2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Anyával, legalábbis az igazival azóta többször találkoztunk, s talán itt volna az ideje, hogy legalább Corvust is beavassam. Otthon, amikor végre a sarkamra álltam, szembesítettem a szüleimet azzal, amit megtudtam, s legnagyobb megdöbbenésemre lehullt az álarc, a kemény, szigorú tekintetek kétségbesettbe fordultak át. Nem mondom, hogy a bocsánatomért esedeztek, de végre elmondták, nekik maguknak nem lehetett gyermekük, s engem fogadtak örökbe, hogy továbbvigyem a Fawley nevet. Nem akartak lemaradni a hugrabugos ágtól, szégyentelenül hagyni kihalni a nevet. Igaz, hogy nem az ő vérük vagyok, de ha nem tudja senki, legalább a név fennmarad. Megfordult az a bizonyos kocka, mert lényegében alám rendelték magukat, hogy bármit megtesznek, csak ne menjek el otthonról, ne dobjam el a Fawley nevet. Ami már csak azért is érdekes, mert engem nem különösebben izgatott a vagyon, noha nyilván a kényelmet mindenki szereti. Valahogy az volt az elképzelésem, hogy akár anyámnak segítek a vegyesboltban, vagy tudomisén, bár mindenképpen egyeztetni akartam Corvus-szal, hogy mi legyen az eljegyzéssel. Nem csupán azért vagyok vele, mert kötelező, hanem mert.. nagyon is édes, s úgy ismer, mint talán még senki. Csak annyira vágom magamat puccba, hogy ne legyen nagyon mesterkélt, egy barackszínű térdigérő tavaszi ruha, szerencsére az időjárás most kellemesebb arcát mutatja. A hajam hátul összefonva, mint egy indián hercegnőnek, elől viszont az aranyló tincsek csigacsápban hajladoznak előre. Néhány csatot is feltűztem, hogy a göndör hajkorona még véletlenül se omoljon szét, főleg ha eszünk is. A táskám a ruhával azonos színű, a cipellő ellenben enyhén magasított, hogy ne kelljen mindig felnéznem a nyúlánk páromra. Jöttömre mások is odanéznek, ezt már a kastély falai között megtanultam kezelni. Nem csókkal, pusztán egy puszival indítok az arcára, valahol úgy vélem, hogy az intimitás az kettőnkre tartozik. – Szia Corv, a szokásosnál is komolyabb vagy. Minden rendben? – Várom meg, hogy egy pincér, vagy akár maga Corvus kihúzza nekem a széket, hogy helyet foglalhassak. Mindig olyan komoly témákról beszéltünk, jó lenne egyszer kicsit felhőtlenül szórakozni, elengedni magunkat. Félre kéne az állandó stresszelést, hiszen most vagyunk fiatalok!
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Hónapok óta jegyben járunk Alisonnal, de mióta tudom, hogy Mortimer vagyok és mióta a családi - aminek nem is vagyok vérszerinti tagja - gyűrűmről kiderült, hogy Voldemort ereklyéje volt és ezért kellett viselnem, nos, egy kicsit tartottam a távolságot tőle. Nem azért, mert ő bármi rosszat mondott volna, nem azért, mert felébredt bennem a kétség, hogy még se tudnám végig csinálni, hogy nem köt a kötelesség a házassághoz, ha leleplezem, hogy nem is vagyok Flint és nem is biztos, hogy az akarok maradni... Hanem azért, mert először magamban kellett tisztáznom, hogy mit akarok és eldönteni, hogy titkolózom, hallgatok, vagy vállalom a kockázatát annak, hogy az életem még jobban a feje tetejére áll, ha Alison hirtelen úgy döntene, hogy kényszer nélkül nem köti hozzám semmi és inkább kiszabadulna az eljegyzésből. Persze így sincs szó arról, hogy ignoráltam volna, de mindig mielőtt mondjuk belejöttünk volna egy csókba megszólalt bennem egy vészharang, hogy ne rohanjak és leállítottam magamat félrehúzódva. Ma viszont a fél éves évfordulója van annak, hogy a Royal Albert Hallban bejelentettük a jegyességet és habár nekem nem jelentenek sokat a számok, tudom, hogy neki fontos a számmisztika, a jelek és a szimbólumok, tehát adott volt, hogy megünnepeljük. Persze kérdéses, hogy mennyire lesz ünneplés azok után, hogy elmondok neki mindent, amit csak megtudtam. Elsőként érkezek a teljesen lefoglalt étterembe, ahol egyetlen lélek se lesz rajtunk és a személyzeten kívül. Még soha nem voltam itt, ennél sokkal nagyobb helyeken szoktunk a családommal vacsorázni, viszont legalább az Abszol úton van és nem a varázstalan világban és igen könnyedén kibérelhettem az egészet így kicsi az esélye, hogy a beszélgetésünkből bármi is napvilágot látna. Hadartam én már ki kellemetlen családi titkokat néhány korsó vajsör után, tehát jobb mindent kettesben megbeszélni, mint egy valóban megtelt étteremben. Az asztalra könyögölve a [You must be registered and logged in to see this image.]kezeimet az állam alatt összefonva várakozom az egyik gyertya lángjába bámulva, de ahogy meghallom, hogy az ajtónál álló személyzet köszönt valakit azonnal felállok és arra fordulok, hogy állva köszöntsem Alisont. Nem látszik rajtam túlságosan az idegesség, de azért a tenyerem rendesen izzad. Valószínűleg akkor is így lenne, ha valóban csak fél éves eljegyzési fordulónkat ünnepelnénk, de minden, amit meg akarok osztani és a lehetősége, hogy ez lesz az utolsó randevúnk jó nagy lapáttal tesz rá. Furcsa, hogy nem voltam ideges akkor, amikor eljegyeztem, hiába volt elrendezett és nem is az én döntésem, de most, hogy vége lehet... Szolidan tartom a tenyereimet nyitva a dísztalárom oldalához érintve, hogy kissé felitassam amíg ideér hozzám, bár Alison szépsége mindig kicsit elkápráztat, hiába nem szoktam a szépségre különösebben felfigyelni, rá nem lehet nem figyelni.
Nyilván nem várható el, hogy tündérmesébe csöppenjünk, azt hiszem mindketten kinőttünk már ebből a korból. Ám abból is, hogy tiniként vágyakozzunk valaki iránt, hogy aztán soha ne történjen semmi. Felnőtt fejjel, főleg ha egyedüláló valaki, könnyebben át tudja magát adni az érzelmeinek, noha már lehet mögötte csalódások sorozata, de olykor igenis érdemes kockáztatni. A borostyán szempár nagyon is különleges, és ha azt gondoltam, hogy majd ügyvédként ellenében fogok bárkit is képviselni, hát a sors alaposan rámcáfolt. Az más kérdés, hogy felmerülhetne bennem, hogy csak azért ilyen csábos, hogy időt nyernen, vagy hogy átverjen. Ha így van, hát így jártam. Ám ha az ember sosem kockáztat, semmi izgalmas nem történik semmi az életében. Megtehetném, hogy zugügyvéd leszek, aki száz éves halottak hagyatéki ügyeit ellenjegyzi, de az nem is én lennék. - És még csak nem is titkolod, hogy mennyire élvezed. Szép! – Csóbválom a fejemet vigyorogva, és miután megvannak az előkészületek, elindulunk lefelé a borospincébe, fáklyát emelek le a kőfalról, de azért csak óvatosan, nehogy a gyönyörű haja lángra kapjon. – Bibliai idézet, butus. – Nem szó szerint, ez amolyan kedveskedés, nem pedig lenézés, hiszen eddig is karakán nőszemélynek ismertem meg. Ő viszont olyannak engem, aki hajlamos letérni a járt ösvényről, hiszen a közelében nem tartunk az eredeti elgondolásnak, hogy jól beijesztem őt a megbízómból kifolyólag. – Borospince. Hát nem mondom, kiszáradt a szám a sok szócséplés után. Mutasd, hogy mid van. – Közlöm kétértelműen, nem vagyok egy túl határozott típus. Ügyvéd is csak azért lettem, mert szeretek a törvényeket ismerve csalfa utakra lépni, most is épp ezt teszem. És egy alperessel borozgatni mi más lenne, mint a tömjén szabályszegés? A rejtekajtók igazán ráérnek. – És mondd csak Avery, ki vigyáz rád, ha éppen valami molesztáló alak tör rátok? – Kérdezem olyan pillantással, ami egyértelműen arra utal, hogy van-e pasija. Kit kell megölnöm, és elásnom a hátsó kertben, hogy előre lépjek a listán?
- Mondanám, hogy nem úgy értettem, de.. - nyitva hagyom a mondatot cinkos, piszkálódó vigyorral. Igazából tényleg nem úgy gondoltam, hogy Mr. Avery menjen a pokolba, hanem a főnöke, de ettől még miért ne szívjam a vérét, nem igaz? - Nos jólesik ezt hallani. - szelidül a mosolyomban a pimaszság őszinte örömre. Melyik nő ne szeretné, ha bókolnak neki? Nem vagyok az a tipikus elolvadok egy-egy bóktól fajta, de ettől még nem fogom letagadni, ha kellemes érzésekkel tölt el egy kedveskedés. Főleg, hogyha olyan valakitől kapom, aki eléggé szimpatikus, tehát megvan a viszonzottság érzése. - Szerinted akarom én azt? - kérdezem hetykén félvállról, helyettesítve azt, amit talán illett volna kérdeznem, nevezetesen, hogy szerinte én tehetek arról hova veti a szemeit? Nyilvánvaló, hogy igen. És nem is szégyellem bevallani ezt. - Lucifer? Hát.. legyen inkább Liluth, ő legalább nőnemű volt.- kacagok fel tettetett sértődöttséggel, amiért férfiördöggé aposztrofált. Minden gonoszok anyja úgyis menőbb titulus. Na nem, mintha hajtanék ilyesmire.
Az alagsorba meglehetősen gyorsan leérünk, a hely azért nem egy hodály se vertikális, se horizontális kiterjedésében. Klasszikus fáklyagyújtás helyett pálcámmal csinálok lumos!-nyi fényt, hogy lássunk is valamit. - Az ott a borospince, az tuti. Kezdjük ott, vagy kutassunk rejtekajtók után?
- Próbálom nem magamra venni. – Mosolyodom el, azért az én döntésem is, hogy milyen ügyet vállalok, de sajnos útközben változhat az ember véleménye, főleg ha megismeri a másik felet is. És hát itt nincs miről beszélni, egyedül Avery mellett állok, noha így az úgynevezett eskümmel megyek szembe, talán fel is kéne adnom a praxist, vagy úgy dolgoznom, hogy ne kerüljek kapcsolatba ügyfelekkel, ha egy ilyen borostyán szempár így izgalomba tud hozni. Amennyire munkamániás vagyok, annyira nem kajtattam eddig a gyengébbik nemet, de mit tehetünk, a becsap a villám? Legalább ötleteket adok, hogy hogyan ódázhatjuk el a dolgok. – Igen, bármennyire is közhelynek hangzik. Nem szándékoztam sablonos lenni, de barna és barna között is van különbség. – Nem is tudom, hogy rámenősen macsós legyek, vagy romantikusan udvarlós, mert ez a cinkos mosoly konkrétan kiismerhetetlen, én meg úgy érzem magam mint egy kis kisdiák, aki beleesett a fiatal, de dögös tanárnőjébe. Jó, még nem estem bele, most ismertük meg egymást, de hogy nem lerázni akar, az tuti biztos. Csak botladozom itt, de a végén még beleszédülk a karjaiba. – Feleslegesen kínzol, mert úgysem tudom levenni a szemem rólad. – Ismerem be fülig érő vigyorral, hogy még a szememnek tetsző látvánnyal is pózol, de akkor gyerünk. Gyorsan kibújok az öltöny felsőből, és a mellényből, az ingem ujját pedig feltűröm. Ha lemegyünk az alagsorba, akkor bőven elég, ha a nadrágomat piszkolom össze, és ha belelépünk valamibe, akkor a cipő is kuka. De sebaj, kettecskén a sötétben bármi megtörténhet. – Vezess új utakra Lucifer.
- Szép szakma. Biztosan tárt karokkal várják majd a Pokol kénköves bugyraiban. - jegyzem meg nem kis éllel a hangomban. Az ügyvédekről egyébként is mindig megvolt a véleményem, most meg pláne nem javult, de ettől függetlenül nem fogok a bicskámba dőlni addig, amíg nem látom teljesen sötétnek ezt az alagutat. S ahhoz, hogy én egy helyzetet teljesen kilátástalannak tekintsek sokkal több tényezőnek kell negatívan együttállnia, mint ami most rendelkezésemre áll. Bár tény, hogy a helyzet nem rózsás azért. - Akkor ez máris egy hosszútávú cél. - kacsintok, majd összecsapom tenyereimet, mintha csak tapssal akarnám megpecsételni az évekig való pereskedés ötletét. Nyilván nem ez az évszázad híre, meg vágyis rá a rosseb, de még mindig jobb, mint azonnal elveszíteni harc nélkül nagyapa örökségét. - Úgy. - vonom fel cinkosul egyik szemöldököm. Hangsúlyom kacérkodó színezettel telik. - Szóval csodásak a szemeim? - félmosolyomból nem óhajtom kitörölni a cinkosságot. Hazudnék, ha azt állítanám egy pillanatig is, hogy nem esik jól, amit hallok, na meg hogy semmi játszadozó kedv nem támadt fel bennem. Az egy dolog, hogy az észérvekre hallgató nő vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy aki ésszel él, az siket a természetes örömforrásokra. - Ha van hozzá valami kulcs, akkor annak itt kell lennie. Bár továbbra sem hiszem, hogy nagyapa tisztában volt azzal mi is van.. ha van.. az étterme alatt. - pattanok le mosolyogva kecsesen az asztalról, s áthajlok a lapján, hogy kihúzzak fél kézzel egy felsó fiókot. Minek kerülgetném a bútordarabot, ha így is elérem, nem igaz? A kulcscsomót kezembe kaparintva fordulok tengelyem körül ismét, hogy szemben legyek Daniellel. - Akkor.. mehetünk?
- Ahogy mondja hölgyem. Az ilyen embereknek az a célja, hogy másokat ellehetetlensítsenek. – Bólintok, és én is egyfajta mocskos ügyletnek tartom, de ha az ember ügyvéd, és praxisa van, valahol kénytelen elfogadni, hogy felkérik bizonyos ügyfelek, akik nem éppen a tisztességes oldalon játszanak. Ám ha nem fogadjuk el az ilyen megbízásokat, bizony könnyedén megtehetik, hogy rossz hírünket keltik, aztán fuccs az egész pályafutásnak. Mindenesetre a nő most nagyon kedvemre való, szimpatikus teremtés, s bár nem a szívem után kéne, hogy menjek, most akaratlanul is átállok az oldalára, hogy együtt süssünk ki valamit ebből a nagy kulimászból. - Ez mindenképpen jó ötlet, hiszen a hivatalos úton keresztül levelezhetünk, és pereskedhetünk évekig, addig pedig csak kitalálunk valamit. – Az más kérdés, hogy a köztünk lévő kapcsot nagyon mélyen temetni kell, hiszen ha kiderül, hogy az ügyfelem ellenfelének a pártjára áltam, a kamara elveheti a diplomámat. Ám ha ügyesen, és sokáig húzzuk az időt, végül lelkiismereti okokra hivatkozva visszaadhatom az ügyet. - Legyen akkor így. És kérlek ne hidd, hogy minden csodás szempárnak így be szoktam dőlni. Itt komolyan számít a tisztességtelenség ilyen fokú szintje. – Döntöm oldalra a fejemet, és a kezemre simuló tenyerét kajánul elkezdem csiklandozni. Akaratlanul is kerülünk olyan kapcsolatba, mintha minimum tinik lennénk, és dobáljunk egymásnak a labdát. Ám miért kéne komolynak lennünk a kettőnket érintő kérdésben? A hivatalos ügyet valahogy csak megoldjuk, de addig.. – Az éjszakát majd még kitaláljuk, de most, ha amúgy is ráérsz, megnézhetnénk a pincét. Most már tényleg érdekel. Hoztam alaprajzot a földmérési osztályról, a várost behállózzák az egymásba is futó pincerendszerek.
- A megbízója bizonyára nagyon okos ember és ért a számokhoz. A harminc százalék arra sem elég, hogy egy koszos kocsma berendezését finanszírozzuk belőle, nem hogy arra, hogy újranyissuk valahol az éttermet. Arról nem is beszélve, hogy a piaci áron kívül milyen eszmei értéket képvisel a Kilenc Élet már évtizedek óta. - jegyzem meg minden indulattól mentesen. Szívesen a képébe vágnék egy ugyant meg egy bizonyt nagyon cifrán, de nem ő az, aki ki akar semmizni, így nincs értelme vele pörölni. Pláne, mert nagyon normálisan viselkedik és nem a genyaság oldaláról fogja meg ezt a dolgot, hanem a segítő szándékát érzem akkor is, ha nyilván neki is jobban meg van a semminél kötve a keze. - Ha egyáltalán van beépítés és helyileg tényleg itt található, akkor sem gondolkozom az ajánlat elfogadásán, ugyanis ha felszállok erre a hajóra, akkor azt bizonyítom, hogy menteni akarom a menthetőt és mosni a szennyesemet, amivel nyilván nem rendelkezem. A hivatalos utakat szeretem. - mosolyodom el finoman, de a mosoly nem a témának szól, hanem a férfi személyének inkább. Tényleg kár volna tagadni azt, hogy szimpatikus számomra. Akármilyen hírt is hozott. - Mindenképpen szemügyre vesszük. - kacsintok rá, ami így a pózzal és azzal együtt, hogy ő is észreveszi újabb pikáns réteget csavar a helyzetre. És ezt szavakkal is fokozzuk, bár tény, hogy tetszik a vissza"vágása". Egyszerű, nem túlgondolt, nincs benne megbotránkozás és megbotránkoztatás se. Poont úgy jó, ahogy van. - Akkor mondj neki igazat. - fektetem tenyeremet a térdemre simuló kézfejére. - Nem tudtál beszélni az üzletvezetővel, mert házon kívül volt. Kompetens személy hiányában pedig a mai napon nem született döntés, éppen ezért holnap vissza kell gyere, hogy beszélj az illetővel. Természetesen anyámat majd én elintézem, akármit is derítsünk ki a létező vagy nemlétező pincelátogatáskor. Visszajössz reggel.. - vagy mostmár el se mész? (Persze ezt a folytatást nem teszem hozzá, csonka marad a kérdés, de a kezét véletlen elfelejtem elereszteni, ahogy tekintetét is rabulejtve hagyom a magaméval.
- Igen, én is azért próbálok most ilyen kiskaput keresni, hogy ne legyen olyan sürgető a követelés. Nos a megbízóm kész huszonnégy órán belül a piaci ár harminc százalékát megfizetni egy gyorsított adásvételi szerződés keretében, amennyiben Ön, vagy az esetleges másik tulaj, az édesanyja lemond az étterem teljes tulajdonjogáról, beleértve a haszonélvezetet is. – Foglalom össze a nyers valóságot, amivel lényegében kisemmiznék őket egy mondvacsinált indokkal, de át az ingatlanmaffia már csak ilyen. Azokat a helyeket, tulajdonosokat keresik, akiken találhatnak fogást. Én magam nem értek az értékbecsléshez, de mi van, ha a változási vázrajzra valamilyen mágiával került rá az építési engedély nélküli beépítés, és valójában minden rendben van? – Vannak, de a rossz az egészben az, hogy a hivatalos metszeteken, amiket a minisztérium földhivatali rendszerében őriznek, úgy fest nincsen alagsori beépítés, tehát egyetlen irattal Önökre lehet húzni a vízes lepedőt. Mondanám, hogy nézzük meg a saját szemünkkel. – Adom meg a választ, ami benne is megfogalmazódott. Nem is csak azért akarom látni, hogy megnyugodjak, hanem hogy őt is megnyugtassam, hátha nem találunk semmit, csak blöff az egész. És bárhogy is csak nadrágban van, a mozdulat és a kisugárzás enyhén szólva is bizsergészre késztet. Akaratlanul is a szétnyitott lábak felé sandítok. Hogy aztán kizökkenjek lányos zavaromból a megszokott panel felépéítésű szakszövegekből. – Te vagy a szexi. És hidd el, nem vagyok minden esetben eladó, próbálom a jó ügyet képviselni, de ez a megbízó visszautasíthatatlan ajánlatot tett. Nehéz kibújni alóla. Csak azért jöttem, hogy átadjak egy elővásárlási szándéknyilatkozatot, nemleges válasz esetén pedig indítani az eljárást. Bár volna más megoldás. – Érintem meg most finoman a felém közel lévő térdét. Ez azért még nem zaklatás, inkább amolyan bizonytalan kezdeményezés, hogy találjunk megoldást.
- A jognak vannak kiskapui és útvesztői, így bár készséggel elhiszem, hogy egy bizonyos szinten jogos, azért mégis meghallgatnám pontosan azokat a követeléseket. - mosolyodom el. Nincs bennem semmi rosszalló felhang, a munkáját végzi és nem azért van itt, mert perverz örömét leli abban, hogy engem szivasson, szóval miért is orrolnék rá? Ahogy az aurorokat emlegeti, kissé elfintorodom. Legalább annyira nem szimpatizálok a leendő jelenlétükkel, mint a csempészekével, de mindegy, momentán nem lényeges, hogy nekem mi a szimpi vagy mi nem. - Vannak erről valahol hivatalos iratok, amelyeket mondjuk a minisztérium is ellenjegyzett? Ha a követelés jogos, akkor nyilvánvalóan körüljárta az illető, s vannak helyszíni szemléi, megfellebbezhetetlen bizonyítékai. - letelepszem közben az íróasztal tetejére, lábaimat megtámasztom az elétolt foteleken, így kissé terpeszülést véve fel. Tekintve, hogy nem szoknyában vagyok, nincs ebben semmi szajhasztikus. - Vagy persze az is lehet, hogy csak blöffje van és rengeteg pénze arra, hogy megkenjen mindenkit, aki hitelesítheti az állítását. - vállat vonok. Nem azért, mert nem érdekel, hanem azért, mert ha így van, akkor azzal nem sok mindent tehetek. - Tudja, hogy merre van az állítólagos hely? Esetleg le szeretne menni megnézni? - ajánlom, mert bár nekem fogalmam sincs róla merre leljük, ha ő tudja, akkor legalább azzal előrébb vagyok, ha megmutatja. Eszem ágában sincs harc nélkül feladni, de könnyen lehet, hogy megütöm a bokámat miatta. Viszont nagyapa örökségéért bármilyen kockázatra képes vagyok! - Egyébként nagyon szexi, amikor munkaügyben beszélsz. - szalad ki a számon pimaszkás mosollyal. Nem akarom én erotikával elvonni a figyelmét, de ami a szívemen, az a számon, s ami tény, az tény. Végül azért visszatérek a valóságba, de a tegező formulát megtartom, hacsakm nem kéri ki magának. - Neked csak információt kellett közölni, vagy te kalautolnád ide az aurorokat és írnál nekik jelentést? Mennyi a szereped ebben a szituációban?
Nyilván sokkal egyszerűbb dolgom lenne, ha a hölgy, akit ki kell raknunk, sokkal csúnyább, gorombább lenne. Ám cseppet sem az, sőt, még megértőnek is bizonyul, ő menteget engem, mintha meg akarná menteni a lelkemet az örök kárhozattól. Így lényegesen nehezebb hivatalosnak maradni. Az utóbbi időben az egyéjszakás kalandokat leszámítva - amik ritkák voltak mint a fehér holló – nem akadt senki, hiszen a pörgős ügyeket s a munkamániámat tekintve semmire sincsen időm, belebonyolódni egy kapcsolatba nem az én világom. Éppen ezért különösen sziven üt, hogy ilyen bátorító, kedves a mosolya. - Az mindegy Avery. Ha aláírási joga van, akkor Önnel kell tárgyalnom. Bár ne így lenne. A jog sajnos egyértelmű, a megbízóm követelése nagyon is jogos. Hacsak.. – Tűnődöm el hangosan, minden ügyet meg lehet támadni, évekig el lehet levelezgetni a földhivatallal, beadványokat készíteni. Ám tekintve, hogy aki a pénzért felel nagyon felkészült, így csak napokat lehetne nyerni, hiszen felárat fizetett a gyorsításért. – Vagy ötven éve. Talán kicsit több is. Ám attól félek, hogy az a rész valami csempész hely lett, netán sötét varázslók gyülekezőhelye, és ha magukra hívják az aurorokat, akkor bűnrészességért még komolyabb ügy is lehet a dologból. – Foglalom össze ismét rajta felejtve a tekintemet, mintha csak külső szemlélője lennék a történetnek, nem pedig a hírhozó, akinek úgymond végrajhatási joga lehet, ha rosszabbra fordul a helyzet.
Megmosolyogtat azzal, amit mond. Nem kinevető mosoly ez, vagy csúfondáros, hanem kedves, már-már bátorító. - Anélkül, hogy ismerném az okokat arra vonatkozólag, ami ezt a megjegyzést csalta ki önből, bizton állíthatom, hogy nincs ebben a megismerkedésben semmi rossz. - legyintek finoman. Nem akarom én elbagatellizálni a problémákat, melyekről sejtem egyre inkább, hogy lesznek bőséggel, épp csak kimondom, ami az eszembe jut. Jól elévődtem egy helyes férfival, mondhatni egy hullámhosszra kerültem vele, hát hol lenne ebben a hiba? Lehet, hogy elromlanak a dolgok, de arra, ami eddig történt jó szívvel gondolhatok akkor is. - Az anyám távollétében én vagyok a teljesjogú, egyébként csak helyettes. Családi vállalkozás. - osztom meg vele az igazságot. Csúsztathatnék, és elvihetném egyedül a "balhét", úgy téve, mint aki tényleg egy egész éttermet egyedül irányít (ami technikailag igaz is, de névleg nem), de nem akarok így tenni. Sose voltam hazug nő, nem hiszek abban, hogy szükséges az élethez. Inkább ésszel kell csinálni a dolgokat, s akkor a siker édesebb lesz, mint a hazugsággal elért. - És mégis mi van abban a részben? Mióta van kész? Nem vagyok járatos a jogban, de tudtommal van olyasmi, ami ezt szabályozza. - gondolok itt a szokásjogra, szerzett tulajdonra, vagy mi a fenének hívják. Zsargonban nem tudom, de az időkeretével tisztában vagyok, mint elévülési határ. Épp ezért érdekel, hogy mégis mikor épült alánk az a szar beépítés. A főnökétől kérem meg majd ráérek utólag összetojni magam. Nem vagyok hülye, értettem a fenyegetés részét is a dolognak, de egyelőre nem tartunk ott, amikor fel is veszem.
Ha eddig viccesnek, és aranyosnak tartottam, a mostani stílusa gondoskodást sugároz, éppen ezért ilyen nehéz. Objektívnek kéne maradnom, de lássuk be, ez szinte lehetetlen, ha az ember már első látásra ilyen közel tud kerülni ha nem is az áldozatához, de ahhoz az ellenségnek titulált valakihez, akinek a posztja szerint ártania illik. Holott csupán az a feladatom, hogy a jogi eljárást megkönnyítsem, előkészítsem, de nagyon csúnyán járnék, ha egy ilyen ügyben kiadom azt, aki megbízott engem. Talán az egész ügyvédi kamara előtt megszégyenülnék, a karrieremnek annyi lenne, ha itt most lelkiismereti válságba kerülök, de a lánynak tökéletesen igaza van, a megbízóm irritáló. - Bár más körülmények között találkoztunk volna, még ha ez röhejes közhely. – Csóválom a fejemet, miután megkértem, hogy vonuljunk félre, vélhetően nem a korábbi viccelődésünk, flörtölésünk nyomán akarunk most pontot tenni az ügy végére, sokkal inkább komoly dologra fordul az ügy, amit nem láthattam előre, legalábbis nem sejtettem, hogy pont e bájos teremtéssel kell a hely végzetéről tárgyalnom. - Tényleg kegyed a főnök, becsülöm is érte, hogy ilyen fiatalon máris komoly terhet cipel. – Nézek körül, a komoly dolgozószoba nem illik az előbbi cserfes lányhoz, de ahogyan én, úgy ő is kénytelen volt váltani, lapozni, és most egy teljesen másik oldalát mutatja. Hányszor fog még meglepni? – Vágjunk is a közepébe. A helynek van egy olyan alagsori beépítése, amit még egy korábbi tulajdonos épített be, méghozzá a minisztérium engedélye nélkül. Feltételezem erről nem tudhat Ms. Avery, ahogyan a felmenői sem tudtak. Nem is szerepel a földhivatali bejegyzéseken, pedig a korábbi adásvételi szerződéseknél minden beépítményt figyelembe szokás venni, de a megbízom talált egy archivált levéltári feljegyzést minderről, ezért kész feljelentés nélkül megvenni az éttermet, és rendbe tenni a jogi hátterét. Hát ennyi.. – Nem mondom, hogy kiskutya szemekkel meredek rá, hiszen mégiscsak felnőtt férfi vagyok, de sugárzik rólam, hogy nem én akartam, hogy ez történjen.
Észlelem, hogy valami változás áll be a vonásainak összerendezettségében, de nem teljesen sikerül kibogarásszam, hogy mégis mi az. Csak a „valami más” érzete kerít hatalmába először, éppen ezért az eddigieknél is jobban és kíváncsibban kerítem hatalmamba – vagy legalábbis ezen mesterkedek – tekintetét saját pillantásommal. Hogyha nem friss ismeretségről lenne szó, hanem kissé bizalmasabb kapcsolat állna fenn közöttünk, akkor most bizony odanyúlnék arcához, hogy mutatóujjammal simítsam végig homlokát, ezzel kívánva leradírozni onnan az előbb látott (vagy csak odagondolt) ráncokat. Viszont mivel nexusunk olyan, amilyen, így nem mozdulok, csak figyelmem fókusza szűkül kissé összébb körülötte, mint valami tekintetadta ölelés. - Nem irigylem érte. Egy rossz főnöknél, mégha csak alkalmi is nincs irritálóbb. Meg tudja mérgezni az ember mindennapjait, amíg kontaktban van vele. – jegyzem meg együttérzéssel hangomban. Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy anyám rossz főnök (hivatalosan ugyan főnököm, de nemhivatalosan – pláne habitusából fogva – nem az), de azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogyha nem az anyám lenne, akkor ennél is jobban viszketegséget kapnék a teszetoszaságától, s nem átallanék munkahelyet váltani sem. Így viszont itt vagyok és legtöbbször leseprem magamról az akaratát, majd megyek a magam feje után. Mert hazaiban megtehetem. Meglep azzal, amit mond. ezúttal rajtam a sor, hogy kissé átrendeződjenek a vonásaim, bár nem rossz értelemben vett megilletődöttség lesz leolvasható rólam, sokkal inkább valami fellelkesülés. Hiszen hát hivatalosan anyámé a hely, de hogyha még egy úgynevezett agresszív bábmesterig is eljutott, hogy engem kéne keresni, akkor az azt jelenti, hogy valamit jól csinálok. És bár ez talán bizarr így, de mégis örülök neki valahol. - Velem? – hümmentek egy sort, mielőtt folytatnám megkezdett mondandóm. - Történetesen van egy irodahelyiség, amely éppen az elmondottaknak megfelel. Ott garantáltan négyszemközt leszünk. Felkelek az asztaltól, s hogyha követ, akkor irányt mutatok neki nagyapám egykori dolgozószobája felé. Közben mintegy mellékesen megjegyzem, hogy felőlem az ételt is nyugodtan magával hozhatja, nem vagyok az a karót nyelt fajta – bár erre szerintem már ő is rájöhetett – akit zavarna egy üzleti „tárgyalás” alatt az, ha a partnerem étkezik. Ha belépett az ajtón, akkor magunk után beteszem azt, s rá is fordítom a riglit, hogy biztosan ne akarjon senki ránk törni. A nagyapám híresen paranoiás tudott lenni, hogyha a saját kis fészkéről volt szó, így a szoba védővarázslattal van körülvonva, semmilyen zaj nem juthat ki, telefüllel és minden egyéb módon lehallgathatatlan, s még csak portrék sincsenek, akik egyes információkat tovacsacsoghatnának ellátogatva máshová. Egyébként a berendezés barátságos, klasszikusan férfias dolgozószoba egy íróasztallal, két fotellal, egy kanapéval, dohányzóasztallal és sok-sok polccal valamint egy vitrinnel. Utóbbiban a nagyapám penna- és tintatartógyűjteménye sorakozik. - Foglaljon helyet, ahol csak jólesik. – ajánlok helyet a férfinek. A magam részéről a kanapét választom, nem vagyok a formalitások rabja. - Nyugodtan vágjon bele, nem kell finomkodni. Az agresszív bábmester jelzővel ellátott megbízó kapcsán semmi habcsókos könnyedségre nem számítok. – jegyzem, s ezzel ki is nyilatkoztatom, hogy nem vagyok rózsaszín álomvilágban élő fruska továbbra sem. Értem a csíziót.
Halván a szavait a maradék vér is kifut az arcomból. Ha holtsápadtra nem is fehéredek, de ekkora baklövést talán még nem követtem el. Ha most éppen az ajkaim között volna a pohár széle, le is haraptam volna az üveget, vagy a fát, így legalább a szám nem sérül. Ahhoz képest, hogy mennyire jól elflörtölgettünk, most kiderül, hogy magával a főnökasszonnyal állok szemben. Alábecsültem, de nem azért, mert butuska, inkább a kora folytán egy idősebb, marconább vezetőre számoltam, mert lássuk be, elég kevesen szoktak beállni pultot törölgetni. Ám ha jobban belegondolok, még logikus is, hogy ez a második otthona, akkor nem fél a munkától, hiszen a saját birodalmát építi. Én meg rombolom. Nagyszerű ez így.. - Főnöknek nem mondanám, inkább alkalmi megbízó, akihez ezúttal nagyon nem fűlik a fogam, tudván ezeket az információkat. Viszont valóban agresszív bábmester. – Bár ne lenne ennyire kedves és vicces, hogy itt idétlenül nevetgél a csapnivaló humoromon, mert egyértelműen meg kell bántanom. Továbbra is csacsog, sajnos a plusz információ most már csak annyit tesz hozzá, hogy családi örökségnek tekinti, és nem fog csak úgy lemondani filléres alapon a megbízóm javára a tulajdonrészéről. Ha csak ki nem találok valamit. Furcsa terv kezd el megfogalmazódni bennem, de most túl nagy itt a társaság. – Igen kedves, azt hiszem ezt telibe találtam, és nem is mással, Önnel kell róla beszélnem. De nem itt. Félre tudunk húzódni valahova, ahol nem hall minket más? Az információ nagyon kényes, bizalmas természetű. – A tekintetem továbbra is nyílt, bár már nem mosolygok, kissé szomorúnak tűnök, de az is látszik rajtam, hogy legbelül nagyon agyalok valamin.
- Magam szabom meg a póráz hosszát, hiszen a hely bizonyos százalékig az örökségem. A nagyapám vezette haláláig, azóta pedig névleg az anyám, de gyakorlatilag én. Úgyhogy.. - széttárom karjaim és jelentőségteljesen megrántom a vállaimat, jelezve ezzel, hogy hát nos, így állunk. Persze az is megfordul a fejemben, hogy ettől majd közveszélyes munkakerülőnek hisz, hiszen tényleg itt trécselek ahelyett, hogy osztogatnám az ukázokat a beosztottaknak. Na de azért az is tény, hogy könnyű elhessegetnem ezt a gondolatot, hiszen amikor elkezdtük a beszélgetést, akkor előtte tudom, hogy látta, hogy szorgoskodtam. Na meg az sem mellékes, hogy egy jó vállalkozás akkor jó, hogyha olyan alkalmazottakkal veszi körül magát az ember, akik képesek önállóan is használni a fejüket és felelős döntéseket hozva közösen vinni előre a szekeret, nem pedig csak bábként várni a főnök utasításait. - Talán önnek nagyon kekec a főnöke és úgy rángatja ide-oda, mint egy agresszív bábmester? - kérdezek vissza őszinte érdeklődéssel, hiszen nem kerülte el a figyelmemet az "irigylése" sem. Vagyis hát az, hogy a pórázhosszamat irigylésre méltónak nevezte az imént. Kihúzok egy széket az asztalánál és letelepszem egy pimasz mosoly kíséretében. Nem hívott meg és vár valakit. De az a valaki még nincs itt, egy. Kettő pedig felnőtt férfi, földig ér a lába, majd elzavar, ha a terhére vagyok. - Ledöntöööött? - elnevetem magam, majd úgy teszek, mint a szende szűz, mikor zavarban érzi magát. Szám elé kapom a kezemet és ujjaim takarásában diszkréten felkuncogok. Csak tekintetemben lobognak továbbra is a szemtelen-pimasz lángok, miközben a férfire pillázok. - Ugyan kérem! A házasság elhálásáról nem illik beszélni nyilvános helyen. Tudom én, hogy hozzátartozik, de előbb a ruha, a gyűrűk, a két igen és utána a pőre valóság. Nem feszélyez a téma, jól elvagyok ezzel a játékkal. Kedvemre való. Közben míg beszélünk megérkezik az étel is, amit ajánlottam Mr. Averynek. Az étel ínycsiklandó, illata és külleme is orrot-szemet gyönyörködtetően ízlelőbimbókat és érzékeket borzoló. - A helyet jelen pompájában tündöklőre Paerias Woodcock alapította, ő volt a nagyapám. A névvel kedvenc állatai, a szerinte fenséges macskák előtt tisztelgett, ezért a cirmos a cégéren is. Na persze volt ennek egy burkolt háttérjelentése is az ő olvasatában, nevezetesen hogy olyan híres éttermet szeretett volna létrehozni, ahová annyira csábító a vendégeknek a visszatérés, hogy még a halálból is feltámadnának érte. Teátrális, nem igaz? De azt kell mondjam, hogy bejött neki. Némely esetben szó szerint. Beszélnek a jó és rossz nyelvek is egy-egy szellemről, aki visszajárogat az étterembe. Hogy igaz-e? Hogy a férfi hallotta-e a pletykákat? Az egyelőre egyik sem derül ki. - Szabad megkérdeznem milyen természetű tárgyalásra készül? Csak nem valami végrehajtó vagy ítéletteljesítő személy, aki lecsapni készül? Tippelek a "kőkemény"-ből. Persze lehetne verőlegény is, de gondolom nem itt akarna verekedni, szóval a helyszínválasztást ehhez a tipphez nem éreztem valónak, így elő sem álltam vele. Érdeklődve várom a válaszát.
Nekem határozottan bejön, hogy ilyen cserfes, ráadásul mindezt tökéletesen tükrözi a külseje, főleg azok a huncut borostyán szemek. Egy a bibi, a megbízatásom. Egyébként sem hagyom, hogy bármi közbeszóljon, és elvonja a figyelmemet, de lássuk be, olyan józan életre rendezkedtem be, amelyhez nem igazán passzolnak a felelőtlen döntések. A nevelőapám egyébként is kinézett valakit, aki a házasság révén még címet is hozna a vagyon mellé, de igyekszem elkerülni azt a frigyet, de még a találkát is, mert onnantól kezdve úgy érezném magamat, mint valami báb. Vagy tenyészcsődör, hiszen a két család egyesülésének főleg az utódok miatt van értelme. Jobb nem is belegondolni, ha netán kifejezetten irritáló az a nő, aki majd a feleségem lesz. Ám jelenleg vissza a jelenbe, Averyhez. - Ennyire hosszú pórázra van engedve? Irigylésre méltó. – Csettintek hangosan, elismerésem jeléül. Bár nekem adatott volna meg minden. Ám mind a munkaadóm, mint pedig az apám olyan elvárásokat támaszt felém, az életem másról sem szól, mint a megfelelésről, ez a lány pedig mintha önként és dalolva tárna ki bizonyos kapukat, mondhatni több mint kellemes beszélgetőpartner. Viszont kétlem, hogy ő a tulaj, nem mintha nem nézném ki belőle, de úgy tudom, hogy az illető korban jóval felettem jár, Avery a maga kis fiatal, tüneményes stílusával nem illik a profilba, lényegében tényleg csupán az önkéntelen szórakozás miatt kapott el egy szóra. Az eddigi kimért modorom nekem is kezd felengedve, ahogyan csacsog, és továbbfűzi a szót. - Azért tegyük félre egyelőre, a végén még vasvillával kergetnek meg az utcában, ha kiderül, hogy ennyire gyorsan ledöntöttem kegyedet. – Bólintok, megerősítve, hogy egyébként jó hecc lenne, ám most értékelvén a bájos stílust, inkább az érdemi feladatra koncentrálnék. Ám először is, tényleg jöhetne az az ebéd. – Jobban, ám a hölgy elvesztené az egyedi jellegét, és csupán egy név lenne.. Viszont tényleg éhes vagyok, és kérem, valóban csatlakozzon, jól esik most a társaság, mert utána.. azt hiszem kőkeménynek kell lennem. Addig pedig meséljen magáról, vagy esetleg a helyről. – Kérem meg őt, s miután már az én rendelésem le van adva, hátha magának is kér valamit, az én kontómra.
Ó, ha tudná! Nem vagyok az a lány, akinek tűnök, vagy legalábbis nem abban a pasik a lábai előtt hevernek értelemben. Nem arról van szó, hogy életemben sosem volt még kapcsolatom, egyszerűen csak arról, hogy nem igazán vagyok kapós. Talán pont azért nem, mert ami a szívemen az a számon még akkor is, hogyha ez olyasmi, amihez elvileg a férfinak kéne jobban érteni vagy ami nem tetszik neki. Tulajdonképp nem tudom az okokat. Szeretek flörtölni, nem is vagyok bányarém – az önbizalmam nem túlzó, csakis egészséges és a visszajelzésekből töltekezik, nem pedig a tükörben páváskodásomból – úgyhogy.. érti a nyavalya. Majd ha lesz szabadidőm, amiben unom magam – ismerve a temperamentumom ez majd a halálom perce előtt fél pillanattal jön el – akkor átgondolom és talán lelek válaszokat is. - Ez igaz, akad, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy beoszthatom az időm és kioszthatom a munkám. Akarom mondani a munkát. Elnevetem magam a végére, s mint aki freudi elszólást tett, úgy kapom szám elé kuncogásom közepette a kezem. Igazság szerint nem szoktam kiadni a saját munkámat senkinek, sőt mi több inkább gyakorta én dolgozom mások helyett, de ettől még az előbbiek így hangoztak humorosan, hát nem szívom vissza egyik kiejtett szavamat sem. - Nem tudom mi lehet a hír vagy azt, hogy kit vár. Én csak azt tudom, hogy kedélyesen elcsevegek önnel és akárhonnan nézem, akkor ez nem bátorítás. Ez csak kellemes időtöltés. A munkaügyei önre tartoznak meg a partnerére. Gondolom utóbbi nem én vagyok, hiszen egyrészt tudnám, hogyha önnel lenne találkozóm, másrészt pedig ha nem is így volna, azt már elővezette volna nekem, hogy miért jött. Okfejtésem közepette tényleg eszembe sem jut, hogy közöm lehet az említett rossz hírhez. Még csak az sem merül fel bennem, hogy anyámnak volna, hiszen mint említem, számomra az üzleti találkozók teljesen megbeszéltek szoktak lenni, s anyám legyen akármilyen, azért egy előre egyeztetett találkát nem felejtett volna el, s itt lenne. Márpedig ugye nincs itt, így ezzel részemről le is van zárva az el sem kezdett ügymenet. A nevét hallva – és mindazt, amit utána hozzátesz – nevetnem kell, de nem teszem. Teljes komolysággal, angyali mosollyal ajkaimon intézem hozzá elgondolkodónak tettetett szavaimat. - Az üzlettársának megérkezése előtt, vagy után? Van egy házasságkötő-terem nem messze innen, de mindig úgy gondoltam, hogy fehérben megyek férjhez. Szóval, ha nem sürgős, inkább várnék vele holnapig. Lapulnak meglepetések a szekrényem alján. Mondhatni bajban leszek, hogyha belemegy a játékba, de ezzel a bajjal szíves örömest számolok. Nem hiszek abban, hogy komolyan gondolta ezt a házasodósdit, s talán ő se hisz abban, hogy én úgy véltem. Mindenesetre egy valamit – több valamit is, de most az ez egy a fontos – nem tud rólam: ha én valamit kimondok, ahhoz tartom is magam. Márpedig ha tényleg el akar venni per hecc, hát állok elébe. Ő lehet, hogy viccelt, de én a viccel nem viccelek. És egyébként is. Három napunk lenne érvényteleníttetni, úgyhogy felőlem játszhatunk. - Elöl-hátul Avery. Esküszöm jobban hangozna a Woodcocknál. – nevetem el magam a végére, s ezzel együtt elárulom a vezetéknevemet is. Azt, amelyet anyám is visel.
Zavarban éppen én sem vagyok, csak meglep a helyzet, hogy teljesen más hangulatban érkeztem az étterembe, mondhatni tönkre kell tennem valakinek az életét, de ez a flörtölős felvezetés nagyon nem illik a képbe. Valahogy túlontúl felcsigáz a lány pimasz kedvessége, éppen annyira gátlástalan, hogy még ne legyen cafkás, de amolyan édesen imádnivaló. A megjegyzéseit nehéz szó nélkül hagyni, vagy legalábbis közel lehetetlen úgy tenni, mintha magamban nem fogalmaznék róla komoly véleményt, ám félő, hogy egy ilyen csinos, és kedves lánynál sorban állnak a pasik, én pedig jellemzően nem olyan vagyok, aki szeret osztozkodni, vagy éppen a sokadik lenni abban a bizonyos sorban. Ám amióta világ a világ, ez valahol igenis így működik, kivéve ha valaki megállapodik. A csinoska meglehetősen könnyedén veszi mindezt, még kacsintgat is, így már nem először csal mosolyt az arcomra. - Hogyne, jobban, de nem akarom feltartani, van munkája éppen elég. – Nyilván folytathatnánk a megkezdett szócsatát, amely nagyon is kedvemre való, csak éppen akkor nagyon elkanyarodnék a jövetelem valódi céljáról. Ami egyébként nem lenne baj, csak beláthatatlan következményei lennének. Miért ennyire kedves velem? Ha tudná, hogy az érkezésemmel az ő állása is lenullázódik, nyilván más hangot ütne meg. – Nem, szó sincs róla. Nem fix az időpont, és a kétszemélyes tálat, attól félek kár lenne kikérni, mert cseppet sem olyan hangulatú lesz a milliő, ahol együtt ehetünk az illetővel. Mondhatni én vagyok a rossz hír hozója. Vagy ha úgy tetszik, én vagyok az a félelmetes partner, úgyhogy kedves Öntől, de ha engem bátorít, azzal másnak okoz rosszat. Ez nem baj? – És már megint kacsintgat, és ott áll felettem, mintha minimum az ölembe akarna huppanni. Hát nem mondom, hogy nem esne jól, hiszen tökéletes az összhatás, ám a nevét hallva mégiscsak valami égi jelnek érzem a dolgot, és bólintok, hogy üljön csak le. – Szintúgy. Csak nekem a vége. Daniel Carmus Avery. Ha most összeházasodunk, kegyednek lesz a legviccesebb neve a világon. – És ezúttal én kacsintok. Te jó ég, mi van velem, nem éppen kilakoltatnom kéne éppen a tulajt? Ha így folytatom, ma nem is találkozom vele. Akkor pedig a megrendelő pénzzeszsák igencsak kemény döntéseket fog hozni.
Talán illenék zavarba jönnöm attól, ami lesorjázik ajkairól, de az igazság az, hogy nem ő az első, aki meggusztálja azt, amit egyébként nem is tilos neki. Szó nincs arról, hogy valamiféle ledér hajadon lennék, de azt tudom, hogy mikor és mennyit dobjak be csak úgy a hecc kedvéért magamból. Abban biztos vagyok, hogy nem látja az egész melltartómat, hiszen a ruhám nem olyan lenge esésű, hogy az teljesen előrelibbenjen a mkozdulataimtól, így hát.. na és? Láthatja a finommívű csipke felső szegését, na meg mindazt, ami a felsőrészem anyaga alól átsejlik. Nem zavartatom rajta magam. - Ugye? Egyedi darab, rendelésre készült. - kacsintok rá a férfire egy nyilvánvaló hazugsággal. Egyébként sem hiszem, hogy a fehérneműmről akarunk társalogni, de ez a megjegyzés éppen annyit nyom a latban, mint az övé. Felméri a terepet, hát én is felmérem. A válaszomból úgyis rájöhet, hogy nem az a fajta vagyok, aki ha a-t mond - jelen esetben cselekszik - akkor a b rejtve marad. - Társaságban jobban csúszna az étel? - kérdezek vissza, lecsapva a feltételezésére. Anyám sokszor megfeddet már amiatt, ahogy viselkedem (mint most is), de az még sosem tűnt fel neki, hogy az elégedett vendég visszajáró vendéggé avanzsál, szóval egy kis kedveskedés - mindenkinek érdeme és habitusa szerint, amit azért igyekszem levenni a vendégek viselkedéséből (Mr. Avery - kinek nevét még nem tudom - kezdte eztg az egész végigmérősdit, hát feltételeztem - s ezidéig úgy tánik nem is helytelenül - hogy nem egy prűd, szende férfiszűz-fajta) és aszerint reagálni rájuk, beszélni és viselkedni velük. - Üzleti tárgyalásra? Óh. Csak nem éppen a partnerét várja? Esetleg kétszemélyes tálat kellett volna ajánlanom, hogy a hamarosan megérkező üzleti partnere se maradjon éhen? A kérdésem puhatolózó jellegű, s nyilvánvalóan afelé tendál érdeklődésem, hogy vajh' miért vágyná az én csatlakozásomat, ha nemsokára besorjázik az ajtón valaki, akivel éppen ide beszélt meg tárgyalást? (Met aztg ugye nem tudhatom, hogy éppen anyámat keresi.) - Olyan félelmetes a partnere? Esetleg leüljek ide, s várjuk meg együtt, hátha attól majd megjön az a bátorság? - kis pimaszsággal hangomban kacsintok rá. Már azelőtt kihúzok magamnak egy széket vele szemben, hogy erre áldását adná. - Avery. - mutatkozom be, nem sejtvén a vezetéknevét, de akár úgy is tűnhet, hogy az ő nevét ejtem, jelezve ezzel, hogy ejnyebejnye ismerjük egymást. ez nincs így, de ha felszalad tőle a szemöldöke esetleg, abból lehet vicces szituáció. Hiszen nem mondtam, hogy Avery én vagyok.. ugyebár.
Szerencsére a vendéglátásban dolgozók jellemzően nem prűd lányok, így az általam megbámult sem az, így egyikünk sem jön zavarba. Mindenesetre attól függetlenül, hogy nem vetem meg a gyengébbik nem felé hódolást, most komoly üzleti ügyben jöttem, noha a tulajdonossal még nem találkoztam. Utánanézhettem volna, hogy ki ő pontosan, viszont én nem vagyok nyomozó, csak annyi a dolgom, hogy bárki, aki felmutat egy mágikusan ellenjegyzett aláírási címpéldányt, annak a kezébe nyomom az ajánlatot, fűzök hozzá némi érthetőbb, konyhanyelvre lefordított magyarázatot, aztán távozom is. Így vagy úgy, de az étterem ebben a formájában pár héten belül el fog tűnni. Vagy a főnökömé lesz, vagy valami véletlen folytán baleset éri. Tudom, mocsok dolog egy ilyen alaknak dolgozni, de apám úgy véli, hogy a jogi ranglétrán az ember nem válogat, legalábbis kezdetben. De vissza a lányhoz, aki miatt kényszerkörre fordultam. Nem is kényszer, hiszen ha a formás feneket és a határozott fellépést nem is számolva igéző szemei vannak, mintha minimum valami szirént idéztem volna egy elfeledett kaputárgyból. Visszazökkenek a magyarázatába, hiszen talán túl zavaró lehet, az ilyen hosszú szemkontaktus, meg is lehet lepődve, hogy elsőre nem a dekoltázsát nézem, amikor behajol, ám az ilyen direkt mutogatás beindítja azt az automatikus ösztönt, amit lássunk be, senki sem tud kikapcsolni. - Csinos melltartó. – Suttogom éppen annyira, hogy még hallja. Marad ismét a nyers őszinteség, amit eddig a pillantásom árult el, immár szavakba is öntöm, amit kár lenne tagadni. Azért maradtam annyira diplomatikus, hogy nem valami nyersebb, bunkóbb bókkal illettem, holott a kevésbé tanultakból ilyenkor simán kibukna olyasmi, amitől még a magát éppen kacéran kellető pincérnő gyomra is felfordul. De nem tőlem. – Hogyne. Ilyen érveknek nem tudok ellenállni. Feltételezem, a hölgy nem csatlakozik, legnagyobb bánatomra. A nedüt ellenben köszönöm, nem kérem, talán estefelé még visszanézek. Most üzleti tárgyalásra jöttem, csupán még a bátorságomat gyűjtöm. Amivel egészen jól állok. – Szerencsére az előbbi vörös már nem perdül hozzánk vissza, így marad kettőnk között a bizalmas pillanat, amelynek hamarosan vége szakadhat, ha a lány lelép a rendelésemmel. Addig viszont visszatérek a tekintetéhez. Biztos ő a cég reklámarca, és meg van bűvölve valami furmányos, vélákat idéző varázzsal. Affrancba! Azért átkozottul jól csinálja!
Nincs ellenemre, hogyha megnéznek. Nem élek vissza a testi adottságaimmal, de ahogy én elismerem másnak a küllemét például egy odapillantással - néha hosszabbal is, mint az talán illendő lenne, bár most erről nem volt szó - úgy az sem zavar - sőt, hízik tőle a májam és jól is esik - hogyha irányomba is fellép ez a fajta érdeklődés valaki felől. Az sem szokott frusztrálni, hogyha egyébként nőtől kapom meg, bár szerencsére nem vagyok véla, így olyan gyakran a saját nememtől fitymáló, irigykedő tekintetek nem tévednek rám. Na meg az ellenkező nem sem tüntet ki úton útfélen idegesítő bámulással. Ha megnéznek, akkor nem a szrámazásom vagy a csábító genetikám számít, hanem én és a testem azon formáltsága, amibe munkát fektettem. Mindezek ellenére nem azért megyek oda a férfi asztaléához, mert észrevettem, hogy a fenekemet bámulta. Ha tudnám akkor is odamennék, de jelen helyzetben ez nem latba vetendő tényező. - Fehérrépa. Gyökér. - kacsintok rá, majd gyorsan hozzáteszem: - Úgy értem, hogy a gyökér is ennek a zöldségnek a neve. Az kéne még - dehogy kéne! - hogy azt higgye őt illettem ilyen "névvel" amiatt, mert nem tudta mi az a paszternák. Elég rettenetes szolgáltató lennék, hogyha így bánnék a vendégeinkkel. Eszemben sincs sem a magam, sem ezzel együtt az étterem rossz hírét kelteni. - Egészen biztos benne? - hajolok kicsit bizalmaskodón közelebb hozzá, megtámaszkodva az asztallapon előtte. Nincs túl mélyen dekoltálva a felsőm, így a belátás, melyet így engedek akaratlanul épp csak hangyányit szemtelen, de nem szemétmetlen vagy cédasztikus. - A szakácsunk isteni hamburgert tud készíteni. Tűzön grillezett marhahúspogácsa, friss buci, titkos összetevőkkel tökéletesített szósz és friss zöldségek, melyektől nem válik nyúleledellé a fogás, de kiegészítik az ízeket. Nagy. Hízlal. Kézzel az igazi enni és ha elég merész még egy szúrós mugli nedűt is tudok prezentálni mellé. Mondandóm befejeztével kíváncsian pillantok rá, miközben felegyenesedem. Nem mondhatja senki, hogy nem vagyunk az innováció hívei! Az előbb sorolt fogás csak azért nincs az étlapon, mert anyám és az arany vére nem engedte meg még soha, hogy "mugliságokkal árasszam el a betérők gyomrát". Hivatalosan. Nem hivatalosan pedig? Nos azt épp az imént prezentáltam az úriembernek, akinek választását várom.
Lehet, hogy a pincérnő nem is hallotta a szöszi szavait, és afféle önbeteljesítő jóslatként vette, hogy a legfinomabb italt fogom kérni.Ám nem nagyon van időnk belemenni, mert a szőkeség szinte szó szerint lecsap a kezéről, ami azért nem kicsit lep meg, bár talán a vendéglátásban baromira nem árt, ha egy nőben is van annyi kezdeményezőkészség, hogy felemelje a hangját, és lépjen. Na nem mintha rólam lenne szó, kétlem, hogy csak a csinos külsőm miatt figyelt volna fel rám, de talán a szeme sarkából látta volna, hogy a fenekére tévedt a tekintetem, miközben törölgette az asztalokat. Nabasszameg, pont, hogy diplomatikusan akartam közölni a híreket, nem pedig úgy, hogy milyen formás a hátsója a dögös szőkének. Ez nem lenne túl jó belépő, kivágnának, mint macskát szarni, mielőtt az egyébként sem pozitív ajánlat szóba kerülne a tulaj irányába. Ezek után rohadt nehéz rendeznem a vonásaimat, mert a lány úgy darálja az ajánlatot, mintha magát is díszcsomagolásba akarná felpakolni az ebédem tetejére. – Paszternák.. Ennyire nem vagyok otthon a zöldségfélékben, ne vesztegesse rám ezeket a formányos kifejezéset, hiszen gasztrobéna szinten vagyok. – Emelem fel mentegetőzve a kezemet, és ügyvédként jellemzően a lényegre igyekszem szorítkozni. Most is két szót ragadtam ki a mondandójából, az első a paszternák volt, amelyet soha, senki nem tudott belémplántálni, ennél csak a kelbimbó, és hasonló ehetetlen szarokat gyűlölöm jobban. A másik fontos szó viszont.. Szintén arra sarkall, hogy belekérdezzek. – Nem hivatalos ajánlat? Nocsak, valami ami nincs az étlapon? Halljuk! – Az ajkam tövében mosoly bújkál, érdeklődve dobolok az asztalon, pár pillanatra el is kergetve a borús felhőket, amelyek a fejem felett gyülekeznek. Még egy utoljára akartam itt egy jót enni, mielőtt még bezáratom az éttermet. Erre most teljesen más irányba megyünk. Improvizálnom kell!
Beverley bólint, s már fordul is sarkon, hogy teljesítse a rendelést. A lendülete ott akad meg, amikor a férfi újra megszólal. Biztos vagyok benne, hogy hallotta azt is, amikor a férfi rendelése hallatán egy ügyes kiszaladt a számon. Lám, megy ez. A meggysöt híre egészen jól terjedhet, hogyha anélkül is rárepült az idegen, hogy Bev ajánlását megkapta volna hozzá. Vörös fürtjeinek keretében megjelenik a zavarodottság. Hirtelen fordul, ha lenne valami a kezében biztosan kiöntötte volna most. Rá a tisztes vendégre. Áucs. Itt az ideje, hogy még megszólalása előtt közbelépjek. - Bev! Scott szólt, hogy elkészült a rendelés, szaladj, mert valami egyebet is akar még, de nekem nem mondta el mi az! - használom ki szemtelenül azt, hogy az említett fél fülig bele van habarodva a legújabb alkalmazottunkba. A jól öltözött férfi asztalához már törlőrongy nélkül lépek, miután Beverley elsiet a konyha irányába. Mielőtt válaszolnék a formális éttermes kérdésére, előbb végigszántok tekintetemmel arcvonásain. Szeretem megnézni magamnak az embereket, nem szégyellem miatta magam. - A nap ajánlata a füstölt lazac paszternákpürével és tejszínes bébispenótsalátával, de ha nem szereti a tengeri herkentyűket, akkor tudok nem hivatalos ajánlatot is tenni. - fent hagyom a hangsúlyt, mintha mondani akarnék még valamit a végére. Valójában nincs így, nagyon is lezártam a mondatot, de tudatosan hagyom mégis nyitva. Kedvelem ezeket a játszmákat játszani, mindig érdekes ki mit visz bele az oda nem illő palettáról. Vagy mit nem visz, az is érdekes. Kivárok, nem kívánva a leendő szavaiba vágni. Nem lépegetek egyik lábamról a másikra, nem helyezgetem testsúlyomat pótcselekvésként egyik lábamról a másikra. Nagyon is tisztában vagyok a testbeszéd jelentésével, s most a magabiztos alkalmazotton kívül tulajdonosnak is én érzem magam anyám távollétében, ennek fényében törekszem is a professzionalitásra. No meg a bizonytalanság nőként sem jellemző rám. Pont azért, mert nem képzelek se túl sokat, se túl keveset magamról, hanem épp elég vagyok önmagamnak úgy, ahogy és amennyire. Csak a jegyzetfüzetem az, ami előkerül, s az öníró penna kezd táncot járni az egyelőre üres lap fölött. Varázslók és Boszorkányok csak a vendégeink, nem kell a hagyományos varázstalanságokhoz ragaszkodnunk, hát nem is teszem.
Gondolataimban mélyedve automatikusan lapozgatok, fel sem fogva, hogy mi van előttem. Nem mintha számítana. Bármit is rendelek majd, megkeseredik a számban, mert bár apám célja mindig világosak voltak, a jogban kell hírnevet szereznünk magunkat, de számomra közel sem mindegy, hogy milyen áron. A mostani megbízó pedig nagykutya, minisztériumi befektető, aki velem, vagy nélkülem megszerzi amit akar. A legtöbb, amit tehetek, hogy a tulajdonos számára is alternatívát kínálok az esetleges végelszámolásnál, hogy maradjon valami a zsebében, valami az újrakezdéshez. A külsőm nem tükrözi, ezúttal mégis én vagyok a rosszfiú. A vörös boszi hangja zökkent ki, a közelben anyázó szőkét első körben nem is látom meg. – Még nem sikerült választanom. Legyen akkor.. a meggysör. – Toldom meg mintegy automatikusan a semmiből támadt sugallat kapcsán a válaszomat, s oldalt fordulva kerítem a látóterembe a másikat, aki mintha valami házimanó lenne, teszi a dolgát, némi kommentárral fűszerezve. Tengerkék pillantásom végigszalad a lány karcsú alakján, mindig is az őszinteség híve voltam, miért kéne úgy tennem, mintha leplezném az esztétikai élményt? – És az ebéd? Kaphatok egyéb ajánlatot? – Kérdezem félhangosan, mindez ártatlan szójáték csupán, vegye annak, aminek csak akarja. Ő akart segíteni, noha látszik rajta, hogy nem éppen a legjobb napján kaptam el. Tán pont ő lenne a tulajdonos? Akkor mindenképpen beszélnünk kell. Biccentek a vöröskének, egyelőre a meccssör, aztán majd meglátjuk.
Ruci 
