2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elmúlt két évben, egészen pontosan a 2000-es Milleniumi ünneplés óta, ami káoszba fulladt, exponenciálisan nőtt azoknak a száma, akik állandó ispotályi ellátásra szorulnak. A Testvériségben és lassan az alvilágban terjedő különleges Rúnapisztollyal lelőtt áldozatok talán visszafordíthatatlan átokkal generált kómába kerültek. Az elején egyszerűen az intenzív osztályon helyezték el a sérülteket és tettek meg mindent azért, hogy a testüket megfelelően ellássák, ám idővel ez lehetetlenné vált. Egy egész szárnyat kellett a Szent Mungóban erre áldozni és természetesen rengeteg medimágus munkáját. A szárnyban javarészt 4-6 fős szobákban fekszenek az elesett aurorok és tűzkeresztbe került áldozatok, testükön már vajmi kevés jelével a pisztolylövésnek, ám még se térnek magukhoz, senki se tette. Lehet igényelni privát szobákat, amik természetesen felárasak, így csak a tehetősebbek tehetik meg, hogy kettesben maradjanak a szerettükkel, ahogy minden más osztályon is. A látogatás ideje igen barátságos - főként azért, mert jellemzően mindig van bent egy vagy éppen több auror a kómába esett társa mellett, így hát a biztonságra nem kell ügyelni. Minden nap reggel nyolctól este nyolcig érkezhetnek a családtagok és a barátok, de egy személyhez csupán két ember mehet be egyszerre, hiszen attól függetlenül, hogy az osztályon a betegek panaszkodni nem fognak, még is csak egy ispotályról beszélünk.
Ezer és egyszer voltam bent, reménykedni, hogy felébred, beszélni hozzá, énekelni neki, gitározni, valamivel elérni, hogy magához térjen, de egyetlen egyszer se képzeltem el, hogy így fog ez megtörténni. Most csak magam vagyok, abból merítettem erőt, hogy meséltem neki mindenről, ami történt velem és újra meg újra. Mikor először megmozdul azonnal felugrok az ágya mellől, aztán fájdalmasan elkezd rázkódni a teste és ekkor már gyógyítóért sikoltok. Azonnal kitessékelnek, ami eléggé rosszul érint, hiszen fogalmam sincs, hogy ez az egész egy jó vagy egy rossz jel, egyáltalán nem vagyok gyógyító és nem magyarázhatnak meg semmit, hiszen dolguk van. A folyosón várakozok, ujjaimat tördelve, és csak hosszú idő után szólnak, hogy már bemehetek és magához tért. Egy egész hegyomlás szalad le a szívemről, mert Cody nekem rengeteget jelent, imádom a közös búgócsigázást, a dalírásokat, mindent... Persze ez én vagyok, aki elképesztően tud kötődni az emberekhez, és most még is van egy titkom, amiben csak Dane-re számíthattam, és ő pedig súlyos sérülésekkel tűnt el és azóta se adott életjelet. Én pedig itt vagyok egy babával a pocakomban, az apja - legalább is akit az apjának sejtek - egyáltalán nem akarja, inkább megölné a magzatot, akivel meg megbeszélném ezt az egészet kómában. Legalább is volt eddig. - Cody? Tényleg... tényleg ébren vagy? - kérdezem, mikor benyitok az ajtón, aztán ha felém fordul már semmi sem állíthat meg, hogy rávessem magam és megöleljem. Mondjuk, ez nem a legátgondoltabb cselekedet azok után, hogy a fiú több, mint egy hónapig feküdt a kórházi ágyon, de a jószándék vezérel és nem az, hogy összetörjem. Megölelgetem, a boldogság szétárad a testemben, aztán az ágya mellé húzva egy széket leülök és pálcát ragadok, hogy a kórtermet illúziókkal minél kellemesebbé változtassam neki. Pillanatok alatt idézek virágokat, képeket a falra, kellemes illatokat az orrba, húzom el a függönyt, hogy egy kis fény jöjjön be, stb. - Annyira aggódtam, és nem csak én, hogy vagy? Több, mint egy hónapig aludtál...! - bukik ki belőlem, de legalább az nem, hogy ezután azzal is lesokkoljam, hogy azóta mennyi minden történt a világgal és persze velem.
Egy bő hónap telt el a Millennium óta. Február 6.-a van, délután kettő óra. A szokásos vizitek hajnalban hatkor, majd a délelőtti váltásnál nyolckor lezajlanak, az ebédet minden nap fél tizenkettőkor osztották ki rendszeresen. A délutáni vizit még odébb van, délután négy órakor, este hat órakor pedig az éjszakai váltás. A napok telnek, a napok múlnak. A golyó ütötte sebbel azonnal műtöttek, vért pótoltak, infúzióra kötöttek és mindenféle stimuláló varázslattal, bájitallal, gyógyfőzettel igyekeztek magamhoz téríteni. Ám sikertelenül. Azóta egy különös álomtalan létbe süppedtem, amikor semmiről nem tudsz, semmi sem fáj, sem a múlt, sem a jelen, sem a fizikai test regenerálódása. Úgy nevezik kóma. Egy hónap, hat napja infúzióra kötve élek, és a légzésemet is mesterségesen tartják fenn. És ki tudja... talán még katétert is kaptam... Fekszem és semmiről sem tudok. A világ pedig máris elrohan mellettem!
A Roxfort igazgatója, és néhány tanár, főképp a házvezetők, az összes érintettet végig járták, akik a millenniumon történtek miatt kimaradoztak az iskolából. Egy alkalommal McGalagony professzor asszonnyal tartott Gina is, aki nem mellékesen megfogadta, hogy, ha felébredek, soha többé nem gyújt rá! Egy alkalommal elő fordult nálam Mira is. Bár rég nem beszéltünk már, az élet kicsit másfelé sodorta minket, most mégis tiszteletét tette. Nox is megfordult itt, bár róla a kevesebbnél is kevesebben tudnak. Az üvegházas gyakorlatokról egy két, jobb ismerősöm, a Varjúból Louis és Courteney, talán Emma... Ivor... És igazából nagyjából ennyi... Aki valójában lényeges és kiemelendő mindenki közül, az Jade. Hiszen egyetlen másiknak sem tartoztam ígérettel.
Délután kettő. Én pedig mintha megérezném a létezésem. Hirtelen jön és bár nem teljes, az ujjaim ökölbe húzódnak, a légzésem apránként felgyorsul, ami miatt a tüdőmbe határozottan fájdalom hasít, hiszen eddig alig pislákoltam, a szívem pedig meglódul. Még nincs minden össze hangolva, így kellően kaotikus. Tökéletesen kiszáradva érzem magamat és a tudatom csúnya tréfát űz velem, ugyanis vissza idézi a crucio átok emlékét, aminek következtében voltaképp egy kiadós rohamot produkálok... Szemeim előtt fények villódznak és az utolsó emlékeim élménye egyszerre önt el és az az erőtlenségig sorvadt állapot, amibe most így egy bő hónapnyi vegetálás miatt kerültem. Alig fogom fel a környezetemet még. De ez azt a halom nővért aki bevetődött hozzám, mit sem zavarja. Aki meg esetlegesen bent volt nálam, azt jól kizavarják cserébe. Pár percen belül stabilizálják az állapotomat, kiszedik belőlem az alkatrészeket és egy negyed órás vizitet meg vizsgálatot tartanak. Az alatt pont van időm, hogy magamhoz térjek annyira, hogy már felfogjam a külvilágot. Egyetlen erőtlen kérdésem sem ér célba, vagy kapok rá választ, cserébe minden másról magyaráznak meg beszélnek egymás közt... Majd távoznak és a végtelennél is lassabban és gyengébben igyekszem magamat ülő helyzetbe tornászni. És közben egy halom gondolatot rendezni, azt sem mondták meddig voltam kiütve.. Vagy csak nem volt erőm felfogni.. Nem mondták hogy bárki lenne, vagy lett volna nálam látogatóban, így nem számítok épp senkire. Olyan nagyon furán érzem magamat... Még azért szédülök kicsit, de legalább nem igazán fáj semmim... mondjuk tény hogy egy lóadag fájdalomcsillapító löttyöt toltak belém most így rögvest. Fogalmam sincs mit kéne éreznem, vagy épp mit nem... A gyógylötyitől még tompább is vagyok a kelleténél. Fogalmam sincs mikről maradtam le, és az ezzel gerincemen felkúszó aggodalom csak a gyógyszernek köszönhető, hogy nem csap át rögtön pánikba. Cserébe lassan fojtogat és kételyekbe ringat... Ariadnet nem ismertem fel akkor sem mikor bevetődött elém, és most így körül nézve sem látom, tehát nem egy kórterembe raktak minket... A pupilláim tepsi méretűek és bár épp csak felébredtem, kimerültnek érzem... vagyis inkább, szabály szerűen üresnek magamat... És borzasztóan kell hugyoznom... ami a sorvatag izmaim miatt hatványozottan tör rám és késztet arra hogy sürgősen össze szedjem magamat, hogy legalább egy nyomorult kacsát találjak!... Ha most magam alá pisilek... biztos hogy elbőgöm magamat...
Az elmúlt két évben, egészen pontosan a 2000-es Milleniumi ünneplés óta, ami káoszba fulladt, exponenciálisan nőtt azoknak a száma, akik állandó ispotályi ellátásra szorulnak. A Testvériségben és lassan az alvilágban terjedő különleges Rúnapisztollyal lelőtt áldozatok talán visszafordíthatatlan átokkal generált kómába kerültek. Az elején egyszerűen az intenzív osztályon helyezték el a sérülteket és tettek meg mindent azért, hogy a testüket megfelelően ellássák, ám idővel ez lehetetlenné vált. Egy egész szárnyat kellett a Szent Mungóban erre áldozni és természetesen rengeteg medimágus munkáját. A szárnyban javarészt 4-6 fős szobákban fekszenek az elesett aurorok és tűzkeresztbe került áldozatok, testükön már vajmi kevés jelével a pisztolylövésnek, ám még se térnek magukhoz, senki se tette. Lehet igényelni privát szobákat, amik természetesen felárasak, így csak a tehetősebbek tehetik meg, hogy kettesben maradjanak a szerettükkel, ahogy minden más osztályon is. A látogatás ideje igen barátságos - főként azért, mert jellemzően mindig van bent egy vagy éppen több auror a kómába esett társa mellett, így hát a biztonságra nem kell ügyelni. Minden nap reggel nyolctól este nyolcig érkezhetnek a családtagok és a barátok, de egy személyhez csupán két ember mehet be egyszerre, hiszen attól függetlenül, hogy az osztályon a betegek panaszkodni nem fognak, még is csak egy ispotályról beszélünk.
