2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Czikornyai és Patza könyvesbolt 2018-07-22, 17:01
First topic message reminder :
Czikornyai és Patza
A diákok itt szerezhetik be a tanuláshoz elengedhetetlen tankönyveket, melyek listáját az iskolai levéllel együtt kapják meg. Ebben a könyvesboltban sokféle érdekesebbnél érdekesebb könyv lelhető fel. A mennyezetig érő polcokon zsúfolásig vannak a könyvek, melyek mérete, anyaga és vastagsága is igen sokszínű. A híres szerzők dedikálásokat is tartanak, mint például Gilderoy Lockhart, aki később tanár lett a Roxfortban.
Lassan bólintok, hiszen valójában mindig is érdekeltek az emberek különböző élettörténetei, már azoké, akiket érdemesnek találok rá és nem esnek bele abba a kategóriába, akik miatt elhagytam sok-sok évre a társadalmat. Egy műkincsszakértő élete például nagyon is érdekelhet, hiszen hozzám hasonlóan ő is csak közvetve birtokolja és még is rajong az elveszett ereklyékért. Valamilyen szinten a régiségboltba is éppen ezért illettem be olyan könnyedén, mert már emberi léptékben felfoghatatlan tárgyi és történelmi ismeretem van, és nagyon is tisztelem a múlt megmaradt darabjait. - Mindenképpen. - bólintok, külső szemlélőknek úgy tűnhet, hogy csak megengedően továbblépve a lehetőségen, de egyébként valóban lehetséges, hogy élek vele. Hiszen egy ilyen kapcsolat még a Langdon Régiségkereskedés hasznára is válhat és ámbár azért jelentkeztem, mert így közel lehetek a fiamhoz, ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném, ha sikeres lenne a bolt, ahol elhelyezkedtem. Petra kapcsolata is igen értékes, de egészen másként, az mindennél személyesebb és mindennél fontosabb most, így egyértelműen rá helyezem inkább a figyelmemet. - Kis hölgyek? Más von Rosemberg kisasszony is lakja a házat? - mosolyodom el, bár kissé meglepetten legbelül, hiszen úgy tudtam, hogy Petra egyke, de talán nem néztem utána eléggé a családfának mielőtt beléptem volna a birtok kapuján. Túlságosan sok mindent nem változtat az sem, ha előkerül még egy unokatestvére a fiamnak, hiszen a jelen állás szerint az a célom, hogy soha ne is ismerjék meg egymást, még is van bennem egy egészséges érdeklődés már a család iránt. Ha már egyszer elkezdtem... jobb, ha megismerem őket. A kobolddal ellentétben türelmesen várom, míg ellenőrzik a könyvet, éppen csak annyira figyelve udvariasan, hogy ne essen baja, de nem követem miliméterekről, hogy mit csinál, megelőlegezem a bizalmat. A kirohanására talán a mosolyom már egy kissé polgárpukkasztóvá válik, hiszen nem hagyom, hogy letörölje, még Petra bocsánatkérő pillantására is megingatom a fejem, hogy ugyan, semmiség. Ha az idő pénz lenne, akkor bizony kimondatlanul gazdag lennék, de ez nem igazán egy ilyen egyértelmű egyenlet. Minden esetre egy rövidéltű frusztrációja valahol érthető, de nem annyira, hogy bocsánatot kérjek tőle. Elégedetten bólintok az elismerő szavakra, az üzlet gyorsan végbemegy, a banki kobold eltűnik, és hárman maradunk. Egy elment, már csak egy embernek kell távoznia ahhoz, hogy kettesben maradjunk. Eszemben sincsen siettetni látványosan a távozását, az túlságosan feltűnő lenne, ám félő, hogy amennyiben túlságosan kellemes társaságnak talál csatlakozni akar majd a kis körsétára a kúriában és a birtokon, akkor pedig igencsak megnehezíti az amúgy sem egyszerű dolgomat, hogy megtudjak valamit Vendelről, a gyermekem apjáról. - Igazán szóra sem érdemes. Örülök, hogy a könyv állapota és az ár is megfelelt és hogy zökkenőmentesen váltál a boldog tulajdonosává. Tudom, hogy további évtizedekig fogják megbecsülni ebben a házban, ez a néhány perc mit sem számított. - válaszolom, ám a szemöldököm érdeklődve szalad fel. - Milyen ünneplés illik egy ilyen átadáshoz, Fraulein von Rosemberg, Mr. Evanson? Biztos vagyok benne, hogy ennyi év ismerete után már esetleg valamilyen tradíció is alakult ki, amiben ezúttal én is részt vehetek. - vetem fel, ki tudja, nyitnak egy pohár pezsgőt, vagy egy pompás ebéd, mi egyéb lehetne az ünneplés? Valamiért igen erősen kétlem, hogy hirtelen ópiátok kerülnének az asztalra vagy nagy ereszd el a hajam indulna ebben a felállásban. Minden esetre hiába indulnék el barangolni, ameddig Mr. Evanson velünk van, nem fogom felhozni, hogy ne legyen alkalma csatlakozni. A személyre szabott tárolódobozt minden esetre udvariasan visszakérem, ugyanis azt használjuk minden értékünk szállítására, egyedi példány. A könyv itt már biztonságban van, semmi szükség nincs rá, ebben biztos vagyok.
A házi műkincsszakértőnk továbbra is vidámnak, és érdeklődőnek tűnik, ahogy Freya válaszol számára, bár úgy tűnik, hogy ő szívesen belemenne ebbe jobban is, végül a türelmetlen banki alkalmazottra pillantva inkább egy kompromisszumos megoldást javasol- - Egyszer egy tea mellett nagyon szívesen meghallgatnám a történetedet. Biztos számos izgalmas dolgot megélhettél és láthattál. Én magam is szeretek utazgatni, bár az otthonom itt van Londonban. - veti fel egy kis mosollyal az esetleges későbbi teadélután lehetőségét. Noha az biztos, hogy ő a teázást illetően marad az Angol módnál, de nem erőlteti ezt Freya számára. Úgy tűnik, inkább csak kíváncsi, hogy honnan származhat, hogy ő más kultúra szerint fogyasztja a teáját. - Akkor ezt megbeszéltük. - mosolyodik el Petra is. Bár fogalma sincs, hogy vendége min gondolkodik éppen. Talán, ha tudná, akkor elmondaná, hogy készek lennének elismerni a fiút, ha igazolódik a vérrokonság. Bár az már teljesen más kérdés, hogy maga a srác hogy fogadná mindezt. Nem csak a vagyont, aminek a részese lehet, de az azzal járó plusz társadalmi felelősséget is. Érdekes filozófiai kérdés lehet, hogy ki hogyan döntene. Vagyon vagy szabadság? - Nos, igen valóban. Elbűvölő kis hölgyek voltak. Ha szabad megjegyeznem. - erősíti meg Freya feltevését, és bókol enyhén Petra fele is a maga kedves, szelíd stílusában. Utóbbi pedig egy kis mosollyal köszöni ezt meg. Ami pedig a dobozkát illeti, Mr. Evanson türelmesen kivárja, míg Freya inaktiválja a doboz védelmi rendszerét. Majd lelkesen veszi át azt, hogy mielőbb megvizsgálhassa. Mellényzsebéből elővesz egy megbűvölt monoklit, ami nyilván arra szolgál, hogy segítségével hamisításra utaló jeleket keressen. Amibe pillanatok alatt teljesen el is merül. Látszik rajta, hogy igazán oda van a munkájáért. Talán pont emiatt is lehet kapcsolatban ezzel a családdal is. - Az még nem jelenti, hogy feleslegesen húzni kéne az időt. Az idő pénz. - morog tovább a kobold Freya szavaira. Petra csak egy bocsánatkérő pillantást küld a antikvárius lány felé. Vélhetően ő már hozzászokott a banki koboldok állandó morgolódásaihoz. Amikor viszont Mr. Evanson felnéz végre a könyvből, és lelkesen kezdi dicsérni, akkor Petra már nem húzza tovább az időt, inkább gyorsan elkéri, és aláírja az átutalási szerződést, mellyel a banki alkalmazott azon nyomban köddé is válik. Vélhetőleg nem kívánja tovább húzni a banki alkalmazott idegeit és idejét felesleges szócsépléssel. Bár házigazdaként megtehetné. - Bocsássátok meg Mr. Gornuk türelmetlenségét. Már nagyon régóta ő kezeli a családunk vagyonát, és mindig kifogástalan munkát végez. De azt hiszem van okunk egy remek üzlet megünneplésére. - kér még elnézést a kobold nevében is a vendégeitől.
Mivel már egyszer megköszöntem, így kedves mosollyal köszönöm meg a teát és nem kerüli el a figyelmemet Mr. Evanson érdeklődése, bár nem is igen igyekszik leplezni. Kézségesen válaszolok, bár nem túl konkrétan. - Ez egy igen hosszú lista lenne és egy délután sem elég, elmondható talán, hogy igen nagy világutazó voltam. Mindenesetre minden teát önmagában iszok, csak a füvek ízét érezve, mindentől mentesen születésem óta. - válaszolom, bár mielőtt még ajánlaná, hogy pedig ez így finomabb és jobb, hozzáteszem. - Természetesen azért megkóstoltam az angol-mód készített teát is, de a megszokás az megszokás. - mosolyodom el újra, ha valami négyszáz év alatt nem változott, az talán most már nem is fog. Legalább is olyan apróság, hogy miként iszom a teát. Nem is kell Petrára néznem, hogy támogatásra leljek, hiszen már első találkozásunkkor is azt sejtették a szavai, hogy mindenben követi a családja hagyományait, így hát az, hogy én ezt az apróságot életbentartom gyerekkorom óta igen csak érthető. Persze az ő szemével én még csak egy harmincas évek végén járó nő vagyok, a valóságban a majdnem négy száz évvel már kicsit hosszantartóbb a kapcsolatom a teázással. - Remekül hangzik. - bólintok rá a sétára, hiszen mindenképpen érdekes látni mindezt, ami a fiam életének is a része lehetne. Vajon vágyna ilyesmire? Vajon megadtam neki mindent, sikerült megtanítanom rá, hogy a földi javak nem fontosak az életben, hogy mindaz múlandó, ahogy valójában minden ezen a földön. Még rémesen fiatal, talán elbájolná a gazdagság és a pompa. Márha egyáltalán befogadnák bármilyen szinten is, hiszen ez a család... Igazi ária, a szó legrosszabb értelmében. - Tizenöt év, ennyi ideje állnak kapcsolatban is? Akkor bizonyára látta is felcseperedni a következő generációt, aki tisztességgel átvehette a felmenők helyét. - mosolyodom el, pillantásaimat Petrára futtatva, hiszen még olyan fiatal, ha tizenöt éve ő is már a családdal utazott, amire van esély, akkor vélhetően Mr. Evanson még kisgyermekkorában ismerhette meg. Kimondottan csinos lány, gyerekkorában igazi bájos kisangyal lehetett. - És természetesen. - válaszolom röviden, átnyújtva neki a dobozt, jobb is lesz, ha nem húzzuk túl sokáig, különben a bankár még a végén felpattan és faképnél hagy minket, kis túlzással élve. Valószínűleg egyáltalán nem teheti meg, túlságosan fontos család a von Rosemberg ahhoz, hogy megsértse a házigazdát. Mielőtt átvenné a dobozt még a tetején egy eddig ékkőnek tűnt díszt megkoppintok, hogy kettényíljon és a közepébe beleillesszem egy ujjamat. Így amikor a becsűs átveszi, a zárak az oldalán már könnyedén szétnyílnak és ki tudja venni a bélelt dobozból a könyvet. Tekintve, hogy az egész világon nincsen élő vérrokonom a fiamon kívül - talán század unokatestvérek más indián törzsek leszármazottjaiként, de az már lényegében semmi -, a doboz rám kalibrálásánál kevés biztonságosabb megoldás akad. - A jelenléted elengedhetetlen és úgy vélem, hogy busásan megfizetett. - fordulok azért a Gringotts-i koboldhoz, hiszen nem gondolnám, hogy tényleg szükség lenne a türelmenkedésére. A hangom így sem éles, de azért egyértelműen látszik rajtam, hogy nem szokásom meghunyászkodni, a népemet kiírtották, a bőrszínem miatt sokszor kaptam hideget-meleget, szóval igen csak képes vagyok mára megvetni a lábamat, ha valaki bunkón viselkedik. Soha nem húznám senkinek az idejét szándékosan, tudom, hogy milyen kevés adatott meg nekik, de akkor is ez a néhány perc a munkával jár.
Nem ismerem különösebben Freyát, és a szándékait, de egy üzlethez ez talán nem is feltétlen szükséges. Az otthonunk pedig elég tágas, és vannak olyan részei, amiket készséggel megmutathatok a vendégeim számára. Persze nem a hálószobák, vagy személyes terek. Még családon belül is tiszteletben tartjuk egymás privát szféráját, nem hogy idegenek előtt. Visszatérve az üzletre viszont, nincs különösebb okom feltételezni bárminemű visszaélési szándékot. Úgy vélem Freya számára nem sokat jelenthet az, amit esetleg olvasott abban a könyvben, és oka sem lenne megpróbálni felhasználni bármilyen formában. Számára sokkal jövedelmezőbb, ha egyszerűen csak megköti velem az üzletet. Vélhetően jelentős haszonnal, ami miatt a főnökei is igen elégedettek lehetnek vele. Az üzleti életben amúgy is fontos a tisztesség. A rossz hírverés sokkal többet árthat, mint amennyit az esetlegesen tisztességtelen haszon jelent. Nem hinném, hogy ez a lány ilyesmibe menne bele. Valahogy nem tűnt olyannak. Persze a csalók sosem tűnnek csalóknak. Én mégsem hiszem, hogy jelenleg bármi miatt is aggódnom kellene. Most egyszerűen csak igyekszem a tökéletes házigazda lenni. Bár valahol remélem is, hogy jó benyomást kelt a vendégemben a ház, és az amit eddig látott belőle. Természetesen Freya a teáját a kérésének megfelelően kapja meg, és valahogy úgy tűnik engem cseppet sem lepi meg a dolog. Valójában az angolok tényleg hajlamosak a tej és a cukor teával való párosítására, de a családunk német származású, és magam ismertem el legutóbbi találkozásukkor, hogy ott is van birtokunk, ahol nyilván sok időt tölthetek. És persze ott nyilván mások a teázási szokások is. Na meg amúgy is elég sok országban fordultam már meg ahhoz, hogy sokféle emberrel és szokással találkozzam. Ellenben Mr. Evansonnal, aki érdeklődve fordul Freya felé. - Tényleg üresen iszod a teád? Milyen különös. Megkérdezhetem, honnan származol? - néz enyhén csodálkozva a fekete teára. Bár a hangja derűs, és kedves. Nyilván valahogy úgy véli, ha valaki nem tejjel és cukorral teázik, az nem is Angliából származik. De ebben valahogy még sincs semmiféle negatív felhang. Inkább csak őszinte érdeklődés. Ami meg a felszolgált teát és teasüteményt illeti, az valóban kifogástalan. Nem lenne túl bölcs megmérgezni a vendégeimet. Na és persze szándékom sincs ilyesmire. - Köszönöm. Igazán örülök, hogy így véled. Az üzlet után tehetünk egy sétát a földszinten és a kertben. - mosolyodom el a dicséretre. Bár szerencsétlen koboldot sem akarom tovább tartoztatni a kelleténél. Már előkészített mindent a banki átutaláshoz, pusztán az aláírásom hiányzik még a dokumentumról, ami nyilván az eredetiség vizsgálat függvénye. - Némelyik eredetiség vizsgálatához valóban volt közöm, bár nem annyihoz, mint szerettem volna. Úgy 15 éve egy német művészeti kiáltáson ismerkedtem meg Mr. von Rosemberggel és a kedves családjával. Az pedig csak nem? Szabad lesz? - kezd lelkes, vidám csevegésbe. Úgy tűnik igazán szószátyár alak, a banki kobolddal ellentétben, aki már idegesen kezd topogni türelmetlenségében. A mondata végén pedig leteszi az üres csészéjét a kis asztalkára, és látványosan bök a Freya által hozott díszes dobozra. Ugyanakkor van annyira rutinos, hogy ne kapjon saját maga doboz után, és kezdje feszegetni. De arcáról mindenféle legilimencia nélkül is leolvasható a határtalan lelkesedés, ami valahogy az egész fickót körül lengi. - Na végre! Megköthetnénk azt az üzletet! Nem érek rá egész nap. - veti közbe türelmetlenül a banki alkalmazott. Látszólag Freya kedves bocsánatkérő tekintete csöppet sem segített a helyzeten. - Természetesen. Amint végeztünk az eredetiség vizsgálattal. - próbálom azért még udvariasan pár perc türelmét kérni. Nyilván nem ez a kedvenc elfoglaltsága, de elveszteni sem akar egy ekkora üzletet, amiből a bank is jól jár nyilván.
Ugyan Petra mivel nem ismer, vélhetően a bizalma sem feltétlen, még sem élnék soha vissza a jelenlegi helyzetnél jobban a könyvben rejlő információkkal. A fiammal kapcsolatban lehet, hogy többet megengedek magamnak, mint máskor, de akkor sem kell attól tartania, hogy mondjuk pénzért kiszivárogtatnám vagy lemásolnám a tartalmát. Talán az is közrejátszik, hogy az emberek nagy részét gyarlónak tartom, de én igyekszem tisztességgel viseltetni mindenki iránt és sosem érdekelt a haszon vagy akármilyen tárgyi érték birtoklása. Az ismeretük és tanulmányozásuk igen, de a kapzsiságom és a ragaszkodásom csak egyetlen gyermekemhez köt már, senki máshoz. Hiszen mindenki mást túléltem, fájdalmasan gyászolva az elvesztésüket az évszázadok alatt. Természetesen gond nélkül idetalálok, a fejemben minden információval, amit össze tudtam gyűjteni az épületről, viszont a lehetőség, hogy Petra körbevezessen kihagyhatatlan alkalom. Igaz kétlem, hogy feltűnés mentesen Vendel irányba tudnám terelni a beszélgetést, vagy éppen magát a sétát a szobája, vendégszobája felé, viszont amennyiben több mindent is megtudhatok a családról, aminek vér szerint a tagja a fiam, még ha soha nem is fogom őket bemutatni, élek a lehetőséggel. Hiába hinné az ember, hogy jócskán meg volt az időm rá, valójában nem fordultam meg éppenséggel gyakran ilyen méretekkel rendelkező otthonokban, amit joggal nevezhettünk volna száz-kétszáz évvel ezelőtt még palotának. Ettől függetlenül nem látszik rajtam, hogy annyira csodálattal telne meg a tekintetem, ez a külcsín lényegében a szöges ellentéte annak az egyszerűségnek, ahogy én éltem, és soha nem is lenne igényem rá. - Jó napot, természetesen, köszönöm. - adom át a kabátot, leemelve a vállamon, gondosan figyeltem arra, hogy semmi olyan papír ne maradjon benne, ami elárulhatná, hogy egy kis kutatómunkát végeztem a házzal és a családdal kapcsolatban. A kezemben így hát csak a díszdobozos - ami egyben védelmezi is megfelelően kibélelve - kötet marad. Egy könnyű anyagú, de nyakig zárt térd alá érő ruhát viselek néhány árnyalattal sötétebb boleróval, ami elfedi a vállamat a felsőkaromon elhelyezkedő törzsi tetoválásokkal együtt. Megfelelő ruházat a környezethet, tudtam, hogy mire számítsak így hát nem öltöztem alul. Nyitott szemmel járok, miközben követem az idősebb férfit, szemrevételezem a folyosókat, amik a hallból nyílnak, fejben követve, hogy merről merre haladunk, de külső szemlélőknek mindenképpen úgy tűnik, hogy az építészetben és a festményekben gyönyörködöm. Megvárom, míg bejelentenek, ami ismételtem egy olyan formaiság, ami igen csak idegen tőlem, de csak azután szólalok meg, hogy köszönömöt bólintottam a komornyiknak. - Jó napot kisasszony, és az uraknak is. - köszöntök mindenkit egy mosollyal, de azért pukedlizéstől mentesen, az már tényleg visszarepítene az időben jócskán. Bár tény, ami tény, hogy a von Rosemberg birtok mindenképpen egy aprócska időutazás, minden olyan jól van karbantartva, mintha csak tegnap épült volna és még is tele régmúltra jellemző vonásokkal. A kobold türelmetlensége jellemző és számomra nem bosszantó, igen sok kell, hogy engem bármi is kihozzon a sodromból. Ráadásul mivel pontosan tudom, hogy Petra tehetős, ez szemmel látható, nem lesz se probléma a pénzzel, se pedig azzal, hogy a könyv milyen állapotban van, hiszen én magam ellenőriztem le. - A teát én csipán feketén iszom, tej és cukor nélkül, köszönöm. - mondom gyorsan, hiszen Angliában lévén lehet, hogy azonnal billenne a tej, ha a cukor nem is. Egy híres család házában vagyok, akivel az üzletet nyilvánosan kötöttem a könyvesboltban, így minden gond nélkül fogadok el bárminemű ételt vagy italt, tudván, hogy úgy sem ártanának nekem. A természetes büszke tartásom miatt kevésbé lógok ki a sorból, mintsem a banki manó vagy a lelkesen teázó szakértő, így hát nem is foglalkozom azzal, hogy megfelelek-e az etikett minden pontjának. Tekintve, hogy gyakran figyeltem meg a népek hitvilága mellett a kultúrájukat és szokásaikat is, túlságosan mellé nem lőhetek. Szürcsölni és csörömpölni nem fogok. - Igazán csodálatos épület és már ezen a rövid úton is láttam magávalragadó műkincseket. Igazán büszke lehet a családja a szerzeményeikre. - kezdek kellemes beszélgetésbe Petrával, majd pillantásaimmla tovább fordulok Mr. Evansonhoz. - Talán egyik-másik neked köszönhető? Régóta áll fent munkakapcsolat a von Rosembergek is közötted? - vonom be őt is, egy kicsit talán kiragadva a teázgatásából, hogy végül megállapodjon a tekintetem a banki manón. Nem szádékozom undoknak lenni és sokáig húzni az időt, így elnézően rámosolygok, afféle türelemre kérésként és a díszes dobozt továbbra is magam mellett tartom.
A hagyományok, és a múlt tisztelete, megőrzésre rendkívül fontos dolog. Én inkább tartozom azok közé a vaskalapos arisztokraták közé, akik még mindig a régi címekhez, és értékrendekhez ragaszkodik, semmit a világjáró szabadszellemek közé. Vélhetően ezért van, hogy ennyire képtelen vagyok kijönni Vendel nagybátyámmal. Ő inkább ez utóbbi kategóriába esik. Én pedig jótékonyan nem akarok tudni a szabadelvű életviteléről. Így őszintén tagadhatok. Már ha valami csoda folytán szóba kerülne valahol, valamikor. - Valóban. - bólintok rá barátságosan Freya megállapítására. Aztán pedig rá is térünk az üzletre. - Tökéletesen megfelel. Addigra előkészítek mindent. - mosolyodom el elégedetten, ahogy elképzeléseim szerint kezd alakulni a helyzet. Igen fontos, hogy én szerezzem meg ezt a kötetet. Sosem tudni, hogy az embernek a mi társadalmi pozíciónkban mikor bukkan fel valami ellenlábasa. Jobb nem okokat szolgáltatni félreértésekre. Persze ezzel nem azt mondom, hogy letagadnám, vagy eltitkolnám a családom múltját. Történt, amit törtét, és úgy ahogyan. De jobb a kellemetlenségek elébe menni. - Természetesen szívesen körbevezetlek. Mindig szívesen látunk vendégeket. - mosolyodom el. Egyenlőre nem gondolva semmiféle gyanús hátsó szándékokra. Elvégre nem túl nagy titok, hogy a házunkban azért nem csak csupasz falak vannak. Azon kívül pedig a kapcsolatépítés sem árt. Ki tudja, ha legközelebb felbukkan valami családunk számára fontos dolog, akkor már helyzeti előnybe kerülhetek a riválisokkal szemben. Végül az üzlet gyorsan megköttetik, és én távozhatom, hogy Freya is folytathassa a munkáját.
Másnap délután Freya viszonylag könnyedén megtalálhatja a már kívülről is igen impozánsnak és hatalmasnak tűnő több szintes kúriát. Gondos kézzel készül kovácsolt vaskapuk fogadják az antikvárius hölgyet, melyek éppen érkezése pillanatában meg is nyílnak előtte. Mintha csak számítottak volna rá. Ahogy áthalad rajuk úgy be is csukodnak mögötte. Egy barátságos kövezett ösvény pedig egyenesen mutatja az útját a főbejáratig. Szinte még nem is csenget máris nyílik előtte az ajtó, hogy egy idősebb komornyik üdvözölje barátságos mosollyal. - Üdvözlöm Kisasszony. Már várnak Önre a szalonban. Szabad a kabátját? - nyilván régóta szolgál már a családnál. Vélhetően már az előtt is itt volt, hogy Petra maga megszületett volna. Ha Freya átadja a kabátját, akkor még udvariasan megkéri, hogy kövesse, és átvezeti az előtérből a már korábban említett szalonba. Már maga az előtér is letisztult eleganciát sugároz, tele fehér márvánnyal. Ahogy pedig követi komornyikot már most több értékes festményt megpillanthat a falakon. Végül egy kissé talán barokk stílusra emlékeztető tágas szalonban találják magukat. A komornyik miután bejelentette Freya érkezését, gyorsan távozik is. Itt pedig már maga Petra fogadja barátságos mosollyal, igaz már jelen van egy kobold is, nyilván a bank képviseletében, és egy középkorú jól szituált férfi, aki vélhetően az eredetiség vizsgálat miatt van itt. Ezt pedig Petra szóban is megerősíti, amikor bemutatja a két férfit. - Örülök, hogy itt vagy. Remélem minden rendben volt az úton. Bemutatom Mr. Gornuk-ot a Gringotts bank képviseletében, és Mr. Evanson-t, a páratlan tudású műkincs szakértőnket. - a jelenlevők közül egyedül a kobold tűnik türelmetlennek, aki már ugrana az üzlet megkötéséhez. Petra viszont a továbbiakban hellyel és teával kínálja Freyát. Utóbbit ha elfogadja, akkor egy értékesebb finom festett fehér porcelán csészében kapja meg a természetesen hozzá járó teasüteménnyel együtt. Ámbár a porcelánt akkor is megszemlélheti, ha nem kér teát, mivel a kanapén helyet foglaló műkincs szakértő már lelkesen teázik. Az egész helyzet talán valahogy túl fennkölt lehet olyasvalaki számára, mint Freya. Mégis valahogy Petra hideg eleganciájához nagyon illik. Ellenben cseppet sem emlékeztet Vendel szabadelvű életfelfogására. Freya pedig lassan rájöhet, hogy ide bejelentés nélkül amúgy sem könnyen jutott volna be. Persze nem arról van szó, hogy Petrának ne lennének mélyebb érzelmei, vagy a családja elvárásain túlmutató álmai. Éppen csak a személyisége azt a részét nem a nagy nyilvánosságnak szánja. Most inkább igyekszik tökéletes házigazda lenni.
Tisztelem a hagyományt, életben is tartom mindazt, amire emlékszem még a törzsemből, ám a hosszú évszázadok alatt annyi népet, hitet, szokást láttam, hogy egyiket se látom vaskalapos törvényként. Így hát azt is elfogadom, aki szentírásként követi a családja értékrendjét és taníttatását és azt is, aki a saját útját járja. Cseppet sem számított nekem, hogy Vendel milyen ember a külvilágban, a találkozásunk mindentől elzárkózva volt, kettesben voltunk és nem számított semmi más, főleg nem az, hogy egy von Rosemberg. - Az egész világ így működik, minden csak megszámlálható perspektívát ölel fel, azzal szemben, hogy ahány ember, annyiféle világ avagy igazság létezik. - válaszolom, bár nyilvánvalóan nem lehetek teljesen pártatlan és vannak egyetemes törvények, amiket követnie kell mindenkinek, hogy egy társadalom életben maradjon. Példának okáért lehet, hogy nem vagyok keresztény, a keresztények tízparancsolatának úgy a felét teljes mértékben átemelhetem a saját gyermekem értékrendjét megalapozni. - A holnapi nap délután négy órakor lesz vége ennek a könyvesbolti eseménynek, így hát minden bizonnyal ötre megérkezhetek a kúriába, ha ez megfelel. - vetem fel az időpontot, addig is jobban utánanézhetek a von Rosemberg rezidencia felépítésének, esetleg találhatok tervrajzokat a könyvtárban az építése tájáról, hogy jobban kiismerjem magam. Habár abban a hitben indultam neki ennek a kis személyes küldetésnek, hogy az egész arról szól, hogy megtudjam hol van Vendel, hogy távol tarthassam a fiamtól, tagadhatatlan, hogy Petrát látva, aki olyan nagyon más mint a hajdani szeretőm, gyermekem apja, a családjuk után is elkezdtem érdeklődni. Nem töltöttünk el sok időt, megmentettem az életét, meggyógyítottam a sebeit, majd nem sokkal utána távozott is, de akarhatatlanul is elkezd foglalkoztatni a kérdés, hogy miért lett olyan, amilyen. Talán csak az ezer és egyszer ismételt történet, amiben mindig van egy gyermek, aki fellázad a kemény szigor ellen vagy valami több lehetett mögötte hajdanán? Átveszem a névjegykártyát, de ebben a pillanatban nem fordítok nagy figyelmet az aprólékos megmunkálására vagy éppen a címére, inkább a fiatal lányt figyelem és azt, amit mond. Magabiztos, erős kisugárzása van, de hiába a kedves mosoly és a törődés a könyv iránt, mintha a családja tiszteletén felül… egy kissé üres lenne. Mintha a neveltetése akarva vagy akaratlanul egy száraz hüvellyé változtatta volna, ami csak beteljesít mindent, ami a családjának az érdeke és semmi több. Hiszen maga a könyv, ami nem a legjobb színben öleli fel a történelmi eseményeket is az érdekében áll, hogy megkaparintsa, mielőtt esetleg egy szemfüles ellenlábasuk tenné a politikában és rosszindulatúan kiragadna olyan metszeteket belőle, amik megingathatnák a családba vetett bizalmát a Minisztériumnak vagy éppen a közembereknek. Kevés család van a huszonnyolc nagy aranyvérű házon kívül, akiről egy átlag ember is hallott már és esetlegesen követik a munkásságukat a politikában, de a von Rosemberget tagadhatatlanul ilyenek. - Köszönöm szépen, Fraulein, tökéletesen megfelel minden, nincs is szükség több szóra. Holnap délután pontban ötkor érkezem vele az eredetiségi vizsgálatra a papírokkal együtt és természetesen a tranzakcióra. Amennyiben nem vagy túl elfoglalt szívesen megnézném a birtkok más nagy becsben tartott ereklyéit is. Csak, ha akad rám idő, kellemetlenkedni nem szeretnék. - mosolyodom el, ezzel már is felvezetve, hogy szeretnék körbenézni és egyetlen egy pillanatig sem hazudva, hiszen aki ekkora vagyonnal rendelkezik, és ilyen könnyedén igent mond ez borsos árra, biztosan rendelkezik más érdekességekkel is, én pedig nem csak könyvekkel, hanem mindenféle antikvitással foglalkozom, legyen történelmi, varázsmentes vagy varázslatos. Miután elköszöntünk egyszerűen visszatérek az antikvár könyvek értékesítéséhez, szerencsére itt, a varázsvilágban még nem ment ki a divatból az olvasás, ez a forma a tudás legszéleskörűbb forrása még mindig, így hát akadnak még vásárlóim, még ha messze nem olyan fontosságúak, mint Petra.
Én szeretem a címkéket, szabályokat, határokat. Olyan dolgokat amik egyértelművé és jól definiáltá tesznek lényegében mindent. Így vannak elvek, és tartás is, amikhez ragaszkodni lehet még a zűrzavaros időkben is. Na persze Vendel maga a zűrzavar. A káosz. Talán ezért sem vagyok vele képes néhány percnél hosszabb időt egy légtérben tölteni. Már nem. Persze, ha tudnám, hogy a kedves eladó hölgy mire gondol éppen, akkor készséggel nyugtatnám meg, hogy Vendel ha tudna is a fiúról, kétlem, hogy érdekelné. Bár a stílusommal, és neveltetésemmel kapcsolatban igaza van. A családom mindig is nagy hangsúlyt fektetett az ilyesmire. Szerintem pedig alapvetően fontos dolog ezek. Nekem ugyan még nincsenek gyerekeim, de ha lesznek egyszer, akkor mindenképpen követni fogom a családom hagyományait, és elveit a gyermekneveléssel kapcsolatban. Fontos, hogy értékeket adjunk át, mint a tisztelet. Még egy egyszerű könyv iránt is. - Ahogy mondtad a kötet igen ellentmondásos időket ölel fel. A könyvek nagy hibája, hogy mindig csak egy kis szeletet képesek megmutatni a valóságból, és mindig csak az író szemszögéből. A háborús időkben, ami az egyik oldalon hőstett, az a másikon gyilkosság, és szörnyű háborús bűn. Azonban úgy gondolom egy szeletet ismerni a múltból jobb, mint teljesen elveszíteni azt. - a hangom nyugodtnak, sőt kedvesnek tűnik, ahogy erről beszélek. Felzaklatna-e egy negatív kép a családunkról? Talán. Talán jobban utána akarnék járni. De háború volt. A háborúban pedig emberek vesznek részt. Néha szörnyű dolgokra kényszerülve. Az akkor élt felmenőim pedig emberek voltak. Azon kívül egy politikailag aktív, és befolyásos család mindig szerez ellenségeket, akár akarja, akár nem. Így természetes, hogy legyenek ellentmondásos vélemények. A családunk pedig talán nem ma született bárányokból áll, de a saját gyökereinkhez akkor is ragaszkodnunk kell. Tehát nem nagyon érdekel, hogy Freya mennyire akar imponálni a főnökeinek, vagy mennyire nem. Engem családunk múltjának és gyökereinek egy darabkája érdekel. - Természetesen megértem. Mikorra számíthatok rád? Csakhogy mindent megfelelően előkészíthessek az üzlethez addigra én is. - mosolyodom el. Egyáltalán nem vagyok ellenére, hogy Freya is elkísérje a könyvet, és biztosítsa a megfelelő átadást az üzletkötéskor. Sőt, valahol inkább megnyugtató, hogy biztonságban akarja tudni az értékeket. Odaadással, és nagy gonddal végzi a munkáját, ami igencsak jó pont egy olyan vevő szemében, mint én. - Nomen est omen. A név kötelez. Valóban igen aktív részesei vagyunk a politikai életnek, mind Angliában mind Németországban. Ezért természetesen mindkét országban tartunk fenn egy-egy birtokot. A londoni birtokunk pontos címét, és minden lényeges információt megtalálsz ezen a kártyán. - húzok elő egy kis arany betűkkel szedett elegáns névjegykártyát, ami majd elvezeti a megfelelő helyre az antikvárius hölgyet a műkincsével együtt... - Nos, ha nincs más, amit feltétlen meg kellene beszélnünk, akkor hamarosan találkozunk. További kellemes napot, és sok vásárlót kívánok! - köszönök el barátságosan végül. Közben pedig már előre örülök a könyvnek, amit sikerült megszereznem. Azonban most intézkednem kell a banknál, és fel kell készüljek Freya és a könyv fogadására. Az egyéb munkámból kifolyó kötelességeimről pedig már ne is beszéljünk. Mégis egy apró mosollyal az arcomon lépek ki az üzletből.
Abban a rövid időben, amíg kimentettem a jégviharból és befogadtam, ápoltam, majd eltöltöttünk néhány napot együtt, nem aggattunk semmiféle címkét kettőnkre. Én az életét mentettem meg, ő pedig felkorbácsolta bennem újra az érdeklődést a világra, hogy milyen más is az emberi interakció attól, hogy a könyveket és antikvitásokat, mágikus és mugli tudományokat tanulmányoznám. Talán nem jobb, talán nem rosszabb, de más, és a hosszú esztendők alatt a remete életben ez frissítőnek hatott, újra élettel töltött el. És a férfi... Vendel... még ha azelőtt is távozott, hogy tudhatott volna róla, az élet velem maradt, a születendő fiam személyében. Lehet, hogy üres aggodalom, hogy attól tartok igényt tartana rá, elmondaná neki, hogy sosem tudott róla, nem vettem a fáradtságot, hogy értesítsem, hogy éket verne közénk a fiammal, de nem kockáztathatok. Ha valaki több, mint háromszáz évet vár arra, hogy készenálljon a gyermekáldásra, utána foggal körömmel ragaszkodni fog a gyermekéhez. - Ezt köszönettel fogadom, Fraulein. - viszonzom a mosolyát, ahogy figyelem milyen tisztelettel lapozza a könyvet. Valóban törődik a családuk eredetével, kifogástalan tartás, stílus, süt róla, hogy a neveltetésére nagy hangsúlyt fektettek. Ez kissé ellentétes azzal a Vendellel, akivel engem fújt össze a szél, illetve a jégvihar, ám abból a rövid időből is megtudtam, hogy ő a család feketebáránya. - Igen csak megosztó és ellentmondásos időt ölel fel a kötet, remélem nem zaklat fel a tartalma, amennyiben negatív fényt vetne a családodra. - válaszolom, hiszen a háborús időkben valójában soha sincsenek győztesek. Soha nincsen olyan fél, aki nem hozott volna áldozatokat, akinek nem tapadna vér a kezéhez. A Rosemberg család pedig... nos, nem feltétlenül ma született bárányok. Csupán bólintok, amikor szemrevételezi az árat. Lehet, hogy néhány galleonnal feláraztam, mert tudtam, hogy személyes kapcsolata lesz a vevőnek vele, ezzel imponálva a munkáltatómnak, de éppen az alatt van az ára, hogy megbotránkozva visszalépjen. Egyáltalán nem a részesedésre pályázom, semmilyen szinten nem érdekelnek az anyagi javak, még ha a felhalmozása elérhetőbbé teszi a tudást a helyzetek jelentős részében. - Egy ilyen összegnél személyesen kell elkísérnem a kötetet, remélem megérted. - válaszolom, hiszen alapvetően ezt nem fogja senki egy futárra bízni, túlságosan értékes. A bolt, aminek dolgozom pedig nem olyan hatalmas, hogy külön dolgozó legyen a szállításra és felügyelésre. Ez az én feladatom és tökéletes alkalom arra, hogy megnézzem a Rosemberg kúriát és rájöjjek hogyan kutakodhatnék Vendel után anélkül, hogy a lányt rávezetném miért is keresem. Visszaveszem a könyvet, hogy aztán újra lehajoljak és elhelyezzem a biztonságos neki szentelt tárolóba. Minden a terveim szerint halad egyelőre, még ha nincs is olyan pontossággal eltervezve, mint szeretném, hiszen még mindig tudok semmit Vendelről. - Minden tudomásom kimerül a Rosemberg családról a kötetben irtakkal, itt Londonban és Németországban is aktív részesei még a politikának? - kérdezek a családjáról, hogy legalább apró lépésekben megismerjem a jelenüket. Ugyan nem akarom, hogy a fiam valaha is Rosemberg legyen, azért a vér nem válik vízzé és szeretném ismerni a gyökereit. Még ha nem is áll szándékomban megosztani semmi mást, mint a saját törzsi eredetünket a Észak-Amerikából.
Vendel szerelmi életéről halvány fogalmam sincs, és ez jól van így. Még én sem tudom, hogy volt-e valaha szerelmes, vagy csak az élvezetek után szaladt egész életében. Ha tippelnem kellene, akkor az utóbbira fogadnék. Nem tudom, hogy hány felé, és hány nőnél hullajthatta el a magjait, hogy költőien fogalmazzunk. Ellenben azt erősen kétlem, hogy ha bármelyikből lett is valódi gyerek, akkor azzal valaha foglalkozott volna. Vagy ha tudna róra, akkor foglalkozni akarna a kérdéssel. A szememben ez elítélendő ugyan, de őszintén úgy gondolom, hogy ha tudna is róla, akkor sem érdekelné a gyerek, vagy nő sorsa, akit magára hagy a gyerekkel. Nem hiszem, hogy képes lenne, - vagyis inkább akarna - felelősséget vállalni a tetteiért. Ezért is adok hálát Merlinnek, hogy nem bukkan túl gyakran fel a családunk életében. - Valóban. - mosolyodom el, miközben gyengéden kezdem lapozgatni a könyvet. Számomra a családtörténet miatt igen értékes darab. Nem lehetett egyszerű hozzájutni. Persze az aki ilyesmivel foglalkozik, az nyilván rendelkezik a szükséges ismertséggel, és forrássokkal e tekintetben. Ami meg a családi kötelékeket, és hasonlóságokat illeti, nos én nem rendelkezem olyan képességekkel, mint Freya, de ha rendelkeznék is, akkor is őszintén remélném, hogy bennem és Vendelben semmi közös sincsen. Még vibrálás szinten se. Noha, azért a vérségi kapcsolatot még én sem tagadhatom le. Sajnos. Mivel engem a drága nagybátyám leginkább csak a családunk szégyenére emlékeztet, semmi másra. Igen csak meglepő volna, ha egyszer sikerülne végre valamiből valami jót kihoznia, és igazi Rosembergként viselkednie. - Pedig jól megy. - mosolyodom el a német szavakra egy kis biztatásképen. A német nem egy könnyű nyelv. Legalábbis egyesek szerint, akik csak tanulták, és nem anyanyelvi szinten beszélik. Viszont vannak olyan emberek, akiknek kifejezetten jó nyelvérzékük van, és érdemes foglalkozniuk az idegen nyelvekkel. Talán az eladó hölgy is pont ilyen személy. - Igen, említik a családunkat. Ezért is ilyen értékes számunkra ez a könyv. - erősítem meg a feltevésben, miközben lassan, és óvatosan az említett részhez lapozok a könyvben. Ahol bizony tényleg felbukkan a családi címerünk. No és persze egy szép könyvjelzőn a nem éppen legalacsonyabb ár, amit valaha láttam. Ugyanakkor ez egy gyűjtői példány. Nyilván nem is lehet tucat áron adni, mint mondjuk egy Roxforti tankönyvet, egy egy közönséges szakácskönyvet. - Nem olcsó. Persze, egy ilyen darabtól nem is várhatjuk nem igaz. - sóhajtok egy aprót, igen csak gondolkodóba esve, de végül egy apró mosollyal szólalok meg. - Rendben, kérem küldesse el a Rosemberg kúriába a megfelelő dokumentációval együtt. Ha mindent rendben talál a szakértőm is, akkor haladéktalanul átutaltatom az összeget. Megfelel így? - szerencsére a családunk van abban az anyagi helyzetben, hogy alakalom adtán megengedhessünk magunknak némi luxust. Azért nem minden héten vásárolunk ilyen tételben. Az még nekünk is sok lenne, de hála a Robert bácsikám gondos vagyonkezelésének nincsenek problémáink. Ez pedig a történelmi értéke miatt is megéri az árát a családunk számára. Tehát, ha az eladó hölgy is rábólint a dologra, akkor ugyanolyan óvatos, és tiszteletteljes mozdulattal nyújtom vissza a könyvet, ahogy eddig is forgattam. Az már biztos, hogy megfelelő helyre fog kerülni, ha megköttetik az üzlet.
Nincsen bennem semmiféle rosszándék ezzel a fiatal lánnyal szemben és ez látszik a mosolyomon és kedves kiszolgálásomon is. Nem kell megjátszanom, nem fog semmit megneszelni még akkor sem, ha mondjuk nagyon jó emberismerő, ami egy Aurornak bizony nyilvánvalóan nem árt. Hiszen még Vendelnek sem akarok ártani, csak megbizonyosodni arról, hogy soha sem szerez tudomást a közös fiúnkról és soha nem fog igényt tartani rá. Nem töltöttünk el olyan hosszú időt ahhoz, hogy tudjam hány gyermeke lehet a világban vagy azt, hogy ebből mennyivel tartja a kapcsolatot. Azt sem tudhatom, hogy az elmúlt húsz év alatt találkozott-e mással, esetleg szerelembe esett, megállapodott, annak a családnak az életét sem állíthatja fejre egy előkerült szerelemgyerek. Ugyan szerelemről nehéz beszélni közöttünk, de azt nem tagadhatom meg, hogy a bennem növekvő kínzó magányt elűzte és miatta ébredt fel a vágy arra, hogy gyermeket vállaljak, aki örökké velem marad - ha örökli az adottságomat. - Igen, a korához képest tökéletes állapotban van. - válaszolom, ahogy átnyújtom neki a könyvet, ám valóban figyelek minden rezdülést, amikor a kezeink egymáshoz érnek. Furcsa érzés ez, mintha minden embert más vibrálás járna át, mintha minden vérvonalnak lenne egy hasonló dallama, egy hasonló kisugárzása és most érezni vélem azt, amit Vendel érintésével éreztem utoljára. Persze a fiam is örökölt az édesapjától ilyen rezgéseket, de ha hozzá érek akkor a felmenőimre emlékezem, a családomra, akiket túl korán elveszítettem hála a hódítóknak, akik amerikába érkezve kiírtották a népemet. A gyermekem valahol kapocs a múltamba is és az örök élet ajándékával csupán egymásra kell vigyáznunk és soha többé nem kell elszenvednem a remete életet. - Ja, Fraulein, bár az elmúlt években kissé berozsdásodott a tudásom. Jobban értem, mint beszélem. - vallom be, egy mosollyal, de azért németül beszélve végig. - Talán megemlítik a családját a könyvben? Megannyi német varázslócsalád neve feltűnik a heraldikával foglalkozó oldalakon is. - mutatok rá, képletesen ugyan, hiszen nem fogom kivenni a kezéből átlapozni a címerekhez, csak a családnevére szeretném utalni a beszélgetést, még ha én pontosan tisztában is vagyok most már azzal, hogy Petra von Rosemberg áll velem szemben. Érdeklődő tekintettel figyelem milyen tisztelettel viseltet a könyvek iránt, azért ez az én szememben igen csak nagy erény, hiszen hosszú évtizedekig csak a könyvekkel, majd később a magazinokkal tartottam a kapcsolatot a külvilággal. Nagy becsben tartom őket, hiszen rajtuk keresztül marad fent örökké a kérészéletű ember tudása, kreativitása, szelleme. Az egyik lapon egy csinos, régies könyvjelzőn felbukkan a könyv néhány referenciája és igazoló irata, alatta pedig az egyértelműen borsos, 5500 galleont megcélzó ára. Egy kész vagyon ez, persze a "kisemberek" életében, hiszen angol fontban körülbelül 27500-ra rúg az értéke, ami több mint egy átlagos polgár egyéves keresete (forintban körülbelül 13 millió). Azért nyilvánvalóan érdeklődve figyelek, hogy az árra mit fog mondani, kutatómunkát ugyan végeztem, de tekintve, hogy nem olyan régen mondta el a fiam, hogy elkezdett aktívan kutatni az apja után, annyira nem lehettem alapos, hogy tudjam mekkora vagyonnal is rendelkeznek a von Rosembergek ma. Vajon sokallni fogja, vagy könnyedén rávágja, hogy természetesen megfizeti a ritkaságért, ami már egyértelműen gyüjtői darab?
Valójában szinte senki sem tudja, hogy hogyan is viseltetek Vendel nagybátyám iránt. Mivel még a neve említését is gondosan kerülöm. Már amennyiben ez lehetséges. Nem sokan tudnak egyáltalán a létezéséről sem. Aki igen, annak meg jobbára annyival le szoktam tudni a témát, hogy elutazott, és nem tudni mikor tér vissza. Ami a maga módján még igaz is. Legalábbis amennyire tudom nincs Londonban. Bár valójában halvány fogalmam sincsen hol is van. Nekem pedig tökéletesen meg is felel ez így. Ellenben az a kölyök a könyvtárban mégis csak bogarat ültetett a fülembe, és nem tudom nem hallani a hangját, ahogy az apját keresi. Pedig őszintén? Én nem keresném a helyében. Nem ítélem el a kölyköt, amiért keresi a semmirekellő apját, csak nem értem. De persze nem vagyok ő, és nyilván nem is érthetem a helyzetét, tekintve hogy engem még sosem hagytak el. A szüleimet megölték, de Robert bácsikám és a nénikém szerető otthonban neveltek fel. Sosem szenvedtem tehát hiányt semmiben sem. Ami pedig a könyveket, és a figyelem felkeltő plakátot illeti, nos mindig kedveltem az ilyesmit, így hát talán nem is annyira nagy csoda, ha ezúttal gyanútlan sétálok be a nekem szőtt csapdába. Éppen csak azt nem gyanítom, hogy mi érdeke lehet antikváriusnőnek beszélnie pont velem? Ha látnám a jövőt, akkor talán el sem jönnék. De nem vagyok jós tehetség. Ezt mindig is meghagytam a jó öreg Trelawney számára. Bár a valódi jóslatainak azt gyanítom nem túl magas a száma. Jelenleg azonban ez már nem is számít. Freya viszont igen jól logikázik, hiszen számomra az a könyv tényleg valódi kincs, és sokat ér. Ha megőrzi számomra, akár még kisebb vagyont is hajlandó lennék fizetni érte, amivel bizonyosan nem járna rosszul az antikvitás. Noha nem lehetek benne teljesen biztos, hogy én leszek rá az egyetlen érdeklődő, vagy meg lesz-e még, amikor a bolthoz érek. Mégis úgy tűnik, hogy a szerencse mellém szegődik. - Természetesen megértem. - mosolyodom el, és türelmesen várom meg, míg az eladó hölgy előveszi a védett üveg alóli helyről az említett ritkaságot. Legalábbis számomra felbecsülhetetlen ritkaságot. Egyáltalán nem lepődöm meg rajta, hogy elzárva tartja a többi értékkel. Vélhetően én is így tennék a helyében. Talán még néhány hatásos lopásgátló bűbájt is elhelyeznék az értékesebb tárgyakon. - Akkor igazán szerencsés napom van. Gyönyörű példány nem igaz? Nem is álmodtam róla, hogy egy nap a kezembe foghatom. - váltok könnyed csevegésre a könyvről, ahogy végre a kezembe kapom, és lassan óvatosan kinyithatom, és belelapozhatok. Az érintés már szinte fel sem tűnik, annyira a könyv az ami jelenleg leköti a figyelmem. Persze általában nem kedvelem túlságosan, ha idegenek érintenek meg. A németek általánosságban sokkal tartózkodóbbak ennél. A fizikai kontaktus közeli családi és baráti kapcsolatot jelent általában. Szerencsére én azonban az életem legnagyobb részét Angliában töltöttem, és már rég alkalmazkodtam hozzá, hogy itt másként viszonyulnak ez emberek egymáshoz. Így jelenleg egyáltalán nem reagálom le, vagy kérem ki az érintkezést. Lehetett akár véletlen, abból adódóan, hogy ő is nagyon vigyázni akar a könyvre, és óvni a lehetséges leeséstől, sérüléstől. Nem kombinálok ebbe ennél többet. Legalábbis egyenlőre, amíg nincs okom rá. Azonban Freya ha valóban erre koncentrál, akkor bizony érezheti a vérségi köteléket Vendel von Rosemberggel, és rajta keresztül a saját fiával is. - Nem hittem, hogy ilyen jó állapotban lesz. Beszélsz németül? Tudod, a családunk Németországból származik, és igen sokat jelent számunkra ez a könyv. - árulok el egy általános apróságot, miközben egyáltalán nem akadok fenn a tegeződés, magázódás problémáján. A német nyelvben az udvariasság jegyében megkövetelendő a magázódás. Az angol viszont sokkal szabadabb nyelv ebből a szempontból. Meg persze az emberek kultúrája is egészen más. Az utolsó mondatom pedig azt is elárulja, hogy bizony itt az alkalom egy remek üzletet kötni. Ugyanis szinte bármekkora összeget hajlandó lennék fizetni azért, hogy a mi családi kúriánkba küldesse ki végül a könyvet, persze a megfelelő dokumentációval. Természetesen tudom, hogy az ilyen tárgyaknak alapos eredetiség vizsgálaton kell átesnie, és ez mennyi papírmunkával jár, illetve, hogy mennyire komolyan veszik a megfelelő adás-vételi nyilatkozatokat ilyen esetekben. Sosem árt a magad védelmében sem, ha bizonyítani tudod az értékeid eredetét, és jogos birtoklását. Így ez nem egyszerűen fizetek, és viszem a könyvet típusú üzlet. Azonban jelenleg csak ez az üzlet érdekel.
Ha tudnám, hogy a fiatal, szinte gyermeklány milyen mélységesen elítélte az unokatestvérét... de nem tudom, nem tudhatom, hiszen a fiam nem mondott neveket, csak annyit, hogy már az auroroknál is volt és egyszerűbb lenne elmondanom az apjának a teljes nevét és hogy hol találhatja. Utóbbit ugyan én sem tudom jelenleg, de a vezetéknevét sem kívánom megosztani. Nem azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy az apja milyen szabados életet élt mindig is, nem azért, mert azt feltételezem, hogy úgy se kellene neki. Pont az ellenkezője miatt, azért, mert azelőtt elköszöntem Vendeltől, mielőtt megtudhatta volna, hogy várandós vagyok és soha nem is szóltam arról, hogy apa lett. Meg akartam tartani magamnak, csak magamnak, hogy meggyógyítsa a végtelen magányt, ami a remeteléttől kísértett és amit tudtam, hogy az apja csak időlegesen enyhített volna, még ha velem is marad. Viszont a fiam... ő lehet, hogy örökölte az Időtlenek áldását és soha nem kell elveszítenem. Ő az első gyermekem négyszáz év alatt és a szívem szakadna meg, ha tévednék és végig kéne néznem, ahogy a teste évtizedeken belül hanyatlik el. Lézengenek vásárlók, de mivel év közben járunk így nincsen különösebben tömeg, ami az új Roxforti évre készülne a vastag mágikus olvasmányokkal. Tökéletes alkalom arra, hogy ténylegesen azt csábítsam ide, akivel beszélni akarok. Ettől függetlenül természetesen eladtam már egyetsmást, így a főnökömnek sem lehet panasza erre a kezdeményezésre. Amikor egy fiatal, szőke nő lép elém, aki pont arról a könyvről kérdez, amit a von Rosenbergek miatt helyeztem a plakátra, egy kedves mosollyal emelem fel a tekintetem a vásárlói könyvről, amibe éppen neveket, évszámokat, kötet címeket vezettem be. Ritkaságokkal, kész műkincsekkel is kereskedünk, amiket jó, ha nyomon tudunk követni, ha esetleg egy gyűjtő érdeklődne utánuk és fel akarná kutatni, tehát mindenkinek elkérem a nevét, akivel megkötök egy üzletet. - Jó napot kisasszony. Ugyan volt rá érdeklődő, de nem lett értékesítve, így szerencsés időben érkeztél. - válaszolom kedvesen, ugyan mellőzve a magázódást, ugyanis az angol nyelvben igen életidegen és szokatlan forma, még ha más nyelvben, amit beszélek, idegenek között használatos lenne. - Azt a ritkaságot nem tartom elöl, remélem megérted, hiszen első kiadásról van szó. - folytatom, szóval tartva, miközben lerakom a könyvet a kezemből és a pennát, de nem csukom be, hiszen meg akarom várni, hogy a tinta kellően megszáradjon. Ugyan Vendelt vélhetően húsz év távlatából is felismerném, az, hogy egy unokahúgát első szempillantásra beazonosítsak igen csak kétes feladat lehet. Azt pedig, hogy mennyire könnyű valakinek más néven bemutatkoznia, én mindenkinél jobban ismerhetem. Ugyan az életemben hajlamos voltam egyszerűen nem bemutatkozni, ahelyett, hogy álnevekkel álltam volna elő, ám mióta a fiam által visszakerültem a társadalom vérkeringésébe a Freya nevet viselem, de előtte lényegében nem "léteztem". Így nyilvánvalóan nem bízom a véletlenre, hogy jó emberrel kezdem-e Vendelre terelni a beszélgetést. Előveszem az említett könyvet a pult alól, amihez kívülről nem lehet benyúlni és vélhetően még bűbáj is őrzi az értékesebbnek ítélt darabokat. Valójában ez nem "annyira" értékes, de egy von Rosenbergnek szentimentális értéke lehet és mivel Vendel rokonát akartak idecsábítani, nyilván el volt rakva biztonságban a többi értékesebb közé. Ahogy átnyújtom neki, hogy pillantson bele, szándékosan úgy fogom a könyvet, hogy a kezeinknek össze kelljen érnie, amikor átveszi, hogy a képességeimmel teljes mértékben biztos lehessek abban, hogy Petra áll előttem, Petra von Rosenberg és nem más.
// Örök élet III.: "Érzékeny az örökletes dolgokra, rokoni szálakra. Meg tudja két emberről határozni, hogy rokonok-e és ha igen milyen fokon. " //
Már hetek teltek el azóta, hogy egy srác próbált információkat szerezni az akadémia könyvtárában. Eleinte csak egy kadétnak néztem a sok közül. Kezdetben elég sok jelentkező volt, bár roham léptekben estek is ki a nem megfelelő jelöltek. Aurornak lenni nem olyan egyszerű, és menő dolog, ahogy a sok idealista naiv kölyök hiszi a Roxforti alapképzésen. Persze néhány éve még én is egy voltam közülük, amikor beadtam a jelentkezésem az egyetemre. Még fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozok ezzel. Mégis elvégeztem a képzést. Azonban sokan nem, mert időközben rájöttek, hogy ez túl sok, és más, és mégsem nekik való. Most az akadémiával is nagyjából ez a helyzet. Sok naiv jelentkező, de kevesen lesznek a végén, akik jelvényt és beosztást is kapnak. Annak a fiúnak viszont ott a könyvtárban nem is kellett volna ott lennie. Miattam már nem is mehet vissza. Nem igazán sikerült jól az első találkozásunk, fogalmazzunk így. Nem tudom, hogy lesz-e következő alkalom valaha, de magamban remélem, hogy nem. Valamiért, egy nyugtalanító érzés miatt mégis időről időre eszembe jut. Az az elszántság az arcán, ahogy egy Vendel nevű német apát keres. Pont itt. Én pedig sosem hittem igazán a véletlenekben. Csak remélem, hogy a megérzéseim csalnak vele kapcsolatban. Ha meg is találja az apját, remélem, hogy nem az az ember, akire gondolok. Noha, én azt se nagyon értem, hogy miért keresi egyáltalán? Nem kellett neki csecsemőként, valószínűleg most sem fog. Bár tény, hogy az én helyzetem, és családi körülményeim egészen mások, mint az övé. Talán ezért sem érthetem meg ezt. Most viszont félre teszem ezt az egész problémát. Egyszerűen csak az Abszol úton sétálgatva élvezem a szabad napom. Na meg talán nem is olyan véletlen, hogy a Czikornyai és Patza könyvesbolthoz visz az utam. Néhány napja ugyanis a kezembe került egy szórólap, ami egy második világháborús könyvritkaságot hirdet. Mivel a családunk eléggé érintett volt azokban a zavaros történelmi időkben, így természetesen felkeltette az érdeklődésem. Annál is inkább, mert a családunk címere és neve is felbukkan benne. Így mindenképpen meg kell szereznem magamnak, kerül amibe kerül. Szerencsére vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy ne érdekeljen az ára. Így belépve a híres üzletbe a lábaim szinte rögtön a régiségkereskedő pultjához visznek. Ahol természetesen a könyvet keresem a tekintetemmel, noha azért egy-egy ritkább tárgyon is megakad a szemem. Azonban amikor megjelenik antikvitásokat áruló hölgy is, egy barátságos mosollyal nézek fel rá. - Jó napot! A könyv a plakátjukról meg van még? Esetleg vethetnék rá egy pillantást? - teszem fel a kérdésem, ami tulajdonképpen idáig hozott, és pillantok várakozóan, bár nem türelmetlenül a nőre. Remélem, hogy nem késtem el, és szerencsém lesz. Talán persze még egyebet is vásárolhatok. Majd meglátjuk, mit tud számomra mutatni az antikváriusnő.
Hetekig tartott, míg a fiam elém állt és elmondta, hogy a kezébe vette az irányítást és nem fog megállni addig, ameddig rá nem jön, hogy ki az apja. Az évek során nagyon kevés információt osztottam meg vele, de így is többet, mint amennyit szerettem volna, hiszen meg akartam magamnak tartani örökre, hogy enyhítse az évszázados magányomat. Az emberek pusztító háborúi miatt és a sok elveszített szerettem miatt még mindig jobb választásnak tűnt remeteként élni, mint újra és újra végignézni, ahogy a sötét történelem megismétli önmagát. És még is elengedtem, amikor megmutatkozott az varázsereje, hogy a Drumstrangban megtanulja használni a pálcamágiát, és még is visszatértem az emberek közé, követve őt, amikor még távolabbra húzta a szíve, a Roxfort egyetemi szakára. Az egyetlen út, amin elindulhatott a név, Vendel, ami ugyan német eredetű, de egyebet nem árultam el az apjáról soha. Egy férfi, akivel összehozott a sors és megajándékozott a fiammal, a szerepének itt vége is volt. Viszont minél idősebb, annál több eszköz kerül a kezébe arra, hogy jó nyomon járjon és az, hogy éppen az Aurorok könyvtárába tévedt be túlságosan nagy egybeesés, amit nem hagyhatok szó nélkül. Persze arról mit sem tudok, hogy éppen az unokanővérével hozta össze a sors és milyen kellemetlen volt a találkozás, csak azt vágta a fejemhez, hogy ugyan a segítő, akivel találkozott keresztbe tett neki és nem térhet többet vissza oda kutatni a levéltárba, de nem fogja feladni. Előbb kell megtalálnom Vendelt, mint ahogy a fiam tenné, hogy pontosan tudjam hogyan tartsam őket távol egymástól. Ha megtudja, hogy szándékosan hallgattam el az apja elől, hogy esélyt sem adtam annak, hogy apával nőjön fel... Hiába az én fiam, hiába remélem, hogy örökli az Időtlenek adományát, most éppen olyan fiatal és meggondolatlan lehet, mint akármilyen fiatal halandó. A Czikornyai és Patza az Abszol út leghíresebb könyvesboltja, így az, hogy kapcsolatot alakítok ki velük a Langdon Régiségkereskedés nevében éppen eléggé jövedelmezőnek hat szakmailag, hogy a főnököm ne kérdőjelezze meg a szándékaimat. Az eseményt már jó ideje meghírdették, a könyvesboltban kialakított kis részben egy hosszú hétvégére az antikvitásaimat fogom közszemlére tenni és persze értékesíteni, amik között akadnak igazán értékes darabok is, a hírdetés plakátján egyenesen olyan ritkasággal, ami idecsábíthatja Petra von Rosemberget, a lányt, aki a kulcsa lehet a gyermekem apjának megtalálásában. Ha tudnám, hogy éppen vele hozta a sors össze a fiamat... akkor talán még hamarabb közbeléptem volna, de így legalább megfontoltan terveztem el, hogy hogyan csábítsam ide, vagy miként keressem fel Londonban, ha a könyvritkaság nem kelti fel az érdeklődését és nem jön el érte.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
- Az egy kiváló ágazat. Az elemi mágiával vegyítve igen hatékony dolgokat lehet vele létre hozni. - a hangomban és az arcomon elismerés van ezzel kapcsolatban. Nem gondolom, hogy ezért cserébe most és azonnal akkor tennie is kéne bármit és a lekötelezettem és tartozik. Félre értés ne essék, ennyire azért -gondolom magamról-, tisztelem a nőket... Nyilván hozzá tartozik, hogy jó benyomást tegyek rá, de nem jött szóba közöttünk sem az, hogy "gyakran jársz ide?" sem az hogy "figyu add már meg a számod". Ezeket őszintén szólva szándékosan kerülöm is. Ha nem találkozunk össze újra akkor így jártunk, való igaz, hogy egyáltalán nem érvágás az összeg. Ennyit egy félre sikerült vacsorára is kiad az ember. Szóval kifizetem a könyveit, a megjegyzésére miszerint kereső férfi vagyok, csak szembe nézek vele és elvigyorodom. - Ugye tudod, hogy egy idősek vagyunk valószínűleg. - aztán ő kimegy, én pedig lerendezem a pultnál ülő nővel a saját részem, majd távozok én is. - Részemről az öröm Hestia Lascaris. - ha már így a teljes nevekkel dobálózunk akkor felveszem a stílusát. - Bármi megtörténhet. Ha majd látok hullócsillagot a vitorlásról, gondolok rád. - és ezzel lényegében egy utolsó mosoly egy intés még, és egyszerűen elsétálok zsebre dugott kézzel a dogomra. Az Abszolúton elég nagy a tömeg, úgyhogy nagyon hamar el is keveredek benne, hiába vagyok magas.
Elég veszélyes sráccal hozott összes a sors, mert az alkímia sem egy veszélytelen dolog, de a méregkeverés… az már egészen más téma. Biztos, ami biztos, jobb lesz vigyáznom vele. Mondjuk, a mérgektől sem kell annyira félnem, mint mondjuk egy átlagembernek, de jobb félni, mint megijedni. - Én a látványmágiába kóstoltam bele ez alatt a három év alatt. Az idéző mágia lett a szívem csücske. – kezdek el mesélni neki arról, hogy mi is az én kis-szakom. Igaz nem vagyok az a kimondott illúziómágus, de azért az élőlényidézés egy olyan tantárgy, amiről semmi esetre sem mondanék le. Ha már tudok elementálokat és gólemeket idézni, akkor ne zárjam ki már a többi lehetőséget sem. - Oh! Így már minden világos. Azt hiszem, egy kicsit félreértettelek. – kapom a kezem a fejemhez, ahogyan egy enyhe visszafojtott kuncogást engedek meg magamnak. - Köszönöm szépen. Én is remélem. – biccentek határozottan a jókívánságára, majd a pénztárhoz lépek. A kedveskedését hirtelen nem tudom hova tenni. A büszkeségem nem akarja neki hagyni, hogy ilyesmit tegyen, mert ez nagyjából szembe megy minden feminista nézetemmel… de megbántani sem szeretném. Talán, ha elfogadom az ajánlatát, akkor azzal elérhetem, hogy később közelebb engedjen magához. Félreértés ne essék, nincsenek vele nagy terveim, de nem szeretném elvetni a lehetőségeket sem. Kedves srácnak tűnik, valamint okosnak és talpraesettnek. Jó lenne megtudni, hogy mennyi ebből az igaz, s mennyi a cukormáz, amit elad magából. - Erre igazán nincs semmi szükség… de mivel te már egy kereső férfi vagy, azt hiszem neked ez semmiség. Köszönöm ezt is. – mosolyodok el kedvesen, majd megvárom, hogy az eladónő és Nepher elintézzék a dolgokat én pedig elrakom a könyveket a táskámba. Ezután elindulok a kijárat felé, de őt még megvárom a bolt előtt. Nem akartam jelentősebb köszönés nélkül eltűnni. - Örülök, hogy megismerhettelek, Nepher Shaw. Remélem még találkozunk a közel jövőben.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Nem kell mindenki másnak megfelelni, elég annak akitől a megélhetésed függ. Nyilván ezt sem minden áron. Hiszen van az a szint amikor az embernek annyira elege van a feletteséből, megbízójából, hogy inkább vissza mondja az egészet. De szerencsére elég talpra esett gyereknek tartom magamat, hogy az ilyen helyzetekben is megálljam a helyemet. - Méregkeverő. - mondom közben persze büszkén csillognak a szemeim, de nem kezdem ecsetelni neki meg letámadni szakmai blablával. Hiszen, nem arra volt kíváncsi. Hát igen. Hiányzik is rendesen az eredeti szakom... Eredetileg Méregkeverőnek és Bestiaszakról csipegetve akartam össze rakni az életemet, de hát ez van. Örülök, hogy az eszem miatt ennyire gyorsan tudtam alkalmazkodni mindenhez, amit ez a nyomorult valaha csinált. - Mármint nem az amelyiken kísérleteznek, hanem aki kísérleteket végez, hogy segítse a munkáját az auroroknak egy egy nyomozás során. - egészítem ki elnevetve magam nem túl harsányan, mivel mély a hangom így amúgy se tudnék sikítva vihogni. - Remélem megtalálod a számításaidat. - biccentek neki egyet és ezt követően valami történik mert a sor megindul és mi is megindulunk, gondolván egyet egyszerűen előre engedem. - A hölgy könyveit én fizetem. - jelentek ki csak ennyit és a pultnál ülő boszorkány várja, hogy Hestia előre lépjen és lerakja a könyveket, hogy le tudja számolni. Én addig megtámaszkodom a pult szélén és elő szedem a pénzem.
Egészen nehéz lehet az alkimisták élete, legalábbis folyamatosan versenyképesnek lenni iszonyúan hangzik. Ez igazából azt jelenti az én értelmezésemben, hogy mindig másoknak kell megfelelned, nem pedig magadnak. Számomra például egy ilyen életmód esélytelen lenne. Csak annyira érdekel mások véleménye, amennyire a büszkeségem engedi. Persze az önképzésre majd nekem is szükségem lesz, de teljesen más dolgok miatt. A saját és mások életének biztonsága érdekében jó, ha tudok bánni az elemekkel. Mondjuk a sebezhetetlenségem miatt sok esetben elkényelmesedem, de ez semmi esetre sem jó felfogás. Egyrészt nem kellene lebuknom mások előtt, másrészt csak be kell jönnie a képbe egy kis réznek és már vége is a természetfeletti védelemnek. Onnantól kezdve csak a pálcámra számíthatok. - Te neked mi az a másik vonal, amihez értesz? – érdeklődök továbbra is, hiszen rendkívül érdekel a srác és a szakmája is. Nem akarom adni a könnyen kaphatót, de ez elég nehéz lesz, bevallom. - Igen, az vigasztal, hogy talán semmi sem jelenthető ki teljesen haszontalannak. – válaszolok a vigasztalására, a következő mondatára azonban kikerekednek a szemeim. - Laborpatkány? – kérdezek vissza a biztonság kedvéért, mert nem százszázalék, hogy jól hallottam. Az első kérdésem az lenne, hogy megéri-e a pénz, ha az életét kell kockáztatnia… de aztán rájövök, hogy mágikus katasztrófaelhárítóként én is éppen ezt fogom csinálni. Igaz nem egy boncasztalon vagy egy laboratóriumban, de gondolom ilyen egy alkimista élete. A tudomány örök rabszolgája marad. - Inkább úgy mondanám, hogy a suliban elsajátítható tudás kitűnő alap lesz ahhoz, hogy a terepen is elkezdhessek majd fejlődni. Mármint itt azért mégiscsak olyanoktól tanulok, akik az adott tantárgyak nagymesterei. Az ő tapasztalataikra is kíváncsi vagyok, s ezekre tudnak majd épülni a sajátjaim. – fejtem ki neki a gondolatmenetemet, de még egy mondattal megerősítem. - Elvégre úgy tartja a mondás, hogy a bolond emberek a saját kárukon tanulnak, az okosak pedig másokén. Szeretném elhinni, hogy az utóbbi csoportba tartozom. – közben a sor is elkezd haladni, egyre közelebb érünk a pénztárhoz. Még azért vannak előttünk, de már jóval kevesebben, mint eddig.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Talán csak egy pillanatra gondolkozom el, de leginkább csak hogy összegezzem. - Hogy versenyképes vagy-e. Gyakorlatban, elméletben egyaránt. Úgyhogy fontos a folyamatos önfejlesztés. - adok választ, de lényegében nem mondtam újat. Igazából nagyjából mindenhol ezt várják. - Nyilván van egy kisinas időszak amikor nevesebb alkimisták keze alá dolgozik az ember, egyedül vagy csapatban. De szerintem akkor vagy nyerő helyzetben és tudsz "saját lábon megállni" benne, ha az alkímián kívül van egy másik vonal is amihez értesz. - még jó hogy olyan az agyam mint a szivacs. Az öcsém lényegesen tehetségesebb volt alkímiából. Engem tényleg az mentett meg, hogy máshoz is értek így tudtam ötvözni a kettőt. Látom a lelkesedését és ezt eszemben sincs elrontani. Régebben élveztem amikor a szavaimon csüngtek. Ez a suli óta azért lényegesen megcsappant. Mondhatni megsemmisült. Hiszen jobb ha annyira nem hívom fel magamra figyelmet. Azért amikor neki áll panaszkodni egy kicsit szemtelenül megmosolygom. - Gondolj arra, hogy azt a rengeteg felesleges dolgot, csak a vizsgákig kell tudnod, utána elfelejtheted. Ha pedig mégis valaha szükséged lesz rá, legalább csak fel kell idézned, nem előröl kezdened. - tudom hogy ez nem a legjobb érv, de talán segít valamit. - Aurorokkal dolgozom össze mint laborpatkány. - modom vidoran egy biccentéssel. Igaz, hogy csak egy eset volt, ahol ez konkrétan megtörtént, de erről senkinek nem kell tudnia. Nem gondolom, hogy hosszú ismertség lesz. Azoktól amúgy is kénytelen vagyok távol tartani magamat. Arra azért nem érzem késznek magamat, hogy teljességgel új életet kezdjek a testvérem bőrében. Főleg, hogy kötelezettséget érzek a Testvériség iránt is. Füttyentek egyet halkan. - Wao! Nemes gondolatok. Ezek szerint úgy vagy vele, a suliban többet tanulhatsz meg mint magadtól? - mivel én közöltem hogy otthagytam, ebből vonhat le elhamarkodott következtetéseket is, de sebaj. Nem vagyok legilimentor, azok azért elég ritkák még mindig, hogy ilyen miatt aggódjak, másfelől erre valók a mentális védelmet erősítő bűbájok. Így én nyugodt szívvel vetkőztetem szemmel miközben csevegünk. Persze nem feltűnően, de mégis.
Nagyon örülök, hogy egy alkimistával hozott össze a sors. Mindig is szerettem volna egy hasonló barátot vagy legalább egy ismerőst. Hasznos lehet, amikor éppen gondokba ütközök a réz miatt. - Mi kell ahhoz, hogy valaki el tudjon helyezkedni az alkímia világában? Mi tesz valakit jó alkimistává? – teszem fel izgatottan a kérdést, s ez látszik is, hiszen továbbra is széles a mosolyom. Nagyon sok érdekes szak van az egyetemen, szinte alig lehet közülük választani. Legszívesebben mindegyiket elvégezném, de ahhoz se elég szorgalmam, se elég intelligenciám. Na, majd talán a következő életben. - Nem az elmélettel van a bajom, hanem sokkal inkább azzal, hogy sok felesleges dolgot is tudnom kell. A gyakorlat mögött álló fontos alapokat könnyen megtanulnom, azok érdekelnek is. Ellenben a sok olyan tudnivaló, amelyeket soha az életben nem fogok használni vagy alkalmazni… mondjuk úgy, hogy kifejezetten idegesítenek. – talán kicsit nyers a véleményem, de legalább minden tekintetben őszinte. Annak viszont rendkívül örülök, hogy attraktívnak tartja a gyakorlatiasságomat. Én pedig azt tartom annak, ha valaki annak tart. Ez talán egoizmus lenne? Áh, dehogy. Inkább magabiztosság. - A levendula teáról tudtam, de a menta tea előnyeiről még nem hallottam. Mindenképpen kipróbálom. Minden segítségre szükségem lesz. – nevetem el magam, persze nem a harsány módon, sokkal inkább olyan… félvisszafogottan. Nem szeretném beégetni magam a férfi előtt. - Jobb ajánlatot? Tehát akkor te már dolgozol? És mit? – ezernyi munkakörnyezetben tudnám elképzelni Nephert. Valahogyan minden jól áll neki. Viszont… nem éppen beszélgetés közben kellene ábrándoznom róla. Ez kifejezetten kínos, főleg ha mondjuk egy legilimentorral van dolgom. - Mindenképpen mesterszak. Nem bírnám elviselni, ha a munkám során valaki többet tudna az elemi mágiáról, mint én. Valamint nem szeretnék felkészületlenül életeket menteni. – mert talán egyszer én is olyan lehetek, mint azok az aurorok, akik megmentettek engem és a testvéreimet. Természetesen én teljesen más terepen fogok dolgozni, de a szándék és a cél ugyanaz lesz.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
- Az egyetemi oktatás óta kapott némi hírnevet, de való igaz, hogy nincs sok belőlünk. És még kevesebb aki sikeresen el is tud helyezkedni a szakmában. - ezzel voltaképp úgy veszem, hogy választ adtam arra a kérdésre, hogy alkimista vagyok-e. Könnyed dolgokról beszélgetünk, közben azt próbálom felmérni, hogy Hestia vajon mennyire lehet "spontán". Egy kicsit elkalandoznak a gondolataim. - A gyakorlatiasság kifejezetten attraktív adottság. De néha sajnos mindenkinek szüksége van az elméletre... - hagyom jóvá aztán némi megnyugtatást is közbe tűzök - Tuti menni fog. Menta vagy levendula tea segíthet előtte. - a következő kérdésre bevallom számítottam. Muszáj is, másképp nem tudnék elég könnyeden vagy elég természetesen válaszolni. - Hollóhátas voltam. Idén végeztem volna mint te, de tavaly otthagytam. - vonok vállat szórakozottan - Jobb ajánlatot kaptam a felnőttek világában. - osztom meg vele cinkos mosollyal. - Neked mi a terv? Mesterszak, vagy anélkül pályázol meg valamilyen szakmádba vágó melót?
Nepher válasza a megjegyzésemre kifejezetten logikusnak bizonyul a számomra. Valószínűleg én is ilyen bunkó és kegyetlen lennék, ha a vizsgáim sikeressége múlna azon, hogy enyémek legyenek az utolsó példányok a legjobb könyvekből. Minden bizonnyal a mesterszak vizsgánál nekem is majd ritkább, nehezebben beszerezhető tankönyvekre lesz majd szükségem, szóval ki tudja? Talán éppen a két évvel későbbi énemet láthatom viszont a körülöttünk tolakodó tömegekben. - Alkimista vagy? Ez elképesztő! Nem egy gyakori dolog, még a varázslóvilágban sem. – vonom le a következtetésemet, bár az is lehet, hogy csak egy ritka könyvgyűjtő vagy egy stréber. Mindenestre én annak örülnék a legjobban, ha tényleg egy alkímiával foglalkozó egyén lenne, mert rendkívül menőnek tartom őket. Ha nem elemista lennék, akkor szinte biztos, hogy az átváltoztatástannal kezdenék valamit. A harmadik kedvenc tantárgyam volt még az egyetem előtt. - Oh… micsoda szemfüles vagy. Igen, éppen most készülök az elemista záróvizsgáimra. – bár meglepődök az észrevételén, azért nem akkora dolog lenézni a kezemben lévő könyvek címeit. Persze eddig már nem jut el az agyam, igyekszem azonnal válaszolni a következő kérdésére. - Ami azt illeti… igen. Nagyon. Sajnos rám kifejezetten jellemző a vizsgapara. Főleg, ha elméleti anyagok számonkéréséről van szó. – mert hát azért egy gyakorlati vizsgától nem félnék ennyire. Azokat ki szoktam rázni a kisujjamból. Kíváncsi leszek, hogy mesterszakon is ennyire fog-e menni minden. - Te is a Roxfortba jártál? Milyen ház tagja voltál? Én Griffendéles vagyok. – teszem fel az újabb tolakodó kérdésemet, de nem úgy tűnik, mintha zavarná őt. Egyre inkább kezdem megkedvelni.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
A magasságra vonatkozó megjegyzését csak azért nem reagálom le, mert számomra ez egy túl gyakran hallott reakció és nem kívánok erre különösebben szót fordítani. Egyszeű srác vagyok, nem tartom lényegesnek, de azért egy mosolyt kapott rá. - Végül is egy zsúfolt könyvesboltban vagyunk, ahol mindenki az utolsó vizsgáira készül. Annyira nem meglepő, hogy harc folyik a ritkább hasznosabb könyvekért. - mondom kedélyesen. Úgy érzem a szociális igényemet nem tudom vissza fogni, hiába volt a testvérem egy befordult pöcs. Azt a lányt se vette észre aki évekig bele volt zúgva... Egyszerre vagyok rá dühös és csalódott benne. Addig jó ameddig nincs itt és nem is kerül elő! Addig nem tud a levesembe köpni. Eddig igyekeztem mindenben felvenni a stílusát, de úgy döntöttem az öcsinek ideje jellemfejlődni szép fokozatosan- másképp hosszú távon meg fogok őrülni. - Én épp egy alkimista gyűjteményt vadásztam a munkámhoz. Megrendelésre kértem, mert már évek óta nem volt nekik. - adok egészen készséges választ. Aztán a könyvekre bökök - Ahogy látom te most zárod az alapszakot. - a tekintetemben van valami különös szikra. Olyan amiből süt hogy így első ránézésre is bejön. - Izgulsz miatta? -
Bevallom kezdetben nagyon aggódtam amiatt, hogy a srác sarkon fordul és elkezd ignorálni. Nem egy olyan diákkal találkoztam már a Roxfortban, akik nem kedvelték ezt a kifejezetten közvetlen stílusomat. Oké, főleg Mardekárosokról van szó, de ők mondjuk egy külön állatfajnak számítanak. Szerencsére most azonban sikerül kikényszerítenem egy bemutatkozást és vele együtt egy kézfogást is. A magasságára való megjegyzésemre nem kapok választ, ám ebből nem csinálok nagy ügyet. Egyszerűen csak felveszem a beszélgetőpartnerem tempóját és stílusát. Kaméleonként lehet a legjobban barátokat szerezni. Én pedig szeretek barátkozni. Amennyiben egy jóképű férfiról van szó, ez a kijelentés pedig hatványozottan érvényes. - Ja, totálisan szívás. – reagálok a kijelentésére, majd pedig csendben végig nézem, ahogyan szó nélkül befurakodik az intim zónámba. Persze, ez egy ilyen helyzetben teljesen normális, de azért előfordulat, hogy egy kicsit elvörösödök tőle. Lányos zavaromban félrepillantok, s csak azután nézek vissza rá, amikor már sikeresen felvesszük a korábbi elhelyezkedésünket. - Semmi baj. – csak mikor válaszolok, akkor érzem igazán, hogy visszatérek a gondolatok síkjáról a valóságba. - Nem jellemző az emberekre, hogy figyeljenek egymásra. Mindenki sietni akar és emiatt képes bárkin és bármin átgázolni. – reagálom le a helyzetet, majd megpróbálok felvetni egy teljesen más beszélgetőtémát. – És te milyen könyvet fogsz vásárolni? Már… ha nem gond, hogy kíváncsiskodom. – udvariasságba burkolt udvariatlanság. Teljes mértékben rám jellemző. Mindig először megszólalok, s csak azután kezdek gondolkodni. Aztán persze félúton rájövök, hogy olyan dolgokra terelem a beszélgetést, amelyekhez semmi közöm. Remélem azért nem tart majd túl tolakodónak. Félek, hogy előbb utóbb túl fogok lépni valamilyen határt és onnan már nem lesz visszaút.
