2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Tudod van egy nagynéném is, aki annak idején teljesen függetlenítette magát a családtól, viszont sosem volt senkije, mert nem akarta, hogy rá is átterjedjen az átok. Pedig elvileg csak a férfi ágon száll tovább. – Vonom meg a vállamat, mert szeretném, ha Luna majd minden részlettel tisztában lenne, de a karácsony most egy szent ünnep lesz számomra is, egy-két napra majd félre tudjuk tenni ezt a szörnyűséget. Mondjuk ez akkor is megvolt már, amikor először futottunk össze a konyhában, akkor is olyan édes, bájosan ártatlan volt, de mindamellett meg tudom zabálni az okos gondolkozásáért, ami nekem lényegében sosem ment, csak rágódok a problémákon érdemi gondolkozás nélkül. - Eredetileg csak vacsorára jöttem volna, vagy talán egy éjszakára, többet nem bírt volna el a lelkiismeretem, de így, hogy tudod, hogy miről van szó, és még a szád is ilyen puha, áldom az eszemet, hogy hoztam könyvet is. – Mosolyodom el félszegen, holott nem könyvolvasással akarom tölteni az időmet. Felajánlom ugyan, hogy segédkezem a ház körül, de ha nincs rá igény, akkor maradnak a nagy séták, a beszélgetések, és persze elkísérem majd őket Luna édesanyjának sírjához, ha előtte be tudunk vásárolni. Úgy vélem, hogy Mr. Lovegood sem érzi úgy, hogy láb alatt lennék, kissé még van is egy olyan érzésem, mintha afféle kérőnek számítanék itt. Ha jobban belegondolok, mindketten nagykorúak vagyunk Lunával, és bár nagyon friss még mindez, igenis jó lenne, ha ebből kialakulna valami jó. - Jól van, nem butáskodom. Ti hollóhátasok mindenkinek ezt mondjátok? – Nevetem el magamat, de ez csak egy vicces szófordulat. Hamarosan visszaindulunk a sütizés után a házikóba, hogy ott aztán szép napokat töltsünk, és jobban megismerjük egymást a sötét, borongós gondolatokat mellőzve.
Elég furcsa egy családja van annyi szent, mármint... nem olyanok, mint amit én megszoktam. Távol állnak a szerető és figyelmes emberektől annyi szent. Persze nem mindenki egyforma és tudom jól, hogy általában a Mardekárosoknál még gyakoribb az, hogy valaki így viselkedik, ezen nem kell különösebben meglepődni. Ettől még persze rossz érzés lehet neki, hogy az apja meghalt, a nagyapja pedig tőle várja a megoldást, miközben ő maga inkább elmenekült a probléma elől. Nem valami fair dolog annyi szent. - Megpróbálunk tenni valamit, tudod több szem többet lát. - és szokták mondani, hogy bennem eleve van egy természetes intuíció is, ami a legtöbbeknek nincsen, vagy nem adatott meg sosem. Hát talán én látok olyat, amit Miles egyedül nem vett észre. Szeretnék neki segíteni, de egyébként is jobb, ha legalább egy kis pihenője van most és megpróbál kikapcsolni, nem agyalni ezen az egészen. Az neki sem jó, ha minden csak arról szól, hogy milyen rémes helyzetben van, főleg még ilyenkor is, amikor ünnep van és mindenkinek igazán boldognak kellene lennie. - Akkor remélem nem sietsz holnap máris haza! Apával tényleg szívesen látunk, jó lenne, ha maradnál és egy kicsit ki tudnál kapcsolni, aztán majd mindenre visszatérünk később. - hát persze, hiszen mégis hová siessünk olyan nagyon, ha egyszer itt a karácsony és most tényleg mindennek erről kellene szólnia? Szeretném, ha élvezné ő is az itt töltött időt és ha apa is megkedvelné, mert én tényleg kedvelem. Talán a legtöbben negatívan állnának most hozzá, amiért megpróbált kihasználni, netán átejteni, de... mégis úgy gondolom, hogy erről azért nincsen szó, hiszen elég korán bevallotta az igazat. Miles jó ember, már az elején is tudtam és azóta se csalódtam benne, még e miatt a kis titok miatt sem. A szavaira viszont csak megrázom a fejem, visszazárom a sütis dobozt és felállok. - Jaj ne butáskodj, minden meg van. Maximum, ha szeretnél segíteni, holnap kötöm meg anya csokrát, ahhoz még kell beszerezni friss virágot, elkísérhetsz a városba. - ennyi és nem több. Nem azért van itt, hogy dolgozzon, vagy toldozzon-foldozzon, ha csak nem ragaszkodik hozzá feltétlenül. Persze a házon akad pár javítani való, de ha ő nem szúrja ki, én nem fogom mondani. Apa nem az a barkács ember és hát épp olyan elvarázsolt, mint én is. Mi az ilyen apróságokkal nem foglalkozunk, mint pár félrecsúszott tetőcserép.
Hihetetlen nagy kő esett le a szívemről, hogy többet nem kell mellébeszélnem, ráadásul Luna még van olyan aranyos, hogy társamul szegődik ebben az egész átkosdiban. Hosszú évek önmarcangolása oszlik fel a semmiben most pár pillanat alatt, hiszen nem csak, hogy a barátommá tudom fogadni, azzal, hogy eddig is tetszett, némi viszonzásra is lelek. Holott ő eddig nem tűnt egy nagy pasizós alkatnak, a suliban is egyenruhában szokott lenni, vagy pulcsiban, nem egy magamutogató alkat, de engem annyira magával ragadott a bája, hogy nem is tudnék más után nézelődni, csak ő az, aki kell. - Ehhez nincs jó szemem, nem vettem észre lényegi infókat benne, mint amit azelőtt is tudtam, vagy amit azóta sikerült kiderítenem. Nem is hoztam magammal, de karácsony után ha belenéznél, lehet, hogy jobban átlátod. A nagyapám egy igazi zsarnok. Én sem értem, hogy ha kivonja magát, mert fél, akkor nálam miért erőlteti.. – Vélekedem elmerengve a naplemente utolsó sugarait nézve, valahogy úgy vélem, hogy a fia elvesztésével én csak egy lélek nélküli eszköz vagyok a kezében, akin át bosszút állhat anélkül, hogy bármit is kockázatni. Én viszont így, hogy ismerem Lunát, inkább magamért tenném, és hogy a szöszi hollóhátast védjem, nem a nagyapám kívánságának akarok behódolni. - Hogyne. Én is örülnék pár olyan napnak, amikor ez nem téma, és csak simán.. jól érezhetem magamat. Köszönöm! Ez annyira.. szerethető tőled. – Nem akarok most nagy szavakat mondani, most sem mernék, hiszen még alig ismerjük még egymást, de én igenis szeretném, hogy ebből valami komolyabb alakuljon, hogy igenis tudjak bizonyítani, hogy nem csak a sajnálatára vagyok méltó, hanem nekem is lehetnek céljaim. Felállok, és kézen fogom, hogy egy utolsó puszit adjak a szájára, megpecsételendő, hogy nem csak egyszeri alkalom volt. – Én mit tudnék segíteni a ház körül, amíg itt vagyok? Nem szívesen maradnék meg csupán a vendég posztjánál. Maradt valami díszitenivaló, elmaradt bevásárlás, beszerzés? – Most még csak karácsony előestéje van, hátha hasznossá tudnám tenni magamat a Lovegood családnál, hogy velem válljon teljesebbé az ünnep.
Azért annak tényleg örülök, hogy még sem mondja vissza az újságnál a lehetőséget. Apa olyan lelkes volt és izgatott. Rossz lett volna, ha csalódik és persze nem nagyon értékelte volna, ha kiderül, hogy az egészet Miles csak azért találta ki, hogy a közelünkbe férkőzzön. Egyelőre jobb, ha ezt apa egyáltalán nem tudja, mert nem nagyon értékelné a dolgot. Úgyhogy jó, hogy nem kell magyarázkodnunk neki, hanem egyszerűen csak nem beszélünk erről előtte. Nem érzem úgy, hogy Miles olyan nagyon nagy rosszat tett volna ezzel az egésszel. Most is azt mondom, hogy rendes srác, csak rosszak a körülményei, de mivel bevallotta és végül ha nem is szó szerint se segítséget kér inkább hát akkor ez a lényeg. - És ha az a füzet mégis fontosabb, mint amilyennek tűnik? A nagyapád, ha nem akart kutatni mi van, ha esetleg nem mondott el mindent, amit tud? Fontos lenne minél több részletet megtudnunk, úgy máris könnyebb. - igen már simán többesszámban beszélek. Mégis csak szívesen segítenék, ha ez eddig nem lett volna számára nyilvánvaló. Sok kérdés van egyelőre és ha az apja már eleve jutott valamire, akkor ki kellene derítenünk, hogy mégis mire. Akkor annyival előrébb lennénk, főleg ha minden leégett, akkor talán tényleg nagyon közel jutott, ami persze azt jelenti, ha mi is közel jutnánk akkor azzal veszélybe is kerülnénk... Erre egyelőre nem gondolok, hiszen szeretnék segíteni és ha az azzal jár, hogy netán én is belekeveredem, hát akkor azzal jár. Miles túlságosan kedves és túlságosan szomorú volt eddig ahhoz, hogy így maradjon az élete. Szeretném, ha boldogabb lenne, mint ahogyan legalább már mos is jobb a kedve, hogy elmondta az igazat és egy kicsit talán elengedheti a dolgot, csak nézve a naplementét és nem azon filózva mit hoz a jövő. - Akkor ki kellene deríteni honnan indult. Talán az édesapád valameddig már eljutott, úgyhogy a füzet is hasznos lehet, de... mit szólnál, ha most visszamennénk apához és mondjuk holnap csak élveznénk a karácsonyt, aztán utána vetnénk bele magunkat? Most itt az ünnep és egy kicsit neked is jót tenne, ha csak elengednéd magadat. - akár még a Halál ereklyéiről is beszélgethetünk csak úgy apával, minden hátsó szándék nélkül, mert könnyen lehet, hogy tényleg nem lesz szükségünk rájuk ahhoz, hogy megoldást találjunk.
Kedves tőle, amin meg sem lepődöm, Lunától minden kedves. Rá is simítom az ujjamat a kézfejére, ha már így ücsörgünk összebújva. A fene sem gondolta volna, hogy így az átok során ha összeakadunk, akkor még jó is kisülhet belőle. És abba sem, hogy ha nem történik velem ennyi rossz, talán meg sem ismerem őt. Azt magamban meg kell fogadnom, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, akkor komolyabban is kiköthetnénk egymás mellett. Talán ő az egyetlen az iskolában, aki mellett ez igazán sikerülhet. Ha nem az ő családja értene a Halál Ereklyéihez, akkor már buktam volna az egészet. - Nem, egyikőtök sem lesz csalódott. Szeretném, ha valaki komolyan venne, legalább ebben. – Foglalom neki össze, hogy ebben igenis hasonlítunk, s ha az apja maga mellé venni, akkor én is ki tudnék teljesedni az írásban. Kviddicsezni már nem megyek vissza, viszont a gondolataimat meg akarnám osztani a világgal. Luna pedig nem csak hogy okosabb, és kedvesebb, érettebb is annál, amit kinéztem belőle, a bénázós csókból pedig valami igazán szuper lett, amin nagyon meglepődtem. Ám legalább van rá valami reménysugár, hogy jól jöhetek ki ebből az átok témából. - Nem igazán. A szemem láttára égett le a hálószobája, amit dolgozószobaként is használt. Az a valami, az árnyék nem csak a testét falta fel, az egész szobáját lángok lepték el. Szinte minden odaveszett, egy vékonyka jegyzetfüzetet találtam csak máshol, amiben fontosnak nem tűnő adatok voltak. Azon indultam el, és persze a nagyapám nyomására kezdtem el a Halál Ereklyéi után kutatni. – Veszek egy nagy levegőt, mert Luna kérdései nagyon is helytállóak, de mindezt összefoglalni nem olyan egyszerű, hiszen én közel három éve vagyok benne, nem lehet csak úgy a lényegre koncentrálni, hiszen ki tudja, hogy a későbbiekben minek is lehet jelentősége? Nem lehetne inkább a csókolózásra koncentrálni? Áh nem, azzal csak elodáznám a dolgokat. – Igen, a gyökereit kéne valahogy kitépni. Attól félek vagy semeddig nem jutott, vagy túl közel a megoldáshoz. Lehet, hogy nem is az ereklyék lesz a titok nyitja.. Azt sejtem, hogy valamely ősöm szabadított el valamit, és onnantól kezdve ez mindenkire visszaüt. – Lehet, hogy valami családfakutatást sem ártana eszközölni, hogy megnézzük, a régmúltban mikor kezdődtek megmagyarázhatatlan halálesetek, amin el lehet indulni. Luna tényleg okos, nem véletlenül hollóhátas.
- Oh hát én eddig nem láttalak egyiknek sem, úgyhogy akkor jól titkoltad. - persze ezt lehetne negatívumként is kezelni, hogy ügyesen elrejtette előlem a valódi kilétét, hiszen végül is erről volt szó, mert hát nem pont azért barátkozott velem eredetileg, mert annyira szimpatikusnak talált, vagy netán apa miatt, hanem igazából a céljai miatt, de attól még nem látom most sem se hisztérikusnak, se üldözési mániásnak és még csak vénembernek sem. Az az igazság, hogy megértem őt egyszerűen csak, hiszen könnyebb volt elzárkózni a gondjával, mint felvállalni és elmondani akárkinek is, főleg egy ilyen nagy titkot. Engem pedig végképp nem ismert annyira, hogy elém álljon csak úgy az igazsággal és a nagy családi titkukat csak úgy az orromra kösse, épp ezért én nem is vártam el tőle ilyesmit és ezért nem akadok ki rajta, hogy titkolózott, nem mondott igazat. - Rendben van Miles. Tudod az se lenne baj, ha nem érdekelne az írás, csak tudod apa lenne csalódott, ő... nehezebben bízik meg az emberekben és nagyon szereti az újságot is. - ezzel azt akarom mondani, hogy én még ezt se venném rossz néven, csak hát félteném az apámat, akinek azért nem könnyű. Ő másképp kezeli azt, hogy a legtöbben furcsának tartanak minket, nem kedvelik a Hírverőt, sőt egyenesen butaságnak gondolják. Tisztában vagyok én ezzel, csak nem akadok fenn rajta, mert attól úgy se lenne jobb és hát másokért megváltozni mégis miért lenne jó? Főleg olyanokért, akiket még csak nem is ismerek. - De milyen átok ez pontosan, milyen hatást vált ki? És akkor az apád kutatásait ismered, hogy ő meddig jutott, honnan eredhet ez? Talán csak azt kell megtalálni, ahonnan ered, vagy a leszármazottait, de ha nem is, akkor is fontos lépés lenne. - én azt mondom a Halál ereklyéi sem feltétlenül megoldás. Elrejtőzni, kicselezni... főleg mert az csak egy valakinek szól és tudjuk jól, hogy a Halál ereklyéi csupa rosszat hoztak a tulajdonosaikra, kivétel a köpeny, na de egész életedben rejtőzködni... az se egy kellemes dolog. Szerintem tehát más megoldás kell, de ahhoz azt kell kideríteni honnan ered ez az egész, bár bizonyára ezzel Miles is tisztában van, viszont ha eddig csupa olyan valaki nyomozott és kutatott, aki kapkodott ijedtében, aki csapongott a félelem miatt, akkor hátha segíthetek én, akinek sosincs esze ágában sem kapkodni és akit nem érint feltétlenül közvetlenül ez az egész.
- Meglehet, hogy igazad van, de ez még nem mentesít. Lényegében olyanná váltam, mint a nagyapám, egy hisztérikus, üldözési mániás vénemberré. – Ráadásul bosszant is a dolog, hiszen annak idején rengeteg barátom volt, nem kellett volna, hogy így tönkremenjen minden. Luna viszont jól látja, amikor magamba roskadtam apa halála után a tehetetlenségtől, nem nagyon állt mellettem senki, Pansy is csak azért járt a nyakamra, hogy legyen köztünk valami, nem hogy vigasztaljon. Nekem pedig akkor nem szexre volt szükségem. A saját közegem elkezdett átnézni rajtam, Luna ellenben még csak nem is mardekáros, ám jobban utánanézhettem volna, hogy milyen ember, és akkor őszintén kérhettem volna a segítségét. Ahogy mondja, akkor is biztosan segített volna, ám az ember bizony állandóan hibázik, én meg még hatványozottan is. Ő nem haragszik rám, ami édes tőle, ám nem oldoz fel a teher alól, hogy mit tettem, csupán annyival könnyebb, hogy már kimondhattam, és nem kell többé kihasználnom. Ám ha belegondolok, nagyon is kedves ő számomra, és azzal, hogy vele voltam, oldottabbá váltam, nagyon sokat segített a jelenléte, a támogatása, így talán mondhatom azt, hogy őszintén vele akartam lenni. Kiváncsi lennék, hogy mit szólna a nagyapám, ha mindezt megtudná. - De érdekel. Pont arról van szó, hogy nem tudtam veled őszintétlenül viselkedni, minden, amit mondtam, vagy tettem, nagyon is igaz. Nem vagyok jó ember, de magamat adtam végig, és tudod rengeteget olvastam, és ilyenkor az emberben is elindul a vágy, hogy kiadja magából a gondolatait. Bármi is lesz a vége, szeretnék az írással foglalkozni. – Tudom, hogy felmerülhet benne, hogy zsákutcának vélje megismerkedésünk ezen részét, ám olyan balfékül épültem be, hogy lényegében azokat a dolgokat mondtam, ami tényleg jellemez. Először talán azért, hogy ne keveredjek ellentmondásba hogy mihez értek, másfelől mázli is volt, hogy Lunáék is pont ezzel foglalkozak, harmadrészt viszont tényleg jó érzés, hogy ebben is hasonlítunk, noha Luna hosszútávon inkább csak segítené az apját, a legendás lényeket jobban szereti. Végül belesimulok az ölelésébe, amely már-már anyai, és most ez mindennél jobban esik. A csók is klassz volt, és úgy az egész közelsége. Lehet, hogy végre minden jóra fordul? - Az átoknak a lefolyását tudom, de nem tudom, hogy ki indította el, és hogyan lehet megszűntetni. Azt tudom, hogy minden fiúgyermek a Bletchney családból átkot hoz a fiú utódaira, ha harcol ellene. Csak akkor lehet elkerülni, ha valaki olyan gyáva, hogy hátat fordít a kutatásnak. A nagyapám ezt tette, de az apám meg akarta törni véglegesen, mert nem akarta, hogy majd egyszer a leszármazottai is szembenézzenek vele. És ez lett a veszte. Már én is benne vagyok és ezért.. nem mertem közel kerülni hozzád, mert ha nem tudom megakadályozni és egyszer.. Fúdebután hangzik.. Ha lesznek gyerekeim, nem akarnám, hogy az anyjuk sirassa őket. – Kicsit talán előreszaladtam, de mégiscsak teljes egészében próbáltam átlátni a dolgot. Nekem nincsen helyem senki mellett, ha ilyen sötét árny les rám, és azokra, akiket majd nemzeni fogok..
- Talán, de ha eleve nincs jó tapasztalatod másokkal, akkor nem csoda, ha nem mertél nyíltan elém állni. Nem tudhattad mi lesz a reakció, megértem. - ő pedig mintha még mindig azt is nehezen kezelné, hogy én megértem és nem vagyok mérges rá, mintha azt várná, hogy mérges legyek, vagy zokon vegyem, de ha igazán komoly dologról van szó, ha az ember kétségbe van esve, ha... fél, érthető, hogy nem gondolkodik feltétlenül logikusan és tart tőle, hogy még sem sikerül segítséget kérnie, ezért inkább megszerzi magának másképp. Én ennél egyszerűbb lélek vagyok, valahogy mindent evidensebbnek veszek, mint a legtöbben és nem gondolom túl a dolgokat. Ezt a csókot sem, vagy épp a tekintetét, pedig megtehetném, de mi értelme lenne? Hogy ez most pontosan hála, vagy azt jelenti kedvel, netán ennél többről is szó van... attól más lesz bármi, ha tudja az ember pontosan? - Hát akkor megtörtént, és én is kedvellek és talán így megtanulsz jobban bízni az emberekben. - hát igen nem is kell mindent szavakkal kimondani. Én se azért hívtam meg magunkhoz, mert ellenszenves lenne és apu is kedveli, bár valószínűleg ő jobb ha nem tudja, hogy Miles igazából miért is... - De akkor... az újságírás nem is érdekel komolyabban? - jut azért eszembe, hiszen gondolom ezt pont a miatt találta ki, hogy a közelembe férkőzzön, hogy oka legyen ide jönni, viszont az biztos, hogy apa nem fog örülni neki, ha kiderül még sem érdekli Milest az újság, hiszen neki ez a mindene és úgy örült, hogy valaki más is lelkesedik. Az cseppet sem zavar, hogy a srác engem próbált felhasználni, de az rosszabbul érint igazából, ha mindez apán hagy nyomot és rossz lesz a kedve miatta, ha Miles lassan mégis kihátrál az újságírásból, mert hát azt nem szeretném, hogy azonnal visszamondja, ha már fellelkesítette apát. Egyelőre csak megölelem, amikor lejjebb csúszik. Na igen jóval magasabb nálam, úgyhogy ez kicsit nehezít a megfelel pozíció megtalálásán, de nem jelent gondot és a beálló szürkületi sötétben még csak nem is lát minket senki, hogy esetleg külső szemlélőnek fura legyen a helyzet, mármint amit fel sikerült venni. - Előbb tudnunk kellene pontosan milyen átokról is van szó és miért gondolja a családod, hogy a halál ereklyéi segíthetnek. Tudod apa... hisz bennük, de nem hiszem, hogy tudja hol lehetnek jelenleg. - aztán persze tévedhetek, lehetnek elméletei róla, de azok is maximum csak elméletek lennének és nagyon nehéz lenne felkutatni őket, de talán más megoldás is van, csak ugye egyelőre azt sem tudom, hogy pontosan miből is áll az az átok, amitől annyira retteg, mert azt látom rajta, hogy tényleg nagyon fél tőle.
- Igen, de akkor is lehettem volna nyíltabb, hogy megkérdezlek. Az hírlik rólad, hogy mindenkivel kedves vagy. Én magamban nem bíztam annyira, hogy kapcsolatot tudjunk kialakítani. – Vonom meg a vállamat bizonytalankodva. Túl sok év telt el már apa halála óta. Már nem vagyok kviddicssztár sem, csak egy magára hagyott morcos kiskölyök, noha az életkoromat tekintve már felnőttnek számít. Ellenben Luna nem csak a barátom lett, nem tudom nem látni benne a bájos, édes lányt, aki mellett még az átok sem feltétlenül érdekel. Ha meghalok, akkor meghalok, de őt nem akarnám ebbe az egészbe belehúzni. Láthatóan viszont mindent megbocsájt, vissza is csókol, és nem ítél el semmiért. Már ezért az egy pillanatért volt értelme élnem. - Mert.. nem gondoltam, hogy annyira kedvelsz, mint én téged. Fontos lettél számomra.. és.. valahogy csak megtörtént, hogy.. tudod.. – Na jó, azért én sem fogok tudni kimondani mindent, nagyjából így is össze tudja magában rakni, hogy ha nem akartam bántani, és őszintén elmondom, hogy mi a helyzet, akkor ez nem csak barátság. Hogy mi is ez, azt most felesleges szavakba önteni, mert nem vagyok nagy költő, de az biztos, hogy jó, hogy hozzám bújik, hogy megfogja a kezemet. Az, hogy együtt nézhetjük a lemenő naplementét, még a tél-végi hideget is elfelejteti egy jó időre. - Igen, ha csak nem azt teszem, mint a legkisebb testvér, elbújok a halál elől. Láttam őt Luna, a szemem láttára ragadta el az apámat. – A halál persze csak egy fogalom, logikus, hogy nem azt láttam, hanem valami szörnyűséget, amit még most is nehéz felidéznem, el is csuklik a hangom, s idegesen fészkelődni kezdek. Magam sem miért, most én csúszok lejjebb, hogy Luna anyáskodva átölelhessen. Nem egy anyát kerestem Lunában, de ő számomra most mindent megtestesít. – Nem tudom, a Lovegood család elvileg nyíltan felvállalja, hogy, mennyire ismeritek a legendákat. A sötét nagyúr halála óta minden megváltozott, lehet, hogy ami régen fontos volt, most már irányt vett.. Hogyan tudnék legyőzni egy olyan átkot, amely lassan másfél száz éve ül a családomon? – Ha nem az említett varázstárgyakkal, akkor tényleg nem nagyon tudom, hogy mit tehetnék, de Luna lényegesen okosabb nálam.
Tudom jól, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen nehezebben kezelik az élet egyszerű dolgait, egyszerű szépségeket, amik számomra teljesen egyértelműek, de nincs ezzel baj, hiszen nem lehet mindenki egyforma. Viszont az se jó, ha valaki ilyen sokat aggódik és gondolkodik már ilyen fiatalon, hiszen ez akár még az egészségét is veszélyeztetheti és akármit is mond, vagy gondol magáról Miles tényleg nem rossz ember, csak rossz helyzetbe került, amit nem tud a legjobban megoldani. - Nem kell bocsánatot kérned. Biztosan nagyon nagy gond lehet. - főleg ha ennyit aggódik miatt, hogy nem is nagyon tud másra gondolni, kivéve most... hiszen az apró kis csók után egyértelműen érzem, hogy nagy hatással van rá a dolog. Persze rám is, zavarba ejtő a helyzet, hiszen eddig még az is meglepő volt nekem, hogy Miles egyáltalán szívesen leül velem piknikezni, de ez... tényleg új és hirtelen nem is tudom hogyan reagáljam le, főleg hogy csak úgy süt, hogy neki ez nem valami kis apróság volt. - Zavarban vagy? - azt érzem, hogy igen heves érzések kavarognak most benne és mint tudjuk én gond nélkül bármire nyíltan rákérdezek, főleg mert most valahogy nem tudom pontosan eldönteni, hogy mit is érez, de hogy nagyon intenzíven az biztos. Én zavarban vagyok, de ő mintha... ez valami más lenne, de egyáltalán nem negatív érzelem sőt, nagyon is erős pozitív. - A Halál ereklyéiben? A legtöbben úgy gondolják, hogy az csak egy mese a három testvérről... És ez az átok rád is hatással van, te is meghalhatsz? - na persze ez nem jelenti, hogy ha ő nincs veszélyben akkor már nem is érdekel a dolog és nem segítek, mert nem kérdés, hogy szívesen, főleg ha kéri és szüksége van rá, na de vajon mi lehet az az átok és vajon mi lehet, ami ennyire megijeszti, hogy e miatt akár titokban is kutatott volna nálunk, mert hát egyértelmű, hogy ez volt a célja. - Úgy gondolod nálunk találsz valamit, ami válaszokat adhat? Az ereklyék évekkel ezelőtt elvesztek, nem sokan tudják hol lehetnek jelenleg. - teszem még hozzá, hiszen igazán én se tudok sokat róluk, már ha egyértelművé tesszük, hogy nem csak egy meséről van szó, hanem teljesen valós történetről és azokat az ereklyéket meg lehet találni valahol, de keresni őket olyan, mint tűt a szénakazalban, attól tartok.
Megrebbenek, és oldalt fordítom a fejemet a naplementére, ha már azért jöttünk ide ki, hogy ebben gyönyörködjünk, én meg csak a nyomorommal traktálom. És igaza van, az embernek olykor el kell engednie magát, csupán elfogadni a pillanat szépségét, hátradőlni, ízlelni a varázst. Felsóhajtok, s érzem, ahogyan a gombóc oldódik a torkomban. Tényleg jó ezzel az aranyos, bájos lánnyal, aki elfogad úgy, ahogy vagyok, nem képez előítéleteket. Akár gondolhatná azt is, hogy én vagyok az aljas mardekáros, s igaza is lenne, csellel, kétségbeesett csellel próbáltam a bizalmába férkőzni. Nem akartam megbántani, hiszen jól látja, nem vagyok rossz ember, csak már teljesen elszigetelődtem mindenkitől, ami a kommunikációt illető, és most nehéz feldolgoznom, hogy nem csak a barátságomat fogadja el, vélhetően bármennyire is kis naív, eljutott a tudatáig a vonzalmam is. - Bocsánat, befejeztem. – Mármint a felesleges szócséplést, aminek egyébként nincs értelme. Csak vele akarok lenni, sütkérezni a pillanatban, hallgatni a lélegzetvételét itt a közelemben, s nem gondolni a múltra. Meg arra sem, hogy mi vár még rám. Azt hiszem pocsékul kezelem a gondjaimat, ám nem volt senki, aki mellettem álljon, aki ráébresszen, hogy az élet bizony még a dráma ellenére is lehet szép. Egyszerűen csak.. erőlködés nélkül megtesz mindent, hogy szebbé tegye a mindennapjaimat. Csoda, hogy ennyire tetszik? Oldalt hajolós, félénk puszimat annak ellenére indítom, hogy nem tudom, hogy ő mit gondol rólam a szimpátián túl, hiszen az édesapja lelkivilágát már nem zavarta volna meg. Így vélhetően egyoldalú lesz ez az egész, de muszáj kifejeznem nem csupán a hálámat, sokkal inkább azt, hogy lányként gondolok rá, nem pusztán barátként. És rémesen sajnálom, hogy nem tudtam egyenesen indítani. A puha szája viszontcsókot nyom az enyémre, ami meglepőbb, mint bármi az eddigi életemben. Oly forró, mégis oly bizsergető, hirtelen megmagyarázhatatlan szédülés fog el, ahogyan megtelik vérrel az arcom, szinte levegő után kapkodok. - Igen, ám számomra ez akkor is.. nem várt fordulat. Nem akarom túlmagyarázni, vagy bármit is ráderőltetni, már így is.. tudod, boldogabbá tettél, mint... Szóval! Az apám évekkel ezelőtt meghalt egy családi átoknak köszönhetően, ami a mai napig nem tört meg, és a nagyapám az általatok nagyon is jólismert Halál Ereklyéiben látja a megoldást. Ezért.. küldött, de.. nem akartalak veszélybe sodorni. Féltem a családomat, ám nem cél, hogy magunkkal rántsunk másokat. – És az, hogy megkedveltem, afféle járulékos veszteség volt, amivel egyáltalán nem számoltam. Igazából tervem sem volt rá, hogyan is férkőzzek a bizalmába, lévén mindenkivel olyan mogorva voltam, de ez a lány.. Fantasztikus. El is hallgatok, belenyúlva a sütisdobozba, még az sem zavar, ha picit maszatos leszek. A nap már lebukik, magunkra maradunk a félhomályban, hiszen még a hold nem látszik, csak a télvégi mélykék égbolt.
Halkan felnevetek a válaszát hallva, mintha csak nem akarnám megzavarni a naplementét, pedig lássuk be a nap akkor is lemegy, ha zavarjuk, sőt akkor is ha egyáltalán nem figyelünk rá. Viszont abban van valami, amit mond, mert bár a lemenő nap sugarai narancs színűre festik az arcát, igazából tényleg dominánsabb lesz lassan a vöröses szín. Zavarban van, csak hát annyira odafigyelek, hogy nem teszem ezt szóvá nyíltan, hiszen attól csak még inkább zavarban lenne szegény, azzal pedig senki se jár jól. A végén még teljesen lemarad a naplementéről! - Komolyan? Dehogynem, de a nap fénye erős, bár nem is nézed. - nem korholom le, hiszen az arcomon most is mosoly játszik, pedig tényleg nem a naplementét figyeli, amiért kijöttünk a hidegben, hanem engem néz. Talán nem is baj, így még inkább látszik a narancs szín az arcán és kifejezetten jól is áll neki, de nem akarom belé fojtani a szót, hiszen beszélni szeretne és jól érzem én, hogy ezt most nagyon nehéz megfogalmaznia. Én tudom, hogy ő nem rossz ember és ezt nem igen fogja tudni semmivel sem megingatni bennem. Maximum nem a legjobb úton-módon próbált közelíteni egy problémát, de mivel rájött, hogy nem jól indított akkor már végképp nincs gond, én pedig szívesen segítek neki. Apa talán... rossz néven venné, de nem kell feltétlenül tudnia minden részletet neki sem, hiszen ő egy kicsit azért gyanakvóbb, felnőttebb, mint én, komolyabb, ha úgy tetszik. Azért a félénk puszi meglep, főleg hogy a számra kap és főleg, hogy bizonyára neki nem ez az első, még ha nem az is. Na azért ezen a ponton már az én arcomon is látszik a narancs szín alatt egy enyhe pír, hiszen erre tényleg nem számítottam. Esetlenül ugyan, de viszonozom a kezdeményezést, de hát lássuk be tényleg nekem ez az első. Nem vagyok túlzottan népszerű a fiúk körében... sem. - Ha mindig csak annak segítenénk, akit ismerünk... rém pocsék lenne a világ, ha így lenne. Tehát? - találom meg pár pillanat múlva újra a hangomat. A nap tényleg lassacskán elbújik, de még tartja magát és nem váltunk át vak sötétre, ezért kipattintom a sütis dobozt és leteszem kettőnk elé. Nem kérdezek rá, hogy venne-e, hiszen beszélni fog, közben meg igen nehéz enni, de a lehetőség meg van ,ha esetleg még egy kicsit szeretné elodázni a dolgot, vagy erőt gyűjtene. Pár falat csokis-mandulás süti mindenféle nehézségen átsegít. Anya mindig ezt mondta és milyen igaza is volt!
Hihetetlen, hogy néhány héttel ezelőtt még nem volt senkim, csak magamba zárkóztam, olvasgattam a könyveket, most pedig itt van ez a lány, akit elvileg ki kéne használnom, meg kéne lopnom hogy az átkot feloldjam, erre kiderül, hogy cseppet sem haragszik, megérti, hogy nem vagyok szemét, sem pedig aljas, hanem kétségbeesett, aki a családján akar segíteni. Hirtelen levegőt sem kapok, csak azt érzem, hogy nyirkosodik a tenyerem, s a fülem tövéig vörös lehet arcom. Nem csak azért, mert szégyellem magamat, a torkomig felszálló pillangók gombócba gyűlnek, hogy még nyelni sem tudok. Egyszerűen.. oda vagyok érte! - Narancs színű? Inkább vérvörös asszem, de azért kedves tőled, hogy most se veszel komolyan.. – Motyogom végül kieresztve a görcsöt a tenyeremből. Le kéne ráznom a fásultságot, amely évek óta környékez, és egy hatalmasat sóhajtok. Nehéz volt rávenni magamat, hogy megnyíljak neki, de most mintha könnyebb lenne a lelkem, ki tudom húzni magamat. Szólásra nyitom a számat, hogy mondjak valamit, aztán vissza is zárom. Többet nem akarok motyogni, meg kell emberelnem még a hangszálaimat is, mielőtt valami rekedtes szürcsögés lenne rajtam urrá. Nyelek, és megfontoltabban próbálom meg ismét. – Nem akarok rossz úton járni, csak.. nem gondoltam, hogy bárki.. Hogy segítenél, hiszen nem is ismersz.. Erre te.. – Tényleg nehéz megszólalni, inkább csak úgy vélem, hogy az őszinte tett az lenne, ha kimutatnám, hogy ez nem csupán a háláról, hanem az igazi vonzalom szól esetemben. Félénk sutasággal hajolok oda, azért óvatosan, mielőtt azt hinné, hogy le akarom fejelni, és egy bénácska puszit nyomok a szájára. Aztán ha nem lepődik meg nagyon, akkor talán folytatom. Mármint a mondandómat, de odáig azért el kéne jutni.
Meglepnek a szavai, főleg hogy ennyire komolyan beszél. Nem szoktam utálkozni, az egyszerűen nem az én szokásom, ezért nem is gondolom, hogy olyasmit tudna mondani, ami miatt tényleg így tennék. Egyszerűen nem érzem rossz embernek és ebben nem igazán fog tudni megcáfolni, még ha meg is próbál. Lehetséges, hogy vannak dolgok az életében, amik megnehezítik a dolgát, ezt jól érzem, hiszen csak úgy sugárzik belőle a feszültség, de ez nem jelenti azt, hogy rossz ember lenne és nekem ez a lényeg. - Tudom, hogy van valami, ami rossz számodra, ez látszik, de e miatt nem foglak utálni, hiszen nem a te hibád és nem akarsz rosszat. - úgy jelentem ezt ki mintha teljesen biztos lennék benne, mintha minimum belé látnék. Megérzés, én ezt mindig így kezeltem, vagy csak nem foglalkoztam vele, hogy miért is vagyok empatikusabb, mint az átlag, vagy miért tudok olyasmit is leolvasni az arcokról, amit a többség nem. Nem tudatos ez nálam, azzal sem vagyok tisztában igazság szerint, hogy mire vagyok képes, egyszerűen csak megy és kész. Egyszer majd lehet, hogy lesz valaki, aki rávilágít nekem és akár még jobban is felfejleszthetem, ahogyan az az Uther próbált... de egyszer találkoztam csak vele és az is annyira furcsa volt, hogy azóta sem foglalkoztam a dologgal, ő pedig nem került elő újra. - Átok? - nem látszik rajtam, hogy haragudnék, vagy el akarnám venni most hirtelen a sütit tőle. Csak nézem, ahogyan a nap lassacskán kezd lebukni a látóhatár mögött, aztán pillantok újra rá. - Szép narancs színű az arcod. - mosolyodom el, mintha nem most vallotta volna be, hogy csak ki akarta használni a barátságomat és apát is az elején. De már nem akarja és csak mások akarták erre rábeszélni nem igaz? - Te nem vagy rossz ember Miles és néha a kényszer rossz utakra visz. Mit szólnál, ha inkább segítenék? Mi az, amire szüksége van a családodnak, hogy megtörjétek azt az átkot? - nem kérdezek rá most sem, hogy milyen átok. Nem várom el, hogy mindent elmondjon nekem csak azért, mert kész vagyok önként is segíteni neki. Végül is mint mondtam nem gondolom őt rossznak, akkor pedig nem kérdés, hogy segíteni szeretnék. Talán nem tudok majd, de ha igen, akkor szívesen teszem.
Tudom, hogy nem kér arra, hogy meséljek a történtekről, de azzal, hogy ilyen kis megértő, még inkább a szívembe zárom. Sosem akartam neki rosszat, de a nagyapám komoly érvekkel próbált rábírni, hogy most már én lehetnék a család megmentője, így muszáj volt belefognom. Muszáj? Hülyeség! Én döntöttem így. Méghozzá azt akartam meglépni, hogy valakihez behízelgem magamat, aztán ha már bent vagyok, könnyebb az információszerzés. Mégis, az első pillanattól kezdve nehéz teher ez nekem, mert bár eredetileg egy nagyképű mardekáros voltam, de az apám halála, és az anyám flegmasága teljesen megtört, így az, hogy egy ilyen aranyos lánynak ártsak, vagy palacsintát süssek.. Hát nem kérdés, hogy mihez húz a szívem. - Biztosan meg fogsz utálni, még ha az indokaimat most értenéd is. Inkább elmondom, aztán nem húzom az idődet, majd eldöntöd utána, hogy mennyire akarsz velem barátkozni. – Ha már belekezdtem, akkor mindenképpen végigmondom. Vontatottan ejtem ki a szavakat, hiszen őszinte akarok lenni, mégsem bántanám meg. Talán egyszerűbb lenne megfogni a kezét, de az aljas befolyásoló tényező lenne. Azt hiszem az egészet máshogy kellett volna kezelnem, nem hallgatni az öregre, hanem megkeresni Lunát, és simán a segítségét kérni. - Igen, a reménykedés fontos, és kellemes lehet optimistának lenni, én viszont nem tudok az lenni. Az apám a szemem előtt halt meg egy családi átoknak köszönhetően, és a nagyapám csak abban látja a megoldást, ha kihúzok belőletek valami titkot. Kémkedni küldött ide, de azzal nem számolt, hogy én mennyire megkedvellek, meg egyébként sem gondolom mindezt tisztességesnek. Ha átok, akkor átok, ezzel kell élnünk, nem másokat kihasználni. -Lecsüccsenek a párnázott helyre, és átveszem a sütit, de még nem nyitom ki, lévén ha nagyon megharagszik rám, akkor úgysem érdemlem meg. Egyenlőre kár részletesebben belemenni, inkább megvárom, hogy mit mond.
Nem tűnik rossz embernek, ezért is lep meg, hogy olyasmit mond magáról, hogy bármikor is rosszat tett volna. Rendes srác és én nem igazán szoktam senkit sem félreismerni. Persze minden bizonnyal én is tévedhetek, de azért az valami miatt igen ritka. Nem tudok persze a titkáról, habár tény hogy valahogy azt érzem rajta, hogy valami más is van a hátérben azon kívül, amit eddig elmondott nekem, de nem fordult meg a fejemben, hogy kimondottan rákérdezzek a dologra. Végül is miért tenném? Mindenkinek lehetnek titkai, ez még nem jelenti azt, hogy attól az ember rossz ember lenne, vagy rossz jellegű titkai lennének. - A családodat? Tudom nem rám tartozik és nem is kérem, hogy mesélj róla, de ha a családodért teszel valamit, az sosem rossz. - biztatóan mosolyodom el, hiszen tényleg nem tudom miről is van szó és nem is akarom kihúzni belőle, épp e miatt rá se kérdezek. Nem tudom, hogy pontosan mitől kell védenie a családját, főleg hogy eddig nem valami jókat nyilatkozott róluk és hát az alapján, amit mondott pl. az anyjáról, nem különösebben kedvelhetőek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tenne meg értük mindent, ha mégis arra van szükség és ez megint csak pozitív dolog Milesban és nem pedig negatív. De most egyébként sem a negatív dolgokról kell, hogy szóljon ez az este, hanem arról, hogy jól érezzük magunkat és persze, hogy megnézzük a naplementét és végre megtudja milyen is egy rendes karácsony, ha már a szülei nem tettek érte, hogy megtapasztalhassa. - Pedig a remény az egyik legfontosabb az életben. - teszem még hozzá és végül tovább is indulunk ,mert a végén még lemaradunk a lényegről, a naplementéről, amiért indultunk. A kérdésére azért mégis csak elmosolyodom újra, ezúttal csak magam elé meredve, a távolban magasodó dombtetőt figyelve, aztán csak megrázom a fejemet, bár ez nem a kérdésére irányuló válasz. - Mindenkivel történik rossz, ezt nem lehet kizárni, de könnyebb és persze kellemesebb érzés optimistának lenni, mint mindent negatívan látni, én úgy gondolom. - kezdem el szépen lassan fejtegetni a véleményemet. Miles negatív, az már eddig is látszott és érzem én jól, hogy valami nagy ború van a lelkén és valahogy folyamatosan sakkban tartja, ezért is nem tud rendesen felengedni. - Tudod, édesanyám mindig azt mondta régen, hogy ha valamit elveszítünk az végül mindig visszatalál hozzánk, csak nem mindig olyan formában, ahogyan várjuk. - sejtem én, hogy ő is már sokat veszített és sok rosszat élt meg, de muszáj úgy látnia a jövőt, hogy jönnek majd jó dolgok még, hiszen ha nem így tesz, akkor tényleg értelmetlen is előre tekinteni és persze, ha pozitív vagy, akkor könnyebben be is vonzod a jó dolgokat. - Itt is vagyunk! - előkerül a pálcám és egy párnázó bűbájjal egy kisebb területet a dombon lekezelek, hogy le tudjunk ülni és ne legyen kényelmetlen és hideg a talaj. Előcsomagolom a sütit is és a dobozt Miles felé nyújtom, miután lehuppantunk. Tökéletes az időzítés, a nap nem sokára elkezd lebukni a láthatár mögött.
Szerencsére Luna igazi gondoskodó angyal, és rám is gondol, nem csak magára, így számomra is nyilvánvaló kell, hogy legyen, hogy nem vonom be őt a sötét dolgaimba, hanem megpróbálok máshogyan a nagyhatalmú ereklyék nyomába eredni. Igazából nem hiszem, hogy egyedül a Lovegood család vállalja fel ennyire nyíltan a kötődést, hátha találni még másokat is, akik erről hallottak. Nem várom el Lunától, hogy úgy kezeljen, mintha minimum családtag lennék. Jelenleg a barátja vagyok, és talán ha eléggé megkedvel, még ennél több is jó lehetne, de olyan kis visszafogott, eltűnődő, lehet, hogy bele sem gondolna semmi többe. - Ez nem olyan egxyszerű.. Én csak.. valóban nem szeretek másoknak ártani. A családomat próbálom védeni, és téged nem akarlak belekeverni. – Hajtom le a fejemet kissé megrendülten, nyilván ha rákérdez, nem akarnék hazudni, és ha már idáig eljutottunk a beszélgetésben, akkor lehet, hogy beavatom, csak jó lenne úgy kijönni a dolgokból, hogy nem szándékosan akartam őt átverni. Talán nem is kerül rá sor, hogy minden részletbe belekérdezzen. De jó is lenne. Már egészen összebarátkoztunk, nehéz lenne csak úgy megszakítani vele a kapcsolatot. Megölelem, ő pedig vissza engem, igen, ez olyan furcsán boldogító érzés, amit már nagyon régen nem kaptam meg senkitől. Apa halott, anya pedig a saját dolgaival törődik. Lassan már kezdtem lemondani arról, hogy engem bárki is kedvelhet, netán szerethet. – Hát.. talán igazad van, nem apelláltam ilyesmire. Ha mégis megtörténne, legfeljebb majd meglepődöm. Na menjünk! Egyébként te miért látsz mindent ilyen optimistán? Veled soha nem történik semmi rossz? – Kérdezem most már vele kéz a kézben, és tulajdonképpen nem is fázom már annyira. Valahogy belsőleg is felmelegített az, hogy ilyen komolyan vesz. S a mosolyt se tudom letörölni a számról, ami egyébként idegen tőlem, még bőven szoknom kell. Lehet, hogy egyszer természetes lesz?
Udvariassági kérdés volt inkább, de egyébként is úgy véltem, hogy elkél neki az a sál, hiszen csak megfagyna odakint, annak meg nem sok értelme van, ha kikészíti magát és itt nálunk betegszik le. Azt szeretném, ha jól érezné magát, ha már eddig nem voltak rendes karácsonyai. Megérdemli, hogy megtapasztalja, hogy milyen egy rendes családdal, még ha mi hiányosak vagyunk is és a többség szerint távol állunk a normálistól. - Nem tűnsz olyannak, aki rossz dolgokat tesz, akkor miért tetted őket? - rendes srác, én ezt látom benne és nem látok semmi sötétet a lelke mélyén. Nem is értem, hogy akkor miért vagy hogyhogy tett rosszakat, pedig az egyértelmű, hogy igazat mond. Nem is lenne értelme, ha nem tennék, de akkor is jól látja, jobban járna ha inkább a pillanatnak élne, nem pedig folyton azon gondolkodna, hogy mit miért tesz, vagy teheti-e egyáltalán. A túl sok agyalás az esetek nagy részében nem sok jót szül, ezért lenne jó, ha ő is inkább kevesebbet gondolkodna. Persze arról fogalmam sincs, hogy miért van itt, csak azt érzem, hogy vannak bőven titkai, a lelke mélyén, amikről nem igen beszélt még szinte senkinek sem, de nem az én dolgom, hogy ezeket erővel húzzam ki belőle és nem is lenne értelme. Az ember akkor mondja el a titkait, ha úgy érzi, hogy szeretné, hogy attól jobb lesz neki. - Ennek örülök és annak is hogy jól érzed magad. - és mégis meglep a hirtelen jött gesztus, ahogyan magához húz és megölel. Valahogy érzem, hogy ez nem is csak pusztán egy ölelés, sokkal inkább szinte kapaszkodik belém. - Sajnálom, hogy nehéz volt neked eddig, de idővel minden megoldódik és a rossz dolgok után jók jönnek. Másképp nem is lehetne élni. - húzódom hátrébb egy mosollyal. Igen, én hiszek benne, hogy mindig jobb dolgok jönnek a rosszak után, de tudom, hogy ez azért nem mindenkinek ennyire egyértelmű. Egyelőre viszont tényleg megfogom a kezét, hogy elérjük a naplementét. Irány hát a domb, ahová majd le tudunk ülni és ahonnan tökéletes lesz a kilátás.
Elgondolkozva ráncolom a homlokomat, nem hoztam magammal a kabáton kívül meleg ruházatot, lévén azt hittem, hogy nem maradhatok éjszakára, így egy rövid sétát kibírtam volna. Ha viszont mászkálni fogunk a közelben, akkor felesleges játszanom a macsót, ami nem vagyok, hiszen minek kockáztatnék egy megfázást. - De igen, köszi, az jó lenne. – Bólintok, hiszen ki tudja, milyen sokáig leszünk kint, akkor nem akarok kockára fagyni csak mert bátortalan voltam. Luna olyan kis kedves, és még erre is gondol, így nem kell majd visszasietni. Talán a fülem fog egy kicsit fázni, de majd többször átterekem a nyakamon a sálat, és akkor a hőháztartás fentre is kiterjed. Így lesz alkalmunk nem csak beszélgetni, hanem élvezni is egymás társaságát, akár szótlanul is. Azt azért nem figyelem meg direkt, hogy merre járunk, ugyanis vele együtt fogok visszajönni, így akaratlanul is átadom magamat a kirándulás felhőtlen örömének. Ha megkaptam a sálat, legyen akár az apujáé, vagy az övé, feltekerem, de azért a szám kilátszik, hogy tudjak beszélni, ne árnyékolja le holmi függöny. Lunához hasonlóan nagyon fehér a bőröm, így a csípős karácsonyi hideg pirosra pezsdíti, de legalább élek. Ahhoz képest, hogy évekig kutattam a családi átok után, most végre van is értelme kimozdulni. Meglepetten mosolyodom el, ahogyan egymásra kulcsoljuk az ujjainkat, hiszen most ő fogta meg a kezemet. – Igazad van. Lehet, hogy túlmagyaráztam. Csak.. kedvellek, és régen sok rossz dolgot tettem, aminek most már nincs értelme. Lehet, hogy csak a pillanatnak kéne élnem, mint ahogyan te teszed azt. – Bólintok mosolyogva, nem fogok turkálni a Lovegood házban, jőjjön, aminek jönnie kell. Ha az a sötét árnyék az én lelkemre éhes, akkor felesleges küzdenem, vagy rettegni azon, hogy mi lesz. Így Lunával kapcsolatban sem kell feszélyezve éreznem magamat, hiszen most már ő is kifejezte, hogy nem csak holmi fura barátként gondol rám, mert marasztal, megfogja a kezemet, és meg is nyugtat, hogy minden így van jól. - Igen, jól mondod, az elmúlt években pedig próbáltam lehántani magamról minden felelősséget, nem figyelni senkire, csak magamra, de így sem lett jobb. Veled viszont.. minden pillanatnak megvan a varázsa. – Simítok végig a kézfején, hiszen így már megértem, hogy miért érezte kissé furcsának az édesapja előtt, hogy engem mert még úgy felvállalni, aki több mint barát. Na nem mintha sokkal több lennék jelenleg, de igaza van, felesleges bármin is erőlködnünk, vagy mindent megbeszélni. Így csak magamhoz vonom, és bár nagykabát van rajtunk, megölelem, hiszen tudom, hogy megért. És egy mély sóhaj fakad fel belőlem.
Elcsomagolom a sütit, elköszönök apától és hamarosan már úton is vagyunk a domb felé, ahonnan tökéletesen lehet látni majd a naplementét. Így karácsonykor mintha még szebb lenne, mint máskor, na nem mintha a naplemente nem lenne már eleve önmagában is nagyon szép. Azért amikor kilépünk az ajtón Milesra pillantok, hiszen ő elég vékonyan van öltözve. Nem csoda, ha még megállok az ajtó közelében és visszapillantok futólag. - Ne adjak kölcsön legalább egy sálat? - nem tudom, hogy nem fog-e fázni, főleg ha hosszabban kint leszünk. Valahogy nem tartom valószínűnek, hogy ő az a tipikus erdőjáró lenne, aki sokat van kint. Én már elég jól megszoktam a hideget, ősszel is simán kimegyek mezítláb a kertbe, amikor már nincs olyan nagy meleg, de én ezt szoktam meg és úgy azért más. Miles pedig gondolom a jól fűtött kastélyokhoz, vagy kúriákhoz szokott. Legalábbis az alapján, amit a családjáról mesélt nem hiszem, hogy sok időt töltött volna odakint, inkább bent poros könyvtárszobákban múlatta gyerekként az időt. Nem mondom, hogy a könyvekkel gond lenne, de azért mértéket kell tartani és kell az embernek rengeteg másféle szórakozás is. Aztán amikor végül elindulunk és magyarázkodni kezd meglepetten pillantok rá, míg végül kedvesen elmosolyodom és ha úgy érzi kellemetlen helyzetbe hozott, hát ezúttal én magam csúsztatom vékony ujjaimat a tenyerébe. - Már most nagyon hideg a kezed. - nem is a szavaira reagálok először és mintha csak a kezét is azért fognám meg, hogy megnézzem mennyire hidegek az ujjai, csak épp nem engedem el őket azonnal, tehát jó eséllyel nem csak erről van szó. - Nem hoztál kellemetlen helyzetbe, csak tudod apa egyedül van itt és csak én vagyok neki. Én is kedvellek, hiszen kedves és figyelmes vagy, amire nem számítottam, de nem biztos, hogy ezt meg kell magyarázni. Azaz nem kell magyarázkodnod. A legtöbben mindig ezt rontják el. Csak azt tedd, ami jól esik és ne gondold túl, hogy kire milyen hatása lehet. Ha nem várt reakciót kapsz, úgyis tudni fogod, hogy nem jól tetted, de ha magyarázkodsz és túlgondolod a dolgokat az csak erősíti benned a kétségeket és ha jól sejtem azokból így is túl sok van. - hát igen ő is olyan, mint a legtöbben, ami persze nem baj, de sokkal könnyebb az élet, ha az ember nem azon gondolkodik minek mi a következménye, vagy ha tesz valamit, akkor mit fognak majd gondolni róla. Sokkal jobb, ha egyszerűen csak teszed azt, ami eszedbe jut és úgy érzed jól magadat. Tudja jól, hogy engem pont azért tartanak furcsának, mert egy nyári meleg esőben gond nélkül sétálok kint, vagy tavasszal a friss fűben mezítláb. Más is megtenné, vagy szeretné legbelül, de nem merik, mert azon jár az eszük, hogy ki mit gondolna. - Rettenetesen fárasztó lehet folyton megfelelni és alkalmazkodni. - teszem még hozzá csendesen. Sejtem én, hogy neki ebből állt az élete a családja miatt, vagy épp az iskolában, de nem hiszem, hogy ez bárkinek is jó lenne. Az élet nem szabad, hogy csak arról szóljon, hogyan felelsz meg másoknak. Magadnak felelj meg, az éppen elég.
Nem is tudom miért, de valahol átfut a fejemen, hogy Luna édesapja az enyémhez képest mennyivel szelídebb. Az enyém egész életében hajszolt volt, persze akkor még nem tudtam, hogy mitől, de most már egyértelmű; ez a szörnyű titok pecsételte meg a mindennapjait, és kizárt engem meg anyát. Az öreg Lovegood viszont Lunával teljesen összefonja az életét, és ha én is ilyen közegben nőttem volna fel, akkor talán most nem lennék annyira magamnak való. Jó, Lunának is vannak furcsaságai, de semmi olyan negatív, mint az én múltamban. Megtörölgetem végül a számat, akkor majd szívesen csatlakozom a sírhoz kirándulós duójukhoz is. Egyenlőre viszont Lunával lennék, na és persze ha mód adódik rá, akkor egy kis esti „alvajárás” is talán megoldható, hiszen ezzel fogok védekezni, ha elkapnának. Nem tudom, hogy vannak-e a háznak rejtett folyosói, de simán kinézem belőlük, hiszen nekünk is vannak a kastélyban. Nem akarom én sürgetni, hogy kettesben legyünk, de mégiscsak Lunához jöttem, és mintegy mellékes, hogy az édesapját is betámadom újságírás ügyben. Na és persze jó lenne faggatni azokról a titokról, amelyek nálam is belépőt jelentenek az átok megtöréséhez, de nem tehetem meg ezt már az első vacsoránál. Majd talán apránként, ha sikerül. - Köszönöm szépen a kedvességét uram. – Bólintok, és felállok én is az asztaltól. Lunát követve irány ismét a fogas, felveszem a kabátomat, s remélem, hogy nem fogok fázni sapka és sál nélkül, hiszen ilyesmivel nem készültem. Sietősen indulok meg a lány mellett, most már nem fogom meg a kezét, csak úgy érzem muszáj mentegetőznöm. – Én.. nem akartalak zavarba hozni, csak tudod.. pocsék időszak áll mellettem, és nagyon megkedveltelek. Nem volt szándékomban tolakadónak lenni, főleg nem az édesapád előtt.. – Nagyából így kezdek bele, noha tudom, hogy minimum udvariasságból hárítani fog. De mégiscsak kiváncsi vagyok, hogy mit gondol. Aztán lehet, hogy csak vállat von, hogy semmi baj, és túltárgyaltuk. Na igen, itt már tényleg didergősre veszem a figurát, túl sokáig, évekig ücsörögtem könyvtárakban, már régen elvesztettem az egykori, kviddics adta állóképességemet.
Csak bólintok egy aprót hálás mosollyal pillantva Milesra, hiszen tudom jól, hogy apa azért elég sokat készült, hogy tényleg jó legyen a vacsi. Nagyon körültekintő tud lenni ilyen esetekben. A kacsát is jó sokáig válogatta, amikor vásárolni mentünk Londonba és hát meg is van az eredménye, hiszen tényleg tökéletes lett, ha pedig Milesnak is minden ízlik akkor elérte a célt. Tényleg szeretném, ha lenne egy rendes karácsonya, ha már a szülei elvették tőle ezt az élményt, ami engem határozottan zavar. Mindenki megérdemli, hogy rendes ünnepeket kapjon, rendes gyerekkori élményeket és nem fair, hogy nekem csak apa van, de ő mégis sokkal többet adott úgy fest, mint Milesnak a szülei, akik ketten vannak, sőt ha jól sejtem akkor egy nagyobb család is áll mögötte, hiszen a Mardekárosoknál ez így szokott lenni. - Oh abban biztos vagyok! Ha más nem, akkor sütünk még, mert amúgy nagyon finom, de pofon egyszerű. Ugye apa? - kissé elbambulva, kevéske fázis késéssel, de végül apa is bólint. Na nem azért, mert ne érdekelné a téma, szimplán csak el van foglalva az evéssel és mintha valamelyest érezni lehetne, hogy van azért benne bőven tapintat is, hogy ne zargasson minket, így mivel már az újság témáját megbeszélték láthatóan nem akar feltétlenül plusz dolgokba is belemenni, főleg ha már amúgy is indulnánk sétálni egyet. - Nem gond, anya mindig örül a látogatóknak. - a tőlem megszokott ábrándos mosollyal pillantok fel Milesra, mintha észrevettem volna a megakadt mozdulatot, de láthatja rajtam, hogy nem vagyok szomorú. Anya meghalt és már nem tegnap, úgyhogy kár szomorkodni miatta. Az élet egyébként is valahogy mindig visszaadja, amit elvesz, csak ki kell várnunk milyen formában teszi. Ezért is a mosoly és ezért nem szomorkodom már, hanem éljük tovább apával az életünket, ahogyan anya is akarná, hogy tegyük. Fel is állok és gyorsan csomagolok a sütiből, hogy indulni tudjunk, csak akkor lépek vissza apához, aki még bőszen falatozgat, amikor felkaptam a kabátomat is és ezúttal már a Milestól kapott sálat tekerem a nyakam köré. - Nem sokára jövünk! - gyors puszi az arcára, aztán már Milesnak szentelem a figyelmemet és akkor szólalok meg újra, amikor csukódott mögöttünk már az ajtó is. - Igyekeznünk kell, de szerintem még odaérünk. Visszafelé már sötét lesz, de a nincsenek felhők és a hold majd segít. - és persze pálcánk is van, de Miles sejtheti, hogy én már elégszer bejártam ezt az utat ahhoz, hogy ne feltétlenül kelljen világítanunk a sötétben. Persze neki ez ettől még lehet más és szokatlan. Gondolom nem igen szokott kint mászkálni sötétedés után, főleg nem egy olyan környéken, ahol tényleg nincs semmiféle világítás csak az, amit a természet ad.
Végül Luna ábrándosan fürkésző tekintetét annak tudom be, hogy szeret barátkozni, s velem szemben nincsenek negatív élményei. Nem zavarja, hogy mardekáros vagyok, hogy talán a sötét mágiák iránt vonzódom. Mindenkinek megadja az esélyt. Ám mégis, talán jobban kedvel mint másokat, hiszen az elmondása alapján senkit nem szokott úgy idehívni a családi karácsonyra. Ezért hát elnyomom most a lelkiismeretfurdalást, és inkább magamba nyomom a kacsát. Úgy okoskodom, hogy lehet ő a szívem csücske, hogy a családi titkaira pályázom. Ha meg tudom oldani anélkül, hogy megtudná, az lenne a legjobb. A hús szinte omlik a számban, már túl vagyok azon, hogy zavarjon a kicsorgó zsír, vélhetően direkt így applikálták össze. - Igen, ebben van valami. Azt mondják, hogy a húsokat kifejezetten a férfiemberek tudják úgy elkészíteni, hogy vitán felül tökéletesek legyenek. – Próbálok nem direktbe bókolni, így is kiérezhető, hogy le vagyok nyűgözve. Sok éve nincs a szemem előtt igazi apafigura, a nagyapám egy gyáva, de törtető alak, így anya távollétében magamra vagyok utalva. Nekem kellett egyedül úgy felnőni, hogy kialakítani a morál fogalmát, mi helyes, mi nem. Örülök, hogy Luna végül lebeszéli az édesapjával a naplemente nézős mini-kirándulást. Kellemes személyiség az apja is, de én most csak a szöszivel lennék. Nem is tudom, hogy mit érzek, zavarbaejtően édes hatással van rám, még ha fordítva nem is érti igazán, hogy mit szeretnék, és elgondolkoztató, hogy vajon meg merjem-e ismét fogni a kezét. Végülis elsőre nem húzta el, csak az édesapját nem akarta ezzel felzaklatni. Vagy csak udvarias volt? - Nekem sem gond. Lehet, hogy csak láb alatt lettem volna, és így sokkal hangulatosabb egy kész milliőbe beszállni. Bele se merek gondolni, hogy milyen lehet az a sütemény, de vannak elképzeléseim. Remélem marad annyi, hogy vihessek belőle haza is. – Nevetem el magamat, mert szeretném megőrizni az emlékét is ennek a pár napnak, ha ez lehetőséges. Viszont azon én is befagyok, hogy ennyire elszomorodik, mindkettőnknek olyan háttere van, hogy ha a családra terelődik a szó, abból nem sülhet ki semmi jó. Rebben a kezem, hogy elinduljon az övé felé, de végül megtorpanok a mozdulatban, nem akarom fura helyzetbe hozni. – Én szívesen kimegyek veletek, ha nem gond. És ha nem zavarok. – Törölgetem meg a számat, most már muszáj lenne egy kicsit felállni, mozogni, mert nagyon eltelített a finom vacsora. És különben is, már akkor lemenőben volt a nap, amikor érkeztem, nehogy lemaradjunk róla. A lányra nézek, miközben az apjának bólintok mosolygva, hogy nem ítél el. – Köszönöm. Menjünk akkor? Itt hagyom a táskámat, nem lesz rá most szükség.
Nem mondom, hogy gondolatokat tudok olvasni, de érzek ezt-azt, amiről persze nyíltan nincs tudomásom, hogy mi lehet az oka, de arról sem, hogy apa hasonló cipőben járna. Ő egyszerűen csak mint én is ábrándos tekintetű, sőt néha mondhatnánk fürkészőnek is, aki szinte a vesébe lát, de ez nálunk családi vonás, még ha nem is vagyunk tisztában vele. Azon viszont majdnem elnevetem magamat, ahogyan Miles falja a kacsát. Tényleg finom lett, apa ebben kifejezetten profi. Nem omlott össze anya halálakor és rengeteg mindent megtanult, amikor még kicsi voltam, hogy én se érezzem úgy, hogy az életünk gyökeresen megváltozik rossz irányba azért, mert ketten maradtunk. - Szerintem is tökéletes lett, de apa ebben profi. A húsok a specialitásai. - közben előzékenyen egy szalvétát nyújtok Miles felé. Engem cseppet sem zavar, hogy maszatos, de esetleg neki utólag gond lehet, zavarban érezheti magát tőle és hát már így is látszik rajta, hogy azért időnként vörösebb a bőre a kelleténél. Apa is jó ízűen falatozik és mintha tapintatosan nem is szólna feltétlenül bele a beszélgetésbe, amikor már az újság alapjain túl vagyunk. A részleteket majd úgyis megbeszélik, hogy mikor menjen Miles és hová és mikor találkozzanak, ez végül is már inkább őket érinti és nem feltétlenül az asztalhoz való. - A süti eláll, nem sietünk sehová, sőt... Apa nem gond, ha elviszem Miles megnézni a naplementét a dombról? Csomagolok sütit és majd ott esszük meg. - kedves mosollyal rázza meg a fejét, úgy fest őt cseppet sem zavarja. Egyébként is tudom, hogy apa mennyire lelkes és ahogy ismerem Miles mire visszatérünk már minimum valami összekészített anyagot kap majd az újsággal kapcsolatban, csak hogy aztán legyen mivel foglalkoznia, meg aztán apa szeret általában evés után leülni egy kicsit olvasni és akkor abban sem zavarjuk. - Menjetek csak, semmit nem rúgtok fel, semmi sincs kőbe vésve. - teszi aztán végül hozzá, amikor sikerül lenyelnie a következő omlós falatot is. Hát igen apa ha eszik, akkor közben nem szokott sokat beszélni, főleg ha ilyen finom a vacsi és hát egyértelműen nagyon finom lett. - Hagyomány? Este ki szoktunk ülni a tornácra megnézni a csillagokat, a fát már feldíszítettük előre, hogy azt ne most este kelljen, ha itt vagy, de ez nem gond. És hát... ki szoktunk menni anya sírjához is másnap reggel, viszünk neki virágot és apró magvakat, így még napokig látogatják az erdei állatok. - egy pillanatra azért lesütöm a pillantásomat. Na nem azért, mert elszomorodom, inkább csak talán Miles ezt fura szokásnak veszi, főleg hogy ő azért jóval komolyabb. Akkor lepődöm csak meg, amikor újra megszólal és mentegetőzik, vagy valami hasonlót produkál a miatt, hogy Mardekáros és persze, hogy még azt is hozzáteszi, hogy megkedvelt. Elmosolyodom ezzel jelzem, hogy én is őt és hát remélem tudja, hogy engem cseppet sem zavar, hogy Mardekáros és apának nincsenek előítéletei. - A Mardekárosok sem mind egyformák, ezzel tisztában vagyunk mindketten. A te döntésed hogyan viselkedsz, Luna biztosan nem hozott volna ide, ha úgy gondolná, hogy nem illesz közénk, így engem cseppet sem érdekel, hogy melyik házba jársz a Roxfortban. - egészen komolyan beszél magához képest, ezt még Miles is észreveheti. Hát igen, sosem voltunk előítéletesek és apa egyébként is bízik a döntéseimben. Tudja jól, hogy ha valakit ide hozok, akkor azt okkal teszem és hogy bízhatunk benne.
Luna édesapjával már csak azért is vagyok olyan zavarban, mert olyan furcsán néz, mint a lánya. Nem tudom eldönteni, hogy a fejembe látnak, vagy csak túlságosan ábrándosak. Évek óta nem beszélgettem ennyit, mostanság pedig folyamatosan, és lövésem sincsen, hogy mitől leszek merő véletlenségből gyanus. Viszont a karácsony ellenére is muszáj vagyok úgy dönteni, hogy kettéválasztom a nyomozást, és Luna személyét. Igen, meg kell tennem a családomért, a leszármazottaimért, hogy valahogy utána járok a Bletchley-ket övező rejtélynek, de ezt nem mondhatom el Lunának, mert akkor vagy ösztönösen segíteni akarna, és nem keverném bele, vagy pedig megutálna, amit szintén nem akarok. Így hát csúnyán kihasználom, de mindemellett próbálom kárpótolni azzal, hogy kedves vagyok hozzá, mert hát valóban tetszik. Mintha két különböző ügyről lenne szó. Igen, azt hiszem így lesz a legjobb. Nem kell mindent titkot megosztani, ez végülis az én keresztem. - Ez valami isteni. – Nyögöm ki, miközben a kacsa finom, omlós szaftja kicsurog a szám szélén. Tudom, hogy nem túl szalonképes teli szájjal ömlengeni, de otthon biztosan nem ettem ilyet. Ha jól is főztek a cselédek, de Luna apja tényleg fel tudna hízlalni, mint valami libát. Most azt hiszem tényleg elengedhetem magamat. És már most sejtem, hogy a deszertből is annyit fogok enni, hogy moccani sem fogok majd, ha csak abból indulok ki, hogy Luna milyen muffint hozott nekem legutóbb. Összenézek Lunával, akivel összeért a lábunk, de ő továbbra se zavartatja magát. Tényleg nem érdeklem, vagy csak úgy véli, hogy ez nem tartozik az apjára? Vagy egyik se..? - Jó ég, szerintem, ha végeztünk a kacsával, inkább innék valamit, és csak jó sokára legyen a desszert. Nem vagyok ahhoz hozzá szokva, hogy ilyen jól tartsanak. Luna mesélsz valami szép családi emléket, szokást, amit szoktatok művelni? Nekem nincs ilyen, de említetted, hogy édesapáddal rendszerint konkrét rituáléitok vannak. Remélem nem rúgok fel semmit. – Járatom a tekintemet a két Lovegood között. Nem gondolom, hogy zavarnék, de a jelenlétem nyilvánvalóan más kerékvágásba helyezi minimum a mai estét. - Mr. Lovegood, bízom benne, hogy nem gond, hogy mardekáros vagyok. Luna igazán bájos lány, megkedveltem őt. – Tudom, hogy ez felesleges szócséplés, de muszáj ezt így kimondanom, mert ha a nyomozásba nem is vonhatom be őket, legalább abban őszinte vagyok, hogy jól érzem magamat a kialakult helyzetben. Még akkor is, ha éjszaka minimum felfedező körútra kell kelnem a kúriában.
