2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A helyiség az első emeleten található, s akik régebben járnak ide, mint 2 éve, azok halványan emlékezhetnek arra, hogy nem volt más ez, mint koszlott lomtár. Természetesen még azelőtt, hogy az új tanár - nevezetesen Grayson Paisley - kinézte volna magának, s kérvényt nyújtott volna be azért, hogy az övé lehessen. Azóta az ajtón kívülről cirkalmas betűkkel (és tíz különböző nyelven, hogy stílusos legyen) áll a következő felirat: "Professzor Paisley - Nyelvész, nyelvkutató". Aki belép az egy megbűvölt ablak előtt álló két fotellal, s közöttük egy parányi dohányzóasztallal találhatja szembe magát. A falak mellett végig könyvszekrények állnak ezen felül, s van még egy hangsúlyos állólámpája valamint egy földgömbje is, mely kinyitható és tárolóként funkcionál. Az "ablakon" kinézve mindig más táj tárul szem elé, éppen a helyiség tulajdonosának aktuális hangulatától függ, hogy mit bűvöl oda. Mindkét fotel fotelággyá alakítható, s az ablak előtti padból íróasztal "húzható elő", ha megemelik, mint valamiféle kompakt lakókocsiban.
Mit mondjak? Nekem sem megy, hogy ketté válasszam a tanárt, és az apámat... vagy legalábbis azt akit egykor annak tekintettem. Ettől olyan bonyolult, nehéz, sőt fájdalmas ez a szituáció. Képtelen vagyok eldönteni, hogyan kellene viselkednem, mit is kéne mondanom, vagy egyáltalán... Aztán meghallom a hangját, és igen az eltelt évek dacára valahol mégis kiérzem belőle a szemrehányást, hogy nem ezt várta tőlem. Nem ilyennek nevelt, és meglepte a főzetes kis húzásom. Arra hogy helyet mutat nem reagálok igazán. Nem tudok, és nem akarok leülni. Most nem. Nem békésen teázgatni jöttünk össze. És már most tartok tőle, hogy nem egy nap, vagy egy hét, de egy hónap is lesz ebből, ha még jobban összezörrenünk. Márpedig valami belül azt súgja ez elkerülhetetlen lesz. - Nyilvánvalóan nem gondoltam rendesen végig dolgot. Akkor szórtam volna még néhány fordító bűbájt is Ginára. - na nem mintha az használt volna bármit is valószínűleg. Bár létezik olyan fordító bűbáj, amivel néhány órára beszélhetsz egy-egy nyelvet, azért annak is megvannak a korlátai, és az anyanyelvű varázslók, vagy esetünkben nyelvész professzorok minden bizonnyal felfigyeltek volna az árulkodó jelekre. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem éppen ezt a választ várta. Főleg nem ebben a kissé cinikus, és annál hidegebb hanglejtésben. Hogy miért is tettem valójában? Magam sem tudom. Egyszerűen talán el akartam kerülni ezt a találkozást. Épp annyira, amennyire akartam is, hogy végre rám figyeljen, és ne ignoráljon tovább. Ez zavarosan hangzik? Nos, talán mert még én is zavarosnak érzem a vele kapcsolatos érzéseim. Ha apámról van szó egyszerűen képtelen vagyok józanul gondolkodni. Arra, hogy közli immár egy délutánból egy hét lett nem tudok mit mondani. Egyszerűen összeszorítom az ajkaimat, mielőtt valami meggondolatlan csúszna ki a számon, de félek ami késik, nem múlik. - Aki? Fejezd csak be a mondatot. Aki elhagyta az anyám, és engem. Aki cserben hagyott akkor, amikor leginkább szükségem lett volna egy igazi apára. Látod ez a baj. Képtelen vagyok választani. Mit is mondhatnék? Professzor úr? Az olyan személytelen, mintha sosem ismertük volna egymást igazán. Grayson? Így a keresztnevükön a barátok, haverok szólítják egymást, de mi azok sem vagyunk. Apa? Azt a lehetőséget önként dobtad el, amikor úgy döntöttél, hogy többé nem érdekel a sorsom. Lássuk be mindegyik verzió elég hülyén hangzik a számból, és egyik sem tűnik igazán helyénvalónak. De akkor mégis mi a fenék vagyunk mi egymásnak?- nem tudom, hogy menet közben ösztönösen mikor váltottam át inkább olaszra, vagy fokozatosan hogyan emelkedett a hangerőm magasabbra a kelleténél, de valahogy csak kicsúsznak a szavak a számon. Akármennyire is nem akartam belemenni, feltépni a múltat, annak még mindig vérző sebeivel együtt, egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni. Hát itt az alkalom, hogy a provokálásra mindent rázúdítsak végre, ami a lelkemet nyomja már jó ideje... - Most mégis mért érdekelnek ennyire a tanulmányaim? Mit számít neked, hogy mit csinálok?! Eddig sem érdekelt, akkor most hirtelen miért? Ha az apámat akarnád játszani, azt nem az elmúlt években kellett volna? Komolyan nem értelek. Összezavar a viselkedésed. Tökéletességgel ignorálsz, úgy sétálsz el mellettem a folyosón, mint egy idegen mellett, még csak esélyt sem adva semmilyen kommunikációra. Van fogalmad róla, hogy mennyire bántott, hogy semmibe veszel? Hogy még a diákjaiddal is többet foglalkozol, mint velem, aki egyszer a fiad volt? Úgy teszel mintha nem is ismernénk egymást? Most meg hirtelen úgy teszel, mintha fontos lennék?! Mi változott? Nem értem. Komolyan nem... Mégis mit vársz tőlem most? Mert nekem őszintén fogalmam sincs... - egyszerűen dől belőlem az elmúlt hónapok, évek sérelmei, az összezavarodottság, és fájdalom, és kérdések, amikre eddig nem kaphattam választ. Talán most... még akkor is ha megint nem épp a megfelelő hangnemet ütöm meg... És ez még csak a felszín. Az igazán fontos kérdésekig még el sem jutottunk...
ϟ”Eszetekbe jutott valaha, hogy ahol nincs harag, ott szeretet sincsen?”ϟ I'm Still Here
Messze nem vagyok tökéletes ember. Soha nem is voltam az, a büszkeségem - vagy egoizmusom, esetleg ez a kettő együtt - már gyerekként is megvolt bennem. Hogyha valamit elértem azzal ha nem is kérkedtem, de tisztában voltam, mint értékkel és nem álltam neki szégyellni miatta magamat. A tíz nyelv az tíz nyelv, s bár nem azért szerepel az ajtón, mert kérkedni akarok vele, ha az orromra koppintana bárki miatta egy vállvonással vállalnám azt is, ami nincs. Mert nem számít, hogy mit hisznek rólam. Ilyen téren cseppet sem. A kopogásra felkapom fejemet, s már lendíteném a pálcámat, hogy ajtót nyissak, amikor realizálom, hogy az imént pakoltam el, s nem éppen ok nélkül. Marad hát az, hogy a hagyományos, meglehetősen mugli, de hozzám elég erőteljesen passzoló módon nyissak ajtót Danynek. A kilincsre fonom ujjaim, majd kitárom előtte az ajtót, s félreállok az útjából, hadd lépje át nyugodtan a küszöböt. Amint beljebb kerül, becsukom mögötte a nyílászárót, s visszasétálok előbbi helyemre. Nem ülök le, inkább előbb helyet mutatok neki, hadd válasszon. Nem szándékom a klasszikus tanár az asztal mögött ülve korholja az asztalával szemben ülő diákot pozíció felvétele. - Fussunk felesleges köröket, vagy kezdhetünk a közepén és megtudhatom, hogy mégis miből gondoltad, hogy jó ötlet lesz tetézni a bajt azzal a főzettel? A „nem ilyennek ismerlek” frázist nem ejtem ki a számon, lenyelem inkább, de benne van a mondandómban, hiszen őszintén meglepett, hogy Daniel erre az egész százfűlé-dologra adta a fejét. Nem mondom, hogy fiam, nem mondom, hogy Daniel és azt sem, hogy Dany. Mégis a megszólalásomból valahogy felszínre bukik, hogy nem kezelem ezt a szituációt vegytisztán tanár-diák találkozásként. Egyszerűen nem megy, bármennyire is szeretném, de úgy vagyok vele, hogy nem is érdekel. Az irodám falai között magunk vagyunk, a tekintélyemet mint tanerőét nem itt kell fitogtassam és nem is szándékozom. - Az alapvetően egy délutánt felölelő büntetésből így lett mindjárt egy hét. Teszem még hozzá, mintegy mellékesen, pedig nagyon is fontos információt közlök így a fiúval. Nevezetesen azt, hogy nem ma találkoztunk itt e falak között utoljára. Muszáj, hogy megtanuljon alapvető dolgokat, egyrészt. Másrészt pedig semmi értelme annak, hogy kerülgessük egymást a Roxfortban. Aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie, mondják. Hát teremtett rá alkalmat magának Daniel, úgymond tudat alatt. - Válassz, kérlek. Maradjak professzor Paisley, vagy legyek ebben a helyiségben Grayson, aki.. Itt elhallgatok. Nem akarom folytatni, mert nem tudom, hogy mit mondhatnék. Hagyom hát, hogy a mondat megbicsakoljék, s inkább másutt folytatom. - Ahhoz, hogy a tanulmányaid során ne okozzon gondot a múlt, úgy vélem tisztáznunk kell pár dolgot. Elég idős vagy már ahhoz, hogy megtegyük. Add ki magadból. Nincs értelme, hogy állandóan közöttünk vibráljon, s emiatt ne tudj úgy tanulni, ahogy pedig képes volnál rá. Hogy provokálom-e? Egy kicsit igen. De csak egy hangyányit, épp csak annyira, ami alól még kibújhat, hogyha nem akar múltközösséget vállalni velem. Eldöntheti, hogyan tovább. ezúttal nem döntök helyette vagy épp a feje felett, mint annak idején.
Nem maga a büntetőmunka ténye, ami a legjobban fáj a mai napsütötte délutánban. Voltam már büntetőmunkán, - Piton jóvoltából többször is a kelleténél, valahogy az a határozott érzetem, hogy kifejezetten pikkel rám a vén Denevér - és el kell ismernem, hogy többnyire jogosan ilyen-olyan kis diákcsínyek miatt, de ezek nélkül unalmas lenne az élet nem igaz? Azonban a mai egész más. Hogy jogos-e a büntetés? Ha az órai viselkedésem tekintem, azt kell mondjam, igen az. Ha arra nézek, hogy ki akartam bújni a dolog alól, és Ginát is magammal rántottam abba a százfüléfözetes balhéba, ami 100%-ig az én ötletem volt, akkor is az. Ő csak a főzetet, illetve saját magát adta dologhoz. -tekintve engem kész életveszély bájitalkészítésre kényszeríteni- Így nem csak nekem, de következő büntetőmunkán a vörösnek is meg kell jelennie az apámnál. Ezért tartozom egy bocsánatkéréssel neki, azt hiszem. A mait is csak azért úszta meg, mert Pitonnál van épp jelenése, ami nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb-e számára. Elkerülhettem volna ezt az egészet, ha az elejétől hallgatok a barátaimra Serára, Sidneyre, Gillyre, sőt még Ginára is, és még az óra előtt felkeresem Őt, hogy tisztázzam a helyzetünk? Valószínűleg igen. Másképp kellett volna kezelnem ezt az egész szituációt? Minden bizonnyal. Mindettől azonban nem fáj kevésbé. Nem vagyok kevésbé dühös Rá. Annyi mindent szeretnék a fejéhez vágni, és kérdezni, és átlátni a pókerarcon, és megérteni Őt. De tényleg. Csakhogy egyszerűen képtelen vagyok rá. Akárhogy is, befordulok az első emeleti folyosóra, melyen az említett iroda található. Csak a szemem forgatom meg némi gúnyos cinizmussal a cirkalmas betűket látva. Komolyan 10 nyelven? Elég lett volna csak angolul kiírnia, hiszen itt az angolt beszéli mindenki. A többit meg? Nos elvétve egy-egy diák, egy-egy nyelvet ezek közül. Leszámítva engem persze, de az más. Minden tekintetben. De akkor is, ezt az egoizmust... Chhöö... Ha nem lenne büntetőmunkához hangolt, érzelmektől túlfűtött keserű kedvem, talán még fel is nevetnék az ajtót látva. Ami két éve még valami takarítószer tár, vagy lomtár, vagy mi a franc volt. Hogy nem tudott még mindig az maradni... Minden esetre végül csak elengedem a dolgot, és felsóhajtok. Kopogásra emelem a kezem. Itt az ideje felelősséget vállalnom a saját jelenbéli viselkedésemért, -mert ha másra nem is, de szeretett családom a felelősségvállalásra, és kötelességtudatra megtanított egész kis koromtól fogva - másrészt ideje kérdőre vonnom Valakit a múltbeli tettei miatt. Mert előbb utóbb mindennek megvan a maga következménye. Nem igaz? Belépek a szobába. Alig pillantok körbe. Egyszerre annyira idegen, és mégis ismerős környezet. A vállamról az iskolatáskám lecsúszik a földre a lábam mellé. A tekintetemmel az apám tekintetét keresem. Ezúttal igyekszem azt tartani. Nem mint kiskoromban, amikor inkább fixen a cipőorromat fixíroztam, ha megszidott valamiért. Hang azonban nem jön ki a torkomon. Még egy kósza köszönés féle sem. Mit is mondhatnék? Hogyan is köszönhetnék neki ennyi idő után? "Szia apa! Mi újság?" vagy "Üdvözlöm Professzor úr! Hogy van ma?" Valahogy egyik verzió sem tűnik idevalónak, sem helyénvalónak ebben a szituációban. Akkor mégis hogy foghatnék bele mindabba, amit közölni akarok? Így jobb híján csak állok a szoba közepén megannyi érzelemmel, fájdalommal, haraggal, és még több kérdőjellel a tekintetemben, várva valamiféle kezdeményezést.
ϟ”Eszetekbe jutott valaha, hogy ahol nincs harag, ott szeretet sincsen?”ϟ I'm Still Here
"Szülönek lenni nem részfoglalkozás. Inkább tornászmutatvány. Ha az ember elengedte a trapézt, lezuhan; soha többé nem kapaszkodhat vissza.
Daniel és Grayson
[You must be registered and logged in to see this image.]Every word I try to choose Either way I'm gonna lose Can't take the ache from heartbreak
Nem számítottam arra, hogy egyszerű menet lesz, de azért azon, ami történt mégis sikerült a kelleténél jobban felháborodjam az iroda magányában. Már tíz reparo varázslaton is túl vagyok, de még mindig nem érzem úgy, hogy kellően ki tudtam tölteni a mérgemet a helyiség különböző dekorációs elemein. Kamasz. Tudom. Haragszik. Jogos. Meglepett? Nem. Más lennék a helyében? Határozottan. Hibáztatom? Nem. De ettől még úgy érzem, hogy széttép belülről a szituáció. Ledobom magam az összecsukott fotelágyra, a pálcát behajítom a kisasztal fiókjába. Hogyha nincs kéznél, akkor nem is fogok törni-zúzni, mert nincs amivel azonnali megbánástól fűtve javítást küldjek a tárgyakra. Alapvetően hűvös indulatú embernek ismer a világ és nem kívánok ezen változtatni. Csak akkor tombolok, hogyha egyedül vagyok és akkor sem észvesztő mértékben. Az egyedüllét viszont megedzett a negatív irányban. Megszoktam, hogy senkit sem érdekel mit teszek és senkinek nem kell sem jó, sem semmilyen példát mutatni. Éppen ezért könnyebben is dobom le a bicikliláncot, hogy azután ne legyen elég a méreg okozója, de még bűntudatom is legyen saját ostoba fajankó viselkedésem miatt. Nem vagyok száz százalékig biztos abban magánemberként, hogy hasznos ötlet volt ezt a büntetést Daniel nyakába rónom. Hiszek abban, hogy kell fegyelmezni kell és ha nem megy magától, akkor külső ráhatással, de a kettőnk jelen helyzetében nem biztos már így utólag, hogy előrefelé fog majd mutatni az, hogy még jobban feltüzeltem őt. Tanárként viszont ez volt a helyes cselekedet. És apjaként is ez lett volna, hogyha az előzmények nem állítanak elénk olyan tükröt, melyben gyűlölöm látni magunkat. Tudom, hogy az én hibám, de ettől nem lesz kellemesebb. Türelmesen várok arra, hogy megérkezzen. Abból, amilyen volt kisfiúként, s amiket a kollégáktól hallottam róla még mindig úgy vélem, hogy a kamaszos hévnél és dacnál erősebb lesz a tisztesség- és kötelességtudata. A büntetés nem vicc, nem apjaként hanem tanáraként szabtam ki rá, s Dany nem az a kifejezetten lázadó-rendbontó típus. Aligha hiszem, hogy épp miattam adná mégis ilyesmire a fejét. Bár rég volt már, hogy ismertem minden rezdülését. Változhatott is, ahogy mind változunk. Egyben vagyok csak biztos: egyikünk számára sem lesz sérülésmentes az újabb találkozás. Már csak a mérték az, melyet nem ismerek.
A helyiség az első emeleten található, s akik régebben járnak ide, mint 2 éve, azok halványan emlékezhetnek arra, hogy nem volt más ez, mint koszlott lomtár. Természetesen még azelőtt, hogy az új tanár - nevezetesen Grayson Paisley - kinézte volna magának, s kérvényt nyújtott volna be azért, hogy az övé lehessen. Azóta az ajtón kívülről cirkalmas betűkkel (és tíz különböző nyelven, hogy stílusos legyen) áll a következő felirat: "Professzor Paisley - Nyelvész, nyelvkutató". Aki belép az egy megbűvölt ablak előtt álló két fotellal, s közöttük egy parányi dohányzóasztallal találhatja szembe magát. A falak mellett végig könyvszekrények állnak ezen felül, s van még egy hangsúlyos állólámpája valamint egy földgömbje is, mely kinyitható és tárolóként funkcionál. Az "ablakon" kinézve mindig más táj tárul szem elé, éppen a helyiség tulajdonosának aktuális hangulatától függ, hogy mit bűvöl oda. Mindkét fotel fotelággyá alakítható, s az ablak előtti padból íróasztal "húzható elő", ha megemelik, mint valamiféle kompakt lakókocsiban.
