No ez már csak egy záró volt részemről, és mivel a történetnek ez a kifutása, már nem szükséges zárót írni. A két Graves tesó a mese részvételéért dobhat egyet a karifejlődésre +20% módosítóval. Köszi a játékot!//
Nem vagyok megilletődve attól, hogy rokonnak rebegtettem a szempilláimat, viszont amikor meghallom a nevet egészen halkan felnevetek, miközben kezet nyújtok kézfogásra. - Örvendek Grace Graves... - mosolygok, de nagy zajt nem csapok azért, hiszen hátra van a megtorlás. - Ígérem, ha jövőre is ilyennel állnak elő azonnal sarkon fordulunk. - mondom még bátorítva Charlotte-nak és habár most, hogy fordult a kocka belemelegettem a játékba, azért voltak pillanatok, amikor engem is kirázott a frász, ráadásul az ikerhúgomat látni szenvedni újra a világ legrosszabb érzése. Amikor lekerülnek a csuklyák és jön a csúnyánnézés akkor olyan bűnbánónak tűnnek, hogy bennem már úgymond ki is egyenlíti a számlát, főleg, hogy egy pillanattal később kicsit leesik az állam, amikor a nagyapánk is megérkezik Titával és... Hunterrel? Először az id. Christopher Graves-et köszöntöm, mert hát úgy illik, és közben forognak erőteljesen a fogaskerekeim. Ha Annabelle néniről azt pletykálják, hogy Grindelwald unokája, ahogy a szüleink is, akkor ez a jókedélyű, szimpatikus nagyapa... Grindelwald fia? - Kimondottan különlegesre sikerült a karácsony, de csatlakozom Charlie-hoz, éppen elég újdonság megismerni titeket. - állok a hugi mellé, ha nem is fizikailag, mert őt Hunter köszönti az én figyelmemet meg nyilván Tita ragadja el. Elhessegetem a gondolatot, hogy azonnal rákérdezzek mindenre a családi szálakat tekintve, bár nagy a késztetés rá. Ahogy a lány megszabadul a tálcatól magamhoz penderítem és ahogy ő sem szégyenlős a számra adni a csókot úgy én sem átkarolni a derekát és magamhoz szorítani egy pillanatra. - Hátszia szexicica. - mosolygok csak ennyit a nyakába, aztán elengedem és Hunter felé fordulok. Amikor Charlotte csípős tekintete rám is kiterjed akkor bocsánatkérően vonom meg a vállam, eskü nem is emlékszem mikor kotyogtam ki a szüleinknek a srácot. Elfogadom a nyújtott kezet és erősen megszorítom, mintha valami alfahímként szeretném megropogtatni és megfélemlíteni egy gyilkos tekintettel. Kicsit talán megfagy a levegő a teremben a sötét nézésemtől, de csak néhány pillanatig tartom ki, aztán elvigyorodom. - Örülök, hogy megismerhetlek haver, ez a meglepetések napja lett. De jól jártatok, inkább a konyha, minta szektás ijesztgetés, nem? - viccelődök kicsit, miközben azon agyalok, hogy egyébként ha mugli a srác akkor mennyire gáz, hogy nekem a familiárisom a közelben repked vagy hogy egyáltalán egy varázsesküvőn találkozott a hugival. Ameddig csak egy felületes sztori volt - amire egyébként ráfüggtem, tekintve, hogy Charlotte-nak nem igazán volt pasija -, addig az ilyen titoktartási hülyeségek eszembe se jutottak. Mondjuk most se lamentalok rajta túl sokáig, ellépek a fiatalság mellől, hogy mindenkinek köszönjek, hiszen a Roxfortból nem látogatunk haza Los Angelesbe valami gyakran, mindenkinek mehet a csontropogtatós ölelés. - Benne vagyok a kajában, a barbecue szósztól egészen megéheztem. - teszem hozzá, mikor újra kikötök Tita mellett egy süti-lopós kitérő után és átkarolom a derekát a szabad kezemmel. Van rendesen kit megbámulnom, nagypapa, nagymama, Hunter, szóval a kék szemeim csak úgy csillognak ahogy próbálnak betelni az újdonsággal, az ajándékok lehetőségére nem is reagálok. Nyálas vagy nem nyálas, nekem elég, hogy végre együtt látom a családot, bár az Ollivanderek nincsenek itt, se Annabelle, de hát mivel utóbbi körözött bűnöző jelenleg... Na mindegy.
Én bizony inkább futnék, de tudom, hogy Chrisnek igaza van és nem állhat az egész életem menekülésből. Néha muszáj beleállni a dolgokba, csak az ikertesóm ebben sokkal jobb, mint én. Nekem is bátrabbnak kellene lennem, de általában csak irigykedve figyelem, hogy ő hogyan csinálja, de nekem nem megy annyira a dolog. - Jól van. Engem is érdekel, csak ez a hülyeség... - húzom el újra a számat, de legalább már hajlok rá, hogy belemenjek a játékba, még ha nem is tartom valami jó ötletnek. Nem halloween van, hanem karácsony az istenért! A szeretet ünnepe, meg minden és én nem vagyok oda az efféle ijesztgetésekért, viszont az tény, hogy visszaillene adni nekik, ha már ennyire ránk hozták a frászt. Én tényleg bevettem és pánikba estem és azért rosszul esik, hogy anyuék nem fújták le az egészet akkor, amikor látták, hogy mennyire kikészít ez a buta ötlet. - Csak aztán rá ne kapjanak az ízére. - teszem még hozzá, mert őszintén szólva nem vágyom több ilyen karácsonyra, vagy szülinapra, akármire a jövőben. Ezt biztosan le is fogom majd szögezni nekik, a színészkedés részét meg úgyis nagyrész meghagyom majd Chrisnek. Azért azt értékelem, hogy legalább bocsánatot kérnek, és amikor megjelenik a nagypapa már egy fokkal enyhültebben nézek, főleg hogy meglátom Huntert is. Azért ő nagy meglepetés, hiszen nem régen ismerem csak, mugli is és épp csak felületesen meséltem róla Chrisnek, de ezek szerint tovább adta az infot anyuéknak is. Azért kissé szúrósan pillantok oldalra, de tudom, hogy a bátyám annyira csacsogós tud lenni, hogy az is lehet, hogy észre sem vette, amikor beszélt Hunterről, szóval azért komolyabban nem haragszom. - Hasonlítasz rá. - súgom oda a bátyámnak, mielőtt a nagypapa megölelget minket és azért ekkorra már a tartózkodó kiállásom is csökken főleg, hogy úgy fest ő nem volt benne ebben a butaságban. - Igen, tényleg elég nagy butaság volt. Többet ne csináljatok ijet jó?! - pillantok azért a szüleimre, de nem tudom megállni, hogy ne piruljak el kicsit attól, hogy Hunter is itt van. Azért lássuk be még sosem mutattam be egy srácot sem nekik, főleg mert még nem is volt eddig pasim. Hunter nem tudom, hogyan viseli a dolgot, mert hát elég problémásak a szülei, erre meg az én bolond családomat kapja a nyakába, úgyhogy amikor végül közelebb lépek és megölelem a fülébe súgok. - Nem a legjobb körülmény így elsőre, de örülök, hogy itt vagy. Ő a tesóm igen, Chris. - hátrébb is lépek, hogy kezet fogjanak, én pedig adok két puszit Titának, hiszen azért róla már bőven hallottam, no meg egy suliba járunk, ugyanabba a házba és évfolyamba. Én azért nem vagyok olyan bevállalós, mint ő, mármint Hunternek inkább csak a kezét szorongatom és nem puszilom szájon, ha csak ő nem teszi, de akkor meg tuti elpirulok. Új azért nekem ez a helyzet és egyébként is komoly sokkon vagyok túl éppen.
Csakúgy, mint Hunter, én magam is meg voltam lepve a meghíváson, s mit ne mondjak, még izgultam is, hogy na akkor ez vajon hogyan fog elsülni. Kiindulva abból, hogy Chris unokatesója például tökre ok nélkül, kvázi zsigerből ki nem állhat volt bennem egy adag félsz. De körülbelül ki is merült abban, hogy gondosan kiválogattam a ruháimat, hogy felvegyek valami csinit, amiben lenyűgöző lehetek, majd pedig visszasuvasszam a kiszedett göncöket a szekrénybe és inkább sokkal tradicionálisabban "csúnya karácsonyi pulcsi" szerű összeállításokat válasszak.Igen, többet. Mert bármi lehet. Leeszem, leiszom, összekenem.. s koszos cuccban feszíteni kínosabb lenne, mint, mint, mint.. mint sok minden más. Nálunk maximum a nap sütött, de soha nem például a nagyapám, szóval totál le vagyok döbbenve és nyűgözve a grószfater tevékenységétől. Néha, amikor elfeledkezem magamról csak kissé nyitva felejtett szájjal bámulom, hogy mit is csinál, majd azért észrevéve, hogy ez gáz inkább munkához látok én is. Annyira leköt az egész cukrászüzem-tevékenység, hogy a kezdeti aggodalmaimat is mind elfelejtem. Igazából a nagypapa magyarázása a hülye játékról azért megüti a fülemet és határozottan eldöntöm, hogy alaposan kifaggatom majd Christ, hogyha olyan lesz a szitu, mert elég izgalmasnak hangzik, ha olyasmi volt, ami ilyen nagyszülők közötti ellentétet és véleménykölünbséget váltott ki. - Szia! - vigyorgok Chrisre valami sütistálca fölött, amivel kapcsolatosan ragaszkodtam hozzá, hogy hadd vigyem be én, s ha engedélyt kaptam rá, akkor meg is tettem. Amint az asztalra helyezem - ha volt mit - ami a kezemben volt, odalibbenek Chris mellé a macskás pulcsi-farmernaci kombómban, s futó csókot nyomok ajkaira. Oké, család előtt nem illik smárolni vagy ilyesmi, de azért csak nem fognak megbotránkozni azon, hogy nem úrilányosan az arcára cuppantottam. Nem élünk már az ezernyolcszázas években azért.
Nagyon meglepett a dolog, hogy Charlotte családja megkeresett, és hogy egyáltalán tudnak rólam. Van némi beteges a dologban, mert azt is feltételezi, hogy valahogy figyelik, szemmel tartják. Bár, ha úgy vesszük, lehet, hogy csak körbekérdeztek, hogy valakivel találkozgat-e. Közvetetten kapcsolatban állok a varázsvilággal Sophia családja révén, az elmúlt hetekben viszont egészen jóban lettünk Charlie-val, mondhatni együtt is vagyunk, nagyokat nevetünk. Az ősz gyorsan elszaladt, és karácsony előtt pár nappal keresett meg a nagymamája, hogy terveznek egy összejövetelt, és szívesen látnának, de mindez meglepetés, amit ők fognak csinálni, én és Charlotte testvérének a párja amolyan díszvendégek vagyunk, akiket szívesen látnak. Ahogy megérkeztünk, az ikerpár nagypapája vett minket pártfogásába, sőt, ki is vont a rokonok közül, mondván, hogy majd segítünk neki a konyhában. Hát nem vagyok egy konyhatündér, de mivel évek óta egyedül élek, megtanultam gondoskodni magamról, hogy ne mindig a virsli-pizza-melegszendvics szentháromság egyikét egyem. A nagyapó rendesen kitesz magáért, Titanille-el még azt is betippeltük, hogy valami szakács lehet. Mindenesetre a már a főételek is fenomentálisak, de a karácsonyi mézeskalács emeletes torta eszményien néz ki, még Charlotte is be tud belőle enni, pedig ő inkább csipegetős. Mindenesetre kissé sajnálkozó mosolyt vágok, ahogyan odalépek a szöszihez, ölelésre tárva a karom, és ha hagyja magát, egy puszit nyomok az arcára. Azért tudom, hogy mennyire visszafogott, főleg a még be nem mutatott családja előtt nem akarom zavarba hozni egy csókkal. – Boldog karácsonyt! Kaptam meghívót, ugye nem baj? És akkor ő a sokat emlegetett Chris? Szevasz, Hunter vagyok. – Nyújtok kezet, elméletileg nem fogja a srác leharapni a fejemet, sőt talán még hasonlítunk is az elmondottak alapján. Hátrapillantok Titára, aki mögöttem jön, sütés-főzés közben azért már beszélgettünk egy jót.
- Grace vagyok. A nagyapánk közös. Tudod a Graves-sek közül talán ő a leginkább értelmes. – Vonja meg a vállát a lány, hogy aztán simán belemenjen a színjátékba. Láthatóan élvezi is, hogy áruló lehet, s nem tudni, hogy mennyire értett egyet az eredeti elképzeléssel. Mindenesetre eljátszák, hogy Grace így csúnya véget ér, a rokonok pedig kiesnek a szerepükből, teljesen felbojdult méhkasként viselkednek, erre valahogy nem számítottak. Ami karácsonyi rémmesének indult, most valósággá válik? Főleg, amikor hallják, hogy Chris még rá is tesz egy lapáttal, a maradék emberek is lekapják a csuklyákat, hogy aztán szembesüljenek az ikerpár csúnya nézésével. Ezen már a nagymama is lehorgasztja a fejét. Charlotte és Christopher apja szólal meg. – Gyerekek, ne haragudjatok, mi csak.. ez egy játék, talán túlgondoltuk. – Többen bólogatnak, még a nagyi is odalép, már nincsen meg a színpadias manír. – Én azt hittem, hogy izgalmas lesz, ha azt hiszitek, hogy küzdenetek kell. Tévedtem. – Ekkor nyílik egy hátsóbb ajtó, ahonnan finom sütemény illat árad, egy idősebb, bajuszos-szemüveges bácsi érkezik, a kezein még sütőkesztyűk, mögöttük pedig nem más mint Titanille és Hunter, egészen felvidult, mosolygós képpel, de először a nagyapa szólal meg. – Én végig elleneztem, karácsonykor, amikor, amikor hosszú idő után végre összegyűlne a család, megismerhetnénk titeket, ezt a baromságot.. Mind hülyék, mondom én. Christopher Graves vagyok, akiről a neved kaptad. – Lép oda a fiúhoz, és se szó se beszéd, megölelgetni, akárcsak Charlotte-ot, majd az érkező kettősre biccent. – Bátorkodtam őket is meghívni, hogy teljes legyen a lakoma. És kifejezetten tiltottam, hogy őket is bevonják a mesébe. Na ehetünk végre? Aztán jöhetnek az ajándékok. – Pillant az unokáira, remélve, hogy azok nem veszik zokon a családi butaságot, amiben ő ugyan nem vett részt, de ha a kettős itt durcásan sarkon fordul, akkor kár volt annyit robotolni a konyhában.
Igyekszem mindent összepacsálni, amit csak ajánlanak, miközben kicsit megvonom a vállamat. - Nem tudom, de mit veszíthetünk vele? Az az igazság, hogy tényleg nem láttuk a nagymamánkat soha és még ha ilyen kretén ötlettel is álltak elő... kíváncsi lennék valójában milyen, amikor nem akarja ránk hozni a frászt. - vallom be, én elég gyorsan el tudom felejteni ha valaki ugratni akarni, gyorsan megemésztem, de látom, hogy a hugi azért nincsen még egyenesben a tervvel, szóval hátha a kíváncsisága az, amit fel lehet még piszkálni. Amikor kiderül, hogy a szolgálólány az unokatesónk egy csöppet se szégyellem el magam. Ugyanilyen kölyökkutya tekintettel néztem volna Charlie-ra, az unokahúgaimra, Titára, Cody-ra... akárkire, nem volt benne semmi vetkőztetős, csak játékos. - Azta, keblemre! Kinek a kije vagy, hogy hívnak? - érdeklődöm azért, mikor megpróbálom megkörnyékezni egy szoros, de rövid ölelésre, eltartva azért a kezeimet, hogy a hátát ne maszatoljam össze. Még az utolsó kérdésénél bólintok egy nagyot, mellé lépek, miután a kezemet beletörlöm valami talált konyharuhába, hogy átkaroljam a vállát. - Megérdemlik, frászt kapnak aztán jól számon kérjük őket. Tudom én, hogy futni se árt néha, de most vessük meg a lábunkat inkább. - kacsintok rá bátorítóan, főleg, mert rendszeresen futok egészen hosszú távon és profi sportolók szintjéhez közelítve, mai napig se értem hogy kerültem a VMS-en az átkosok közé. És az a szerencsétlen Mexikói... a testvérem kicsit elvetette a sulykot a segítséggel akkor. És mennyire ki voltam akadva, te jó ég... Minden esetre mivel sejtem, hogy a húgitól a maximum az, hogy velünk tart és rettentően csúnyán néz, amikor a rokon összetaknyolva és sebekkel becsörtet és előadja a hattyú halálát akkor én kivont pálcával rontok utána, hogy még pár másodpercig játsszam az örjöngőt. - Mocskos szolga a véred lesz a pecsétje a gyarapodó hatalmunknak és...! - mondom színpadiasan, de vajmi kevéssé hihető, főleg, amikor meglátom, hogy mennyire felbolydulnak és már hívnák a medimágusokat. Csak leengedem a kezemet és ezzel a pálcát is, hogy aztán szemforgatva megbámuljam a szüleinket. - Jé. Apa. Anya. Micsoda meglepetés. Jöttetek beleket ontani ti is? - mondom ki, de hát egyértelmű, hogy tudtunk róluk, hiszen én se támadok senkire és beállok a csúnyánnéző csapatba Charlie mellé, sőt, még ugyanúgy karbafonom a kezemet is, hogy még nagyobb legyen az egység.
Én azért még mindig nem vagyok biztos ebben az egészben, de azért ahogy telik az idő lassan kezdek megnyugodni és kicsit visszanyerni a leélekjelenlétemet. Na nem mondom, hogy kezd minden rendben lenni, de fogjuk rá, hogy javul azért a helyzet. Ettől még a hajam összekenését nem szívesen vállalnám be, pedig az lenne a könnyebb út, mint hogy én legyek a megkattant gyilkos, mert a színészet nem pont a legerősebb oldalam. - Szerinted tényleg beveszik? - bizonytalankodom még mindig, de úgy fest, hogy az újdonsült rokon, a másodunokatestvér is benne van a buliban, szóval talán meg is lehetne próbálni. Nem vagyok valami biztos magamban az tuti, de még sem hagyhatjuk csak úgy annyiban. Nem tetszik a játék, amit kitaláltak és még mindig úgy érzem, hogy legszívesebben hazamennék, de ha már itt vagyunk azt hiszem nincs mit tenni, mint felvenni a kesztyűt, ha Chris nem akar odamenni és a képükbe mondani, hogy ez baromi csúnya dolog volt a részükről. - Nem, próbáljuk meg, ha ő is benne van. - bólintok végül, hiszen úgy fest a rokon elég lelkes a témában és miután kész a keverék, jól összekenjük é smár megy is eljátszani a nagyhalált. Elég jól csinálja, ez látszik a szobából, ahonnan pont rálátunk anyuékra és rendesen rájuk hozzuk a frászt. Nem mondom, hogy nem érzek egy kis elégtételt, hogy elértük a kellő hatást és rendesen berezeltek. - Azt hiszem ideje lenne lezárni ezt nem? De értünk nem is aggódnak? - húzom el a számat, hiszen nem jöttek fel megnézni, hogy jól vagyunk-e, hogy esetleg nem esett e bajunk, vagy nem bántottuk-e egymást is, tudom is én. Ez azért annyira nem tetszik, és pont e miatt is jó lenne most már szembesíteni őket és lezárni ezt az egészet. Chrisre pillantok azért kérdőn. Egyedül nem indulok uccuneki, de ha ő is benne van, akkor szépen betoppanhatunk mi is. Az biztos, hogy ha leérünk hozzájuk, akkor karbafonom a kezeimet és határozottan csúnyán fogok nézni, amiért ilyen tréfát találtak ki karácsonyra. Nem tehetek róla, de én nem pont így képzelem el a kedves családi ünnepeket és főleg nem így akartam megismerni az eddig ismeretlen nagymamámat. Arról nem is beszélve, hogy az is kiderült, hogy volt egy harmadik ikertesónk. Kicsit sok ez így egy estére egyszerre.
A másik szobában egyre feszültebb, izgatottabb lesz, hiszen az ikerpár csak nem jön, a csatornában nem jelenik meg senki. Ráadásul már Charlotte sem sikoltozik, teljesen olyan, mintha oda lenne a mókának. A szőke lány jól sejtheti, alaposan eltervezték ezt a játékot, de nem biztos, hogy ténylegesen belegondoltak, hogy a szöszi lelkiállapotát nem ilyen horror elemekkel kellene feldobni. Vagy.. lehet, hogy mindig ilyenek voltak? Végülis a harmadik testvérről eddig nem tudtak ők ketten, Chris is csak a közelmúltban szerzett róla tudomást. Lehet, hogy a szüleik mégiscsak darkosabbak, mint hőseink hinnék? Mindenesetre a cselédlány, vagy legalábbis, akinek álcázza magát, érdeklődve vonja fel a tekintetét Chris csábos nézése láttán. – Rokonok vagyunk. A másodunokatestvéretek vagyok. De azért csak tessék. – Mosolyodik el, ráadásul őt nem kell győzködni. Láthatóan elég jó illúzionista, hiszen a csuklóira az égési sebeket ő maga tehette fel. Mindenesetre gyorsan átlátja, hogy mire megy ki a játék, így látva Charlotte vergődését, drámaian sóhajt. – Jól van, akkor én leszek az áldozat. – Segít a kevergetésben, találnak lisztet, BBQ-t, de még némi lekvárt is, úgyhogy jó sűrű lesz az egyveleg. A lány felrázza, és egész egyszerűen magára önti, hogy még az arcára is jusson. A pálcája előkerül, feldob magára pár átok ütötte lyukat, hogy intsen, menjenek vissza a szobába. Aztán élesen felsikolt, s vélhetően látványos tántorgást imitálva beesik a családi terembe, ahol az „áldozati oltár” is van, ezen a pusmogás teljesen elhalkul. A drámakirálynő még nyög elhallóan, hogy „ezek túl komolyan vették…!”. Aztán elhalkul. Erre már kiáltozás, kiabálás hallatszik, vélhetően mobiltelefonok is előkerülnek, valaki mentőt hív, de az nem jut eszükbe, hogy netán rátörjék Charlotte-ra és Chrisre az ajtót, teljes a pánik. Ez jó pillanat lehet a leleplezésre.
- Persze, hogy vissza akarom! - csillan meg a szememben a csínytevő, ami egész gyerekkoromban voltam, hiszen határozottan aktív rosszcsontként nőttem fel, sok haver, motorozás, házibulik, még ha nem is csináltam semmi NAGYON durvát, azért tettem eleget, hogy fogják a fejüket. Most, hogy láttam, hogy az egész csak színjáték és itt a lehetősége, hogy visszaadjuk, egész rendesen felszállt belőlem a para köde. Mondhatni megtáltosodtam, bár elég egyértelmű, hogy Charlotte nem osztozik az örömömben. - Ha azt játszuk el, hogy megkattantunk, akkor lehetsz dühös is, Charlie, miért is ne? - vetem fel, főleg, amikor szembe találkozunk a lánnyal, akiről azt hittük, hogy fogva tartják vagy valami rabszolga, de most már egyértelmű, hogy csak színésznő palánta. Igaz nem Los Angelesben vagyunk, pedig ott aztán mindent elvállalnak a kezdő színészek, csak hogy ne halljanak éhen és lényegében minden második ember Hollywoodban az akar lenni. Vagy zenész. Én is össze voltam nőve tinédzser koromban a gitárommal és nem csak azért, mert rendesen megpörgeti a hódítások folyamatát. - Szuper ötlet, ketchup, BBQ, egy cseppnyi liszt... - kevergélek, amikor Charlotte adja az ötleteket, a kézilány pedig az alapanyagokat. Se főzni nem tudok, se a bájitalokhoz nem értek, de azért annyi még csak megy, hogy ne legyen csomós a szmötyi. - Az az igazság... hogy szerintem találtunk valakit, aki talán bevállalja a haját is, ha mondjuk megígérjük, hogy a nagyiék dobnak még pár fontot a fizettségre... - villantok egy elbűvölő tekintetet a kézilányra fürkésző, lelkes, izgatott kiskutya szemekkel. Aztán csak-csak eljut a tudatomig, hogy az ikerhúgom mennyire ódzkodik így miután stílusosan a nadrágomba töröltem a "művért", ami a kevergetés közben rám tapadt, a kezébe csúsztatom a kezem. - ...vagy hagyjuk inkább az egészet, Lott? - változik a hangom hirtelen a statiszta felé mutatott lelkességből inkább gyengéddé és óvatossá. Mekkora érzéketlen tuskó vagyok, hogy ilyesmikbe akarom belerángatni, miközben már ötször elmondta, hogy inkább menni akar?
Na igen Chrisnek igaza van, elég sok idő kellett arra, hogy ezt az egészet összehozzák és kiterveljék. Ettől még nem tetszik, mert hát elég hülye egy ötlet, hogy ajándékkép ránk hozzák a frászt. Nem tudok nevetni a dolgon és az se jut eszembe, hogy visszavágjunk, hanem inkább mennék oda és a képükbe üvölteném, hogy ez totál őrültség és hogy soha többet ne csináljanak ilyet. A nagyi meg menjen a fenébe az ajándékaival együtt. - Mi? Vissza akarod csapni az egyáltalán nem vicces viccet? Nem is tudom Chris, én... szívesebben mennék inkább el innen. - húzom el a számat, bár ő meg elég lelkesnek tűnik, mert máris gyilkos fegyvernek látszó tárgyat keres, meg vérnek való műcuccot. Ettől még persze nem tetszik sokkal jobban az ötlet, de azért azt láthatja rajtam, hogy rátudna beszélni a dologra, még ha első körben azért húzódozom is. - Hát jó, de nem mondom, hogy tetszik ez az egész, de tényleg megérdemlik. - egyezem végül bele. - Nem hiszem, hogy hitelesen eltudnám játszani, túlságosan mérges vagyok. Lehet, hogy jobb, ha én halok meg képletesen persze. - hullát a földön fekve könnyebben játszom el művérrel, mint hogy még színészkedjek is, miközben még mérges is vagyok a szüleinkre és az újonnan megismert nagymamára. De azért segítek Chrisnek keresgélni. Elég lehet valami sima gyertyatartó is, azzal lehet nagyot ütni gondolom, hogy a másiknak betörjön a feje. Bár őszintén szólva egyáltalán nem szívesen gondolkodom ilyesmin. Ki tudja mikor villan be, hogy Polly barátnőm hogyan halt meg, és hogy mennyire ijesztő lehet igazából, ha tudod, hogy meg fogsz halni és ezt neki át kellett élnie. Azért egy pillanatra megtorpanok, amikor a folyosón ott van a lány, de úgy fest segíteni akar nekünk és nem szól senkinek, hogy rájöttünk erre a hülye tréfára. Mindenesetre akkor nézzük át a kamrát, amíg Chris keresgél valami pirosat, addig én is körülnézek kicsit. - Keverhetnénk egy kis lisztet bele, akkor sűrűbb lenne és talán hitelesebb, vagy ha van valami sötétebb dolog, barbecue szósz... Csak úgy csináljuk, hogy ne legyen olyan a hajam. - bár ez eleve kiütné a gyertyatartós fejbeverés esélyét, de őszintén szólva nem értékelném, ha vörös trutyit öntenénk a szép szőke hajamra viccből, hogy megtréfájuk a szüleinket, akik ezt a butaságot kitalálták ellenünk... vagy értünk, már a fene se tudja.
Amíg a fura játékot kitervelő család a csatornán túli szomszéd szobában tervezgeti a szivatást, várván arra, hogy a két testvér nyomozót játszva megpróbál kijutni a házból, halkan, fojtottan beszélgetnek, de láthatóan vidámak, annyit még lát a lélekállat, hogy hosszú idő után végre össze tudnak gyűlni. Van bennük némi darkos hangulat, és igaz, hogy olykor túlféltik Charlotte-ot, most pedig ezt akarják talán kompenzálni, amolyan kimozdító jelleggel, hogy ha a lány majdnem idegösszeroppanást kapott, talán majd most a család körében némi viccelődéssel hátha jobban lesz. Az más kérdés, hogy a saját lányukat nem ismerik eléggé, mert Chris viszont viccesen fogja fel a helyzetet, vagy legalábbis megpróbálja ellenük fordítani. Ám kérdés, hogy a szülők meddig mentek volna el, ha az ikerpár nem találja meg a titkos kapcsolót. Vajon tényleg megrémisztették volna őket a szőke lány feláldozásának eljátszásával? Mindenesetre az ajtót a folyosóra simán ki tudják nyitni, ahol várakozóan, karbafont kézzel ácsorog a szobalány, akinek látszólag meg voltak égve a csuklói. Most már egyértelműen látszik, hogy szemfényvesztés volt, illúzió, és némi smink. Meglepetten teszi az ujját a szája elég, de nagyon vigyorog, már a főkötő sincsen rajta. Biztos, hogy ő is valami rokon lehet. Anélkül, hogy megszólalna, észreveszi, hogy Chris hova indul, előzékenyen nyitogatja neki a kamra ajtaját, és ha a fiú rámutat valamire, például ketchup, akkor simán ad neki. Láthatóan ha eddig benne volt a mókában, átáll a másik oldalra is. Elmutatja, hogy ha kész vannak az esetleges trükkel, csak szóljanak, ő majd látványosan sikit, hogy a másik oldal is összetojja magát. Művért viszont nem tud adni.
Szegény kispajtás panaszosan vijjogva tér vissza, nem sikerül se fényt fabrikálnom, se a Lélekállat képességét használnom, ami mondjuk már kicsit kezd sok lenni, de ha bepánikolok és arra Charlie még jobban rápánikol, akkor nem lesz jó vége. Amikor megint teljesen véletlenül tenyerel bele valamibe és látjuk meg a szüleinket én is előbb inkább lefagyok, mintsem felnevetnék. - Azt hittem fasirtba vannak, erre ilyenen törték az agyukat? Gondolom nem két perc felhúzni ezt az egészet, főleg a mágiablokkolásokat. - gondolkozok el hangosan. Amilyen sokáig tartott, hogy leessen, hogy valami nem stimmel, annyira sokáig tart, hogy feldolgozzam, hogy még is csak minden rendben. Viszont megfogom a hugi kezét, mielőtt nagyon nekiindulna, hogy szembesítse őket a lebukással. - Várj! Végül is senkinek nem esett baja, csak egy idióta vicc volt, de azért valamit mi is alkothatnánk. Mi van még ebben a szobában... - futok végig újra a tekintetemmel. - Szívem szerint azt mondanám vérezzünk össze és közöld velük, hogy a bezártságtól megkattantam és csak azt ismételgettem, hogy a fivérünk most nem segíthet és kinyírtál, amikor rád támadtam, de ha valami gyilkos tárgyat találunk is, vérnek valót nehezen. - vetem fel, bár lehet mivel percekkel ezelőtt hallott először a bennem megbújt és már eltávozott testvérről ez egy kicsit morbidra sikerül. Cody-tól ragadt rám talán egy kis angol, vagy éppen wales-i fekete humor, tudja a fene, de ha az ajtóhoz lépve jól hallottam a kattanást és nyitva az ajtó lehet elkommandózok egy adag paradicsomszószért vagy egyenesen művérért, hátha olyasmiből és bespájzoltak, ki tudja. - Megérdemlik, hogy frászt kapjanak, vicces lesz, hidd el. Aztán kit érdekel az ajándék, ha balhé lesz hát ők kezdték! - győzködöm kicsit, hátha velem jön kutakodni. Ha nem, akkor is biztosra akarok menni, hogy megvár, míg visszaérek nem türelmetlenül lecsúszik hisztériázni. Persze nyitott vagyok másra is, ha őt megszállja az ihlet, de ha már ennyit dolgoztak az egésszel nem egy egyszerű szembesítéssel fejezném be a kalandot, hanem valami csúnya visszavágással. - Vagy tőlem aztán közösen is bekattanhatunk, mondhatjuk, hogy segíteni akarunk az áldozásban, mert a család az első...? - vetem fel ezt is, mint egy újabb ötlet, ami nem tartalmazza azt, hogy teljesen tönkretegyem a gyönyörű haját a szósszal/vérrel.
Nem is tudom, mi lenne ha egyedül lennék most itt és nem próbálná tartani bennem a lelket Chris a viccelődéseive és úgy általában a jelenlétével. Annyira irigylem, hogy ő sokkal könnyedebben tud hozzáállni mindenhez! Nekem ez sose ment, már az előtt sem, hogy Polly meghalt, de azóta meg... A sólyom viszont visszatér közben, hiába tűnik úgy, hogy ez csak egy játék, még sem sikerül olyan egyszerűen megoldani, és én bizony nem akarok bemászni abba a járatba, mert rémesen undi és kuszos és még büdös is! - Nem tudom Chris, de ha csak egy játék, annak szörnyű! - válaszolok a felvetésére hiszen a familiárisos ötlet se jön be, mert nem jut ő se egyről a kettőre, és az egész helyzet kezd totál abszur lenni, főleg amikor megtalálom a falban a hibát, amihez hozzáérve simán átsiklik rajta a kezem és meghökkenve veszem észre, hogy bizony a nagymama van odalent és a tetejében a szüleink is! Az egész valami átverés lenne, tréfa? Annak azért baromi pocsék, hogy mit ne mondjak és nagyon nem is tetszik nekem. Elhúzom a számat az első döbbenet után, hogy aztán Chrisre pillantsak. - Mondd, hogy ez... ez nem vicces! - én tényleg halálra rémültem, főleg azok után, amik mostanában történtek körülöttem. Tényleg azt hittem, hogy komoly, hogy odakint az ágon egy hulla lóg és hogy be kell menni ebbe a büdös csatornába, erre kiderül, hogy szó sincs róla, csak vicc az egész. Szívem szerint bizony én odamennék és jól leteremteném őket, hogy mégis hogy képzelték ezt és miért csinálták, persze, ha Chris nem állít meg és mondja azt, hogy neki van ennél jobb ötlete is. Persze azért kihívás lesz rábeszélnie egy esetleges visszacsapásra, mert hát kissé morcos vagyok, hogy tényleg ilyesmit műveltek velünk a saját szüleink. Én bizony nem akarok ilyen karácsonyt! - Nekem nem szimpatikus a nagymama és így inkább ajándékot se kérek. - teszem még hozzá, kissé nyafogós és sértett hangon. Nem pont ez a legnyugodtabb ünnepem és nem is gondolom úgy, mintha csak jót kellene nevetnem a végén. Sose szerettem a szivatásokat és ezt anyuék is jól tudják. Azért jöttem Angliába, azért küldtek ide, mert lényegében idegösszeroppanásom volt Polly halála után és most már kezd minden rendbejönni, úgyhogy egyáltalán nem volt jó most ez így, főleg hogy közölhették volna normálisan is ezt a harmadik testvér dolgot. Leülünk és szépen elmondják, hogy mi történt, nem pedig titkolóznak és a nagyi dobja oda az infot, hogy csak pislogjak, főleg hogy Chris se mondott semmit pedig már jó ideje tudja. Egyszer túlféltenek, máskor meg ilyeneket csinálnak. Ez így nem normális!
Chris felderítő varázslata a sólyommal, de még a lumos-szal is totál csődöt mond. Elképzelhető, hogy a járat valamilyen antimágikus alagút, ahol nem működnek a varázslatok, vagy éppen a felderítések. Itt tényleg csak fizikálisan lehetne átkúszni, így a familáris tanácstalanul repked, a fény sem gyullad fel, ezért nem tudja az irányokat sem, az ösztönei pedig teljesen cserben hagyják, mert felbolydul a gravitáció, állandóan falakba ütközik, ezért inkább visszarepül, amíg látja az ikreket. Sopánkodva villyog, hogy mennyire sajnálja. Charlotte ellenben a nagy dacoskodva ahogyan megmakacsolja magát, hogy nem hajlandó ott átkúszni, vélhetlenül hozzáérhet egy darabhoz a falban, ami talán egy óvatlanul ott felejtett hiba, az alkotok emberi mulasztása. A keze belesiklik a falba, ezáltal feldereng valami a fal helyén, mintha át látnának oda, ahova menni készültek. Elképzelhető, hogy amikor tervezték a horror házat, akkor ellenőrizni akarták az útvonalat, és ez a baki benne maradhatott. Tehát a másik szoba egy szennyvízalagúton át vezet, lent fehér köpenyes, csuklyás alakok ácsorognak három cella előtt, amelyek azonban nyitva vannak. Az egyikben egy kicsavart tagokba merevedő hullát állítanak be, de biztos, hogy él az illető, csak eljátsszák, hogy brutál módon meghalt. A másikban egy hosszú szőke hajú lány sminkjét mázolják el, műkönnnyel befestve az arcát. A harmadikban pedig egy magas, kopasz alak, aki mintha már megbékélt volna a sorsával. Az idős hölgy instrukciókat ad, miközben a cellákból nyíló áldozó helység felé mutat. – Tudom, tudom, hogy kicsit morbid, de hát Graves-ek vagyunk. Nem akartam hagyományos karácsonyt, dobjuk fel az unokáim életét. Ennyi idő után jó látni titeket! – És a köpenyesek között két alak van, aki rohadtul ismerős, a szüleik azok. Úgy fest, hogy az egész tényleg csak egy játék, még ha túl is lőttek a célon. Kivéve persze a harmadik iker sztorija, azt úgy fest, nem akarták elismásolni, és végülis elképzelhető, hogy tényleg annak aprópóján vették fel egymással a kapcsolatot. Mindenki beáll hát a helyére, a csuklyák a fejekre, és elkezdik „látványosan” kirángatni a szőke lánykát a helyéről, mint akit fel fognak áldozni az oltáron. Nem tudván, hogy hőseink már bizony mindenről tudnak. Vajon az ikrek össze tudnak fogni, hogy fordítva süljön el a dolog, és megviccelik a kedves rokonokat, vagy kikérik maguknak az egészet? Hiszen ahogyan Charlotte kikapcsolta véletlenül a védelmi rendszert, immár látható, hogy egy sima csúszdán le tudnak csúszni bűz és sötétség nélkül, de még a szoba ajtajuk zárja is kipattan.
Hát sejtettem, hogy egy kis buksisimi és egy vicc nem váltja meg a világot, de azért igyekszem, hogy Charlie ne zuhanjon nagyon össze, mert félő, hogy a végén még én is követném az úton és teljesen idegbeteg módjára akarnék kitörni erről a helyről. Márpedig ha nagyon úgy érzem, hogy be vagyunk zárva akkor biztos, hogy jön a konkrét pusztítás. - Jó, ez várható volt. - mondok csak ennyit, mikor nem jön össze a hoppanálás. - Tudod mit, akkor koncentráljunk arra, hogy nem hulla! - csapok le erre az icipici pozitív gondolatra, de amikor elcsúszik az ágy, akkor én nem megrezzenek, hanem lányosan felsikkantok. - Attyaúristen. Lehet, hogy ez az egész hely valami horrordíszletes szabadulószoba? Még is minek? Nem hiszem el, hogy egy nagymamának ez az elképzelése a karácsonyozásról húsz év kihagyás után és mellékesen csak úgy megemlítve állandóan ledobják a rosszvér bombát és... a testvérünkről is tudott... - az elején még egészen hadarok, a végére kicsit lelassulok, hiszen nem árt, ha menet közben emésztem is a történteket. A vonaton minden rendben volt, a kocsinál a vénasszony ránk hozta a frászt, a házat látva megörültünk, hogy gazdag a néni, most meg őszintén kiver a víz, mintha valami hullámvasútra ültünk volna. - Jó, figyelj, nem kell kiakadni. Van egy ötletem. - fordulok a familiárisom felé, ami éppenséggel egy vándorsólyom, szóval rohadtul nincs ahhoz szokva, hogy a sötétben szűk járatokon tipejen előre szerencsétlenkedve de... Megfogom az állatot és úgy ahogy van és betuszkolom a járatba. - Bocsi öreg, de kell egy kis felderítés. - mondom a familiárisomnak, nem mintha az ilyen állatok hajlamosak lennének a megsértődésre, hiszen arra lettek alkotva, hogy segítsenek, nem? - Várunk egy-két percet míg előre megy, megpróbálok sasolni a sólyomszemén, aztán ha minden rendben követjük. Jó lesz így? - fordulok vissza Charlotte-hoz és ha dünnyög egy igent, akkor egy picit becsukom a szememet, hogy megnézzem mi vár ránk, mielőtt bemásznánk oda. Ha nagyon kuka sötét van, akkor belövök mellé még egy lumost is, vagy valami mozgó fénygömböt, ennyire azért kreatív vagyok. Az biztos, hogy én egyáltalán nem akarok a szobában maradni és malmozni, igazság szerint nemsokára valószínűleg jól jönne egy pisiszünet és akármennyire állunk közel, nem szeretném egy vázába elintézni a szobában Charlie mellett.
// Vándorsólyom - Lélekállat: A gazda, ha akar és rákoncentrál lát a familiáris szemével, hall a fülével.
Próba: 15 IQ + 20 Varázserő + 20 = 55
Christopher Graves carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Azért még megejtek egy halvány mosolyt Chris kedves szavaira, de azért nem sikerül megnyugodnom, főleg hogy ezek után meglátom az akasztott embert odakint, amitől már végképp a frász tör ki. Ez a hely elég rémséges, és hát az ember nem erre készül karácsonykor. Bepánikolok és alig tudok figyelni a festmény dumájára is, pedig jól mondja Chirs mi a fenét akar tőlünk már mindenki? Annabelle nevét hallva azért próbálom kicsit rendezni a vonásaimat, bár nem sikerül azonnal, kell hozzá a bátyám nyugotató ölelése is. A nénikénk olyan erős, én meg itt bőgök, mint egy hisztis kislány, pedig sokkal jobban szeretnék olyan lenni, mint ő. Nagyot nyelek végül és megtörölgetem a szememet, bár még utána is kell pár pillanat, hogy végül elengedjem Christ. Csendben bólintok, ahogyan próbálkozik a hoppanálással, de nem lep meg, hogy nem sikerül. A rácsok... gondolom a hely le van védve, hogy ne lehessen csak úgy lelépni innen. Azt viszont észreveszem, ahogyan próbálom összekaparni magamat, hogy a kinti hulla talán nem is igazi, bár nem nagyon akaródzik ránézni, de az okosabb oldalam próbálja legyűrni a pánikot és logikus oldalról nézni, hogy egy súlyos emberi test nem himbálózik így a szélben. - Talán... talán az ott nem is egy ember. - mondom ki végül, bár nem nagyon akaródzik elengedni Chris kezét továbbra sem, hiába nem sikerült a hoppanálás. Meg is rezzenek, amikor hirtelen elcsúszik az ágy, aztán meg előkerül a kis járat, ami annyira kicsi, hogy úgy kellene átkúszni rajta. Egyáltalán nem tűnik bizalomgerjesztőnek, a hangok sem és a bűz sem, ami belőle jön és persze az sem, hogy olyan kicsi a hely. Mi van, ha beszorulun. Elkerekedik a szemem, amikor értelmezem a rúnát. - Mi? Pálya? Nem értem... de én oda biztos, hogy nem megyek be! - szorítom össze a fogaimat és még a homlokom is ráncba szalad. Bár a könnyeim elapadtak, de ettől még ugyanúgy nem tetszik a lehetőség, hogy oda én bemenjek és elkezdjek kúszni. Nem vagyok egy kúszó típus, és totál tönkremenne a hajam, meg a ruhám és egyébként is undorítónak tűnik az a hely. - Akkor már inkább macska leszek. - szögezem le, ami persze abszurd, hiszen mégis ki akarna macskává válni, ha arrafelé lehet, hogy a kijárat van, de ettől még nem tűnik kevésbé ijesztőnek és veszélyensek ez a mászás. - Be is ragadhatunk és elkezdhet lejteni is valahol és ki tudja mi van a túlvégén. Lehet, hogy rosszabb, mint itt. - magyarázom tovább, szinte már csak magamnak, hogy megmagyarázzam miért nincs merszem nekiállni térdelve kúszni valami kis folyosón, pedig biztosan akadtak már olyanok, akik ennél kisebb helyekre is bekúsztak és túlélték és lehet, hogy ott kijutnánk, de akkor se tűnik jó ötletnek.
//IQ (35) + varázserő (25) + 20 célszám alá = 80
Charlotte Graves carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
A kép visszaáll az eredeti kötögetésbe, Charlie viszont a nagy siránkozás közepette észreveszi, hogy a kinti akasztott ember vélhetően szintén díszlet lehet, mert amint bele-belekap a szél, látszik, hogy valami kitömött bábu lehet, csak ha vlaaki nem mereszti nagyon a szemét, élethű lehet. A rácsok viszont valódiak, mint ahogyan az is, hogy nem lehet csak úgy elhoppanálni a házból. A történet, amit Agnese nagyi mesélt, esélyesen szintén igaz, ezt Chris meg tudja erősíteni, de ezen felül csupán a hely rémisztő volta lehet aggályos, de még nem bántotta őket senki, legfeljebb a mókuskát húzta be valaki. Ám a nagy nézelődés közepette amikor elhúzták a szőnyegeket, benéztek az ágy alá, most mintha kattanna valami, lehet, hogy ráléptek valamire az ölelkezésben. Az ágy alól jön, ami szépen arébb csusszan, s alatta egy légáramlatot biztosító folyosó rácsa tűnik fel bokamagasságban, a rács pedig az ágy arébb tolódásával együtt szépen fel is nyílik. Ám nem ez benne az érdekes. A járat előtt ahol az ágy volt, egy zöldesen foszforeszkáló mágikus rúna villan fel, amit alapfokú rúnaismerettel is simán ki tudnak olvasni: következő pálya! Lehetséges lenne, hogy ez tényleg nem igazi, csak valami agyafurtan megtervezett játék? A mugliknál vannak szabadulószobák, amik a díszletetően nem maximalisták, de ez azért eddig elég jól meg van tervezve, már ha igaz.. Az alagútban így ránézésre egy fő fér el, és könyökkel, térddel kell kúszni, ráadásul roppant büdös jön belőle.. Viszont kétféle hang is megüti a fülüket. Az egyik egy kántálós tömeg hangosodó moralya, a másik pedig valami nyöszörgő, síró hang. Tehát a járat valahol ketté válhat..
//Karilap próba: iq + varázserő + 20 célszám alá//
Hát nagyon örülök neki, hogy nem toltam be jóadagnyi kaját, mert Charlie megállított. Mondjuk, út közben is nassoltam végig, szóval alapból nem vagyok éhes, de ha valamit elém tesznek én megeszem... általában. Ahogy felérünk a szobába azért már tényleg egyértelművé válik a helyzet, hogy nagyon nagy para van és egy pillanatra átfut rajtam egy kis megdöbbenés, aztán köhintve átmegyek akciómódba. - Csigalom és nyugavér, nem jutunk macskasorsra, bár neked lenne a legszebb bundád e vidéken, hidd el. - ömlik a szó, miközben a fogaskerekeim kattognak, mert ilyen viccelődéssel megmenteni nem fogjuk magunkat, az fix. Én bent keresgélek és szembe is találkozom egy mozgó festménnyel, ami ugye magában nem lenne meglepő, de amit mond... He? Dimenziókon túli miazanyám? - Mi az istenért olyan fontos mindenkinek, hogy Graves leszármazottak vagyunk? A banya is ezen pörgött a VMS-en, Annabelle is utalgatott rá, mi jön még? - jön újra a kirohanás, úgy fest, hogy amikor az ikerhúgom a frászban annyira kivan, hogy reszket és hebeg-habog én sokkosan kapok szómenést? Csak akkor hallgatok el, amikor már tényleg elkezdek aggódni az elvékonyodott hangját hallva. Azonnal odaugrok mellé átkarolva, faképnél hagyva a festményt és ténylegesen megölelem néhány pillanatra. - Nem lesz semmi baj. Kijutunk innen egyben, ígérem. - szorítom magamhoz és nem is azért kezdek rosszul lenni, mert féltem a saját életem, hanem azért, mert utálom így látni. Még mindig kísértenek a barátnője halála utáni napok, a gyász, ami leterítette és most kezd újra szétesni itt a karjaimban és fogalmam sincsen, hogy hogyan védjem meg ettől. - Úgy se fog sikerülni, de próbáljunk meg elhoppanálni, jó? - mondom neki, mikor az ajtót se sikerül kinyitni. Az egyik kezemmel Charlie kezét fogom, a másikra a familiárisom száll le, bár igen kreténül kapaszkodik meg a rózsaszín köntösben, de a lényeg, hogy kapaszkodik és megpróbálok egész egyszerűen kihoppanálni a házból, a lezárt szobából. A rohadt életbe, hogy egy békés karácsonyunk nem lehet! Várni a tökéletes alkalomra, hogy elmondjam neki, hogy volt egy harmadik testvérem... Na, ez volt aztán a tökéletes, mi, tökfej?
Az egész helyzet nagyon zavaros, és amikor már a szobában vagyunk csak kapkodva próbálok találni valami magyarázatot, vagy kiutat innen. Most úgy fest, hogy az öregasszonynak igaza volt is inkább az esőt kellett volna választanunk a kocsi helyett? De hát mégis ki gondolta volna? Nem vagyok én effélére hitelesítve,még az is új info, amit Chris mond és a VMS alatti kalandjairól se mesélt sokat, meg hogy ott életveszélyben voltak és mennyire durva helyzetek alakultak ki. Most meg én is ilyesmibe csöppenek, jesszus! - És, ha mi is úgy végezzük? Chris ez... ez nem normális itt. - habogom, ahogyan kipillantok az ablakon, ő pedig tovább beszél erről az eltitkolt ikertesós dologról, ami most valahogy annyira nem is tűnik fontosnak, mint eddig. Azt hiszem ráérünk megbeszélni. - Most inkább erre koncentráljunk, ami... - kezdek bele, de épp csak eddig jutok, amikor meglátom odakint a fán a himbálózó embert, aki mintha fel lenne akasztva. Meresztem kicsit a szememet egészen az ablakra tapadva, hogy biztosan jól látok-e, de hiába pislogok a kép nem szűnik meg és nem tűnik el, mint valami hallucináció. Hátrálni kezdek és felsikkantva kapom a kezemet a szám elé, amíg meg nem szólal a festményben lévő lány. - Chris... ott kint valakit... azt hiszem felakasztottak... Chris... - én aztán most nem nézelődök az ágy alá is kutatok semmi után, mivel még a festmény is azt mondja, hogy szarban vagyunk és hogy a nő valószínűleg ki akar nyírni minket a nevünk miatt, vagy a származásunkért és hogy jobb lenne lelépni, de hát. - De be... be vagyunk... zárva! - kissé kezdek pánikba esni. Zihálva sikerül csak kipréselni a szavakat és az utolsó hangok már inkább csak az egerek számára hallhatóak olyan frenkvencián sikerül őket megszólaltatnom. Próbálok én normálisan lélegezni, lehiggadni, de elég nehéz. Nem vagyok egy harcos alkat, hiszen otthonról is azért jöttünk a Roxfortba, hogy ne gondoljak arra a rémes gyilkosságra és most meg minket akar valaki meggyilkolni? Nem mondhatám, hogy különösebben jól kezelem a helyzetet, már konkrétan a sírás határán vagyok, de ha még könnyek nincsenek is, már totál ki vagyok borulva.
Agnese nagyi láthatóan ellentmondást nem tűr, mert csak arra válaszol, amire ő akar, és az egész helyzet, maga a ház is kezd nagyon gyanus lenni. A sajt láthatóan mérgezett, de minimum romlott, a rács az ablakokon, a kamu ajándékos dobozok nem azt jelzik, hogy itt tényleg valamilyen karácsonyi ismerkedős bulira várták volna őket. A helyzet kezd nagyon abszurd lenni, de talán jól is jön a hirtelen kényszerpihenő, hogy az ember viselkedésű macskák, s a különös cselédlány társaságából magára hagyják a nagymutert. A komornyik felkíséri a két fiatalt a vörös szobából az emeleti szobák egyikébe, és amikor már bent vannak, rájuk is kulcsolja az ajtót. Immár egyértelműen rabok. Kint a vihar egyre durvábban tombol, az eső csak úgy veri az ablakot, amin szintén rács van. A szobában elkezdenek mozdítani mindent, amit csak lehet, Charlotte valami hátsó kertre lát rá a rácsokon át, s mintha az erős szélroham lengetne valakit az egyik fán. Mintha.. valakit felakasztottak volna oda. Nem lehet, hogy a csúnya öregasszonyt a benzinkútról? Hát de az hogy lehet? Hiszen a kocsival ők eleve hamarabb értek ide? Chris mozgatja a festményeket,s az egyiken, amin egy kötögető fiatal lányka van, az illető meg is moccan, körbenéz a festményben, s kinéz, egyenesen rájuk. – Meneküljetek innen, mielőtt még ti is.. Ő már a halálotokon spekulál. Tudja, hogy Graves leszármazottak vagytok, és a külső dimenziókból akar megidézni valamit. Ahhoz, hogy uralhassa, a ti véretek kell.. – Aztán hátradől, s kötöget tovább, és már semmire nem reagál. Tovább mozgatják a bútorokat, és bár az ágyat nem sikerül, de alatta egy rácsos szellőzőjáratot fedeznek fel. Ám ott nem igazán jár a levegő, sőt, kifejezetten durva bűz jön onnan.. Viszont lehet, hogy az az egyetlen kiút innen? Már ha létezik olyan. Vagy ha lejár az idejük, akkor mindennek vége? A szüleik vajon tudnak erről az egészről, vagy eleve ez nem is a nagymama háza?
Lehet, hogy a szőke hajunkon kívül egyáltalán nem hasonlítunk, de ikrek vagyunk akkor is, huszonegy éve boldogítjuk egymást, és amikor a Roxfortba jöttünk az volt a cél, hogy Charlie-nak esélye legyen új életet kezdeni és elfelejteni a barátnőjét. Tudom, hogy jobban is lekommunikálhattam volna a dolgot, de azt is, hogy tisztában van vele, hogy jószándékból hallgattam, vagy hát nagyon remélem, hogy egyértelmű neki. - Igen, valami olyasmi, tudod, a lelke vagy mágikus lenyomata, vagy akármije bennem volt. - próbálom magyarázni, de kicsit szerencsétlenül, mert hát még soha az életben nem hallottam ilyesmiről és azóta se túrtam a könyvtárat, hogy találjak a történelemben más példát erre, nem az én stílusom. Mész és ütsz, az az én stílusom. A néni át akarja ugrani a szócséplést, a húgom pedig a gyomromért aggódik, de addigra már a számban az első falat sajt - ugyan még rágni nem kezdtem el - amit így nem éppen diszkréten köpök vissza egy szalvétába a szám elé emelve. Undi. Az egész hely kezd fura lenni, főleg, hogy a macskák se éppen úgy viselkednek, mint a macskák és a mancsukkal jelelnek, aztán szinte teljesen bambán nézem végig, ahogy az ablakpárkányról eltűnik a mókus. Felhőkölve pattanok fel én is, értetlenül bámulva ki, aztán kényszerítve a tekintetem, hogy visszaforduljak hozzájuk.- He? Mármint, igen, vécéznem is kéne, meg minden. - válaszolom zavarodottan és amikor Charlotte húzni kezd akkor én is megszorítom a kezét és követem a kis papucsban és rózsaszín köntösben, amit magamhoz vettem. - A macskák meg nem macskák... Talán a gyerekek, akikről beszélt az a vak vénasszony? Magamhoz akartam hívni őket, de nem úgy reagáltak, ahogy kellett volna, és a mókus, aki jött azt meg valaki nyakon csípte kint. - válaszolom, de lehet, hogy ezzel csak még jobban kétségbeejtem. Ráncolom a homlokom rendesen, de szokásomhoz híven inkább a kalandvágy és a kíváncsiság dübörög bennem, mintsem az életösztön, hogy kalap-kabát, húzzunk el innen. Pedig kiszaladhatnánk elhoppanálni, valószínűleg. - Sajnálom, tényleg. - biggyed le az ajkam, miközben leülök az ágyra. - Csak fél évvel azután volt, hogy átjöttünk, a VMS nyarán és fogalmam se volt hogy közöljem, hogy volt még egy testvérünk, de most már nincs. Nem is igazán volt alkalmam beszélni vele, egyetlen egyszer hallottam a hangját, amikor elbúcsúzott. - mondom, az emlékre azért kicsit eltompuló, réveteg tekintettel, aztán megrázom magamat és a jelenre koncentrálok. - Mi legyen? Mi van, ha mindent csak kamuzik és nem is a nagymamánk, hanem valami bestia, ami úgy csábít el minket, hogy belelát a fejünkbe? - tippelgetem, aztán fel is kelek az ágyról, amire leültem és elkezdem random nyitogatni a fiókokat, tapizni a festményeket, mindent, ami mozdítható, hátha még több gyanús dolgot találunk. Van egyáltalán közös családi fotó a házban? Bármi, ami igazolja, hogy tényleg anyánk anyja? A pálcámért ugyan nem nyúlok, de azért arra is fel vagyok készülve, ha a hugi úgy dönt, hogy inkább tipli. Mondjuk, ha a macskák emberek, ha a lányt bántja, akkor én vagyok olyan fajankó, hogy hősködjek, ahelyett, hogy elmennénk segítséget hívni. - Szegény mókuska, csak segíteni akart... - mormogom, miközben kutakodok, felsóhajtva.
Azért eléggé ledöbbent a hír, főleg amikor Chris elkezd beszélni. Valahol azért megértem, hogy nem akart ezzel terhelni, hiszen így is időbe telt mire nagyjából összeszedtem magamat a barátnőm halála után, de azért ez mégis csak olyasmi, amit legalább megpróbálhatott volna valahogy felvezetni. - Benned élt? - kerekedik ki a szemem. Azt hiszem ezt nem fogom tudni két pillanat alatt felfogni és feldolgozni. Beszélnünk kellene róla, de Agnese néni úgy folytja Chrisbe a szót, mint annak a rendje és én is kiszúrom a lány karján a sérüléseket. Elég fura az egész, sőt kezd kissé azt hiszem ijesztővé válni. Annyi eszem nekem is van, hogy ne kérdezzek rá, főleg hogy az étel is egyértelműen problémás, és persze a nagymama nagyon erősen próbálja tukmálni. - Túl sokat ettünk a vonaton, szerintem csak elcsapnánk a gyomrunkat. - nézek Chrisre is jelentőségteljesen, hogy lehetőség szerint esze ágában se legyen enni valamit, vagy venni a kajából. Mintha még a dobozok is üresek lennének, az egész valami színjátéknak tűnik, na de miért és mégis mi a fene folyik itt? - Igen, ez jó ötlet, majd szólj, ha jöjjünk, úgyis beszélnem kellene Chrisszel erről a testvérről... vagy mi. - ráncolom kissé a homlokomat, de elég hirtelen pattanok fel és ha kell, akkor megragadom Chris kezét, hogy szépen magammal vonjam. Bár gőzöm sincs merre, de a komornyik tuti mutatja az utat, de az lenne a legfontosabb, hogy minél előbb ketten maradjunk. Ha sikerül végre olyan helyre keveredni, ahol bevághatom magunk mögött az ajtót, akkor egészen lehalkított hanggal lépek közel a testvéremhez. Látszik rajtam, hogy eléggé meg vagyok ijedve, bár ha ő is látott fura dolgokat, akkor lehet hogy már ő is. - Valami nagyon fura itt... ugye? A dobozok nem is igaziak, nincs ajándék és... és az a lány lent. Olyan volt a karja, mintha le lett volna láncolva, vagy megsérült és mintha azt mondta volna tűnjünk el innen. Ijedt volt és már kezdek én is az lenni. Miért nem beszéltek sose a nagyiról a szüleink és... és honnan tudott arról... Igazán elmondhattad volna... - teszem végül hozzá. Azért egy csepp szemrehányás van a hangomban, de most sokkal fontosabbnak tűnik, hogy nagyon fura ez a hely és a nagymama is. Mi van, ha nem is a nagymamánk? Anyuék tényleg sose beszéltek róla, viszont ismer minket és tud Chris titkáról, ami biztosan nem volt nyilvános és nem beszélt róla senkinek sem. - Az étellel is baj van, nagyon furcsának éreztem. - teszem még hozzá, majd megpróbálom kicsit felmérni a szobát, körülnézni, megnézni az ablakokat, hogy itt is rács van-e rajtuk és automatikusan a pálcámat veszem elő. Azt hiszem le kellene lépni innen, minél előbb.
A fiatal lány, akire Charlotte ránéz, riadtan ingatja a fejét, remélve, hogy Agnese nagymama nem veszi mindezt észre. A cseléd nem szól semmit, de a csuklóin friss égésnyom van, mintha láncra lett volna verve valamilyen forró bilinccsel, vagy billoggal jelölték volna meg. A szöszi egyébként különös dologra lesz figyelmes, a karácsonyfa alatti ajándékok mintha csak üres dobozok lennének, a színház részeként, nincsen bennük érdemi tartalom. A néni mellesleges nagyon bosszankodó fejet vág, mert nem úgy alakul a beszélgetés, ahogyan eltervezte. – Fontos ez? A lényeg, hogy most itt vagytok. – Tukmálja az italt, s a sajjtálat, de a lány gyógyítói előképzettsége arra enged következtetni, hogy az étel vagy romlott, vagy mérgezett, butának kell ahhoz lennie, hogy ennek ellenére, a szájába emelje. A macskák nem indulnak meg Chris felé, de határozottan emberi pillantással méregetik a vendégeket. Az egyikük mintha még intene is a mancsával, hogy valahogy próbáljanak meg lelépni innen. Ahogyan a fiú druidaként állatkákat vonz ide, érzi, hogy a házban tömény sötét mágia uralkodik, és az élet felszínre hívásával semmi jó nem történhet. Azért a kinti kisállatok próbálkoznak, egy mókus ugrik fel az ablakpárkányra kintről, s buta fejjel bámul be, amikor két sötét kéz rámarkol az állatkára, és behúzza az éjszakába. Agnese néni mintha mindebből nem vett volna észre semmit. – Nos, lassan előkészülünk a vacsorával, addig kérlek vonuljatok vissza a szobátokba, hamarosan tálalunk, csengetni fogok. – Felemelkedik, a komornyik megjelenik, és szótlanul int, hogy kövessék fel az emeletre. A néni tekintete most kemény, ellentmondást nem tűrő, parancsnak tűnik ez az egész. A nappali falai egyébként vörösek, ami a legalapabb sötét varázsló ellenes képzettség szerint is a gonosz színe..
Maradok a könnyed vigyorgásnál, nem esek kétségbe akkor sem, amikor a néni kicsit kizökken vagy Charlotte attól tart, hogy kapásból kidobatom magunkat. Hát csak nem! Ha már ennyire készült, meghívott minket, vonatot intézett, kocsit intézett, ajándékozni akar, csak nem lehet olyan könnyedén elcseszni ezt a napot. Ahhhaaa... Átvedlek rózsaszínbe és ahogy letelepszünk amíg Charlotte az érkező lánnyal kezd el szemezni, addig én a macskákkal és közben félvállról eszegetem a sajtot, nem vagyok valami nagy gurmé, szóval csak úgy random válogatva, oda se figyelve, sőt, még a macskákat is megkínálom, ha jól tudom csipázzák. - Ci-ci-c... - kezdeném az egyik figyelmét magamra vonni, amikor meg nem hallom, hogy miről is fog szólni a történet. Azonnal elhallgatok, mint aki ismételten a fulladással küzd és kicsit kihúzom magam, miközben próbálom feldolgozni az egészet. Hát... ennyit arról, hogy megóvjuk a hugit az igazságtól, mert tök felesleges fájlalni a szívét, éppen elég, ha én szenvedtem az egésszel a VMS alatt és után. - Charlie, valamit el kell mondanom. - fordulok felé egészen komoly fejjel, ami persze igen csak nevetséges is lehetne, hiszen már rohadtul elkéstem a magyarázattal, nincs is más választásom, mint köpni, mert eljátszani nem fogom az értetlen és ártatlan előtte, az fix. - Talán mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel, de a VMS-en lett egyértelmű... volt néhány indokolatlan mágiakitörésem, amit senki nem tudott megmagyarázni, aztán egyre egyértelműbb lett, hogy nem vagyok egyedül. - hű, hát ez elég kreténül hangzik, mintha skizofrén lennék, de mivel a mami már felvezette, hogy hárman voltunk, talán érthető. - A harmadik testvérünk, aki nem született meg, végig bennem élt, elzárva, egészen addig csendben figyelve és amikor veszélyben volt az életem többször is megmentett, aztán... aztán egyszerűen elvált tőlem és az utolsó információm, hogy egy testrabló boszorkánnyal, Elenával harcolt és valószínűleg... mindketten meghaltak. - beszélek kicsit akadozva, szerencsétlenül, néha idegesen beletúrva a szőke hajamba, borzolva a tarkómon, hiszen már maga a téma is kikészít. Az pedig csak hab a tortán, hogy az egész környezetünk egyre hátborzongatóbb kisugárzást tol magából. - Úgy gondoltam vége és lezárult az egész és talán soha nem fog szóba jönni és minek mondjam el, ha alig tudok róla valamit, pedig... bennem volt. - teszem hozzá, afféle védekezésképpen, még a kezeimet is magam elé emelem, nem mintha attól tartanék, hogy az ikernővérem hirtelen meg akarna támadni. Kicsit neheztelve nézek sunyítva a néni felé azért, mert a karácsonyi családozást én nem egészen ilyen sztorikkal képzeltem. - Majd bepótoljuk egy nagycsaládos utókarácsonnyal. - nyögöm még ki, nem mintha már is ott tartanánk, hogy gyorsan elterelhetjük a beszélgetést.
// Druida RMA, részlet: "Kisebb testű állatok (béka, mókus) hívása, és egyszerűbb parancsok kiadása, de egyszerre csak egy állatnak."
Jó számok: 3,6,9
Christopher Graves carried out 1 launched of one 10 oldalú dobókocka :
