2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Már alig beszélünk néhány szót, abban is elutasít, így kezd elszállni az a jóérzés, amit azután szoktam érezni, hogy valakit meggyógyítok. Hiába meríti ki a mágikus tartalékaimat, mindig jól esik, hogy segíthettem, hogy jobbá, egyszerűbbé, fájdalomentesebbé tehettem valaki életét, mikor hogy, de most… Most annyiszor állít le, hogy lassan gondolatban visszakerülök abba a másik világba, ahol én csak segíteni akartam, barátkozni, de Jake ugyanilyen hideg és elutasító volt, magának való, és semmit sem akart tőlem. Hát, Wyatt se. Még a léptei is sietősek, ami nekem meg se kottyan, hiszen egészséges vagyok, mint a makk, de az ő sérülésével ez kész szenvedés lehet. Csak aggódva pillantok rá a szemem sarkából, mást nem tehetek, hiszen ha ennél egyértelműbben mondja el, hogy hagyjam békén, akkor már a homlokára írná ki. Szeretném elfedni, de nem vagyok annyira jó színész, hogy milyen csalódott vagyok, csak úgy süt belőlem, ahogy meghallom, hogy még felsétálni se szeretne együtt. Nem akarok butaságot bebeszélni magamnak, nem akarok arra gondolni, hogy a csillagok alatt milyen rosszfiúsan jóképűnek tetszett néhány perccel korábban, butaság is lenne, hiszen egyértelmű, hogy még barátok sem lehetünk semmiképpen, nem hogy többek. Én az agresszió ellen élek, ő pedig készen lenne megölni valakit, én a falka elve szerint élek, ő pedig magányosan, senkiben se bízva. Hiába vagyunk farkasok, hiába vagyunk Griffendélesek, ez egyszerűen nem elég. - Rendben. - válaszolom egyszerűen, bár néha talán jó lenne, ha nem lennék ilyen érzékeny és meg tudnám játszani a nemtörődömséget, de ez nem így megy. Végül puszta sajnálatból még is megköszöni, hogy segítettem, de én csak bágyadtan elmosolyodom és halkan felsóhajtva válaszolok. - Szívesen. - jön ezúttal is az egyszavas, tőlem nagyon is szokatlanul, de úgy tűnik, hogy egész egyszerűen elfáradtam. Hiszen a gyógyítással lényegében a saját élet erőmet és varázs energiáimat osztom meg és még előtte is aktív voltam, nem csoda, hogy már elfogyott a kraft. A kúriába tartok én is, sőt, a hálótermem a lépcsőkből nyílik, de a lehető leghamarabb elkanyarodom a manók konyhája felé, ha kérdezi, bár nem hiszem hogy fogja, akkor éhséggel megmagyarázva, ha nem, akkor csak csendesen elköszönve és jóéjt kivánva. Az egészsége miatt itt már nem aggódom, még ha hirtelen felindulásból úgy dönt, hogy nem akar beállítani a Gyengélkedőre, valószínűleg reggelre már kutya baja se lesz. Legalább is senki se nézné ki belőle, hogy egy nappal korábban majdnem halálos sebeket kapott. A manók konyháján még jó pár percig üldögélek egy bögre forró leves felett, míg el nem álmosodom és úgy ítélve, hogy már esélye sincs, hogy összefussunk, fel nem megyek a lépcsőkön keresztül a hálótermembe.
// Én is köszönöm, nos... hát... nem lett szerelem első látásra... //
Azzal, ha beismerném,hogy az érveiben van bármiféle igazság, azt is beismerném, hogy valami baj van velem, de mivel ez utóbbit nem így gondolom, mégis mit kezdenék észérvekkel arról, hogyan kellene viselkednem, vagy épp állnom Billyhez? Nem látom azt, hogy baj lenne velem, hogy másképp kellene látnom az életemet, vagy akár másképp kellene másokhoz állnom, vagy azt bevallani, hogy nekem nem jó ez így. Az ember, ha beleszokott egy életritmusba, ami esetemben az, hogy egyedül vagyok, nem könnyen ismeri be, ha az úgy nincs jól. Nekem pedig ez megfelelő, azzal foglalkozom, ami érdekel, másokkal egyáltalán nem és persze nem igazán érdekel mások véleménye nagyjából... semmiről sem. - Nekem nincs szükségem rá. - jelentem ki végül és ezen az sem segít, amikor egyértelműen úgy érzem, hogy valaki figyel, ő pedig ezt azzal kezeli le, hogy minden bizonnyal csak a történtek miatt kissé túl vannak pörögve az idegeim, mintha minimum üldözési mániásnak állítana be. Talán van ebben is valami, de hogy ezt nem vállalom fel, az is biztos, csak szimplán zokon veszem, hogy nem hisz nekem. Inkább amennyire tudok gyorsítok a lépteimen, hogy minél előbb végre a Roxfortba érjünk és a kínos beszélgetésnek arról, hogyan is kellene jobban lennem és hogy mennyi baj van velem, végre vége szakadjon. A sérüléseimet még így is érzem, de egyszerűen kizárom a fájdalom részét és nem szándékozom igazán lassítani. - Kösz, ezt már megoldom. - vágom rá azonnal, amit minden bizonnyal sejthetett is, mármint hogy valószínűleg nem lesz igényem a társaságára, hogy tükröt tartson elém, amibe én nem akartam önként belenézni. De mégis indulás előtt azért egy pillanatra megtorpanok. Tudom, azért azzal tisztában vagyok, hogy segíteni akart, mégha nem is tetszett a dolog, és igazán nem kellene ennyire... undoknak lennem vele. Nem érdemli meg. - Köszönöm... hogy segítettél! - bököm ki végül egy csepp hezitálás után, hogy aztán tényleg belökve a kaput maximum előre engedjem, ha ő is befelé tart - mert hát hová menne lassan az éjszaka közepén - és aztán elköszönjek egy odamorrant sziával, hiszen nem egyfelé megyünk.
Megvonja a vállát, de hiába lehetséges, hogy azt hiszi, hogy őszintén válaszol, valamiért nem hiszek neki. Az egész testtartása frusztrált, minden második percben akármit mondok, kihozza a sodrából, lehetetlen, hogy tényleg elviseli azt, amit mondok és el tudja hinni, hogy csak a véleményemet közlöm, és nem az agyát akarom kimosni. Vélhetően valami ilyesmit hisz a mentálmágusokról is, nem csak rólam, pedig biztos vagyok benne, hogy a hasznára válna egy beszélgetés, csak… Csak ahhoz neki is úgy kell éreznie, hogy akarja. Ha valakit kötelezően vesznek kezelésbe, ezerszer lassabban indul el a gyógyulás útján, mint az, aki tudatosan figyel magára, ott van fejben, és akarja ezt az egészet. Ám mivel azt mondta, hogy nem győzhetem meg, így kínomban az ajkaimba harapok és szinte úgy viselem el a következő szavait is, mintha egy rossz gyerek lennék, akit egy felnőtt leszid a naivitásáért. A tizenéves énem már lehet, hogy a szeméből dörzsölné ki a könnyeket, de azért én megéltem már annyit és van egy olyan felelősségteljes hivatásom, hogy ne törjek meg olyan gyorsan. - De megpróbálhatom. Már ha valaki azt akarja, hogy megmentsék, hogy jobban érezze magát. Ha nem, akkor tényleg nem tudok mit tenni. - válaszolom vissza, de a mindig kedves, mindig nyitott tekintetemben ott van a csalódottság, talán még a megbántottság is. Hát, nem véletlenül nem lettünk soha barátok, hiába koptattuk ugyanazt az évfolyamot és töltöttük az időnket ugyanabban a klubhelyiségben majdnem tizenkét évig. Összevonom a szemöldökömet, érzem a feszültségét, érzem, hogy pattanásig figyel és neszel, így én is inkább elhallgatok. Nem csak azért bólintok végül komolyan, mert tudom, ha továbbra is azt mondanám, hogy csak a sérülései játszanak vele, akkor jönne a következő robbanás és talán egyben az utolsó is, mielőtt faképnél hagyna, hanem azért, mert a varázsvilágban minden megérzésnek jobb hinni. Sosem volt jellemző rám, hogy lekicsinyelném mások képességét vagy tudását, így hát ahogy megindul azonnal követem, és még percekig meg sem mukkanok, csak nézem az erdőt, néha az eget, néha pedig az arcélét, amit az éjszakai fény megvilágít. Mint egy szobor, egy durva faragású, markáns szobor, amit ilyenre szántak, hát ilyen is marad, örökké. Mikor belépünk a Roxfort birtokára azért kicsit fellélegzem, tudom, hogy az iskola bűbájai nem fognak átengedni illetéktelen behatolót, főleg támadó, ártalmas szándékkal, bár az az igazság, hogy pontosan fogalmam sincs, hogy még is mire képesek ezek a bűbájok, sosem jártam utána. Csak elhittem, hogy a Roxfort a világ egyik legbiztonságosabb helye, főleg, amikor Dumbledore professzor is itt van. - Felkísérjelek a Gyengélkedőre? - kérdezem meg végül, nagyon hosszú csend után, hiszen szívesen felmegyek vele, de az nem jelenti azt, hogy ő egy perccel is tovább szívesen van a társaságomban. Billy itt nem fogja megtámadni, az állapota stabil, lehet, hogy még ezalatt a séta alatt is regenerálódott egy keveset és nincs is szüksége rám a lépcsőknél.
- Nem baj, amíg nem próbálsz meggyőzni, hogy úgy kellene látnom a világot, ahogy te. - vonom meg a vállamat. Engem aztán nem izgat, hogy mit gondol az emberekről, de akkor igen, ha már az én életembe folyik bele, mint ahogyan megpróbálta volna megmenteni Billyt, vagy hogy igenis láttam minden rezdülésén, hogy mennyre nem ért egyet azzal, hogy végezni akarok vele és nem pedig békejobbot nyújtani. Ahhoz pedig semmi kedvem, hogy megpróbáljam megértetni vele, vagy meggyőzni róla, hogy miért gondolom úgy, ahogy és hogy ehhez minden jogom meg van. Nem fogok felkeresni valami dokit sem, csak mert szerinte nincs valami rendben velem. Nem kell mindnekinek egyformának lenni, vannak magányos... farkasok is. - És akkor? Igazán nem a te dolgod, hogy mi történik velem. Mindenkit nem menthetsz meg és nincs is értelme. - nem azt mondom, hogy engem sincs, vagy netán úgy vélem az életemnek ne lenne értelme. Egyszerűen csak nem veszem túlságosan komolyan magamat és ha az lesz a vége, hogy túlzásba viszem Billyvel és ott hagyom a fogamat, hát akkor ez lesz, de legalább tudni fogom, hogy kiálltam a többiekért és megmaradt a becsületem, mert nem hunyászkodtam meg előtte és nem adtam fel. Nekem ez fontosabb, mint az életem és mivel nincs, akinek ezzel rosszat tennék, hiszen nincs aki komolyan hiányolna... nem édesmindegy? Persze Emma bizonyára szomorú lenne, de ő meg technikilag akárkiért szomorkodna. És akkor jön a furcsa érzés arról, hogy valaki figyel, Emma pedig természetesen magyarázni próbálja miért látom már megint rosszul, azaz jelenleg érzem. - Nem én... én biztosan... - elhallgatok, megkeményedik a tekintetem és hátrébb lépek. - Valaki volt a fák között. - szögezem le végül, ezzel már előre beléfolytva a szót, ha megpróbálna már megint meggyőzni valami olyasmiről, hogy talán a sérüléseim láttatták velem, vagy szimplán üldözési mániám van és azért érzékeltem ilyesmit. - Menjünk! - jelentem ki végül, újra láthatóan elzárkózva és az arcomra is visszatér az eddigi keménység és konok pillantás, amivel előre meredve indulok tovább az ösvényen az iskola felé. Csak érjünk már oda! Nincs kedvem további magyarázkodáshoz, sem győzködéshez, hogy miért is kellene segítéget kérnem, meg hogy miért legyek óvatosabb.
Nem láthatok a fejébe, pedig akkor biztosan rámutatnék, hogy inkább fekete a szemében minden és mindenki, mintsem szürke. Hiszen alig vannak barátai, magányosan és főleg dühösen éli az életét, gyilkossággal akarja megoldani a gyilkosságot, nem tűnik egyáltalán boldognak a bőrében és az életében, mintha már huszonévesen nem is lenne miért élnie. Vajon mik a tervei? Miért tanult tovább, mi az álma? Nem tudok másra gondolni, miközben lopva rápillantok a rosszfiús vonásaira, minthogy annyi kérdésem lenne, boldog, reménnyel teli kérdésem, de ha feltenném itt és most, talán hülyének nézne, felelőtlennek, felszinesnek, hogy élet-halál kérdésről a biztató jövőre váltok. - És az baj? Hogy nem ugyanúgy gondolkozunk? - kérdezek vissza, teljesen komolyan, ugyan türelmes, kedves tekintettel, nem provokálni akarom, csak valóban úgy gondolom, hogy minél különbözőbb embereket ismerhetek meg, annál szélesebb lesz a látóköröm és annál jobban kiismerhetem a világ működését. Persze tekintve, hogy a medimágus szakma rengeteget követel, az én életemből az egyetemista ismerkedések kimaradt, így csak a szaktársaimat, betegeimet, az ispotályokban a feletteseimet ismertem meg jobban, és persze azt a néhány aurort, akikkel a helyszínen dolgoztam. - Nem akarom megmondani, hogy milyen legyél. - válaszolom gyorsan, egy kicsit talán zavarban. Sokszor estem korábban is abba a hibába, hogy másokra erőltettem a törődésemet, akkor is, ha nem nagyon örültek neki, mint például Jacobbal a másik világban, miután megtudtuk, hogy kik is voltunk előző életünkben. Nem akarom elijeszteni, nem akarom, hogy azt higgye, hogy gyökereiben meg akarom változtatni, mert… mert nem akarom, nincsen hozzá semmi jogom és ezzel tisztában vagyok. Persze betartani nehéz, nem mondta senki, hogy egyszerű, és emberből (is) vagyok, rengeteg hibát vétek, de… - Csak azt szeretném, hogy rendben legyél. Lelkileg és persze fizikailag is. Tudom, hogy gyorsan talpra fogsz állni, de amikor rád találtam… Nagyon rossz bőrben voltál. Ha a törött bordád átszakítja a tüdődet és túl későn érkezem, akkor nincs az a farkasálom, ami képes lett volna helyrehozni. - válaszolom, ezzel igazából csak arra célozva, hogy legyen nagyon óvatos, bármit is akar csinálni, mert nem halhatatlan és fiatal még, annyi mindent letehet az asztalra. Miért kockáztatja így az életét? Miért egyedül? - Ha az én szerettem haláláért felelne valaki, akkor én se lennék csak úgy megbocsájtó… - suttogom halkan, már az orrom alatt, mert valahogy érzékelem, hogy Wyatt figyelme mintha elszaladna rólam és elsőre annak tulajdonítom, hogy egészen egyszerűen rám unt és tehernek érzi a tanácsaimat vagy az egész beszélgetést. Ahogy megtorpan azért meglepetten hőkölők én is vissza, a tesbeszédéből fürgén olvasva húzom meg magam mögötte, miközben elkezdem pásztázni az erdőt körülöttünk. Lehetséges, hogy én nem találtam meg Billy-t, de talán ő ránk talált volna? Lélegzet-visszafojtva figyelek, de az égegyadta világon semmit se látok, szaglok, érzékelek így néhány pillanattal később a feszültségem kissé furcsálkodásba csap át. Nem szoktam megkérdőjelezni senkinek az erejét vagy megérzését, de Wyatt tényleg nagyon lesérült és rengeteg gyógyításon esett át, míg a mély álom is gyógyította, így talán… - Talán csak az érzékeid zavarodtak össze. - suttogom halkan, miután kivártam néhány pillanatot és semmi se történt. Persze azt nem tudhatom, hogy Wyatt érzése arról, hogy figyelik nagyon is valós, de fizikailag senkit se sikerül kiszimatolnia, csak a tarkóján a pihék, amik vadul borzolódva maradnak jelzik, hogy igen is az előbb történt valami. Lassan tompul az érzés, mintha akárki is lett volna, visszahúzódott volna, vagy éppen teljességgel visszavonult, de akkor is a fiúban marad az a kellemetlen érzés, hogy nem tudja ki, nem tudja honnan, de figyelte őket.
Mennyire sablonosnak is érzem azt, amit mond. Mintha a világ fekete és fehér lenne benne jóval és rosszal, pedig az én szememben a világ szürke és vannak dolgok, amiket nem lehet egyértelműen jónak, vagy rossznak besorolni, legalábbis ha a saját tetteimet kell lajstromba venni. Az én szememben, amit Billy tett megbocsáthatatlan. Nem, nem mentem volna utána, hogy megkeressem, sosem merült fel bennem, ő viszont felbukkant itt és nem tudom, hogy mi az oka, de őszintén szólva esélyt sem akarok adni neki, hogy megpróbálja megmagyarázni, amit tett és az sem tetszik, hogy Emma ezt teszi helyette, még ha másnak is próbálja beállítani. - Nincs rá szükségem, úgy sem hiszem, hogy ugyanúgy gondolkodunk a jóról és a rosszról. - higgadok le valamelyest az előbbi felcsattanás után, de ettől még a szavai nem érnek el nálam kellő hatást. Én ott voltam, ő nem. Emlékszem rá még mindig, hogy mennyi volt a vér, arra is, hogy milyen meglepettség ült annak az aurornak a szemében, amikor a fához kentem és milyen volt, amikor kihúnyt a szeméből a fény... Ha azt nézzük akkor az is rossz tett volt, még sem az Azkabanban nőttem fel, hanem a Roxfortban, tehát a jó és a rossz nem fekete és fehér. - Tudom. - sóhajtok végül egyet, mert persze tisztában vagyok vele, hogy nem akar rosszat. Emma nem olyan, hiszen képes lett volna megkeresni Billyt, hogy meggyógyítsa, de ez még sem olyasmi, amin változtathat, ahogyan rajtam és a gondolkodásomon sem. Nem lehet valamit szavakkal megoldani, meg észérvekkel csak úgy. - Tényleg tudni akarod a választ? Ha neked tenném fel a kérdést úgyis azt mondanád, hogy nem, mert szerinted megbocsátónak kellene lennem és könyörületesnek. - kitérek talán újra, talán egyszerűen tényleg úgy vélem, hiszen mégis mit segíthet valami doki, hogy rendbe tegye az ember fejét csak úgy hipp-hopp? Nem olyan könnyű. Talán nekem csak az segít, ha lezárom a múltat, ha lezárom Billyvel, miután most visszatért. Talán semmi sem változtatna rajtam, ahogyan azt egy Emma típusú ember várná. Végtére is nem épp boldog körülmények között nőttem fel, nem lesz hirtelen jókedvű, szirupos, szőke herceg. Aztán hirtelen megtorpanok. Valahogy automatikusan állok be Emma elé, mintha talán valamelyest védelmezni próbálnám, miközben azt sem tudom, hogy mitől kellene és hogy milyen irányból. - Valaki van itt... - suttogom egészen halkan, beleszagolva a levegőbe, mert a szemem nem hatol át a sötéten, nem engedi, hogy észrevegyem azt, akit kellene, pedig biztosra veszem, hogy nem vagyunk egyedül. Emma remélem érti a helyzetet és nem moccan, talán jó lenne, ha néhány pillanagit levegőt se vennek, hogy minden zaj és szag tökéletesen behatárolható legyen.
Nem tudja, hogy én hogyan nőttem fel, és én se tudhatom pontosan, hogy vele mi történt a múltban, ha nem meséli el, márpedig az elmúlt tizenkét évben ez az első alkalom, hogy tényleg beszélgetünk, és most is csak azért, mert halálos veszélybe került. És most is úgy, hogy minden egyes mondatával tudatosítani akarja bennem, hogy nekem ehhez a legkevésbé sincsen semmi közöm, ne avatkozzak bele, nem kell segítség, egyedül akarja megoldani, megölni, én pedig... Én pedig nézem őt, próbálok türelmes lenni és megértő és közben belülről aggodalomtól elhűlten haldoklom érte. - Igazad van, nem ismerem. És nem neki keresem a kibúvókat, hanem neked a lehetőséget, hogy jól cselekedj. - vallom be, hiába csattan fel szinte dühösen. Eszembe se jut, hogy megütne, hogy árthatna nekem, hogy született vérfarkasként talán még a született képességével is elhallgattatna, én sosem gondolok ilyesmire, a legjobbat feltételezem az emberekből, ez a baj. Meggyógyítottam, hazakísérem, segíteni szeretnék, ha semmiből sem kér, akkor szép lassan majd eljut a tudatomig, de nehezen. Ha valaki az egész életét gyógyítással töltötte, az ekkora lelki sérülés mellett nem tud csak úgy elsétálni. - Akár... - válaszolok visszafogottan, kicsit elfúló hangon, mert nem tudom, hogy újabb dühös válasz érkezik, vagy megérti, hogy csak jót akarok. - Wyatt, ma meséltél először erről az egészről, én... nem is igazán tudom hány éves voltál, Maggie hány éves volt, vagy az, aki miatt az egész történt, Billy mennyi idős volt, hogy történhetett, sajnálom, ha rossz következtetéseket vonok le, de akármit is mondok csak jószándékkal teszem. - vallom be, ha arra van szüksége, akkor itt az alkalom, hogy visszavonulót fújjak. Ugyan elhagytuk a falkámat, ugyan irtózatosan fájt a hiányuk, de én soha nem öltem meg senkit, a szüleimmel nőttem fel, nem is halt meg nagyon rokonom, a halál elkerült, és az életemet tettem fel rá, hogy mindenki mást is megóvjak tőle. A múltját nem lehet megváltoztatni, de hogy a jelenben mit cselekszik, azt igen. Lehet, hogy nem tisztem azt mondani, hogy mi a jó és mi a rossz, de szólás szabadsága van és nem hiszek abban, hogy a bosszú mindent megold, így hát... Még pár percig egymás mellett kell sétálnunk, vagy beszélgetve, vagy veszekedve, vagy néma csendben, de együtt. - És segített valamit? - kérdezek rá, picit összevonva a szemöldökömet, mert valami a válaszában még sem stimmel, mintha kicsit megkerülte volna a dolgokat. Ahogy sétálunk csendben Wyatten hirtelen furcsa borzongás szalad végig, az egész teste libabőrössé válik, főleg a tarkója és az ösztönei azt súgják, hogy nem vagyunk egyedül, valaki figyelni, valahonnan, azonosíthatatlan irányból, de eltéveszthetetlenül közelről... Üldözési mánia lenne amiatt, mert Billy megjelent? Vagy tényleg ő van valahol a fák között és követi őket...? Senki sem mutatkozik meg és hiába keresné a tekintetével, senkit se lát, akármilyen éles a farkasszem a csillagokkal megvilágított éjszakán.
Bármennyire is érzéketlennek tűnik akkor is tisztában vagyok azzal, hogy Emma mennyire másképp láthatja ezt az egészet. Annak tudom be, hogy kívülálló, hogy nem élte át azt, amit én, hogy nem tudja milyen, ha kétszer is kihúzzák a talajt a lábad alól.Nem is várhatom el tőle, hogy megértse, azt viszont igen, hogy ne próbálja megváltoztatni a gondolataimat, ezért bármennyire is óvatosan kérdez vissza, én ennek ellenére kissé felcsattanok, mert tudom hogy mire megy ki a kérdés. - Ne keress neki kibúvót! Nem is ismered. - én igen, Billy mindig fejjel ment a falnak és tisztában volt azzal, hogy mit nem szabad. Tökéletesen tudta, hiszen ő volt a legidősebb, amikor én tizenegy, akkor ő már tinédzser volt. Tudta jól, hogy amit művel annak durva következményei lesznek és nem is csak arról van szó, hogy aztán ránk támadtak. Tudta, hogy ott emberek vannak, láttam a pillantásán, amikor reggel felébredtünk. Elégedett volt magával, a művével, hogy mind úsztunk a vérben és képtelen volt belegondolni, hogy ez mijen trauma lesz majd nekünk, akik csináltuk. Nem számít, hogy nem szándékosan teszed, hogy nem vagy tudatodnál akkor is hatással van rád, ha mások miattad halnak meg. Azóta viszont már eltelt több, mint tíz év, már képes vagyok kezelni, ha valaki az én kezem által leheli ki a lelkét és ha Billy visszajött, hogy bajt csináljon az csak is az ő hibája. - Úgy érted valami dokival? - szökik fel a szömölököm sejtve, hogy a kérdése mögött mi lapul pontosan és cseppet sem tetszik. - Nem igen volt választásom, aurorok találtak ránk, szerinted csak úgy elengedtek volna ide, ha előtte nem próbálják meg rendbe tenni a fejemet, ahogyan ők mondták? - kitérő válasz azért ez valahol, ezt még Emma is jól érezheti. Az egy dolog, hogy több, mint tíz éve egy kisgyerekkel, aki elég sokkos állapotban volt megpróbáltak elbeszélgetni, de az már nem most volt. Azóta természetesen nem foglalkoztam a dologgal, amikor nagykorú lettem már nem tartoztam más felügyelete alá, így ezek a kötelező körök is elmaradtak. Így megy ez, ha már felnőttnek minősülsz a korod okán simán elengedik a kezed. De ez nem jelenti, hogy nincs senki, Lupin professzor segített már néhányszor, a farkasölő főzetet is tőle kapom, vele beszélgettem már néhányszor, még ha talán nem is olyan mélységgel, ahogyan azt Emma remélné.
Lehet, hogy tényleg egyértelmű, hogy mi a szándéka, de mindig is olyan teremtés voltam, aki nem következtetett túl hamar és kérdezett, ha valamiben nem volt biztos. Most is ezt kell tennem, mert éppen annyira lehet szükségem arra, hogy kimondja, hogy komolyan vehessem, mint neki beszélni róla. Nem hiszem, hogy túl sokan tudnak erről az egészről és túl sokakkal megosztotta volna főleg a legmélyebb érzéseit. Megtehetné, hogy terel, hogy hazudik, de ehelyett őszintén válaszol, még ha a szavai nem is a legszebben válogatottak, szóval néhol picit zavarbajövök attól, hogy mennyire egyszerűnek néz, hogy egyszerűen elkönyveli, hogy akármit mond, úgy sem érthetem. Ezt senki nem szereti hallani, főleg nem ilyen direktben, szóval muszáj néhány másodpercig a csendbe burkolóznom, ameddig az elhangzattokon gondolkozom. Elmondja a saját igazát, azt, amit hosszú évek óta dédelget, és ezzel azt kezdek, amit akarok, csak ne szóljak senkinek. Készen áll megölni és megbosszulni Maggie-t és a családot, amit elveszített miatta én pedig… Én pedig próbálom feltérképezni az érzéseimet, hogy én valaha is képes lennék-e így küzdeni, ahogy ő. Életre halálra… Van, akinek ez a világ legnemesebb gondolata, nekem mégis sötét és riasztó gyógyítóként. Ugyan ebben az életben soha nem kellett életet kioltanom, de a halvány emlékeim az előző életekről, Rosettáról és a még ősibb lovagrendről ott van a gondolataim között, álmaimban összemosódik minden. És ezek az emlékek azt diktálják, hogy én is éppen ugyanígy képes lennék foggal körömmel harcolni, csak elég borzalomnak kell történnie, hogy beteljen a pohár. - Értem. Amit tett az megbocsájthatatlan, még akkor is, ha ő se volt sokkal idősebb... ugye? - válaszolom csak halkan, talán tényleg érződik, hogy kínzom magam ezzel az egésszel. De messze nem hordoz a beszélgetés annyi fájdalmat, mint amennyit ő érezhet, mentálisan és fizikailag is. Ahogy nő benne a feszültség úgy bennem is ébredezik a zavar, hiába éreztem néhány perce olyan felszabadítónak a szabadlevegőt és a gyönyörű csillagos éjszakát. Nem csak azért, mert most már egyértelműen tudom, hogy képes lenne megölni azt a férfit, akivel ma összeakadt újra, hanem azért is, mert tehetetlennek érzem magam. A medimágia traumatológiai területein mélyültem el, hirtelen reakció baleseteken, párbaj összecsapásokon, katasztrófahelyszíneken, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek lelkivilága ne érdekelne, sőt! Csak a képzésemből adódóan sajnos nem értek hozzá annyira, mint szeretnék. Akármilyen stílusban is szólt hozzám, nem zárkózott el a válaszoktól, de lehet, hogy most jön el az ideje, viszont úgy érzem, ha tényleg haszontalan amit mondok, akkor mástól attól még kérhetne segítséget. - Ha én nem vagyok segítségedre… azért van kivel beszélned? Volt kivel beszélned az elmúlt években? - kérdezem meg, tapintatos hangon, nem is mondom ki első körben a pszichomágusok nevét, hiszen annyira nagy dobra nincsen verve, de az iskolában nem egy diák szorul rá, hogy szakorvossal beszélgessenek. Hiába telt el már lassan három év, még mindig élénken él bennem, amikor az a hugrabugos lány és Cody lezuhantak a toronyból, mert a lány öngyilkos akart lenni, hiába foglalkozott vele majdnem hét évet egy eléggé neves pszichológus pro bono. Ha még segítséggel is előfordulhat, hogy a fájdalomból csak ez tűnik kiútnak, akkor… De Wyatt esetében szó sincs arról, hogy magának ártana, ahogy látom, de hogy nem él teljes életet, az is biztos.
Tudom, hogy Emma milyen válaszokat vár és azt is, hogy ha azt mondanám, amit szeretne akkor talán könnyebben annyiban hagyná a dolgot. Teszem azt bólogatnék, vagy azt mondanám elmegyek az aurorokhoz és persze nem tenném meg, de én inkább az a típus vagyok, aki vagy őszinte, vagy akkor már inkább nem mond semmit. Azt hiszem ő is tisztában van vele, hogy a kérdésére mi a válasz, legalábbis az eddigiek alapján nagyon is sejtheti, akkor miért jó, ha saját magát kínozza vele, hogy ilyen kérdéseket tesz fel? - Úgy sem fogod elfogadni, akkor mi értelme van rákérdezned? Billy rossz ember, kölykök voltunk, amikor biztos, hogy szándékosan vitt olyan helyre teliholdkor, ahol emberek voltak. A többit gondolom sejted... Gyilkosokat csinált belőlünk akaratunkon kívül, hogy aztán elmeneküljön, amikor rajtunk ütöttek a nagyra tartott aurorjaid. Miatta haltak meg, úgyhogy bármennyire is fájdalmas ezt hallanod igen... ha újra felbukkan és én leszek az erdősebb akkor nem fogok hezitálni. - és nem érdekel, hogy ez milyen következményekkel járna. Én voltam ott, én láttam azt a rengeteg vért és azt is, ahogyan Maggie kiborult, hogy mit műveltünk és hogy ezek után még a Minisztérium emberei el akartak fogni és bezárni és elég volt egy apró szikra, hogy az ottani feszültség lágra lobbanjon és elpusztítson mindenkit. - Mégis hogyan segítenél? Az eddigi javaslataid nem értek semmit. Nem fogok az aurorokhoz fordulni és nem ülök le békésen beszélgetni sem egy gyilkossal. Le fogom zárni ezt, ha lehetőségem van rá. Ő bukkant fel annyi év után, biztos, hogy nem puszta baráti látogatásra jött. - ebből az utolsó elejtett mondatból akár talán még le is szűrheti, hogy nem tudom, hogy pontosan miért is jött vissza Billy, de valószínűleg nem fog tudni róla meggyőzni, hogy meg kellene hallgatnom, hiszen most hogy beszélek is folyamatos bennem a feszültség, szinte már tapintható. Technikailag Billyhez kötöm az életem teljes felfordulását, legalábbis azt, ami már végre egyenesbe jött azután, hogy az saját anyám utcára tett. Mégis hogyan legyen ezek után bizodalmam bárki felé is?
Picit meglepődök az odavetett köszre, de nem teszem szóvá, hiszen mindenkinek magának kell elrendeznie a gyászt, lezárnia a múltat. Gyanítom, hogy nem is igazán sikerült neki, bármilyen régen is volt, és biztosan nem én leszek az, aki egyetlen beszélgetéssel segít majd meggyógyítani a lelkisebeit. Hiszem, hogy ezek sokkal kínzóbbak lehetnek, mint a testi fájdalom, és ő az élő példája, hogy azt milyen gyorsan, félvállról veszi, miközben egy rossz szóval, egy halott szerettének a nevével ki lehet borítani. Ha tudnám, hogy még esélyt sem adott annak a Billy-nek és azonnal kipattant közöttük a verekedés… De nem tudom. - Értem és megértem. - válaszolok, bár a bizalmatlansága az egész világgal szemben borzalmasan érint. Tényleg nagyon mások vagyunk, de én sosem éreztem azt, hogy ez valaha baj lenne. Nem erőltetem rá, hogy forduljon az aurorokhoz, akikhez én tenném, nem erőltetem rá az akaratomat, tudom, hogy ha akarnám se tudnám. - Ha esetleg legközelebb is megtámad, és a küzdelemnek vége lesz, akkor ugye… akkor ugye nem tervezed megölni? - kérdezem, ezúttal kicsit megbicsakló hangon, hiszen a gyógyításra és az életre esküdtem fel, az én naiv lelkemnek az, hogy mondjuk szánt szándékkal megölné, akármit is tett az a férfi/fiú, nagyon kétségbeejtő. Az agresszió csak még több agressziót szül, a megtorlást egy újabb követi, mi van, ha annak már van családja, vagy éppen falkája, ha eljönnek Wyatt-ért? Nem, azt hiszem, ha azt mondja, hogy megtenné, akkor képtelen lennék elengedni ezt az egész történetet. Azt nem tudom pontosan, hogy mit is csinálnék, mert nem akarom elárulni a bizalmát és meg is ígértem, hogy nem szólok az auroroknak, de… de valamit csinálnom kell. Úgy beszél róla, mintha nem lenne más opció, pedig ez igazán nem így van. - Lehet, hogy kedves vagyok mindenkivel, de ez nem jelenti azt, hogy buta vagyok és nem érthetem meg. - válaszolom, és nincs a hangomban sértettség - hiába voltak a szavai magukban eléggé lenézőek - sőt, még egy kicsit el is mosolyodom, bátorítóan. - Csak tégy próbára. Én tényleg csak segíteni szeretnék, ha hagyod. - folytatom, de egy kicsit elhallgatok, mert a bizalmat nem lehet siettetni. Ha nem érzi úgy, hogy érek annyit, hogy meséljen, akkor úgysem fog, hiába láthatta az elmúlt tizenkét évben, hogy én aztán tényleg hűséges vagyok és soha senki bizalmát nem akarom kijátszani. Megfordult a fejemben, hogy a Roxfortban maradjak és az eredményeim, tapasztalatom, a képességemről nem is beszélve talán biztosítaná a helyemet, de amikor a fülembe jutott, hogy Missy-t vették fel Madame Pomfrey mellé azonnal lemondtam volna, soha nem lennék képes versengeni egy állásért egy kétbabás özveggyel. Hiányzik belőlem az ambíció, másokat helyezek magam elé és nagyon ritka, hogy valami kizökkent ebből.
Bár nem fejtem ki részletesen, de látom, hogy Emma mennyire feszülten figyel a szavaimra. Ha akarnám minden bizonnyal ennél részletesebben is kifejthetném, hogy pontosan mi is történt, de igazából nem szándékozom belemenni jobban. Az én múltam és nekem kell kezelni. A magam módján meg is tettem és persze jól gondolja e miatt voltam olyan zárkózott világ életemben. Az anyám szó szerint utcára tette, az új családomat pedig elveszítettem egytől egyig mielőtt az iskolába kerültem volna. Talán nem meglepő, ha ezek után nem vagyok kifejezetten könnyű eset, de a süveg ennek ellenére mégis a Griffendélben talált nekem helyet, amiből azért sejthető, hogy nem vagyok sem rosszindulatú, sem rossz ember, egyszerűen csak félek a kötődéstől. - Kösz. - szinte csak odavetem a résztév nyilvánítására. Régen volt, már igazából a legrosszabb, hogy ha meg is próbálnám erőltetni, akkor se tudnám felidézni rendesen egyikük arcát sem. A múlt egyre homályosabb, de Billyre jól emlékszem, főleg most, hogy felbukkant. Nem tudom, hogy pontosan mit is akar, nem vártam meg, amíg csevegésbe kezd. Az is lehet, hogy be akarja fejezni, amit elkezdett, de nem adom olyan könnyen a bőrömet. - Mert ez az én dolgom és nem másé. Nem fogok senkit sem belekevereni és... azt sem akarom, hogy más elcsessze helyettem. - vágom rá szinte azonnal, ellentmondást nem tűrő hangon. Őt tuti nem fogom belerángatni, Emma amennyire ismerem és amennyit láttam belőle az iskolában az ilyesmihez túlságosan jótét lélek. Úgy se lenne képes ártani másnak, én viszont nem állok le beszélgetni Billyvel és eszem ágában sincs mondjuk aurorokat hívni. Bennük sem bízom, hiszen pontosan nem is emlékszem, hogy mi történt aznap, amikor felbukkantak. Túl hamar kiütöttek ahhoz, hogy tudjam a többiekkel mi történt. Csak azt tudom, amit elmondtak utána, amikor már a Szent Mungóban magamhoz tértem. Valakire viszont dühösnek kell lennem akkor is, ha netán nem teljese mértékben Billy hibája volt, de az biztos, hogy az övé, hogy belerángatott minket. Az ő dolga lett volna megvédeni a csapatot, ő szúrta el, hogy olyan helyre vitt minket, ahol emberek is voltak, amiről nem tudom, hogy nem tudott, vagy igen és szándékosan tette, de... nem számít. - Úgy se hiszem, hogy megértenéd ezt Emma, te ehhez túlságosan... kedves vagy másokkal. - nem vagyok teljesen elutasító vele, de azt meg kell értenie, hogy nem látom értelmét, hogy belefollyon egy olyan ügybe, amit nem tudna kezelni. Teljesen más a felfogásunk, ami az életet illeti és kétlem, hogy valaha is megértené az indokaimat.
Hiába gyógyítottam meg, amennyire tudtam, úgy tűnik, hogy különösebben még mindig nem bízik bennem, hiszen harapófogóval kell mindent kihúzni belőle. Próbálom lenyelni a kíváncsiságomat, ameddig csak tudom, hogy teret adjak neki és ne érezze letámadásnak, de a sérülései nagyon komolyak voltak, és amikor kiejtettem Maggie nevét… Olyan változás ment végbe benne, amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Azért a lopott pillantásokból a testbeszédéből lerí, hogy ugyanolyan jól esik neki a szabad levegő, mint nekem, és amilyen könnyen barátkozom és kezdek el kötődni, ezt a hasonlóságot már is egy affále “közös kapcsolatnak” veszem és jólesően elmosolyodom, még ha őt nem is érti vagy érdekli, hogy éppenséggel miért mosolygok magamban. Persze nincsen benne semmi ördögi, vagy gyanús, eszemben sincs annak a látszatát kelteni, hogy igaza volt, és akárki is a haragosa, én annak a társa lennék, aki most… nem is tudom, beférkőzik a bizalmába és visszavezeti hozzá? Nem igazán vagyok jó az ilyen mesterkedésbe, még annyira se, hogy hitelesen bele képzeljem magam a helyzetébe talán. Néhány visszatartott pillanat erejéig van bennem egy kis kétely, hogy meg se fog szólalni, csak csendesen sétálunk tovább a kastély felé, de végül megszólal, én pedig felvont szemöldökkel egyre jobban eltátott szájjal hallgatom. Igen bután nézhetek ki, hogy így belemerülök a mondandójába, mint egy kislány, pedig már rég nem vagyok az, de végül az ajkaimat becsukom, és csak aggodalom látszik a tekintetemen. - Őszinte részvétem. - szólalok meg halkan először, hiszen így már értem, hogy Maggie olyan, mintha a családja lett volna, sőt, az is volt. Hiszen a farkasok tudják a legjobban, hogy nem feltétlen a vér jelenti a falkát és a családot. Persze vannak olyanok, akik zárkózottak, példának okáért a mi falkánk is egyben törzs volt, ritkán csatlakozott kívülálló, de rengeteg kisebb falka alakul, amikor magányos farkasok összeállnak és befogadják az elesettebbeket. Nem tudom miért egyértelmű nekem, hogy ez egy régebben történt dolog, talán azért, mert Wyattet befogadták, és jelenleg egyáltalán nem úgy néz ki, mint akinek szüksége van bárkire is… De valahogy előttem van a fiatal fiú, még elsőből, és ugyan gyűlölné, ha megsajnálnám, de együtt talán érezhetek. - Ha már egy nő halálát okozta és téged is megtalált akkor nagyon veszélyes lehet, miért akarod egyedül felvenni ellene a kesztyűt? Miért nem kérsz segítséget? Nem akarhatod egyedül az útját állni, felelnie kell azért, amit tett. - kérdezem és egyben tanácsot is adok - bár lehet, hogy kéretlent -, mert ugyan nem pontosan tudom, hogy mit jelent, hogy ő okozta a halálát, de azt igen, hogy ma milyen állapotban találtam rá. Néhány dolgot megmagyaráz vele kapcsolatban, hogy ilyen mélyen kísérti a múltja, ezért olyan bizalmatlan, ezért voltunk ott egymás mellett hosszú évekig, és mégse nyitott felém, pedig én az érkezésem óta nagyon sok vérfarkassal megpróbáltam felvenni a kapcsolatot, csak… csak nem mindenkinek volt igénye arra, hogy barátok legyünk. Sőt, alig volt valaki, aki nem küldött el, talán azért, mert olyan nyiltszívű és ragaszkodó voltam. De már tanultam a leckéből, valamennyire.
Csak biccentek, de vajon tényleg tiszteletben tartja? Úgy értem leszáll rólam, ha nem mondok semmit? Azt se úsztam meg, hogy visszakísérjen a kastélyig, bár ebben jó eséllyel az is benne van, hogy nem szeretné, ha valamikor félúton összeesnék, mert esetleg mégis felszakad valami, vagy maradt olyan sérülés, amit nem érzékelt és nem tett helyre. Annyi már nem kérdés, hogy felettébb lelkiismeretes gyógyító. Nem hinném, hogy valaha képes lennék ennyire saját magamat mások mögé sorolni, főleg vadidegenek mögé, akik még csak nem is kezelnek úgy, ahogyan... Na jó, talán egy pillanatra el is szégyellhetném magamat, de gyorsan elhessegetem a dolgot, mert ilyesmit nem igazán szoktam tenni. Sokakat bántottam már meg bizonyára a stílusommal, de nem szoktam ezzel különösebben foglalkozni, bár nem is nagyon találkoztam még olyannal, aki ennyire jól viselte. Felkapom hát inkább a ruháimat és biccentek csak az idős nőnek, aki úgy tűnik, hogy egyébként sem vár különösebben nagy fokú hálát, én pedig nem is vagyok erre alkalmas, úgyhogy tökéletesen kiegészítjük egymást. Indulhatunk is, amikor Emma is készen van. Mélyet szippantok a kinti friss levegőből. Bár a frissítő varázslat sokat segített, de mégis csak idekint érzem igazán elememben magamat. A farkas énje elég erős bennem ahhoz, hogy egyébként is sokkal inkább kedveljem a szabadságot, mint a bezártságot. Nem jelentene gondot akár egy több hónapos kempigezés sem sátorban, sőt nem tudom elképzelni magamról, hogy valaha beköltözzem mondjuk a városba. Persze ki tudja mit hoz a jövő. Oldalra pillantok, amikor az indulás után nem sokkal már kérdez is és talán tényleg illene legalább körvonalaiban mondanom neki pár szót, mégis csak megmentett és azóta se faggatott, sőt elég jól viselte azt is, hogy majdnem nekimentem. - Aki rám támadt a múltam része. Nem is foglalkoztam vele azóta, hogy eltűnt és hogy miatta... Volt egy fogadott családom, inkább ők fogadtak be úgy mondanám, de a miatt a hülye miatt az egésznek annyi lett. Maggie miatta halt meg és most idejött, hogy keresse a bajt. - ökölbe szorul mindkét kezem, nehéz lenne eltitkolni, hogy milyen düh tombol bennem, ha csak Billyre gondolok, vagy arra az estére. Próbáltam túltenni magamat rajta, normális életet élni, de ez nem könnyű akkor, ha még mindig nem tudod, hogy pontosan mi történt, vagy ki a hibás. Gőzöm sincs, hogy mit kezdjek az életemmel, hiszen képtelen lennék egy olyan rendszer része lenni, ahol aurorok, még ha védekezésből is, de képesek gyerekek életét kioltani.
Nagyon titokzatos ezzel az egésszel kapcsolatban, és ezzel csak még jobban felkelti a kíváncsiságomat. Nem akarok modortalan lenni és kihúzni belőle a titkait, miközben az a legfontosabb, hogy erősödjön, talán még etikus sem lenne, ha kihasználnám a gyengeségét. Bár még fájdalmában is olyan konok és olyan akaratos, mintha egy cseppet sem hátráltatná, hogy a sérüléseibe bele is halhatott volna, ha nem veszem észre a sikátorban. - A te életed, a te döntésed és tiszteletben tartom. - válaszolom egyenesen a szemébe nézve, hogy megértse, tényleg így gondolom. Bár az aggodalom is ott van a tekintetemben, na meg a kíváncsiság, de ha így döntött, akkor diszkréten kezelem a dolgot, mint mindenki mással is, aki hozzám fordul. Ha nem így cselekednék, akkor jóval kevesebben bíznának bennem és jönnének hozzám a panaszaikkal a Gyengélkedő helyett. Hiába maradok konokul a helyemen, bizonyítva, hogy nem félek tőle és nem tettem semmi rosszat, azért a nyugodt hangommal ellentétben a mellkasomban a szívverésem halványan megugrik, ahogy szinte nekem támad, még ha csak szavakkal is. Ott van bennem egy kis feszültség, ahogy várom, hogy tovább folytatja a gyanúsítgatást, vagy hisz nekem, és szinte ott van a fantom érzés a fülemben, ahogy farkasként meglibbenteném őket, mikor újra megszólal. Lenyelem a további kérdéseimet, hiába szeretnék többet megtudni róla, úgy érzem, hogy ez nem a megfelelő alkalom, főleg, hogy megtörténik a kis ijedtség is az anyó miatt. Wyatt gyorsan kijavítja az udvariatlanságát, ami szinte meglep, hiszen attól függetlenül, hogy még mindig szűkszavú, az egyik pillanatról a másikra válik egy hálás fiatalemberré. Ahogy végigpillantok rajta ott ragad a tekintetem és a bronzos bőrömön csak egy leheletnyit üt át a halvány pír, miután elkapom a tekintetemet. - Igen, az lesz a legjobb, ha távozunk. Köszönjük a nagylelkűséged, anyó. - köszönök el ezúttal én is, de ő csak megrázza a fejét, mintha azt mondaná, hogy eszében sincs ellenszolgáltatást kérni, és csak leveszi a tekintetét a vérfarkas fiúról és ellépve mellettünk elkezdi a vércseppes lepedőket gondosan összehajtogatni. Én Wyatt összehajtogatott és vélhetően bűbájjal gyorsan megtisztított és megjavított ruháihoz lépek, és átadom neki, hogy gyorsan felkaphassa őket. Tudván, hogy az idős asszony nem fog minket az ajtóhoz kísérni, hiszen tudom a járást, egy tiszteletteljes fejbiccentéssel fordulok el tőle és indulok el az ajtóhoz, vélhetően Wyatt-tel a nyomomban. Az akasztóról leemelem a vörös köpenyemet és felveszem a félig üres kosárkát, vélhetően a felét már megosztottam az anyóval. Csak akkor szólalok meg újra, ha kiléptünk a dohos, halál és kissé nyomasztó gyógynövényszagú házból a friss levegőre. Már besötétedett, de ez egyikünknek sem jelent problémát, hiszen mindketten farkasok vagyunk. Sőt, egy kis nyugalommal tölt el, ahogy a csillagos égre emelem a tekintetemet, de aztán visszaeresztem a fiúra, elsősorban fájdalom jeleit keresve az arcán vagy a testtartásán. - Szeretnél beszélni róla? Maggie-ről? Vagy arról, aki rád támadt? - kérdezem csendes szavakkal, türelmet mímelve, pedig valójában nagyon is feszít a kíváncsiság, de nem vagyok egy fiatal kis pletykafészek, hogy ne tudjam kezelni a heves érdeklődésemet.
Billyvel nekem kell ezt lerendezni. Nem tudom, hogy az aurorok mit kezdenének vele, vagy ő mit kezdene velük... Ezt nekem kell megoldani és lerendezni, ezért nem fogom jelenteni senkinek sem és nem hagynám azt sem, hogy Emma megtegye. Na jó, túlzás, hogy nem hagynám, inkább csak remélem, hogy tényleg nem teszi meg és... - És másnak se beszélj erről... kérlek. - teszem hozzá szinte már nehézkesen kiejtve az utolsó szót, de mégis felcsattanok, amikor Maggie nevét kiejti a száján. Persze, hogy a legrosszabbra gondolok. Billyből akár még azt is kinézném, hogy ott van a másik szobában és csak arra vár, hogy lecsapjon, vagy tönkre tegye az életemet. Azok alapján, amiket mondott ez a célja. Nem volt neki elég az, amit művelt, elvenne mindent, ami neki nem jutott. Mintha nem az ő hibája lenne az egész! Emma szavaira azért kissé még mindig gyanakvón méregetem, de igen valahogy nem nézem ki belőle, hogy ne mondana igazat. Nem is tudom, hogy ennyi naivitással, ami benne van, hogyan lehet még életben. Talán, mert még tanul, de ha kijut a való életbe... Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy az élet mennyire kegyetlen, legalábbis én a másik végletet képviselem hozzá képest, pedig talán valahol kettőnk között lenne a normális. - Jól van... elhiszem. - higgadok le legalábbis valamelyest, amíg meg nem jelenik az öreganyó, aki enyhén szólva is riasztóan fest és cseppet se kelt jó benyomást. Talán nem csoda, ha nem is a legilledelmesebb az első reakcióm, de attól függetlenül, hogy első ránézésre és jó eséllyel másodikra is úgy tűnik, hogy túlzott vadság tombol bennem, szinte folyamatos feszültséggel kombinálva, azért én is tudom, hogyan illik videlkedni a vengédlátóddal, még akkor is, ha tényleg riasztó a külseje. - Elnézést asszonyom! Hálás vagyok a lehetőségért, nem is zavarnám tovább. - biccentek egyet, hiszen tényleg távozóra fognám. Még így is kénytelen leszek majd a Gyengélkedőn is eltölteni egy kis időt, a helyett, hogy egyből Billy után indulhatnék. Persze tudom, hogy muszáj felépülnöm rendesen, különben esélyem se lenne ellene, de mégis nehéz a várakozás, mert nem tudom, hogy addig ő mit csinál. Emmára pillantok hát, remélem neki is megfelel, ha hamarosan indulnk végre, még egyébként is vissza kell sétálni a Roxfortig és az is eltart egy ideig. Természetesen azt úgy se hagynám, hogy lebegtessen.
Olyan szúróssá változik a tekintete, amikor rákérdezek, hogy akar-e feljelentést tenni, hogy egészen megilletődöm tőle. Persze nem mondanám, hogy megijedek, hiszen láttam már egyet s mást, és akármilyen szelíd a természetem, nem vagyok éppenséggel olyan gyámoltalan, mint amilyennek tűnök. A meglepettség viszont könnyen leolvasható az arcomról, nem csak azért, mert nem akar semmilyen legális lépést tenni, mert hát sok oka lehet annak, hanem hogy milyen ellenségesen közli. - Ha te úgy érzed nincsen szükséged rá, én sem fogom jelenteni. - válaszolom, de azért az orromat kicsit ráncolom, hiszen akárki is az, mégiscsak csúnya sérüléseket hagyott rajta és nem érdemli meg a védelmet. Vagy talán zsarolja valamivel Wyattet és ezért nem fordulhat az aurorokhoz? Már éppen sikerülne elmosolyodnia és kicsit felemelkedni a bosszakodásból, de kiejtem Maggie nevét a számon és azonnal teljesen elutasítóvá válik, hiába nem áll még készen arra, hogy felpattanjon. A testbeszéde mindent elmond, látom rajta, hogy valami nagyon rosszba tenyereltem, és kicsit kétségbeesetten próbálom megnyugtatni, mielőtt a végén úgy von le konklúziót, hogy esélyt sem hagy arra, hogy megmagyarázzam. - Sehonnan! Wyatt, nyugodj meg. Álmodban mondtad ki a nevét, és mivel az évfolyamunkra nem jár ilyen lány, természetesen nem ismerem, csak feltételeztem, hogy fontos a számodra, és a támadásnak is köze lehet hozzá. - válaszolom teljesen nyíltan, és ugyan az egész teste fenyegetően fordul felém, nincs már semmi bennsőséges abban, ahogy kézrátétellel gyógyítom, akkor sem mozdulok el egy tapodtat sem. Mintha a türelem és a kedvesség alatt ott lenne a dac is, a tudat, hogy semmi rosszat nem tettem és semmi oka úgy bánni velem, ahogy teszi. Így hát nem hátrálok meg, nem húzódok el, ugyanolyan nyílt szívvel tekintek rá, ahogy a másikat gyógyítottam volna meg minden félelem nélkül, hiába lehet veszélyes. Nem rám, nem arra, aki segítséget ajánl. Én ebben hiszek, tudom, hogy azt mondják, hogy naiv vagyok, és hogy egyszer ez fog a sírba vinni, de… de a gyógyításra esküdtem, ez az életem. Ahogy kibukik belőle a jesszus, ráadásul még felállni is megpróbál azért már meglepetten pillantok hátra a vállam fölött, és meglátva az idős, csont és bőr asszonyt én is felegyenesedek fürgén és tisztelettudóan lehajtom a fejemet. - Elnézésedet kérem a viselkedéséért, Ainsley anyó, a fiú még össze van zavarodva és fájdalmai vannak. - szólalok meg alázatosan és egyben kedves, barátságos hangon. Érezhető, hogy tényleg tiszteletben tartom az ősöreg nőt, aki már egészen biztosan meghaladta a száz évet. - Köszönöm szépen, hogy elhozhattam hozzád és ápolhattam a házadban. - teszem hozzá, és itt oldalra pillantok Wyattre, hiszen nagyon tapintatlan volt, ahogy lényegében az anyó külseje alapján itélve kibukott belőle a megjegyzés. Természetesen taszító lehet a halál küszöbén álló néni, főleg, hogy olyan mágiamódokhoz is volt köze, ami mégjobban megsínyli a testet, de jót tett velünk, így hát nincs helye modortalanságnak. Az anyó nem szól semmit, csak félvak tekintetét villantja Wyattre és kezdi el méregetni, mintha a velejébe látna, de hát hogyan is szólna? Hiszen az a hír járja, hogy a hangjáról évek óta lemondott egy varázslatért cserébe.
Azért a kérdésére felkapom a fejemet. Na nem azért, mert jelenteni akarnám, szó sincs róla természetesen! Sokkal inkább azért, mert eszembe sem jutott eddig, hogy esetleg ő megtehetné ezek után, ha az úgy fest fene nagy lelkiismerete ezt diktálná, főleg hogy még meg is próbálta megkeresni Billyt. - Nem... és ugye te sem akarod? - kissé még össze is szűkítem a szemeimet, mintha attól tartanék, hogy esetleg nem mondaná el, ha így lenne és valójában simán rohanna valami felügyeleti szervhez, hogy valaki sérülten és veszélyesen rohangál talán Roxmorts környezetében úgyhogy figyeljenek oda rá, vagy keressék meg. Billyt nekem kell megtalálnom, mihelyst sikerült összszednem magamat, eszem ágában sincsen ezt a lehetőséget valaki másnak átengedni. Én fogok beszélni a fejével... vagy elzavarni innen, vagy... ami sikerül. - Hát persze...! - na jó azért egy halvány mosolyfélét sikerül kicsikarnia belőlem, legalábbis addig, amíg fel nem merül Maggie neve. Ezen a ponton azért már tényleg felülök, ha tudok és újra szúrósra vált a tekintetem. - Honnan tudsz te Maggiről? - igen, kellően heves a reakcióm, természetesne fogalmam sincs róla, hogy motyogtam álmomban. Egyből a legrosszabbra gondolok, hogy Emma bármennyire is ártatlannak tűnik esetleg még sem az, netán mégis megtalálta Billyt, aki mondott neki egy s mást, akár jól átverte, netán itt is van? Csak azért nem pattanok fel, mert tisztában vagyok vele, hogy azzal nem segítenék magamnak. Így még varázsolni tudok, de ha netán elájulnék a hirtelen mozdulattól azzal nem tennék jót magamnak. - Jesszus! - bukik ki belőlem, bármennyire is távol áll ez az illő viselkedéstől, de eleve kellően sok bennem a feszültség már csak az említett Maggie miatt is, erre megjelenik az ősöreg banya, aki körülbelül úgy éz ki, mintha most kelt volna ki a sírjából, maximum már leporolta magáról a földet. A hely eddig se volt kifejezetten szimpatikus, de csak egyre inkább mehetnékem van. Most már megpróbálok felállni szépen, remélhetőleg ha nem csinálom gyorsan és hirtelen akkor van esélyem rá, hogy sikerül anélkül, hogy esetleg összeesnék, vagy megbillenne az egyensúlyom.
Nem valami bőbeszédű, minden válasza rövid és kitérő, nagyon mehetnékje van, de a szívem szakad meg, hogy nem hallgat a szép szóra és egy kicsit sem látom rajta, hogy visszakozna és megbánná az összecsapást. - Akarod jelenteni a támadást az auroroknak? - bukik ki belőlem a kérdés, hiszen a sérülései messzemenőkig alapot adnak egy feljelentésre, lehet olyan belsőszervi baja, ami még napokig sajogni fog, hiába a farkasvér és a gyógyító tehetségem. Lehet, hogy a varázsvilág tagjai vagyunk, de akkor sem lehet mindent megoldani egy csettintéssel. Egyáltalán nem direkt ingerelem, csak úgy dolgozom, mint mindig, eszemben sem jut, hogy az öltözékem nem engedi meg az ilyesmit. Amikor elkezd mocorogni és kicsit feljebb tornászni magát néhány pillanatra megállok, és gyanútlanul még segítek is igazítani a párnán a feje felett és kényelmesebb pozíciót felvenni. - Ki mondta, hogy csak jelenleg vagyok én a gyorsabb? - szalad ki a számon egy kis ártatlan mosollyal, persze e mögött ott van egy kis játék és vidámság, ami a jellemem alapja valamelyest. A helyzet nem ad okot túl sok örömre, de nem akarom, hogy azonnal talpra ugorjon és meginduljon, szóval nem árt, ha egy picit még szóval tartom. - Aki megtámadt téged… esetleg ártott Maggie-nek? - kérdezem, de elképesztően egérhangon, bátortalanul, óvatosan, mert tudom, hogy amit az ember az álmában mond, az hihetetlenül mélyről tud fakadni, és ez a név biztosan nem egy frissen megismert nő neve. Legalább is azt hiszem… - Már csak pár perc, és ha tényleg nagyon ragaszkodsz hozzá, hogy azonnal induljunk, mehetünk. Az lenne a legjobb, ha lebegtetnélek, de… - elakadok, mert őszintén azzal folytatnám, hogy az egója lehet, hogy nem engedné meg, hogy nem saját lábon halad, ezt pedig képtelenség szépen közölni. Kicsit magának való, zárkózott, akaratos, biztos, hogy nem fogja engedni, hogy ne a saját erejéből menjen vissza a kastélyba, hiába tenne jót neki, ha a teste nem mozogna túl sokat. A kezelést nem hagyom abba sokáig, mikor beszélek, ha már egyszer megigértem, hogy nemsokára végzem. Így észre sem veszem, hogy a hátam mögött egy vén, ráncos, töpörödött banya csoszog be a szobába, az egyik szeme tejfehéren villan meg és némán közelít, kicsit balsejtelmesen, gyanúsan mozogva, szinte mindig takarásban. Nem valami szép látvány, ősöregnek és szinte már élőholtnak tűnik és a szaga is halált hoz az érzékeny vérfarkas orroknak.
Látom én jól, hogy nem igazán tudja felfogni, hogyan lehet valakivel akkora ellentéted, hogy ilyen erős legyen a gyűlölet iránta, de most komolyan érdekel? Nem az én dolgom elmagyarázni neki, hogy az életben vannak helyzetek, vannak olyan emberek, akik igenis megérdemlik a halált és nem kell értük egyetlen könnycseppet sem hullajtani. - Meg... olyadmi, végül is ő kezdte. - válaszolok igen röviden, de egyelőre nem úgy fest, mintha részletesen ki akarnám fejteni neki, hogy pontosan mi is történt, vagy hogy pontosan miért is verekedtünk össze és hogy ki mit érdemelt meg. Az én szememben Billy nagyon is azt érdemli, amit kapott és egyáltalán nem zavarna, ha valahol kilehelte volna a lelkét az út szélén. Akkor legalább azt mondanám, hogy az élet igazságosan járt el. Azért egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy vajon direkt csinálja-e, vagy ennyire tényleg naiv lenne, hogy bele sem gondol, hogy egy korosztály vagyunk, épp lényegében simogat, mégha ez gyógyítás is, és közben még be is hajol nekem. Talán nem csoda, ha kell néhány pillanat, amíg sikerül a kellemetlen helyre tolult vért másfelé játszani el a testemben, de legalább nem szúr ki semmit. Igazán kellemetlen lett volna magyarázkodni, vagy legalábbis kezelni a zavarát, mert úgy sejtem, hogy minden bizonnyal zavarba hoztam volna. Igyekszem másra gondolni, és legalább a szavaim hatására felemelkedik annyira, hogy ne lássak be a blúzába, már ez is haladás. - Nem, most már elég jól vagyok és akkor jó, gondolom jelenleg úgyis te vagy a gyorsabb és nem tudnálak lehagyni. - azért valamiféle talán halvány félmosoly megjelenik a szám sarkában. Nem akarom vele teljesen elutasító, vagy bunkó lenni, hiszen mégis csak megmentett jó eséllyel. Ha nem jön és nem segít, akkor lehet hogy nem jutottam volna el a Roxfortig. Saját erőmből nem biztos, hogy sikerül. - De akkor, ha kész vagy mehetek, ha felügyelettel megyek eleve? - végül is ha összeesnék félúton, akkor össze tud szedni, tehát ezen nem múlik a dolog.
Fogalmam sincs, hogy mi húzódik a háttérben, de valami elképesztően nagy erejű dolog lehet, mert a szelíd szavaim süket fülekre találnak, és alig érzem rajta, hogy bármit meghallana, az pedig, hogy fontolóra vegye az én álláspontomat, végképp elképzelhetetlennek tűnik. Kicsit az ajkamba harapok, talán huszonhárom évesen gyermeteg a mozdulat, de tanácstalanul figyelem a dühét. - Mi történt? Mi ez a nagy ellentét, ami miatt nem érdekel, hogy él-e vagy hal? Megtámadtak és te csak védekeztél, ugye? - kérdezem csendesen, de szinte reménykedve a megfelelő válaszokban. Ettől függetlenül ott van bennem a kíváncsiság is, és egyáltalán nem szorulok rá, hogy hazudjon, bár amennyire tudom, hogy milyen, így a távolból, inkább hallgat és küldd el, hogy nem az én dolgom, mintsem hazugságokat fabrikáljon. Annyi gyűlölet és feszültség van benne, amennyi már árthat is a gyógyulásának, bár ebben vannak olyan tárgyilagos medimágusok, akik nem is hisznek, de én teljes szívemmel. A gyógyuló testnek és a gyógyuló léleknek megnyugvás kell, pozitív gondolatok és szeretet, nem gyűlölet és valaki halálának a kívánása. Valahol az megnyugtat, hogy nem akar hirtelen kitörni, elviharzani, és megkeresni a sérült akárkit, hogy elkapja és tovább verekedjen, hanem a Roxfort van a terveiben, ahogy én is ajánlottam. Ez talán azt jelenti, hogy akármennyire dühös, nem vakítja el, hogy gyengén is a bosszúvágyat kajtassa. Elkezdek végigsimítani a testén, néhol megállok megkopogtatni a belsőszerveit, csontjait, néhol pedig csak a jóleső arany ragyogással, melegen gyógyítom a sérüléseket, és eszembe sem jut, hogy egyidősekként milyen hatást is érhetek el egy fiatal férfinél, le se pillantok az csípővonala alá, csak előrehajolva koncentrálok a képességemre. A vörös köpenyt már levetettem korábban, most csak a pasztell perzsa vörös blúzomat viselem, ami ugyan egyenesen állva nem különösebben kivágott, de nincsen nyakig gombolva, így ahogy előrehajolok könnyedén be tud pillantani a dekoltázsomba. Általában olyan betegeket gyógyítottam, vagy olyan ruházatban, ahol ilyesmi reakció nem bukkant fel, így teljesen gyanútlanul kapom fel a fejemet a szavaira és nézek a szemébe, a kezeimet is elemelem a vesetájékról, ahol éppen tartottam. - Tudod, amikor valaki ilyesmit mond, az éppen arra vonja fel a figyelmet, hogy a legkevésbé se szándékozik betartani. - kuncogok kicsit fel, tényleg ennyire naiv vagyok, hogy nem veszem észre, hogy ezt csak afféle terelésként dobta be, hogy hagyjam abba, amit csinálok. - Én is a Roxfortba megyek vissza, szóval butaság lenne várni pár percet, csak hogy külön menjünk, nem? - kérdezem meg, picit félrebillentve a fejem, mint aki próbálja kisilabizálni, hogy a másik mit forgat a fejében. Ha sejteném, hogy hova is kalandoztak el a gondolatai, miközben én azt hiszem, hogy túl sebesült és fájdalmai vannak! - Van esetleg olyan pont, ahol érzékenyebb vagy, jobban fáj? - kérdezek rá, visszatérve, túl sokáig nem sikerült leállítania, de már jóval kevesebbszer érintem meg, nem kimondottan simogatom, csak végigmegyek némely ponton és néhány másodpercig rárakom a tenyeremet, míg a képesség dolgozik. Az összes horzsolást és lila foltot eltüntetem ezzel a kezeléssel, de ez nem jelenti azt, hogy a szervezete mélyében minden rendben van.
Bár tényleg higgadtan próbálja a saját igazát a számba rágni, de láthatóan nem különösebben vannak hatással rám a szavai. Csak csettintek egyet a nyelvemmel, a nemtetszésemet kifejezve továbbra is, hogy megpróbálta megmenteni pont azt, aki egyáltalán nem szolgált rá. Billy veszélyes, mindig is az volt és ő jött nekem, akkor meg miért is kellene aggódnom a miatt, hogy esetleg kivérzett valahol az út szélén? Ő se különösebben foglalkozott volna azzal, ha ez velem történik meg, sőt... épp az volt a célja, hogy végezzen velem, ha jól sejtem. - Azt csak magának köszönheti. - vetem oda, bármennyire is fájdalmas egy olyan emernek ilyesmit hallani, mint Emma. Fogalma sincs arról, hogy milyen dühöt táplálok Billy iránt. Őt talán érdekelte egy pillanatig is, hogy mi lett a többiekkel miatta? Nem, nem hiszem, ahogyan az sem, hogy velem mi lett volna, ha nem talál rám Emma. Úgyhogy engem se különösebben hat meg, hogy vele mi történt és ha meghalt, hát megérdemelte! - Jól van, egyébként is oda akartam visszamenni. - vonnám meg automatikusan a vállamat, de a mozdulat már az első pillanatban megszakad, amikor felfogom, hogy egyáltalán nem esik jól ez a mozdulat sem, mint ahogyan az sem volt kellemes, amikor fel akartam ülni. És igen jól sejti, hogy azért nem épp megszokott helyzet, hogy egy idegen kanapéján fekszem és falaki épp gyógyít, méghozzá puszta kézzel. Tisztában vagyok vele, hogy egy ideje már érdekes változások mentek végbe az iskolában, különféle képességek alakultak ki, akadnak akik tudnak pálca nélkül is különleges dolgokat tenni, de így szó szerint estközelből még nem tapasztaltam meg a gyógyítást. Kellemesen bizsergető, szinte érzem, ahogyan a pozitív energia átjár és mellesleg az sem kizárható a gondolataim közül, hogy mindehhez épp a testemen simít végig és még mintha melegítene is a keze. Egy pillanatra el is bambulok, még Billyt is sikerül kivernem a fejemből. Ami a kellemetleneb, legalábbis számomra az a nyilvánvaló reakció a testem részéről, ami derék alatt tűnik fel a takaró alatt. - A Roxfortba már visszatalálok, nem kell elkísérned, ígérem, hogy oda megyek. - bukik ki belőlem hirtelen, hogy rám figyeljen és én is elszakítsam a tekintetemet róla és a tevékenységéről, no meg persze a saját figyelmemet is másra fókuszáljam.
Többször is felnyög, ami teljesen érthető és indokolt is, az, hogy nem lenne képes azonnal elhagyni a helyet nem ad okot arra, hogy további belsővérzésre gyanakodjak. Ettől függetlenül türelmesen várom, hogy engedélyt adjon arra, hogy folytassam a gyógyítását, hiszen nagyon rossz állapotban volt, muszáj alaposnak lennem. Öt éve foglalkozom aktívan gyógyítással, de hát ez éppen egy olyan szakma, amit nem lehet hamar elsajátítani és folyamatosan fejlődik, ha abbahagyom a Roxfort mesterképzését, akkor sem hagyom abba a tanulást soha. - Semmiség. - válaszolom egy kedves mosollyal, bármire is értette, miután felfrissítem a szobát. Ám amikor meghallom a kis szerencsére megjegyzést miközben teszek-veszek, felvont szemöldökkel merevedek meg és hallgatom tovább. A kezeimet lassan összefonom magam előtt, ahogy egyenesen lehülyéz, de a galamb türelmemmel sikerül nem veszekedős hangon megszólalnom, pedig eléggé a bögyömbe talál. - Wyatt, gyógyító vagyok, arra esküdtem, hogy a sérülteket megsegítem, és te azt mondtad, hogy legalább olyan súlyos sérülései vannak, mint neked. Kötelességem volt megpróbálni megtalálni... - válaszolom, egy picit talán ott van a tekintetemben, hogy a megértését várom, abban reménykedem, persze nyilvánvalóan nehezebb pozícióban van, hiszen nagy ellentét feszülhet közöttük, ha meg tudna békélni azzal, hogy esetleg a verekedés a halálát okozta. Ebbe belegondolni is rémes. - Mi van, ha nem sikerült segítséget találnia és... gyilkos vagy? - teszem hozzá, itt már egy kissé fojtott hangon. Fogalmam sincsen a hátteréről, hogy mi történt, sosem mesélt magáról, így elképzelni se tudok olyan felmentő okot, hogy a gyilkosság megbocsájtható bűn legyen. Szisszenés, hanyatlás, ott van a mehetnék az egyre jobban tisztuló szemében, de képtelen vagyok még a saját érdekében is félrevezetni. Eljátszhatnám, hogy gyógyítom és tarthatnám szándékosan rosszabb kondícióban, de szerencsére erre nincsen szükség. - A kezelés után átszállíthatóvá válsz, de csak a Roxfort Gyengélkedőjére, hiába vagy farkas és regenerálódsz gyorsabban, egy éjszakát még muszáj pihenéssel töltened, vagy felszakadnak a gyógyuló szöveteid. - magyarázom neki, miközben a testén lassan végigsimítom, lehúzom róla a lepedőt, ruhaneműt, hogy jobban lássam a sérüléseit és nyomással felmérjem, hogy hol vannak belső fájdalmai. Gyengéden aranyos, meleg fénnyel a puha kezeimből a képességem utat tör a testén maradt horzsolások felé és látványosan elkezdenek felszívódni. Vívódom magamban, hogy rákérdezzek-e, hogy mi történt, de nem a legnyíltabb Griffendéles háztársam, így megpróbálom magamban tartani, főleg, hogy hiába kellemes érzés a gyógyítás, nyilvánvalóan kényelmetlenül érezheti magát, hogy félmesztelenül fekszik előttem én pedig lényegében simogatom a sérült testét.
A felkönyökölésig jutok csak el, mert a hirtelen mozdulat tényleg nincs rám jó hatással. Újra kissé megfordul a világ és mire beér addigra már nagyon nem is kell ösztönöznie, hogy maradjak inkább fekve, magamtól is sikerül rájönni, hogy valószínűleg ha hirtelen el akarnék állni, akkor biztos, hogy átesnék valamin, mert nem tudnék megállni a lábamon, legalábbis egyelőre. - Kösz! - pillantok a lányra, ahogyan felvázolja az aktuális helyzetet, aztán ablakot nyit és a levegőt is frissíti. A jó ég tudja, hogy most akkor a segítségét köszönöm meg, vagy a friss levegőt, netán is-is, de határozottan jót tesz, hogy már nem kaparja a torkomat a túlságosan sokféle illat és gyógynövényszag a levegőben. Az kellene csak még, hogy most meg a köhögéstől legyen rosszabb a helyzet, de így ez is szépen enyhül. Arra azért akaratlanul is felhorkantok, hogy egyáltalán megpróbálta megkeresni Billyt. - Szerencsére... - semmi jó nem sült volna ki belőle. Egyrészt, ha segít neki, és ne adj isten képes ide hozni, akkor biztos, hogy nem maradnék most fekve, akármennyire is meg lenne az esélye, hogy felnyolom a padlót, ha megpróbálok felállni. E mellett viszont annak is meg lett volna az esélye, hogy Emma egyszerűen kevés egy Billy típusú alakkal szemben és még rosszul is járhatott volna. - Eleve hülyeség volt megpróbálni megkeresni. - teszem most már hozzá, ha nem lett volna számára egyértelmű az előbbiekből, hogy ha ébren lettem volna, biztos, hogy nem támogattam volna az ötletet. Én a magam részéről pont, hogy remélem, hogy valahol kilehelte a lelkét és az életben se kerül elő újra. Persze már csak maga a gondolat is, amivel a srác újra a fejembe tolakszik ad annyi adrenalint, hogy megint megpróbálok felkönyökölni, de úgy fest ez a néhány perc nem elég arra, hogy hirtelen jobban legyek. Felszisszenek és végül visszahanyatlom. - Jól van, így gyorsabban léphetek le, hogy megkeressem azt a tetvet. - morranok fel, bár minden bizonnyal sejtette, hogy nem fogom csak úgy annyiban hagyni a dolgot és hogy nem valami laza kocsmai verekedésbe keveredtem, amiből felépülve élem tovább a nyugalmas kis életemet. Nem, eszem ágában sincs annyiban hagyni. Billy valami miatt itt van, és ha életben maradt, akkor tudnom kell, hogy mikor kerülhet elő újra, vagy hogy egyáltalán mi a fenét akar itt.
A lakás elég kis rozoga körülötte, minden dohos és régi, látszik, hogy az első házak közül való, amikor Roxmorts tényleg még csak egy néhány boltos varázslóközösség volt az iskola határában. Mára már úgy bukkannak elő az új utak és új lakások, mint a dudva, ráadásul régen csak talpon és lovaskocsival közlekedtek az emberek, mára pedig az sem ritkaság, ha valamelyik aranyvérű vagy újgazdag fiatal bűbájolt autóval jelenik meg. Ezerszer inkább választanám a régi világot, mint ezt az újat, mert nem értem a mugli eszközöket, és talán soha nem is fogom. Az orrom nekem is érzékeny, de az évek során, amit a gyógyfüvek és főzetek mellett töltöttem hozzászoktam már, ám ahogy meghallom a kiabálást, majd a tüsszentést és köhögést, azonnal a konyhából egy bocsánatkérő pillantással az öregasszonyra nézve elindulok a nappali felé sietős léptekkel. Az kéne még, hogy zavarodottságában azonnal fel akarjon állni! Ahogy beérek odasietek hozzá és letérdelek éppen úgy, ahogy a pad mellé tettem, így az arcunk közel egy magasságban van, és gyengéden a vállára helyezem a kezemet, ami inkább simítás, mintsem leszorítás, de mégis csak azt jelenti, hogy ne akarjon felkelni. - Súlyosan megsérültél, elláttalak helyszínen amennyire tudtalak és egy kedves ismerősömnél lábadozol Roxmortsban, nem sokkal odébb, mint ahol rád találtam. - mondom neki lassan, tagoltan, hogy még akkor is megértse, ha a teste és az elméje nem teljesen tért magához. A Maggie nevet ugyan megjegyzem, ám nem hozom fel azonnal, rémesen tapintatlan lenne az állapotában. Viszont a tüsszentés, és az irritációval kiváltott köhögés eléggé aggasztó, így a pálcámmal egy légfrissítő bűbájt végzek el és az egyik közeli ablakot is kitárom, hogy valóban friss levegő érje. - A másik sérültet, akiről beszéltél nem találtam meg. - teszem hozzá, egy fokkal zavartabban, mert úgy érzem, hogy ezt az információt is közölnöm kell, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. Ha tényleg rosszabb állapotban van a másik, akkor lehet, hogy mostanra akár halott is… Elhessegetem a gondolatot és felállok a térdelésből. - Megengeded, hogy elvégezzek rajtad még egy kezelést? Enyhítené a fájdalmaidat. - kérdezem meg, hiszen most már öntudatnál van és valószínűleg az fájdalommal is jár. Az elmúlt két órában félóránként bejöttem hozzá ellenőrizni az állapotát és tovább gyógyítani a sérüléseit, és itt az ideje a következőnek, már ha nem olyan önfejű, hogy máris talpra akarjon ugorni és lelépni. Lehet, hogy nem mondhatom, hogy ismerem, hogy csak a távolból figyeltem, de annyit észrevettem, hogy nem az erőssége sem a bizalom, sem a segítség elfogadása. Pedig még mindig szüksége van az állapotában mind a kettőre.
// 
