2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ez az egész talán tényleg nem volt jó ötlet, ahogy Hermione megjósolta előre. De ha nem látom, akkor meg nem tudom, hogy jó ötlet-e, vagy rossz, azt viszont tudom, hogy nagyon sajnáltam volna, ha elszalasztom az esélyt, és örökre ezen görcsölök, hogy miért nemnéztem meg. De rendben, megnéztem, sírtam, és köszönöm mindenkinek, aki hozzájutattott az emlékhez, sőt köszönöm Hermionének, hogy elkisért. Egyelőre csak nézem anyámékat, ahogy erejük teljében, fiatalon jól szórakoznak. Hermione rámutat az egyértelműre, én pedig bólintok neki. Rólam van szó, édesanyám rólam beszél, hogy velem várandós. Nem hiszem, hogy volt egy eltitkolt gyermeke, és a bizonyosságot Pettigrew mondja meg. Közben Sirius is megmutatja a foga fehérjét, ami igazi mosolyt csal az arcomra. Na, igen, nem változott, most is ilyen szétszórt és bohókás. ivéve, ha valami komoly dologról van szó, mert akkor őrült kutya módjára csahol. - Igen, igazad van. Nem változott. Szerencsénkre – fordulok oda mosolyogva egy pillanatra, de aztán elkomorodon. Tudom, hogy lassan vége az emléknek, és akkor, már ha vissza is jövök, semmi újat nem fogok megtudni róluk. Lehet, hogy kellene kérni még pár olyan emléket róluk, amik boldogak, de az is lehet, ha most már felhagynék ezzel. Megkeresem a tükröt és ott majd elbúcsúzom a magam módján. Pettigrew felé pedig haragosan villnat a tekintetem. talén egy jobb horog még jól jöhet, még ha át is megy rajta, de ekkor Hermione kiránt a merengőből és a múlt emlékeiből. Dacosan nézek rá, miközben próbál nyugtatni. Megéűgyulnak a vonásaim, és komoran bólintok felé. teljesen igaza van, ma már nem kéne ezt tovább erőltetni. Így sem fogok tudni aludni majd, valószínűleg ezen fogok gondolkodni. - Köszönöm, hogy elkisértél, sokat jelent. Azért Ronnak ne mondd el, nem szeretném, ha megsértődne ilyen apróságon – még ha nem is az, tudom, hogy felkapná a vizet. Nekem pedig semmi kedvem azon vitatkozni, hogy a szüleim halálára miért nem vittem magammal. Majd egyszer megnézem vele is, és tudni fogja, hogy már láttam, és jó barátként fog viselkedni. Tudom, hogy most is megtett volna mindent, csak valahogy, hogy Hermionet éreztem hozzá hatrározottnak, aki meg tud állítani, közbe tud lépni, ha kell. Ront imádom, mert mindenben benne van, amiben én, és fordítva. Hermione meg a mi kis kapocsunk a valósághoz, ami itt tart minket és nem engedi, hogy elszálljunk. Elteszem az emlékekekt a fiolákba, majd zsebre vágom őket. - Nyugi, nem fogok ide járni emléknézőbe, majd egyszer talán még megnézem – ez nem volt teljesen igaz, mert Ronnak meg szeretném mutatni mindenképpen, meg egyszer még egysedül is megnézném, amikor csak magam vagyok. De Hermione lelkéről is le szeretném venni a terhet, így is elég sok van rajta már. - Na, megyünk? - a vállánál átkarolom és mosolygva húzni kezdem kifelé. Amint kiértünk, nem veszem le róla kezem, hanem elindulunk a Griffendél bejárata felé, ahol a Kövér Dáma már biztosan epekedve vár ránk.
A forgatag, ahol az emlék játszódott, színes kavalkád volt, szinte egymást érték az emberek, akik jókedvűen csevegtek a partnerükkel, vagy éppen valamin falatoztak. Szerencsére, Harry hamar követett engem, én pedig aggódó pillantást vetettem felé. Elég morcosnak tűnt, mintha elege lenne ebből az egészből. Teljes mértékben megértettem, nagy eséllyel nem túl könnyű túllépnie a múlt emlékein. Főleg úgy, hogy minden emlékben felbukkant Peter Pettigrew, aki később olyan csúnyán elárulta Lily és James Pottert. Még nekem, kívülállónak is nehezemre esett megállnom, hogy ne ragadjanak el az indulatok. - Harry... - Aggódva kaptam a fiú karja után, hogy jelezzem neki, miszerint nem kell végignéznünk, ha nem szeretné, de ő addigra már elindult az anyja felé, én pedig egy tanácstalan pillantást vetettem irányába. Talán mégis hibáztam, amikor újra a merengő fölé hajoltam, ezzel is esélyt adva a fiúnak arra, hogy még egy emléket megnézzen. A gond viszont itt csak azzal volt, hogy én egy boldogabb emlékre számítottam. Úgy tűnik, Siriusnak még mindig nem nőtt be a feje lágya, és nem gondol bele abba, hogy mennyire nehéz mindezt a keresztfiának látnia. Legalább néhány olyan emléket is beletölthetett volna, amiben nem jelenik meg az áruló. Ebben a pillanatban azonban semmit sem tehettem. Lemondóan sóhajtottam egyet, majd Lily Potter felé vettem az irányt, aki kék ruhában tündökölt, és gyönyörű volt. Vörös haja a vállára omlott, ez pedig még jobban kiemelte a szépségét. A nő éppen Siriusszal beszélt, aki ugyanúgy nézett ki, mintha a régi képekről lépett volna elő. Fiatal volt, és jóképű, nem csoda, hogy annak idején nagy nőcsábász hírében állt. Nem mintha most nem nézett volna ki jól, főleg amióta nem kellett bújkálnia, de akkor is... A különbség még így is látszódott. - Harry, szerintem rólad van szó – jelentettem ki döbbent hangon a nyilvánvaló tényeket, de nem tehettem róla. Annyira furcsa volt számomra tudni, hogy Harry ebben a pillanatban nem más, mint egy bizonytalan jövőkép. És annyira fura volt az is, hogy akinek az érkezését a nő várja, itt áll mellettem, és már majdnem kész férfivá érett, miközben számtalan életveszélyes kaland állt a háta mögött. Vajon most sejtik, hogy a gyerekük minden idők leghatalmasabb feketemágusát fogja legyőzni? Nagy eséllyel nem, hiszen ki sejthette volna? Sirius is ugyanolyan képet vágott, amilyet jelen pillanatban én is vághattam, habár neki konkrétan más dolgok járhattak a fejében. Szerencsére azonban elég hamar öröm terült szét az arcán, majd nagy rémületemre felkapta Lily-t, és megpörgette a levegőben. Szinte nézni se mertem, annyira aggódtam, hogy elejti a nőt. Én buta! Sejthettem volna, hogy vigyázni fog rá, de ettől még ugyanúgy aggódtam. Elvégre, egy kismamát nem kapunk fel csak úgy, főleg nem ennyire nyilvánosan. - Sirius egy cseppet sem változott – szólaltam meg, Harrynek címezve a szavaim, azon viszont már meg sem leopődtem, hogy nem figyel rám. Az éppen előrébb lépő Peterre meredt villámló tekintettel, én pedig nem haboztam tovább, megragadtam a karját, majd kirántottam őt az emlékek forgatagából. Amint szilárd talajt ért a lábunk, bocsánatkérően pislogtam Harryre, miközben idegesen tördeltem az ujjaim. Hirtelen nem tudtam, mit kellene mondanom a fiúnak, de meg kellett szólalnom: - Bocsáss meg, Harry, de azt hiszem, ennyi elég volt a mai napra – állapítottam meg a nyilvánvaló tényeket. - Úgy látom, némileg megviselt a dolog, ami nem is csoda... Szerintem pihenjünk le egy kicsit, rendben? Csak reménykedni mertem abban, hogy a fiú nem esik nekem, és nem von kérdőre a dolog miatt.
- Jól van – fordulok el morcosan az emlékhez. Nem hoz onnan vissza senki sem, kit érdekel? Elegem van már, hogy soha sem úgy működik a világ, ahogy én elképzelem. Most kaptam ajándékot, vagy sem? Hát nem, egyáltalán nem. Kaptam egy kis kóstolót, de a süteményt bezárták egy hűtőszekrénybe, amit hétszer lezártak és utána el is ástak, hogy ne találjanak rá. nem igazság, egyáltalán nem az! De ami ezután következett az maga volt a rémálom, ráadásul ez annál is rosszabb volt, mert ez egy létező emlék. A rémálomból felébredsz, és ha eszedbe jut elmeséled a barátaidnak, akik borzongva hallgatják, vagy csak nevetnek az egészen. Ez egy megtörtént dolog volt, rémálomba illő, nekem pedig még jobban, hiszen én is benne voltam, a szüleimnek viszont már csak a teste. Apám mellett elhaladva önkéntelenül is megsimítottam volna a haját, ha kezeim át nem siklottak volna rajta. Nem mozdult, nem érzékelt minket, és én haladtam a végzetem felé, és meg is találtam. Ott voltam még ártatlanul és átrtalmatlanul, pislogtam csak és semmit sem értettem. valószínűleg azt hihettem, hogy anya csak alszik, én pedig biztonságban vagyok, holnap pedig újra indul minden elölről. De nem így lett, nagyon nem és már nem birtam ezt a feszültséget tovább, Hermionéhez fordultam és megöleltem, majd sírtam, sírtunk. A tanári szobában – bármennyire is fájdalmas volt – vissza akartam menni, hogy újra megnézzem a szüleimet és mindent jól bevéssek, hogy az utolsó információmorzsájk is megmaradjanak. Lehet, hogy Siriustól kellene boldog emlékeket kérnem, és úgy megőrizni édesanyám és édesapám emlékét. Biztosan szívesebben nézegetném, mint ezeket, de most ezek vannak itt. Hermione beletöltötte az újabb emléket a tálba és rezignált arccal bújtam vissza a merengőbe. Az új helyszín egy bálterem volt, atláan egy karácsonyi bál lehetett. Sirius fess fiatalként állt anyám előtt, aki megmondta neki, hogy megszületek és akkor jött az áruló Pettigrew! Azonnal eltorzult az arcom a dühtől, sajnos bármennyire is nem szeretném, gyűlölöm azt az embert! Miatta haltak meg a szüleim, pedig bíztak benne. Tökléletesen megbíztak benne és most halottak. - Miért bíztak meg benne? Csak ők nem látták, nem értem – mondom Hermiónének, de csak anyámat nézem. Nagyon boldog volt, még ha titkolózik is, ésnagyszerű nő lehetett, vagy most éppen lány. Nem csodálom, hogy apámnak ennyire tetszett, hiszen energikus és kedves, plusz gyönyörű. Ki bírt volna ellenállni neki? Nem tudtam levenni a szemem az övéről és valóban örököltem csodás tekintetét. Csak néztem őt addig, amíg vége nem lett az emléknek. Észre sem vettem, hogy megkapaszkodtam Hermione kezébe, és finoman szorítottam, majd talán egyre erősebben. Olyan lehetett a látvány, mint az utolsó kapaszkodó egy kikötött csónaknak.
- Mert nem tudjuk, mi történt odabenn – válaszoltam Harry kérdésére, miközben mindketten felálltunk, és leporoltuk magunkat, végül folytattam: - Ne feledd Harry, most ennek az Oswald nevű férfinak az emlékeiben vagyunk, nem tudja, mi folyik odabenn. Az emlék ott véget ér, de ha belezuhansz a sötétségbe, semmi sem hoz vissza onnan. Semmi. Tény, ami tény, a fiú elég veszélyes helyzetbe hozott minket. Megértem, hogy amit most nézünk, nem egyszerű a számára, hiszen éppen a családja halálát kellett szótlanul megemésztenie, de nem tehetett értük semmit. Akkor sem hagynám, hogy berohanjon a házba, ha az időben utaztunk volna vissza valami célból. Egyszerűen nem tehettünk semmit, se egy emlékben, se a múltban! Ha Harry nem veszíti el a szüleit, akkor nagy eséllyel még most is a Sötét Nagyúr rémuralma lenne az, amitől mindenki retteg. A sötét űr, melyet még mindig láttunk, ismét kavarogni kezdett, majd színes örvénnyé állt össze. Hangok, arcok kavarogtak benne, mintegy elénk tárva a benne rejlő emlékeket. Itt-ott felbukkantak ismeretlen arcok is, melyeknek semmi köze sem volt Harry múltjához, de hamarosan üveges szemek jelentek meg, melyek a semmibe meredtek, nekem pedig egyből görcsbe rándult a gyomrom. Egyből tudtam, mi fog következni, és hirtelen már nem tartottam olyan jó ötletnek ezt az egész dolgot. Még számomra is nehéz volt, hiszen mindig Harryt lestem, vajon mit fog szólni ehhez az egészhez, és hatalmas bűntudatot éreztem, amikor rászóltam, hogy ne tegye azt, amit éppen szeretne. Nyilván én se állnám meg egykönnyen azt, hogy ne cselekedjek, ha a szüleim haláláról lenne szó. Sötétben álltunk, semmit sem láttunk, csak lépteket hallottunk, melyek itt-ott szilánkokat ropogtattak. Nagy eséllyel a házban voltunk, de vaksötét volt minden. Kinn a csillagok világítottak, idebenn pedig a halál uralkodott, sötétségbe és szorongásba borítva szinte mindent. A szívem összeszorult, és sírás fojtogatta a torkom. Úgy éreztem magam, mintha egy kriptában lennék, ahol pár perccel ezelőtt még az élet uralkodott. Aztán hirtelen fény gyulladt, mely mindent megvilágított, én pedig újra megpillantottam az Oswald nevű férfit, aki épp akkor indult el felfelé a lépcsőn, óvatosan, ugrásra készen, hogy bármikor cselekedhessen, ha Voldemort esetleg még mindig itt lenne. A talpa alatt kitört ablak, és képüvegek nyikorogtak, nyilván itt próbálta meg James Potter feltartóztatni a gyilkosát, sikertelenül. A célt tévesztett átkok nyomán itt-ott meg volt perzselődve az amúgy vajszínű fal, és néhány kép is a földön kötött ki. Összeszorult gyomorral követtem Harryt, aki időközben elindult a férfi után, habár magamban még nem készültem fel arra a képre, ami nemsokára minket fogadott. A lépcsőn Harry apjának élettelen teste hevert, halott tekintetével a mennyezetet bámulta, miközben szája nyitva volt, nyilván az utolsó hangokat próbálta még kipréselni magából a halála előtt. Harry megrázkódott előttem, térdre zuhant, majd az apja testét figyelve keservesen sírni kezdett. Úgy éreztem, nem zavarhatom meg, és lassan nekem is könnyek lepték el a szememet, miközben megpróbáltam uralkodni magamon. Harrynek szüksége van arra, hogy ne zuhanjak én is magamba, hiszen tartanom kell benne a lelket. Legalább nekem józannak kell maradnom ebben a helyzetben, de nem tudtam uralkodni magamon. Egész testemben, remegve sírtam, arra viszont ügyeltem, hogy Harry ezt ne vegye észre. Amikor Oswald felállt, Harry követte őt, én pedig követtem őket. Megmásztunk még pár lépcsőfokot, mire a gyerekszoba fehér ajtaja elé értünk, melyre bohókás, színes betűkkel lett kirakva a Harry név. A férfi belökte az ajtót, majd egyenesen Lily Potter élettelen testéhez lépett, hogy kivegye öleléséből a kisbabát. A nő nem ellenkezett, hiszen már fogalma sem volt a külvilág dolgairól. Ő is elment. Megrázkódtam az elfojtott zokogástól, de ezúttal nem tartottam vissza a könnyeimet. Éreztem, amint Harry átkarol, én pedig a vállába fúrtam a fejem, és úgy sírtam. Egyszerűen nem tudtam magam elvonatkoztatni az emléktől, nem tudtam kívülállóként szemlélni, ahogy Harry sem volt képes erre. Együtt sírtunk, és ismét nagyon rándult alattunk a talaj, de ezúttal nem egy másik emlékben, hanem ismét a tanári szobában találtuk magunkat. Némileg csodálkozva engedtem el Harryt, aki szintén elengedett engem. Némileg jobban éreztem magam a világos helyiségben, letöröltem hát a könnyeim, de még mielőtt megszólalhattam volna, Harry nézett rám könyörgően, én pedig szótlanul bólintottam. Ennél rosszabb már nem lehet, igaz? Ezúttal azonban kivettem Harry kezéből a kis fiolát, és én töltöttem bele az emléket, majd merültem el benne.
Egy bálon találtam magam, ahol mindenki ünnepélyes estélyiben jelent meg. Tőlem nem messze egy vörös hajú nő nevetgélt világoskék ruhában, kezében egy pohár pezsgővel. Lily Potter volt az, és éppen Siriusszal csevegett valamiről. A férfi elegáns volt, és jóképű, akár a régi képeken. Fekete kosztümöt viselt, a haját mindig hátravetette, és úgy beszélgetett a nővel. Látszott a szemein, hogy tetszik neki Lily, amit nem is csodáltam. Harry anyja ebben az emlékben még alig volt 20 éves. Fiatalon halt meg, de itt még élete teljében volt. Zöld szeme ragyogott, végül közelebb hajolt Siriushoz, és némileg halkabban szólalt meg: - Nemrég voltam orvosnál, Sir. - ütötte meg a hangja a fülem. - Kisbabánk lesz, fel tudod ezt fogni? Olyan boldog vagyok! Sirius először megütközve meredt a nőre, nyilván azt hitte, csak tréfálkozik vele, esetleg rosszul hall. Amikor azonban felfogta, hogy Lily igazat mondott, határtalan öröm jelent meg az arcán, felkapta a nőt, majd pörgött vele egy sort, mintha csak ő lenne a kisapa. - Hát ez nagyszerű, Lily! - kacagott fel hangosan, mire minden arc feléjük fordult, nagy eséllyel azt latolgatva, mégis mit forgat már megint a fejében a férfi.Miután konstantálták, hogy nem lesz itt semmi gond, visszafordultak, majd ismét csevegni kezdtek egymással. - Tegyél le, Sirius, mindjárt elszédülök! - kacagott fel a vörös hajú nő, majd amikor talpa újra földet ért, felpillantott a férfira. - Szóval emiatt nem iszol egy kortyot sem – bökött töprengő képpel Sirius a Lily kezében helyet foglaló pezsgőre, mire a nő csak biccentett egyet. - James már tud róla? - Nem – csóválta meg a fejét Harry anyja. - És arra szeretnélek kérni, hogy ne is mond meg neki egy ideig, rendben? - Számíthatsz rám – küldött egy bájos mosolyt a férfi Lily felé, majd ismét kérdésre nyitotta a száját: - Tudod már, mi lesz a neve? Lily egy ideig töprengő arcot vágott, majd végül megcsóválta a fejét: - Még nem gondolkodtam el rajta, de nekem tetszik a Viktor, és Victorie név is. Jamesszel fontolgatjuk, hogy talán külföldre költözünk, és onnan segítjük a rend munkáját... Hirtelen mozgolódás támadt, majd az egyik nagyobb növény mögül előlépett Peter Pettigrew, immár kissé idősebben. A férfi szintén kosztümöt viselt, de rajta valahogy elég idétlenül festett. Ujjait idegesen tördellte, hosszú haja a homlokába hullottak, szemei ide-oda cikáztak, látszott rajta, hogy eléggé ideges volt. - Jól hallottam Lily, hogy kisbabát vársz? - nyekeregte, nem törődve azzal, ki hallja a dolgot. Sirius mérges pillantást vetett rá, mire Petes kissé lejjebb vette a hangerőt, majd folytatta: - Ha a Rend értesülései helyesek, akkor egy mostanában született gyerek fogja legyőzni a Nagyurat. Nem félsz? - Mégis mitől félne? - horkant fel Sirius mérgesen, Lily pedig a karjára tette a kezét, ezzel is jelezve felé, hogy lehetne némileg óvatosabb: - Erről csak a Rend emberei tudnak, úgyhogy ha senki sem jártatja a száját, akkor nem lesz gond. Egyébként sem biztos, hogy Lilyék gyerekének köze lenne a jóslathoz. - Persze-persze – bólogatott idegesen Peter, de látszott rajta, hogy nem igazán ért egyet ezzel a dologgal. - No, de akkor is... Nem kellene elbújnotok? - Peter! - csattant fel Lily némileg mérgesen. - Ne szaladjunk már ennyire előre! Szerencsétlen gyerek még meg sem született, de te már variálsz! Legalább egy új életben ne lássunk már rémeket! És ha most megbocsátotok... A nő elviharzott, ezzel magára hagyva a két jó barátot.
Az emlék teljesen ledöbbentett és magával ragadott egyszerre. Az érzések hullámkért érkeztek, átcsaptak felettem és lecsendesedtek. De csak azért, hogy jöjjön a következő, az azutáni, és egyre jobban adja át a szorongás helyét, a kíváncsiságnak és a melegség érzésének. Újra „éltek” a szüleim, hallhattam és láthattam őket, de megérinteni nem tudtam egyiküket sem. Ez kissé elszomorított, mégis összességében jól éreztem magam, amikor rájuk pillantottam. Mintha tényleg átéltem volna az egészet, holott rögtön kiderült, hogy éppen az emeleten sírdogálok, mint egy ilyen idős kisfiúnak kell. Beljebb léptem nagyon lassan, hogy lássam, mi történik, hogy láthassam apámat – anyám látványára Azonnal könnycsepp szökött a szemembe, amit sietve letöröltem – és Oswaldot. Aki tudta, hogy nem szabad bízni Féregfarkban, az árulóban. De mégis finom mosoly ívelt az arcomon, ahogy apámra pillantottam és a saját magam pár évvel későbbi mását láttam benne. Ugyanaz a csapzott haj és fürkésző szemek, még az póz, ahogy ült, az is hasonló volt, ahogy én szoktam ülni. Önkéntelenül rájuk kiáltottam, hogy baj lesz, de nem hallgattak rám. Hermione hangja rántott vissza az emlék „valóságába”, megrándítva ezzel a szám szélét. - Tudom, de – végül nem folytattam, mert az emlék eltűnt és egy másik jött vissza a helyébe. Oswald futott el mellettünk, majd hirtelen megállt. ~ NEM, NEM LEHET! ~ Tudtam, hogy meghalnak, de még „csak” apámmal végzett Voldemort. Látnom kellet, hogy anya hogyan védett meg, látnom kellett, hogy a sötét varázslók leggonoszabbika, hogy próbál megölni, és anyámat. Mindig is úgy gondoltam, hogy az arca elszánt volt és nem félt Voldemorttól. Ezt látni akartam, látni anya bátorságát és azt, hogy emiatt Voldemortnak pusztulnia kellett. Megszaporáztam a lépteimet, átugrottam a kerítésen és rohantam az ajtó felé. Hermione kiáltása most nem tudott megállítani, mint az előbb, a szívem a torkomban dobogott, ahogy hirtelen benyitottam. Hallottam, hogy jön utánam a lány, amiért később biztos hálás leszek, de most csak az érdekelt, hogy lássak mindent, amit csak akarok, hogy belém ivódjon, és bármikor vissza tudjam idézni. De nem találtam semmit, csak az emlékkép végét, vagy határát. Hermione akkor ért oda és rántott el. - Miért? – fordultam felé zuhanás közben, de mire a földre érkeztünk, már egy újabb emlék bontakozott ki. Lassan felálltam az immár szétrombolt otthonomban. Megláttam a képeket is, és odamentem az egyikhez, hogy megigazítsam, de természetesen átsiklott rajta a kezem, minden úgy maradt, ahogy az emlék őrizte. Ekkor láttam meg apámat, aki szembe szállt Voldemorttal és ezért meghalt. Térdre estem és sírni kezdtem, mint egy gyerek. Annak is éreztem magam, egy tehetetlen gyereknek, akinek nincs értelme élni. Most nem jutott eszembe sem Ron, sem Hermione, Sirius, Dumbledore, Ginny, egy barátom sem, a kviddics sem. Csak csendesen sírtam, a könnyeimet sem törölgettem, hagytam, hogy szabadon folyjanak. Végül a férfi is felállt lés elindult a szobám felé. Ez a mozdulat volt, ami engem is felállított, látni akartam Lily Pottert, az édesanyámat. Ahogy benyitottunk nekitámaszkodtam egyvalaminek, aki támaszt nyújthatott, Hermionének. Szorosan átkaroltam és úgy néztem magamat, és anyámat. Nem csalódtam elszánt arcán nem látszott félelem. Sírtam tovább, majd véget ért az emlék és újra a tanáriban találtuk magunkat. Elengedtem a lányt, majd a szemébe néztem. - Visszamegyek, látnom kell újra – néztem Hermionére könyörgően, hogy engedje meg nekem.
Úgy tűnt számomra, hogy Harry-t nem viselte meg annyira a dolog, mint amennyire én eleinte számítottam. Mintha kissé még meg is könnyebbült volna, hogy látja ezeket az emlékeket. Valamiért azonban mégis aggódtam miatta. Ezek még boldog emlékek, örömteli pillanatok, de mi lesz, ha ennek hirtelen vége szakad? Nem ismertem Harry családját, mégis összeszorult torokkal néztem végig az emlékeket, miközben magamban már jól tudtam, mi fog történni a közeljövőben. Lily és James Potter még mindennél jobban szeretik egymást, és az emlékbeli Harry-t, de ez az idill hamar össze fog törni. Vetettem egy pillantást Harry-re, miközben mindketten az emléket szemléltük, nem messze a konyhától, de úgy tűnt, nem lesz semmi gond. Egyelőre igazán jól viselte a dolgot. Visszafordultam hát a konyha felé, miközben Lily Potter épp elindult felfelé a lépcsőn. A két férfi magára maradt, mire a nekünk háttal ülő felhozta az aggályait Jamesnek. Gyanúm szerint bízott abban, hogy meg tudja győzni, miszerint el kellene hagyniuk a házat. Ha Harry anyja is jelen lenne, akkor nagy eséllyel nehezebb dolga lett volna. A nő minden bizonnyal nem viselte volna jól, ha nem bíztak volna a barátjukban, aki minden kockázatot vállalva, elfogadta a titokgazda szerepét. Ismertem annyira – hála Harry elbeszéléseinek -, hogy tudjam, mennyire fontosak voltak számára a barátai. - Nem hallanak téged, Harry – szólaltam meg fásultan, amikor a fiú felkiáltott mellettem. Sejtettem, hogy lesznek ilyen pillanatok, noha Harry is nagyon jól tudta, hogy ezek az emlékek csak múló képek, nem tudjuk megváltoztatni őket. Az emlékbeli alakok nem látják, és nem is hallják a külső szemlélőket. Legszívesebben én is tudtukra adtam volna, hogy hagyják el a házat, amíg még tehetik, de nem tehettem meg. Harry viszont elindult a két férfi felé, ekkor azonban fordult velünk egyet a világ, és ismét az utcán találtuk magunkat.
- Hát ez? - némileg meglepetten tapasztaltam, hogy nem csak egy emlék volt a fiolában. A következő pillanatban egy pongyolába csavart varázsló futott el mellettünk, kezében egy pálcával. Rögtön felismertem, ő volt az, aki Jamessel beszélt. Ősz haja most össze-vissza állt, úgy tűnt, mintha hirtelen pattant volna ki az ágyból. Szemüvegét futtában helyezte az orrában. Már pont arra számítottam, hogy egyenesen befut a házba, de nem tette meg. Helyette letörten állt meg egy helyben, miközben szeméből könnyek kezdtek el folyni, pálcáját pedig lemondóan eresztette le. Tudta, hogy itt semmit sem tehet: - James... Lily... - nyögte ki elfúló hangon, amint felvillant az olyannyira ismerős zöld fény. Tudta jól, mi folyik odabenn, és azért sem ment tovább. Nem hibáztattam érte. A Sötét Nagyúr ekkor volt hatalma teljében, kevés olyan varázsló akadt, aki elbírt volna vele. Mit ér vele, ha ő is velük hal? Hirtelen azonban újabb mozgást látok meg a szemem sarkából, és rémülten veszem észre, hogy Harry elindul a ház felé. Lépteit egyre jobban begyorsítja, én pedig habozás nélkül követem őt: - Harry! - kiáltok fel hangosan, remélve, hogy ezzel magamra vonom a figyelmét, és megálljt parancsol magának. Nem így történt. A fiú átugrotta a kerítést, és tovább futott. Időközben felvillant a következő zöld fény is, de ezt Harry nyilván nem vette észre, hiszen nem állt meg. - Nem mehetsz be! Hasztalan volt minden egyes próbálkozásom. A fiú egyenesen benyitott az ajtón, és pont az történt, amire számítottam: az ajtó mögött nem a folyosó állt, hanem egy hatalmas, fekete, mindent elnyelő sötétség. Nem is állhatott ott más, hiszen az emlék a kinn álldogáló férfié volt, ő pedig nem tudhatta, mi folyik benn éppen. A fiú megtorpant, én pedig pont időben értem oda, hogy visszarántsam. Mindketten hátraestünk a fagyos földön, végül a kép ismét változott... Sötét volt, csak egy láb hangja hallattszódot, amint óvatosan lépdel az üvegszilánkokon. A férfi az orra hegyéig sem látott, így legyintett egyet a pálcájával, mire annak végén fény gyúlt ki, és a helyiség nagy részét bevilágította. A falakon képek lógtak, itt-ott elcsúszva, de még mindig rendületlenül tartották a mosolygó embereket. Az egyik egy fekete hajú kisfiú játszott éppen, miközben vörös hajú anyyja kacagva figyelte őt. A másikon egy diákokkal teli terem tűnt fel. Mindannyian mosolyogtak, miközben egy-egy tekercset szorongattak maguknál. Nyilván épp túl voltak a R.A.V.A.SZ.-vizsgákon. A sor bal szélén az akkori Lily Evans állt, sugárzó mosollyal az arcán integetett az ismeretlen jövőnek. Mellette Frank és Alice Longbottom ölelték át egymást. Ugyancsak mellettük állt Sirius, aki éppen egy másik, fiatal lánnyal beszélgetett kedélyesen, ügyet sem vetve a fényképészre. Mellettük James, Peter és a feltünően sápadt Lupin álldogált, de mindannyian mosolyogtak. Peter néha-néha hitetlenkedő pillantást vetett a tekercsre, mintha nem lenne biztos abban, hogy az valóban az övé. Időközben az őszes férfi megállt, majd lehajolt. James Potter teste a lépcsőn feküdt, pálcája nem messze a kezétől hevert, ő pedig a szemüvege törött üvegén át meredt a semmibe. A középkorú varázsló megcsóválta a fejét, majd egy újabb könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Nagy nehezen felállt végül, majd a gyerekszoba felé vette az irányt. Odabenn Lily Potter teste hevert mozdulatlanul, halálában is Harry-t védte, aki csendben nézett az anyjára. Jaj, édes jó istenem – szólalt meg a mágus fátyolos hangon, majd átlépett a szanaszét heverő játékokon, végül ismét megszólalt: - Édes istenem... Csodálkozva meredt a gyermekre, mindtha nem is hinne a szemének, és valóban hihetetlen volt számára a látvány. Egy alig egy éves kisfiú túlélt egy halálos átkot, amely végzett a szüleivel? Képtelenség! A férfi végül odalépett a csecsemőhöz, gyengéden kihámozta anyja karjai közül, végül pedig a fiúcskával a karjában kiegyenesedett, pácáját a magasba emelte, majd kilőtt vele egy jelzőfényt, majd halkan megszólalt: - Harry Potter... A kis túlélő...
Hirtelen érkezünk meg, a szürke táj színes lesz, és ott állok a házunk előtt. Igen, amíg még egyben volt és minden rendben lehetett. A fény, ami kifelé pislákolt a házból, meleg otthonként szolgálhatott, de ebből nekem néhány momentumon kívül semmi sem maradt meg. Néhány kósza emlék, ami mindig elkeserít, még akkor is, ha ezek boldog pillanatok voltak. Apámat szólítja meg egy kellemes hang, majd Hermione megszólal mellettem, hogy induljunk, de nem tudok. Nem indul el a lábam, pedig megígértem, hogy bemegyek, megígértem magamnak. Aztán elkapja a kezemet és húzni kezd, megint csak erőt ad nekem a barátom. Besétálunk a házba, finoman végigsimítok a kis kertkapunk, majd az ajtón is, próbálom magamba szívni a hely kisugárzását. Meglepő, de nyugalom ereszkedik rám, egészen addig, amíg meg nem látjuk anyukámat és apukámat, meg egy férfit, aki háttal áll. Édesanyám elindul felfelé, mert felsír egy gyermek, aki bizonyára én lehetek. Milyen nagy örömmel indult neki, finoman elmosolyodom, majd figyelmem a beszélgetésre fordul. Már tudjuk, hogy a Rend jól tudta, Pettigrew nem volt megbízható, és tudom, hogy mi lett vele. Én tudom, és egyetértettem vele, abban a pillanatban, amikor megtörtént. - Ne higgy neki apa! – kiáltok fel hirtelen és bemegyek a két férfi közé. De már késő, az emlék eltűnik, és egy újabb áll a helyébe. Hirtelen zöld fény villan és Voldemort megöli apámat… Nem bírom tovább, cselekednem kell, látni akarom anyámat, mielőtt meghal. Hermione felkiállt, én viszont elindulok rohanvást, átugorva a kaput, be egyenesen a házba. Tudom, hogy nem menthetem meg őt, de megpróbálom. Akkor is, ha ez csak egy emlék, akkor is, ha tudom, hogy mi lesz a vége…
Harry hirtelen elindult a merengő felé, én pedig szó nélkül követtem. Nem tartottam túl helyesnek, hogy megtekintse ezt az emléket, hiszen úgy gondoltam, nem áll készen rá. Na, nem mintha erre bármikor is készen állna az ember. Mindenesetre magamban beláttam, hogy a fiút nem fogom tudni visszatartani a szándékától. Már rég eltökélte, hogy megteszi ezt a komoly lépést. A másik fontos tényező pedig az volt, hogy engem is igencsak érdekelt a dolog, mi történhetett azon az éjszakán, ami szinte azonnal beírta magát a varázsvilág történelmébe. Harry immár nekem háttal áll, és tölti az emlékeket a merengőbe. Egyikünk sem foglalkozik a fiola kupakjával, mindketten teljes némaságban figyeljük, ahogy az emlékek elterülnek a kőtálban, majd örvényleni kezdenek. Tenyerem megfeszül a tál peremén, és nagyot nyelek. Elég nagy utazásra indulunk most, amely minden bizonnyal komoly lelki terhet ró majd ránk, de tiszteletben tartottam Harry döntését. A fiú belehajol a tálba, én pedig feszülten figyelem. Az emlékek végül elnyelik őt, ennek eredményeképpen pedig nagyot sóhajtok. Muszáj megtennem. Félek, de követnem kell. Végül nagy levegőt veszek, és mintha víz alá merülnék, helyezem arcom én is az emlékek közé. Zuhanok. Sosem voltam még merengőben, de az emlékekbe érkezés érzete leginkább a zuhanáshoz hasonlít. Körülöttem színek kavarognak, melyek lassan egy képpé állnak össze. Alattam egy utca jelenik meg, mellettem villanypóznák, köztük pedig házak bukkannak elő a semmiből, és egy csendes, éjszakába hajló település képe rajzolódik ki előttem. A zuhanás lassul, én pedig közvetlenül Harry mellett érek földet. Körülnézek. Az utcában csak egy házban ég a villany, ahonnan most egy női hang szűrődik ki: - James! Összerezzenek, majd tekintetem Harry-re kapom. Kétség sem fér hozzá, ez Harry anyjának, Lily Potternek a hangja. Egyelőre még vidám, nagy eséllyel mit sem sejtenek a közelgő tragédiáról. - Szerintem menjünk be – szólalok meg halkan, végül megragadom Harry karját, és gyengéden magam után vonom. Tudom jól, hogy neki is minden vágya bemenni, hiszen azért jöttünk ide. Fogalmam sincs, kinek az emlékei ezek, de ő is a házban van. Az utca képét nagy eséllyel a merengő Harry emlékeiből tette össze. Benyitok hát az ajtón, majd belépek. Egy világos helyiségbe érünk, ahol cipők sorakoznak, és melynek ajtaja a konyhába nyílik. A konyha közepén egy kerek asztal áll. Egy vörös hajú, vékony nő lehajol, és egy csókot nyom a velünk szemben ülő James Potter arcára, akinek Harry szinte pontos mása. Velük szemben, nekünk háttal egy kopaszodó férfi ül, aki idegesen gyűrögeti a kezében tartott ruhadarabot. - Nézd, James, én tényleg nem akarok vészmadár lenni... - Akkor ne légy! - javasolja neki Harry apja, miközben Lily sarkon fordul, és a lépcsőn át felmegy az emeletre, amint meghallja felsírni az emlékbeli Harry-t. A kopaszodó férfi nem zavartatja magát, helyette folytatja: - ...csak hát az egész Rend félt titeket. Nem lenne jobb máshová mennetek? Itt nem biztonságos, te is tudod! - Nézd, Oswald – James előrehajol, ujjait összefűzi az asztallapon, majd komoly hangnemre váltva folytatja: - Nem akarom felforgatni a családom életét. Lily szeret itt lenni, mindkettőnk szerint ez az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyunk. Ráadásul, teljes mértékben megbízunk Peterben... - Jó neked – szűrte ki fogai között a mondatot Oswald, minek hallatán James arcán halvány neheztelés fut át. Csodálkozva meredek rájuk, szinte teljes mértékben elfeledkezem a mellettem álló Harry-ről. Volt, aki gyanakodott Peter Pettigrewra? - Tudom, hogy nem kedveled Petert, és azzal is tisztában vagyok, hogy a Rend tagjai sem bíznak benne – jelentette ki James. - De sziklaszilárdan meg vagyok győződve arról, hogy nem fog elárulni minket.
Hirtelen fordult velünk egyet a világ, és ismét az utcán álltunk. A kopaszodó, szemüveges varázsló elrohant mellettünk, kezében a pálcáját tartva, majd lemondóan torpant meg Harry-ék háza előtt. Az ablakon át zöld fény villant fel, végül pedig velőtrázó sikoly töltötte be az utcát. Ezek szerint pont abban a pillanatban érkeztünk, amikor James Potter meghalt. Lily még életben volt, de már nem sokáig. A varázsló, aki nemrég még Jamest győzködte arról, hogy el kellene hagyniuk a házat, most egy helyben állt, egy tapodtat sem mozdulva. Nagy eséllyel tisztában volt azzal, mi várna rá odabenn. Csak a halál biztos torkába rohant volna. - Harry! - Újabb sikoly, és újabb zöld villanás, majd tompa puffanás hallatszódott bentről. Nagy eséllyel most zuhant a földre Lily Potter élettelen teste. Mindketten jól tudtuk, hogy a Sötét Nagyúr most Harry felé veszi az irányt, de hiába vártunk, nem villant fel a zöld szín. Csak hatalmas fény árasztotta el az utcát, de ezen kívül nem történt semmi más...
Hol van már? Nem szokott késni, most mégis… nem beszéltünk meg konkrét időpontot, de minden egyes magánnyal töltött perc csak fokozza az idegességem. Végül megkönyörül rajtam és benyit Hermione, sőt kérdés nélkül bezárja a tanári ajtaját. Na, ez az én barátom, erről beszéltem! Tény, hogy nem vagyok ölelkezős típus, de most ez kellett, nagyon is. Talán egy kicsit lejjebb ment az idegesség mérőm, már csak anormálisban van a mutató az őrület helyett. Túl kell esnem rajta, az nem lehet, hogy ne tudjam meg. Hermione hangja térít vissza a valóságba, még mielőtt újra rápörögnék az egészre. - Persze – válaszolok, majd meggondolom magam. – Nem, nem egészen, de semmi komoly – na, ha eddig nem hoztam rá a frászt, most majd biztos. Szép volt Harry, nem is lehetett volna szebben. Az emlék elítése után pedig azonnal ráérez, hogy miről is lehet szó. Csak bólintok, persze, hogy arról van szó, mi másról. Elfordítom a fejem és a tanárit kezdem el bámulni, valahogy nem akaródzik Hermione szemibe nézni. Mégis mire kérem én meg őt? Nem szabadna belevonni, sőt egészen biztos vagyok abban is, hogy nem let volna szabad odaadni nekem ezt az emléket. De már itt van, nem lehet csak úgy félredobni. - Biztos, hogy látni szeretném. Abban nem vagyok biztos, hogy egyedül meg tudom csinálni, azért hívtalak téged és nem Ront. Ne mondd, hogy rosszul döntöttem – nézek rá is most már kicsit ingerültebben és a szavai is keményebben hangzanak, mint ahogy szerettem volna. Igen, indulatos vagyok, de hát lehet, hogy most látom utoljára őket, ráadásul az utolsó pillanatukban. Szeretném látni azt, hogy mennyire szerették egymást, hátha azt is tartalmazza az emlék, nem csak a puszta halálukat. - Az a nap… amikor… tudod – a türelmem a végére ért és előveszem az üvegcsét. Otthagyom őt, ha akar jön, ha akar nem, de nekem muszáj(!) megnéznem. Látni akarom őket, még egyszer utoljára, hogy milyen nagyszerűek voltak. Anyám is megvédett, én pedig elpusztítottam a gonoszt… igaz, nem az én érdemem, de így történt. Előkapom végre az üvegcsét, felpattintom a fedelét, ami lágyan elrepül és pattan párat a földön, mielőtt megállna. Odasétálok a merengőhöz és felfordítom a fiolát, az ezüst emlék pedig belesiklik, majd eloszlik, átszínezve a merengő folyadékának felszínét. Sosem kérdeztem, hogy igazán hogyan működik ez, de majd egyszer, ha olyan állapotban leszek és eszembe jut. Hermione mégsem próbál tartóztatni, hanem odalép hozzám és biztosít a részvételéről. - Köszönöm, sokat jelent ez nekem – próbálom egy mosolyt kicsalni magamból, de nem igazán sikerül, szóval inkább a fejem kezdem tolni a tálca felé. - Fenékig! – szólok, majd hirtelen lehunyom a szemem és belenyomom a fejem a merengőbe. Nagy köd lesz, majd lassan felszáll, és megjelenik az utca, ahol éltünk…
Csak akkor tűnik fel számomra, hogy Harry eléggé izgatott, amikor némileg jobban szemügyre veszem őt. Mindenesetre, igyekezett leplezni ezt a dolgot, így amikor beléptem, gyorsan más arcot öltött magára, mintha az előbbi itt se lett volna. Nyilvánvaló, hogy valami nagyon fontos dologról van szó. Tekintetem a merengőre téved, majd ismét Harry-re. Mi lelhette? A mosoly, melyet felém küldött, erőltetett volt, ehhez nem kellett szakértőnek lennem, hogy megállapíthassam. - Persze – biccentek Harry kérésére, majd bezárom magam mögött az ajtót. Furálom ugyan, de nem teszem szóvá a dolgot. Ha Harry ezt kéri, akkor nagy eséllyel elég nyomós oka van rá. Kezdek aggódni a fiúért. Már maga a hely választása is aggasztó volt számomra, de hogy még az ajtót is bezárjam magam mögött? Ezt némileg zavarosnak éreztem, hiszen aligha jön be ide bárki is, hacsak nem számítjuk a tanárokat. Őket pedig egy zárt ajtó sem fogja távol tartani, ebben teljes mértékben biztos voltam. Amikor közelebb lép hozzám, némileg meglepődök, de korántsem annyira, mint amikor hirtelen a karjai között találom magam. Zavartan pislogok, de szinte ugyanabban a pillanatban ölelem át őt, amikor ő engem. Ritka volt az ilyen kirohanás Harry részéről, legutóbb akkor öleltük át egymást, amikor a bajnokok sátrában várakozott a Trimágus Tusa első próbája előtt, de akkor is én kezdeményeztem a dolgot. Aggódtam érte, ahogy most is, és nem voltam biztos abban, hogy élve fog kikerülni a sárkány karmai közül. Ostoba voltam, tudom, hiszen Dumbledore aligha engedte volna, hogy egy bajnoknak is baja essen, de akkor is... Ha az embernek egy barátja is ilyen helyzetbe kerül, aligha fogja egy ölelés nélkül az útjára engedni. - Minden rendben van, Harry? - szólalok meg aggódva, amint elenged, majd némileg hátrébb lép előlem. Az arca gyöngyözik, itt valami tényleg nincs rendben. Összevont szemöldökkel fürkészem a fiú arcát, és amint megszólal, minden világossá válik számomra. - A szüleiddel kapcsolatos? - teszem fel a kérdést, mely szinte a következő pillanatban megfogalmazódott az agyamban. Harry viselkedése, szinte az elejétől kezdve... Nem láttam még ennyire idegesnek, vagyis igen, de tényleg valami komoly dolognak kellett az egésznek a hátterében állnia. Márpedig a szülei fájó pont voltak a fiú számára. Nem ismerte őket, emlékei sem voltak velük kapcsolatban, én pedig elképzelni sem tudtam, milyen lehet ez neki. - Harry, biztos vagy te abban, hogy látni szeretnéd ezeket az emlékeket? A hirtelen kirohanásom nem volt véletlen. Egy szülő elvesztése fájdalmas dolog, kettőé borzalmas, de ha még az is megadatik számunkra, hogy visszanézzük életük egy-egy olyan pillanatát, amikor még életben voltak, nevettek, szórakoztak, az szívfájdítóan nehéz lehet. Az emlékek pedig csak emlékek, nem több. Ott lehetünk ugyan, de nem segíthetünk rajtuk, nem szólhatunk hozzájuk, nem vigasztalhatjuk meg őket. Márpedig a tétlenség nem éppen Harry asztala, én pedig teljes mértékben biztos voltam abban, hogy közbe szeretne majd lépni, bármilyen emlék legyen is abban a fiolában. - Melyik emlék van benne, Harry? - szólaltam meg rosszat sejtve. A fiút elnézve nem éppen kellemes dolgok kavarognak az üvegcsében, de ha szeretné, elkísérem, ez teljesen természetes dolog. Azt azonban még ő sem kérheti tőlem, hogy szó nélkül hagyjam ezt az egészet. Nem tehetem, hiszen látom, mennyire tönkreteszi már csupán maga a gondolat, hogy a szülei egyik emlékét tartja a kezében. Nem akarom lebeszélni, csupán jobb belátásra szeretném téríteni, és a két dolog nálam egyáltalán nem számított ugyanannak. Ha lebeszélni szeretném, nem hagynám neki, hogy ő maga döntsön, addig mondanám a magamét, amíg be nem látja, hogy igazam van. Most azonban csupán megosztom vele a véleményemet, és bárhogy is döntsön, elfogadom. Elvégre, egy idő után úgyse tudna ellenállni a kísértésnek, és megnézné az emléket. Ha ezt egyedül teszi, annak katasztrofális következményei lehetnek. - Veled tartok – szólaltam meg végül, némi habozás után. Jobb, ha van mellette valaki, és úgy indul el erre az útra. Fogalmam sem volt arról, mely emlékek lehetnek a fiolában, de ha Harry nem tudja egyedül megtekinteni, és engem hív ide, hogy a segítségére legyek ebben, akkor csakis az a végzetes éjjel lehet az oka, amikor a szüleit megölték. De vajon kitől szerezte ezt meg? Ki volt olyan ostoba, hogy Harry kezébe adott egy ilyen felkavaró emléket?
Idegenesen gyűrögetem a talárom szélét, ahogy Hermionere várakozok a tanáriban. Egyedül vagyok, Dumbledore valami értekezletet tart, és megengedte, hogy itt végezzem el, amit szeretnék. A tanári csöndje lassan rám telepszik, én pedig egyre feszültebb leszek, kedvem lenne felborítani itt dolgokat, főleg Piton asztalán, ahol most is katonás rend uralkodik. Többször is benyúlok a zsebembe, és ahogy megérintem a hűvös üvegcsét, mindig megnyugszok egy kissé. A keresztapám ajándéka bármennyire is hűvös, éget, szinte érzem a bőrömön. Sirius tegnap küldte a szokásos csomagot, benne édességgel, egy trükkös kis ébresztőórával, ami elugrál, ha le akarod nyomni, és nem lehet elzárni, mert előbújik. Plusz egy levelet, benne a kémcsőszerűséggel, amibe egy ezüstös folyadék kavargott. Tudtam, hogy mi lehet ez, de nem tudtam, hogy mi lehet az emlék, amit a keresztapám nekem szánt. A levél elég szűkszavú, mégis beszédes volt, amiben annyi állt nagyjából, hogy nagyon hiányzom neki és sikerült megszerezni egy emléket a szüleim haláláról, amit egy külső szemlélő látott, vélhetően egy halálfaló. Ezt már csak én teszem hozzá. A levélben még annyi volt, hogy nem muszáj megtartanom az emléket, sőt megnéznem sem kell, de beszélt az igazgatóval, aki erre az időpontra szerzett egy merengőt ide, ahová diák önszántából úgysem jön. tudja jól, hogy rám bízhatja a döntést és bármi is lesz, támogatni fogja, bla-bla-bla. Egész nap idegesen voltam, az órákon nem tudtam figyelni, és kellett valaki, akivel megnézem az emléket. Mert, hogy megnézem az biztos, de nem biztos, hogy jó ötlet ezt egyedül csinálnom. Ron ma nagyon elfoglalt és jókedvű volt, nem akartam elrontani a kedvét, sőt, egy olyan ember kellett, aki megértő. Ron biztosan kételkedne, meg próbálkozna mindennel, ami a lebeszéléstől a rábeszélésig terjedne. Erre most nagyon nem vágyom, olyan barát kell, aki megbízható, támogat és nem igazán… Ron. Kicsit lelkiismeret furdalásom is van emiatt, de most ezt ki kell bírnom. Azt sem tudom, hogy elmondom-e majd neki, mert nem akarok sértődést, de ha meg nekem, azt az én lelkem bánja majd. Ron mindenhol ott volt, mindig! De nem, most nem tehetem, hogy ő jöjjön, remélem, majd megérti utólag. A kopogás megrémít, halálra várt arccal fordulok meg, de csak ő az, Hermione az én legjobb barátom. Rögtön jobb kedvem lesz, és a rémület csak kósza árnyékként marad az arcomon, helyét a meleg baráti üdvözlet foglalja el. - Hermione! Szia! Kérlek, zárd be az ajtót – talán furcsa lehet a kérésem, hogy a tanári ajtaját zárjuk be, de tudom, hogy most nem fog minket zavarni senki illetékes. Az illetéktelenek pedig ne jöjjenek be. Megvárom, míg megteszi – vagy én teszem meg magam -, majd közelebb lépek hozzá és hirtelen átölelem őt. A szívem hevesebben ver, izgatott vagyok és félek. Elengedem őt, majd kissé fura fejet vághatok, ahogy összeszedem a gondolataimat. - Van egy emlék, amit szeretném, ha megnéznél velem. Segítesz? – egyelőre ennyit tudok elmondani, valahogy nem jön a számra az, hogy „tudod, az az éjszaka, ahol Voldemort megölte a szüleimet, nekem meg sebes lett a homlokom”. Kíváncsian és reménykedve nézem őt, még egy izzadságcseppet is eldörzsölök a csuklóm külső részével a homlokomról. Remélem segíteni fog, bár efelől kétségem sincs.
Kezemben azt a kis papirost tartottam, melyet pár perccel ezelőtt küldött nekem Harry, és melyet némileg értetlenkedve futottam végig, hiszen a levél semmilyen lényegre törő információt sem tartalmazott, egyszerűen csak ennyi állt rajta: Órák után gyere a tanári szobába! Harry. Noha, a fiúra elég jellemző volt ez a szűkszavúság, némileg furcsálltam a fogalmazását. Általában mindig a szöveg végére biggyesztett egy „kérlek” szavacskát, de ez most elmaradt. A nyers modor nem tartozott Harry jellemvonásai közé. Mégis mi történhetett? Annak idején, ha ilyen üzenetet kaptam tőle, rögtön tudtam, hogy baj van. Most azonban mi gond adódhatott volna? Voldemort eltűnt, a halálfalók sem mozgolódtak már jó ideje, és Harry is visszavedlett közönséges diákká, már amennyire ez az ő esetében lehetséges volt. Túl nagy hírnévre tett szert a varázsvilágban, semmint ez feledésbe merüljön. Az emberek nem felejtik el egykönnyen azt az embert, aki csecsemőként győzte le azt a Sötét Varázslót, akivel annak idején a legerősebb mágusok sem boldogultak. - Elmentem! - szóltam hátra szobatársaimnak, akik éppen a legújabb varázslómagazint lapozgatták, így rám egy pillantást sem vetettek. Sosem vettem részt az ilyen jellegű dolgaikban, hiszen gyerekes ostobaságnak tartottam. Az esetek többségében a magazinban hétről-hétre felbukkanó TOP 5 Mágust vették szemügyre, akik legtöbbszőr félmeztelenül, csillogó felsőtesttel, kidolgozott izomzattal vertek vissza éppen egy feléjük tartó átkot, miközben még arra is maradt idejük, hogy szabad kezükkel a szemükbe lógó hajszálaikat simítsák hátra, majd – ha mindezekkel végeztek – ragyogó mosolyt küldtek a női olvasóközönség felé, akik ettől elalélva lapoztak tovább a következő oldalra, hacsak éppen le nem ragadtak kiszemeltjükön. Utána persze csodálkoztak, amikor sorra szedték össze a lehető legrosszabb jegyeket bizonyos tantárgyakból. Tanulás helyett ilyesmire pazarolni az időt.... Nevetséges! Szóra sem méltattak, így hát elindultam lefelé a lépcsőn. A klubhelyiségben most elég sokan voltak. Fred és George éppen a fejüket dugták össze, nyilván megint valami képtelen ötleten törték a fejüket. Ilyenkor azért minden galleonomat megadtam volna azért, ha én is érthetnék a legilimenciához. Ha képes lennék rá, talán még idő előtt lebuktathatnám őket. Ron magányosan kuksolt az egyik sarokban, miközben tűnődő képet vágott, és éppen egy pergamen fölé hajolt. Nagy eséllyel meggyűlt a gondja az egyik beadandóval, amit most próbál megoldani. Vajon őt is elhívta Harry? Esélyes, de az is lehet, hogy most kivételesen nem szólt a fiúnak. Márpedig, ha valami komolyabb gond lenne, akkor Ron is tudna a dologról. Most azonban szemernyi jelét sem mutatta annak, hogy észrevett volna. Továbbra is a dolgozatára összpontosította minden figyelmét, én pedig nem igazán akartam megzavarni ebben. Hadd tanuljon, mostanában rá is fér rendesen. Átmásztam hát a portrélyukon, majd magamban elmélkedve folytattam utam a tanári szoba felé. Még mindig aggasztott, vajon miért is szólt nekem Harry, és miért hagyja ki ebből Ront. Jóban voltak, így sok magyarázatot nemigen találtam a dologra. Talán segítségre van szüksége? Igen, ez esélyes, márpedig elméletben és gyakorlatban is jobb voltam Ronnál. De akkor mégis miért kell ehhez a tanáriba menni? Ha gondja van, csak megkérdi tőlem, amit szeretne, és ennyi. Ehhez igazán nem kellene elbújnunk. Talán valami szerelmi gondja lehet? Na, igen, abban tényleg nem kérheti ki Ron tanácsát, hiszen a fiú aligha értett a lányokhoz. Egyszerűen figyelembe se vette, mi kell egy nőnek. Harry azért ezen a téren sokkal figyelmesebb volt. Viszont ahhoz sem kell a tanári szoba. Félrevon, megbeszéljük, tanácsot adok neki. Ennyi az egész. A tanári elé érve illedelmesen kopogtam, de a választ meg sem várva léptem be a terembe, ahol Harry már várt rám. Az asztalon egy merengő foglalt helyet, én azonban nemigen törődtem vele. Helyette a fiúhoz fordultam, majd megszólaltam: - Szia! - Némi mosoly jelent meg az ajkamon, hiszen nagy eséllyel nincs semmi baj. Láthatóan minden rendben volt. - Megkaptam a leveled. Miért hívtál ide? Volt egy olyan tippem, hogy a dolognak köze van a merengőhöz, hiszen a tálka nem igazán tartozott bele a szoba megszokott képébe. Harry esetleg emlékeket akar megnézni? Ez igazán furcsa volt számomra, hiszen az emlékidézés nem éppen olyan dolog, ahol az ember szükségét érezné mások társaságának.
