2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Őszintén szólva eddig nem különösebben féltem a vihartól és a sötéttől sem, de tény és való, nem csoda, ha ezek után ez is bejön a képbe. A fickóban van valami enyhén szólva is vérfagyasztó, főleg úgy, hogy ki is mutatja a foga fehérjét, mert tény voltak pillanatok, amikor valami még meg is fogott benne, amit nem tudok igazán megmagyarázni, de akkor is így volt. Úgy éreztem, hogy van valami csábító oldala is, valami amit nem értek igazán, azt sem miért vonzz annyira, de ettől még nem vonzott kevésbé, de most... hogy látszik nem akar jót senkinek sem, és még Andrewt is már cseppet sem burkoltan fenyegeti... - Az sem biztos, hogy tényleg ismered, vagy a barátod volt... - nem kell hinnem neki, hiszen Andrew sosem mesélt róla, tehát az is lehet, hogy nincs igaza, hogy nem mond igazat szándékosan, csak át akar ezzel ejteni, végül is miért ne? Nem tudom, hogy ki ő, ahogyan azt sem, hogy ténylegesen miért van itt, sőt ha veszélyes miért lehet itt az iskolában egyáltalán? - Látom fenyegetőzni azt nagyon tudsz. - nem, az a baj, hogy nem olyan erőteljes a hangom, mint amilyennek lennie kellene, mint amilyennek szánom, mint amilyen akarnám, hogy legyen. Nem tudok úgy rá szólni, úgy vehemens lenni vele szemben, ahogyan szívem szerint tenném, mert ez a nevetés, a stílus tényleg ijesztő és még csak azt sem tudom pontosan, hogy miért csinálta ezt velem, hogy miért viselkedik így, hogy miért akar ártani Andrewnak, vagy épp hogy honnan ismeri. A kíváncsiság ott van bennem, de a félsz is, hogy ne merjek rákérdezni és persze a dac, hogy elküldjem csak azért is. És már csak nézek utána, ahogyan eltűnik, hiába akarok visszavágni, mégis mit várhatnék még vissza neki? Egyértelmű, hogy veszélyes, csak nem értem hogyan kerülhet egyáltalán az iskolába egy ilyen alak. Beszélnem kell Andrewval, vagy... pont hogy nem kellene? Ha a fickó nem mondott igazat, akkor talán jobb, ha őt nem is keverem fel ezzel és annyiban hagyom a dolgot. Talán elmegy magától is, hiszen ez egy iskola, itt azért még sem teheti meg azt, amit csak akar, mert annak következményei lennének.
//Hát az tuti, eléggé megijedt. Szuper volt és a kari is szuper, jó darkos. //
Hello idegen! Ruha Real love [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyértelművé válik, hogy meg akarja ijeszteni a lányt. Ha Sophiának korábban a vihartól a sötétségtől voltak félelmei, most mintha a megelevedett sötétség maga Dane lenne. Olyan csontig hatoló rettegést áraszt magából, tovatűnik a csábítás, s csupán a bestia marad helyette. Éppen az előbb mondta ki a nyilvánvaló tényt; ő maga is felelős többek haláláért, a Tiltott Rengetegbe tévedők bizony az ő karmai között is lelték már végzetüket. Mindez oly nyilvánvaló, hogy akkor Andrew múltja sem lehet éppen makuláltatlan, ha pont Dane-nel barátkozott korábban. - Mindegy is, végtére ebben a pillanatban most nem tudom, hogy hol van. Ne róla beszéljünk. – Félelmetes ragadozómosoly ül ki csinos arcára, ahogyan hanyagul vállat von, sötétszőke haja az arcába hullik, magától értetődően söpri félre. Le kéne már vágatnia, ám így mégiscsak van benne valami csibészes. - Ez a végleges válaszod mára? Legyen, nagyon akarod velem játszani ezt a játékot, Sophia. De a következmények nem lesznek vidámak. – Miután a lány megtaszította, már nem lép közelebb, ezzel is jelezve, hogy hamarosan távozni készül, csupán a végszó kedvéért van még itt, hogy alaposan mély nyomot hagyjon a lányban. Annak válasza nyomán teljesen megváltozik az arca. Megfagy, kegyetlen lesz és keserű. Felnevet, és csak nevet, és nevet. Mintha egyszerre dúlna benne a sok ellentétes érzelem. - Nem döntheted el, hogy én mit tehetek. Bármit megtehetek veled, és azokkal, akik fontosak nekem. Fogalmad sincsen, hogy miket tudok megtenni Sophia, de majd meglátod. Hamarosan kemény hideg köszönt be.. Nem tart már sokáig, hogy megtudd, mire is vagyok képes. Aztán csatlakozni fogsz hozzám, és az enyém leszel. – Köd öleli át az alakját, sűrű, szinte vérfagyasztó köd, amely mintha jeges hóesést tükrözne. S amikor elül, a férfi már nincsen sehol.
//Köszönöm a játékot, remélem nagyon megijedt a kislány //
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Könnyen elbizonytalanít és ez cseppet sem jó jel. Andrew sosem mesélt róla, pedig egy ilyen fickóról ki ne mesélne? Persze tény ő nem az a beszédes alkat, általában kettőnk közül én beszélek többet, nem pedig ő és a múltjáról se tudok valami sokat, de azért meglep, hogy ilyesmi is előkerül. Ez a fickó sötét alak és nem is értem, hogy egyáltalán Andrewnak hogyan lehetett valaha is köze hozzá. Ha pedig most miatta jött ide, ha jól sejtem az nem jelent az ég világon semmi jót. - Ha ismered, akkor tudod, hogy ő nem az a kimondottan beszédes típus. - válaszolok ezúttal szinte azonnal, talán azért is, hogy a többire ne kelljen még egyelőre reagálnom. Hogy nem vagyok kíváncsi? Hát nagyon remélem, hogy így van, de kár lenne tagadni, azért mégis csak van olyan részem, ami valahol... az, de ezt eszem ágában sem lenne bevallani. - Nem is ismersz engem... - mégis megremeg a hangom és kell jó pár pillanat mire végre sikerül annyira összeszedni magamat, hogy megemeljem a kezemet és eltaszítsam, mert túl közel került és félek, hogy még igaza is van, hiszen... tényleg van benne valami, azon kívül, hogy mennyire riasztó, ami érdekel és amire nehéz nemet mondani. Persze erre már egyből megváltozik, az a valami mintha lehullna és újra a borzongás az, ami végigfut rajtam, ami egyértelműen valami zsigeri félelmet ébreszt bennem legalább egy időre elnyomva azt a kíváncsiságot, ami még most is ott van, csak ezúttal jóval tompábban. - Ő sem hülye és... és hagyd békén! Nem tudom, hogy mit akarsz tőle, de ez egy iskola, ide nem jöhetsz be csak úgy fenyegetőzni. - bár a hangom még mindig reszket, de végre magamra találok annyira, ha már nem áll itt a közelemben, a pálcám legalább a kezembe kerüljön. Igazából még csak nem is tudatosan és nem is tudom, hogy mindez pontosan mikor is történt, de ott van a kezemben és rá szegezem, mintha csak védekezni akarnék, pedig egyelőre még azt sem tudom, hogy mi az, ami ellen védekeznem kell, de valahogy érzem, hogy muszáj lesz, mert ő nem akar jót Andrewnak, se nekem, se... talán senkinek az ég világon.
Hello idegen! Ruha Real love [You must be registered and logged in to see this link.]
A férfi már megint nem válaszol. A felvetése is csupán a csapdához vezető út, amellyel majd a jövőben magához láncolja. A Tiltott Rengeteg említése önmagában is felhívás keringőre, ráadásul Sophia pontosan tudja, hogy nem egy haláleset történt már az erdőben. Bárki is legyen a férfi, köze lehet az eltűnésekhez, vagy a gyilkosságokhoz. Mindezen veszélyesssége mégsem teszi kevésbé vonzóvá, éppen ellenkezőleg. A sötéten villogó kék szempár olyan csodát ígér, amelyben Sophiának talán korábban sosem volt része. Mindezidáig. Titokzatos, és sármos. - Nem mesélt még róla? Kérdezz csak rá. – Mintha csak azt várná, hogy a lány félrenyel a rémülettől, és a megdöbbenéstől, hogy a barátja komoly titkokat mélyre ásott előle. – Nem vagy? Akkor hát miért ne próbálnád ki Sophia? Légy őszinte. Nincsen olyan porcikád sem, amely nem akarná? Olyan erős érzelmeket tudok gerjeszteni benned, amelyek eddig mélyen szunnyadtak benned. Elég erős vagy ahhoz, hogy a sötétségben élj, és a királyője is legyél egyben. Miért ne fogadnád el ezt a hatalmat? Engedd meg, hogy segítsek. – Hajol közelebb, a lány ajkán tartva a tekintetét, s láthatólag mulattatja, hogy azok az édes ajkak szinte magától elnyílnak. – Ez a végső titok Sophia. Mi ketten együtt lehetünk. – Hangja olyan mint a simogatás, hűvös mozdulattal megérinti a lány nyakát. A csók ezúttal elmarad, a férfi szemei visszatérnek a lány pillantására, mintha érdeklődően várná a választ. Tekintete erőnek erejével törli ki Sophia emlékeit a múltról, szépen bontva le a gátakat egymás után. Legalábbis a cél egyértelmű. Aztán hátraperdül, amint a lány megtaszítja, ettől élesen felnevet, s tartja a megnövelt távolságot. A szeme ismét sötéten villog. Hideg levegő söpör végig rajtuk, amint a férfi csalódottan fújtat. Úgy fest, mint a támadni készülő kígyó. - Ne légy hülye, mint Andrew. – Bukik ki belőle. – Vagy lehet, hogy téged is úgy kéne kezelnem. – Egyértelműsíti, hogy mekkora hatalma van most már mindkettőjük felett. S mintegy beleegyezésül, a kinti szél ismét megélénkülve kezdi el csapkodni az ablakokat. A vihar feltámad, újra! Az egész úgy tűnik, mintha az idegen nem is akarná tudni, hogy hol van Andrew, hanem már pontosan tudja. Csupán kiváncsi volt Sophiára. És most már tudja, hogy mire, kire számítson!
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Még mindig nem tudom, hogy mit gondoljak a fickóról, hiszen az már egyértelmű, hogy veszélyes, de egyelőre még nem tudom, hogy mennyire kell tartanom tőle, hogy ez az egész csak színjáték, fenyegetőzés, vagy netán tényleg komoly. Ez azért mégis csak a Roxfort, nem eshet komolyabb bajom igaz? Viszont nem jár erre épp senki sem, már azóta nem bukkant fel senki, amióta itt vagyok, pedig a festményben a baba elég hangosan visított, még se tűnt fel senkinek és most sem hallom közeledő léptek zaját és egyre inkább bánom, hogy nem. - Azért Tiltott Rengeteg a neve, nem is mehetünk oda, de... ez még nem válasz. - nem mondta el honnan ismeri Andrewt és azt sem, hogy mit akar tőle. Nem úgy fest, mint aki egy baráti kedves látogatásra jött és persze sosem hallottam róla. Nem mintha Andrew minden titkát ismernénk. Jóban vagyunk, de ő nem az a nyílt típus, aki mindent elfecseg magáról. Az én vagyok kettőnk közül, általában én beszélek, ő pedig akkor, ha mondhatni muszáj, vagy valami tényleg fontos. A kérdése ott marad kettőnk között a levegőben, hiszen nem tudom, hogy mit mondhatnék rá, csak a szemeim kerekednek el, főleg hogy egyértelműen úgy érzi, hogy több nálam és nem tehetek ellene semmit sem. Itt már azért akaratlanul is a pálcám után kutatok, amit visszatettem hátra a tartójába a nadrágomhoz. Valahogy úgy érzem szükségem van rá, még ha még mindig nem is vagyok benne biztos, hogy amit érzek irányába az, ami csoda, de jelenleg közelebb áll a félelemhez, mint valami máshoz, főleg hogy még Andrewt is emlegeti. - Nem vagyok jó kislány és... egyáltalán kiről beszélsz? Milyen lány? Miért jó... rébuszokban beszélni? - megremeg a hangom, amikor hozzám ér, főleg hogy cseppet sem visszafogottan teszi azt. Kész libabőr leszek azon a tájékon és ezt még csak elrejteni sem tudom, ahogyan a hangom reszketését sem és még csak hátrébb lépni sem tudok tőle, hiszen már rég nincs hová. Magam sem veszem észre, hogy mikor kerül a kezem a mellkasára, mintha csak taszítani akarnék rajta egyet, de a mozdulat vége valahogy elmarad, csak a légzésem szaporasága jelzi azt, hogy tenni akarok valamit, de még sem megy. Valahogy a tekintete... minden mozdulata mintha nem is e világi lenne. Egy egész leheletnyit még el is nyílnak az ajkaim, amikor közel hajol, érzem a leheletét, szinte bizsergeti a bőrömet, hosszú pillanatok kellenek, hogy erőt vegyek magamon és végre képes legyek tenni is valamit. Összeszorítom a számat és kicsit kihúzva magamat most már megpróbálok taszítani rajta egyet és végre előkapni a pálcámat, ha egyáltalán sikerült a kezembe keverednie az elmúlt feszült percek során. - Fenyegetsz! Ködösen beszélsz és... cseppet sem érzem úgy, hogy Andrew barátja lennél, akkor az enyém sem vagy és nem is tartozol az iskolához. Elég csak... csak szólnom egy tanárnak és kiteszik a szűrödet innen! - fel akarom emelni a hangomat, isten bizony fel akarom, kiabálnék legszívesebben vele, de mégsem megy, épp csak lehelem a szavakat, hiszen a feszültség ott van bennem és nem enged úgy reagálni, ahogy kellene. Fogalmam sincs, hogy mit érzek és mi az, ami miatt nem tudok úgy viselkedni, ahogyan szoktam, de legalább már megmozdultam, talán ez is egy lépés a felé, hogy kikeveredjek abból a babonázott állapotból, amibe vonni próbált.
Hello idegen! Ruha Real love [You must be registered and logged in to see this link.]
A kinti vihar alábbhagy, mintha az ellentéte lenne a bent tomboló érzelmeknek. Amíg Dane félelemtesnek, de barátságosnak tűnt, addig az eső csapkodta a spalettákat, most viszont fenyegető, birtokló, s úgy fest, az eső hirtelen támadt zivatarnak tűnve csillapodik. A férfi keményen állja a tekintetét, feltételezve, hogy akár egy pofon is elcsattan, ám ez minden, amit most Sophia tehet ellene, semmi több. Az idegen úgy fest nem fog meghátrálni, vagy félrekapni a fejét. Idősebb, lényegesen idősebb mint Andrew, és alkatra is teljesen más típus. Míg a diákfiúban az alakváltó képesség miatt is sok a különlegesség, addig Dane alig tűnik emberinek. Talán mert nem is teljesen az. - Ismerem hát. Tudod a Tiltott Rengeteg sok csodát rejt, egyúttal veszélyes is. Gyakran eltűnnek ott a naív lelkek. – Kitérő választ ad, hiszen mit is akarhatna Andrew-től, mint amit abbahagytak. Sophia mit sem tud erről az egészről, hiszen a barátja nem mesélt neki sosem Dane-ről. Talán Andrew nem az a patyolattiszta jóbarát, akinek a lány eddig hitte. - Ha azt gondolod, hogy bántanám őt, mit tudnál ellene tenni? Mit tudsz ellenem tenni Sophia? – Halálos csend veszi őket most körül, amit a férfi nevetése tör meg, ahogyan átgondolja a lány egyértelmű alárendeltségét. Oly nevetés ez, amitől lányok térdei szoktak megremegni. Csupán egyetlen pillanatig nevet hangosan, utána már csak az ajka rándulása jelzi, hogy jókedve támadt. A szeme végig komolyan fürkésző marad. - Andrew egy igazi bolond. Azt hiszi, hogy ha ezúttal egy jókislánnyal kezd, akkor nem kerül bajba, mint annak idején. De téved. Kiszagolom, hogy mennyire indulatos vagy. Ez erőt sugall. Te nem vagy olyan, mint az a lány. És akár erősebb is lehetnél. – Hangja csábító, a végtelen mélységekig csábító, mintha egyszerre fenyegetné meg halálosan a lányt, s mellette imáiba foglalván zárná karjaiba. Szinte együtt lélegeznek már, a férfi nem tágít, Sophia feje mellé emelt tenyere ugyan a falat támasztja, szabad balja ellenben lágyan végigsimít a lány járomcsontján, mintha csupán meg kívánná ízlelni tapintásával a bőre finom feszességét. - A hatalomról beszélek Sophia. – Odahajol a lány ajkához, és szinte belesuttogva pillant bele a barna szemekbe. A hangja lágy, és sürgető. – Te az a fajta lány vagy, aki már mindent kipróbált, de semmi sem elégített ki. Te vagy az a lány, akinek megvan mindene, de mégis mindig csak valami mást keresel, valamire halálosan szükséged van, de nem tudod elérni. Ez az, amit ajánlok neked. Az érzések, amit még sosem éreztél.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Talán nem csoda, hogy amikor még a villám is lecsap összerezzenek, mert a fickó jelenléte és teljes valója egyszerűen valamiféle félsz áraszt magából. A nagyobb gond az, hogy valami olyat, ami közben mégis érdekessé teszi és még sem tudom csak úgy faképnél hagyni, pedig biztosan megtehetném, hiszen ez egy iskola, ahol én vagyok otthon, ahol eltűnhetnék, vagy elküldhetném, de valami miatt még sem teszem. Kíváncsiság, azt hiszem ez a fő indok. - Mert én se tudtam, hogy erre jövök... legalábbis nem rég még. - nem az akkor sem reális, hogy ő tudta, hogy hová tartok én ellenben nem, de amikor leesik, hogy talán tényleg sejthette, legalábbis ismer, miközben nekem fogalmam sem volt róla, hogy ismer engem, ha csak hallomásból is, azért kikerekedik a szemem. - Te ismered Andrewt? És miért érzem úgy, hogy... nem vagy a barátja? Mit akarsz tőle? - tudom azt gondolná meg tudja védeni magát, de nekem viszont a jó barátom és eszem ágában sincs hagyni, hogy valaki ártson neki, ez a pasas viszont eléggé úgy viselkedik, mint aki pontosan valami hasonlóra készül, hiszen semmi kedvesség, vagy szeretetteljesség nem volt a szavaiban és ez azért nagyban csökkenti a kíváncsiságot is, amit felé érzek. Az tény ettől még nehéz neki ellenállni, már csak a kisugárzása miatt is, de közben ott szirénázik folyamatosan a fejemben, hogy valami nincs rendjén vele. - Semmi közöd hozzá, hogy neki ki a jó... és nem tudom, nem járunk egy házba, akárhol lehet a kastélyban. - kissé kihúzom magamat és még az orromat is felhúzom, sőt egyértelműen szúrósabban nézek rá. Kicsit még hátrébb is lépek, kész csoda, hogy a kezét nem söpröm le a vállamról, talán csak azért nem teszem, mert ennyi akaraterő már nincs bennem. - És gondolom nem miatta nem vagytok már olyan jó barátok. Mit... mit akarsz tőle? - elakadok, amikor érzem, hogy a hátam a hideg kőfalnak koppan, és sikerül arra is rájönni, hogy már nincs hová hátrálni. Szinte érzem a leheletét az arcomon, amitől újra csak nyelek egyet, bár próbálom tartani magamat és erősnek mutatkozni, hogy ez azért annyira ne látszódjon meg rajtam, de mégis olyan érzésem van, mintha csapdába szorított volna és mintha csak rajta múlna, hogy kiszabadulok-e, nem azon, hogy én akarok-e. Talán nem is tudnék csak úgy ellépni mellette, ha ő nem akarná hagyni és ez azért ijesztő.
Hello idegen! Ruha Real love [You must be registered and logged in to see this link.]
Mintha még a kinti időjárás is az idegen kezére játszana, úgy csap fel a villám, hogy a spalettákat szinte betaszítja a viharos szél, és az eső kopogása. Nem is lehet eldönteni, hogy élvezettel figyeli a lányt, vagy rá akar ijeszteni. Továbbra is olyan közel áll hozzá, hogy a ruhája súrolja Sophiáét. Ugyanolyan embernek kéne lennie, mint a diáklány, viszont van benne valami más.. Hátborzongató különbség. A döbbent reakció, amit a lányból kivált, nála pusztán érdeklődő szemöldökfelrántással jár. - Ezt miből gondolod? – Ha az idegen okkal van itt, biztosan nem találomra keresgélt a kastély folyosóin, célzattal jött, tudnia kellett, hogy Sophia merre jár. És most mindketten itt vannak. A férfi valószinűtlenül szép arcán viszont olyan kifejezés honol, mintha magát a prédáját nézegetné, különös kegyetlenséggel. Az elkerekedett, kitágult szempár láttán elégedetten ráncolja a homlokát. Azt, hogy nem ide tartozik, Sophia már régen kitalálhatta. A sötét öltözék egyben sötét aurát is jelent, az ereklyevadász lány a sírboltok mélyén, bestiákkal szembenézve tapasztalhatott ilyen stílust. Mintha egy valódi gyilkossal lenne dolga. Mesélnek olykor a roxmortsi faluból eltűnő helyieket, akik a Tiltott Rengeteg mentén sieteknek dolgukra, na Dane-ből bőven kinézhető, hogy ő áll az ilyen eltűnések mögött. És most itt van tennivalója.. - Valójában Andrew miatt vagyok itt, de ha már benéztem, rád is kiváncsi voltam. – Leheli, miközben elszórakoztatja, hogy a lány ismét nagyot nyel. Hangsúlyából érthető, valami módon bántani, kínozni szándékozik Sophia legjobb barátját. De hogy miért? Az itt és most még nem derül ki. Felajánlja, hogy távozik, mire a lány ösztönösen viszkozik, ezen hangosan megfelnevet a maga markáns, ellenállhatatlan módján. Tudja, hogy milyen hatást képes gyakorolni. A jóképű nagyon is gyenge kifejezés rá. - Túl jó vagy a kis barátomnak. – Feleli könnyedén, a lány vállát simitva végig, mintha ez nem is vallatás lenne, hanem kötetlen beszélgetés. – Mondd meg, hogy merre van. – Hárítja el a beszélgetés fonalát, mintha nem is értene egyet még az előbbi felvetésével sem, miszerint Sophia esetleg. Nem, valóban nem az, sokkal erősebb, erőteljesebb, mint számított rá. És még milyen erőt birtokolhatna.. – Dane. Nem lep meg, hogy még sosem mesélt rólam. Egykor a legjobb barátok voltunk. – Hamiskás mosoly ül a szája szegletében, és olyan közel húzódik, hogy szinte már szeretők lehetnének ekkora közelséget feltételezvén. Sophia talán észre sem vette, de a folyamatos tánccal a férfi odaterelte az egyik falhoz, és most közvetlenül a feje mellett támasztja meg magát.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Nem tudom eldönteni, hogy a fickó a frászt hozza rám, vagy érdekel ez a furcsa rejtélyesség. Talán valahol a kettő között lehet az igazság, de egyelőre nem tudom eldönteni, hogy melyik felé húzok jobban, sőt igazság szerint percenként másképp érzem. - Nem is tudhattad, hogy itt leszek... még én se... - döbbenten figyelem, ahogyan felemeli a kezemet, miután csak úgy se szó, se beszéd elkapta és egyszerűen a helyett, hogy a kezemet csókolná meg, ami szintén azért meglepne, mert manapság nem szokás, inkább belecsókol a tenyerembe, ami csak még jobban ledöbbent. Elkerekedik a szemem és még csak rejteni se tudom, hogy szinte libabőrös lesz a karom is a mozdulattól. - Hova és... és miért? - nagyot nyelek, ahogyan próbálom felfogni, hogy mi is történik körülöttem, vagy inkább velem, még azt is elfelejtem, hogy tényleg össze kellene szednem a maradék holmijaimat. Le kellene ráznom magamról a fickót, meg a kezét is, de egyszerűen képtelen vagyok rá, képtelen vagyok ellenkezni, pedig tudom, hogy ezt kéne. A fickó sötét aurája, az egész jelleme, ő maga... még mindig képtelen vagyok eldönteni, hogy tartok tőle, vagy sem, de jelenleg inkább az előbbi felé tendálok. A pulzusom az egekben van, de nehéz eldönteni, hogy félek, vagy izgatott vagyok, valahol mindkettő, de még én se tudnám igazából eldönteni, hogy melyik is, talán tényleg együtt a kettő. - Nem! - olyan hirtelen vágom rá, hogy magamat is meglepem vele. Nem akarom, hogy elmenjen? De miért is? Pont, hogy ezt kellene akarnom, hiszen valahol a frászt hozza rám? Közben viszont érdekel is, hogy miért ilyen, hogy ki ő és hogyan csinálja, hogy miközben tényleg a frászt hozza rám, még sem akarom elküldeni, pedig biztosan ezt kellene tennem. - Oh... nem vagyok jó Shakespeare-ből, és nem vagyok esetlen, ezt kikérem... magamnak. - újra nagyot nyelek, érzem hogy folyton kiszárad a szám, akármit is próbálok tenni ellene, valahogy nem sikerül. Tényleg el kellene küldenem, de még a kezét se tudom elengedni. - Egyáltalán... ki vagy? - még a nevét se árulta el, legalábbis nem rémlik, vagy épp szinte kába voltam és e miatt nem hallottam meg? Nem tudom, de attól tartok egyik helyzetből se jöhetek ki igazán jól. Valami nagyon különös ebben a fickóban.
Hello idegen! Ruha Real love [You must be registered and logged in to see this link.]
A fiatal férfi hangja olyan, mintha pusztán azzal akarna elgyengíteni a lányt, legalábbis megolvasztani valamit annak a gyomrában. Egyértelműsíti, hogy nem szabadna itt lennie, mégis itt van. S ez cseppet sem zavarja, oly természetes a jelenléte. Nem hátrál meg, szinte szédülésre készteti Sophiát a pusztja aurájával. Tartja a távolságot, halkan beszél, ami egyszerre vonzó, és félelmetes. A bókra titokzatos mosollyal hajtja meg a fejét, mulattatja, hogy házigazdája próbálja menteni ami menthető, tompítani a szép szavakat. - Én pedig.. lehetséges, hogy éppen miattad vagyok itt. – Fejezi be a lány szavait, s mielőtt az ócsudhatna, valami szokatlant tesz. Egy váratlan mozdulattal elkapja a kezét. Nem durván, hanem gyengéden, és hűvös ujjai közé fogja. Majd megfordítja, lehajtva a fejét, és belecsókol a lány tenyerébe. Tudja, hogy a másik bizonyosan ledöbben majd, éppen ezért nem is válaszol az imént feltett kérdésre, továbbfűzi a gondolatokat. - Gyere velem. – Szólal meg ismét, a lány szemébe nézve. Azt nem fejti ki, hogy hova, és hogy miért. Feláll, magával húzva Sophiát, nem foglalkozva tovább a könyvekkel, a tanszerekkel. Másik kezével megtámasztja magát a lány tarkójánál. Hagyja, hogy Sophia szinte ússzon a pillantásában, de nem engedi tovább gyengülni, a lány viszont érezheti a nyakánál a férfi ujjait, a blúzánál. - Semmi baj, majd meglátod. – Finoman Sophia nyaki ütőerére tolja a mutatóujját, és érdeklődve tapintja ki annak szívverését. Az érdekli, hogy áldozata izgatott-e, vagy fél. Mindkettő hőn áhított eredmény lenne. Féloldalasan megbillenti a fejét, valószinűtlenül csinos vonásain így ismét megcsillan a lobogó fáklyafény. – Vagy azt akarod, hogy elmenjek? – Visszahúzza a lány tarkóját támasztó kezét, a másikat ellenben nem engedi el. - Oh nem, Shakespeare volt az. Passzolt az esetlenségedhez. – Cinikusan lehengerlő mosollyal hunyorít, mintha ízlelgetné a lány szinte kézzelfogható döbbenetét. Minden közös lélegzetvételüknek megvan a zamata. Az idegen szemében ott a gyilkos vágy ígérete, így lerí róla, hogy szexi ugyan, de halálosan veszélyes.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
- Azt azért nem mondanám, észre se vettelek. - oké, tény és való, hogy a gyerek ordított a vásznon, de akkor se láttam meg, sőt amikor már észrevehettem volna és eléggé sötétbe volt burkolózva, mintha minimum félnem kellene tőle, de valami miatt nem félek és persze az a bókféle is ügyesen kicsúszik a számon, hiába ciki és hiába tudom, hogy nem kellene ilyesmiket mondanom, hiszen mindig a túlzott lelkesedéssel szúrom el másoknál a dolgokat, erre megint ezt csinálom? - Csak szebbnek, mint a sebhelyes arcú fantom! - vágom rá gyorsan, bár azt hiszem ezt már így nem fogja bevenni igazán, arról nem is beszélve, hogy nem valami hiteles ez már így, meg aztán kétlem, hogy veszítene abból a nagy magabiztosságából akárhogyan is. Nem olyannak tűnik, mint akinek le lehet törni az önbizalmát. - Szóval érdekes dolgok. Azt ugye tudod, hogy ez egy iskola és én egy diák vagyok, te pedig...? - komolyan zavarba ejtő, ahogyan néz és amiket mond. Az egész helyzet olyan megmagyarázhatatlan, és bár végre sikerül megjavítanom a képet, de az időnként zavart mosolyom csak nem csökken és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag időnként újra és újra libabőrös lesz az egész karom. Nem rossz értelemben véve, valahogy nem érzem, hogy félnék a fickótól, de valami fura borzongató érzésem nagyon is van vele kapcsolatban. - Mit? - végre levegőt is sikerül venni és nagyot nyelek, amikor leguggol előttem, hogy elkezdje adogatni a földre leszórt cuccaimat. Nem tudom, hogy mit csinál a fickó, de az biztos, hogy nagy hatása van, tényleg majdnem elfelejtettem levegőt venni. Azok a szemek... fiatal, mégis olyan, mintha valamiféle évszázados tudást rejtenének és valami iszonyatosan nehéz elszakadni tőlük. Tényleg olyan hatása van, mint a Operaház fantomjának, kész csoda, hogy a háttérben még nem csendült fel valami lassú és andalító zongoraszóló. - Köszönöm... - nagy küzdelem árán sikerül végre kinyögni ezt az egy szót, ahogyan veszem át tőle a könyveket és valahogy akaratomon kívül is azon vagyok, hogy ezt úgy tegyem, hogy legalább egyszer újra hozzáérjek a kezéhez. Jesszus... mit művelek már megint? Ezt már csak tetézik a szavai, aminek hatására hiába van már a kezemben két könyv is kész csoda, hogy nem kötnek ki megint a földön. Tényleg úgy érzem magamat, mintha megbabonázna és nem tudom, hogyan csinálja. Akaratlanul is hátrébb lépek, vagy legalábbis próbálok, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerül, viszont a könyveket úgy szorítom, mintha legalábbis kapaszkodót jelentenének. - Szóval... költő is vagy? - nem is értem, hogy mi van velem. Én, aki folyton túl sokat beszélek, legalábbis Andrew szerint, most alig tudok megszólalni, már-már rekedtnek érzem a hangomat és csak azon jár az eszem, hogy milyen is lenne tényleg az az önvesztébe törés, mert hogy rendkívül csábító, annyi biztos.
Hello idegen! Ruha Real love [You must be registered and logged in to see this link.]
- Ugyanúgy közlekedek, mint bárki más. – Feleli az idegen csendesen, s a talányos pillantásából egyértelműen kiérződik, hogy ez nem teljesen igaz, csupán hárít. Csendes, és kulturált stílusa nem olyan, mint a diákoké, akik ide járnak. Felkavaróan magabiztos. Egyszer már bocsánatot kért, méghozzá előre, így nem ismétli meg az előbbi szavait. Megemeli a szemöldökét, és elmosolyodik. - Tényleg? Valóban szépnek találsz? Ne legyél dühös, nem volt szándékos. – Feleli komoran, mintha nem is figyelne a hasonlatra, nem képzeli magát fantomnak. Oh, nem sokkal, sokkal több annál. Egy igazi jelenés, aki most életre kelt, hogy valóban olyan hatást keltsen, amitől a lánynak feláll a szőr a tarkóján, és hűvös fuvallat libabőrt cidrizzen a karjain. – Az árnyékokban érdekes dolgok szoktak történni.. néha. - A férfi még mindig jól szórakozik, Sophia ezt jól láthatja a szemén. Közelebb lép, a kék szemekben a lány a saját fáklyákban lobogó arcát láthatja visszatükröződni. Valószinűtlenül tiszta pillantása van, oly eltökélt, mintha nem volna semmilyen félelme. Olyan mélységekkel, amelyben a lány zuhanásnak, szédülésnek élheti meg, ha belepillant. Szótlanul figyeli, ahogyan Sophia megjavítja a képen a szakadást, nem szólal meg közben. Mintha keresne valakit, ellenben nem mozdul, hogy tovább álljon. Ez pontosan azt támasztja alá, hogy a barna hajú szépséget figyelte. Leplezetlenül. Továbbra is őt nézi, lassan már zavarbaejtő, kényelmetlenséget okozó áhitatattal. - Ó igen. – Dünnyögi a lány ajkát szemlélve, amivel talán azt is eléri, hogy Sophia fejéből kifusson a vér. Egyetlen lépéssel a lány mellette terem, hogy csak centik válasszák el őket. Kellemes kölni , és bőrkabát illat árad belőle. A férfi tekintete a lányéba fúródik, akár a késpenge, mintha szánt szándékkal vonná magára a törékeny teremtés figyelmét. Éjfélkék szemei oly tág pupillákkal megáldva, akár a macskáért. Előretolja a kezét hogy elfogadja a felkínált üdvözlést, rásimítja a tenyerét a lány ujjaira. - Dane. – A mozdulattal némileg közelebb is húzza magához a lányt, mindenféle erőlködés nélkül. Úgy, hogy alakja teljesen betöltse Sophia látóterét, hiszen mögötte teljes a sötét. – Szabad? – Kérdezei csendesen, irónikus módon vidámnak tűnik. Kecsesen leguggol a lány mellé, és adogatja a széthullott könyveket, tanszereket. Hogy aztán megszólaljon. „Szerelmi önkivűllét, Sophia erővel önvesztébe tör S kétségb`esett szándékra ösztönöz, Mint bármi szenvedély az ég alatt, Mely ostorozza létünk.”
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Talán az eddigi visításnál még meglepőbb az, hogy milyen hirtelen vége szakad. Leveszem a kacsóimat a füleimről és felnézve már azzal szembesülök, hogy az eddig üvöltő csecsemő békésen alszik és az anyja is, ami... hát tényleg nagyon furcsa, mert eddig felettébb éberek voltak és akkor még finoman fogalmazunk. Mi a jó élet történt hirtelen? Körülnézek és csak a vak nem látná, ahogyan a folyosó végén gyűlik a köd és a sötét alak... hát nem csoda, ha még hátrébb is lépek egyet, a pulzusom is úgy négyszeresére gyorsul, kész csoda, hogy a szívem nem pattan ki a helyéről és menekül itt hagyva engem a pácban. Na jó, ez azt hiszem kissé komikus helyzet lenne, plusz halálos is a végeredmény, úgyhogy nem nézne ki jól. Azért rendesen meglepődöm, amikor végül egy ismeretlen pasas bontakozik ki az árnyak közül. - Hű basszus! - szalad ki a számon, mert azért szó se róla, hogy elég riasztó volt a helyzet, nem csoda, ha nagy megkönnyebbülés, hogy nem maga a Sátán látogatott le a könyvtár előtti folyosóra, csak egy... vadidegen pasas. Na jó lehet akár valami tanár is, akit eddig még nem láttam, bár a külseje felettébb megnyerő és fiatalos, de az tuti, hogy nem korombeli, mert azért az évfolyamtársaim még nem igazán szoktak ilyen terebélyes szakállal rendelkezni. Többségük örül, ha már egyáltalán pelyhedzeni kezd valami kis szőr az állukon, meg aztán szerintem, ha valaki csak kicsit is borostás egy Piton kaliberű szigorúbb tanár két lábbal rúgná ki az órájáról. - Tény, hogy elég hatásos egy belépő volt, de rendesen rám hoztad a frászt. Mindig így jelensz meg... mindenhol? - bár mondjuk azt sem tudom túlságosan gyakran szokott-e ismeretlen helyeken megjelenni, vagy járt-e már egyáltalán az iskolában, viszont az tény, hogy ha neki köszönhető, hogy a visítás abbamaradt, akkor bármilyen riasztó is volt a belépője, azért mégis csak jót tett. - Tisztára, mint az Operaház fantomja, csak sokkal szebb az arcod, izé... szóval nincs sebhelyed, meg ilyenek. - zavartan köszörülöm meg a torkomat, mert úgy fest ezt tényleg sikerült hangosan is kimondani, pedig azt hiszem sokkal jobb lett volna, ha megmarad inkább gondolati szinten - Mindenesetre kösz. Marha ijesztő volt, viszont segített, legalábbis ebben. - fordulok gyorsan újra a vászon felé, hogy immár normálisan odakoncentrálva suttogom el a reparot és végre a kép is normálisan összeáll. Remélhetőleg, ha szépen magukhoz térnek a festmény lakói, akkor már csendben marad az a baba is és nem üvölt majd tovább. - Kész is és még egyszer kösz! Sophia vagyok és kinek köszönhetem az életmentést? - nyújtom felé a kacsómat, miután elpakoltam a pálcámat. Azt hiszem ideje lenne összeszedni a cuccaimat is a földről, mert sikerült úgy istenesen széthajigálnom mindent.
Hello idegen! Ruha Real love [You must be registered and logged in to see this link.]
A sikoltozó hangnak egyszersmind vége szakad. Ha a lány felnéz, láthatja, hogy mind a csecsemő, mind az anyja édesdeden alszik, akár ha mágikus álom ült volna a szemükre. Semmi más nem hallatszik a saját lélegzetén, s az általa keltett zajokon kívül. Egyedül van a tágas, a könyvárról nyíló folyosón... Valaki figyeli. Nem lát és nem hall senkit, fogalma sem lehet róla, honnan az érzés, hogy valaki ott áll a közelében, és figyeli. Szemek a sötétben. És most őt figyelik azok a szemek. A fáklyák lobogása nem sokat segít, még ha erőlteti is a szemét, nem rajzolódik ki körvonal. Ennél talán az előbbi visítós helyzet sem volt nyomasztóbb. Mintha maga a sötétség lesne rá. Ha abbahagyja a pakolást, akkor sem neszez semmi. A falak komorak, az árnyak a semmibe vezetnek. A folyosó végére pedig mintha megmagyarázhatatlan, sűrű köd ereszkedne. Ha feszülten figyel, még az is elképzelhető, hogy suttogást hall. Valami megmozdul az árnyékok között. Sophia arra lesz figyelmes, hogy az árnyékok közt álló alak megmozdul, és elindul felé. Szinte már olyannak tűnik, mintha maga a sötétség kelt volna életre, és állt volna össze a szeme láttára egy alakká, emberi alakká, egy fiatal férfi alakjává. - Ne haragudj, ha rád ijesztettem. – Kellemes hangja van, enyhe akcentussal, amit Sophia nem biztos, hogy be tud azonosítani. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha sajnálná a dolgot. Enyhén mosolyog, mintha viccesnek tartaná a pakolászó lány helyzetét. Mondhatnánk hétköznapinak, ám erről közel sincsen szó. Jóképű, világos bőrű, legalábbis a fáklyák reszketeg fényében. Vonásai tiszták, határozottak, és szinte tökéletesek sötétszőke haja alatt. Az arccsontja akár egy szobrászati remekmű. És közel láthataltan, miután feketét visel. Puha fekete csizmát, farmert, pulóver, és bőrdzsekit. Halvány mosoly játszadozik az ajkán, ahogyan a kép felé sandít mélykék szemeivel. Ebből egyértelmű a helyzet, hogy ő lépett közbe. - Így majd lehetőséged lesz helyrehozni a kárt. – Szólal meg csendesen, ám nem úgy tűnik, mintha vádló lenne. Független nemtörődömség tetszik az arcán, mintha egyértelműen kívülálló lenne. A lehullott tanszerekre, könyvekre téved a tekintete, egyenlőre nem moccan.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Azt hiszem mondhatom, hogy ez a nap nem alakul a legjobban. A könyvtárosnő meg fog ölni, ha véletlenül erre jár és meglátja, hogy mi a helyzet a könyvekkel, amiket onnan hoztam, meg aztán legszívesebben eltűnnék innen, de sajnos nem tehetem, mert attól félek a zaj nem szűnne, viszont kiderülne, hogy én voltam és akkor úgyis a nyomomra bukkannának. Arról már nem is beszélve, hogy meg se találtam, amit a könyvtárban kerestem. Komolyan, kész katasztrófa! - Jól van, jól van, megoldom! Csak kérlek, ne visíts! Helyre tudom hozni, tényleg menni fog. - na jó, nem vagyok benne biztos, soha sem voltam a javító bűbájok beható ismerője és itt mégis csak egy mágikus festményről van szó, a tetejében egy olyanról, amin egy nő a karjaiban tart egy csecsemőt és amióta sikerült a kép alsó részén, kb. a sarokban egy nagyjából fél centis karcolást ejtenem visít, de úgy, hogy lassan megfájdul a fejem. Rémes, hogy pont ilyenkor nem jár erre senki, pedig ha minden igaz, akkor nincs is annyira messze a könyvtár innen, mégis egy lélek nem kerül elő, én pedig küzdök a festménnyel és még a cuccaimat se szedtem fel, sőt azt se néztem meg, hogy min estem majdnem hasra, mert nem sokon múlt, hogy nem lett ennek rosszabb vége, mint az a minimális kis szakadás a kép sarkában, ami igazából szinte nem is látszik. Nem értem, hogy miért kell ennyire túlreagálni, de hogy túl van, na az holt biztos! - Így képtelen vagyok koncentrálni, kérem hallgattassa el... valahogy! - próbálok koncentrálni, de a sima reparo nem használ, bár miután a fejem lassan elrobban érthető, ha nem is megy úgy a varázslás, ahogyan kellene. A pálcámat már vagy kétszer a szakadásnak pöccintettem, elvileg mennie kellene, de nem megy. Az ujjaimat a halántékomra tapasztva, próbálok koncentrálni. A cuccaim a földön, miután pont a könyvtárból jövet sikerült átesnem valamin, ami a padlóból állhatott ki. Vagy két könyv szétszóródva, plusz pár jegyzet papír, a tollam, a jegyzetfüzetem, elég szép látvány jelenleg a folyosó. Mintha minimum valami hurrikán söpört volna végig rajta és végül is majdnem ez a helyzet, mert én voltam, de kivételesen nem tehetek róla, az a kiálló izé volt a hibás.
Hello idegen! Ruha Real love [You must be registered and logged in to see this link.]
Szuper volt és a kari is szuper, jó darkos. 
Ruha 
//
