2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Én ugyan az elmúlt több mint öt évben sötét alakok, korrupt vezetők, könyvelők körében mozogtam, őszintén szólva alig tudtam félretenni, mert szinte mindent feléltem, a kávézó is csupán illúzió volt, hogy legyen miért felkelni. Ám az utazás, az önfenntartás ténylegesen került annyi pénzbe, hogy éppenhogy csak ki tudjam húzni a következő megbízásig. Ez nem is változott volna, ha mi ketten nem találkozunk. És hiába várja el tőlem, hogy maradjak meg keménynek, a társaságában ugyanúgy ellágyulok, mint amikor az apám Jakie-t bebusgatja. Igenis kell hogy az embernek legyen valaki az életében, aki mellett önmaga lehet, még ha ez az igazi én lényegesen törékenyebb, mint akit be akarunk mutatni a publikumnak. És is alaposan meg voltam lepődve, hogy az apám, aki egyébként a seregben, a társai előtt egy kőkemény alkat, hogy tud viháncolni egy kicsi gyerekkel. Erről én lecsúsztam. – Kész szappanopera, ahogy mondod. – Ezúttal őszintén elnevetem magam, és nem vagyok zavarban. Lassan már nem is lehetünk, mert láttuk egymást pocsék, elesett, és talpig mocskos állapotban, az együtt alvások alatt olyan szorosan összebújtunk, hogy abban minden volt, csak távolságtartás nem. Összetartozunk, és azt hiszem ezt a szüleim már lényegesen korábban látták, mint mi magunk. Ám lehet, hogy sejtettük, legfeljebb beismerni nem mertük korábban. A régmúlt tapasztalai mindkettőnk életét alaposan megkeserítették már, hogy ne gondolkozzunk két napnál tovább előre. Ezen aligha fogunk gyorsan változtatni, a mának élünk, most éppen azt élvezve, hogy tényleg nem fontos a holnap. Bár nem vagyok egy unatkozó típus, megbízások nélkül legfelejbb a kávézón tudok gondolkozni, de ha Meg testvérét kellene megtalálnunk, az is fontos cél lenne. Valóban kezdünk nem csupán fizikai, vagy lelki vonzalmat érezni egymás iránt, hanem a motivációk is felszínre kerülnek. A kavargó vízfolyam szépen letisztul, ahogyan jobban átlátjuk. – Ez lesz az első lépés. Hogy megtanuld szeretni magadat. Kérdezhetnéd, hogy én milyen alapon mondok ilyeneket, hiszen esetemben megannyi önpusztító elem van. De mégis, olyan bántóan beszélsz magadról… Merj élni, nem ártana. – Adok egy puszit az arcára, mielőtt visszalépnék a konyhába, kicsit végigsimítva egy száraz törlőkendővel a pultomon. Nem portörlés, inkább afféle reflex mozdulat, hátha letapadt valami piszok. – Ah, te vagy az én emberem. Azért elszáradt pizzát nem adok, de ha nincs pénze az embernek, akkor a keksz a legolcsóbb. – Vigyorodok el, ő aztán tényleg nem a tündérmesék királylányos elvárását támasztja felém, csakis a nyers valóság érdekli. A konyhafiók felső részéről előveszem, s tálra borítom a kakaós masszával teletömött omlós kekszet. Rágcsálni, és szopogatni sem utolsó az ilyesmit, az én rohanós életmódomba eddig pont belefért az, hogy csak nassoljak. Nyilván nem helyettesít semmi érdemlegeset, de ha az ember cigire és kávéra is szórja a pénzt, ki kell porciózni az aprót. Elkapom a tekintetét, gödröcskék jelennek meg arcomon, noha nem vagyok megilletődve, de egy kicsit talán mégis magával ragad az érzés, hogy most nem szól másról a fókusz, csakis rólunk. Leülök az egyik fotelbe, és a szabad kezénél fogva az ölembe húzom, itt is eszegethet. Átkarolva a derekát a hátát simogatom. – Ha nem azt vesszük, hogy hol élsz, és miben nőttél fel, vagy mit kergetsz, mire vágynál? Eddig valahogy sosem jutottunk el, de igazán érdekel.
Teljesen más így, kettesben, egy kis kifőzdében ülni, mint amilyen a nagy utazásunk volt. Soha nem tudtam volna elképzelni arról a magabiztos, kemény fejvadászról, hogy így fogja rebegni a szavakat, amivel lényegében kimondja, hogy a barátnője vagyok. Ahogy én sem tűntem annak, aki valaha elmeséli a világfájdalmát neki. Mindkettőnk maszkot viselt, és most kiderül, hogy kik is vannak alatta. - Lehetséges. Én már semmit sem tudok. - vallom be, már ami az alvilágot illeti, Serranot, Noxot. Én csak azt tudom, ami közvetlen velem történik, soha nem követtem a világot és a szálakat, ahogy összefutnak. Annyit tudok, hogy akárki is igazából Nox, nekem a segítségemre volt, és csak ez számít. Eléggé önző nézet, de… de ez vagyok én, vagy csak ilyenné lettem, már nehéz lenne visszafejteni. És mivel gyűlöltem az üléseket a pszichológussal, eszemben sincs a mélyére ásni. Még a gondolatától is elhúzom a számat. Vállatvonok annál a résznél, aminél a randizásról beszél. - Igazából ez is az, nem? Kettesben eszünk és a magánügyeinket teregetjük ki egymásnak. - mutatok rá, miközben finoman rákulcsolom én is a kezemet az övére, hogy ne azt érezze, hogy egy döglött élettelen halat fogdos. Nem szándékosan vagyok passzív, nem akarom, hogy minden kezdeményezést ő tegyen meg, de fényévekkel több tapasztalata van, szóval kicsit más szemszögből élem meg ezt az egymásra találósdit, mint ő. Ő már egyszer azt hitte megtalálta a nagy Ő-t, igaz egy szemét picsa volt, aki nem bízott benne és elhagyta, de akkor is tudja, hogy milyen a járás, én meg… nem. Nem vagyok egy sportos alak, de így egészen jól esik a séta, együtt, szinte megkönnyebbülve attól, hogy egy jó nagy szeletét a múltamnak megismerte. Azt nem mondom, hogy a kaját le kell mozogni, mert nem ettem annyira sokat és nincs rajtam egy deka felesleg se, amit le kéne mozogni, sőt, kicsit talán egészségtelenül karcsú vagyok és sápadt, de ezzel én sosem törődtem. Amikor belépünk nem várok semmi egetrengetőt, magamból kiindulva, így már az is új élmény, hogy milyen rend és tisztaság van nála. Elengedem a kezét, amikor kínálni kezd és érdeklődve lépek oda az ablakhoz a kilátást bámulva, kicsit összefonva a karjaimat magam előtt. - Az én koszfészkemben egyetlen padlási körablak van, ami az üzlet melletti sikátorra néz. - jegyzem meg, mintegy mellékesen, félrebillentett fejjel kifelé bámulva. Csak ezután válaszolok a kérdésekre, miután latolgattam kicsit, hogy akarok-e egyáltalán valamit. - Valamilyen rágcsa van itthon? Minél szemetebb kaja, annál jobb. - mondom teljesen őszintén, hiszen nincsen, ami jobban reprezentálja nekem az otthont, mint egy jó nagy zacskó csipsz. Végül csak elszakítom a tekintetem a Temzéről és felé fordulok, hogy ameddig szöszmötöl a rágcsálnivalóval, addig végigkisérjem a mozgását a tekintetemmel. Auror, fejvadász, apa és most az én... pasim. Látszik a tekintetemen, hogy minden vonását és mozdulatát a fejembe akarom vésni.
- Én is arra jutottam. Most már az is vagy. – Félmosollyal rebegem én is a választ, már akkor volt köztünk valami, ami több volt mint holmi egymásra utaltság. Ha az apám nem is, de anya látta, hogy olyan óvón ugrálom körbe Megant, mintha nem csupán az óvadékot látnám benne, hanem valaki, aki mellett önmagam lehetek. Aki ha szemre is hány valamilyen nem titkolt függőségem, szenvedélyem kapcsán, ezt mégis inkább aggódva teszi, nem lenézően, mint aki egy darab rongyot lát bennem. – Ez sokunk sajátja, mégis úgy érzem.. élvezi azt, hogy sötét tetteket vihet véghez. Nem nem csupán annyi, hogy nincs más választása. – Térek ki az érdemi válaszadás elől, hiszen ez a nő nem éppen a szívem csücske, de ha Meg bízik benne, akkor a lojalitás nevében el kell fogadnom a döntését. Felsóhajtok, legyen akkor ahogy akarja, noha eredetileg azt hittük, hogy ez a Nox akarja levadászni, akkor Serrano még nem is volt képben. Viszont ha a nő is eltűnt.. Nos ez olyan dolog, amiben tudunk előrelépni. Ugyan már kiléptem az ügynökségtől, de mind az auror, mind a fejvadász öszöneim működnek még. – Engem sem kötnek le a varázslatok. Ebben nőttem ugyan fel, de nem több, mint eszköz. – Ebben is hasonlítunk, nem fogunk háztartási bűbájokat foganasítani. Anya is minden hétvégén elindul a ház egyik sarkából a porszívóval, amíg mondjuk apa az állatokat látja el. Én pedig rendszerint ott segítettem, ahol elkélt két szorgos kéz, még házimanónk sem volt. – Én csak.. megszoktam már, hogy velem vagy. Nem is tudom, hogy menne-e nekünk a randi, vagy ilyesmi. Viszont nem rohanunk sehova. Ezúttal nem. – Felelem én is mosolyogva, ahogyan rásimítom a kezemet az övére. Az előző napokat szó szerint végigrohantuk, és mintegy mellékterméke volt, hogy közben egymásra is találtunk. Ám a megismerkedésünkkel ellentétben most nem tűnik cseppet sem félősnek. Végigsétálva a bank utcáján éppen fel tudunk pattanni egy buszra, hiszen a közelben lakok, csupán három megálló, és le is tudunk szállni a toronyháznál. Amióta a volt feleségem megtartotta a házat, nekem még sajátra sem telik, a lakást is csupán bérelem. Azért egy régi lifttel fel tudunk menni, s hamarosan be is lépünk. Nem túl nagy, de látszik a katonai neveltetés, puritán a berendezés, de tisztaság van. Csak egy kis garzon, amolyan szobakonyha. Persze egy ággyal a nappaliban, de az legalább jó széles, ám ha kéri, tudok az ágy lábánál is aludni. Mivel már kellően este van, és vacsoráztunk is, maximum valami dessztertet érdemes. – Innál valamit? Vagy nassolnivaló? – Bárhova leülhet, van két fotelem is, a kilátás pedig a Temzére tekint.
Bólintok neki, valamennyire sikerült lezárnia már a gyermekkori sérelmeket és megemészteni, bár attól ne tekintsünk el, hogy azért nem élt valami boldog életet a hűtlen szukával meg ezekkel a fejvadász küldetésekkel. Nem vagyok egy hőstípus, talán ezért is nem tetszett annyira, hogy vissza akarták hívni dolgozni. Inkább hozzávágnék minden pénzt, amim van, csak ne fogadjon el ilyen munkákat… Lehet, hogy nem mindegyik olyan pocsék és életveszélyes, mint amin mi ketten keresztül mentünk, de tekintve hogy én csak ezt éltem meg, az én elmémben így testesül meg az egész. - Nem, úgy kezelt, mintha a nőd lettem volna. - mosolyodom el, ami már tényleg félúton van ahhoz, hogy fel is nevessek. Az, hogy már vége az egésznek az ilyen apróságokat erősen megédesíti, de azért nem leszek szörnyen szentimentális. Felpillantok rá, és a pillantásomban ott van, hogy “és végül is igaza is lett”, de mivel még soha nem volt pasim, ezért fogalmam sincs, hogy az ilyeneket ki kell-e mondani, vagy sem. Sőt, én voltam az, aki a látomásszerű megjelenésekor leszögeztem, hogy ne legyenek elvárásaink és csak hagyjuk, hogy rendeződjenek el a dolgok maguktól. A kávézót elnapolni nem akarom az életében, amennyit mesélt róla abból egyértelmű, hogy hosszú ideje csak ez lebegett a szeme előtt, hogy ezt akarja elérni, szóval örülök, hogy a pénzt már lekötöttem a bankban és erre lesz elhasználva, ha törik, ha szakad. - A romlottság olyan romantikusan hangzik. - motyogom halkan, de mivel közel ül, nem probléma, hogy halkan beszélek, aztán felpillantok rá, hogy megmagyarázzam a szavaimat. - Azt hiszem csak tette, amit tennie kellett, hogy életben maradjon és oda jusson, ahol ma van. Neki a pénz nem akadály és rengeteg kapcsolata van, amivel már segített is. Nem mondom, hogy a barátom, nevetséges lenne, de azt hiszem szükségünk lesz rá, mindenre, amit még megtudott azóta, hogy elindult ez az egész. Csak az a baj, hogy mióta visszaértünk nem reagál az üzeneteimre. - húzom el kicsit a számat, persze egy alvilági nőszemélytől lehet, hogy elvárható a megbízhatatlanság, de mégis, mi történhetett, míg elvoltunk? Végig mérem a férfit, mintha azon gondolkoznék, hogy a belső iránytűje mennyire mutat egyértelműen a törvény felé, mi történne, ha megbeszélnék egy találkozót, amin mind a ketten jelen vannak. Mi lenne a fontosabb neki, hogy feldobjon egy rosszéletű nőt vagy hogy együttműködjön vele az én érdekemben? - Soha nem próbálkoztam mással, tudod egy Pennaboltban olyan nagyon nincs szükség mágiára, takarítani és leltárazni a két kacsómmal is tudok. Kicsit lassabb, de megoldom. - válaszolok, bár látszik rajtam, hogy az egyik szemöldököm felszalad. Mi lenne, ha a pálca helyett csak varázstárgyam lenne? Vagy más fókuszom? Elég ritka az ilyesmi, de most nem mondanám magam nincstelennek. Még is valószínűleg szívrohamot kapnék az áruk láttán. A kérdésre kicsit szemérmesen megdöbbenek, ami a szokásos flegma fapofámtól olyan szokatlan, hogy szinte nevetséges, de a némi puszi-puszira meg aztán teljesen átalakul az arcom és halkan felnevetek. - Némi puszi-puszi? - visszhangzom, mintha nem hinném el, hogy a felnőtt macsó férfi szájából ilyen hangzott el. Valahol mondjuk az is motoszkál bennem, hogy ő már túl van egy házasságon, egy gyereken, majdnem egy tizessel idősebb, talán még engem is gyereknek néz, azért biztosít annyira, hogy nem kell azonnal ágyba bújni, de az az igazság, hogy irtó nagy képmutatás lenne, ha ezt magamra venném. Hiszen az én esetemben tényleg arról van szó, hogy a kortársaimhoz képest mérföldekkel le vagyok maradva. Mielőtt még azt hinné, hogy a nevetés elutasítás volt azért újra megszólalok. - Rendben. Menjünk.
- Nem érzem azt, hogy keseregnem kéne. Az apámat Jackie megváltoztatta, és most már engem is jobban elfogad, nem zsarnokoskodik. Ha az kellett, hogy legyen egy unokája, vagy egy másféle kicsi gyerek a házban, akkor ami volt, elmúlt. Ha emlékszel, téged se úgy kezeltek, mintha a rabom lennél. – Vonom meg a vállamat, nyilván ehhaz az is kellett, hogy _úgy_ nézzek Meganra, ahogy. Talán az első egy-két órát leszámítva igyekszem figyelni az igényeire, ott változott meg először valami, amikor láttam, hogy mennyire összetöri, hogy még a repülőre is magammal akarom ráncigálni. A múltamon pedig már nem változtathatok, a gyomorgörcs, a fekély, a végigszaladt élet, most mindez már olyan sebhelynek tűnik, amivel együtt kell élnem. Talán a cigiről leszokhattam, viszont az igazi boldogságot minden nyál nélkül Megan jelenti nekem. Nem csoda, hogy amióta így egymásra találtunk, hajlamos vagyok úgy kezelni, mint egy kisállatot, akitől, ha ellágyulok, máris megsimogatom az arcát, vagy a haját. - Mondanám ugyan, hogy nincs sok pénzem, vagy erőforrásom, hogy segítsek, de éppen most nyertük meg a főnyereményt. Igaz, az a kávézóra kellene, de tekintve, hogy Serrano mennyit sikkasztott, szerintem belefér még az is, hogy legyen mostanra útiköltségünk. – Tekintve, hogy Megan még mindig csóró vacsorákban hisz, és én sem lettem nagymenő a pénztől, simán be tudjuk osztani. – Nem sokat. Simán kinéztem belőle, hogy ő az aki el akar ásni téged. Több ország mágikus osztaga is üldözi. Én nem tudok róla semmi jót mondani. Bár tekintve, hogy mi mennyire elveszettek voltunk, talán neki is pocsék élete volt, bár.. szerintem saját döntésből lépett a romlottság útjára. – Követem a pillantásommal Meg tekintetét, én magam sokkal kevésbé vagyok varázsló, mint a legtöbben, szeretem a hagyományos módon intézni a dolgaimat, s előbb rántok pisztolyt, vagy használom az öklömet, mint egy átkot. – Egyéb varázsszerben nem gondolkoztál? Pár hete láttam egy csajon egy olyan karkötőt, ami ütésre, kapaszkodásra is képes volt. Érdekes holmi az ilyesmi. – Lassan végzünk a vacsorával, és felmerül bennem a kérdés, ami talán korai, más szempontból pedig nem kötelez semmire. – Van kedved nálam aludni? Alvás, némi puszi-puszi, nem több.
Kicsit felvonom a szemöldökömet, én mindig azt hittem, hogy akik a mugli világba akarnak visszahelyezkedni, azok olyan szerencsétlenek, mint mondjuk én - nincsen tehetségük szinte semmihez és a mágikus képességeik a béka segge alatt. Úgy jártam ki a hét évet, hogy mindenből csak éppen átcsusszantam, egy része ennek lustaság volt, de a másik része valóban az, hogy egyszerűen képtelen voltam a pálcámból kicsikarni értelmes varázslatokat és minden csalódás még lejjebb lökött a lejtőn, míg körülbelül abba nem hagytam a próbálkozást. Már napok óta pálca nélkül élek és ha őszinte leszek magamhoz, semmit se változtatott az életemen. Eddig se varázsoltam soha, mindent egy mugli útján oldottam meg. - Én is sajnálom, hogy míg te a szigorú katona-apát kaptad, addig Jackie már egy tökéletes családban nőhet fel. Nem éppen igazságos, bár az élet mikor az? - jegyzem meg, de érezni a hangomon, hogy totálisan megértem, ha mondjuk érez valami féltékenységet. Nem tartom hülyeségnek, sem gyerekesnek, hiszen tényleg megfosztották valamitől, ráadásul én a tökéletes példája vagyok annak, aki kétlábonjáró görcs tud lenni, ha boldog párokat meg nevetgélő csoportokat lát, miközben az én életem jól el van baszva. Legalább is suliban nem csak, hogy nem barátkoztam, még vágtam is a pofákat a sok édes kis nevetgélő iskolatársam láttán, annyira megkeserített, hogy én képtelen vagyok olyan lenni mint ők. Főleg az a Stella baszta a csőrömet, aki szinten árva volt, de őt ez erőssé, különlegessé, vaddá tette és persze közben kész topmodell volt a ruháival, sminkjével és a szürkés-fehérre festett hosszú hajával. Mellette tényleg egy kupac szemétnek érezhettem magamat, nekem élni se volt kedvem, ő meg feltűnősködött, nevetett, élvezte az övét. Kicsit megnyugtatnak a szavai, nem érzem, hogy nem bízik a sikerben vagy hogy temeti az egész ötletet, pedig amilyen pesszimista vagyok, ahogy felhozta a témát az agyam azonnal ebbe az irányba ment el. - Igen. Már eleget voltam tehetetlen, talán végre tényleg eljött az ideje, hogy megtaláljam őket. - válaszolom, aztán lehet, hogy hülyeség, de visszatérek arra a részre, ahol zavart éreztem közöttünk, és ez az volt, amikor Nox nevét hoztam fel. - Mit tudsz róla? Noxról? Ellenem soha semmi rosszat nem tett, sőt, segített, bár sajátságos módszerekkel, de nem vagyok hülye, tudom, hogy nem egy ma született bárány. - kérdezek rá, hiszen a kis kirándulásunk alatt többször feljött, hogy biztosan Nox köpött be, vagy vele kapcsolatban kell vallanom, vagy esetleg ő áll a Halálfalók mögött és ő akar megöletni, és mindegyik abszurdumnak tűnt nekem, viszont Riley talán többet tud róla. Naivan mondtam igent évekkel ezelőtt a nőnek, amikor felajánlotta az alkut és bár én jól jöttem ki belőle, ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném tudni, hogy kivel is állok szemben. Illetve nem szemben, szerencsére, mert semmit nem tettem, hogy kivívja a haragját, ha azt nem vesszük, hogy úgy volt, hogy éppen aznap, hogy Riley bilincsben elkezdett ráncigálni, vele találkozom. Azóta sem sikerült elérnem, szóval az egyik verzió az, hogy a felültetés nem a kedvence, a másik pedig, hogy ő is bajba került, talán miattam, talán apám miatt… A tekintetem elfordítom a férfiról, de csak egy pillanatra, mert látom, hogy a kifőzdében dolgozó fiatal boszorkány könnyű pálcaintésekkel gyűjti össze az edényeket és a kiürült tányér előlük is szépen elröppen. - Vennem kéne egy új pálcát. Azt hiszem. - állapítom meg, kicsit révetegen, mint aki nem biztos abban, hogy egyáltalán kell-e neki pálca. Csak tudnám miért kaptam meghívót az iskolába, ha ennyire nem megy semmi.
Nekem sem volt már jó ideje az életemben, akiről gondoskodhattam volna. A fejvadász élet nem éppen arról szól, hogy gyengéd legyek. Egy igazi rohanás, ahol csak az számít, hogy mennyire gyors vagy, vagy hogy mennyi pofont tudsz kiállni. Nem csoda, hogy a múltamon túl még plusz pótcselekvéseket vettem fel, hiszen amúgy nincs kit felhívni, nincs kivel eltölteni a minőségi időt. Egész mostanásig. Lehet, hogy gyors a váltás, de amióta megismertem őt úgy igazán, azóta nehéz visszafogni azt, hogy mennyire magányos voltam nélküle, és lévén ennyire hasonlítunk, nekem nem is olyan nehéz a ráhangolódás. - Is. Volt egy olyan szakasz az életében, amikor úgy dönt, hogy mugliként is viselkedik, beállt a seregbe, elment a közel-keletre harcolni. Valahogy neki ez a katona-auror vonal volt az egész élete, minden más, csak utána teljesedhetett ki. Erről pedig én már lecsúsztam. – Megrántom a vállamat, már elfogadtam a dolgot még gyerekkoromban, csupán azt furcsállom, hogy az apám az unokájával, Jackie-vel ténylegesen gyerekként bánik, babusgatja, tanítja, ahogyan talán velem kellett volna. Ez már nem kárpótol engem semmiért, hiszen egy szó nélkül vették magukhoz, így el kell fogadnom, hogy közvetve úgy kezelik, ahogy engem kellett volna. Mondjuk anya sosem tagadott meg tőlem semmit, de azért jó lett volna, ha kiáll mellettem annak idején, de apámra bízta a nevelésemet. - Sajnálom Meg. Így felnőni nem lehetett egy leányálom. – Lassan én is végzek az étellel, amely jólesik ugyan, de valahogy mégsem kívánom jobban, mert ha ilyen témákról beszélünk, akkor az csupán pótcselekvés. Nem mondom, hogy egy kandallótűznél kéne ezeket kitárgyalni, de nem éppen azok a tipikus randitémák. Ám a mi életünk, sőt, még a kapcsolatunk is arra épül, hogy szembe kell szállnuk mindennel, nem válogathatjuk meg a témák helyét, és idejét, amikor felmerül, s képesek vagyunk beszélni róla, akkor bele kell vágni a közepébe. A kezdeti morcos hangulatunkat az utazásunk közepén átvette az, hogy kiváncsiak vagyunk rá. – Nem tudhatod, de ha meg se próbálod, akkor örökké emésztheted magad. – Ahogyan én is teszem sok tekintetben, a gyomorfekély nem csupán az apám, és a rohanós életmód miatt van, hanem mert minden érzést elnyeltem, hogy a kemény fickó ábrázata mögött ne kelljen idegeskednem senki és semmi miatt. És éppen ezért rideg, számító lettem, az elfojtott érzések pedig testi jelzésekkel adták tudtomra, ez ostoba döntés volt.
Furcsa érzés suhan végig rajtam, ahogy cirógatni kezd, hiszen még soha senki nem csinálta. Előfordult, hogy egy-egy barátom meg akart ölelni, vagy meg is ölelt, bár igen ritkán, de hogy valaki ilyen bennsőségesen érjen hozzám, az soha. A kis borzongás kellemes, bár ott van a meglepettség az arcomon valahol, amikor reaálizálom ezt. Nem gondoltam volna, hogy a megfelelő kezekben én is az a fajta lány leszek, akit jobban lehet macskának aposztrofálni, mint embernek, pedig nagyon úgy néz ki. Mosoly csak azért nem kerül az arcomra, mert túlságosan elmerülök abban, amiről beszélünk és hát… az ember nehezen mosolyodik el, amikor az élete tragédiáját taglalja, először ilyen részletesen. - Apád katona volt? - kérdezek vissza, kicsit ráncolva az homlokomat, mert nem teljesen értem, hogy volt-e háború a muglik és varázslók között, vagy elment a muglikkal háborúzni a nem is tudom, világháborúban. A buborékom sokmindentől megvédett, de a legnagyobb hátránya, hogy lényegében semmit nem tudok a külvilágról, főleg nem a történelemről. Azt viszont tudom, hogy az apja is varázsló, hiszen voltunk náluk, az autó is bűvölt volt és Merengőjük is van, sőt, még talán említette is, hogy ő is auror volt. Akkor miért ment el puskákkal a nyomorba háborúzni? - Biztosan szerettek mind a ketten, akárhogyan is mutatták ki. - teszem hozzá, bár tekintve, hogy milyen a viszonyom az apámmal, a hangom azért kissé visszásan cseng, inkább együttérzés van benne, mint tényleges megnyugtatás. Persze az is lehet megnyugtató, ha osztozom a szar életben vele és tudja, hogy nincsen egyedül. Nekem számít. Annyira mélyen nehéz belegondolni, hogy a katona sulitól gyökerezik a cigi-kávé-gyomorfekély, amit az évek során magára szedett, de azért van egy olyan tippem, hogy az ex-felesége is közrejátszott, nem csak a szülei. - Már alig emlékszem az arcára. A hangjára pedig semennyire. - suttogom halkan, szinte magamnak, és hirtelen képtelen vagyok válaszolni a kérdésére. Túlságosan pofoncsapnak a szavak, amik megfogalmazódtak. Ninából is felejtettem, de őt legalább van esélyem megtalálni, újra beszélni, még ha csak egy hajszálnyi is, anya viszont… - Nem hagyott levelet. Legalább is nem nekem. Apám iszákos volt, verte, üvöltözött vele, teljesen kifordult magából és fogalmam sincsen, hogy mit csinált, amikor én eltűntem és megszöktem a Roxfortba… - elhallgatok, mert valahol benne van a válaszban, hogy egyrészt azt gyanítom, hogy az apám kergette az öngyilkosságba, másrészről pedig azt, hogy az én szökésem volt a katalizátor az életükben, ami feltette az i-re a pontot és a halálához vezetett. Elképesztő mennyiségű bűntudat dübörög a szomorú, néha fátyolosan halott tekintetem mögött, amikor igazán elveszek a gondolataimban. Már csak arra eszmélek fel, hogy újabb kérdést tesz fel, befalva a maradék ételt, miközben én még mindig inkább csak undorodva nézek le a nem fogyatkozó tányéromra. Sosem voltam bulémiás, nem jött vissza, amit letoltam, de valahogy az inger arra, hogy tápláljam a testemet elég satnya. - Igen…? - válaszolok a második kérdésére, de teljesen elbizonytalanodva, ami eddig nem volt annyira jellemző rám. Ha megkérdezi a véleményemet, én keményen elmondom, de őszintén, eszembe se jutott az, ha megtalálom Ninát, akkor lehet, hogy ő például nem is akar tőlem semmit, vagy túl sok idő telt el ahhoz, hogy nővérek legyünk és ne idegenek. - Azért keresem, mert közös jövőt remélek, szerinted lehet, hogy nem is akar tőlem semmit? - kérdezek vissza, és talán egy kis ingerültség is kerül bele, hogy egyáltalán ilyet feltételez, mert máshogy nem tudom feldolgozni a hirtelen ijedtségemet a gondolatra.
Aggódó arccal illesztem a tenyeremet az arcára, hogy a fülét is megcirógassam kissé. Akkor jól sejtettem, teljesen egyedül van, mondhatnám, hogy akárcsak én, bár jómagam azért családban nőttem fel, noha meg kellett vívnom a magam harcait, de így már nem csoda, hogy Meg ennyire kifejlesztette a tüskéit, ami az én gyomorfekélyes, láncdohányos alkatomhoz képest igazi teknőc. Aki csak bebújik a páncéljába, és tojik a világra. Már azelőtt elkezdett érdekelni, hogy megismertem volna őt így mélyebben, most pedig védelmező stílusom egyre inkább a ragaszkodó felé közelít. Ezt a lányt nem lehet nem szeretni, és ebben nem holmi apakomplexust mutatok felé, mintha a lányom lenne, sokkal inkább azt, hogy talán minden ehhez a pillanathoz vezetett, hogy egymásra találjunk, hogy tudjak segíteni neki. – Nekem azért nem volt azért ennyire vészes.. Az apám kőkeményen fogott, hajnaltól munka a farmon, majd katonai iskolába küldött. Otthon is úgy kellett szólítanom, hogy uram. Mégis, szerettem ezt az életet, fegyelmet tanultam, de az anyámnak sem engedte meg, hogy úgy igazán szeressen. Tudod.. bennem valami pótlékot látott, akiben újraélheti a mulgi háborús fiatal éveit. – Rázom a fejemet, több volt a parancsolgatás, mint az odafigyelés, vagy a szeretet. Robotot akart belőlem nevelni, aki csakis a helyes úton járhat. Tulajdonképpen vastagon benne van, hogy állandóan fáj a gyomrom, hogy nem tudom levezetni a feszültséget, csak a cigi-kávé kombóval. - Az anyád sosem fog elhagyni, még ha mindez közhelyesen is hangzik. Megvalósíthatod azt, amit a legjobban szerettél benne. Hiszen külsőleg biztosan hasonlítasz rá, de a lelked egy komoly darabja szinte ő. Miért akasztotta fel magát? – Talán tapintatlan kérdés, de ha már így kitárulkozik, minden bizonnyal tudatni akarja, hogy is épült fel az előző pár év, hogy én is megértsem. Az utolsó mondatait viszont nem értem, mert elméletileg pont egy a Nox volt az elején, akiről azt hittük, hogy meg akarja öletni, most pedig mintha valami segítő lenne. Gyorsan befalom a maradék vacsorát, és értetlenkedve nézek rá. – És te mire vágynál úgy velük kapcsolatban? Szerinted a testvéreddel még van esély bármi közös jövőre?
Bólintok a szavaira, bár azt nem tudhatja, hogy hetedik végén megkíséreltem egy öngyilkosságot, szóval az életkedvemmel voltak problémák mindig is. De itt és most, mellette, és a kalandunkon, amit végig küzdöttünk valóban úgy tűnik, hogy foggal körömmel kapaszkodok az életbe. Mert van miért. Most végre van miért… - Az sem segített, hogy amíg én az iskolában voltam az édesanyám felakasztotta magát. - válaszolom végül miután a sebhelyeket említi, és ezen a ponton kissé megzuhan a vállam és a szememből is valamennyire kiveszik a fény. Önzőség talán, hogy úgy elmerengek a gondolataimon, hogy először rá se pillantok, észre sem veszem, hogy őt is elragadja a múlt. - Te milyen sebhelyeket cipelsz magaddal a gyerekkorodból? - kérdezem csendesen, ahogy közelebb húzódik és a fejemet kissé a vállának hajtom, leginkább érzelmileg kimerülten. Óvatosan bólintok egyet a kérdésre, miközben furcsán átjár egy bizsergető érzés, ahogy kiejti a húgom nevét, bár a helyzet nem ilyen egyszerű. - Mire az iskolában értesítettek engem apámnak és Ninának már nyoma sem volt, a temetésre sem jöttek el, egyedül voltam ott a családomból, túl sok barátja sem akadt a családunknak, szinte egyedül búcsúztam el tőle. - osztom meg ezt a szeletet, amit még soha, senkinek nem mondtam el. Egész gyerekkoromban bezárkóztam, nem akartam, hogy sajnáljanak, elég volt tudniuk annyit, amennyit a kotnyeles Bimba elmondott nekik, és már is én voltam hetekig a porcelánbaba, akire mindenki vigyázni akart. Aztán kinövesztettem a tüskéimet és már is nehezebb volt megmaradni mellettem, Lena volt az egyetlen, aki tűrte, egymás mellett aludtunk a hálóteremben és kvázi ő volt az egyetlen barátom, a mosolylány, aki kicsit pótolni tudta Ninát, de közben fájdalmasan emlékeztetett is rá mindig. - Az az igazság, hogy valójában láttam őt, csak nem úgy, ahogy szerettem volna. Ameddig diák voltam nem volt túl sok lehetőségem, mondjuk azután se sokkal több, de úgy ismertem meg Nox-ot, hogy alkut ajánlott, ha neki segítek valamiben, akkor ő utána néz, hogy hova tűnhetett Nina és felkutatjuk együtt. Néhány hónapja nyomra bukkantunk. Ő is boszorkány… És Drumstrangos volt, de természetesen már eltűnt. Valaki megölte Nox informátorát, mielőtt sokkal többet megtudhattunk volna, de azt tudjuk, hogy Aina Olsennek hívták és hogy… más is kereste őt. - avatom be a gyorsan összegzett múlt után lényegében abba, amit már a jelenben tudni lehet. Most is, mint mindig, elfog a gyomorgörcs, ahogy arra gondolok, hogy Nina álnéven bujkálva él, hogy ki tudja, hogy most hol van, egyáltalán apám vele maradt, amikor kiderült, hogy ő is boszorkány, vagy elhagyta, ahogy engem is úgy hátrahagyott, mintha valami értéktelen hulladék lennék. Soha nem beszéltem vele arról, hogy levelet kaptam, de kilenc évvel ezelőtt a gyermeki elmém sok szörnyeteget alkotott, és ez az érzés, hogy hátrahagytak, hogy semmit sem érek, még mindig kísért. Jól esik az érintése, a becézések, sikerül a jelenben tartania annyira, hogy ne veszítsem el teljesen a kapcsolatot a külvilággal és süllyedjek el az önsajnálatba, amire valaki biztosan rávágná, hogy felesleges, mert eredményeket nem hoz, de ez nem jelenti azt, hogy képes vagyok egyszercsak túllépni rajta.
A szülők sorsának elbeszélése során a saját apámra is ismerek nyomokban, noha az enyém nem ivott, és mindig is odafigyelt a családjára, de részben az ő keserűsége miatt lettem én is olyan kérlelhetetlen nyomozó, amilyennek Megan már megismert. Engem nem lehetett megvesztegetni, lekenyerezni, és sosem húnytam szemet az igazságtalanság felett. Egy kicsit próbáltam a saját életemre koncentrálni, hogy visszavonuljak, békés életet élni, de úgy fest, a sors közbeszól, és beleszeretek egy olyan lányba, akinek még nálam is pocsékabb az élete. Lehet, hogy a saját múltam miatt bántanom kellett őt, de végig hittem benne, hogy a sokkolás, és a magammal rángatás csupán eszköz. Vívódtam legbelül, de tudtam, hogy ártatlan, a saját sorsának az áldozata, hozzám hasonlóan. És végig küzdött, nem ment el az életkedve, noha keserű daccal nézett szembe azzal, hogy mibe kényszerült. - De nem lett jobb. A szüleinktől örökölt sebhelyeket mindig viselni fogjuk. – Észre sem veszem, hogy én mikor hagytam abba az evést, hiszen teljesen belefeledkeztem a mondandójába. Azon ritka férfiak közé tartozom, akik több síkon is képesek gondolkozni. Nem kalandoztak el a gondolataim, rá is tökéletesen tudtam figyelni, de közben felsejlett a kemény kiképzés, amiben apám már gyerekoromtól katonai szigorban részesített, hogy aztán az unokáját helyettem a gyerekeként babusgassa. Mégis az otthonomnak nevezem a farmot, és szívesen hazavinném Megant, remélve, hogy ha az anyám, az a melegszívű nő rá főzne, vagy éppen az ő segítségét kérné, akkor otthon érezné magát. Felsóhajtok, és picit közelebb csúszok a lányhoz. Nem lehet mindent bújással, vagy öleléssel feloldani, de az utóbbi időben ez mégiscsak nagyon ment nekünk. - És azóta nem is láttad őt? Ninát. – Kérdezem immár én is kimondva a másik lány nevét, hátha valósságá formálom azzal, hogy én is beszélek róla. Arra nem szabad gondolnom, hogy Nina mondjuk sosem létezett csak egyfajta menekülőút az őrületbe gázoló Meg elméjében. Átkarolom őt, hogy magamhoz húzzam, mindenféle buta becézést suttogva a fülébe.
Én elképesztően elhanyagoltam a testmozgást, szóval egyelőre nem látom olyan szépségeit a kalandnak, hogy mondjuk megerősödtem volna, csak azt, hogy ahogy hazaértünk legszívesebben napokig csak feküdtem volna egy helyben, fájlalva a nemlétező és mégis feszülő izmaimat. Passzív életet éltem, a hobbim is lakáson belül zajlott, ott szoktam mókolni a kis rajzaimmal és a belőlük születő többnyire kisméretű szobraimmal, semmi edzés, játék, vagy nagy kirándulás a hegyekben, pedig Roxmorts környékén azért vannak vadregényes tájak. Furcsa hallani, ahogy azt mondja, hogy gondoskodik rólam, hiszen korábban soha senki nem tette meg, nem is engedtem senkinek. Talán amikor még kisgyerek voltam az édesanyám hébe-hóba tett olyan dolgokat, amiket gondoskodásként lehet aposztrofálni, de kevés ideje volt ránk és ezt meg is éreztük, mindig kerestük a bajt és a többi gyerekkel lógtunk. Ollie és a nővérei… Hirtelen annyi emlék rohan meg, olyanok, amiket elképesztően régóta fojtottam el, hogy néhány falat után a villám koppan is a tányéron, ahogy leteszem. Elment az étvágyam, pedig még messze nem ettem eleget. - Apám rendőr volt, de már rég elvesztette a hitét a rendszerben, minden este ivott, így anyámnak a háztartás mellett és mellettünk munkát kellett vállalnia, hogy legyen mit ennünk, miből ruházkodnunk. Mosónősködött, vasalt, házakba ment takarítani, szóval lényegében totál egyedül voltunk és szabadon tartva. Ha apám túl sokat ivott, vagy olyanja volt, néha odacsapott anyámnak, egyszer nekem is… - itt kicsit elhallgatok, ebbe a részbe inkább nem akarok mélyen belemenni, mondjuk legalább Ninának nem ártott sose. Ha az ártatlan kishúgomnak nekiment volna, akkor lehet, hogy álmában elvágom a torkát… Szép gondolat. Főleg, hogy ekkor még egy kilenc-tíz éves kis-Meganról beszélünk. Látszik a tekintetemben, hogy elég rusnya gondolatok járnak a fejemben az apámról és a mihasznaságáról, hiába próbálnak a szavaim és a hanglejtésem a tárgyilagosnál maradni. - Amikor megérkezett a levél a Roxfortból anyámmal titokban tartottuk, habár elsőre azt hitte, hogy valami rossz tréfa, hiszen mugli család voltunk, nem olyan könnyű ezt benyelni. Mégis amikor eljött az idő, lényegében el se köszönve apámtól, de még Ninától se szöktem ki a vonathoz, egyetlen hátizsákkal, könyvek és pálca nélkül, hiszen esélye se volt anyámnak elvinni az Abszol útra, de még pénzünk se nagyon rá, hogy bevásároljon nekem. Azt hitte ez lesz az én aranyjegyem a csóróságból, abból a szürke, alkoholgőzös, erőszakos világból és minden jó lesz. - állok meg itt egy kicsit, hiszen talán még soha életemben nem beszéltem ennyit egyhuzamban. Persze, belső monológként, a gondolataim között hosszú, hosszú beszélgetéseket folytattam mindig is a magányomban, de hangosan kimondva egészen más. Nem tudom, hogy most neki akarok időt adni, hogy eméssze, hogy kérdezzen, vagy még mindig nekem van szükségem az emésztésre, hiszen még mindig élénken él bennem az utolsó éjszaka, ahogy Nina hozzámbújik és lassan álomba szenderül mellettem, teljesen ártatlanul, nem tudva, hogy reggelre már nem leszek ott mellette...
- Kvittek. Így is mondhatjuk. – Bólintok, viszonozva a mosolyát, de nagyon hasonlóan gondolkozunk, nekem sem számít annyira a pénz, csak a gyűjtögetéshez kellett, és nem azért értékelem Megant, mert most már sok van neki, hiszen korábban nem is tudtunk róla, hogy lehetünk olyan mázlisták, hogy megtaláljuk. Sokkal inkább az köt minket össze, hogy egymásra találtunk, hogy képesek voltunk foggal-körömmel küzdeni azért, hogy életben maradjunk, ráadásul mind a ketten. Végül össze is nevetünk, ami úgy fest, Meg részéről tényleg ritka adomány, kezdi elengedni magát, és az én gyomorfekélyem is visszavonulóban. Talán az, hogy nem repülőre szálltunk, hanem végig mozgásban voltunk, a fizikumomra is jó hatással volt. Az idegeskedés egy hosszú periódusa lezárult, no mneg az sem mindegy, hogy nem cigizik az ember. Még hiányzik, de fog is egy ideig. – Nincs olyan imidzsem. Gondoskodok rólad, ahogy eddig. – Felelem hasonló csipkelődő stílusban, aztán le is ülünk, én is olyat kérek, mint ő, hogy ne variáljunk. Ráadásul még nekem is van annyi logikám, hogy tudjam, ha ugyanazt esszük, a szájszag kizárva, ráadásul nem hagyunk maradékot, hiszen kb. Megesszük amit a másik hagyna. Én magam is a praktikusság jegyében nőttem fel. – Csak vágj bele, ahol gondolod, és csak annyi részletet ossz meg velem, amennyi számodra is megfelel. – Esetleg majd később kiegészítem a részleteket a tovább információkkal, de most vissza kell vonulnom a jó hallgatóság szerepkörébe. Tudom, hogy mindaz, amit most hallok, az határozta meg Megan jelenét is, formálta a jellemét, és aki beszél, az elmondott események hatására lett az, aki.
Örülök, hogy megérti, amit mondani szeretnék és nem veszi afféle lepattintásnak, hogy ez túl bonyolult, hogy ezt úgysem értené itt és most. Egész egyszerűen egész életemben magamban tartottam minden fájdalmamat és az érzést, hogy mindenről én tehetek és ezt nem egyszerű kiadnom magamból csak úgy, kell a megfelelő helyszín, legalább az, hogy egy kicsit úgy érezzem, hogy kettesben vagyunk és hogy biztonságban vagyok. Ugyan a közelében mindig végigjár valamilyen érzés, a biztonság érzése, de ehhez most több kell, mint az ölelése, hosszú percek, órák talán. - Rendben. Most, hogy a pénzt megosztottuk, hivatalosan is kvittek vagyunk. - válaszolom és még egy kis halovány mosoly is szökik az ajkamra, hiszen így sokkal jobban érzem magam. Soha nem akartam senkire támaszkodni, nem akartam könyöradományt vagy egyéb Teréz anyáskodó jótékonykodást elfogadni, még a legnagyobb nyomorúságomban is képes voltam büszkén elsorvadni a kis buborékomban ahelyett, hogy mondjuk Lenát vagy Cody-t olyan mélységekig beavattam volna, hogy tényleg tudjanak segíteni. Ahhoz, hogy egy szintre emelkedjünk Riley-val és egyenlőek legyünk, szükségem volt arra, hogy a “fődíjt” vele is megosszam. Ahogy felnevet a mimikám mímeli a mosolyát, és a legnagyobb döbbenetemre tényleg felnevetek halkan, márpedig az igen ritka kincs és egyáltalán nem szórom felelőtlenül. Vele nevetek, és azon, hogy két ilyen egészen különböző élettel hogy is sikerülhettünk a legfontosabb dolgokban ennyire hasonlónak… - Nagyon helyes. Meghívhatsz vacsorázni, ha szeretnél visszatérni a fehérparipás szőke herceg imidzshez. - mondom egyszerűen, kicsit talán kihívóan felvonva a szemöldökömet, a nevetésem már csak csipkelődő félmosollyá szelídül. Követem a kifőzdébe és a kaják közül valamilyen paradicsomos ragus tésztát választok, vélhetően bolognai szósz, vagy utánzat, mindegy is, szedek rá egy adag olcsó reszelt sajtot és jó is lesz. Követem az asztalhoz, amit kinéz a sarokban, tökéletes, itt az Abszol út egyik kis éttermében az ő társaságában a sarok olyan, mintha a mi kis buborékunk lenne, nem börtön, hanem áldás. Ahogy rápillantok a kajára lassan elkezdem feltekerni a villámra, komótosan, mint egy öreglány, mint aki nem is igazán éhes, pedig az vagyok, csak az ilyen fizikai szükségleteim olyan sokáig kerültek háttérbe, hogy már megszoktam az éhséget és igen unottan konstatálom az evést, mint olyan, nem élvezkedve az ízeken. - Nem tudom, hogy honnan is kezdjek bele. Bár tudnám, hogy mikor romlott el minden… - mondom halkan, egy lemondó sóhajjal, hiszen esélyem sincs arra, hogy mindent felgöngyölítsek, mindent megmagyarázzak. Csak azt tudom elmesélni, amit tudok, és az igen csak kevés. - Mugli családból származok, Actonban éltünk egy gyártelep mellett, full lepra, de a kölykök összejártak, vigyáztak egymásra, amíg a szülők általában dolgoztak, ittak, vagy drogoztak, kinél mi. - kezdek vele, egy olyan hangot megütve, ami inkább csak csendesen sorolja a tényeket, mintsem átadná magát az emlék erejének és mélységének. Mintha könyvből olvasnám, színtelenül, elhatárolódva, mert így könnyebb.
Mint általában. És ez nem neked szól Meg. Ilyen az emberi lélek. – Vetem közbe megértően, hiszen már ő is kezdi kapisgálni, hogy velem sem könnyű, s nem csak azért, mert minden Walsh makacs, kemény figura, hanem mert az ember nem tudja csak úgy objektíven megítélni még a saját tetteit sem, másokét pedig még annyira sem, akaratlanul is csapdákba esünk, hogy aztán életünk végéig lapátoljuk a szart magunk után, amit korábban felhalmoztunk. Ám a tekintetemből már látszik, hogy vagyunk olyan kapcsolatban, hogy nekem elmondhatja, beszélhet róla, nem fogok visszaélni a hallottakkal. Aki úgy kezd el vonzódni a másokhoz, hogy az véres, maszatos, szétázott, ott aligha a külsőről, sokkal inkább a lelki mélységekről szól a dolog. Az más kérdés, hogyan külsőre sem utolsó látvány, lehet felőlem tehénszar szagú is mellette. Engem amúgy sem zavar az ilyesmi, farmon nőttem fel, mondhatni átlagos dolognak számít. Látom, hogy amint visszatér, mintha felvidulna az arca, de nem kötöm össze azzal, hogy a cigi letétele miatt boldog ennyire, csak simán kedvesen bólintok, aztán miután magamoz vontam egy puszi erejéig, elsüllyesztem a kulcsot, majd máskor megtervezzük a kávézó alapjait, nekem is még túl gyors mindez, nem tudok egy Üzleti tervet hirtelen kiagyalni. Rengeteg hivatalos papír kell hozzá, legmerészebb álmainban sem gondoltam, hogy akár három éven belül meg lehet a dolog. – Ugyan. Ez már a múlt. Nem kell életed végéig emiatt engem előtérbe helyezni. Te is többször megmentettél, sőt, az egész sorsomat megfordítottad. Ennyi. – Nem is nagyon tudnám eljászani a lovagot, mert túlságosan egyszerű lélek vagyok, a törvényeket félretéve a saját morális iránytűm alapján döntök, és ha Megan mellett tettem le a voksomat, akkor feltétlen bizalmamat élvezi egy életen át. Ettől még nem kell úgy éreznie, mintha minimum az adósom lenne. – Csak azokat tudok. – Nevetek fel halkan, farmerként korábban sem ültem be semmilyen puccos helyre, aurorként majd fejvadászként rohanás volt az életem, és erre a gyorskajáldák a megfelelőek, ám nem csoda, hogy gyomorfekélyem alakult ki, mert sosem szántam erre nyugodt, meditatív időt, kapkodva pályaudvarokon pár falat, vagy ha arra sem volt idő, akkor cigi. Most a rágót már kiköpöm, áthidalta a várakozás adta plusz időt, de az én gyomrom is megkordul. Intek egy csíkos mintás kiülős kifőzdére, vacsoraidő közeleg, de még csak közeleg, így nem kell sokat sorbaállni, viszont teljesen önkiszolgáló. Valami készéltelre szavazok, hogy ne kelljen variálni. Sólet vagy valami tészta. Választok is effélét, mert gyorsan sorra kerülünk, de tekintve, hogy Megan inkább suttogóra fogná, a benti sarokban foglalunk helyet. Én fizetek, aztán bele is kezdhetünk. közel ülök hozzá, nem szembe, hogy a térdeink azért összeérjen. Van az egészben a halk, és bizalmi kapcsolaton túl némi intim is.
Nem bunkóságból javítom ki és kapom fel a vizet, csak érezhetően nagyon érzékenyen érint, hogy Ninát és az apámat külön kezeljem, hiába mindketten a családom. Míg előbbit minden erőmmel meg akarom találni, a gyermekkoromban az én kis angyalkámnak és boldogságomnak tekintettem, addig apám csak nyomorúságot hozott az életünkbe és biztos vagyok benne, hogy ő áll az utamban, hogy megtaláljam őket. Persze tévedhetek... De jelenleg így hiszem. - Ez eléggé... bonyolult. - vallom be, egy kicsit elhúzva a számat, de ez nem ellene szól, nem azellen, hogy szeretné tudni, hogy mi jár a fejemben és a szívemben, hogy mi kínoz. A ténynek szól, hogy mi minden is nyomja a lelkemet, a tragédia, a szorongás, az öngyilkossági kisérlet, a sötétség, ami hosszú évekig körbeölelt. Erről nem egyszerű beszélni, bármennyire is úgy érzem, hogy talán Riley lesz az, aki tényleg megérti a nyomoromat, hiszen az ő élete is kisiklott, még ha nem is tizenegy éves korában, gyerekként. - De elmondom majd, csak nem itt. - nyögöm ki végül, mintha a fogamat húznák, de még is megadóan. Elég nagylány vagyok már hozzá, hogy tudjam, hogy néha el kell tűrni a szart, hogy aztán jobb legyen. Ahogy a kalandunkat is túléltük, és mi lett belőle? Egy egész vagyon és ez az akármi is, ami közöttünk feszül és csak annyit tudok, hogy jó és hogy szükségem van rá. Elintézem, amit kell, és visszatérek hozzá, valahol örömmel konstatálom, hogy nem ment ki cigizni egyet és csak egy rágót rág, de nem teszem szóvá, mert valahol igazából zavarba ejt maga a gondolata is, hogy megváltoztattam, hogy változott miattam. A cigifüst apámra emlékeztet, ami ugye nem egy jó pont, ahogy apám is zsaru volt, olyasmi, mint egy auror, olyasmi, mint egy fejvadász, ami ugye szintén nem jó párhuzam, de minél jobban megismerem Riley-t, annál kevésbé jutnak ezek eszembe. Persze az is lehet, hogy valami újabb komplexus úszott be a képbe, csak nem tudom objektíven kezelni a dolgokat, soha semmit nem tudtam. Ezért löktem el mindenkit, hogy egyszerűbb legyen, ne kelljen törődnöm másokkal, ne fájjon, ha elhagynak vagy csalódást okoznak, vagy ha én okozok csalódást, mert nem vagyok elég. - Én pedig már halott lennék, ha nem vagy. - válaszolom olyan egyszerűséggel, mintha annyit mondanék, hogy ha egy almát leejtesz, akkor az lefelé fog esni. Ahogy magához von lehunyom a szememet, kimutatva a teljes bizalmamat felé, nem vagyok már az a riadt őzike, aki kitágult pupillákkal figyeli minden rezdülését, ha közelít hozzám. A kulcsot eltette, a pénz terhe végre nem passzíroz a földbe teljesen, és ahogy kinyitom a szemem és találkozik a tekintetünk látom rajta a várakozást. - Éhes vagyok. Tudsz valami jó, olcsó kajáldát a környéken? - szalad ki a számon reflexből, mintha még mindig olyan csóró lennék, hogy a sarki piri-piri burgerestől venném az egyfontos, ki tudja miből készült szendvicseket. Most lépünk ki a bankból az új számlámmal, még mindig egy jó adag készpénzzel, és még is a megszokás rabjaként hajtanék a csóró helyekre. Az meg pláne nem jut eszembe, hogy a romantikus filmekben meg az ilyesmikben a férfiak állnak mindent, én soha nem voltam az a lehúzós, aki bárkinek is engedte volna, hogy meghívják. - Plusz pont, ha nincsen tömeg. - teszem hozzá, ezzel érezhetően visszautalva arra, hogy tényleg felkészítem a lelkecskémet arra, hogy kiadjam a múltam legsötétebb szeleteit, de biztosan nem egy tömött McDonaldsban hatezer üvöltöző kölyök és túrista között. A kezeimet rákulcsolom az övére, és mielőtt a Gringottstól bármerre indulnánk ahhoz képest, hogy stílusra egy bakancsos-fiús ruhákat hordó csaj vagyok, most magamhoz húzom és hozzábújva átölelem, mélyen beszívva a tiszta, friss illatát. Egy kicsit azért még is csak jobb így, szívtipró ingben, megborotválkozva és megmosdva, mint a tehétrágya szaggal, ezt lassan be kell vallanom. Azok után, hogy tíz évig elzárkóztam a világ elől, az emberek elől, az érintések elől, most hirtelen olyan éhség ébredt bennem, hogy legszívesebben el sem engedném, pedig vitathatatlanul felkordul a gyomrom már pár másodpercen belül.
- Hogyne. – Bólintok, elképzelhető, hogy az egész hetes rohanásban félrecsúszott ez az információ, főleg az eleje indult döcögősen, de most már van időnk, hogy tényleg ne csak a felszínt kapargassuk, oda is figyeljünk egymásra. Sosem szándékoztam másoknak kicsomagolni az életem, de Megannal minden olyan természetesen jön, hogy meglepő módon mellette meg is ered a nyelvem, holott amolyan zord képű westernhős stílusban lettem felnevelve, az apám nem ismert se istent, se embert, ha a szigorról volt szó. Ahhoz képest amilyen kemény gyereket akart belőlem faragni, most Jackie a mindene, vele érdekes módon öreg korára úgy bánik, mint egy tényleges utóddal, annak ellenére, hogy Megan is tudja, az én fiam. Ám ez volt a megállapodás része, hogy a sajátjukként nevelik fel, hogy rendes élete legyen. Nehéz így úgy kezelni a kisfiút, mintha tényleg az öcsém lenne, de már megszoktam, ez vált a valóságommá. Azért felfigyelek rá, hogy Megan milyen indulatosan beszél az apjáról, arról még nem is tudok túl sok mindent, hogy mi történt köztük. – Egyszer talán majd kifejthetnéd pontosan, hogy mi is történt. Nem csak nagy vonalakban. Mélységekig. Mi az, amit érzel, mi az ami bánt. – Holott én csak vagyok nagy lélekbúvár, de így, hogy közel kerültünk egymáshoz, az ő baja az enyém is, így ezen nincs mit túlmagyarázni. – Nem akarom ráderőltetni, csak tudod.. Sosem fogadnám el az egész árát. – Ez valóban amolyan összeköltözésnek tűnik, csak éppen anyagilag, amire még szintén nem vagyunk felkészülve, de már kezdem megszokni, hogy esetünkben sodródni kell az árral. Néha hozni egy-egy tudatos döntést, aztán várni a cumanit, amit magával hoz. Megan végül előremegy, én pedig leülök a váróban, ahonnan a széfekhez irányítják az ügyfeleket. Cigizni már ritkán szoktam, Megan szerint az is csak árt nekem, de most jobb hijján elszívnék egyet. Ám itt bent biztosan nem lehet, holott a koboldok a sárkányok füstcsóváját is szagolják. Mindegy. Benyúlok a dzsekimbe, és előhajtogatok egy rágót, hogy a számba dobjam. Nincs okostelefonom, éppen csak annyit értek a mugli világhoz, ami ahhoz kell, hogy ököl vagy pisztoly is kéznél legyen, ha a varázslat csődöt mondott. De így, hogy nem vagyok fejvadász, még kevésbé kell mondjuk a hitelkártyámat használnom. – Én nem ezért csináltam. Miattad. Gyűjtögettem volna tovább, ha nem vagy. – Vágom sután zsebre a kulcsot, találomra magamhoz vonva a lányt, s egy puszit nyomok az arcára. Van valami meghitt is a kapcsolatunkban, amit még senkivel sem éreztem. Na jó, talán Jackie-vel, de az más. Szeretet? Szerelem? A kettő keveréke lenne itt? Miért kell mindent túlgondolnom. Inkább menjünk vacsorázni, ahogy terveztük, és most ne ejtjsünk a kávézóról több szót. Majd átgondolom, hogy mi merre hány méter. Ám kérdőn pillantok választottamra, hogy mi a kalandunk következő lépése. Valami nyom, bármi kiindulási pont az elveszett családjához?
Egy kicsit talán égő, hogy én mugli szemmel tekintek arra a kocsira, de hát annyi tehetség szorult belém, hogy nem egyszer vágták a fejemhez, hogy inkább vagyok mugli, mintsem kvibli, hiszen alapjáraton is sárvérű vagyok legjobb tudomásom szerint. Persze nem reagáltam rá semmit, de ez nem jelenti azt, hogy a hét év mély depresszió alatt nem gondolkoztam el azon, hogy miért is vagyok itt és mi lett volna, ha otthon maradok. Talán anyám még mindig élne, talán apám letette volna a piát, talán mostanra minden szép és jó lenne. Még a gondolatra is kifacsarodik az az általam mindig csoffadt, kiszáradtnak aposztrofált szívem, ami egyébként fájdalmasan nagy. - A húgomat. - javítom ki csendesen, de annál hidegebben. Tudom, hogy nem mondtam még el neki mindent és hogy nem haragudhatok ezért, hiszen tényleg együtt tűntek el és biztos vagyok benne, hogy apámmal van, de… - Apám felőlem megrohadhat a pokol legmélyebb bugyraiban. De Nina… Őt akarom megtalálni. - teszem hozzá, és látszik a tekintetemen, hogy tényleg vívódom a düh-vel, amit apám iránt érzek és csak a húgomra gondolok gyengéd érzelmekkel. Ha a kezeim közé kerülne… Nox már nem egyszer utalt arra, hogy vajon képes lennék-e megölni az apámat, vagy csak megöletni, és a hirtelen válaszom mindig egy magabiztos igen. Ám mivel mindig eltelik egy kis idő, jön egy újabb hullámvölgy, van időm átgondolni az egészet és mindig ott kötök ki, hogy valószínűleg még akkor sem lennék rá képes, ha valóban ő miatta akasztotta fel magát az édesanyám tizenegy éves koromban. Kínban vagyok, állandó fájdalom dobog a mellkasomban, de azért a farm gondolatára és Riley szavaira vékonyan elmosolyodom és már nem húzódok el az érintésétől, soha többet. Még ha nem is tudom megfogalmazni, hogy mi alakult ki közöttünk pontosan, vagy mivé nőheti ki magát, még ha túl ijesztő is egyáltalán ezt végiggondolni, itt és most a jelenlétében sokkal erősebbnek és életteltelibbnek érzem magam, mint valaha. Hiába ülnek az árnyak a nyakamon. - Én semmit sem értek a kávézókhoz. - válaszolom azonnal, nagyra nyitott tekintettel, pedig igazából lehet, hogy számolnom kellett volna ezzel. Mondta, hogy ennyi pénzt nem akar elfogadni és így az egyetlen út csak a kompromisszum lehet, még is… egy hete ismerjük egymást, egész életemben abból a kevésből éltem, amit Calamusnál összeszedtem, a vagyon nekem inkább tűnik tehernek, és egy pasival közösen venni ingatlant és kezdeni vállalkozást… Egyszerűbbnek tűnik, hogy több pénzt adjak neki és minden az ő nevén legyen. Mi van, ha még is csak áltattuk magunkat és hetek kérdése és ahelyett, hogy felsegítenénk egymást a mélyből, visszarántjuk? Ne gondolkozz… ne gondolkozz… nehéz ezt mantrázni, ha egész életemben mást sem csináltam, csak elvonultam a világ elől a saját lelkivilágomba. - Rendben. Azt nem tudom, hogy pontosan mit kell csinálni, de a pénzzel beszállok és a többi majd elválik. - mondom, bár ott van a szememben, hogy nem igazán tudok másként gondolni magamra, mint a csendestárs, aki a pénzt adja. Alapból igen passzív életet éltem, de egy vállalkozást elkezdeni… a penna berendelésekből azért olyan irdatlan nagy gyakorlatot nem szereztem az ilyesmiben. A kobold segítségével kitöltöm az űrlapot, és mivel minden centre nem számolta le korábban Riley a mágikus övben a pénzt, ezért valamivel többet, mint a negyedét kapja meg, és ha lehetséges akkor valamilyen közös számlára teszem - azzal együtt, ami az én részem lesz a vállalkozásban -, ahonnan ő is elérheti, míg a maradék, a vagyon tehát körülbelül negyede kerül csak egy saját számlára. Még így is rengetegnek tűnik, hiába nem jönne már így ki belőle talán egy ház se, de nincs is szükségem új lakásra, ameddig Calamus ki nem dob a padlásszobámból. Egy ideig elmolyolok az egésszel, a mindig hideg kezem kezd kissé nyirkos lenni, az ügyintézés nem a kedvencem, tekintve, hogy egész gyerekkoromat végig lopakodtam és soha nem voltam bankban. Mikor végzek csak felállok, átveszem a kulcsot/kulcsokat, amennyiben Riley-nak a közös széfhez is van, és visszatérek a férfihez, felé nyújtva a nevetségesen nagy és nehéz fémet. - Tessék, ez a tiéd, a kávézó pénzéhez. - mondom egyszerűen, mintha csak a sültkrumplimat osztanám meg, és nem több ezer galleont. Nem érzem a súlyát, nem szoktam hozzá, és nem is igazán akartam, tehát szinte megkönnyebbülés, hogy legalább ilyen formában nekiadhatom. Ha nem ő jön értem… ha nem dönt úgy, hogy hisz az ártatlanságomban, akkor mostanra már halott lennék. Ebben biztos vagyok.
- Persze. Mágiával még ezek a régi tragacsok is könnyedén javíthatóak. Apa ragaszkodik a régi dolgaihoz, mint valami ereklyéhez. – Legyintek a dologra, de azért megmosolygom, hogy Meg milyen aprólékos, az utunk minden részlete élénken él benne, és mindenre odafigyel. Én ugyan nyomozó voltam, de megtanultam priorizálni, kizárni a lényegtelent, ám egy romantikus kapcsolat már más, talán éppen ezért nem működött semmi az életemben, mert mindent ugyanúgy vettem, nem tudtam szétválasztani a munkát a magánélettől, utóbbi végülis ezért szünt meg. Hogy aztán a munkám is igazi negatív életérzés legyen. Hiába, ha az ember nem boldog, akkor sikeres sem lehet. – Jól hangzik. Annyi minden van most a fejemben, de ha nagyratörő terveink vannak, és további kalandokat szeretnél, olykor érdemes köztük megpihenni. Berakjuk a pénzedet, és megtervezzük, hogyan is keressük meg az apádat, de előtte-utána valahogy szerét ejthetnénk, hogy hazamegyünk a farmra, a szüleim biztosan meg lesznek lepődve, de csak annyira, hogy végre hajlandó vagyok érezni is valamit. Nem szokásom, mint észrevetted. – Felelelem mosolyogva, majd elindulunk kéz a kézben a bank felé, jóleső érzés, szinte ki is húzom magamat, mint valami kisikolás, aki büszke a barátnőjére. Régóta nem adatott meg az érzés, sőt, talán soha, hogy a világomat kitöltse valaki, hiszen még Jackie is javarészt apáéknál van, de hogy valakivel minden percemet töltsem, ez még számomra is új. Jólerően borzongató, még a tenyerem is izzad kissé, remélem nem veszi zokon. – A kávézó.. – Sóhajtok fel elesetten. Igaza van, nem kell elfogadni Moesley ajánlatát, de Megan pénze nem az enyém. Végül bólintok mégiscsak, hiszen ha egy pár vagyunk, akkor valahol ez komoly dolgonak tűnik. – Van valamennyi megtakarított pénzem. Esetleg a kincs negyedét fogadom el, a sajátommal együtt kijönne a kávézó fele, de azzal a feltétellel, ha a másik fele a tiéd, és tulajdonostárs leszel. Egyedül valahogy már nem akarnám csinálni. De ha megvan a saját életed.. – Nem akarok én ráerőltetni semmit, hiszen más dolog a biztonsága érdekében végigrángatni a világon, de mondjuk így is maradna bőven pénze, amiből mondjuk jól élhet, kutathatunk az apja után. Bólintok, és hagyom, hogy intézze a dolgokat. A kobold nem is válaszol, csak egy másik űrlapot tol Megan elé, ahol külön rublikában van a szerződő, és a kedvezményezett. Tehát más nevére is lehet számlát nyitni, vagy ha van, akkor betenni az ő széfjébe. Persze ha pénzről van szó. Ha valami tárgyról, akkor bevizsgálják, hogy nem okoz e bármi kárt, átkot. Galleont nyilván minden további nélkül, a kedvezményezett akarata ellenére, akár névtelenül is. Közben Megant kikérdezik, hogy mennyi pénzt rakna be, kap hozzá kulcsot is, de most nem kell lemennie a széfhez, majd azt a koboldok viszik le.
Hiába nem álltam soha közel az állatokhoz, vagy nem töltöttem el a Roxfortnál vidékibb környezetben időt, az, hogy visszamenjünk a szüleihez és Jackie-hez a legkevésbé se tűnik taszítónak, rossz ötletnek. Sőt, lehet, hogy az elmúlt években egy kétlábonjáró sündisznó vagyok, de azért ott van az a hála a szívem mélyén, hogy ők is befogadtak és segítettek nekünk a Merengővel és a furgonnal. - Ó, a furgon. Mi lett apád kocsijával? Sikerült összekaparni a kisiklás után valahogy? - bukik ki belőlem a kérdés, hiszen tisztán emlékszem, amikor Marvin betuszkolt minket a furgonba, és a Halálfalószerű fazokon kilőtték a kereket, Riley pedig lerúgta annak a szemétládának a fejét. A kocsi ott maradt, mi pedig bemutattunk egy halálugrást a vad sodrású folyóba. Remélem, hogy sikerült előkeríteni és megfizethetem a kárt, hiszen… van miből. - Szívesen elmennék veled. - adok végül választ, és akármilyen furcsa, ahogy a kezem a kezébe simul tényleg úgy érzem, hogy egy ilyen kirándulás nagyon jól esne. Egy kis nyugalom, és… család? Soha életemben nem töltöttem el időt családi körben, még akkor sem igazán, amikor kicsik voltunk és egyben volt a család, hiszen apám kezelhetetlen ex-zsaru alkoholista volt és nem sok öröm volt az együtt töltött időben. Ha jobban belegondolok, Riley egy ex-auror, aki sokszor ölhette bánatát alkoholba és a kávéfüggőség és láncdohányzás is jellemző volt a kalandunk elején, de ezt a hasonlatot inkább nem teszem szóvá. - Nem csak ilyen munkák léteznek. Ha a kávézód… - hiába hoznám fel talán, hogy meg van rá a keret, csak nem fogadta el, de olyan konok és önfejű, hogy úgy érzem, hogy úgy is az lesz, amit ő akar. Ha nem állítom kész tények elé. Érezhetően szerencsétlenül állok a Gringottsban felmérve a terepet, de végül Riley-val az egyik ügyintézőhöz lépünk és a formanyomtatványt a kezembe nyomja mindenféle tájékoztatókal én pedig egy kissé elkerekedett szemmel nézem. - Tehát igaz a sárkány? Igyekszem gyorsan elintézni. - pillantok fel a férfira, mert a papírokat könnyebb ülve kitölteni és azonnal kissé előre görnyedve próbálom értelmezni a sorokat. Ami egyértelmű azonnal kitöltöm, galleonból és fontból is csak egy havi fizetésnyit tartok meg, a többit beadom, de amikor meglátja a kobold, hogy a Családi Állapotba nem házasat vagy élettársat ikszelek, hanem egyedülállót, akkor szúrós szemmel ránéz Riley-ra és megszólal. - Uram, kérem várjon a kisasszonyra a váróban. - küldi el, én pedig elsőre kicsit összevont szemmel pillantok a férfi felé, kicsit talán megijedve is, de végül bólintok egyet elköszönésképpen és mikor magunk maradunk csak akkor szólalok meg halkan a kobold felé. - Van rá lehetőség, hogy egy bizonyos összeget egy másik személynek az akarata ellenére a nevére írjak, vagy egy ingatlant? Olyan módon megajándékozni vagyonnal, hogy ne álljon módjába visszaadni? - kérdezem, teljesen komoly képpel, mint aki véletlenül sem viccel. Nem is. Én is önfejű vagyok, nem csak ő.
- Akkor talán ideje lenne. Nagyon el tudnád engedni magad. – Ez egyfajta meghívás is, amivel lehet élni, hiszen a szüleim és Jackie már ismeri, sőt, az öregem egyből levette, hogy van köztünk valami, láttam a pillantásából, hogy nem csak a foglyomként vagy valami haverként kezeli Meget. Így ha egyszer visszatérnénk a farmra, akkor talán másféle minőségben is bemutathatnám. A volt feleségem sosem volt a szívük csücske, de egy olyan lány, mint Meg, aki szeretetre, és elfogadásra vágyik, meg még Jackie-vel is el tudott bohóckodni, biztosan ölelő karokra találna ott. De ahogy a lány is mondta, kár előreszaladnom, a bank az első, aztán egy vacsora, és az apjáról is elkezdhetnénk majd gondolkozni. - Talán igen, de ne feledd, meg akarok élni valamiből, nem akarok a szüleimre szorulni. Régóta a magam ura vagyok, ez ne most változzon. – Vonom meg a vállamat, titkosügynöknek lenni nem egy életbiztosítás, ráadásul Moesley utasításaiba Megan biztosan nem férne bele. Nem, talán igaza van újdonsült páromnak, valamit ha kezdek is magammal, nem kéne szétszakadnunk, és ismételt céltáblát tapasztani a homlokomra. Érzem, hogy szorongatja a kezemet, így átkarolom a derekát is, hogy biztonságba tudja magát. – Majd keresünk valami fiatalabb koboldot. – Forgatom a fejemet tanácstalanul, mert szinte mind kortalanul vénnek tűnik. Végül megállunk az egyiknél, aki Megan elé tol egy űrlapot. Még nem látták itt, tehát biztosan széfet akar nyitni, ki kell tölteni a személyes adatait, pénzt váltani akar e, és hogy fontra, galleonra pontosan mennyi pénzt akar bent tárolni. A sárkányon kívül varázslatokkal is biztosítva van a páncélterem, de kell azért egy leltár, hogy mi is van bent. – Csináljuk Meg. Bátorság! Essünk túl rajta, éhes vagyok. – Teszem hozzá mosolyogva. Bár a cigiről nagyon visszavettem, de még nem telt el annyi idő, hogy a gyomorfekélyem javuljon, túl sokat idegeskedtem az elmúlt években.
Bólintok neki, hogy jól látja, hiszen egy farmon a lovaglás mégiscsak egészen más, mint az Egyesült Királyság egyik legforgalmasabb varázsutcájába kaptatni lóháton. - Még soha nem lovagoltam. Fiatal koromban városi gyerek voltam, aztán a Roxfortban valahogy sose volt indíttatásom megpróbálkozni vele, pedig tudom, hogy sokan járnak le a karámokhoz. - válaszolom, igazából csak azért fűzve tovább a beszélgetést talán, hogy ne érezze úgy, hogy ez a ló-téma teljesen süket fülekre talál. Persze, egyáltalán nem vagyok képben, de ez nem jelenti azt, hogy hülyeségnek skatulyáznám be az egész farmos életét, ahonnan származik. - Ez úgy hangzik, mintha egy aranyjegyet nyújtogatna “Feláldozthatóak” címmel rajta. - mondom, az ellenérzéseimet egyáltalán nem leplezve, elfintorodva. Azt hiszem rajta kívül a kalandon megismertek közül senkit soha az életben nem szándékozom viszont látni. Még akkor se, ha volt olyan, aki a végén segített, de még túl friss a seb, mondjuk így. A kávézós megjegyzésére csak felvonom a szemöldökömet, még mindig élénken él bennem, hogy visszautasított, pedig itt van az övemben, amire szüksége van, és egyáltalán nem érzem magaménak ezt az újdonsült gazdagságot. Kicsit megkönnyebbülök, hogy elkísér a bankba, az emberi kapcsolatoknál már csak az ügyintézés a legnagyobb gyenge pontom, így nagyon is szükségem van valakire, aki mellettem áll, míg azok a koboldok szúrós szemmel végigmérnek és szájhúzva bírálgatnak. Miközben odasétálunk már el sem engedem a kezét, csak akkor, amikor belépünk a nagy, márvány épületbe, ami kimagaslik az egész Abszol útból és agresszívan magára vonja a figyelmet. Hallottam a pletykákat a sárkányokról és a tárnákról, de még így se pontosan tudom, hogy mire számítsak, szóval egy kicsit idegesen lépek be, és lehet, hogy már elmúlt hat óra, és akkor szokott a legtöbb hely zárni, de egy-néhány kobold még mindig szolgálatban van. Megtorpanok kicsit a nagycsarnokban és elkezdem olvasni a feliratokat, hogy hova is kéne beállnom sorba, vagy mi a menete a dolognak. - Kiver a víz ettől a helytől. Olyan száraz és hivatalos. - mormogom halkan, szándékaim szerint úgy, hogy csak Riley hallhassa, ne egy önérzetes csúnyaság a pultok mögött. - Lehet jobb helyen lesz az egész a párnám alatt. - teszem hozzá, színtelen hangon, persze neki már egyértelmű lehet, hogy nem gondolom komolyan, csak idegenek hinnék, hogy a fapofám az igazi arcom.
- Lányregényt nem. Bár lovagolni tényleg szeretek, és tudok is. Talán túlzás volt, ha csak simán a farmra viszlek, életszerűbb lett volna. – Bólogatok elismerve az igazát, de már nem vagyok olyan morózus, mint amikor megismertem. Változunk, és meg tudjuk változatni a másikat. Ugyan csak néhány napja, egy hete ismerjük egymást, mégis olyan tömény volt ez a rövid idő, mások hónapok alatt sem töltenek ennyi időt együtt, mi pedig láttuk már egymást koszosan, büdösen, szétázva, összezúzva. És mégis, pont ez fog meg benne, hogy a világ viharával szemben képest mindent túlélni, sőt, magával húzni a felszínre. Amikor végre győztünk Serrano felett, azt mondta, hogy sosem hitt benne senki, de most kettőnkben hisz. Ezzel én is így vagyok, kész mélyrepülés az életem, mondhatni halálugrás háló nélkül, kezdve a pocsék kapcsolataimmal, a félrement munkámmal, egyedül csak Jackie és a szüleim voltak azok, akikhez érdemes volt hazamenni, de Megan még ennyit sem mondhat a magáénak. Biztosan megrémiszteném, ha kifejteném, hogy egy ünnep alkalmával őt is vinném, de aztán lehet, hogy lazán rávágná, hogy igen, hiszen már nem az ismertetlenbe jön. - Azért Moesley hivogat rendesen. Nem aurornak akar, hanem amolyan titkosszolgálati embernek, beépítve a rossz arcok közé. Még meggondolom, mert a kávézó álma elszállt, kezdhetem előlről a gyűjtögetést. – Jó, azért nem előlről, mert van egy minimális megtakarított pénzem, de eddig szinte majdnem feléltem a megbizatások között, hiszen enni, utazni kell, és Jerry nem volt bőkezű, csak annyit adott, hogy fenn tudjam tartani magam, nem volt érdekében, hogy egyszer lelépjek. - Akkor menjünk először oda, tegyük be egy széfbe, meg legyen nálad némi galleon is. – Bólintok, nekem is is van ott számlám, de mivel gyakorta kellett mugli városokba utaznom, és fizetnem, Jerry simán a hitelkártyámat töltögette, úgyhogy főleg fontban van a pénzem. Mivel innen nyílik a bank is, arrafelé vesszük az irányt, bár már jó késő van, a koboldok bankja mindig nyitva van. Majd utána elmegyünk vacsorázni, és átbeszélni ezt az apa kérdést.
Kicsit megingatom a fejem, de bízok benne, miért is ne tenném? Ha ő azt mondja, hogy a pacinak meg se kottyan, akkor nyilván nem merengek el azon, hogy az állatvédők még is mit szólnának hozzá. Van egyáltalán erre valami varázsló állatvédő csoport? - Én sem vagyok a parti lelke. Sose voltam, talán sose leszek. De te nem is várod el tőlem, ahogy én se tőled, hogy egy csapásra lányregényből szalasszanak. Maradj csak Riley, jó? - kérdezem egy kis mosollyal, és biccentek a szavaira. Nagyon úgy néz ki, hogy velem is mindig a legrosszabbak történtek és vele is, de talán most eljutottunk odáig az életünkben, hogy elkezdjük értékelni ezeket a tragédiákat és feldolgozzuk, hogy ez tett minket azzá, akikké lennünk kellett, mikor találkoztunk. Mi van veled Megan, csupa nyál vagy! - Jól tetted, nincs az a munka, nincs az a pénz, ami megéri azt, amin mi keresztül mentünk. - válaszolom teljesen őszintén, de hát ezt már ki se kéne emelni, hiszen már akkor sem hallgatok, ha kéne, ami a szívemen az a számon. Elsőre bólintok neki, ki vagyok én, hogy nemet mondjak arra, hogy a felmondását megünnepeljük, de ahogy elindulunk az Abszol-úton egy kicsit megtorpanok és ezzel lényegében őt is megállja parancsolom, megszorítva a kezét. - Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy még soha nem voltam a Gringotts-ban. És eléggé kényelmetlen mindenhová hurcolnom… tudod, azt, mióta tudom mit rejt képtelen vagyok ott hagyni a lakásban. - mondom neki, kicsit szemforgatva a kellő helyeknél, például annál, hogy miről is beszélek. Nem akarok hirtelen két kézzel az övem felé mutogatni se jelentőségteljesen a fejemmel lebiccentgetni az utca közepén. Valószínűleg őt se veti fel a pénz, mióta elváltak a feleségével, de valamilyen fiókja lehetett amire a fizetését kapta, vagy amiről a munkájához vett le pénzt, ha kellett, szóval… Szükségem van a segítségére, meg akarok szabadulni a pénz terhétől minél előbb. Ráadásul még mindig nem adtam fel, hogy a felét odaadjam neki, hiába pattintott le olyan könnyedén. Nem fogok könyörögni, nem fogok megalázkodni előtte, hogy segítsen, vagy hogy fogadja el a pénzt, az nem az én világom, de azért még egyszer biztosan felhozom.
- Ugyan. Túléli, varázslók között nőtt fel. – Legyintek, viszonozva a mosolyt, Megan tényleg olyan kis érzékeny, a világ minden rezdülésére kommentál, azonnal reagál, mintha tényleg valami kalandfilm főszereplője lenne. Én máshogy látom, sokkal inkább a pillangóhatás érvényesül a közelében, aprónak tűnő tetteivel mégis gigantikus változásokat képes hozni, látszólag összefüggés nélkül. Látom, hogy fellélegzik, itt már én is felsóhajtok egyet, megkönnyebülés, hogy nem vár semmilyen megfelelést. Pedig én azért szeretnék, mert bizton állíthatom, eddig sosem ment az ilyesmi, és talán riasztóan korán pánikolok, de ő nem ismer, nem tudhatja, hogy mit vagyok képes elszúrni. - Ebben talán igazad van, csak éppen túlságosan megkedveltelek, ami nem jellemző rám, nagyon nem. Tudod, hogy eddig is elmondtam, hogy nem értek egyet, rengeteget martuk már egymást. – Talán éppen ebben rejlik nálunk a varázs, nem játszuk meg magunkat, a morgós, mindig kedvetlen stílusomat is elfogadja, és bár rengeteg a káros szenvedélyem, mellette mégsem tűnik annyira vállalhatatlannak az életem. – Akkor csináljuk úgy, ahogy eddig, aztán lesz ami lesz. Mindig a legrosszabb, ugye? – Bököm lágyan oldalba, már eddig is kész csoda, hogy mindent túléltünk komolyabb testi vagy lelki sérülés nélkül, s tekintve, hogy milyen életet élünk, ez ezután sem változik majd. – Amúgy felmondtam, kettétéptem a megbízási szerződésemet. Beülünk valahova? – Nem terveztem előre, bár a fehér lóval nem is nagyon lehetett volna, de az apját akarnánk felkutatatni, ez lenne a következő lépés. Megfogom a kezét, és elindulunk az Abszol-úton, hogy keressünk valami kávézót, ahol esetleg vacsorázni is lehet. Kiváncsian tekingetek időnként oldalra, semmi kifogásom a további western ellen, csak éppen jólesően fura párban járni. Legalábbis hivatalosan, vagy mi.
