2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Oh... így már értem. - bököm ki, mert hát erre nem is tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen. Érzem a szavai mögötti igen erős tartalmat, hogy nem csak a levegőbe beszél. Épp ellentétben Peterrel, aki világ életében a nagy szavak embere volt, aztán nem lett belőlük semmi, hiszen szerelmet vallott és láss csodát nem sokkal később, mintha nem is tette volna. Dane nem mondott ilyesmit ki nyíltan, viszont mégis az a birtoklás, az a ragaszkodás, ami belőle sugárzik egészen más erővel bír, mint amit Peter valaha is közvetíteni tudott. Nem is értem, hogy az a Lorelai miért választotta őt. Talán az elején még én is elgyengültem a vallomása miatt, de épp csak alig és már akkor sem volt rám nagy hatással, sőt valami miatt Dane riasztónak is mondható stílusa cseppet sem riasztott egyszer sem, hogy erősítse a kapcsolatomat Peterrel. - Azt azért lássuk be, hogy ha valami történne annak nem feltétlenül én lennék az oka, vagy nem csak. - de jól esik, hogy vigyáz rám, ahogyan megmentett az alagsorban is, de lássuk be az itteni rossz dolgok akkor kezdődtek, amikor Dane feltűnt a színen. Ettől még persze könnyen lehet, hogy a kiforratlan képességem miatt egyébként is felfigyelt volna rám valaki, de sose lehet tudni. Azóta viszont, hogy ő itt van jóval nagyobb a veszély, főleg azokra nézve, akik a közelébe kerülnek, de azt hiszem ezzel ő is tisztában van. Nem épp nyugodt és békés életet él és ahogyan fejtegetni próbáltam számára nem rég, újabb és újabb ellenségeket szerez csak magának és ez örökké... nem mehet így, legalábbis komolyabb veszteség nélkül nem valószínű, hogy mindig megússza. Nem rég is majdnem meghalt. - Hogy mi? Testvérek? - na jó ezen a pontosan azért rendesen leesik az állam, hiszen erre nem számítottam és főleg nem úgy,hogy sose merült fel és Peter sem említette. Egy újabb titok, miközben azt hittem, hogy mi minden tudunk egymásról... Na igen, nem szép dolog tőlem, hogy azt vártam mindent mondjon el, mindezt úgy, hogy az én hátam mögött is akadnak titkok, amikről nem meséltem neki. Úgy tűnik, hogy egyre egyértelműbb, a mi nagy barátságunk még sem volt olyan nagy, hiszen könnyen darabjaira hullott és voltak dolgok bőven a háttérben, mint utólag kiderült. - A talán is valami. - vonom meg a vállamat. Akkor hát ő is lehetséges, hogy volt már hogy belegondolt más élete lenne, ha a szülei nem halnak meg és más emberré is vált volna. Furcsa dolog az élet és hogy mennyit változtat rajtad a családod, vagy néhány olyan esemény, amit nem tudsz befolyásolni. - Hogy itt... egyedül? És a csontvázak a szekrényben? - viccelődöm csak, hiszen jó eséllyel, ha maradhatok nem nagyon rejtett sehová olyan titkot, ami kiderülhet, vagy maximum olyat, ami nem zavarja, ha kiderül, de hogy maradjak egyedül... magam sem tudom. Ha megvárnám az valamit jelezne? Egyáltalán készen lennék arra, hogy egy-egy csókon túl valami komolyabb is legyen közöttünk? Új most sok minden, a szüleiről kaptam pár információt és persze Peterröl, amit nekem is emésztenem kell. A csókot viszonozom, nem is teljesen tudatosan, csak úgy jön, de aztán miután távozik nem sokkal én magam is úgy döntök, hogy visszatérek az iskolába.
- Nem szokásom bánkódni. Lorelai teljesen más volt mint te. Csak azért, mert két tűz között találtad magadat, mint ő egykor, még nem vagytok összemérhetőek. Sokkal fiatalabb volt, amikor megismertem, félénk, és gyenge, de megerősödött. Te már most kialakultál, és nem képezed semmilyen verseny tárgyát. Kellesz nekem, és ebből nem engedek. – A férfi szavaiból érződik, hogy talán még olyan áron is, ha Sophia éppen Petert választotta volna, akkor is ott lett volna Dane, aki vigyáz rá. A vérfarkas nem szokott kötődni, de talán ő sincs magányra ítélve, hiszen a Lorelai halálát követő években ugyan elvadult mindenkitől, ám már kezd visszatérni az életbe. Ott van Jade is, aki mint valami önjelölt lelkiismeret a megfelelő irányba rugdossa, ráadásul Lory sem tűnik éppen halottnak. - Eddig kiválóan reagáltál mindenre. Nem féltelek, viszont okolni sem akarom magamat azért, ha netán nem vagyok ott, ha történik veled valami. Ezért inkább maradjunk annyiban, hogy a te felelősséged, hogy mit teszel, ám én... Az árnyékból figyellek. – Mint valami sötét védelmező, ami már csak azért is irónikus, mert Dane szinte bárkit gondolkozás nélkül feláldoz az eszközei oltárán, ám Sophia valamiért mégiscsak kivételt képez. Amilyen egyértelműen kinyilvánította rá birtoklási vágyát, lehet ez afféle szerelem is, noha a férfi nem olyan típus, de hát mint tudjuk, ez sosem típus kérdés. Megtörténhet, és meg is történik. - Te mindenre azt mondod, hogy bonyolult. Éppen ezért szokásom egyszerűsíteni a dolgokat. Hogy miért vagyok itt még mindig? Miattad, és miatta. Ő.. a testvérem. A féltestvérem. Az én anyám, és az ő apja viszonyt folytattak. Már kamaszok voltunk, amikor megtudtuk. Ám ez titok mindenki más számára, ezt kezeld így. Hivatalosan nincs közünk egymáshoz. Másfelől ki más tudna rá vigyázni, törölgetni az orrát, ha fejjel megy a falnak? – Vonja meg a vállát. Nos igen, Dane eddig ezt alaposan elrejtette, de tud ő gondoskodó is lenni. Bármilyen ellenséges is a viszonya Peterrel, valahol összetartoznak, és kénytelenek a vérségi oknál fogva együtt élni. Az ember ugyanis bármit is tapasztalt a múltban, a testvérét nem hagyhatja el. Dane azóta még inkább érzi ezt a köteléket, amióta vérfarkas. Hiszen a farkasok nagyon is társasági lények. - Talán igen. Ám meghaltak, és Lorelai-hoz képest ők valóban halottak. Kár a múlton rágódni Sophia. Igen előrenézek. – Igen, meglehet tényleg hiányoznak neki, ám nem hagyja, hogy a magány maga alá gyűrje. Ám most nem szándékozik még jobban belemenni a titkokba. – Nos nem, nekem van dolgom, ám a vendégem vagy. Nézz körül a könyvtárszobában, érezd otthon magadat. Ha úgy döntenél, hogy maradsz, estefelé visszatérek. Ha nem, akkor később beszélünk. – Bólint, és nyom egy csókot a lány ajkára. Mindkettőjüknek van mit átgondolnia, emésztenie. A napló érdekli Dane-t, ám muszáj kicsit magára maradnia a gondolataival. Irány tehát az erdő.
- És nem féltél, hogy ez megismétlődik? Mármint... esetemben? És már nem bánkódsz, hogy végül Peter nyert? Egyáltalán miért akarsz vele kapcsolatban lenni? - hiszen az már egyértelmű, hogy nem azért van itt, hogy megkeserítse Peter életét, főleg hogy úgy tűnt még azért is próbál tenni, hogy Peter és én... ami persze nem jött össze, Peter hibájából és azt hiszem nem is lett volna értelme. Vagy pont azért próbált minket összeterelgetni, hogy akkor már történjen meg és ne aztán a meglepetés hasson rá, amikor ő másképp gondolja és én mégis Petert választom. Lorelai esetén gondolom nem tett effélét és ő végül mást választott helyette. Elég bonyolult ez az ügy annyi már egyszer szent igaz. - És ha én nem tudok olyan jól reagálni egy meglepetés szerű helyzetre? - hát igen azért lássuk be, ha bárki egy kicsit is figyel rájöhet, hogy ha Danenek akar ártani akkor elég, ha nekem árt és én nem biztos, hogy meg tudom védeni magamat, vagy fel tudok készülni az efféle váratlan helyzetekre, mint ő. Neki már van gyakorlata benne, nekem viszont nincs. Én nem voltam egész életemben űzött vad, ő viszont már elég régóta űzi ezt a gyakorlatot. - De ha így gondolkodsz Peterről, miért nem hagyod annyiban? Ő úgy sem bízik benned és nem lepne meg, ha ez nem is változna sosem. Ahogy mondod... nem igazán tudja kezelni a dolgokat, érzelmeket, váratlan helyzeteket. Akkor miért vagy még itt? Persze a naplót leszámítva. - és engem, hiszen azt már elmondta nem is egyszer, hogy én is jelentős szerepet játszom az itt létében. Vajon, ha elmennék akkor maradna a napló és a saját ügyei miatt? Igazából fogalmam sincs, hogy mit tenne és talán pont ez benne olyan érdekes. Peter sokkal kiszámíthatóbb, bár arra nem gondoltam, hogy ilyen mértékben meg fog majd bántani, ezzel tény, hogy még engem is meglepett és nem jó értelemben véve. - És nem is hiányoznak neked? Ha nem halnak meg szerinted most más lenne minden? - hát igen épp elégszer fordul elő, hogy valaki az őt ért negatív gyerekkori élmények miatt válik olyanná, amilyenné. Dane esetén is erre tippelek, hiszen a szülei meghaltak. Jó emberek voltak és végül nem élnek már. Akkor e miatt nem lett ő jó ember, mert nincs semmi értelme? Azért ez elég szomorú egyszer szent igaz és persze sajnálom is. Rémes, hogy valakit megölt és én képes vagyok ezen csak úgy túllendülni, most meg még sajnálni is a gyerekkora tragédiája miatt. Hogyan tud rám ilyen hatást gyakorolni? - Igazából nem csak tőled... bárkitől, aki varázsló. Nem igazán vannak oda értük. Tudod egy kvibli és egy mugli... - na igen logikus, hogy nincsenek oda a varázslókért és jó eséllyel Dane sötét aurája se lenne rájuk jó hatással, de ezt nem lehet előre tudni. Nem mintha felmerült volna bennem, hogy hazaviszem Danet. Most viszont úgy fest, hogy menni szeretne, így én is bekapom az utolsó falatot és felállok. - Meg szeretnéd nézni a naplót, vagy... lépjek le? - lássuk be ő van itthon és nem én és kissé olyan, mintha jelezné, hogy vége a vacsorának. Nála pedig sosem ehet tudni, hogy vajon mit is akar egy-egy eseményből kihozni.
- Igen, önként. Akkor még azt hittem, hogy elég fontos vagyok neki, hogy csak a mi szerelmünkben gondolkozzon. De úgy fest, már akkor sem nagyon tudott dönteni. Vagyis igen, Peter volt nála a befutó. Talán már korábban is utána epekedett, de így, hogy felhívtam annak az álszent szépfiúnak a figyelmét rá, lényegében én hoztam őket össze. – Vonja meg a vállát, számára már elmúlt az az idő, amikor bánkódjon a szöszi miatt. Meggyászolta ez tény, de az idő begyógyította ezt a sebet, most pedig csak egy álnok kígyóként tud rá gondolni. Mindazonáltal Dane sem egy széplelkű valaki, így meg kell értenie, ha valaki a saját érdekeit hajszolja. - Nem. Ne várd, nem kell ennyire előreszaladni. – Ér most a térdével Sophia lábához az asztal alatt, eddig is tudta, hogy a kis barna szeret tudatosan tervezni, és megélni minden döntést, ebben valahol hasonlítanak, Dane furmányos gondolatait senki nem fürkészheti ki anélkül, hogy túlélte volna. Viszont megvan benne a hirtelen reagálás képessége is, amitől egyenlőre Sophia le szokott fagyni. Pedig akkor az az ember, vagy éppen vérfarkas életét mentheti meg, ha helyesen mozdul, és előbb támad, mint hogy hagyná a másiknak ezt a lehetőséget. Éppen ezért is végzett Dane a sellő csapossal. A bosszút nem kell mindig magyarázni, a férfi pedig nem szokott rosszul aludni. - Mert ő rosszul kezeli a titkokat. A titkoknak izgalmasnak kell lenniük, nem pedig nyomasztónak. Ő mindig eltemeti az érzelmeit, olyan mint valami bádogember. Mint egy gép, aki ahogy te mondod, parancsokat ad, és követ. Pont ezért veszít mindig. Viszont kiszámítható, és ezért tudja Lory irányítani. Ezért nem kellettem én egy bizonyos szinten felül. Tudod a jókislányok szeretik az állandóságot, és Lorelai bármennyire is játsza most a nagymenő farkasnőstényt, valahol legbelül egy törékeny szöszi, aki mellé valami erős, de buta medve kell. – Ha már Lorelai-ról beszélnek, Dane nem szívbajos, hogy kitárgyalja a másik kettő ügyét, méghozzá teljes őszinteséggel, kétli ugyanis, hogy Sophiának ezzel újat mondana. Most, hogy Dane végzett a vacsorával, úgy érzi, hogy neki is válaszolnia kell a feltett kérdésre. – Azt nehéz lesz. Halottak. A nagy hírű auror házaspár olyan banálisan veszett el, szimpla autóbaleset. Hát igen. – Húzza el a száját, egy kicsit maga elé mered, és megvillant valamit az igazi arcából, ami talán egy csalódott kiskölyökre utalhat, aki csak azt látja, hogy nincs értelme a jók között élni, szabályok szerint, hiszen az élet rövid, és a halál úgyis lecsap idejekorán. Talán éppen ezért veti meg annyira az aurorokat, mert mit sikerült elérni a mintapolgároknak? A karrierjüket egy kamion törte ketté. – Ha engem vinnél haza, vajon féltenének tőlem? – Lép most oda felállva az asztaltól, s végigsimít Sophia arcélén. Láthatóan menni akar, pedig meg sem beszélték a pergamen kérdését, de a férfi elégnek látja a mára kitárgyalt témákat.
- Ezt valahogy meg tudom érteni. Én nem is tudom, hogy mit tennék... és Lorelai? Ő önként vállalta, miattad? - nem hallatszik féltékenység, vagy hasonló a hangomból, de hát lássuk be az a lány elásott, és elég rendesen felbolygatta Dane és Peter lelki világát is, szóval valamit csak tud. Gondolom akkor volt olyan erős a vonzalmuk is, hogy önként vállalta ezt a vérfarkas dolgot, bár belegondolni is furcsa, hogy valaki így tesz. Én nem tudom, hogy akarnék-e ilyesmi lenni. Vámpírnak lenni még mondhatni menő... bár az se lehet egy élmény, na de a vérfarkasság, nem véletlenül átok és nem véletlenül sokan képtelenek elviselni és negatívumként élik meg, mások meg csak túlélésre játszanak. Dane viszont konkrétan élvezi ezt az állapotot, ez az, amibe olyan meglepő belegondolni. Ő mint oly sok mindenben, ebben is egészen más, mint egy átlag ember. - Tehát várjam, hogy mi lesz akkor is, ha... valami rossz igaz? Elég akkor reagálni rá, amikor bekövetkezik? - csak egy halk sóhajt hallatok. Nem is tudom, hogy mit vártam, egyértelmű volt, hogy úgy sem fog tudom is én... mondjuk fejet hajtani és azt mondani, hogy hiba volt, bár talán most a szavai mögött burkoltan akár még ez is ott volt, hogy mindannyian hibázunk, akkor hát... úgy gondolja, hogy igenis ő is hibázhat? Nehéz elhinni, hogy néha még akár ezt is beismerheti, de talán képes rá. Amikor leül, végül én is az asztal felé fordulok és falatozni kezdek. Végül is éhes vagyok, úgyhogy nem ártana ennem valamit és tény és való, hogy kissé sok mindent történt már megint rövid idő leforgása alatt. - Nem mondanám, hogy túl sokat. Peter mondjuk úgy nem szívesen beszélt rólad, és a múltjáról sem e téren és Lorelairól sem. Inkább csak utasítgatni próbált, mint érvekkel és magyarázattal meggyőzni. - arról persze, hogy ne menjek Dane közelébe. Mondjuk azt én sem tudom, hogy akkor engedtem volna-e neki. Valószínűleg nem, de így hogy alig mondott valamit, csak elvárta, hogy tegyem, amit kér mindenféle indok nélkül... az azért nem megy. Lorelairól meg gondolom okkal nem nagyon mesélt, mert ez számára is fájó pont volt, na épp ezért volt annyira rossz, hogy fel sem merült, hogy az orromra kösse, miközben az életének finoman szólva is fontos állomása és eseménye volt. - Igazság szerint csak anya mugli, apa... kvibli, de pont e miatt mugliként él. Nem tudom mit mesélhetnék róluk, mindketten újságírók, anya elég híres mugli körökben, apa nem annyira, de ő eleve nem olyan érdekes témákat boncolgat, mármint mások számára nem annyira érdekeseket. Ereklyékről ír főleg. De... követnéd őket? Akkor én is keressem meg a te szüleidet? - na róla még azt is nehéz elképzelni, hogy milyenek lehetnek a szülei. Gondolom nem szokott hazamenni, hogy karácsonykor együtt énekeljenek a fa alatt, vagy ilyesmi, sőt eleve nehéz elképzelnem róla, hogy bármikor is szerető családi körben élt, pedig akár még az is lehetséges, csak valami nagyon megváltozott később az életében.
- Hogyne. A legtöbbeknek ez valóban átok, amolyan halálontúli élmény. Ismertem olyanokat, akik nem is tudták elviselni, és inkább megölték magukat. – Ismeri be, hogy Sophia mint sok minden mást, ezt is jól látja. Nem véletlen, hogy a kis barna újságíró akar lenni, amolyan tényfeltáró alkat. Jó párost alkotnak ők ketten, hiszen mindketten az igazság keresését tekintik elsődlegesnek. Dane szintén kiváncsi alkat, nem csupán a felhőtlen szórakozás viszi, ténylegesen szokott tenni azokban az ügyekben, ahova az auror tanácsadó álcájában be tud épülni. Nyilván mások a módszerei, mint az átlagos nyomozóknak, többek között az erőszakos vonalat követi, mint a megfélemlítés, zsarolás, no és persze a fizikai fenyegetés, de ez nem lehet újdonság Sophia számára. A vonzalom ettől függetlenül, vagy mindennek ellenére fennáll, és lassacskán a lány is rájöhet, hogy nem feltétlenül mentheti meg a férfit, csupán bizonyos fokig féken tarthatja. Hogy ez elegendő lehet-e kettőjüknek, azt majd a jövő eldönti. - Nem szoktam hozzá, hogy felelősségre vonjanak, így az érvek helyett nehéz felhoznom bármit is. Mindketten szoktunk hibázni, ezért most ezen nem is gondolkolkozom többet, te se tedd. Tudom, hogy mindenre túlzottan érzékenyen reagálsz, éppen ezért is kedvellek a nyilvánvaló erőd miatt, de ne akarj mindent megmagyarázni. Tervezz előre, mert nem árt, ha valamennyire átgondolod a dolgaidat, ám ne feledd, az ember még mindig ösztönlény, és a váratlan esemény a leginkább esélyesen bekövetkező fordulat. Légy kiszámíthatatlan, hogy másokat is meg tudj lepni. – Magyarázza immár a lány kezét fogva, noha tényleg neki kéne esni a vacsorának, mert már így is langyos. Sophia is csupán pár falatot evett, ezért most tényleg visszaül a helyére, és a szarvas mellett dönt, remélve, hogy ezzel a lányt is rábírja, hogy egyen, ha már Dane dolgozott a kedvéért. – Na igen, a vendetta örökös vérontást kíván. Azt hiszem már túl késő jófiúnak lenni. Nem ülhetek ölbetett kézzel, hiszen ez vagyok én. Különben pedig mennyit mesélt Peter rólam? Rólunk. Tudod, hogy hogy ismertük meg egymást, és hogy Lorelai hogy jött a képbe? Azt hiszem csak egy bizonyos szeletét ismered a múltnak. – És persze fontos lenne, hogy belenézzenek a naplóba, mert ott egyértelműen Sophia neve is le van írva, de ami a legjobban Dane-t érdekeli az az, hogy milyen származási út van még a lányhoz felvésve. – Mesélj nekem a szüleidről. Annyit tudok róluk, hogy muglik, de nem néztem még jobban utánuk, rád bíztam, hogy ezt most átbeszéljük, mert a végén még azért is felpofozol, ha mondjuk követem őket. – Neveti el magát, hiszen tudja, hogy Sophia igazi vadmacska tud lenni, ha úgy érzi, hogy Dane a személyes aurájába mászik bele. És ez rendszerint meg is történik.
- Én nem hiszem, hogy csak mások példája alapján el tudnám dönteni. Ezt is, mint sok mást mindenki másképp viseli nem? - gondolom legalábbis hiába dönti el, hogy neki melyik megoldás, vagy kivitelezés tetszik, attól még ez nem olyan egyszerű azt hiszem. Én például fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha én is valami hasonló átkot szereznék be. Vajon képes lennék kezelni, vagy a vadállatias ösztön lépne előtérbe? Fogalmam sincs, hogy vajon melyik lehet és azt sem tudom, hogy képes lennék-e elviselni. Azt hiszem egyelőre úgy vagyok ezzel jobb, ha nem is kell megtapasztalnom. Válaszokat viszont szeretnék arra, hogy pontosan mi van ebben az üzenetben, hogy Dane vajon tényleg tett-e valamit azzal a fickóval, ahogyan az üzenet sejteti. Tudom én, hogy nem fog köntörfalazni és úgyis elmondja majd az igazat, ha nekem nem tetszik akkor is. Ennyire már ismerem őt, nem reménykedem abban, hogy csak a jó kedvünk érdekében majd mellébeszél, nem is lenne értelme, hiszen szinte már tudom előre a választ. - Így olyan mintha nem is hibázhatnék, te viszont olyan vagy, amilyen és megteheted? - célzok itt ezzel arra, hogy igenis tesz olyasmit, ami nekem nagyon nem tetszik. A szemem láttára már nem egy embert ölt meg és lássuk be, ezt nem kezelem éppenséggel a legjobban. Próbálom úgymond lenyelni, mintha nem lenne, de vajon menni fog a végtelenségig? Peter ide vagy oda, akármit is mondott Dane veszélyes és ezzel minden pillanatban tisztában kell lennem, mielőtt még tényleg valami komoly baj lenne. - Nem... magam sem tudom, de azt várod békéljek meg vele, hogy csak úgy megölöd azt, aki az utadban áll? Ez azért nem ilyen egyszerű. Végeztél vele és ha van valaki, akinek fontos volt? Mi van akkor, ha ő majd eljön bosszút állni? Mi van, ha olyannak akar majd ártani, aki neked fontos? Ezekbe belegondolsz egyáltalán? - gladiátor? Nem mondanám. Sosem értettem a bosszút. Végtelen kör, hiszen mindig jön valaki, aki egy halottért végezne mással. Akkor vajon mi értelme van az egésznek? Annak a fickónak is lehet rokona, kedvese, akárkije, aki most talán épp bosszút forral, hogy Danenel végezzen, amiért ezt tette. A kör így sosem zárul be. Csak valahogy megérteni nem tudom mit miért tesz és hogy ő tényleg képes élvezni a folyamatos feszültséget, amiben így élnie kell.
- Dehogy. Gondolod, hogy nekem erősebb akaratom van, mint bárkinek? Most már talán úgy tűnhet. Ám mint mindenki, én is a tapasztalás útján szerzek új ismereteket. Voltak előttem példák, hogy hogyan lehet, és hogyan nem. Megismertem azt, hogy mivé válhat az ember, ha nem ismeri a kontrollt. És láttam olyat is, akinek ez egy életérzés lett, egyé vált vele. Az tetszett. Kiteljesít. – Magyarázza most ismét Sophia térdére simítva a tenyerét, ha már az asztalnál ülnek, kissé közelebb is húzza magát, hiszen úgy, hogy némiképpen mesélnie kell magáról, nem tud enni, de nem is sürgős, legfeljebb a hús hül egy kicsit. Ha ez most kivételesen egy ismerkedős, megnyilós este, hát miért is ne tenné? A vacsora mint olyan, csupán eszköz, áthidaló színtér, hogy ne a kanapén üljenek, és bámulják egymást, mert attól Sophia talán úgy érezné, benne van a levegőben, hogy több is lehet, holott a vérfarkas láthatóan mindig is a témák karcolgatását vonta előtérbe, lényegében a csók is hosszú idő után következett be. Peter az, aki nagykanállal falja az életet, Dane-t egy Maggie tipusú felajánlkozás inkább untatott, semmint movitált. Bár a tettek embere, a nemek harcát illetően inkább vadász, a lassú víz szisztémáját érzi a magáénak, s ezzel együtt saját maga is megbizonyosodhat abban, hogy választottja méltó az érdeklődésére. - Nem.. Nos nem. A szavak szintjén talán, de még ott is az egyenlő rangú veszekedés híve vagyok. Nem szolgáltál rá, hogy lenézzelek, és ha elárulsz, akkor itt hagylak a francba, mert csalódást keltő kislány lennél. De amíg kivételes maradsz, addig nem kell félned tőlem. – Ezzel elismeri valami furmányos virágnyelven, hogy ez bizony tényleg több annál, mintsem Peter bosszantása. Talán sosem volt eszköz az, ahogyan Dane művelte ezt az egészet, vélhetően akkor is felfigyelt volna Sophiára, ha az történetesen nem Peter lány barátja. - Most tényleg azt hiszed, hogy érsz vele valamit, ha a lelkemre beszélsz? Kicsim, én évek óta ilyen vagyok, és tudom, hogy téged a rossz egyszerre vonz, és taszít, de nem olyan vagyok, mint akik összetörték a szívedet. Nem vagyok makulátlan, a saját utamat járom, de azt hiszed, jobb, ha visszafognál? Alkudjak meg a kedvedért? Megbeszélni a sérelmeket? Nem tetszik neked a modernkori gladitátor felfogás? – Kérdezi évődve, lágyan simogatja Sophia arcát, a csábítás különösebb szándéka nélkül. A tekercs most valóban nem érdekli, sőt, kicsit talán olyan, mintha a valódi arcát mutatná, a megváltást kereső gyerekét, aki a megváltást keresi a bűn mocsárban.
- Egyszerűen csak eldöntötted és kész? - na igen azért ez akkor is kemény, hiszen nem egyszerű ez a vérfarkas kérdés, sőt. Azért lássuk be nem lehet irányítani, maximum megpróbálni okosan játszani ki az adott helyzetet, ahogyan ezek szerint ő próbálja, de én valahogy tuti képtelen lennék élvezni valamit, amit képtelenség irányítani és befolyásolni, csak úgy elragad időnként és kész. Valahogy belegondolni is ijesztő. Viszont abba meg érdekes, hogy volt idő, amikor Dane se volt ennyire magabiztos. Vajon akkor jobban érdekelt volna, vagy kevésbé, mint a mostani erős, de... finoman szólva is erőszakos énje? - Szóval képes lennél bántani? - persze, ha elárulnám. És, ha megbánnám közben? Nem tudhatja persze előre, hogy mit tenne, vagy ő igen? Gondolkodás nélkül végezne velem, ha olyasmi derülne ki, ami miatt csalódnia kell? Az a nagy kérdés, hogy vajon meddig menne el, akár tényleg meg is ölne, még akkor is ha megbánnám, amit tettem? Azt hiszem buta kérdés, mert úgy vélem tényleg megtenné, ha arról lenne szó? Viszont most már eljött a pillanat. Igenis muszáj erőt vennem magamon, bármennyire is képes levenni a lábamról és muszáj megtudnom, hogy mi történt abban a faluban. Nem tudom mit reagálok majd és persze valahol sejtem, hogy úgyis tudom már a választ, ő pedig nem igen fog majd ködösíteni és elmondja majd az igazat úgyis. - Tehát megölted, hogy ne ő öljön meg téged? - igen egyértelmű, hogy erről van szó, de ettől még ugyanúgy nem mondhatom azt, hogy jól tette és igaza van, hiszen az a fickó is okkal tette, amit. Dane olyan valakit ölt meg, aki fontos volt számára, nem csoda, ha ezt nem viselte a legjobban és bosszút akart állni. - És nem próbálhattál volna beszélni vele? Ha valaki... megölne egy számodra fontos személyt, te is bosszút akarnál állni, tehát érthető, hogy ő is ezt akarta tenni nem? - lássuk be talán pár hete csuklóból elítéltem volna, felállok és itt hagyom, de látszik a változás, mert beszélek vele arról, ami történt és megpróbálom legalább valamennyire megérteni és persze, ahogyan várta közben változtatni is a hozzáállásán, még ha az amúgy veszett fejsze is.
- Talán az elején. Egyszer rátaláltam Leslie-re, Lorelai nővérére meztelenül, csatakvéresen. Az.. elég durva látvány volt. Akkor még nem voltam átváltozva, igencsak bizonytalan, hogy valaki.. ennyire állatias. Aztán átgondoltam, és tudom, hogy én ezt az egészet máshogyan tudom kezelni. – Vonja meg a vállát. Ez ismét egy bizalmas vonal, amibe beavatva Sophiát. Egy kissé már kezd felengedni a titokzatos sármőr szerepéből. Talán Dane-nek is van egy érzelmes, emberi oldala, amit meg tud villantani a lány előtt. Szinte elképzelhető, hogy milyen remegést váltott ki belőle, ahogyan szembetalálta magát a bestiával, aki ugyan már az emberi alakját viselte, de nyilvánvaló volt, hogy percekkel előtte valamit szétszaggatott. Egyszerre volt lenyügőzö, és halálfélelmet keltő. Na igen, akkor még Dane-nek is voltak félelmei. - Ez komoly felvetés. Azt várod, hogy mindkettőtöket megöljem? Azt eddig is megtehettem volna. Inkább azt mondom, elismeréssel adóznék előtted, hogy tettél valamit azért, hogy megvédd magadat. De ne feledd szívem, eddig még tartottam a szavamat, és nem bántottalak. Fel akarnád ezt rúgni? – Mint mindig, most is van a szavaiban valami mesterkélt gunyorosság, ám Sophia már ismerheti annyira, hogy ez csupán védelmező reakció. Bárhogyan is állítja Peter, Dane sok esetben mindössze eljátssza a bukottat, valójában odafigyel rájuk. A csók nem csupán elcsattan, Sophia úgy issza Dane szavait, hogy magától értetődő, hogy meg kell történnie. Együtt lélegeznek, kóstolgatják egyúttal a másik lelkét is. Dane keményen magához szorítja a lányt, csókja viszont puha, évődő, mintha csak arra született volna, hogy boldoggá tegye a kis barnát. Semmi félresikló mozdulat, csupán az ajakérintés, s némi nyelvjáték, amelyen át végigcikáz rajtuk az összes íz, amelyről az embernek a legfinomabb étkek jutnak eszébe. Dane-nek most éppen egy gyömölcsszörppel nyakonöntött étcsoki. Édes a maga módján, de nem viszi túlzásba. Nos igen, ezzel tudja párosítani a karjaiban remegő lánykát. Nem csoda, hogy most kis szünetre van szükségük, mert a végén a férfi még leveti a maszkját, az pedig nem volna túlságosan helyénvaló. Visszatérőben megpillantja a fecnit, de nem jön zavarba. Leteszi a húsos tálat valahova közepére, és helyet foglal, felkészülve rá, hogy a vacsorát egyedül fogja elkölteni. - Igen. Feltételezem nem érted, és már megint az volna a célod, hogy valahogy.. megjavíts. Nincs rá szükség, de a kedvedért magyarázok. Ő tényleg a barátom volt. Másfél évig még egy mugli egyetemre is jártunk ketten. Ha egy nőért képes ilyen árulásra, hogy a véremet akarja, akkor megtette volna később, csak nem előtted. Téged nem akart bántani, de a szavaidtól ráébredt, hogy vagy bevállalja, hogy egy ártatlant is elpusztít, vagy.. menekülnie kell, mert feladod mondjuk az auroroknál. Elnapolta a bosszút, nekem pedig nem szokásom rosszul aludni. Jobb volt elvarrni a szálakat. – Vonja meg a vállát. Az árulást amúgy sem tűri, de a vérbosszút még annyira sem. Sophia igazi hősként viselkedett, csak sajnálatos módon mindhiába. Oldalt dönti a fejét, csinos arcába hullanak a piszkossszőke tincsek, játékosan mered Sophiára, mintha azt méregetné, hogy a másik most mit forgat a fejében.
- És soha, még a legelején sem kívántad, hogy még se így legyen? Hogy ne kelljen viselned az átkot és mindig a magad ura légy? Nem félsz egy... percig sem? - nem is feltétlenül azért, amit tesz, de azért is. Mi van, ha ahogyan mondja mégis valami túristacsaládot támad meg? Ha úgy ébred reggel, hogy egy békés kis táborozás áldozatai vérében fetreng, hogy mondjuk ártatlanokat, gyerekeket ölt és már nem csinálhatja vissza? Nem tudom, hogy vajon mindig csak ezt mutatja, vagy tényleg nincs benne semmi kétség, hiszen mindig magabiztos, mindig azt látom tudja mit akar és mit csinál, de mégis csak emberből van. Olyan nehéz elhinni, hogy soha egy pillanatig sincs benne kétség, hogy rosszul hozott meg egy döntést, vagy végül mégis a rossz utat választotta, netán olyannak árt, akinek nem akart, vagy olyan következménye lesz egy tettének, amivel esetleg nem számolt. - És ha kiderülne, hogy mégis... akkor mit tennél? Ha közben megkedvelsz, de mégis összejátszom Peterrel? - oh persze ez csak egy kérdés. Annyira már ismer, hogy nem tennék ilyesmit, én tényleg nem vagyok olyan. Nem értek az ármányhoz és a trükkökhöz, legalábbis ilyen szinten nem és persze a hamarosan következő csók is ezt bizonyítja. Talán ő lehet, talán belőle képes lennék kinézni azt, hogy el tudja játszani ezt, de nekem nem menne. Tényleg őszinte a csók, amiben összeforrunk és amitől valószínűleg Peter hátán felállna a szőr, ha tudna róla, bár ő jó eséllyel már attól is puffogna, hogy egyáltalán ide jöttem, mint ahogy folyton mindentől. Azt sem tudom, hogy pontosan mi is ez az egész bennem, amit Dane kivált belőlem. Persze tény, mindig is azok vonzottak, akik aztán ártottak nekem. Vajon ő is ide tartozik, vagy ő a kivétel, aki képes értem, miattam változtatni az eredeti tervein és tényleg én vagyok az első, nem valami bosszú, vagy egyéb terv. Egyelőre nem tudom eldönteni és jelenleg gondolkodni sem igen, csak amikor végül ő maga szakítja meg a csókot és nem marad más, mint heves szívverés és a szapora légzés, amit maga után hagyott. Leülök végül és csak kis késéssel pillantok fel rá, hogy végül bólintsak a feltett kérdésre. Csak aztán kis hezitálás és a magamhoz térés után kerül elő a fecni, amit még kora reggel kaptam. Mintha szándékosan lett volna mostanra időzítve és jó eséllyel így is volt. Így hát az asztalra teszem és amikor Dane érkezik az étellel lassan felé tolom. - Muszáj megkérdeznem, de... voltál ott? Visszamentél a faluba? - a cetlin annyi áll, hogy kérdezzem meg Danet a sellőfaluban történt eseményekről, a csapos hirtelen eltűnéséről, akiről azt rebesgetik, hogy jó eséllyel már nincs életben, hiszen nem szokott csak úgy eltűnni szó nélkül. Vajon tényleg megtette? Megmentettem azért, hogy aztán visszamenjen és végezzen azzal a fickóval, aki végülis joggal akart ártani neki a tanárnő halála miatt? Mert ha így volt, akkor bár az ő keze végzett vele, de az illető halálát én okoztam. Persze valahol a lelkem mélyén reménykedem, hogy azt mondja semmi köze hozzá, hogy nem ment vissza azóta a sellő faluba, csak épp... még mélyebben sejtem, hogy jó eséllyel könnyen lehet, hogy megtette és még csak minimálisan se érezne e miatt bűntudatot.
- Ez is benne van. Ám én nem adom ki a kontrollt a kezem közül. Az kéne még, hogy elkapjanak valami meztelen bolondként kóricálni. Tudod, azokon a napokon keresek valami sötét erdőt, és oda vetem be magamat. Nem hiszek a leláncolásban, az csak tönkretenne, azt az ősi erőt ki kell engedni. Vadász vagyok, csupán másképpen, mint Peter. Nem vagyok olyankor emberek közelében, de a fenevadnak ennie, ölnie kell. Azért megadom az esélyét, hogy lehet a közelben ritkán használt túristaút, hogy minimális kockázat legyen benne, de tudod én emberként takarítom el, aki nem szimpatikus, így legalább a saját döntésem, hogy ki nem tetszik. – Ha már Sophia ilyen szépen kiegészítette, akkor Dane is belemegy a részletekbe. Volt idő, amikor csupán sejtelmes válaszokra telt tőle, manapság viszont hogy Sophia sem köt bele mindenbe, és még a pofozkodásról is leszokott, együtt vacsorázhatnak, talán tabuk nélkül. Dane sosem fogja ugyan kiteregetni minden kártyáját, ám lát rá esélyt, hogy a barna szépséget bevonja a világába, megismertesse a látásmódjával. Ezzel végtére is nem tagadja meg magát, ölni fog, hiszen gyilkos, de sosem elborult elméjű, átokverte teremtményként támadja meg majd az ártatlan embereket. Lehet ezt így is kezelni.. - És ez így van. Nem is bízom. Látod rólad is azt feltételeztem, hogy összejátszol ellenem Peterrel. Aztán elfogadtam, hogy ha minden sarokban ellenségeket látunk, akkor nincs értelme az egésznek. Kezdem már egészen megszokni azt az idilt, amit téged körbevesz. Ha te vagy a kisangyal, akkor hátradőlhetek. – Ezzel persze nem válaszolt arra, hogy ha szerelmi csalódások érik őket, egyre nehezebb ismét felépíteni valamit, de Dane már gyakorta úgy vélik, ő már túl sötét alak, hogy megérdemeljen egy Sophia kaliberű következetes lányt, de most mégis itt van, próbálkozik, ha már Peter ilyen flegma módon koptatta le mindkettőjüket. Dane számára mind Sophiával, mind Peterrel izgalmas játékokba kezdett, amelyek talán sosem fognak abbamaradni, de ha Peter ilyen sótlan, akkor megmaradnak szövetségesi szinten, hiszen a fiút még kínozni is unalmas. De nem úgy Sophiával. A kis barna minden sóhaja, lélegzete új gyönyört ígér, Dane gyakorta úgy szemléli, mint egy festményt, egy műremeket, akiért sóvárogni, vágyakozni, de még ölni is, ha úgy hozza a helyzet. A húsra ránézést követően Dane most nem habozik, a régebbi ismerkedős csóktól eltérően ez annyira más, hogy Sophiának sem lehet kétsége, a férfi bizony halálkomolyan beszélt, amikor egyértelműsítette, ez a lány nem lehet senki másé, mint az övé. S véget nem érő táncuk ezúttal egy édes, szenvedélyes csókban teljesedik ki, a sötét idegen elégedett morranással szorítja magához választottját, lélekig hatoló, nyelvet bizsergető falásával kifejezi, komolyak a szándékai. Hiszen nem lehet csak úgy megcsókolni egy nőt, aki nem jelent semmit, a farkas sokkal lényegretörőbben teszi. S nem úgy, mint aki egy gyors menet kedvéért máris letépné a lányról a ruhát. Azt legutóbb sem tűnt, hogy elkapkodná, amikor Sophia riadalmában felajánlkozott. Nem arról van szó, hogy Dane nem elég férfias ahhoz, hogy kihasználja a helyzetet. Csupán a szenvedélyét a lelkiek szintjére is áthelyezi, ettől oly árnyalt mindez. Megfeszíti mindkettőjük testét, elidőzik a lány ajkait kóstolgatva, hogy aztán megsimítva a szépség arcát végül ő maga intézzen szünetet. - Ettől mindketten megéhezhettünk. – Bólint a sütő felé, ahonnan már tényleg izlelő- s szaglóbimbókat csábító illatok törnek elő. Ha vágyik is a lányra, nem úgy tűnik, mint aki most mindent félredob. Hiszen az már korábban is látható volt, messzemenően következetes, mindennek úgy kell lennie, ahogyan ő kitalálta. Legalábbis elvileg. Ugyanis Sophia az utóbbi időben új szabályokat is hozott a kapcsolatukba, amik ellen eddig Dane nem ágált. – Megterítek. – Egyértelműsíti, hogy a lánynak nem kell még csak segítenie sem, ezúttal ő a hölgy. Dane ismét tölt egy pohárral, de csak félig, nem szándékozik ugyanis leitatni a barnát, józan Sophiára van szüksége. Átadobja a vállán a konyharuhát, s miután megnyitotta a sütőt, puszta kézzel emeli ki. Az omlós húson végigszalad a kifutó páclé, amely már az ízletes vad belső léjével is keveredhetett. Méretes kés kerül a férfi ujjai közé, ahogyan kezdi szeletelni. – Nos.. Mindkettőből valamennyit?
- És mindenki más, aki attól tart, hogy egy teliholdas éjszakán széttépi egy kontrollt nem ismerő... lény. - egészítem ki a szavait, hiszen azért lássuk be ő erősebbnek érzi magát így, de attól még ő sem képes rá, hogy irányítsa a bestiát akkor, amikor telihold van nem? Mármint... az lehetetlenség. Azt tanultuk a vérfarkasokról, hogy nem képesek irányítani az átváltozást és hogy teljesen megszűnik a tudatuk abban a pillanatban, hogy átváltoznak és onnantól akár a számukra legfontosabb személyt is képesek könyörtelenül kivégezni. Nem csoda, ha bár a kérdést nem mondom ki, de mégis kérdő tekintettel pillantok Danere, amiben benne van a ki nem mondott kétely. Ő nem képes erre másképp igaz? Az... lehetetlen, hiszen akkor bárki képes lehetne rá, akkor bármelyik magától is rettegő vérfarkas is megtanulhatná hogyan tartsa kordában a benne élő veszélyes lényt. - Erősebbé tesznek a csalódások, de kétségekkel telibbekké is és... elérik, hogy egy idő után már senkiben se bízz meg nem? - hiszen ő is ezt mondja és én is ezért voltam bizonytalan Peter esetén is. Hiába mondta, hogy szeret, mondta ő már sokaknak, miért hittem volna el, hogy ez most komoly? És persze e miatt is bántott meg annyira, hogy előkerült az a szőke lány, ez a Lorelai a múltból és Peter érzéseit, mintha csak a szél fújta volna el nyomban, mintha nem is lettek volna. Hát mit ért volna, ha megpróbáljuk együtt? Mit ért volna, ha elfogadom, hogy fontosabb vagyok neki, mint egy barát, vagy ha netán én is hasonlóan erős érzelmeket kezdek el táplálni és az a vége, hogy... ő is csak összetör, ahogyan azt már előtte is megtették sokan. És hát lássuk be Dane nem egyszerűen egy szóval fejezte ki, hogy komolyan érdeklem. Amit ő mondott ezúttal is és amire már nem egyszer rámutatott az bók és valahogy többnek érzem magamat tőle, míg Peter mellett inkább csak kevesebbnek, ahogyan folyton csak a fejmosást kaptam, mert nem jól csinálom a dolgokat és mert persze soha sem döntök jól. Ezért van, hogy ezúttal szólni sem tudok, csak figyelem, ahogyan kiszedi a húst és az újabb szavak végképp kitörlik a fejemből azt a kis üzenetet, amit nem rég kaptam. Még mindig nehéz elhinni, de ahogyan mondja mégis elhiszem neki, hogy miattam van itt, nem a kis játékai miatt, nem Peter miatt, vagy hogy... újra és újra vért ontson. Most mindez mintha elhomályosulna, amikor megcsókol, lágyan, de mégis erőteljesebben, mint az az eddigi egyetlen csók volt köztünk és ezúttal nem is kérdés, hogy én magam is visszacsókolok és cseppet sem visszafogottan. Előre hajolok, hogy egy szintben legyünk és észre sem veszem, ahogyan ösztönből jön a mozdulat, a karjaim a nyakába fonódnak és mire feleszmélek jó eséllyel már mindketten állunk, hiszen az hogy ő guggolt előttem valahogy nem volt épp a legkellemesebb póz. Így viszont már teljes testtel hozzá tudok simulni és valahogy nem is vagyok képes rá, hogy leállítsam ezt most. Mellette valahogy tényleg többnek érzem magamat, mint ami vagyok, vagy... mint amit gondoltam magamról eddig.
- Nem vagyunk egyformák. Azt hiszem az találta ki, hogy átok, akit feszélyezett.. Aki félt, aki undorodott tőle. – Vonja meg a vállát, neki tényleg jó így. Már csak azért sem bonyolódik bele, hiszem a muglik számára pedig pont a mágia is természetfelettinek számít, annak idején még boszorkányüldözések is voltak, sőt, manapság is groteszknek gondolnák, ha valakinek különös hatalma van. Dane még a varázsvilágban is igen ritkaságnak számít Leslie-nek köszönhetően, ám őt ez erővel tölti fel, ez teszi valakivé. Még ha járkálnak is bőven vérfarkasok a világban, a férfi minden előnyével és hátrányával azonosulni tudott, sosem látszott rajta, hogy bánná a dolgot, vagy éppen rettegne a fájdalomtól, vagy a következményektől. - Nem feltétlenül. Van, aki nem nyitja meg a szívét, nem kockáztat, mert fél, bezárkózik. Erősebbé viszont csak a csalódások tehetnek. Formálják az elképzeléseidet, csiszolják az elvárásaidat. Más az, ha kamaszként szeretsz, feltételek nélkül, utána pedig már tudod, hogy kinek érdemes adnod. – Na és persze vannak, akik sosem változnak, mint Peter, aki rendszerint vagdalkodik, annyira elragadta már a vadász énje, hogy minden bokorban ellenséget lát. Még ha Dane gyilkos is, akinek álnok tervei vannak legtöbbször, mégis képes lenyugodni olykor, beszélgetni, iszogatni, és csupán élvezni a jelent. Mivel nincs vesztenivalója, el tud lazulni, ettől tűnik oly magabiztosnak. Ezúttal észreveszi, hogy mondandójának komoly élét el kell venni holmi viccel, de tudatosul benne, hogy továbbra is hatással van Sophiára. Eltűnteti a nevetést, és halovány mosollyá csökkenti. Megfogja a lány kezét, hogy összenézzenek, a csók ugyan ott van a levegőben, de nem most csattan el. Kell az a hatásszünet, hogy mindketten meg tudjanak fürdeni egymás társaságában. Kiszedi a húst, amelyből kétféle készült, s a párolt köretről is lehúzza a fedőt, hogy felszálljon a gőz. Immár hülnie kell kicsit. Visszasétál a lányhoz, hogy a kihúzott székhez gugoljon, amin Sophia ücsörök, hogy ezúttal egy szintben legyen nagyjából az arcuk. Finom, de mégis férfias mozdulattal túr bele az ébenszín tincsekbe, megvárja, míg Sophia legalább lenyeli a falatot, ez amolyan idegörlő felkészülés, hiszen fel sem merülhet, hogy választottja elhúzódjon. - Már nem számít, hogy mi volt egykor. A kisded játékaim ellenére mégiscsak miattad vagyok itt. – A finom puhább csók helyett ezúttal egy lényegretörőbb érkezik, mintha mindig is el lett volna rendelve a sorsuk. A múltjuk közjáték lehetett az ide vezető úton.
- Bonyolult? Azt hiszem bonyolultnak nem mondanám, inkább furcsa, hogy jobban szeretsz... ilyen lenni. - persze ezek szerint jó oka van rá, mert előtte nem érezte magát egésznek, elégnek. Bennem is rengeteg bizonytalanság van, de valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy attól lennék több, ha lényegében gyilkossá kellene válnom, hiszen a vérfarkasok akaratlanul is azok. Arról már nem is beszélve, hogy az a havi egy átváltozás nem valami kellemes élmény, legalábbis én úgy tanultam, hogy nem az. Aztán persze Dane lehet, hogy már ehhez is hozzászokott és számára nem jelent problémát. - Pedig a legtöbb lány hasonló utat jár be, nem? - sokunkat használnak ki, ejtenek át és bántanak meg, nem vagyok én e téren egyáltalán egyedi eset. Ezért is meglepő, hogy ennyire érdekli a történetem, azaz ez a része. Peter soha sem kérdezett ilyesmiről. Persze a barátomként elmeséltem neki a nagy részét, ha nem is mindent és persze mindig volt egy-két keresetlen megjegyzése. Na igen már régebben is remekül el tudta érni, hogy azok után, hogy megbántott valaki még úgy is érezzem, hogy igazából az én hibám az egész, hogy hagytam és nem hallgattam rá, hogy időben kiszálljak. Ezért is olyan szokatlan ez a Dane-féle egészen más irányú érdeklődés. Ezért kezdek végül is bele, miközben a sajttálat fogyasztgatom, ami lássuk be elég jó ötlet volt. Dane gondolom tudja jól, hogyan kell elérni, amit akar lassan úgy érzem tényleg minden téren. - Ezt most... ne vicceld el. - húzom el a számat egy pillanatra, még ha értem is, amit mond és igen tetszik is, bár nem gondoltam volna, hogy őt is átejtették már és pórul járta, habár ha jól tudom az a Lorelai is végül Petert választotta, de amúgy ezen felül nem igazán tudok semmit sem a múltjáról, hogy kik voltak azok, akik végül átejtették őt. Végül is talán nem is akarom tudni annyira, vagy mégis? És hát szó se róla, hogy a következő szavak, amik lényegében engem magasztalnak majdnem tátott szájat vonnak maguk után, de egyelőre végleg kisöprik a fejemből annak a kis üzenetnek a tartalmát, amit számon akartam kérni rajta. Azért lássuk be igaza van, Peter sosem kezelt egyenlő félként, ahogyan senki más sem, csak kihasználtak és ennyi és persze sosem mondott senki ilyesmit nekem. Nem csoda, ha tágra nyílt szemekkel nézek csak rá, amikor megfogja a kezemet és talán csak azért nem moccanok, állok fel minimum egy csókra, mert jobban meglepett, amit mondott és ahogyan, mint hogy cselekedni tudjak. De így is elkönyvelheti, hogy igen hatásos volt a dolog és újfent akármiket is tett a szemem láttára mégis egy újabb jó pontot szerzett. Nem tudom, hogy csinálja. Csend telepedik hát a szobára, csak figyelem, ahogyan a sütőnél babrál és kezdi előszedni a húst. Mondanom kellene valamit, de valahogy semmi nem jön a számra, inkább újra a sajt után nyúlok, hiába hogy észen van a főétel, valamivel úgy érzem le kell foglalnom a kezemet és a számat, mert a végén még elragadtatnám magamat, ezt pedig már túlságosan sokszor követtem el, mint hibát.
- Egyszerűen. Az fogja fel átokként, aki előtte élvezte az életet. Én viszont gyenge voltam, igazi célok nélkül. Igazán furcsának tűnt, hogy valakinek vér csorog az ajkai között, és még finomnak is tartja, de aztán.. Amikor átváltoztam, s nem találtam legyőzőre, akkor értettem meg, hogy miről is szól mindez. Vérfarkasnak születtem, csupán eredetileg ember bőrben. Vagy ezt így bonyolult megérteni? – Kérdezi kissé költőire véve a figurát, de ez még mind Dane, hiszen ő aztán még verset is szavalt a legelején Sophiának. Sötét alak, aki mégis, minden szörnyűsége tette ellenére meg van áldva azzal a képességgel, hogy meglássa a szépet bizonyos helyzetekben, irónia nélkül. Kettőjük közül Peter a cinikusabb, míg Dane a maga realisztikus mivoltával tud mindenkit felbosszantani. Tudja, hogy ő szörnyeteg, akit sokan el akarnának pusztítani, de azon túl, hogy komoly tervei vannak, képes flegmán vállat rántani, ha mégis minden dugába dőlne. Hogy csak egy lopott pillanatot tudjon élvezni Sophiával. - Nem azért teszem, hogy megalázzalak. Érdekel a múltad, és hogy milyen úton jutottál el idáig. – Sophia jól látja, Dane már számos alkalommal kiemelte az erejét, és ebbe most belehelyezi a kudarcokat is, amin a lánynak már sikerült felülemelkednie. A férfi egyértelműen más, mint a megszokott. Talán az élettapasztalata nyomán, ám meglehet, hogy az átkozott vér olyan úton indította el, amelyen mással találkozott, mint az átlagember. Bárhogy is legyen, sosem tűnik el tekintetéből az a perzselő forró szenvedély, amely szinte elemészti mindkettőjüket. Bár Dane sötét alak, nincsen benne ridegség, vagy lekezelés. Megvannak a titkai, amelyből azonban nem kirekeszti a lány, sokkal inkább magához szippantja. A világa részévé teszi. - Mondtam már, hogy érdekelsz. Az ördögi terveim közepette ez a fő elfoglaltságom. – Állja a lány meglepett pillanatását, s amíg a hús a sütőben illatozik, addig ő maga is leül, s tölt, mindkettőjüknek, ezúttal a skót whiskey helyett szimpla édes martinit, valahogy úgy véli hogy egy Sophia kaliberű lány az erős, égetett szeszt nem igazán iszogatná jó szívvel. Az alkohol ellenben mindkettőjüknek ildomos, s a sajttal párosítva igazán zamatos. Az üveg cimkéjén eperdarabok találhatóak, ebből kiindulva tudni lehet, hogy Dane szereti még az izek szintjén is az irányítást. - Engem állandóan átejtenek. Tudod Sophia, belőlem már árad, hogy a végzetet hozom mindenkire, ezért senki sem akarja megvárni, amíg megunom a tétlenséget. Feladnak, elárulnak, haszon reményében, vagy csupán félelemből. Csak hogy tudd, a nőkkel sosem bántam rosszul. Megvannak a céljaim, és igen, halálos veszélyt jelenthetek sokakra, de.. lássuk be, lehet valami nekem is fontos. Vagy valaki..? Ugyan, ne ragozzuk, előbb-utóbb az egyikünk úgyis öltáncot lejt a másiknak.. – Neveti el magát gonoszkás mosollyal, játékosan megfenyegetve a lányt az ujjával, olykor hátranézve a sütőre, hogy a mesterműve azért ne váljon szénné. Figyelmesen hallgatja a lányt, hogy aztán aprót ingasson a fején. – Mindennek megvan az oka. Peter ott szúrta el, hogy áldozatként, és nem szövetségesként kezelt. Világéletedben lenéztek, mert nem láttak túl a csinos pofin. Szexista világban élünk, ahol a nő a legtöbb esetben nem a főhős, hanem az oldalborda. Ezért voltál te a nős férfinek a szeretője, nem pedig az álmai asszonya. Ahogyan aki megcsalt, ott is pótléknak kellettél. Te az a lány vagy, akiért háborúkat kell indítani, mint Szép Heléna. Felemelni, szép szavak, és kéretlen bókok nélkül. Ha ezt nem látták, hát jobb is, ha nem állnak az utadba. – Feláll most, hogy egy pillanatra odalépjen a lányhoz, de csupán annyira, hogy megfogja a kezét, s némán mérje végig. Igen, talán letepernivaló zsákmányt is lát benne, mégis a tekintetében ott van az egyenlő félnek kijáró dícsfény is. Aztán elhúzza az ujjait, s sütőhöz siet, hogy végre feltárja a tartalmát. Legugol, és levéve a lángot kinyitja a fogantyúnál, s immár látni lehet, hogy a két külön rácson izzón szép pirosra sült mind a fácán, mind a szarvas. Előbbi csupán pácolva, egybemadárként, a szarvas viszont felszetelve, gerinc alakú sütőformában.
- Csak... mert vérfarkas vagy? Hogy tudod ezt egyáltalán élvezni? - beszélt már erről nem egyszer így, mintha tényleg jó dolog lenne és valahogy számomra ez felfoghatatlan és hogy még emberként is mondhatni farkasként viselkedjen, mintha azért enné véresen a húst, mert ez amúgy teljesen normális... Valahogy számomra elképzelhetetlen a dolog, hogy egy ilyen átokkal jól tudjam érezni magamat és hogy jónak éljem meg. Nem is értem, hogy ő mégis hogyan csinálja. Nem véletlenül hívják vérfarkas átoknak és nem pedig áldásnak, hiszen nem jó dolog, ő mégis képes valami módon a jó oldalát nézni, kihasználva az előnyeit, amit én el sem tudok képzelni, hogy mik lehetnek. - Hát... jól van, csak nem a legmegszokottabb, hogy valaki az embert az exeiről kérdezi. - azért ezt remélem ő is aláírja, hiszen akkor is fura dolog, hogy az érdekli kik ejtettek át. Vajon csak azért, mert ő nem akar átverni, vagy hogy tudja mire készülhet, milyen lelki sebeim vannak? Végül is szerinte erős vagyok, még ha én ezt nem is érzem így, de kár lenne tagadni, hogy jól esik. Na igen ezt nem vette észre soha sem Peter. Ő a gyengeségeket emeli ki, védeni akart, mintha úgy se tudnék egyedül semmit sem megoldani, Dane ellenben folyton azt mondja hogy menni fog minden, mert erős vagyok. Azért ez elég nagy különbség. - Tényleg... sokat készültél. - igen ez egyértelműen elismerés és most valahogy még azt a levelet is kiveri a fejemből, ami nem fair. Azért jöttem, hogy kérdőre vonjam, erre megint ahogyan viselkedik azzal csak azt éri el, hogy inkább figyeljek rá és zavarba hozzon a mustráló pillantásával és a kíváncsi kérdésekkel. Leülök hát az asztalhoz és időnként egy-egy sajtszeletért nyúlok. Határozottan finom, ezt a nyami hangok is jelzik, amiket önkéntelenül is kiadok időnként. - Tehát az exek. Te is el akarod majd sorolni őket? Vagy te nem az a típus vagy, akit átejtettek, hanem inkább a másik oldalon állsz? - azért ez fontos tényező lehet, ő vajon ejtett át másokat, vagy csak mások őt? Vagy nem foglalkozott effélével, csak alkalmi kalandok és ennyi? - Név szerint kéred a listát? Áh... inkább csak példák, az elég nem? Azt már mondtam, hogy elég sokan ejtettek át, tudod könnyen bedőlök... nem is, inkább bedőltem a szép szavaknak, amik csak azért érkeztek, hogy elérjék, amit akarnak és elérték, aztán félredobtak és újra és újra. Persze volt pár értelmesebb is, de valahogy vonzom a bunkókat. Volt, aki megcsalt... megbocsátottam, aztán újra. Aztán ott volt Max, akinek mint kiderült felesége volt. Persze én voltam a buta, mert elnéztem neki, amikor visszakönyörögte magát és elhittem az ígéreteket... egy ideig. Szóval, ha ígérgetni akarsz lehet, hogy bedőlök, ahogyan ennek a nagy körítésnek is, csak aztán... ne csináld azt, mint mindenki más. - na igen Peter ezt nem értette meg. Elegen ejtettek már át ahhoz, hogy vele, aki barát nem akartam kockáztatni és hát lássuk be igazam is volt. Szerelmet vallott és amikor előkerült ez a Lorelai, mintha elfújták volna az egészet. Mi lett volna, ha megpróbáljuk és aztán kerül elő az a lány? Megint én esek pofára és őszintén szólva abból már nagyon elegem van.
A vérfarkas bármennyire is tapasztalt, és naprakész, ezúttal nem tud Lorelai álnokságáról, máskülönben teljesen másképpen tervezte volna ezt az estét. Ám itt vannak, és Sophia is, és ha majd a későbbiekben válaszút elé is állnak, ez a pillanat a maga sötét stílusával még mindenképpen az övék. A férfi ugyan csalhatatlan szimatával kiszagolja, hogy a lány ismét ellentart, ám ez már megszokottá vált kettőjük között, afféle véget nem érő dacos tánc, a tangó és a rumba keveréke, a feszes tartások és romantikusan érzéki moccanások egyvelege. - Akkor csinálok neked valami vegyes hústálakból, aztán kóstolsz, ami tetszik. Tudod én véresen szeretem, de neked külön párolom, hogy ne fintorogj annyit, bármennyire is jól áll. – Kacag fel halkan, és a válláról ledobja a konyvaruhát a szekrények egyikére, most egy ideig nem kell ránézni a sütőbe helyezett sültekre. A köret már elkészült, főtt kukorica és héjában sült burgonya van letakarva egy átlátszó üveg tálban, hogy megtartsa a meleget, de legalább a férfinek nem kell kapkodnia, most minden figyelmét a lány részegítő közelsége töltheti be. - Meg akarlak ismerni. Előttem nem kell megjátszanod magadat, nem a sikerek, hanem a melléfogások, s kudarcok érdekelnek. Ebből tanulsz, és erősödsz meg. Ahogy mondtam már, komoly lelkierőt érzek belőled, de el kellett, hogy jussál valahogy ide. Tálalj ki szépségem. – Vonja meg a vállát, s csinos arcán érdeklődő, viszont határozottan őszintének tűnő mosoly jelenik meg. A csáberő most félretéve, ez most valóban amolyan ismerkedős estének tűnik. Ha Sophia nem az exeiről beszélne, Dane-t az sem nyomasztja, de az estét illetően határozott tervei vannak. Nem nyúl Sophia után, amikor az kisiklik a kezei közül, láthatóan pont ez élteti, hogy a csinos kicsi olykor riadtan növeli a távolságot. Nekiveti a hátsóját a plafonig érő nyitható ajtós szekrénynek, s karbafont kézzel mustrálja a lányt. Már-már zavarbaejtően tartva a szemkonktatust. Olyan férfinek tűnik, akit nem lehet lenyügözni egy csinos dekoltázzsal, egészben látja Sophiát, s ami a szeme elé tárul, nagyon is kedvére van. - Hamarosan.. Készültem neked egy kis előétellel, és ha nem ízlene a vadhús, akkor visszatérhetsz erre. – A hűtő felé fordul, s egy méretes tálat vesz ki az asztalra. A tál tartalma különféle sajtok, természetesen a nemesebbik fajtából, hiszen Dane esetében nem léteznek fokozatok. A sajtok háromszög formában papírvékonyra vágva, s a „torta” közepén apró tálkában háromféle szósz, a színükből kitalálható, hogy akad ott az ártatalan tejszínestől kezdve a pikánson át a csípősig.
Akárhogy is, de tényleg meglep a vacsora. A tekercsről tudtam és hogy át szeretné nézni minél előbb, de ennél többet nem tudok a mai estéről és persze azt sem tudom még, hogy a levelet hogyan kezeljem, amit nem sokkal előtte kaptam. Azok alapján, amiket tudok róluk, van sejtésem, hogy kitől kaptam, de ettől még nem tudom, hogy mit is kezdjek vele. Nem is kellene meglepődnöm a dolgon, egyáltalán nem, hiszen mégis csak Daneről van szó. Az lenne meglepő, ha azt az esetet egyszerűen annyiban hagyta volna. Ő nem olyan típus ugyebár, de ettől még nem értékelem, hogy megtette, azt ami várható volt tőle, már ha erről van szó egyáltalán... Lehetséges, hogy nem, hogy tévedek, hogy a levél hamis és bármennyire is negédes a stílusa úgy sem fogom tudni megállni, hogy végül ne kérdezzek rá, hogy mi is a helyzet valójában. - Tehát előbb a vacsora. Fácánt még nem ettem, szarvast is csak egyszer és nem igazán emlékszem már rá. Megkóstolom, ami van. - a tekercset pedig egyelőre leteszem és persze bármennyire is nem kellene most is hatással van rám a közeledése, a szavai, még akkor is, amikor nem is mond olyasmit, aminek kellene, de ő ilyen, ez eddig is így volt. Az a kérdés, hogy hagyom-e, hogy hatással legyen rám, akármit is tesz és akármit is tudok róla, vagy nem engedek neki és egyszer és mindenkorra megmondom, hogy ez nálam egyszerűen nem fog így működni, mert már túl sok vér tapad a kezéhez. El kellene döntenem, na de... hogyan? Azt mondja erős vagyok, de ebben még mindig gyengének érzem magamat. - Most... tényleg azt szeretnéd, hogy az exeimről meséljek és a mellényúlásokról? - meglep, megint, vagy ez csak valami átvitt értelemben feltett kérdés és nem érdeklik konkrét példák, csak arra akar rámutatni, hogy ő nem bántana meg? Na de vajon azzal nem gondolja, hogy bánt, ha a szemem láttára öli meg a tanárnőmet? Ezekkel ugyanúgy lelki sebeket okoz, még ha másféléket is, mint egy olyan alak, aki pl. megcsalt, vagy kiderült, hogy felesége van. Mégis ezúttal megpróbálok kihátrálni a szorításából és elsuhanni mellette, mert félek, hogy akkor már képtelen leszek neki ellenállni, ha hosszabb ideig túl közel kerül hozzám. - És mikor lesz készen a vacsora? - vacsora közben akarja vajon a kellemetlen részeket megvitatni, vagy majd vacsora után, netán még előtte? Csak, hogy hogyan készüljek én magam is?
Pontosan tudja, hogy Sophia milyen távolságban van, de nem buktatja le a lányt, csupán tesz-vesz, méghozzá nagyon gyakorlottnak tűnik a konyhában. Egyértelmű, hogy már nem diák, hanem felnőtt férfi, aki tud magáról gondoskodni, Sophia eddig vélhetően nem tapasztalhatott ilyesmit a kiszemeltjeinél. A lányra emeli a tekintetét, amely most is oly szikrázó, mint a legelső alkalommal, csak akkor még ő tűnt fel váratlanul, most pedig Sophia sétált be a szörnyeteg barlangjába. Sok idő eltelt azóta, a kapcsolatuk fejlődött, Dane is képes volt valamennyit visszavenni a nyíltan vérszomjas stílusából, s Sophia is szemet huny már bizonyos dolgok felett. - Igen, tedd csak oda. – Lép a lány elé, csók nincs, csupán egy puszi az arcára, ezen a szinten most még bőven elegendő, sőt, talán sejtelmesebb is ez a távolságtartás, mintha egymás karjaiban kötnének ki több lépcsőfokot is átugorva. Dane ellenben a pillantásokat tekintve sosem volt visszafogott, és a szavaiban említette csak azt, hogy netán Peter lehet az esélyes, ám valójában mindig úgy nézett a lányra, hogy az hiába bizonytalankodott a ködösítés miatt, állandóan ott volt a tény, hogy a férfi sosem fog tágítani. – Lesz. Nem csak a tekercs érdekel. Átnézhetjük, de.. minden más elhanyagolható tényező hozzád képest. Nos, szarvas és fácán sül, melyiket szereted? – A lány meg sem lepődhet a vadhús választékon, Dane nem fogja átlagos étkekkel beérni. Mindkét húsban van valami extra véres íz, ami miatt érdemes az embernek belemélyeszteni a fogait. - Valójában az érdekel, hogy kik, és milyen módon bántottak meg.. Tudod nem szeretek beállni a sorba, és elkövetni ugyanazokat a hibákat. Úgyhogy csak ne általánosíts, hogy téged mindig a rossz pasik vonzanak, és bántanak meg. Hát tennék én ilyet? – Állja el a lány útját, s keményen rámarkol annak csípőjére, hogy aztán lágyuljon a mozdulat, s évődő mosoly jelenjen meg a csinos ajkak szegletében. Amolyan lassú, becserkésző fenevad ő, míg Sophia a nemes préda. Ezzel együtt viszont valóban őszintének tűnik a gondolat, hogy a kis barnát minden körülmények között védené.
Azt tudom, hogy hová kell jönnöm és azt is, hogy hová kell hoznom a tekercset, ahogyan az sem lep meg különösebben, hogy a ház a többi közül ugrik ki, tehát rám bízta a titkát, de azt még mindig nem tudom, hogy mihez is kezdjek az üzenettel, amit ma reggel kaptam. Ott van a nadrágom zsebébe gyűrve, hiszen már elolvastam többször is, mintha az a pár sor, ettől bármiben is megváltozna. A tekercs is ott van a táskámban, és tudom, hogy ez az este sem lesz egyszerű, ahogyan valahogy vele soha egy sem, de egyelőre még sejtésem sincs róla, hogy mégis mi a fenét fogok kezdeni azzal, hogy a nyilvánvalóan igen választ kapom majd meg a kérdésre, amit fel kell tennem. Még a kellemes illat sem tántoríthat el ettől, pedig simán kinézem belőle, hogy még főzni is tud. Azt gondolnád egy ilyen alakról nem feltételezne senki sem effélét, de végülis miért is ne? Dane bár csúnya dolgokat tesz, de mégis le tudja venni az embert a lábáról, még hozzá nem is nehezen és... cseppet sem meglepő, ha még a főzés sem áll távol tőle már csak e miatt sem. Nagy levegő, amikor lenyomom a kilincset és még mindig kissé idegesen szorongatva a táskám pántját lépdelek be, hogy végül a konyha felé vegyem az irányt, amit elhelyezkedésének hála igen könnyű megtalálni, meg aztán az illatok is sokat segítenek a tájékozódásban. - Hát... szia! - lépdelek beljebb, egyelőre csak letéve a táskát a legközelebbi biztos helyre, ahol tuti nem borul rá majd semmiféle szósz, vagy tudom is én, ami készül. Én nem vagyok annyira járatos a konyhaművészetben, bár pár alap dolog azért megy, de ennyi. A szüleim azért tanítottak, főleg anya, de valahogy sosem voltam rá elég fogékony, mindig valami más kötött le, bár lehet hogy ez is olyasmi, amihez idővel felnő az ember. De biztos, hogy nem most fogom főző tudományomat jobbá tenni, ez nem az az este. - Valami... vacsora is lesz? Azt hittem csak a tekercs érdekel. - farkas és elég jó emberismerő, minden bizonnyal tehát azért értékeli, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben, sőt kellően feszült is. Bár tény, hogy a közelében ez egyáltalán nem nem meglepő jelenség, de akkor is... talán még sem annyira megszokott, főleg a csók után, ami legutóbb lejátszódott köztünk.
Másnap este, amikor Sophia Roxmortsban keresgéli az épületet, nincsen nehéz dolga. Dane alapvetően gyanakvó alkat, de rábízta lányra a címet, aminek immár titokgazdája, máskor is ide fog találni. A kertvárosi övezet szélén, amikor megáll a kérdéses cím előtt, a két családi ház fészkelődve csinál helyet a meglehetősen impozáns, de régies stílusú épületnek, ami vélhetően még Dane szüleié volt. Nem tűnik elhanyagoltnak sem, minimum házimanók szépitgetik a kertet is. Az egész olyan, mintha a Szörnyeteg várát keresztezték volna egy színházbeli vámpír kúriával. Sötét, de mégis hivogató, így tökéletesen jellemző Dane-re. A kapu nyitva, és ha végiglépdel a feljárón, akkor az ajtót már tárva nyitva találja, sőt, kellemes, sülthússzag terjeng kifelé, amit már a kertben is lehet érezni. Fény világít, félhangos zene szól, amolyan Supernatural stílusban, hogy ne legyen azért fülsüketítő, de Peterrel legalább ez bennük a közös, hogy ugyanazt a muzsikát szeretik. A vadásznak is bejárása van ide, de most a barna tündérnek nem kell attól félnie, hogy összefut a sráccal, akivel most nincsenek éppen túl jóban. Ha közelebb lépdel, akkor láthatja is, Dane a vállán egy konyharuhával sürgölődik, a kezében egy tál, amiben valamiféle sötét hús, ezt teszi be a sütőbe. Természetesen tudja, hogy Sophia közel van, érzi az illatát, de eljátsza a szitut, mintha nem lenne vele tisztában. A bejárati ajtó ugyanis pont egy konyhába vezet. Egész otthonosnak fest, ha nem tudnánk, hogy a lakója bizony minden tekintetben szörnyeteg. Sophia kedvéért vajon olykor tényleg fel tudja adni mindezt?
//
