2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elmúlt két évben, egészen pontosan a 2000-es Milleniumi ünneplés óta, ami káoszba fulladt, exponenciálisan nőtt azoknak a száma, akik állandó ispotályi ellátásra szorulnak. A Testvériségben és lassan az alvilágban terjedő különleges Rúnapisztollyal lelőtt áldozatok talán visszafordíthatatlan átokkal generált kómába kerültek. Az elején egyszerűen az intenzív osztályon helyezték el a sérülteket és tettek meg mindent azért, hogy a testüket megfelelően ellássák, ám idővel ez lehetetlenné vált. Egy egész szárnyat kellett a Szent Mungóban erre áldozni és természetesen rengeteg medimágus munkáját. A szárnyban javarészt 4-6 fős szobákban fekszenek az elesett aurorok és tűzkeresztbe került áldozatok, testükön már vajmi kevés jelével a pisztolylövésnek, ám még se térnek magukhoz, senki se tette. Lehet igényelni privát szobákat, amik természetesen felárasak, így csak a tehetősebbek tehetik meg, hogy kettesben maradjanak a szerettükkel, ahogy minden más osztályon is. A látogatás ideje igen barátságos - főként azért, mert jellemzően mindig van bent egy vagy éppen több auror a kómába esett társa mellett, így hát a biztonságra nem kell ügyelni. Minden nap reggel nyolctól este nyolcig érkezhetnek a családtagok és a barátok, de egy személyhez csupán két ember mehet be egyszerre, hiszen attól függetlenül, hogy az osztályon a betegek panaszkodni nem fognak, még is csak egy ispotályról beszélünk.
A hozzászólást Cody L. Mortimer összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2020-12-16, 11:27-kor.
Szerző
Üzenet
Ronan Idriss
Reveal your secrets
Tárgy: Re: INTENZÍV (4. EMELET) 2020-12-21, 12:36
A kérdésre, hogy mik lehetnek ők, én egyszerűen azt felelném, hogy emberek. Mint a varázshasználók és varázstalanok egyaránt. Mindenhogyan bántaná a fülemet, hogy "mik-ként" vélekedik róluk, és nem kikként. De hála az égnek nem látunk egymás fejébe. És annak érdekében, hogy ez így is maradhasson, talán nem kellene túl feszítenem a húrt. A "veletek. Velük"-re megállom, hogy látványosan az égnek emeljem a tekintetem némi szemrángással, de így se tudom megállni, hogy egy kicsit sokatmondóan oldalt ne pillantsak majd vissza és az arcomra ne kússzon egy.. örömtelen kétkedő mosolyféle néhány pillanatra. És nem kezdek bele kötni, vagy vissza kérdezni, hogy "A házifeladatot mi...?" Értem... - Igen. Szembe. - emelek ki egy talán semmisnek tűnő szócskát egy kicsit fura hangszínnel de aztán kitoldom. - De mint mondtam, akik nem tartoznak Grindelwald köreibe, velük nem lenne szükségszerű szemben állni. - ennél többet nem fogok pörögni ezen, pedig egy kicsit olyan, mintha még mindig nem ment volna át neki ez. - Senki nem azt kérdőjelezte meg, hogy nem törvényesen van a posztján a Mágiaügyi Miniszter. - egy kissé ismét kétkedve nézek rá a végére, de nem mondom ki amit gondolok mert ha most beközlök valami nem túl kedves kritikát a drága Miniszterére, akkor lehet rám borítja az asztalt. - Miért, szerinted mivel állunk szembe? Honnan tudod, hogy miért harcolsz és, hogy az a jó? - nagyon ügyelek, hogy a hangomból, ne az érződjön, hogy telibe megkérdezem és le is írom rögtön. Sokkal inkább érezheti, hogy egyszerűen kíváncsi vagyok ő mit érez, és hogyan éli meg és miért? - Ha már hajlandó voltál végig hallgatni.. - nem fejezem be, de kezemmel egy amolyan felfordított tenyeres mozdulatot teszek, hogy "tálalhat" ő miként látja a világot. Az utolsóra aztért kicsit össze szalad a szemöldököm és egy fokkal szigorúbban nézek rá. - Shanna... Ezt most minden rossz nélkül, de.. 1. Ezt az üzenetet mikor és ki fogja eljuttatni azokhoz, akik most nem érzik, hogy a rendszer mellettük állna? Még ha feltételekkel is, de mellettük lenne. - hagyok egy nagyon rövid szünetet és igyekszem higgadt maradni, holott eléggé felcsesz mélyen belül, hogy neki is ez a struccpolitika megfelel. És észre sem veszi, hogy amit közvetít, lényegében pont erre céloztam a kiselőadásom közben.. - 2. Ha mindenki vissza térne a régi életéhez.. Akkor meg a változásra vágyók "hangja" nem jutna el soha a Minisztériumhoz. - és való igaz, hogy "Judera" nem válaszoltam, de egy csomó minden merült fel, hála annak, hogy elpofáztam a dolgokat, de ha akar úgy is vissza kérdez rá.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Bólintok a számra, bár nekem még ez a hat is elképesztőnek tűnik. Mik lehetnek ők? Olyanok, mint a mugliszületésű boszorkányok, csak másfajta mágiával születtek? Mint a legilimentor, akinek beúsznak a gondolatok a tudatába néha még akaratlanul is, csak… más? Ők pont, hogy kizárni tudják, oklumentorok? Érzem, hogy a szándéka nem feltétlenül az, hogy agresszívan az arcomba tolja a Testvériség propagandáját, mégis a módja, ahogy hosszú történelem órába kezd minden egyes mondattal tovább feszíti a húrt. Azt kedvelem, ha az emberek között párbeszéd alakul ki, nem azt, ha egy hosszú előadást kell végig ülnöm némán, mintha újra a szemem előtt peregne az a film a Royal Albert Hall-ban. Az volt az első alkalom, hogy kiszúrtuk a Halál Ereklyéinek a jelét a Testvériség tagjain és hogy ilyen agresszívan és merészen tolták az arcunkba az egészet - úgy hogy számtalan auror volt jelen. És az volt az a nap, amikor Vanessa tőlük hozzánk került, de ez egy másik történet. Nem tör elő belőlem az a düh, ami legutóbbi alkalomnál a folyosón, nem emelem fel a hangomat se, de látszik rajtam, hogy nem tetszik, amit mond és nem igazán tud meggyőzni arról se, hogy Fionn lépései helyesek voltak, nem hogy arról, hogy a Testvériségnek van létjogosultsága. Még szerencse, hogy Grindelwaldot nem kezdi el mentegetni, mert valószínűleg akkor állnék fel és hagynám faképnél szó nélkül. - Ismerem a történetet, lehet, hogy még nem végeztem a mesterszakon, de ez nem jelenti, hogy nem csináltam meg a házifeladatot vagy nem szolgálok aktívan, miután többször is szembe találkoztam veletek. Velük. - javítom ki magamat, de nem olyan lágyan, mint ahogy a lányról kérdeztem néhány perccel ezelőtt. - Minden kormánynak az a dolga, hogy kormányozza a népet, szabályokkal védje meg, nem diktatúra van, a Mágiaügyi Minisztert törvényes úton választották és a következő választásnál, ahogy mindig, ha a nép elégedetlen akkor majd elpártolnak tőle. De ha egyszer megválasztottak valakit vezetőnek, akkor kötelességünk követni, mert nem tudhatjuk, hogy pontosan mivel állunk szembe, csak ő tudhatja. - válaszolom és indoklom meg, hogy ha nem is teljesen szemfedővel létezem, látom, hogy nincs minden rendben, de miért nem lehet engem elmozdítani a Minisztérium mellől. Bízom az emberek akaratában, hogy az van hatalmon, akinek kell, hogy jól fog dönteni, bízom apámban, hogy Auror Parancsnokként megvan a befolyása, hogy minden elrendeződjön a lehető legkevesebb tragédiával - ami már így is rengeteg és szörnyen személyes az esetemben. - Lehet, hogy nem úgy ment az amnesztia, ahogy szeretnéd, nem tanulhattál tovább, nehezebb munkát találnod, de nem kerültél két tűz közé és ha előlépnének az árnyak közül azok, akik nem foghadtak hűséget Grindelwaldnak, akkor ők is végigmehetnének az egész procedúrán, a muglikat is visszahelyezhetnék a normális életükbe, ahol a helyük van. - jegyzem meg, ezzel kissé talán még annak is igazat adva, hogy a mugliknak, már amelyiknél ez lehetséges, elfogadható az emléktörlés és a mindennapokba visszahelyezés, hogy élhessék az életüket boldogan, mintha mi se történt volna. Persze az a hat, akiről beszélt, már egészen más tészta. Kicsit elsápadok és megfeszül az arcom, egyértelműen mutatva a rosszallást, ahogy meghallom, hogy még csak tizenhat évesek voltak mikor beszervezték őket. Egy illegális alvilági szervezetbe Roxforti diákokat, akik még be se töltötték a nagykorúságot! Még azzal is igen nagy problémáim vannak, hogy az Auror akadémiára jelentkezhetnek 17 éves kortól a boszorkányok és varázslók, de hogy még ez alatt legyen a küszöb az végképp elképzelhetetlen. Összeszorítom a számat, egy vékony csík marad csak belőle, mert ezúttal ha megszólalnék csak újra kezdeném szídni a Testvériséget és abból egész egyszerűen kirobbanna a a folyosói vitának a folytatása, ami amúgy is érik a levegőben, de nem szaladok elébe. Megígértem Jake-nek, hogy megpróbálok továbbélni úgy, hogy nem az érzelmeim vezetnek, nem a gyász, ami elvakít és én tényleg mindent megteszek, hogy a lehető legnyugodtabban üljem végig az agymosó propagandát. Éppen csak arra nem válaszolt, amire tényleg rákérdeztem, hogy mit is tett Jude, miket hallott.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ronan Idriss
Reveal your secrets
Tárgy: Re: INTENZÍV (4. EMELET) 2020-12-17, 23:51
Fionn egyébként, annak ellenére, hogy a rendszer ellen tett, nem tudnám a rossz oldalra sorolni. Valójában csak.. amúgy is érezte valószínűleg, hogy a rendszernek változnia kell. Igazodnia kell a világban történő eseményekhez. Noha az, hogy mikor pattant ki a fejéből ez az egész, még az előttre nyúlik vissza, hogy a Nagyúr eltűnt volna. Azért egy pillanatig nézek Shannara, nem tekintem vallatásnak a szavait, vagy úgy az egész beszélgetést, de egy kissé elgondolkozom. Nem a kifogást vagy a kamuválaszt szülöm épp ez érezhető. És az is tény, hogy amiről itt beszélünk most, annak a nagyját, minden személyes vélemény vagy sallang nélkül az érintettek megtalálhatják amúgy is a jelentésekben. Csak hát... azokból a jelentésekből kihagyják az embert általában mint tényezőt. Csak adatok, ténynek vélt vagy címkézett ingformációk. - Akiről tudtam, ők hatan voltak. - mondom ki végül. Azt nem teszem hozzá hogy közülük, hármat legalább személyesen ismertem. De ennyire én sem vagyok kígyó, hogy mindent köpjek. Ezt a részt a jelentésekben is úgy tekintettem, hogy csak annyit érdemes megerősíteni velük kapcsolatban, hogy léteznek. Még ha azóta ellenünk is fordultak. Amúgy sem tudom, hol vannak és őszintén szólva nem is érdekel. Addig jó nekem ameddig nem kerülnek elő. A következő kérdésére is hagyok némi szünetet és a fejcsóválás is elmarad, ami biztosíthatná, hogy amúgy nem nem nagyon is letettem erről. - Nézd.. szeretnék veled őszinte lenni. Hogy megérthesd, miért volt képes bevonzani ennyi embert ez az egész. - ez valójában hasznos információ lehet a számára. És reményeim szerint lesz olyan hasznos, hogy ne essen nekem, mert nem élből vágtam rá, hogy Nem! Soha többé! Valahol őszintén szólva sokkal álszentebbnek hangozna szerintem, mint az, ha "kiteregetem" a lapjaimat... Ismét. - Fionn a Testvériséget kezdetben politikai pártként alapította meg, úgy.. tíz éve, nyilván nem ezen a néven, de ezt gondolom a jelentésekből.. tudod. - nem is térek ki rá jobban - A javaslatait, vagy a kampányait a Minisztérium eléggé fojtott lángon tartotta, és nos.. igen egyre inkább illegalitásba kényszerült minden elképzelés. És pár dologgal kapcsolatban eléggé struccpolitikát folytatott a Minisztérium. Ne érts félre, - emelem fel a kezemet - most csak sztorizok, nem az én nézőpontomból. - szögezem le, ha azt látom, hogy vörösödik a feje, vagy úgy összeszűkül macskásan a tekintete mint a múltkor. - A Minisztérium pedig az utóbbi néhány évben, sok mindenre nem reagált, de Fionn igen. Elég.. sokan gondolkoznak úgy, hogy az elkülönített világok valójában csak mindkét oldalt kiszolgáltatottá teszik. A varázslók bizonyos szempontból kiszolgáltatottak a muglikkal szemben, hiszen bujkálniuk kell. Oké.. most már egészen kibővültek ahhoz képest a határok, de... még mindig ott van a de. - veszek egy újabb levegőt - A muglik pedig kiszolgáltatottak, mert a varázslók gyakorlatilag bármit megtehetnének velük. - hallgatok egy kicsit hogy eméssze, vagy hogy meg tudjon nyugodni a vérnyomása.. - Nem tudom, hogy tudod-e, valószínűleg igen, de sok, kisebb, alapvetően békés tüntetés volt például azzal szemben, hogy a varázslók ne használják a felejtésátkot a muglikon. És a varázsvilágra érzékeny mugliktól pedig nem egyszer hallottam, hogy félnek, mert mi van ha a Minisztérium úgy dönt, hogy nem megvédi őket, vagy bevonja a társadalmunkba, hanem egyszerűen kísérleti alanynak tekinti. - ismét hallgatok egy rövidet. - És sokan vannak, akik egyéb dolgoktól tartanak, olyanok akik a Minisztériumot, bár nem látják gonosznak, de valami másnak igen.., ami a varázslótársadalom felett áll, szabályozza azt, ugyanakkor sok apró részletet egyszerűen ignorál. Most tekintsünk el az aurorok aktuális helyzetétől. - veszek némi levegőt és összesítem mi az amit még ki akarok neki mondani, ha közbe szólna csak felmutatom a mutatóujjam és megkérem hogy várja ki a végét, aztán biztosítom róla, hogy mindent is rám zúdíthat. - Azért gondolom, hogy Fionn jó lenne, ha életben maradt volna, mert Grindelwalddal szemben, biztos, hogy a Minisztérium felé húzott volna. Mindazzal a tömeggel együtt, ami mögötte állt. Amire egyébként a Minisztériumnak szüksége lehetett volna.. De így, ennek a tömegnek egy része, aki nem hajtott fejet Grindelwaldnak, most épp úgy két tűz közé került, mint én. Mert nincs ott az a személy, aki a védelmüket biztosítsa és képviselje őket. - aztán egészen elhalkulok. - Nagyrészt civilekről beszélünk. Egyszerű polgárokról. A Minisztérium nem az ellenségük, ezt ők is tudják. Csak egy állami intézmény, ami nem hallja meg a szavukat eléggé... - azért érezhető, hogy alap járaton nem szidom a Minisztériumot, csak továbbítom Shanna számára a tömegek hangját. Legalábbis marhára igyekszem erre törekedni. - Ez, és az, amit Grindelwald - kissé ingerülten csettintek egyet a prezentálás végett - elő villantott, ezek nagyon nem egyeznek. Ezért döntöttem úgy, hogy nem akarok vissza térni "közéjük". Egyszerűen csak bízom abban, hogy a Minisztérium hajlandó lesz változtatni dolgokon, amint lesz rá kapacitása.. A saját és az övéi érdekében.. - érezhetően az egészet úgy vezettem végig, hogy Shannanak nem kell, hogy egyet értsen velem, de azt is érezhette, hogy az ő álláspontját sem utasítom el. Ugyanakkor igen, azt is leszűrhette, hogy valóban azon az állásponton vagyok, hogy a varázsvilág lelepleződjön. Csak nem Grindelwald módszereivel. És inkább hajlandó vagyok a seggemen megülni és a Minisztérium szolgálatába állni és kivárni.. A törvényes lépéseket. - Egyébként.. Tizenhat évesek voltunk mind a hárman. - biggyesztem még a végére.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Hallgatom, de minél többször üti meg a fülemet Fionn neve, annál jobban zökkenek ki a megértő hallgatósá szerepéből. Megígértem Jake-nek, hogy nem engedek majd a dübörgő bosszúvágynak és az érzelmeimnek, nem fogok foggal-körömmel kapaszkodni belé és az igazamba, nem fogok rossz döntéseket hozni, de már is megtörni látszik a nyugalmam. Tudom, hogy az ellenség gondolkozását meg kell értenünk ahhoz, hogy eredményesen harcolhassunk ellene, de még mindig azt érzem a hangjából, hogy tiszteli azt a férfit és csak a halála és Grindelwald megjelenése lökte a karjainkba, nem azt, hogy már nem hisz többé a varázsvilág leleplezésében. Ez pedig egyáltalán nem nyugtat meg és nem biztosít arról, hogy tényleg a jó oldalon áll. - A Testvériségben is voltak ilyenek, ugye? Hányan voltak? - kérdezem meg, kiragadva azt a részt, amikor azokról a muglikról beszél, akik még is csak valamiféle mágiával születtek - vagy éppen immunitással a mágiával, de ez is lehet egy bizonyos mágikus képesség, nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy a kutatók már foglalkoznak a kérdéssel, de publikációk nem születtek, még adatokat gyűjtenek, olyan muglit találni, aki pedig önként és dalolva bevonul, hogy kipróbáljanak rajta mindenfélét… Nyilván nem lehet csak úgy találni. Ennyire azért nincsenek sokan a sokmillió, milliárd mugli között. Érik bennem egy gondolat, de csak azután mondom ki, hogy befejezte a Fionnról és a Minisztériumról a gondolatokat. A hangom nem különösebben ingerült, de a tartásom kicsit megváltozik, hátradőlök és összevonom magam előtt a karjaimat, úgy mérem végig a fiatal férfit. - Még mindig azt akarod, hogy lelepleződjön a varázsvilág, ugye? - kérdezek rá, és érződik a hangomon, hogy nagyon is kritikus ez a pont, meg kell válogatnia a szavait ahhoz, hogy ne omoljon össze minden, amit eddig beszéltünk, az a nyitottság, amivel meghallgattam a történetét, ahogy osztoztunk egymás gyászában - mégha nem is olyan érzelmesen, egymás nyakába borulva, de a legutóbbi alkalomnál lényegesen nyugodtabban. Az Auror Akadémia egy kiképzés és még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy olyat edzzünk, aki végül ellenünk fordulhat a döntő pillanatban, márpedig olyan, mintha Ronan kényszerből lenne itt, azért, mert más választása nincs, nem azért, mert így döntött és ez a helyes út. A titkos élete a Testvériségben véget ért és ez csak a biztonságosabb út, a legális út. - Ezt-azt? - kérdezek vissza, érdeklődéssel a tekintetemben. Még ha Jude talán soha többé nem is tér vissza, azért az, hogy mi indíthat el egy fiatalt ezen az úton érdekelhet. Legalább is azért, hogy soha többé ne forduljon elő. - Mennyi idősek voltatok, amikor csatlakoztatok a Testvériséghez? - teszem hozzá a kérdést, amit ugyan a jelentésekből tudhatnék, de amint korábban is kiderült, nem volt se időm, se energiám végigkövetni az életének az alakulását, a kihallgatásánál se voltam jelen és így szóban talán többet is megtudok, mint a leírtakból. Az biztos, hogy a naplóm minden ilyen találkozás után egyre jobban bővül a megtudtakkal.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ronan Idriss
Reveal your secrets
Tárgy: Re: INTENZÍV (4. EMELET) 2020-12-16, 04:29
Valószínűleg mindkettőnk szerencséjére... Hallgatom amiket mond. - Én sosem álltam imperio, egyéb befolyás, vagy fenyegetés alatt. Fionn nem élt ilyen eszközökkel. Csak egy működőképes jövőképet kínált amiben rengetegen látták meg a lehetőségét a bujkálásmentes életnek. Főleg hogy azok a muglik, akik immunisak a kiábrándító bűbájokra és a felejtés átokra... Egyre többen vannak. - hallgatok egy rövidet - Az emberek egyre érzékenyebbek a mágiára. A világ változik. Ha a muglik közül legalább annyian válnak fogékonnyá mint ahány varázsló él a nagyvilágban.. a határok amúgy is elmosódnának. Előbb utóbb válaszokat akarnak majd. Főleg hogy jelenleg elmebetegnek tekintik a muglik azokat akik látják a varazsvilágot, nem tudnak felejteni és nincs aki válaszoljon nekik. Sokan vannak gyógyszeres kúrán, de van akit be is zárnak intézetbe.. És ez szerintem nem jó így... - nem propagandázok, csak beavatom a gondolataimba. Vagyis.. Ronan soha ki nem mondott gondolataiba. - Fionn valószínűleg előbb utóbb megállapodott volna a Minisztériummal.. De a halálával és a fegyverek elterjedésével.. A Miniszterium elég hátrányos helyzetbe került. Én pedig nem akarok többször rosszul dönteni. - mondom ki ami talán szarul fog esni neki, de attól még tény marad. - Tudom, hogy az Akadémia nem sebnyalogatásra való. De célt ad és irányt. - mondom ki egyszerűen aztán meg hozzá teszem a lányra sanditva - Kingsleyt az ennyire személyes indíttatásaimba, így nem avattam be. - ismerem el, noha nem kamuztam neki semmiről. Ha mégis azt tettem volna, akkor ahhoz tartanám magam. Azért figyelek arra, hogy kinek mit mondok. Másfelől ha kamuztam volna.. Ki az a hülye aki utána mégis elhinti azt valakinek aki épp úgy monthat valódi ítéletet felette..? - Én sem mondtam, hogy egyszerűen csak várom a sültgalambot. Ha nem mozdulok el a helyzetemből, akkor viszont semmit nem tettem az ügy érdekében. - egyáltalán nem riaszt vissza az a 800 jelentkező. Sőt csak felkészít, hogy akkor.. Lesz kikkel "megküzdenem" a helyért. - És.. Hallottam ezt azt, hogy Judeal történt valami három éve... Ami elindithatta Grindelwald felé de.. - nem fejezem be. Az érezhető hogy állati dühös vagyok, mégis keresem a metszéspintokat, ahogy Ronan tenné.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Milyen szerencsés, hogy csak külsőleg figyelem és nem az elméjét, fogalmam sincsen arról, hogy most közösen őt magát szidjuk lényegében. Ha tudnám, akkor az itt fekvő lány ellenére is azonnal kiráncigálnám és bilincsbe verném minden erőmmel, hiszen sokkal hosszabb a lajstroma, mint Ronanennek. De nem tudom. Így marad a viszonylag nyugodt beszélgetés az eddigiekhez képest. - És nem jobb így? - bukik ki belőlem, ezzel talán végleg megtöröm azt a hangulatot, ami kialakult a szobában. - A fivéred elveszett, ha visszatérne, ha képes lenne rá, akkor is az Azkaban várná, ha csak nem bizonyosodik meg arról a minisztérium, hogy imperio alatt állt, amit… kétlek. És te? - kérdezek vissza, megadva a lehetőséget, hogy ellenkezzen, ha akar, de a szavaimban tényleg ott van, hogy ha egyszer neki ennyire nehéz új életet kezdenie, aki “csak” támogatta Testvériséget és őrszemként vigyázta az egyik titkos helyüket, akkor mégis mi reménye lehetne Jude-nak visszatérni? Valószínűleg akkor is Grindelwaldhoz csatlakozna újra, ha tehetné és ha elvégzi az auror képzést… Akkor egymással szemben állnának és kiderülne, hogy mennyire is akarja jóvátenni a hibáit. - Értem. Az Akadémia nem erre való, de ha Kingsley már megengedte, akkor ugyanannyi jogod lesz ott bizonyítani, mint a másik nyolcszáz embernek. - nyomom meg a számot kiemelve, de nem rosszindulatúan, csak tudatosítva benne, hogy azért komoly esély van arra, hogy már az első körökben kibukik, még akkor is, ha nem olyan kiképzőt kap, aki tudja a múltját és direkt kiszórja. Talán elég ennyi, látni, hogy ő is szenved valakinek az ágyánál éppen úgy, ahogy én, hogy legalább megtűrjem a közelembe. Ez nem jelenti azt, hogy nem fogom minden lépését figyelni a kiképzés alatt, ha tudom, de annyira elég, hogy eszembe se jut komolyan a nyomában járni, időm se lenne rá valójában. - Nem tudom, ez a nagy kérdés már két éve. - válaszolom egyszerűen, még ha költői is volt a kérdése. Én bele se gondoltam, hogy majd maguktól felébresztik őket, ha mindennek vége, mindig úgy tekintettem rá, mint egy átokra, amit nekünk kell megtörnünk, vagy így maradnak örökre. Ettől függetlenül eszemben sincsen azt várni, hogy Grindelwald győzedelmeskedjen, még akkor se, ha Ronannek igaza van, hiszen ez a varázsvilág és a Mágiaügyi Minisztérium bukását jelentené. A hűségem sokkal erősebb apámhoz és a parancsnoksághoz, minthogy komolyan fontolóra vegyem ezt a lehetőséget, főleg, mert a fiú is kimondta, hogy ezek nem tények, hanem csak az, amiben hinni akar. - Én képtelen vagyok csak reménykedni, hogy egyszer majd vége lesz az egésznek és Talán felébresszék a szeretteinket, pláne nem hagyom, hogy nyerjenek. Valahogy a nyomukra fogunk bukkanni, és ha ez sikerült, akkor válaszokat kapunk minden kérdésre. - szólalok meg, a szelidség, ami a gyász miatt az elmúlt percekben átjárt vele szemben, a világgal szemben, egyre vékonyabb lesz és átüt rajta az elszántság, a tettrekészség, és a bosszúvágy, amivel olyan nagyon küzdök a szívemben. A többes szám nem éppen neki szól, hanem mi, mint a minisztérium emberei, mi, mint az aurorok, még ha az is a célja, hogy idővel ez a csoport őt is magába foglalja, de addig még hosszú az út, főleg az én szememben.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ronan Idriss
Reveal your secrets
Tárgy: Re: INTENZÍV (4. EMELET) 2020-12-15, 15:34
Ideges vagyok, persze hogy ideges vagyok. Nem csak mert egy részét valóságosnak élem meg, hiszen én is érző lénynek tartom magam... hanem természetesen az is bosszant, hogy ennyire magam ellen kell hangolnom a közhangulatot, csak hogy "Ronanről" leszálljanak. Valójában nem mondok semmi olyat ami nem történt meg. Csak tartom magamat Ronan szemszögéhez, amit annyira nem nehéz, tekintve, hogy az esetek 90%-ánál én is ott voltam valahol. Mindig az "áldozat" élvez elsőbbséget a megértés során és ezt ki kell használnom. Persze.. nem úgy hogy mártírt csinálok ebből a szerencsétlenből, az túlzás lenne. - Igen tudom.. Pont ezeket hozta fel saját mentségére, mikor össze kaptunk. - sóhajtok egyet kissé lemondva az egészről. - Fogalmam sincs, hogy mit mondtak, ígértek neki, vagy csináltak vele, ami miatt ennyire... együttműködő volt. Fionnak egyáltalán nem ez volt az álma... - nyelek egy nagyot - Nem tudom, hogy mi történt Jude-al és hogy mikor.. És esélyesen már megkérdezni sem fogom tudni soha tőle... - vajon ha Ronan tényleg vissza térne.. meddig lennék képes elmenni...? Pillanatra mélyen elhallgatok, de aztán inkább nem gondolok bele. Maradjunk annál a résznél, hogy nem fog vissza térni! Hát persze hogy nem lépett túl az az idióta. És én sem teljesen. - Valamennyire már sikerült, de.. elég nehéz, ennyi hátrahagyott kérdéssel bármit is lezártnak tekinteni. Gondoltam az Akadémiából elég erőt fogok tudni meríteni, hogy szembe nézzek a démonaimmal. - mondom ki csendesen. - Amiben hittem, Fionnal együtt porrá lett a szemeim láttára. És olyan helyzetbe hoztam magam, amiből nem egyszerű kimászni. De ki akarok. - egy pontot nézek ki a padlón és azt fixírozom, nem azért mert kerülni akarom Shanna tekintetét egyszerűen csak, épp "a pohár fenekére nézek". Az utolsó kérdésére azért kiszakítom magam a bambulásból és elég határozottan nézek rá. - Csak betonbiztosan ebben akarok hinni. - ami egyébként igaz is.. De azért folytatom a saját elméletemet a dologgal kapcsolatban - Miért küldenének kómába ennyi embert, ha amúgy meg is ölhették volna őket? Akik itt fekszenek, senki sem kapott halálos lövést. A nagy számok törvénye alapján, pedig kizárt, hogy ez véletlen legyen. És inkább szeretnék hinni abban, hogy az átoknak vége lesz. Semmint azt vizionáljam, hogy valami miatt.. "tárolják" őket... - érezhető, hogy fogalmam sincs háttérinfókról, tényleg csak hinni akarok az ébredésükben és nem valami rosszabban.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Kicsit talán meglep, hogy hiába veszem észre a szemem sarkából, hogy a kérdéseim felzaklatják, hiszen olyan nyugodtan olvasott fel eddig, most pedig a szemeit dörgöli, még is válaszol. Méghozzá nem is egy-egy szóval, hanem részletesen beavatva az életébe. A Milleniumi Káoszról beszél, talán már elmondta korábban egy kihallgató szobában, azért nem elutasító, ki tudja, minden esetre a figyelmem a kómában fekvő betegről most már rá összpontosul. Próbálom hideg fejjel átgondolni a szavait, de eszemben sincsen megvédeni Jude döntéseit. - Nincsen mentség. Ahogy arra se, hogy képes lett volna segíteni Grindelwaldnak, hogy egy élet árán fiatalodjon meg. - szúrom közbe, Jude-nak azért hosszú a lajstroma, sokkal hosszabb, mint Ronané. - Biztosan féltette a pozícióját és az inkognitóját. Ha összekötik a lányt a Testvériséggel és őt is, akkor nem sokáig maradtatok volna titokban. - jegyzem meg, ezzel már tényleg nyíltan arra is visszautalva, hogy bajtársnak nevezte, jelezve, hogy ezzel én betettem őt is a Testvériségi cimke alá az elmémben. Ettől függetlenül ezúttal nem vágom hozzá, hogy minden az ő hibájuk és nyelje le a következményt, mert úgy tűnik, hogy Jude-dal ellentétben bennem meg van a tisztelet, hogy a kórházban, amikor mindenki a fájdalma alatt nyög ne robbantsam ki a veszekedést. A folyosón nem volt, de akkor még nem találkoztam Jake-kel, amitől a lelkem egy kis része megnyugodhatott. Nagyon kicsi, de az is több, mint a semmi. Csak kicsit biccentek a szerelmi háromszögre, éreztem, hogy ez fog kirajzolódni. Az iskolai évek alatt nem figyeltem fel rájuk, egy évvel alattam jártak és hiába szeretném azt mondani, hogy Shanna Griffin mindenkit ismer és mindenkihez van kapcsolata, azért ez nem igaz. Így hát nem is tudom feltétlenül, hogy mennyire hasonlított a két testvér jellemében, de külsőre tudom, hogy olyanok voltak, mint két tojás, így hát nem meglepő, ha mondjuk az a lány tipródott, hogy szétválassza őket és döntsön. - Két éve nem léptél túl? - kérdezek vissza, de a hangom valahol félúton kissé érdessé válik. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy még nem is voltak komoly kapcsolatban, “csak szerette”, és mégis két éve hűséges hozzá, hiába választotta a bajban szó nélkül a testvérét? Ha Jake nem talál megoldást odalent, vagy én nem találok megoldást ide fent, akkor… akkor nekem sincs más választásom, mint továbblépni? Vagy… vagy szándékosan egy fegyver elé vetni magam, hogy odakerüljek, ahol ő van. Sötét gondolatok, de nehéz lenne pozitívnak lenni a helyzetünkben, pedig igazán megpróbálom feléleszteni újra és újra a reményt. Megfogadtam, hogy soha nem felejtem el, örökké szeretni fogom, de nem hittem volna, hogy egyetlen évünk se lesz boldog házasokként, mielőtt... - Miért vagy olyan biztos abban, hogy egyszer magukhoz térnek? - kérdezek rá végül, hiszen már másodszorra említette, hogy ha az egésznek vége, akkor felébrednek. Talán többet tud a fegyverről, mint én? Talán tudja, hogy ki készítette, hogy meddig tart a hatása, hogy mivel lehet megtörni az átkot? Kicsit kihúzom magamat, úgy figyelem minden rezdülését. Erre tudnom kell a választ. Muszáj.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ronan Idriss
Reveal your secrets
Tárgy: Re: INTENZÍV (4. EMELET) 2020-12-15, 02:16
Hosszasan nézek magam elé, próbálok nem gondolni semmire, aminek az a vége, hogy egész gerincemen végig fut a hideg, megborzongok és tenyeremmel megdörgölöm a jobb szemem, érintve a halántékomat. Ingerülten nézek körbe a kórteremben aztán végül ugyanúgy hátra dőlök, csak egy fokkal zaklatottabb ábrázattal. - Úgy három hónappal a Millennium után, bejöttem Beccahoz és Jude is itt volt. Addig egyszer sem jött. Gyáva barom.. Nyilván képtelen volt látni mit okozott.. - a dühöm valós. Nagyon is valós. - Aznap össze vesztünk. Itt Becca mellett.. - megcsóválom a fejemet. - Akkor derült ki, hogy igen.. Jude ott volt, és igen, Becca érte ment.. Épp hogy megtalálta már kapta is a golyót. Jude sem tudott mit tenni. Azt mondta azért hagyta ott, mert megijedt... - csúszik ki a száon maró undorral. Arra, hogy "őt" vádolom-e ökölbe szorul a kezem a válasz egyértelmű - Nem gondolom, hogy a félelem bármilyen körülmények között mentség lehet, arra, hogy hátra hagyta. - jelentem ki határozottan bár egy kissé nyomorultul. Aztán újra hallgatok hosszan. Nincs értelme vissza idézni az egészet. Kiteregetni meg főleg nincs. Jobb az úgy, ha "Jude" szemszögéből senki nem ismer semmit. Nincs sok kedvem ehhez. És bár az is igaz, hogy Becca miatt kimondhatatlanul szarul érzem magamat, talán nem kéne mindent is magamra kenni... - A szerelem bajos, főleg ha ugyanazt a személyt szerettétek.. - sóhajtok csak egyet. A múltidő bármilyen fájó, direkt. - De.. már eltelt két év... - nyelek egy nagyot - És megőrülök. Tudom, hogy ez.. leginkább önzőn hangzik, de.. Folytatni akarom az életem. - itt Beccara nézek ismét. - Ahogy ő is folytatni fogja miután magához tért. Mint mindenki, mikor magukhoz térnek. Nem tehetek úgy, mintha én is kómába estem volna... - azért érezhető, hogy az utolsónál bár kurvakeménynek próbálom érezni magamat, mutatni jelenleg meg sem próbálom, nagyon is ott van egyfajta bizonytalanság ezzel kapcsolatban. Talán Beccaval kapcsolatban él a lelkiismeretem? Talán vele kapcsolatban képtelen vagyok kimondani azt, hogy "A Nagyobb Jó Érdekében" esett áldozatul? Miért voltam képes Ronannal megtenni amit? Becca elgyengít.. Igen, elgyengít. Ezért kell tovább lépnem, semmi másért... Semmi másért.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Látom a szemem sarkából, ahogy lerakja a könyvet, hiszen pont az ágy felé nézek, de nem különösebben érdekel a cím, nagyon valószínű, hogy soha egy sort sem fogok belőle elolvasni, legalább is jelen pillanatban nem érzem úgy, mintha tényleg annyira képes lennék azonosulni Ronan életével, hogy az ilyen részletek is érdekeljenek, mint például miért éppen ezt. Nem véletlenül vontam bele a kérdésbe a bajtársat, hiszen ezzel lényegében arra voltam kíváncsi, hogy melyik oldalon is állt a lány. Ha Testvériségi volt, akkor nem csoda, hogy hiába került aznap a kórházba, amikor Ariadné, mégse siratták meg sokan, vagy legalább is nem lett nagy dobra verve, hogy mind a két oldalról voltak áldozatok… bár még mindig érthette másként a bajtársat, nem feltétlen így. Azon csak néhány pillanatig gondolkozom el, hogy a Minisztérium vajon szándékosan hagyta ki a hírekből, amiket kiadott a sajtónak vagy tényleg csak ennyire “nem számított” akkor és ott, hiszen hatalmas volt a káosz. Grindelwald amerikai akciója óta, amit szintén sikerült megfékezni, nem is történt még ehhez hasonló, azóta pedig a Testvériség folyamatosan ostromolja a varázsvilág határait… és mint kiderült ismét ugyanaz a sötét varázsló van a háttérben. Egy ideig nem is fordulok felé, csak a lányt nézem és a gyűrűmet forgatom, de végül mikor a történet végére ér lassan felé fordulok. - Jude tudta, hogy mi történik, Becca pedig tudta, hogy Jude ott lesz a sűrűjében ezért érte akart menni? - feltételezem csendesen, habár a kérdés valóban olyan, mintha össze akarnám rakni a történetét, de még sincsen benne kihallgatós fennhang. A rúnapisztolynak már több, mint száz áldozata van és szinte érzem a lelkeknek a súlyát a vállamon, arra várnak, hogy tegyünk valamit és ilyen környezetben nyoma sincsen a rátarti veszekedésnek, amit idegesen az Adminisztrációs teremnél produkáltam. Már elégszer beszéltünk egymás mellett ahhoz, hogy most ne hagyjak semmit kimondatlanul, így újra kérdezek, mit sem változtatva a pózomon, ahogy kissé előrehajolok, ezúttal felé pillentve a fejemet. - Az ikerfivéredet mélyebben bevonták és még sem látta meg, hogy az út, amin jártatok nem helyes… de őt vádolod azért is, ami Vele történt? - kérdezek rá, mert őszintén meg tudnám érteni, ha igen. Nekem könnyű, az én szememben Jude csak és kizárólag egy Testvériségis, aki az utolsó utáni pillanatig is Grindelwaldot védelmezte. Annak esélye helyett, hogy Ronannel együtt számonkérjük, és vele ellentétben el is itéljük - hiszen ő időközben segített a csapatnak, inkább gyorsan átvetette magát azon a portálon Daphne leírása szerint. Vajon egy szerelmi háromszögbe tenyereltem bele és azért mondta, hogy az a része bonyolult, mert Becca a "gonosz ikertestvérét" preferálta? Ki választana egy olyan szörnyeteget, aki még az utolsó pillanatokban is képtelen vállalni a tettének súlyát és inkább menekülőre fogja?
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ronan Idriss
Reveal your secrets
Tárgy: Re: INTENZÍV (4. EMELET) 2020-12-14, 17:59
A könyvet még az ágy végébe csúsztatom amin egyébként az Antonius és Kleopátra cím díszeleg meg annyi még alatta, hogy színmű. Hátra dőlök és onnan nézem ahogy letelepszik ő is. A kérdést nem lenne értelme kikerülni. Egy egészen furcsa mosolyszerűséggel pillantok a mozdulatlan lányra. - A szerelem bajos.. Úgyhogy mondhatjuk, hogy bajtársak is voltunk. - játszok kicsit a mondattal aztán vissza nézek Shannara és elkapom a pillanatot, hogy a gyűrűjével matat, de utána csak felnézek az arcába. - A millenniumkor mi valójában a tűzijátékra mentünk ki. És bár mi is hallottuk a pletykákat, minket nem avattak be. Mikor elszabadultak az indulatok.. Becca egyszerűen csak rám nézett... és elhoppanált mellőlem. Olyan.. borzasztóan rémült volt a tekintete, mintha tudna valamit.. - rágom az állkapcsomat - később mint kiderült Jude hozta ki és hagyta a medi sátrak közelében.. - ökölbe szorul a kezem. - Az a nyomorult... - és hogy ez hogy nézett ki valóban az én szemszögemből? Nos arra inkább nem gondolok. Tisztában vagyok vele, hogy Becca miattam toppant a sűrűjébe. És emiatt őszintén gyűlölöm magam. De ezt mélyre temetjük, ahonnan senki nem bányássza elő.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Nekem sosem volt erősségem az irodalom és a romantika, Jake volt az, aki néha felolvasott nekem vagy innen-onnan idézett, én pedig maximum azt idéztem, amit tőle hallottam. Vagy olyat, amit olyan mondott, akit tényleg ismerek, és nem a verseskötetek lapjai. Egyedül a naplóm írása az, ami köthető a művészetekhez, éppen ezért kerültem azon a bizonyos küldetésen a írók közé, de valójában az írásaim is inkább elemzőek, listaszerűek, persze emlékeket és érzéseket is őriznek néhol, de leginkább… információkat. Legutóbb nem voltam valami kedves vele, bár még mindig tartom, hogy semmi keresnivalója az aurorok között, de nem fellebbeztem se Kingsley-nél, se másnál, inkább csak elraktároztam, hogy jó tudni, hogy a nyolcszáz ember között ő is ott van, mert nagyon szépen átsiklott volna a figyelmem elől, ha ott és akkor nem ütközik belém. Persze, ha bírja a kiképzést, akkor amikor szűkül a kör találkoztunk volna, de így még is csak jobb. Figyelhetem, talán még a kezem alá is kerül. Bólintok csak, lassan, bár ezekre a szavakra is lenne egy csípős válaszom - hiszen ők hozták ezt a változást, a világ nagyon jól megvolt nélkülük is, még inkább Jake és ez a lány a fegyvereik nélkül… -, de ahelyett, hogy kimondanám leülök a kínált székre és végignézek az ágyban mozdulatlanul pihenő fiatal nőn. A fejemet félrebillentve nézek végig a vonásain, épp olyan kisimult és merev, mint Jake. - Bajtárs, családtag vagy… a szerelmed? - kérdezem, tényleg sokkal szelídebben, mint legutóbb, miközben a székben helyezkedve lazán keresztbeteszem a lábaimat és a kezeimmel rákönyökölve előredőlök. Nem éppen hivatalos kihallgatás ez, inkább tűnök most úgy, mint egy tűnődő pszichológus, pedig attól függetlenül, hogy mindig is foglalkoztatott és mindig is foglalkoztam mentálmágiákkal, nem vagyok az. Akkor talán jobban tudtam volna kezelni korábban is az érzéseimet. Megtagadhatja a választ, bár akkor felmerül a kérdés, hogy adott nekem helyet a széken. Csendben nem feltétlenül tudnék megülni mellette, csak úgy, még ha a fájdalmában osztozom is olyan tekintetben, hogy hasonlót élhetünk meg. Elkezdem az ujjamon pörgetni a gyűrűt, miközben a lányt nézem, de közben a familiárisom természetesen meredten bámulja a fiút, hiszen hiába vagyunk kórházban, lankadatlan éberség, ahogy Mordon bácsi mondaná.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ronan Idriss
Reveal your secrets
Tárgy: Re: INTENZÍV (4. EMELET) 2020-12-14, 17:04
Voltaképp számíthatnék a Griffin lányra, hiszen a férjét valaki leterítette a mieink közül. Mégsem számítok senkire.. Mint úgy általában. Valahányszor ide beesz a fene, mindig egy kicsit másképp látom a világot. Bár a cél mindig a szemeim előtt, itt nincs bennem egyetlen lelkesítő beszéd sem a jövőképeket illetően. Nem áradozok a kómában fekvő lánynak semmiről, hogy mi van velem, Ronannel, mi történt bármelyikünkkel is azóta. Csak felolvasok neki. Néha egy egy estét átvirrasztok mellette, de két éve már... nem, ezt nem igazán lehet megszokni. Hiszen nincs bizonyosság. A kóma nem halál. -"...Gyakran, mit megvetésünk elhajít, Azt sírjuk vissza, s jelen örömünket Az idő átforgatja önmagának Ellentétére. Drága most, hogy elment, S felrántaná a kéz, amely lelökte...." - mikor azonban valaki belép felnézek és el is halkul az utolsó mondat. Hát ez csodás... Már csak ő hiányzott. Bár szerencsére az arcomra nem ül ki a "mérhetetlen öröm" és mikor felteszi a kérdést azért észbe kapok én is. Ültömben a térdeimre támaszkodva, előre dőlve tartottam a kis könyvet, most leengedem úgy a térdeim vonalába lazán. Meglepnek a szavai ez azért látszik rajtam. De ugyan mit is csodálkozom? Valószínűleg most jön ő is épp a férjétől. Végül csak biccentek egyet. Aztán gondolván egyet a sréhen velem szemben lévő székre tárom a jobbomat. Amolyan, ha van kedved ülj le mozdulattal. Aztán Scathach-ra nézek. A mozdulatlan, viaszként dermedt törékenynek tűnő alakjára. - A Millennium sokak életébe hozott változást. - felelem egyszerűen.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Már nem sírok. Már elfogytak a könnyeim. Csak csendben ülök az ágynál és szorítom Jake hűvös kezeit, amiben éppen annyi élet van, hála a medimágusoknak, hogy a szervezete működőképes legyen, de nem elég, hogy magához térjen az átokból. Minden nap, amit az osztályon töltök el kínzás, mert mindig abban reménykedek, hogy ez lesz az a nap, amikor minden helyre áll - ahogy a sötétség folyosóján. De azzal ellentétben, hogy ott találkozhatunk, itt semmi esélye nincs annak, hogy a semmiből csak kinyissa a szemét. Hiszen az, ami fogva tartja, arra nincsen ráhatása abból a világból, nekünk kéne megoldanunk innen. De hogyan? Hogyan?... Lassan lehajtom a fejemet, hogy a kezét úgy forgassam, mintha végigsimítana rajtam, aztán az órára pillantok a falon. A gondolataim elkalandoznak, egyszerre érzem ezt az időt, amit az ágyánál töltök a világon a legbékésebbnek és legfontosabbnak, de egyben kidobott időnek is, hiszen annyi minden vár. A karikagyűrűm ott van az ujjamon, az övé pedig egy láncon pihen a nyakában, nem akartam, hogy az ujján maradjon és bármi baj van, elszorítsa, nem is tudom... ezt tanácsolták, és én hittem nekik. - A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz... - fordítom az arcomat újra felé, suttogom szinte elfúló hangon az esküvői fogadalmam utolsó szavait, aztán amikor érezném, hogy a gombóc összeáll a torkomban, feléllok az ágytól, puha csókot nyomok az ajkaira, éppen hogy hozzáérintve, majd elindulok a néma kórteremből. Olyan, mintha a szívemen facsarnának minden egyes alkalommal, ha ide jövök, még is visszatérek. Mikor meghallom a kiszűrődő hangokat lelassítom a lépteimet és az ajtó mellett megállva pillantok be, hogy végre a hangot hozzá is társítsam a képhez - Ronan. Nem voltam ott a Milleniumon és nem követtem végig a sérültek történetét - persze Ariadné-n kívül, aki az első kómába esett aurorként vonult be a történelembe és még mindig itt van egy kórteremben, néha meglátogatom - így nem pontosan tudom, hogy kinek az ágyánál ül és olvas fel. Illetlenség talán, de ahelyett, hogy tovább sétálnék ezúttal óvatosan, mint a macska beljebb sétálok, éppen annyira kinyitva az ajtót, hogy én és a némán suhanó familiárisom átférjünk, és be is húzom, ugyan be nem zárom. Megvárom, míg végez a felolvasással, vagy szünetet tart, és csak akkor szólalok meg halkan, jóval nyugodtabban annál, ahogy néhány napja elváltunk. Azóta sikerült találkoznom Jake-kel és ez a jelenet is kissé meglágyítja a vádat, amit érzek iránta, hogy a Testvériség tagja volt. - Őrá is gondoltál, amikor azt mondtad gyászolsz? - kérdezem, félrebillentett fejjel, végül megzavarva őket - persze lehet, hogy eddigre már meghallotta az ajtó nyikorgását és tudta, hogy jövök. Nem állt szándékomban meglepni vagy megijeszteni akkor, amikor egy kómába esett szerettének olvas fel.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ronan Idriss
Reveal your secrets
Tárgy: Re: INTENZÍV (4. EMELET) 2020-12-14, 16:13
A kómába kerültek számára egy teljes külön szárnyat tartanak fenn. És csak amiatt nem gondolkoztat el, vagy meg, mert már két éve ide járok és mindig van valaki új. A kóma nem halál. Nem vagyunk gyilkosok. Meg is ölhették volna ezt a rengeteg embert ténylegesen. Ami miatt pedig mégis kettős érzésem van és már két éve mantrázom magamnak amit.. Az Scathach. Bármikor benne van a pakliban, hogy mi is a szórásba esünk. Ezt persze tudatosítanom kellett... Mégsem fordultam el tőlük. Hiszen a kóma nem halál. Mikor elérjük amit akarunk.. Mindenki vissza fog térni. A 324-es kórterem ajtaja félig nyitva. Én pedig egy könyvvel ülök Scathach ágya mellett és felolvasok középmély hangomon. Mivel mindig is szerettem felolvasni verset szavalni meg ilyen szentimentális faszságokat így nem az a mély dörmögés hallatszik csak, hanem mérsékelten érzelmekkel teli. De annyira nem halk, hogy ne szűrődjön ki semmi belőle a folyosóra. Főleg nyitott ajtónál. - ".....Ha ilyen nagyság törik össze, az Nagyobbat reccsen, megreng a világ S oroszlánokat vet a városok Utcáiba, a sivatagba meg polgárokat – Antonius halála Nem csak magánsors: a világ felét Jelenti ez a név...."
Azért, akárhogy is, akármennyi félelmem is van az egésszel kapcsolatban, jó érzés Jadet ilyen boldognak látni. Sajnos viszont iszonyatos fáradtság tör rám és nagyobbakat szusszantok, laposabbakat pislogok, mégis megmosolygom őket. Bár igaz lenne minden, bár tényleg képesek lennének boldogok lenni! Hátra dőlök a párnára, nem bírom tovább tartani magamat, de nem szánom célzásnak. - Jó hogy itt vagytok.- bukik ki belőlem. Valahol pedig kíváncsisággal tölt el, vajon lesz-e rajtuk kívül látogatóm? Meddig tartanak bent? Mikor mehetek vissza a suliba? És úgy amúgy is... milyen lesz vajon egy hónap után vissza rázódni az életbe? Várom, hogy láthassam Noxot, hogy őt is megölelhessem. És azt hiszem valamikor még idén be kell ütemeznem egy találkozót Megannel. Fogalmam sincs mi van vele amióta elment a suliból.. Vagyis de, mintha egy penna üzletben dolgozna... Na de pont ezért is szeretném meglátogatni. Bár nem volt túl fényes az elválásunk... Hátha azóta lenyugodott. Jade állapota, és az hogy a kicsikkel kapcsolatban voltaképp magamra is vállaltam, hogy leszek pótapu, most csapódik le és bevallom, valahol piszkosul jó érzés! Nem is veszem észre, de egy vékony könnycsík megindul az arcomon, azonban mosolygok, nincs vész. Csak örülök a lánynak. És végülis, egy kicsit megnyugtat Ivor hozzá állása. Lecsillapítom az aggályaimat. Ezt meg kell beszélniük. És majd kiderül mi lesz belőle... Ekkor azonban három nővér nyit be és szabály szerűen kizavarják Jadet és Ivort. Előbbit még azért egy ölelésre meg egy puszira még magamhoz vonnám, megszorítom a kezét aztán eleresztem. Utóbbinak csak intek egyet. Hát srácok.. Hajrá! A nővérek, nem hagynak túl hosszú időt a búcsúra, engem ágyba parancsolnak, őket meg ki a kórteremből és nyomatékosítják, hogy majd holnap meglátogathatnak, ha akarnak.
Cody bátorítóan ott van mellettem és ez nagyon jól esik, de sajnos vagyok annyira zaklatott, hogy észre se veszem, hogy mennyire kimerült lehet érzelmileg és fizikailag is. Aztán egyik pillanatban Cody karjaiba dőlök, a másikban pedig már Ivorhoz bújok. Muszáj megölelnem, hiszen a gyerekem apja, egy olyan apa, aki végre nem akarja megölni a kicsit... kicsiket. Nekem ez a testi közelség nagyon fontos, és ahogy érzem a szívverését, nagyon remélem, hogy nem a félelem, hanem a boldogság pörgette fel. Persze, én is félek valamennyire, hiszen előttem a szülés és az anyaság... De... Annyira boldog is vagyok! Hormonok. Áh, kinek akarok hazudni, régen is ilyen kaotikus voltam érzelmileg. Egy ideig hozzábújok, élvezem ahogy a keze beletúr a hajamba, aztán elválunk és mélyen a szemébe nézek. Teljesen más gondolatok pöröghetnek ekkor a fejünkben, de én csak arra tudok gondolni, hogy ha a gyerekeket akarja, ha talán engem is kedvel, ha mellettünk lesz, akkor milyen jó is lenne, ha a kicsiknek az apja az én párom is lenne egyben. Tökéletes lenne. De ez már megint csak a rózsaszín köd. - Én se voltam több senkinek, csupán szerető, de most minden megváltozik. - válaszolom, afféle megnyugtatásként, hogy ez az egész nekem is új - nyilván -, nem csak neki. Persze én ezek mögött azt remélem, hogy nem csak anya, hanem egyszer majd feleség is leszek, mit sem tudva arról még mindig, hogy miféle lénnyel állok szemben. Vagy, hogy mik az igazi érzései felém, mennyire gyengédek, vagy mennyire komolyan, és egyszer majd, ha ma nem is, egyáltalán képes lenne-e úgy szeretni, ahogy az emberek szeretik egymást, házasságban, boldogságban, családként. Cody megjegyzésére egy pillanatra a fiú felé fordulok, majd vissza Ivorhoz. - Nem kell nekem nagyobb ígéret az igyekezetednél, hiszen én is csak ennyit tudok ígérni neked. - válaszolom naivan, mintha tényleg csak attól kéne tartania, hogy nem lesz jó apa, olyan közönséges emberi félelemként. Fogalmam sincs, hogy mi van az egész mögött, így csak megfogom a kezét és biztatom, hogy minden rendben lesz. Mert nekem is ezt kell hallanom mindenkitől. - És most... el kell mondanunk a szüleinknek. - dobom be a következő lépést, amivel lesokkolhatom.
-Nem nem akarom őket elvetetni. - erősítem meg határozottan egy félszeg mosollyal. Mikor a nyakamba borul, egy hosszú pillanatig elidőzök Codyn, egyrészt amolyan.. Hát ezt jól megcsináltam... arccal, másfelől kiérzem az összes félelmét amik persze bennem is szöget ütöttek, noha nem ilyen halandó riadalom formájában. Ölelés közben Jade tarkójára simítom a tenyeremet, bele túrva lágyan a hajába, hagyom, hogy elvesszen a nyakamban. Érezheti, hogy hatalmasakat ver a szívem. Egy kicsit hagyom magamat elveszi az ő érzéseiben így mikor elereszt biccentem felé felfelé a fejemet egy kedves, komoly ábrázattal, tekintetemet az övében tartva, hasonlóan mint mikor az állatok puszira nyújtanák az orrukat. Aztán végül a mozdulat csak egy fejemelés/fejkőrzés lesz és mutató ujjammal egy leheletnyit talán zavartan dörgölöm meg az orrhegyemet, feloldva a mozdulat minden meghittségét. Nyelek egyet, megköszörülöm a torkomat, aztán eljut hozzám Cody mondata. A srácra nézek egy hosszú pillanatra, majd Jadre függesztem, sárgászöld íriszemet. - Nos igen... eddig inkább voltam bárkinek is szerető, mint társ... Nem ígérem, hogy ez egyik pillanatról a másikra változni fog dee... - össze harapom az állkapcsomat és látszik rajtam, hogy igen jelentőségteljes dolgot szuszakolok épp ki magamból. És tudom azt, hogy amit egyszer megígérek, azt mindenképpen tartani fogom! Mert nincs másom csak a szavam. Már nagyon régóta. Épp ezért, nem igazán szoktam vaktában sem ígérgetni. Egy bólintással kísérve nyomatékosítom mondandóm súlyát és komolyságát. - Igyekezni fogok! - azt nem ígérem, hogy boldog lenne mellettem, nem szédítem ilyesmikkel. Nem tudok boldoggá tenni hosszútávon senkit. Legalábbis ez épp olyan szent meggyőződésem, mint amit most romboltunk le pár perce... Ez a sok egymásból következő gondolat pedig egy számomra rohadtul ijesztő dolog ködét lebbenti meg... Valami olyasmiét amit mindig is messze tartottam magamtól. Ez pedig nem más mint a remény maga...
Na jó, legalább az megnyugtat, hogy nem akarja bántani, sem a kicsiket sem Jadet. Mégis annyira abszurd, hogy mikor Jade rám néz, nagyon döbbent arcot vágok és bevallom sajnos egy kicsit fáradtat is. De a hajába simítok gyengéden a lánynak, úgy engedem ki végül az ölelésből. És hagyom, hogy ennek az élőlénynek a karjaiba vesse magát. Fogalmam sincs mit kellene mondanom, mit kellene éreznem. Csak azt tudom, hogy Jadet nem akarom boldogtalannak látni. Így, határozásra jutok, nyelek egy hatalmasat és úgy döntök, én nem tudok semmiről semmit. legalábbis ami Ivor származását illeti. A legkevésbé vágyom Jade lelkét letörni, vagy félelmet ültetni el benne. Azt mondtam támogatom... Azért még viaskodom magamban, vajon jól teszem-e amit teszek? Vajon nem lesz-e ennek is egy orbitális katasztrófa a vége, azt tutira nem tudnám már elviselni! Így egy kissé kínosan, kénytelen kelletlen ütök egyet azon a gyönyörű gömbölyű hibátlan rózsaszín buborékon, és csak remélem, hogy a horpadás amit okozhatok, nem maradandó, avagy helyre kalapálható! - Hát tény, hogy nem tudlak tipikus minta apának elképzelni, de hátha sikerül rácáfolnod! - közlöm Ivor felé meg Jade felé egy arcomra szuszakolt biztató mosollyal a mondandómat. Megindítva ezzel esetleg egy lavinát... Amit legnagyobb döbbenetemre, valamelyest Ivor folytat is... Megérezte volna azt a temérdek aggodalmat ami bennem bujkál vagy mi?!
Ahogy átkarol én a kezeibe döntöm a testemet, hogy legalább ő egy kicsit támogasson, érezzem a teste melegét, mert amit Ivor csinál, ez a teljes lefagyás, nekem csak azt mondja, hogy ő sem akarja. Senki sem akarja. Csak én akarom. És Cody, az édes Cody, aki most tért magához, most érte egy hatalmas sokk, erre már is engem védelmez és ölel. Ugyan nem tudom, hogy milyen figura, azon kívül, hogy már harmincasnak tűnik, szóval sokkal felnőttebbnek, mint amilyen én vagyok. Jó egy kicsit furcsa, most már sokkal tisztábban látom, hogy furcsa, de akkor sem kötöm össze, hogy ez olyan nagy dolog lehet. Eszemben sincs arra gondolni, hogy nem is ember, hogy a kicsikkel baj lehet, és arra meg biztos, hogy nem fog rávenni, hogy elvetessem őket, akármilyenek is lesznek. De nem is ezt akarta... Kicsit félve hallgatom végig, attól tartva, hogy most a leköszönő beszédét fogja megtartani, amivel majd szépen távozik az életemből. De még azt is jobban elviselem, mint a kiabálást és a balhét, amit Kyle-lal műveltünk. - Nem akarod elvetetni őket? - szökik ki a vékony hang a torkomon, és a feszültség a testemben, amit Cody ölelő karjai tisztán érezhetnek, egy kicsit felenged. Előre hajolok ültömben, csak egy pillanatra fordulok hátra a barátomra, aztán leengedem a lábamat a földre. - Hát akarod őket? Istenem, én annyira... - és jönnek a hormonok és jön a rózsaszín felhő, még ha még leginkább semmire se jutottunk abban, hogy kik is vannak a pocakomban, és hogy mihez is fogunk kezdeni, ha megszületnek, én már talpon és két lépéssel a nyakába ugrok. Ami lévén, hogy éppen ül, egy kivitelezhető manőver. Ha állna, akkor egy kicsit nagyobb bajban lennék, de azt is megoldottam volna. Muszáj megölelnem, hozzábújnom, legalább néhány pillanatig őszintén örülnöm annak, hogy Ivor nem akar magamra hagyni, még ha nem is vagyok biztos benne, hogy felhőtlenül örül, hiszen olyan furcsán viselkedik. De lehet, hogy sokkot kapott, és majd később fog elkezdeni igazán örülni. Tudja a franc, annyi biztos, hogy a szobában már két férfi is van, akik támogathatnak, ha a kicsi... Kicsik megszületnek. És egészen addig is. És már sírok is. A francba. Hüppögve engedem el, a megkönnyebbültség könnycsíkokat barázdál az arcomra, de igyekszem a csuklómmal gyorsan letörölgetni őket.
Pár percre mintha minden kiürülne, lenullázódna. Ugyanis azt keresem, ez mégis, hogy történhetett meg? Merthogy... ez ugyebár lehetetlen. Keresem a választ, a lehetséges válaszokat, de egyszerűen nem találom. Mi a fene volt, az ami felett elsiklottam? Noha a fejemben uralkodó, néha számomra is, káosz miatt, voltaképp talán annyira nem is nehéz mutatvány. Majd máskor átnézem a lehetséges variánsokat, hiszen éreztem, az életenergiáik, hasonlatosak az enyémhez. Hogy tudnám neki szavakba önteni? Érzem a kisebb pánikot, a kétségbeesést... a lemondást. Ne Jade... Kérlek, ne mondj le rólam! Eltávolodik, Codyhoz húzódik én pedig feleszmélek és összébb szedem magamat, bár nagyon is ülve maradok, azonban feléjük fordulok. - Jade félre értesz. - kezdem lassan, nyugodtan, bár kissé látszik, hogy még keresgélem a darabjaimat - Én tényleg úgy tudtam, hogy nem vagyok képes ilyesmire... Ők most... - nézek egy biccentéssel kísérve Jade pocakjára - Alapjaiban döntöttek le egy elképesztően régi és eddig vitathatatlan tényt bennem. - mondom, majd felállok, de koránt sem távozni készülök. - Épp ezért, nem kérnék tőled olyasmit, hogy pusztítsd el őket. - igyekszem szavakba önteni szegényes palettámból gazdálkodva mit is érzek úgy valójában, a döbbeneten és azon kívül, hogy ezt a Kyle gyereket ketté szedjem amiért egyáltalán fel merte vetni a gondolatot!... Valamiféle védelmezés. Valami olyan amire előzőleg nem voltam képes, amivel elkéstem... Arra azonban, hogy honnét tudom, hogy ketten vannak, nem válaszolok. - Nem mondom, hogy... a legtöbb szülői ösztönnel rendelkező apát sikerült kifogni nekik.. de ettől függetlenül, szeretném, ha tudnád, hogy melletted állok. És amiben tudlak, támogatlak.
Csak ámulok és bámulok a jeleneten. Sosem láttam még ilyennek, azt sem tudom, hogy képes-e rá valóban, vagy ez is, mint oly sokminden más, csak egy tanult és tökéletesen kivitelezett reakció... De valami miatt annyira őszintének tűnik most. Egy kicsit talán meztelennek. Jade hozzám húzódik én pedig hozzá. Mint két ázott veréb, akiket elzavartak a párkányról, holott csak menedéket kerestünk. - Itt vagyok és támogatlak ahogy megígértem. - mondom és közben biztatva átkarolom. Nem tudok többet tenni egyenlőre. Számomra totális kérdőjel, hogy ez most mi is akar lenni Ivor részéről. Bár valamiért némi felháborodás van bennem és ezzel most nem is tudok mit kezdeni, ha akarom, ha nem kijön. - Hogy a francba lehet egy olyan... figura mint te... ennyire felelőtlen?!!- Szegezem a kérdést Ivornak és a hangomon érezni, hogy kicsit jobban ismerem mint Jade és ennek fényében hatványozottan felcsesz egy csomó minden. Ha tényleg övé a kölyök, akkor lehet hogy külön ellátást fog igényelni... Na és a hivatalos ispotályosok előtt, mégis hogy lesz eltusolva a tény, hogy egy baba-alien páros van születőben? És ha Jade pont emiatt fog veszélybe kerülni? És mi van, ha minden ellenére rákényszerítik hogy elvetesse?! A szívem a torkomba ugrik és védelmezőbben vonom magamhoz a lányt, holott ő mit sem tud még semmiről... Egyáltalán... hogy kellene ilyesmit elmondani?!
Elutasít, ő is elutasít, ő is azt állítja, hogy nem lehet a baba az övé. Kezd az egész egy kicsit rémálomszerű lenni, itt állok terhesen és üldözöm a pasikat végig, hogy ki is lehet az apja. Eléggé szánalmasnak tűnhet kívülről, de szerencsére nem tudok egyet hátralépni és megnézni magamat, mert éppen eléggé lesokkol, amit Ivor előad. Kétségbeesésemben már megfogom a kezét és a hasamra is rakom, mintha ez bármi változtathatna! És változtat is! Ahogy az arca átalakul, úgy az enyém is. A kétségbeesést átveszi a megdöbbenés, aztán ahogy elnémul és a szemem előtt esik össze - illetve ül le - azért megint kezdek újra kétségbeesni. - Ketten? Honnan tudod? - bukik ki belőlem a kérdés, de igazából azt hiszem nem is ez a lényeg. - És most te is kiborultál... Te sem akarsz az apja lenni, hallani se akarsz róla... róluk, vetessem el, csak ne legyek a terhedre, ugye? - folytatom, hiszen attól függetlenül, hogy Kyle azonnal kiabálni kezdett és tagadni, ő viszont láthatóan sokkot kapott... ez sem a legjobb reakció. Cody az egyetlen, aki boldogan fogadta a hírt, így most hiába hallgatott az elmúlt percekben, most Ivortól elfordulok és Cody mellé hátrálok, aztán felülök az ágyra mellé. Közel akarok lenni az egyetlen emberhez, aki támogat, mintha csak mögé akarnék bújni, mintha ő lenne a nagytestvér, akihez visszavonulhatok, mikor már megint elment a hitem. Mindegy, azon semmi sem változtat, hogy meg fogom tartani, hogy akarom őt, ŐKET!, és már egyszer elfogadtam, hogy egyedül fogom végig csinálni, vagy hát, most már Cody-val, szóval nem fogok annyira elkenődni. Csak... Csak most igazán felállhatna és kisétálhatna az életemből, mielőtt eltörik a mécses!
Nos, valóban őszinte vagyok. Nekem teljes meggyőződésem, hogy képtelen vagyok rá. Kertanu elég világosan belénk verte a dolgot... Ezzel a tudattal élek már a kezdetektől és már volt egy gyermek... Az első és utolsó. Pont úgy, ahogy az meg volt írva. Így az ábrázatom nagyon is őszinte, amikor közlöm vele a számomra tényt. - Sajnálom Jade de... - kezdem lassan, nyugodtan, de ekkor megfogja a kezemet én pedig megrezzenek, bár nem sok látszik belőle, alapvetően nem zavar érintése, más miatt jött a reakció. Amikor pedig a hasára pakolja a kezemet megdermedek. Az arcomon látszik, ahogy kibontakozik az újabb tény, egy világ omlik össze bennem, és ez kiül a fejemre is, noha nem az a fájdalmas formula, hanem a döbbenet és annak minden válfaja. A szemem kikerekedik és meredten nézek a lányra, totál lefagyva. Igen, határozottan megéreztem valamit... Valamit ami most már nem kaviccsal dobál, hanem atomot dobott arra a huszonöt ezer éves falra... Vagy valami egészen mást... de úgy omlik le, mintha mindig is cukorüvegből lett volna. Szóhoz nem jutok, ugyan a szám elnyílik. Vállaim megzuhannak, nekem pedig sürgősen le kell ülnöm! ültömből nézek a lányra. És azt hiszem... életem során talán először igazán közel kerülök ahhoz hogy hiperventilláljak. Jade a reakciómból láthatja, hogy márpedig nem lepattintós szövegről van szó, hanem ez annál mélyebben gyökerezik... Gyökerezett... Aztán a pocakjára függesztem a tekintetemet, nyelek egy óriásit, aztán kicsúszik a számon. -... Ketten... vannak... - olyan halkan és döbbenten mondom ki, hogy valószínűleg Jade is csak akkor hallja, ha kb a hangmágusi képességeit bedobja. Az esetben viszont valószínűleg olyan lesz, mintha a fejében visszhangozna a mondatom. Veszek egy mély levegőt, rendezem a tartásomat, és felnézek a nőre, a fiatal nőre, aki a gyermekeimet hordja a szíve alatt. Azt hiszem ezután nekem is kelleni fog némi rehabilitáció...
Nekem fogalmam sincsen erről a másvilágbeli létformáról, nekem csak egy pasi a bárból, igaz, hogy nagyon különleges pasi, de annyira nem, hogy már is azt higyjem, hogy nem is ebből a világból való. Cody úgy hallgat, mint akinek kivágták a nyelvét, teljesen el van képedve, nekem pedig fogalmam sincs, hogy ez azért van, mert ismeri Ivort és meglepő, hogy pont egy ismerőse az apa, vagy valami teljesen más okból. Itt állok tudatlanul, terhesen, és kicsit úgy érzem, hogy a kivégzésem folyik. Pedig nem meghalni fogok, hanem éppen hogy életet adni egy kisbabának... Amikor ő is lepattint azzal, hogy ő meg képtelen életet adni, egy kicsit kippanok, pedig olyan őszintének tűnnek a szemei, és eddig is olyan kedves volt és figyelmes. Csak nem lehet ez is valamilyen pasi duma, amivel elháríthatják, hogy egy lány megjelenjen egy nem várt babával és felelősséget vállaljon. - De... én... - bizonytalanodom el, és gyorsan Cody-ra nézek, aztán vissza. - De ha nem te... Akkor... De én egészen biztos voltam hogy... - igen, megint összevissza csapongok, hiszen először Kyle-t hittem, de most hogy megláttam Ivort benne vagyok egészen biztos. Ennyire hülye lennék? Ennyire rosszak az érzékeim, hogy még azt se tudom megszülni, hogy kinek fogok szülni?! Kiül az arcomra a kétségbeesettség, hogy ha nem ő az apja, akkor ki, de a medál a nyakamban elkezd bizsergetni, és megrázom a fejemet, mintha elhatározásra jutnék. - Nem tudom megmagyarázni, ne is kérd, de én... egészen biztos vagyok benne, hogy te vagy az! Ivor, kérlek, lehet, hogy csak rosszul tudtad. - mondom naivan, még mindig inkább arrafelé hajolva, hogy nem valami kamuduma, amit bedob, hiszen eddig olyan kedves volt. Bár az elején a pasik valahogy mindig nagyon kedvesek, aztán... Nem tudok már mit mondani, csak odalépek hozzá és megfogom a kezét, nekem sose volt problémám az érintéssel és most úgy érzem, hogy a kezét a hasamra kell raknom, mert ha még nem is érezhet gömbölyödést, rugdosást meg főleg nem, de... De akkor is valamit éreznie kell.
