2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Ugyanaz a célunk, ugyanazt akarjuk. Szabadok leszünk mindannyian. – végre lerázzuk magunkról a láncokat, mik láthatatlanul a karjainkra kúsztak és lerántottak a mélybe, akárhányszor csak felakartunk jutni. De most már vége, ha képesek belátni mások is, hogy itt az ideje annak, amit már évek óta várnak, akkor…akkor nincs megállás, egyesülünk, egyetlen zászló alatt, egyetlen eszme vezérel majd minket, egyetlen cél, és mindegy, hogy honnan jövünk, kik vagyunk, mi a származásunk, csakis az fog számítani, ami odabent lappang. Aki hűséges magához, hozzánk, minden fivéréhez és nővéréhez, az nem fog csalódni, elsőkként fog az új világ földjére lépni, de kinek szíve hazug, az… az csúfos vereséget fog szenvedni. - Minden háború áldozatokkal jár kedvesem… a kérdés az, hogy mit vagyunk hajlandóak feláldozni? – mindent, egyetlen dolgot kivéve. Ez pedig a családom. Nem érdekel hányan halnak meg, vagy mennyien esnek csapdába, amíg a családom, és ezalatt a legjobb barátaimat is értem, biztonságban vannak. A gyerekek, Sheska, Assar… amíg ők élnek, addig én is harcolok ,és ha bármelyikük is az elenyészetté lesz, lángra lobbantom ezt a világot, és hagyom elevenen elégni, minden rajta élővel. Nem félek a vértől, a haláltól, ezek csak rég nem látott barátok a számomra, de akik kedvesek nekem, azoknak élniük kell. - Mindig is tudtam, hogy szükségem van rád, és reménykedtem, hogy megtalállak, és végül sikerült is. – az eszemmel, a szívemmel, mindkettővel tudtam, hogy szükségem van rá, a közelségére, az érintésére, a hangjára… mindenre, ami ő, mindenre amit szeretek. Ez a világ így is elég kegyetlen, de meghagyta nekem őt, és én nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen, a családját irtom ki gyökerestül annak, aki úgy gondolja, hogy árthat neki. Nem szokásom viccelni, vagy túlozni akkor, ha azokról van szó, akik fontosak nekem, Sheska pedig nagyon is fontos, mindennél fontosabb, keserves halált fog halni az, aki úgy gondolja, hogy elveheti tőlem. - Egy év után többet érdemlünk, mint egy sikátor. – megértem, én legszívesebben már itt nekiesnék, de egy év vágyakozás után megérdemlünk egy szobát, ahol csak mi vagyunk. Legközelebb nem fogom azt a hibát véteni, hogy hagyom magunkat szoba nélkül árválkodni, mert… mert számítanom kellett volna rá, hogy a kísértésnek ellenállni lehetetlen. A szavaira csak mosolyogva bólintok egyet. Pontosan, tele van meglepetésekkel, és ezt szeretem benne annyira, többek között. A meglepetések… általában kellemetlenek, fájdalmasak, valami rosszal kecsegtetnek, de ő… ő maga a megtestesült gyönyör, az ő meglepetéseivel könnyen tudok együtt élni, már vágyom rá, éppen ezért is volt nehéz ez az egy év. - Tudom, a szíved már az enyém, éppúgy, ahogyan én a tied vagyok. – nem taktikázik már így, tudom, elég nagy haragra is gerjesztene, ha megtudnám, hogy így lenne. Féltékeny típus vagyok, ha valami, vagy valaki olyanról van szó, akit csak magamnak akarok, márpedig Sheska ilyen. Nem véletlen az, hogy nem voltam senkivel sem mióta el kellett válnunk. Előtte… előtte voltak kapcsolataim, az egyikből még gyerekeim is születtek, de miután megismertem őt, más nővel nem voltam, nem is tudnék, senki nem képes azt adni nekem, amit ő, azzal a tűzzel, azzal a szenvedéllyel, ami a szemében ég. Csak ő adhatja meg azt, amire vágyom. - Mikor nem vigyáztam én magamra? – harcos vagyok, az a dolgom, hogy harcoljak, így hát… megesik néha hogy nem gondolok a saját testi épségemre, de pontosan tudom mire vagyok képes, pontosan tudom azt, hogy végezhetek bárkivel, mert erősebb vagyok. Az pedig csak még jobban motivál, hogy egy hét múlva, újra itt lesz, együtt leszünk, és ezúttal végre szobánk is lesz majd. - Sietek, ahogy csak tudok. – lehelem az ajkára, és még sokáig nézek utána, mikor már kilépett az ajtón. Minden találkozásom közül erre vágytam a legjobban, és mindig is erre fogok. Egy hét… csak teljen már el végre!
//Tudom, és köszi a játékot, fantasztikusan jó volt *-*//
- Benned hiszek és bennünk is, de... másokban már kevésbé. - hát igen itt a nagyobb gond. Tudom, hogy amíg róla van szó nem lehet baj, tudom, hogy ő megvédene, tudom, hogy ő nem árulna el, de mindenki más... az már más kérdés. Másokban nem bízom meg, még Assarban sem, pedig ő elvileg tényleg hű Rasmushoz, de ki tudja, hogy mikor változna meg a véleménye, ki tudja, hogy mikor változna meg bármi miatt is az álláspontja. Az emberek labilisak, az emberek túlságosan sok érzelemtől fűtöttek és ez nem mindig jelent jót, aztán ott vannak a számítóak, a gyávák... Nem igazán bízom senkiben sem rajta kívül és nem hiszem, hogy ez változni fog. Csak azért bízom másokban, mert ő így tesz, de ez még nem biztos, hogy mindenre elég is. - Nem mindenki képes jól dönteni és nem mindenki dönt akkor jól, amikor kellened, de... majd meglátjuk. - a diákok labilisak még, túl sok befolyás éri őket. Tanárok, szülők, barátok és nem biztos hogy ki tudják hámozni a jó információkat, de majd mi segítünk nekik, hogy sikerüljön. Én is azért vagyok ott, csak meg kell látni azt, hogy kikre lehet hatni, hogy kik azok, akik hajlanak az ügyünk felé. Ezért kell figyelni, kiismerni másokat. Mindig lehet látni, hogy ki az, aki többre vágyik, ki az aki többet akar, csak jól kell figyelni a reakciókat. - Ezért vagyunk ketten. A szíved tudta, hogy szükséged van rám és talán az eszed is, ezért sodortak hozzám. - én pedig képtelen voltam ellenállni neki. Az erejének, a szívének, az ösztöneinek, ő magának. Voltak már előtte mások. Nem sokan, mert nem vagyok az a típus, aki olyan gyakran váltogatja a férfiakat és egyébként is még fiatal vagyok, de senki sem volt képes rövid idő alatt úgy elvarázsolni, ahogy azt ő tette. Szó szerint magához láncol az a vadság, ami benne tombol, szó szerint képtelen vagyok létezni nélküle, csak azért tartottam magam eddig távol tőle, mert nem akartam bajba sodorni, egyedül ez volt az ok, de már nem figyelnek, már lehetek vele és akarok is. Amint minden készen van a Roxfortban, ha már nincs rám ott szükség, akkor végre együtt lehetünk megint. - Igen, pont erre valók a szobák... vagy csak egy kihalt sikátor. Nekem most az is elég lenne. - azt hiszem ezt érezte a csókomból. Elég heves volt, ha még a vérét is sikerült ontanom vele. Nehéz lesz ezek után még várni, de kénytelen vagyok. Ennyi idő után pár nap még bele kell, hogy férjen. Nem is tudtam, hogy mennyire hiányzik, amíg nem volt itt előttem. A pillantása, amivel szinte már most csupaszra vetkőztet, az érintése, ami szinte éget, a csókja, amitől szó szerint azt érzem, hogy megőrülök. Napok... napokat várni ezek után kínzó lesz. - Szóval még neked is okozhatok meglepetést igaz? - nem sejtette, hát én se gondoltam rá hónapokkal ezelőtt, hogy végül itt kötök ki, de ez volt a legjobb álca, miután sikerült helyre jönnöm, mármint eljátszanom, hogy helyre jöttem a sok megpróbáltatás után, amit el kellett szenvednem. Oh persze... ha sírsz, ha azt mutatod, hogy milyen rémes volt neked, akkor egészen könnyen elhiszik, hogy tényleg így volt. - Tudom, én is féltelek, de nem lesz baj. A Roxfort biztonságos és tudod, hogy sosem kezdenék senkivel... úgy már nem taktikázom. - amióta ő van, azóta nem. Előtte volt rá példa, még esetében is a legelején előfordult, hogy bevetettem néhány trükköt. A férfiakra könnyű hatni, csak aztán a trükkök, a játék átfordultak valami egészen másba, amire még én se számítottam és talán ő sem, bár ki tudja. Túlságosan levett a lábamról, pedig az volt az cél, hogy ezt én tegyem meg. A játék végül halálosan komolyan változott. Fogalmam sincs, hogy hogyan bírta ki ezt az egy éves, de... nem kárhoztathatom azért sem, ha közben volt más, akár csak röpke kalandok is. - Egy hét... - csak sóhajtok egyet. Nem egyszerű még egy hetet várni, amikor legszívesebben itt mindenki előtt vetném rá magam. Egy hét elviselhetetlenül hosszúnak tűnik. - A szobát elvárom, de vigyázol magadra igaz? Én biztos, hogy itt leszek. - ahol én vagyok ott nem nagyon érhet baj, de ő... kint van a világban, ahol sokkal veszélyesebb az élet. Nem akarom, hogy baja essen, csak hogy leteljen az az egy hét. Végül nagy nehezen, de rászánom magam, hogy felálljak. Még egyszer közelebb lépek hozzá, mert szükségem van ennyire, egy csókra még, mielőtt mennem kell. - Számolni fogom a napokat. - nem tudom megállni, hogy a kezem az arcáról ne csússzon lejjebb, miközben szinte az ajkaira suttogom a szavakat. Végig lefelé a mellkasán, egészen az öléig. Épp csak egy röpke érintés, egy röpke simítás, de már ettől is úgy érzem, hogy... Egészen gyorsan egyenesedem ki. Mennem kell, ha nem teszem, akkor nem is fog menni, kirugdosok valakit a szobájából inkább.
//Mit mondhatnék, úgy is tudod, imádtam, imádom őket. //
- Hinni nem az eszeddel kell, hanem a szíveddel… és én hiszek benned, tudom, hogy a szíved mélyén te is hiszel bennünk, bennem. – ő mindig is gondolkodott, míg én csak ösztönösen cselekedtem. Hol ez a jó, hol az, de nem lehet hinni az eszünkkel, azt csakis a szívvel lehet, és én bízom benne, tudom, hogy hisz bennünk, talán csak magának se meri bevallani. Nem kell félni,áldozat nélkül nincs győzelem, se háború, valaki mindig elesik, de ez nem ő, és nem is én leszek, megvédjük majd egymást, garantálom, hogy nem fog baja esni, és nem fog csalódni… győzni fogunk, megígérem neki. - De ha nem élnek a lehetőséggel… a saját fejükre hozzák a bajt. – őszinte leszek. A saját családomon kívül nem érdekel más, felőlem aztán odaveszhetnek, a lényeg, hogy az enyém ne szenvedjen, és ez nem fog megtörténni, ugyanakkor, ha az a sok kölyök rosszul dönt, ha úgy gondolják, hogy inkább hősködnek és kiállnak valami ideje múlt hazugság mellett, akkor megérdemlik a sorsukat, akárcsak a szüleik. Mindenki kap választási lehetőséget, egy esélyt, hogy bizonyítson, hogy jó oldalt válasszon, de ha nem él vele, ha inkább a hazugok és gyávák mellett dönt, akkor… meghal. Gyerek, férfi, nő… a lehetőség adott, onnantól már rajtuk áll, hogy élnek, vagy halnak. - De csak néha… máskor pedig jobb az, ha te fejeddel gondolkodom. – igen, van ez így, mert néha az ösztönök és érzések tévútra csalnak, délibábot kergetettnek velünk… nem mindig jó az, ha az ember az érzéseit követi, de így lyukadtam ki nála, nem? A szívem vezetett hozzá, és végül jól sült el a dolog, nem igaz? A világ másodpercről másodpercre megváltozik egy kicsit, néha a szíved kell kövesd, máskor az eszed, megint máskor pedig tétlenül kell tűrnöd, mert nem tehetsz semmit sem. Kiszámíthatatlan… nincs olyan, hogy jó megoldás, csak jobb megoldás létezik, és mindig van jobb, de soha nincs tökéletes. - Erre valók a szobák, nem? – sajnos én is tudom, hogy vannak most már kötelezettségei, ezekkel nem foglalkoznék normál esetben, azt akarom, hogy velem töltse ezt az estét, és az összes többit hátralévő életünkben,de fontos a látszat megőrzése, fontos az, hogy bízzanak benne, éppen ezért… várni kell, de nem sokáig, minél előbb megejtjük majd ezt. – Kerestelek is, de… ez volt az utolsó hely, ahol hittem, hogy rád találhatok. – először idő kellett, hogy lecsendesedjenek a kedélyek, aztán előbújtam a sötétből, kerestem őt, de nem találtam, legalábbis ott nem, ahol számítottam rá, és nem rég tudtam csak meg, hogy hol van, mondanom sem kell, hogy nem kicsit lepett meg a dolog. - Ne aggódjak? Te is jól tudod, hogy ezt felesleges mondanod, igaz? – persze, dolga van még a Roxfortban, ezt nem is vitatom, de attól függetlenül még érinthet rosszul az, hogy nincs mellettem igaz? Kitudja meddig kell ott maradnia, de remélhetőleg nem kötik oda, lenézhet ide, találkozhatunk, és talán nem sajnálják tőle az éjszakát, és ráér másnap reggel is visszamenni oda. Ha már nem lehetek vele mindig, akkor ki kell használnom minden közös percet, igaz? És ezt is fogom tenni, már most várom azt a pillanatot, mikor végre maga mögött hagyja a Roxfort kapuit. - Egy hét múlva újra itt leszek, el kell intéznem még néhány dolgot, de pontosan egy hét múlva, ugyanitt foglak téged várni, és már most lefoglalok majd egy szobát kettőnknek. – egy hét, még ezt is soknak érzem, de sajnos muszáj, van néhány elnapolhatatlan ”megbeszélésem”, de amint visszatértem már csak az övé vagyok, és nagyon remélem, hogy itt lesz, mert ha nem, akkor én fogom elhozni őt a Roxfortból. Türelmes vagyok, de vannak dolgok, amik… egy pont után már nem halaszthatóak el. Egy évet vártam, hogy újra láthassam őt… egy hetet még kibírok, de egy perccel sem többet.
- Hinni akarok Rasmus... tényleg hinni akarok. - tényleg így van, de láttam már nem kevés halált, és azért úgy egy fokkal nehezebb. Nincs családom, már jó ideje nincs, csak Connorék, akik befogadtak és még őt is elárultam gondolkodás nélkül, amikor az életem múlt rajta. Talán érthető, ha ezek után van bennem egy cseppnyi félsz, hogy nem fog menni, hogy nem leszünk együtt elég erősek. Szeretnék hinni benne, szeretnék hinni neki, de néha jobb lenne egyszerűen csak elrejtőzni a világ elől. Magunk lenni és maradni is, és nem foglalkozni azzal, hogy mit kell tenni azért, hogy megváltsuk a világot. Mi van, ha végül csak másoknak sikerül megváltani a világot? Nem ragaszkodtam eddig még igazán senkihez sem, a saját szüleimhez sem, de... hozzá ragaszkodom és ez az, ami a legjobban megrémít. - És másokat sem. Sok gyerek van ott, akik nem érthetik még ezt, nem tehetnek a szüleik hibáiról. Lehetőséget kell adnunk nekik, hogy hozzánk csatlakozhassanak. - vannak olyanok, akiknél igenis lehet erre esély. Mardekárosok főként, de nem tudhatjuk soha sem, hogy a többi diák hogyan áll majd a kérdéshez, hogy más házakból nincsenek-e még olyanok, akik megelégelték a rejtőzködést. Vannak nagyra törők, mindig is lesznek, nekünk csak az a dolgunk, hogy megtaláljuk és kiszűrjük őket, semmi több. - Így van, nem zavar, hogy te egyszerűbben látod a világot. Néha jó is a te szemeddel nézni. - én gyakorta vagyok hajlamos a dolgokat kicsit túlbonyolítani, mindent kétszer átrágni és azért volt már rá példa, hogy végül neki volt igaza, hogy végül úgy volt jó, ahogy ő közelítette meg a dolgokat. Nem volt értelme annyit gondolkodni rajta és ő az, aki tényleg ki tudja belőlem is hozni ezt az ősi ösztönt. Előtte mindent megrágtam még a legapróbb dolgokat, a kapcsolatokat is, de vele... nincs rá szükség. Valahogy csak megtörténnek a dolgok, az a vad tűz, ami benne van, egyszerűen könnyedén átragad rám is. Néha már csak attól félek, hogy végül mindkettőnket felemészt. - Majd jó előre lefoglalunk egyet és... jól ki is használjuk. - ehhez kétség sem fér. Ha tehetném akkor már most is vele tölteném itt az éjszakát, de ezt nekem is jobban le kell szerveznem, hiszen mégis csak tanár vagyok, akkor kell jönnöm, ha másnap nincs órám, hogy semmi se űzzön el mellőle, hogy ne járjon az eszem semmin, csak rajta, bár mellette ez nem is nehéz. Nem hiszem persze, hogy túl sok alvás lenne a dologból, de nem is kell, beszélgetni, csókolni, szeretni akarom hajnalig, amíg a nap ránk nem virrad. Épp eleget kell bepótolnunk egy év után és most is csak annyit kaphatok, amennyit még a pironkodó pillantások elbírnak, bár nem érdekel különösebben, hogy ki mit gondol. Nem fogom vissza magam, mellette erre képtelen is vagyok, ilyenkor még engem sem az ész irányít, csakis az ösztönök, csak is a tettek. Komolyan nem sokon múlik, hogy ne másszak át az ölébe. Iszonyatosan nehéz elszakadni tőle, elengedni a tarkóját, az ajkait. - Kereshettél volna előbb is. - nem szemrehányás, csupán egy apró megjegyzés. Tudom, én is kereshettem volna őt, de ismerem és nem voltam benne biztos, hogy elfogadta volna azt, amit tettem, arról nem is beszélve, hogy nem akartam bajba sodorni sem. - Itt vagyok neked és ha már nem kell az iskolában lennem, akkor még sokkal többet is együtt lehetünk, ne aggódj. - én sem vágyom másra, csak rá, hogy az erős karok között hajtsam álomra a fejem, akkor tudom, hogy biztosan nem eshet bajom. Mellette pont ezért lehetek önmagam, mert tudom, hogy védelmezne, és nem kell magamnak kiharcolni mindent, amire szükségem van. - Beszélni fogok Connorral, de... tudnom kell, mikor láthatlak újra. - fájdalmas lesz, szinte már szó szerint maróan fájdalmas nélküle lenni, elengedni, hogy veszélynek tegye ki magát. Nagyon nehéz, én is vele tartanék, ha lehetne.
- Higgy benne, higgy bennünk…együtt mindenre képesek vagyunk! – csak össze kell fognunk, neki és nekem, és mindenki másnak, együtt kell zászlót bontanunk és olyan vizekre evezni, ahonnét már nincs visszaút, ahol bár szelek tépik majd vitorláinkat, és néhány hajót elvesztünk, de odafogunk érni, partot érünk és elsöprő győzelmet aratunk azok felett, akik szembemernek szállni velünk. Végzünk velük, az őseikhez küldjük őket, vacsorát ülnek majd az isteneikkel, akárkik is legyenek azok. Ha hiszünk teljes szívünkkel a célban, akkor minden lehetséges ezen a világon, márpedig én hiszek ebben, mindannyiunk álmában, és hiszek benne is, tudom, hogy mi ketten együtt… csodákra vagyunk képesek. - Hát persze, a jó öreg Roxfort… soha nem értettem mi ilyen különleges benne… de ne félj, igazad van, belülről fogjuk felemészteni, a nyílt harc túlságosan is véres lenne, nem akarom bajba sodorni a lányunkat. – akit bár örökbe fogadtunk, de ugyanúgy a véremnek tekintem. Én magam soha nem jártam a Roxfortba, a legjobb varázslóktól tanultam magánórákon, de a gyermekeim ott tanulnak, és ezt szem előtt tartom, mert bármennyire is hiszek abban az új világban, amit most tártam fel, az első legfontosabb mindig is a család marad számomra. Sheska, a gyerekek… a szükség törvényt bont, a család pedig szent, mindenek felett áll. - Az egyszerű néha nagyszerű, nem igaz? – nézek rá mosolyogva. Ezzel nem fogok vitába szállni, valóban ösztönlény vagyok, az érzéseim, a vágyaim rabja vagyok, ezek irányítanak, ezek sarkallnak cselekedetre és ezek alapján döntök. Sheska ismer, talán mindenkinél jobban, pontosan tudja, hogy mit kell tennie velem, tudja hogyan működök és ez jó. Már volt elég időnk kiismerni egymást, nem idegen előttem a teste, sem a lelke, tudom mikor kell gyengédnek lennem vele, és mikor kell az indulatoknak engedni. Ebből a szempontból nézve igazán változatosak vagyunk, sok harcunk torkollott végül a testiségbe, de hát így is szép… nem tudok neki ellenállni, de ezt nem is titkoltam soha sem. - Életük utolsó hibája lesz, ha nem lesz szabad szobájuk. – és ebben nem viccelek, ha erről van szó, ha kettőnkről van szó, akkor soha sem viccelek, és szívesen tölteném beszélgetés helyet valami megmozgatóbbal az időmet, csak hát…voltam olyan figyelmetlen, hogy nem vettem ki már előre szobát, pedig tudhattam volna, hogy ez lesz a vége, hogy nem leszek képes megálljt parancsolni se a szememnek, se a gondolataimnak. Senki előtt nem tagadtam, de előtte felesleges is lenne tagadnom a tényt, hogy odavagyok érte. Minden porcikájáért, minden szaváért, pillantásáért, és ölni tudok érte, öltem is már. Halvány mosollyal a szegletemben figyelem, ahogy felemelkedik, és még csak magához sem kell rántania, ölni tudnék a csókjáért. Pont ugyanolyan vad, mégis érzéki, mint régen, pontosan ugyanannyira élvezem , és ugyanúgy elhúzom, szinte már harcolva járnak táncot a nyelveink, és szinte meg sem érzem, hogy megharap, azt a parányi kis fájdalmat elnyomja a már egy éve visszatartott vágy. Nagyot sóhajtva figyelem, ahogyan visszaül a helyére, és legszívesebben itt helyben esnék neki. – Egy év… egy örökkévalóságnak hatott nélküled. – csak ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mitől is vonták meg, és én is most érzem csak igazán, hogy milyen gyötrelmes is volt az az egy év, amit Sheska nélkül kellett eltöltenem. - Ott van Assar, a családunk, a régi csapatból is már beszéltem sokakkal… rájuk lehet támaszkodni, egymásra fogunk támaszkodni, de mind ez semmit sem ér, ha nem vagy mellettem. Szükségem van rád! A szívedre, hogy szeressen, a szavaidra, hogy megnyugtassanak, a csókodra, hogy felszítsd bennem tüzet, és a kezeidre, hogy álomba simogassanak… - rá van szükségem, csakis rá. A nőre, aki mellettem lesz majd, nem mint szolga, hanem, mint társ. Társak leszünk mind, de ő… ő több nekem, mint holmi társ, mondhatni ő minden, amit ebben a romlott világban szeretek.
- Hiszek neked Rasmus, ha te hiszel benne... akkor én is igyekszem. - eresztek meg egy mosolyt felé. Tényleg bízom benne, de persze ettől még valahol ott van bennem a félsz, hogy még se sikerül, vagy egyszerűen csak nem érjük el a célt, netán túlságosan nagy lesz az ára, de mellette leszek, ameddig csak lehetséges. Még az is kihívás első körben, hogy mellé álljanak mások, mellénk álljanak, hiszen még Connort se biztos, hogy meg tudom győzni arról, hogy mellettünk legyen, nem hogy másokat. Egyelőre még nagyon rizikósnak érzek mindent, de ezt még nem fogom nyíltan kimondani. - De ahhoz tudod, hogy... a Roxfortot kell esőként megtámadni, az az elsődleges gócpont. - kicsit azért lehalkítom a hangomat, amikor a lényeget mondom ki. Nem ismerjük azokat, aki körülöttünk ülnek és ki tudja, hogy mikor fülel valaki. Az a biztos, ha az ember mindig résen van és odafigyel, akkor nem lesz baj belőle, akkor úszhatja meg a kemény helyzeteket is, én pedig jellemzően olyan vagyok, aki mindent túlél, mert tudja, hogyan kell taktikázni. Tudom, hogy ő ezt nem kedveli, de... akkor is ilyen vagyok. - Mindig magad mellett tudhatsz, csak... nem akarom, hogy bajod essen, mert nem gondolkodsz. - nem tehetek róla, ösztönös cselekedet, ahogy beharapom az alsó ajkamat már csak a kézcsók hatására is. Kár, hogy nem tudta elintézni azt a szobát már mostanra, hogy várnunk kell a következő találkozóig. Nem is tudtam, hogy mennyire hiányzott, amíg nem voltam itt a közelében, de most így sokkal jobban érzem, és kénytelen vagyok várni... még ki tudja mennyit. - Tisztában vagyok vele, hogy mi a gyengéd Rasmus. Te... egyszerűen működsz, de nem rossz értelemben. - ösztön lény, aki erős és akire fel lehet nézni, akit legszívesebben letepernél, vagy arra vágysz, hogy ő tegye meg. Én is pont így vagyok vele, pont az tetszik benne, pont az fogott meg benne, hogy egész más mint én. Ő igazán mélyről jövő ösztönös erővel fordul minden felé, felém is, és mellette én is a felszínre tudom hozni ezt az énemet. Mindig higgadt vagyok, mindig nyugodt vagyok és átgondolt, de ő... képes valahogy kihozni belőlem az állati ösztönöket, képes volt már arra is rávenni, hogy szó szerint nekiessek, és persze egy ilyen harcból nem más szokott kikerekedni, mint... hát persze, hogy vad szex. Miért nincs üres szobájuk? - Remélem is. - már csak az elkalandozó gondolataim is felettébb kellemetlenül feszítenek belülről. Próbálok én másra figyelni, próbálok én nem rá koncentrálni, de nehéz, ha egyszer itt van előttem. És már az se érdekel különösebben, hogy ajándékba képes volt egy levágott fejet hozni, pont ez az, ami illik hozzá. A szavaira csak egy halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy újra az arcát simítom végig. Túl messze van ott az asztal másik oldalán, túlságosan messze és én közelebb akarom tudni magamhoz. - Tudod... sok mindenben különbözünk, de pont ezért hasonlítunk is egymásra. Én le tudlak higgasztani, hogy gondolkozz, te pedig... - nem, nem tudom megállni, képtelen vagyok vele csak itt beszélgetni, egyszerűen lassan már kínzásnak számít a dolog. Előrehajolok, kicsit felállok, hogy elérjem őt és a tarkójánál fogva húzom közelebb magamhoz. Szükségem van a csókjára, hogy legyen miből táplálkoznom addig, amíg nem találkozhatunk majd újra. Vad csók ez, pont olyan, amit ő tud csak kihozni belőlem, azt se veszem észre, hogy sikerül egy leheletnyit meg is harapnom, csak a végén érzem meg a kesernyés vér ízét a számban, de nem érdekel, kicsit sem. Megnyalom a számat és nagy küzdelmek árán, de végül visszaülök a székemre. Figyelni arra, amit mond... igen, erre kell koncentrálnom. - És te tudod, hogy kire támaszkodhatsz? Tudod, hogy kik azok, akik hűségesek hozzád? Vannak ilyenek? - vannak már, akik mögötte állnak vajon? Nem tudom, nem látok itt másokat, nem látok körülötte sokakat, de minden bizonnyal akadnak. Magabiztosnak tűnik és ő nem szokott elbizakodott lenni.
- A szabadság mikor ne lenne fontos? A Nagyúr félt, egy bolond jóslata miatt képes volt rátámadni egy csecsemőre, pedig ha nem teszi, még mindig uralkodhatna. A saját becsvágya volt az, ami megölte. De ő már nincs, csak mi vagyunk, és ígérem, hogy nem lesz késő, mikor győztesen állunk majd az emberek előtt. – a Nagyúr erős varázsló volt, de érthetetlen a számomra ,hogy miért akarta megölni azt a fiút. Hallottam pletykákat, hogy egy jóslat volt az, mi erre késztette, miszerint a fiú majd ellenfele lesz… ezek csak jóslatok, amik velünk együtt alakulnak. A jóslat nincs kőbe vésve, mi vagyunk azok, akik dönthetünk arról, hogy igaz lesz-e, vagy sem. - Nemcsak sikerülhet, sikerülni is fog. A muglik nem tudják, hogy állnak mellettük…éppen ezért a szövetségeseikkel kell először végezni. Önmagukban már tehetetlenek. – meg kell értetni a varázslókkal, akik a muglikat támogatják, hogy már csak egy letűnt kor, letűnt eszméjét dédelgetik a harmonikus és békés együttélésről. Meg kell tanulniuk az igazat szolgálni ,azokért harcolni, akik megérdemlik, és nem a hálátlan mugli csőcseléket védeni. Áruló az, ki a muglikért ont varázsló vért, és nem ismeri be azt, hogy az idővel együtt az emberek is változnak. Évszázadokkal ezelőtt ők üldöztek minket, most mi fogjuk őket. - Ha ez az ára, hogy magam mellett tudjalak… - mosolyodom el, ahogyan csókot lehelek a kezére. Nincs nekem ellenemre annyira az, hogy a hideg logika szerint járjunk el, de… de nem akarok hűtlen lenni a természetemhez. Összedolgozunk, mindig is ezt tettük. Az én szívem, és az ő esze… így fogunk elérni mindent, és amint végre belátják a többiek is, hogy itt az idő, hogy megvívjuk a harcunkat, amiket már évszázadok óta meg kellett volna…abban a pillanatban az ismert világ megszűnik létezni, és végre a magunk képére formálhatjuk azt. Csakis romokra lehet építkezni, ha valami újat akarunk, el kell pusztítani a régit. - Nemcsak a szívemre tudtál… - mosolyodom el. Kevés ember tud megfogni engem, nem is soknak sikerült, sőt, mondhatni Sheskán kívül senkinek sem. Vannak emberek, akikkel már a kezdetek óta jóban vagyok, akiket a barátaimnak vallhatok, legfőbb szövetségeseimnek. Ők mások, ők… ők a barátaim, kiérdemelték a bizalmamat, de Sheska… ő más. Már az első pillanattól fogva volt benne valami megmagyarázhatatlan, ami arra késztet, hogy bízzak benne, hogy közeledjek hozzá… Sheska ilyen,meggyőzi az ember szívét és testét is, de… de az utolsót most már nem engedem, sokan haltak már meg néhány rossz szó miatt is, hát még a rossz tettekért… - Tele vannak a szobák… de legközelebb már nem lesz ilyen gond. – érthetetlen, hogy mégis egy ilyen helyen hogy lehet minden szoba elkelt, de hát az élet ilyen, kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan… következő találkozásunkkor már nem lesz ilyen gond, előre kiveszek még egy szobát, hogy bármikor használhassuk, ha éppen kedvünk tartja. - Rajtad kívül nincs is semmim. – legalábbis senki és semmi olyan, amit bánnék, ha elvesztenék. Ha az ember kincsre talál, akkor mindent megtesz, hogy ne kaparinthassa meg más, mindent elkövet, hogy csakis az övé legyen, megvédi… és így vagyok én is Sheskával. - Már akkor is gyönyörű voltál, és láttam benned valami… ellenállhatatlant, megragadhatatlant… szinte mágnesként húzott feléd. – ez az igazság, és bár sokan csak mosolyogtak rajta, valójában irigyek voltak, láttam rajtuk, öltem már néhány közülük ezért. Társak vagyunk, de nem szúrjuk hátba a másikat, én pedig utálom azt, ha valaki szemet vett arra, ami az enyém. Féltékeny típus vagyok. – Kitudja, jobban szeretett azokra támaszkodni, akiktől csakis a jót hallotta, és nem a hibáit. – mert bármilyen erős is volt, hibái bőven voltak, több, mint egy átlagos embernek. Azok, akik elmerték neki mondani, hogy hol hibádzik a gépezet… azokat nem kísérte figyelemmel, pedig az igazi bátorság ahhoz kellett. De most már mindegy is, új idők járnak. – Ezt a hibát mi nem követjük el. Az egységben rejlik az erő. – a Nagyúr azt hitte, hogy egyedül képes lehet minden felett uralkodni… de a világ túl nagy falat egy embernek, legyen az bármilyen erős is. Ezt mi tudjuk már, együtt fogunk uralkodni.
- És honnan tudod, hogy nem túl soká jön ez el, amikor már... annyira nem lesz fontos? - vagy már késő lesz. A Nagyúr is sok mindent akart, de aztán elbukott, mert nem építette fel elég jól a csatáit, mert nem számolt az olyan apróságokkal, mint hogy belekavarhat a dolgaiba egy aprócska gyerek. Sejtelme sem volt róla, és nem akarom, hogy Rasmus is ebbe a hibába essen. Sokat akar, szabadságot, de vajon ezt tényleg el lehet érni valahogy? Sejtelmem sincs, hogy tényleg sikerülhet-e egyáltalán. Én néha csak... a jó ég tudja, csak azt szeretném, ha élhetném az életemet úgy, ahogy épp jól esik és kész, ha nem kéne alkalmazkodnom mindig mindenhez, de ha harcok jönnek, akkor újra csak ugyanezt kell tennem. Igaza van, talán egyszerűen csak félek, de ki ne félne? Ki ne féltené az életét? - És tényleg elhiszed, hogy sikerülhet? Sokan vannak a muglik... és a mellettük álló varázslók. - nem tudom, hogy mi hányan vagyunk, de nem biztos hogy annyian mint kellene, vagy igen? Az utóbbi egy évben már nem sokat tudtam erről az egészről, hogy kik vannak még, akik nem buktak le, akik bujkálnak, de elegen adták fel, elegen hátráltak meg és lettek inkább árulóvá. Nem hiszem, hogy olyan sokan lennénk, akkor pedig mégis hogyan érhetnénk el azt a nagy szabadságot mindenkinek? És egyáltalán honnan tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk? A szavaira elmosolyodom, és csak újra megszorítom a kezét az asztal felett, amit azóta sem engedtem el. Tudom, hogy milyen ember, tudom, hogy sok mindenre képes lenne, ha nekem akarna ártani valaki, de nem biztos hogy mindig és minden körülmények között ott lehet, ahol én is vagyok, akkor pedig... nagyobb baj is lehet mint, amire számít, vagy én számítani merek. - Bízom benned, de attól még néha át kell gondolni a cselekedeteket, muszáj... számba venni a lehetőségeket. - nem mehet mindig csak a feje után, nem teheti mindig csak azt, amit szíve diktál, mert akkor is ugyanúgy hibázhat. Ahogy mondta együtt lehetünk erősek, ha az ő erejét és az én eszemet egymás mellé csapjuk, ha mind a ketten odafigyelünk a másikra, akkor nem fogunk hibázni. Másképp e nem megy. - A tiédre is tudtam igaz? - pedig nem akartam elrabolni a szívét. Eredetileg nem, csak valahogy így alakultak a dolgok. Az egymás mellett töltött idő, a harcok, a tanulás, amíg beilleszkedtem. Felfigyelt rám, rá pedig nem nehéz felfigyelni. Mindig is kitűnt a sok puhány közül. A legtöbben csak a pálcájukkal érnek valamit, de ő... pálca nélkül is épp olyan erős, és hát persze, hogy ez rám is hatással volt. Én se vagyok egy túlságosan gyenge jellem és épp ezért csak az képes hatni rám, aki erősebb nálam, ő pedig már nem egyszer bebizonyította, hogy neki ez könnyedén megy. Bármennyire is nem hiszi, talán nem mindig látja rajtam, de... neki nem hazudnék, vele nem játszanék sosem. - Csak a következő alkalommal? Remélem, hogy minél előbb lesz. - sokat mondó pillantással szinte már simogatom az arcát, mintha csak a kezemmel tenném. A karjai között lenni... az egyetlen hely, ahol tényleg úgy érzem, hogy nem lehet semmi baj, ahol egy kicsit el tudok szakadni mindentől, ahol egy kicsit én magam leszek, minden sallangtól és minden álcától mentesen. Nem is tudom, hogy hogyan csinálja, mintha csak lenne köztünk valami kapocs. Nem igazán hiszek én az ilyesmiben, de mégis vele valahogy olyan érzésem van, mintha egymásnak lennénk teremtve, mert minden tökéletes vele, még az is, amikor fenyeget, még attól sem félek, csak feltüzel. Volt már rá példa, hogy egymásnak estünk, hiszen heves jellem ő is, én is, de... néhány seb még nem választ el tőle, furcsa módon csak az is még jobban összekapcsol. - Tudom, hogy szereted kisajátítani azt, ami a tiéd. - legyen szó rólam, vagy a hőn vágyott szabadságáról. Még soha sem mondta nekem szóban azt, hogy mit érez, nem is vártam, én se mondtam még. Egy kemény férfiről van szó és én el is várom, hogy ilyen legyen, ahhoz pedig nem illik a csöpögős romantika, főleg nem mindenki előtt. Ha ketten vagyunk, olyankor tud ő egészen máshogy is viselkedni tudom, emlékszem rá, és én mindkét énjét szeretem, mindkettő ugyanannyira kívánatos. - Fiatal voltam még, de te már akkor is valaki voltál. Nem is értem, hogy miért nem bízott benned jobban, hogy miért nem rád támaszkodott és... nem is értettem, hogy miért figyeltél fel rám. - akkor még nem. Nem voltam olyan erős, új volt nekem minden és az egészbe Connor vezetett be nem sokkal az iskola befejezése után. Sokan voltak ott, akik jóval többek voltak nálunk és őszintén szóval az elején fogalmam sem volt, hogy mégis mi a fenét keresünk mi közöttük.
- Pont, hogy ezek a szükséges dolgok szabadítanak fel minket. Meg kell őket lépni, hogy segítsünk magunkon, még ha abban a pillanatban nem is ez tűnik a legjobb megoldásnak. – vannak szükséges dolgok, és ezeket meg kell cselekedni a szabadság reményében. Soha nem adták ingyen azt, amiért küzdünk, de nem is baj, ellenben a Minisztériummal, mi nem puhultunk el, csak erősödtünk, felszívtuk magunkat, az árnyak közt éltük csendben, magányosan, de már látom annak a napnak első fénysugarát, ami megvilágít majd mindannyiunkat, mikor végre ismét előléphetünk az árnyak mögül és beteljesíthetjük sorsunkat, kiválthatjuk a végzetünk… megválaszthatjuk az életünket, és nem leszünk bujkálásra kötelezettek! - A szabadság maga féktelen hatalom kedvesem. Én kész vagyok osztozni a hatalomban, én a szabadságunkat akarom, mindannyiunk javát! – a Nagyúr magának akart mindent. Ő nem szabadságot, hanem hatalmat akar minden és mindenki felett, ezt már a legelején is tudtam, de egyeztek a céljaink, így hát tettem a dolgomat, de a Nagyúr bukásával kinyílt egy ajtó előttem.. . és kisurrantam rajta, mielőtt még zárulhatott volna. Az igazi hatalom a szabadság, a szabad akarat, nem pedig az, hogy mások felett uralkodunk, mint valami kiskirály. Mindig kell egy vezér,ez igaz, de én ellenben a Nagyúrral, nem életem végéig leszek az. Amint szabadok vagyunk, amint kivívtuk méltó helyünket a világban, a hatalom és ezzel a szabadság, mindenkié lesz. - Neked nem eshet semmi bajod… megvédelek, lángokba borítom ezt a világot, ha bárki is ártani merészel neked. – ő nem fog elesni, ezt garantálom. Ott leszek mellette, megvédem ha kell, és akinek csak a fejében megfordul az, hogy esetleg ártson neki… nem egyszerűen megölöm az illetőt, de a létezésének minden apró is jelét, kitörlöm, mintha soha nem is élt volna. – Szóval kompromisszumot akarsz kötni? Ez… fáj, mintha nem bíznál bennem, pedig én akár az életemet is képes lennék rád bízni. – bizonyára ez szerinte butaság, de mint mondta, engem a szívem vezérel ,a hideg logika… ritkán alkalmazom. - Tudom, nagyszerűen értesz az emberekhez… és tudsz hatni a szívükre. – ezt pedig csakis úgy lehet, ha kedvére csavarhatja a szavakat, ami igazán hasznos tud lenni, de elsősorban vonzóvá teszi őt, nem véletlen, hogy a figyelmem felé terelődött. Igazán különleges nő, mind a külsőt, mind a belsőt tekintve. Egy gyönyörű, vonzó és szemrevaló nő, aki képes magát megvédeni, és tudja hogyan működik a világ. Ritka nő az ilyen, nem véletlen ragaszkodom hozzá a végsőkig. Cononrt majd meggyőzi, vagy nem, majd elválik, de ha Connornak van egy kis esze, akkor nem követ el nyílt árulást, tudja annak mi következménye. - A következő találkozásunkkor kiveszek majd egy szobát is, rengeteg pótolni valónk van, egy év hosszú idő… - túlságosan is hosszú. Remélhetőleg nem lesz ellenére az ötlet, legalábbis akkor biztos nem, hacsak fele annyira hiányoztam neki, mint ő nekem. Mindig is szerettem a társaságát, legyen szó testiségről, vagy csak egyszerű beszélgetésekről… imádtam őt megérinteni, megőrültem minden porcikájáért, és soha nem is titkoltam ezt. Mégis miért tettem volna? Így láthatták, hogy ő velem van, és aki csak egy ujjal is úgy tervezett hozzáérni, ahogyan én szoktam… meghalt, a földdel tettem egyelővé. - Ne is, tudod jól, hogy milyen féltékeny tudok lenni, ha rólad van szó… - sokan haltak már meg egyetlen kósza pillantás miatt is, persze akkor csak rossz kedvemben voltam még pluszban, de a lényeg ugyanaz. A hatalomban szívesen osztozkodom, de Sheskát csakis magamnak akarom, ha róla van szó, akkor vérre menően féltékeny tudok lenni, az pedig senkinek nem jó igaz? – Emlékszel még az első találkozásunkra? – egy kis nosztalgia soha nem ár igaz? Dicsőséget ígérő idők volta azok, de… de végül nem lett az ígéretekből semmi. De majd most… most minden megfog változni.
- Ha mindig csak azt teszed, amit muszáj... szükséges, akkor te sem vagy igazán szabad. - teljesen mindegy, hogy mi az, ami béklyóban tart, de ha olyasmire vesz rá, amit nem akarsz, akkor onnantól már nem döntesz önállóan. Lehet egy főnök, lehet egy börtönőr, vagy akár csak egy eszme, de ha arra kényszerít, amit szíved szerint nem tennél meg, akkor az már régen rossz. Az ő döntése, hogy mit tesz meg, az ő döntése, hogy mi az, amit képes feláldozni azért, amit el akar érni. Ha jól sejtem, akkor már sokakkal megtette, hogy a végső célt elérje, de vajon tényleg megtenné velem is? Vajon tényleg feláldozna csak azért, hogy... miért is pontosan? Hatalom, káosz? Mi az a végső cél, amiért bármit megtenne, amiért fejeket vág le és embereket gyűjt maga köré? - Többet? Hogy azt tedd, amit csak akarsz, ott ahol akarod igaz? Hatalmat akarsz Rasmus, vagy csak szabadságot? - igaza van abban, hogy most elnyomottak vagyunk, nem tehetünk, amit akarunk, mert a világ nem készült fel rá, hogy tudja létezünk, hogy a világukban van egy másik is, ami félelmetes és erős és rejtve van a szemeik elől. Vajon tényleg jó lenne az, ha rájönnének az igazságra? Vajon nem lennének irigyek és támadnának minden úton és módon? Hány életbe kerülne egy ilyen harc? Attól tartok, hogy sokba, sokakat kéne feláldoznia azért, hogy elérje a célt, és nem tudja, hogy kik lesznek majd az áldozatok, hogy ő túléli-e, hogy én túlélem-e. Így is megéri? - Több... és mi van akkor, ha a nagy célokban végül én is ugyanúgy elhullok, mint sokan? Mert ez lesz a vége, ha nagy csatát akarsz és mindig csak a szívedre hallgatsz. Muszáj... muszáj okosan játszani ezt el kell fogadnod, ha szeretnéd, hogy melletted maradjak. - nem is azért, mert önként mennék el, eszem ágában sincs. Rasmus... különleges, ő tényleg többet ér a legtöbbeknél. Ereje van és hatalma mások felett, már csak a kiállásával, vagy a megjelenésével is. Van benne valami plusz, amit a legtöbben képtelenek lennének megérteni. Már akkor is rajongással figyeltem őt, amikor még csak újonc voltam, amikor még túl fiatal, hogy bármihez is közöm legyen, de ő már akkor is valaki volt. Ez nem változott, csak épp... nem szeretnék mellette elhullani, miközben a nagy eszméket kergeti. Előbb gondolkodni kell, nem lehet csak úgy nekirohanni az ellenségnek, néha kell az a hideg logika is, amit én képviselek. Nem akarom végignézni, hogy túl sokan hullanak el a harc közben, azt sem akarom végignézni, hogy neki baja esik. - Megoldom, ne félts, tudom kezelni Connort. - mosolyodom el. Tudom, hogy tisztában van vele, hogy nem kell engem félteni. Tudom a dolgomat, tudom, hogyan kell játszani és hogyan kell óvatosan puhatolózni és biztos vagyok benne, hogy nem lesz komoly gond. Connort gyerekkorom óta ismerem, nem fog beárulni és nem is tudna, hiszen nem mondok neki semmit sem, ami egyértelmű lenne, ami azt mutatja, hogy ellene, vagy ellenük vagyok. A szavakat jól csavarom, ez mindig is ment, ezért vagyok még életben. - Én se szeretem hidd el... hiányoztál. - hát persze, hogy hiányzott nekem ebben az egy évben. Nem voltunk mi hivatalosan egy pár, maximum nem hivatalosan volt erről másoknak sejtése. Egyszerűen csak volt, amikor úgy hozta a sors... csak így alakultak a dolgok. De hát ki ne lenne szívesen azok között az erős karok között? Na persze más ne akarjon, mert annak kikaparom a szemét... gondolkodás nélkül. - Ne aggódj, nem teszek semmit, ami ellenedre lenne. - mosolyodom el és a szabad kezemmel finoman nyúlok előre, hogy végigsimítsak érdes arcán. Vannak, akik nem viselik jól a szakállt, nekem semmi bajom sincs vele. Erőt és határozottságot sugall és nekem mi másra lenne szükségem, ha nem olyan valakire magam mellett, aki erős és határozott?
- Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne… de néha muszáj megtenni azt, ami szükséges. – nem arra célzok, hogy ártanom kéne neki, hanem általánosságban. Szívem szerint nem ölném meg volt bajtársaimat, de a szükség ezt követeli meg tőlem. Elárultak minket, kiadták neveinket, néhányunk ezért jutott az Azkabanba, vagy még annál is rosszabb helyekre… halált érdemelnek azok, akik kiadtak minket az ellenségnek, akik úgy döntöttek, hogy még a harc végezte előtt oldalt váltanak. Az árulást nem toleráljuk, legalábbis nagyon ritkán, éppen ezért megkönnyebbülés, hogy Sheska nem árult el minket, bár… bár még így se igazán szimpatikus az, amit tett, de ez ellen már nem tehetünk semmit, igaz? - Nagyratörő ember vagyok, többet akarok, mint amink most van. – egy kis szelet a világból, és még így is bujkálunk, félünk attól, hogy mi lenne, ha kiderülne, hogy mik vagyunk. Az emberek nem néznék jó szemmel, mindent elkövetnének, hogy legyőzzenek minket, mi pedig nem fogjuk ezt hagyni. Mi fogunk uralkodni, mert nekünk kell, és nem ezeknek a mugli férgeknek. Nem kell mindenkinek meghalnia, épp elég azoknak odavesznie, akik képtelenek elfogadni, hogy változnak az idők, hogy az erősebb letaszítja a gyengét a trónról. Együtt fogunk felemelkedni, varázslók és boszorkányok, fivérekként és nővérekként fogunk uralkodni ezen a világon. - Pontosan, csak mellettem kell maradnod. Kedvellek Sheska, jobban, mint képzelnéd… mindig van valaki, aki több, mint a többiek. Ilyen vagy te is nekem, ezt jelenti a megkülönböztetett figyelem. – mondom mosolyogva, miközben végig a szemét figyelem. Gyönyörűek… szokás mondani, hogy minden nagy férfi mögött egy nő áll, de ennek nem kell mindig így lennie. Nem kell mögöttem állnia senkinek, együtt fogjuk megváltani ezt a világot, és nagyon sajnálnám, ha nem tudhatnám magam mellett, mikor mindezt elérjük. Kevés emberre van szükségem, de Sheska egyértelműen ezen emberek körét erősíti. Mindenkinek kellenek bizalmasok, különben előbb-utóbb megfog őrülni. Ezt a hibát elkövette a Nagyúr, de mi nem fogjuk. - Ha esetleg segítség kell… csak egy szavadba kerül. – szívesen segítek neki, ha kell, bár erősen kétlem, hogy erre szükség lenne, Sheska jobban ismeri Connort, és ha meggyőzésről van szó, akkor nincsen nála jobb. Nem tartott sokáig, míg engem is az ujja körré tudott csavarni, és egy ilyen nő igazi kincs, én pedig így is fogok vele bánni… de mint minden embernek, nekem is van hibám. Magamnak akarom az egészet, de melyik ember ne így lenne ezzel? A hatalomban és hírnévben szívesen osztozkodom, nem számít, de Sheska… ő teljesen más dolog. Én is csak férfi vagyok, magamnak akarom őt. - Szívem szerint elhoználak innen… nem szeretem a magányt. De igazad van, hasznosabb, ha itt maradsz. Mit értesz az alatt, hogy… érted a módját? – remélhetőleg nem azt, amit a legkevésbé sem akarok hallani, mert könnyen lehet még a Roxfortban is vérfürdőt rendezni, márpedig néha eltudom magamat ragadtatni, és ilyenkor nehezen tudom magamat kontrollálni. Minden embert az érzései irányítanak, csak egyesek, mint Sheska, képesek ezt elnyomni magukban, ami hol irigylésre méltó, hol pedig elégé alávaló tett. Azonban az mindenképpen igaz, hogy sokkal többet ér, ha itt marad. Ha szemem és fülem lesz az iskolában, mert bőven van itt olyan ember, akit szívesebben látnék koporsóban fekve.
- Amit nem akarsz, azt ne tedd meg, ez ilyen egyszerű. - mosolyodom el. Nem kell nekem ártania, végül is nem tettem semmi rosszat. Az nem olyan nagy bűnt, hogy nem akartam meghalni, vagy börtönben rohadni életem hátralévő részében nem igaz? Nem árultam el senkit, nem tettem igazából semmi rosszat, csak úgy cselekszem, ahogy jól jövök ki belőle. Ez nem jelenti azt, hogy bármikor bárkivel megtenném ezt, egyszerűen csak... az embernek néha muszáj az eszével is gondolkodnia, nem csak a szívével. Tudom, hogy ő inkább utóbbit teszi, de én nem így működöm, nekem kellenek a támpontok az életben és kész, kénytelen lesz elfogadni. - Történelmet? Szóval tényleg nagy terveid vannak. - nem kéne, hogy meglepjen, mindig is ilyesmiket mondott, mindig is nagy dolgokra törekedett, sokkal nagyobbakra, mint gondolta volna bárki. A legtöbben csak a vad harcost látják benne, de én tudom, hogy nem így van, én tudom, hogy ő más, én tudom, hogy ennél sokkal több. Nem keveset beszéltem vele és könnyen kiismerem az embereket. Nem szeret csak beállni a sorba és harcolni másokért. Ő valami többet akar, kiemelkedni és... nincs abban semmi rossz, ha én is vele együtt emelkedem ki nem igaz? - Soha sem értettem ezt a megkülönböztetett figyelmet, nem mintha ellenemre lenne. Nem is megyek többet... csak melletted kell maradnom igaz? Akkor nincs baj. - talán az volt az első hiba, hogy akkor is épp nem vele voltam. A többiek, Connor kevesek voltak, nem tudták megoldani azt a kemény helyzetet. Neki ment volna és akkor ez az egész helyzet nem alakul így, de talán ennek is van előnye nem igaz? Mert most itt vagyunk mindketten és én segíthetek neki. Megtudhatok olyasmit, amit amúgy nem tudna. És még van egy apró titkom is, amiről még neki sincs sejtése. Talán majd elmondom neki, ha már tényleg úgy érzem, hogy nem lehet belőle bajom. Értékelni fogja, egy plusz lehetőség ez, amivel sok mindent megtehetek, amivel sok helyre bejuthatok. - Meglátjuk, beszélni fogok vele. - de óvatosan kell ezt. Én mindig óvatosan lavírozok csak, mert bármikor rosszul jöhetek ki egy dologból. Connor az Connor. Tudom, hogy néha kicsit máshogy pörög az agya, főleg azóta, hogy Connie meghalt. Máshogyan látja a világot és nem lenne túl hasznos, ha a végén ő lenne az, aki elárulna. De tudom, hogyan kell kezelni, tudom, hogyan kell vele finoman bánni, hogy ne legyen baj belőle és ne buktathasson le. Majd megoldom. - Hát akkor azt fogjuk tenni és ez nem is kérdés. De... mit szeretnél? Maradjak a Roxfortban? Hasznos lenne még nem igaz? Sok mindent kihallgathatok, tudom... tudom a módját. - itt is, akár a minisztériumban, de azért a Roxfort mégis csak egy központi helyszín. Talán az egyetlen ember akitől, még a nagyúr is tartott az Dumbledore volt és ő még mindig itt van és tartja magát, vele azért mindenképpen számolni kell.
- Különleges nő vagy Sheska, már csak ezért sem akarok ártani neked. – húzom mosolyra a számat. Nem szívesen ölném meg, vannak személyek, akik…fontosabb szerepet töltenek be az életemben. Akik a teljes bizalmamat élvezik. Sheska… ő ilyen volt, csak hát… szembe kell nézni az igazsággal, fájó, hogy nem jött vissza hozzánk, hogy nem keresett minket, inkább felcsapott tanárnak. Ő az eszével éli az életét, és pont emiatt nehéz benne megbízni, de ismerem őt, az adottságait, biztos vagyok benne, hogy könnyedén megfog majd tudni győzni arról, hogy számíthatok rá, elvégre a bizalom fontos, és az életben maradás szempontjából…szükséges. - Ezért is van szükségünk egymásra, kedvesem. Együtt… legyőzhetetlenek vagyunk. A Nagyúr elkövette azt a hibát, hogy magának akart mindent, de mi… mi történelmet fogunk írni. – tanulunk a hibáinkból, fejlődünk. A szívvel gondolkodni veszélyes játék, de ahonnét én jövök, ott ez a természetes. A szívünkre hallgatunk, a megérzéseinkre, a hideg logika soha nem volt az ismérvem, de ha szükséges…. tudok én is kíméletlenül játszani, de sokkal jobban szeretem, ha csak ilyen emberek vannak körülöttem. Mindig is a szívem vezetett, így kerültem a Nagyúrhoz, így harcoltam végig mellette, az ő nagyságát elősegítve, de most… most nincs olyan, hogy én, csak mi vagyunk, és együtt megállíthatatlanok vagyunk. - Milyen figyelmes voltál… köszönöm. – nem húzom el a kezemet, csak megszorítom az övét. Van abban valami, amit mondott, de segíthettem volna neki, ha üzen, ha tudatja, hogy hol van, akkor… akkor megszabadíthattam volna őt talán azoktól, akik figyelték, újra szabaddá tettem volna őt. – Nem, nem nekem, hanem nekünk. Figyelni fogok rád, nem hagylak még egyszer elmenni… mindegy miért tennéd. – most már velem van, velünk, és nem szakadunk szét többet, hanem egyesítjük mindenünket, amink csak van, és felkészülünk a háborúra, ami kimondva, kimondatlanul, de ott lóg a levegőben, és csak azok nem veszik észre, akik maguknak hazudnak. - Így van, mindenkinek jó, csak maradjon is így. – örülök annak, ha nem tenné meg, és annak is, hogy nem tette meg, mert… mert az árulásnál rosszabb vétség nincsen, azt pedig halállal illő jutalmazni. Persze, én is ember vagyok, engem is motiválnak az érzéseim, nem lenne könnyű megölnöm Sheshkát, talán nem is tenném, hagynám futni… hagytam volna, mert most már nem mehet el. Megtaláltam őt, és ha már így összejöttünk, akkor nem is engedem el többet. Egy évvel ezelőtt kemény leckét kaptunk az élettől, és ebből okulnom kellett, átlátni a világot, visszabújni oda, ahonnét jöttem, hogy újult erővel térhessek vissza. - Ha egy közülünk, akkor meghallgat téged, ha úgy dönt, hogy jobb neki ideálok kergetni, akkor… meghal, az újdonsült barátaival együtt. – nem érdekel az, hogy mennyire voltak jóban, vagy hogy mennyi időt töltött az Azkabanban. Egy igazi halálfalót nem rettent el a céljától, nem téríti meg, nem csinál a farkasból bárányt a szenvedés. A ragadozó, az ragadozó marad, történjen bármi is, és ha Connor úgy döntött, hogy az ”igazság” szolgálatába áll, akkor megérdemli, hogy a nevetséges eszméjével együtt a túlvilágra segítsük. Bizonyára ezt Sheska is megérti, egyszer már elhagyta őt, ezúttal is csak ennyit kell tennie. De most örökre. - Azt akarom, hogy végre mi uralkodhassunk ezen a világon. Ezt pedig csakis úgy érhetjük el, ha először térdre kényszerítjük a Minisztériumot, és ha rendeztük a sorainkat… akkor jöhetnek a muglik. Nem kell mindegyiknek meghalnia, csak annak, aki fegyvert mer fogni ellenünk. – halvány mosoly kúszik az arcomra, mikor az összefont kezünkre siklik a tekintetem, és megérzem gyengéd érintését. – Azt akarom, hogy csatlakozz hozzánk…hozzám! – ezt a harcot megfogjuk nyerni, térde kényszerítjük majd a világot, újra félelem fog költözni az emberek szívébe, és teszünk róla, hogy elfelejtsék mit is jelent a béke. Az csak egy álom, amit soha nem fognak elérni, itt az idő, hogy ezt beleverjük a fejükbe.
- Ha tetszik nézhetek még így, csak kérned kell. - veszi át a mosoly a dacos pillantás helyét. Nem szeretem, ha fenyeget és nem is ér el vele semmit. Na jó ér, de nem biztos,hogy azt amit akar. Talán csalódást okoztam, talán nem azt tettem, amit várt volna, de nem árultam el senkit sem. Abban a pillanatban nem volt túl sok választásom. Nem volt velem senki csak Connor, akit pedig elkaptak. Nem tehettem mást, mint hogy ártatlan áldozatnak állítom be magamat, mert ha nem ezt teszem, akkor mentem volna én is vele az Azkabanba, azt pedig nem akarhatta még ő sem igaz? Nem áll jól nekem a börtön lét és nem is viselem jól, ha bezárnak. Meg tudtam volna szökni, csak épp az még nagyobb következményeket vont volna maga után, így ez sokkal kellemesebb. - A szívvel gondolkodni veszélyes játék Rasmus. Nem mindenki olyan erős, mint te, van, akit könnyebben legyőznek. - soha sem mondtam magamról azt, hogy olyan rendkívül nagy valaki lennék. Én nem az erőtől vagyok valaki, én az eszemtől vagyok valaki. Jól taktikázom és jól csavarom a szavakat, pont úgy, ahogy az adott helyzet megkívánja. Ha párbajra hívnának nehezebb dolgom lenne, ezért kerülök el minden ilyesmit. Megtanultam már gyerekkoromban, hogy a logika többet ér. Ha a szívemre hallgatok most itt se lennék, akkor abban a pillanatban, amikor a bátyám kirohant megvédeni a szüleinket vele tartottam volna és jó eséllyel én is úgy végzem mint ő, vérbe fagyva. Hát olyan elítélendő, hogy ezt nem akartam? Én jobban szeretek élni. - Feltűnő lett volna Rasmus. Biztos, hogy azok után figyeltek rám, ha hozzád megyek, azzal csak bajba sodorlak. Csak védtelek. - mosolyodom el, és kicsit előre nyúlok, hogy finoman összefűzzem az ujjainkat, akár csak pár pillanatra is, de ha nem húzza el a kezét, akkor az enyémet ott hagyom az asztalon, kizárva a tényt, hogy a bezsákolt fej még mindig ott van az útban, de egy kicsit elég arrébb tolni, hogy legyen rendesen helyünk. - Hát hova mennék? Maximum a iskoláig és csak azért, hogy neked segítsek. - már nem figyelnek rám annyira, eltelt egy év, de az elején... megértheti, hogy nem mehettem csak úgy vissza hozzá. Baj lett volna belőle, neki is csak rosszat okoztam volna, ezt azért igazán megértheti. - Tudom, de látod én se tenném, és nem is tettem meg. Ez a megoldás mindenkinek jó. - hát nem így van? Utána járhatok ennek-annak, hogy hogy állunk, hogy mi a jelenlegi helyzet mondjuk a minisztériumban. Megtudhatok dolgokat, hollóként pedig kihallgathatok sok mindent. Ennek igenis van előnye, és összességében nem tettem semmi rosszat, ezt ő is tudja. Egyszerűen csak úgy helyezkedtem, ami mindenkinek jó. Az Azkabanban nem tehetnék semmit sem érte, sem az ügyünkért nem igaz? - Nem sokat beszéltem vele azóta. Tudod... ott hagytam, ő pedig ha jól tudom vagy nyolc hónapot töltött Azkabanban. Nem biztos, hogy annyira oda van értem. - arról nem is beszélve, hogy most nem tudom, hogy milyen állásponton van. Ha az iskolát támogatja, akkor nem biztos, hogy okos dolog lenne beszélni vele. Ki tudja, hogy nem döntene-e úgy, hogy elárul minket, azt pedig nem szívesen kockáztatnám. Connor régi barát, de attól még miatta sem vinném vásárra a bőrömet. - És mit akarsz pontosan? Legyőzni a muglikat, vagy mindenkit, aki őket támogatja? Nem kéne ahhoz túl sokakat megölni? - nem azt mondom,hogy nem értek vele egyet, mert persze ilyet nem mernék kimondani szavakkal, ezért is kezdem el finoman simogatni a kézfejét a hüvelykujjammal, csak hogy elsősorban arra figyeljen, amit én teszek és ne feltétlenül a szavaim jelentésére. Hajlamos félreérteni a dolgokat és ezt azért nem szívesen kockáztatná. Nekem aztán mindegy hány muglinak lesz vége, csak... igazából mi értelme? Sose értettem ezt a tökéletes világ dolgot, tökéletes sose lesz.
- Imádom, mikor így nézel rám. – mondom mosolyogva, mikor megpillantom azt a jól ismert dacos pillantást az arcán. Nem kell magyarázkodnia, de azért csalódtam benne, mikor kiderült, hogy a Minisztérium mellett döntött, hogy inkább őket választotta helyettünk…helyettem. Fájt, mert kedveltem őt, jobban, mint a nagy többséget és az elvesztése, az állítólagos árulása, az… az rosszul érintett, sokan meghaltak, mert nem voltam éppen valami jó kedvemben, és ki kellett, hogy engedjem valahogy a gőzt, és én így csinálom. Sok ember van a világon, akik nem érdemlik meg az életet, főleg a muglik… jelentéktelen kis senkik, az emberiség fertői… vadászni kéne rájuk, mint a vadakra. - Nálad igen, kedvesem, de van aki nem fejével, hanem a szívével gondolkodik. – ő számító, gondolkodik, a legjobbat akarja magának, ellenben velem, én a szívemre hallgatom, és ha úgy érzem, hogy meg kell tennem, akkor megfogom tenni, bár nem szívesen, mert kedvelem őt, azon kevesek között van, akit tényleg, szívből kedvelek, már ha van olyanom, mert egyesek elégé gonoszul tudják ezt megfogalmazni. Tudok én igazán gyengéd is lenni, erről Sheska is mesélhetne, de az élet sajnos nem engedi meg a finomkodást, az élet kegyetlen, nem pedig egy álomvilág, megköveteli tőlünk azt, hogy úgy éljük, ahogy kell. Kegyetlenül. - Igen,a közös emlékek összefűznek minket, ezért is fájt, hogy nem kerestél. – húzom mosolyra a számat. Milyen nagyot is csalódtam aznap, mikor kiderült, hogy a Minisztériumhoz jutott, hogy nem keresett engem, és inkább a kis barátjával együtt a Roxfortig futott. – Ezt csakis te tudhatod… de kezdhetnéd azzal, hogy nem hagysz itt többet egyedül. – na igen, kedvelem őt, szeretem a társaságát, nem szívesen nélkülözném megint őt, és remélem, hogy nem fogja megint azt játszani, amit egy évvel ezelőtt. Van második esély, de harmadik… az már nincs, még neki se, és mint mondtam, igazán fájna a szívem, ha meg kéne őt ölnöm. - Kiadták már egy páran a nevemet, nem számított volna, hogy elmondod, mert már tudták. De örülök annak, hogy nem beszéltél, nagyon… fájt volna, ha kiderül, hogy elárultál engem. Én soha nem adnálak ki, ugye tudod? – se őt, se mást, de legfőképp őt, hiszen ő az a nő, aki a legközelebb ál a szívemhez, nem is értem, hogy miért nem tőle vannak gyerekeim. Mindegy, a sorsfintora, hogy még a megismerkedésünk előtt ejtettem teherbe a nőt, akitől végül két gyermekem is született, akiket otthagytam, mert….mert nem apa vagyok, hanem harcos, mert nem így akartam élni az életemet. Ők ezt nem érthetik, de majd idővel megfogják. - Győzd meg, ha tudod, beszélj vele, igazán kár lenne érte. Jóban vagytok, nem? Ha valaki tud hatni rá, akkor az te vagy. – nem áll szándékomban megölni Connort, elvégre tehetséges harcos, és ha képes visszatérni hozzánk, ha képes újra egy igaz ügyet szolgálni, akkor itt az idő, hogy megmutassa, mert ha nem velünk van, akkor ellenünk, mindegy, hogy akar-e háborút, vagy sem. Megváltást ígérek, második esélyt, de ha nem él vele, magára vessen mikor megtalálom. Nem szeretek tehetséges embert ölni, de a muszáj nagy úr, és szükségszerű néha megszabadulni egy jó embertől, hogy jobbá tegyük a világot. A kérdése hallatán elmosolyodok, és megfogom a kezét, ahogyan előrébb hajolok. – Érted teszem, és Connorért, Pitonért…minden egyes varázslóért és boszorkányért. Nem ülhetünk tovább a sebeinket nyalogatva, lépnünk kell, újra elő kell bújunk a sötétből, újra fegyvert kell fognunk, és lesújtani az ellenségre. Háborúba hívlak, kedvesem, azt akarom, hogy együtt harcoljunk, pont úgy,mint régen. De ezúttal győzedelmeskedni fogunk, fényes diadalt arattunk, és ellenségeink csontjaira építjük az új világot majd!
- Így döntöttem Rasmus, nem fogok magyarázkodni neked. - talán botor cselekedet, de akkor sem. Csak megrántom a vállamat és mint oly sokszor felettébb dacosan pillantok rá. Így döntöttem, mert így akartam dönteni. Nem akartam az Azkabanba menni, nem akartam tárgyalásra menni és főleg nem akartam azt, hogy itt legyen mindennek a vége. Ha nem érti meg, hát nem érti, nem érdekel, de akkor is így döntöttem volna, ha tudom, hogy betoppan egyszer hozzám egy ilyen ajándékkal és egyértelműen fenyegetni fog. Igazából sejtettem, hogy ez lesz. Elég jól ismerem őt ahhoz, hogy ne maradjon csendben, ha valami böki a csőrét, és az is várható volt, hogy őt nem kapják majd el egy könnyen. - Semmit se muszáj megtenni, minden csak döntés kérdése. - viszonozom a mosolyt és meg se rezzenek, amikor végigsimít az arcélemen. Emlékszem én még arra, amikor máshol is gond nélkül simogatott, de attól még tudom, hogy ha arról lenne szó, akkor igen... tényleg megszabadítana a fejemből, akkor gondolkodás nélkül végezne velem, mert a múlt csak egy apró üvegszilánk, ami könnyedén porrá válhat, ha úgy akarjuk. De attól még az ő döntése lenne, én pedig nem szoktam túlságosan könnyen adni a bőrömet, ha mégis arra jutna, hogy nem vagyok a hasznára, bár azért elég hasznos tudok lenni, ha akarok. - Túl szép közös emlékeink vannak nem igaz? No és mivel szerezhetném vissza a becsületemet? - az itt talán a legnagyobb gond, hogy így is úgyis megtenném újra, ha arról lenne szó. Nem adom a bőrömet könnyen, se neki, se másnak, és ebbe az aurorok is beletartoznak, nem lehet csak úgy börtönbe vinni, ha én nem akarom. - Attól féltem, hogy oda visznek... nem akartam az Azkabanba menni, és azt sem, hogy megpróbálják kiszedni belőlem mások neveit is. Az neked se lett volna jó, nem igaz? - hát hogy a fenébe ne féltem volna? Vannak bennem érzések, de azért elég mélyen ahhoz, hogy el tudjam rejteni őket. Menni szokott, az esetek nagy részében, persze nem mindig tökéletesen. Ha tényleg meg akarna ölni, akkor félnék, és jó eséllyel ki is mutatnám, már csak azért is, hogy ne tegye meg. Elég ügyesen tudok hatni az emberekre, talán még rá is, ha nagyon bedobom magam. Valamikor hatottam rá nem igaz? És azért nem változtam túl sokat, csak mert egy éve nem láttuk egymást. Azért talán egy pillanatra megrezzen az arcom, amikor Connort ilyen módon említi. Szinte a testvérem...nek mondhatnám, ha nem lett volna több is közöttünk egy rövid ideig. De végeredményével vele együtt nőttem fel, viszont azt is végignéztem, ahogy a családommal végeznek. Az a helyzet, hogy ha az érdekem úgy diktálja, akkor nem fogok kiállni mellette, ezzel azt hiszem mind a ketten tisztában vagyunk. Vajon lenne bárki, aki mellett kiállnék, ha az érdekem nem úgy kívánja? - Tisztában vagyok vele, hogy mi a sorsa. - bólintok végül egy aprót. A többiekről nem tudok túlságosan sokat, de arra bőven van esély, hogy Pitonnal összefuthatok még az előtt is akár, hogy ő találkozna vele. Nem tudok róla túl sokat, hogy most épp hol is áll, elvileg közénk tartozik, de én nem bízom senkiben sem. Én vagyok az élő példa rá, hogy nem tudhatod mikor ki ver át, így hát érthető, ha én se vagyok egy bizalmaskodó típus. - Mi a célod Rasmus? Valakinek teszed, amit teszel, vagy magadért teszed? - erre azért kíváncsi vagyok, mert még teljesen nem jött át, hogy vajon most önálló lett, vagy még mindig valamilyen urat szolgál, mint régen. Toboroz, vagy épp csak szimplán bosszút áll azokon, akiknek nem tetszik neki a képe? Azért ez nem mindegy.
- Ezért inkább beálltál a sorba? – azok közé, akik odamentek megbánásért esedezni? Akik azt hazudták, hogy csak kényszerítették őket, mert képtelenek felvállalni az ügyünket úgy, mint a bátor emberek? Nem szeretem az ilyet, a számít, köpönyegforgató alakokat, nem is értem a Nagyúr miért tartott ezek közül egy tucatnyit maga körül. Csak rájuk kell nézni és már látom azt, ahogyan belülről rohadnak, látom bennük, hogy mikor döntenek megint rosszul, megint ellenünk, és csak nagyon kevesen kapnak második esélyt. Sheska ezen kevés ember egyike lehet, egy kezemen megtudom számolni, hogy hányan vannak ilyenek. Akik vagy az ügynek fontosak, vagy nekem, esetleg mindkettőnek. - Valóban nem állna jól, és nem is szívesen szabadítanálak meg ettől a gyönyörű arctól, de… - mosolygok rá, ahogyan gyengéden végigsimítok az arcélén. -… tudod jól, hogy vannak dolgok, amiket muszáj megtenni. – az áruló az áruló marad, nem lehet már többet megbízni benne, viszont Sheskának az a szerencséje, hogy nem adott ki minket. Nem lett árulóvá, pusztán csak gyáva volt, a saját életét mentette ahelyett, hogy inkább harcolt volna. Csakis emiatt nem kezdtem el rá vadászni. Ha akárcsak egy név is elhagyta volna a száját… ő már nem lenne több, mint egy űzött vad, egy rothadó test, valahol az erdő közepén. – Szerinted megakarlak ölni? Ugyan… már megtettem volna, nem?. Nem megölni akarlak, hanem…adni egy esélyt neked, hogy visszaszerezd a becsületedet, amit elvesztettél. – mert elvesztette, ez egy tagadhatatlan tény, akármit is tesz, nem fogja tudni csak úgy visszavarázsolni magának. Elvesztette ezt akkor, mikor azt mondta a Minisztériumnak, hogy csak kényszer alatt volt, hogy átok hatása alatt állt… Sheska igazán lenyűgöző teremtés. Impozáns látványa a szemnek, ami mint tudjuk már önmagában veszélyes, de tud bánni a szavakkal, könnyedén csavarja az embereket az ujja köré…nekem pedig ez kell, egy ilyen embert akarok tudni az oldalamon, éppen ezért lenne sajnálatos, ha meg kéne ölnöm. - Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod? Elmondhatod, hogy féltél… megértem, mindenki fél, ha nem félsz, nincs mit legyőzni. – én is féltem, rettegtem, de végül úrrá lettem rajta, a saját irányításom alá vontam, és a félelmemből erőt kovácsoltam, ami előnyt jelentett az ellenség ellen. Mindenki fél, és nem ez szégyen, hiszen félni kell, hogy legyőzhessük önmagunkat, de ha ez már megvolt, és úgy futunk el… na az már szégyen. Sheska viszont nem ilyen volt. Nem akarja elmondani nekem, hogy félt, ami kissé bánt, azt hittem jóban vagyunk, de ezek szerint… mégsem? Mindig is élveztem a társaságát, sajnálatos lenne, ha nem tehetném többet. - Azt nem kétlem… – csak maradjon ugyanilyen, már ami a külsőt illeti, és mondjon igazat, ez nagyon fontos. Valaki, akit vizsgáztatsz és hazudik neked… na azt igazán nehéz elviselni, én is elég nehezen tolerálom, a hűség az, ami a legtöbbet ér ebben a világban, és a hűséget nem lehet megvenni, azt csak kiérdemelni lehet, márpedig ha ő bizonyít neki, akkor ezzel én is hűséges leszek hozzá. Hűséges minden fivéremhez és nővéremhez, akik osztják nézeteinket. Egyek vagyunk, ezt gyakran hajlamos elfelejteni a fajtánk, azt hiszik egyesek,hogy egymaguk képesek megváltoztatni a világot, de ez hazugság. Itt vagyunk mi, halálfalók, egy új kor hírnökei és elhozói. Tisztelni fognak minket, már-már istenként. - Connor…ha nem velünk van, akkor tudod mi a sorsa, igaz? – meghal. Egy árulót nem szabad megtűrni, és ha képes volt az ellenséghez pártolni, akkor megérdemli a halált. – A jó öreg Perselus… a Nagyúr kis kedvence… bízd csak rám, majd elbeszélgetek vele, vagy akár… te is jöhetnél. – igen, az lenne aztán az igazi kis ”családi összejövetel”. Nem érdekel mennyire bízott benne a Nagyúr, változnak az idők, és az emberek is sajnos. – Malfoyék… szánalmas férgek, remélem a fiúkba több becsület szorult, mint a szüleibe, az ő érdekében mondom ezt. – na igen, a szülei aljas férgek, köpönyegforgató, számító dögök, akik csak azért vannak életben még, mert a halálnál rosszabbat érdemelnek.
Pedig én nem akarok meghalni. Túlságosan kevés időt töltöttem még az élők között. Hosszabb ideig voltam gyerek, mint felnőtt és eszem ágában sincs semmilyen szent ügyért feldobni a bakancsot, vagy önként vállalni a fájdalmat. Olyan sok minden van még előttem és egyébként sem hiszem, hogy úgy tenni, mintha áruló lennél bűn lenne. Igazából nem tettem semmi rosszat, nem adtam ki nekik neveket, nem mondtam el semmit sem, amit tudni akartak. Elhitettem velük, hogy csak egy ártatlan áldozat vagyok és hát ki ne hinné el, hogy tényleg így van, ha egyszer nem kifejezetten van első ránézésre veszélyes fizimiskám. Persze tudok az lenni, de csak akkor, ha akarok és szándékosan nem, főleg nem akkor, ha még üldöznek is. - Sok minden történt Rasmus, gondolom veled is, és én sem unatkoztam, de... akkor se tehettem csak úgy azt, amit akarok. Túlságosan feltűnő lett volna. - jobb a szabadság, jobb, ha úgy mennek a dolgok, ahogy én akarom, de erre nem mindig van lehetőség. Szétszéledtünk, az egység oda és nekem döntenem kellett. Ott akartam lenni akkor, amikor a Nagyúr végre visszatér, mert ezt rebesgették. Én is meg akartam kapni a Sötét jegyet végre rendesen az ő keze által, de nem volt rá lehetőség, mert egyszerűen vége lett mielőtt elkezdődött és onnan már nem volt visszaút. Nem gondolkozhattam és mások is ezt tették. Malfoyék is visszatáncoltak, nekik lehet? Imperiora hivatkozni újra? Én még fiatal vagyok, túl fiatal ahhoz, hogy az Azkabanban rohadjak meg, és főleg nem vágytam a dementor csókra egy esetleges szökési kísérlet miatt. Az ajándék tényleg meg lep, főleg hogy nem az, inkább utalás, fenyegetés, de nem rezzenek meg, mert tudom, hogy nem szabad, hogy nem lenne értelme. Csak nyelek egyet és állom a tekintetét, még akkor is amikor beszél, amikor egyértelműen a tudtomra adja, hogy rám is pont ez a sors vár, ha elárulom azt, amiben hisz. - Nem akarhatod igazán, hogy én is így végezzem. Nekem nem áll jól a... fejetlenség. - halványan elmosolyodom. Tudom én, hogy Rasmus veszélyes, tudom, hogy csak nagyon óvatosan szabad vele packázni, de... azért én se vagyok annyira gyenge, mint aminek első ránézésre tűnök, vagy aminek el tudom hitetni magam másokkal. - Te is tudod, hogy sokkal többet érek élve, mint holtan igaz? - hasznos vagyok, mindig is az voltam. Rezzenéstelen arccal tudok viselni sok mindent, csak épp azt nem, ami engem ér. Mondhatnád, hogy önző vagyok... talán így is van. Azt teszem, ami az érdekemben áll, most épp az, hogy elhiggye nekem muszáj volt ezt tennem. Igazából így is van, nem hazudok egy pillanatra sem. - Nem félek. Ha félnék, akkor nem lennék közöttük, akkor minden napom rettegés lenne, hogy mikor jönnek rá, hogy mikor veszi észre valaki, hogy hazudtam. Neked se lenne jó, ha bezártak volna, így se maradtunk sokan nem igaz? - lavírozás... hiába nem szereti, de szavakban is megy ez nekem. Nem fogom azt mondani, hogy igaza van, hogy félek, és igazából attól függ, hogy ezt mire értjük. Nem vagyok egy riadt nyuszi típus, de nem akartam fájdalmat és főleg nem akartam Azkabanba menni. Így legalább azt se kellett megkockáztatnia senkinek sem, hogy mondjuk lebuktassak bárkit is, mert ha halálfalónak bélyegeznek, akkor jött volna a tárgyalás, és rengeteg kérdés. Bár elég jól csavarom a szavakat, de ki tudja, hogy meddig ment volna, ha valami komolyabbhoz folyamodnak, teszem azt jön egy kis igazságszérum. - Szóval most megnehezíted a dolgomat... de nem baj, így is menni fog. - mosolyodom el. Hát jó, akkor legyen így, tegyen próbára és majd akkor szépen belátja, hogy igazat mondok és hogy a hasznára lehetek. - Nem sokról tudok. Connorral még nem beszéltem, de ő... már azt hiszem nem közülünk való és ott van még Piton, de... róla igazából fogalmam sincs, aztán Malfoyék fia, Draco, de ő gondolom főként a szüleitől függ. - nem vagyok én annyira tisztában mindennel, ezt azért megértheti, eleve nem vagyok még túl régen az iskolában és nem olyan egyszer kifaggatni másokat. Connor pedig főleg nehéz dió, hiszen nem biztos, hogy értékeli, hogy hagytam az Azkabanba menni.
Lavírozni… mennyire utálom ezt a szót. Az árulók szokták használni, akik a túlélést nevezik meg tettük okaként és hajtóerejeként, holott ez csak egy hazugság, amit magukkal is elhitetnek. Minden árulót a gyávaság a szül, a félelem, ami érthetetlen módon költözik be a szívükbe. Egy harcosnak nem lakhatja félelem a szívét, nem helyezheti előbbre a tulajdon életét, mint a szent célja elérését. A halál nem ellenség, hanem jó barát, akárcsak a fájdalom, hiszen a fájdalomnál jobb tanítómester nincsen. Engem is a fájdalom és a kín edzett, a halál torkában voltam jó párszor, és az élet megedzett ezzel annyira, hogy a halált, régi barátként kezeljem, és ne ellenségemként. - Hiányoztál nekem Sheska… egy év hosszú idő az olyan emberek számára, mint mi. Gondolj csak bele mi minden történt ezalatt az egy év alatt. – a világ gyökeresen megváltozott, legalábbis a miénk, egyesek hamis biztonságérzetbe ringatták magukat, elhiszik azt a hazugságot, hogy a világ békéje fenntartható, hogy létezik egyáltalán béke, pedig ennél nagyobb hazugság kevés van a világunkon. A béke múlandó és időszakos, soha nem teljes, mert mindig lesznek olyanok, akik többet akarnak, akik képesek felégetni a világot és minden hidat maguk mögött, hogy elérjék a kitűzött célt. Mint például mi, a Nagyúr méltó örökösei. Feladatunk a világ megváltoztatása, jogunk van hozzá. Igazán jól leplezi a bizonytalanságot, ami az arcára költözik, mikor elé rakom a zsákot, benne Andrew fejével. Mindig is kemény nő volt ő, de mint minden embernek, neki is vannak hibái, bár nem olyan nagyok, mint másoknak, és ez jó, nincs szükségem a selejtre, csakis arra, aki szolgálhatja az ügyünket, a küldetésünket. Ebben a világban nincs helye a gyengéknek, és csak kínszenvedés nekik az élet, amitől kötelességünk őket megszabadítani, hiszen mi vagyunk a megváltás, egy új korszak hírnökei és beteljesítői. Ma még talán terroristának bélyegeznek minket, de évek múltán majd hősökként gondolnak ránk. – Reméltem, hogy tetszeni fog. Ismered őt? Andrew-nak hívták… szegény olyan sokat gondolkodott, lavírozott a két oldal között, hogy végül elvesztette a fejét. Szomorú, nem? – egyértelmű, hogy nem tetszik neki, és hogy megdöbbentette őt a dolog, de nem árt, ha tudja, hogy mi is a helyzet. Az árulók nem érdemlik meg az életet, abban a pillanatban, ahogyan elfordultak tőlünk… úgy lettek rosszabbak, mint a Minisztérium kutyái. Nem szívesen ölném meg Sheskát, de ha kell, akkor megteszem, ha úgy látom és úgy érzem, hogy elárult minket, és ha hazudik nekem… élete utolsó hibáját követi el. Sok mindent el lehet rólam mondani, tudok toleráns is lenni, de… de a hűséget mindennél többre becsülöm. - Szóval nem volt választásod… tudod, én megértelek téged, csak azt nem tudom megérteni, hogy a te szívedbe, hogyan költözött félelem. – senki nem szeretne az Azkabanba kerülni, de én vállalnám, ha ezzel ügyünk érdekére vagyok. Vállalnék minden fájdalmat, hogy segíthessem célunkat. Sok helyen voltam már, ha létezik Pokol, akkor megjártam, és azok után, amit láttam, már nem érdekel a halál, nem érdekel a vég, se a fájdalom. Ezek a szavak régen jelentettek is valamit, ma már nem többek csak emlékeknél, egy gyenge ember emlékeinél. Erősebb lettem, és tudom, hogy nem vagyunk egyformák, de attól még ez nem kifogás. – Lassíts, kedvesem! Tudod, hogy mindig kiemelt helyen voltál a szívemben, igaz? De most… nem lesz elég néhány szó, vagy a gyönyörű külsőd, hogy meggyőz. – bizonyítania kell, pont úgy, mint régen tette a Nagyúrnak. De először is… - Hányan vannak még közülünk a Roxfort falai között? – tudok néhányukról, ott van például Perselus…
Persze, hogy eljöttem, hiszen tisztában vagyok vele, hogy milyen ember hívott. Ha nem jövök, akkor megtalál másképp. Nem zárkózhatok be a Roxfortba és egyébként is az a jó, ha az ember mindig több lábon áll. Semmi értelme annak, hogy eldöntöm hová is tartozom, mert az végletet jelent, onnan már nincs visszaút. Lavírozni kell, ügyesen és odafigyelve, mert akkor van rá esély, hogy nem lesz komolyabb gondod sosem. Persze ez nem egyszerű, folyamatos figyelmet igényel itt is, no meg az iskolában is, de attól még ez a megoldás. Sokan jó eséllyel azt mondanák rólam, hogy nincsenek bennem érzelmek, de erről szó sincs, csupán képes vagyok a logikát az érzelmek elé helyezni, mert ez a túlélés záloga. Ha olyan valaki veszélyeztet, akit kedvelsz, akkor vagy elesel vele együtt, vagy te talpon maradsz és ő esik csak el. Eszem ágában sem volt Connorral együtt az Azkabanba menni. Nem nekem való hely. Túl sok a kő, túl nagy a sötét és a dementorokka se vagyok kifejezetten jóban. - Talán egy éve, annyira nem is volt régen, bár persze attól függ, hogy mihez képest. - halványan elmosolyodom. Nem zavartatom magam, hogy végigmér, sőt talán még egy kicsit kis is húzom magam mielőtt felkönyökölnék az asztalra. Sokan azt hiszik, hogy csak azért, mert egy nő fizikailag gyengébb már összességében is gyengébb, mint a férfiak. Hatalmas tévedés kérem szépen! Egy nő is lehet erős, ha tisztában van vele, hogyan kell kihasználni a lehetőségeit, az adottságait, én pedig ezzel tökéletesen tisztában voltam mindig is. Jó azért egy röpke pillanatra azért mégis meglepődöm, amikor az asztalra kerül a zsák. Őszintén szólva... nem sok affinitásom van hozzá, hogy megnézzem mi van benne, mert Rasmustól nem pont valami kellemesre számítok, de azért erre... Kissé talán az első pillanatban bizonytalanul nyitom ki a zsákot, de végül csak nyelek egyet, ahogy az üveges tekintet az enyémbe fúródik. - Igazán... pofás ajándék. - kis torokköszörülés az első szó után, majd végül visszazárom a zsák száját, de az asztalon hagyom. Sok mindent láttam már, és lehet hogy valahol legbelül talán megráz maga a tény, hogy ilyesmit képes elém tenni, no meg az, hogy egyáltalán ilyesmit képes tenni, de ennyi... Nem szabad, hogy lássa rajtam, hogy milyen lenne a rendes emberi reakcióm, erre nincs szükség. Bőven elég az, ha sejti, és ha inkább úgy teszek, mint akire semmilyen hatással sincs egy ilyen... lássuk be, nyílt fenyegetés. Nem tehetek róla, de megborzongok, amikor végigsimít a karomon, talán még egy enyhe libabőr is megjelenik a karomon. Ezt nem lehet elrejteni. Az érzéseket, a gesztusokat igen, de egy szimpla testi reakciót sajnos lehetetlen. - Nem volt túl sok választásom Rasmus... te is tudod. Eszem ágában sem volt az Azkabanba menni, nem nekem való hely. - nem árultam el, nem szó szerint. Én csak helyezkedem. A Nagyúrnak vége, mindenki szétszéledt, nekem pedig meg kellett oldanom az életemet egyedül, miután nem maradt mellettem senki és Connort is elvitték. Az animágia mentett meg és az, hogy elég hitelesen adhatom elő azt, hogy csak kényszer alatt álltam. - De segíthetek neked... az iskolában sok mindent látok és hallok. - lehalkítom kicsit a hangom azért, mert hát ki tudja, hogy ki figyel... ezt sose lehet tudni, ez pedig azért forgalmas hely.
Van egyfajta…listám róluk. Azokról, akik hátat fordítottak nekünk, mindegy milyen okokból. Kapnak lehetőséget, azonban a legtöbbjük nem él vele. A hasznosabbaknak muszáj ezt felajánlani, és lenyelni a békát, hogy ismét az oldaladon tud őket. Nem rajongok az ötletért, de a bizalmamat nem olyan könnyű elnyerni, főleg ha az illető egyszer már elvesztette. A bizalmamat csak egy-két ember élvezi, a többiek pedig… nos, ők csak azt hiszik, hogy megbízom bennük. de mindannyian tudjuk, hogy ebben a világban a bizalom luxuscikk, én pedig szeretném ezt felhalmozni, bár az érdemi része a dolognak nem rajtam múlik. A Nagyúr olykor megelégedett azzal, ha megölnek egy embert, esetleg egy családot, de ez… ez semmi. Nem kell bátorság ahhoz, hogy megölj valakit, az még egy koldusnak is menne, aki az életben maradást tűzte ki célul magának. Gyilkolni egy dolog, valamiért gyilkolni…. az már valami. A csatatéren nincs helye a könnyeknek, se a gyengéknek, akik elesett szeretteiket siratják. Már évtizedek óta a rosszal párosítják a gyilkosságot, holott az emberiség leggyakrabban alkalmazott művészete ez. Annyiféle módszer, annyiféle indíték és elkövető… mégis megvetik, mintha ez nem lenne része az életnek. Bizonyos értelemben véve a halál még az életnél is természetesebb. Olyan életet élünk, ami másodpercről másodpercre rendre véget ér, és mégis mély döbbenettel adóznak egyesek, mikor megérinti őket a vég. Elégedetten dőlök hátra, mikor végre meglátom őt felém közeledni. Nem volt bennem kétség, tudtam, hogy elfog jönni, mégis mi mást tehetett volna? Előbb-utóbb úgyis megtaláltam volna a módját, hogy összefussunk, és mindketten jól ismerjük a másikat, hogy tudjuk: az a legkedvezőbb nekünk, ha találkozunk. Fegyverek, harc és halál nélkül, ezeket most otthon hagytuk, és csakis az elkövetkezendő percektől függ az, hogy vissza megyünk-e majd értük, vagy inkább összefogunk. Ismerem őt, tudom, hogy nem egy gondolatok nélküli báb, akit kedvemre mozgathatok a sakktáblán. Számító ember, ez pedig… bizonyos helyzetekben elég idegesítő, de talán most a javunkra válik majd. – Sheska… örülök, hogy látlak, régen már az utolsó találkozásunknak. – mondom neki mosolyogva, miközben végigmérem őt a tekintetemmel, nem igazán leplezve ezt. Mégis minek? Emlékszem még azokra a napokra, mikor minden összeomlott körülöttünk, mikor egyesek gyáván a Minisztériumhoz futottak segítségért, mások pedig a homályban rejtőztek, árnyakkal körülvéve magukat, várva a megfelelő pillanatot, a jelet, ami egészen eddig nem jött el, de én meguntam már a várakozást. Nem várhatunk tovább, maguknak kell megteremteni a lehetőséget, itt az ideje, hogy ismét előlépjünk a fénybe, túl sokáig nyaldostuk a sebeinket. - Azt hiszem a kérdésedre te is tudsz válaszolni… - mosolyodom el, ahogyan előre dőlök és az asztalra rakom a zsákot, majd elé tolom. – Ajándék. – emlékszem Andrew mennyit áradozott róla, holott soha nem találkoztak, de most… most majd szemtől szemben állhatnak…feltéve, ha Andrew fejét rárakja valami állványra, de ez már nem az én dolgom. Csupán csak egy üzenet, amit vagy megért, vagy nem, a végeredmény szempontjából mindegy, de okos nőről van szó, bizonyára érteni fogja. Nem megrémíteni akarom őt, vagy megfenyegetni, pusztán csak… emlékeztetni arra, hogy mire esküdött fel, és mit kéne szolgálnia. – Megérte? Elárulni ezt itt… - gyengéden simítok végig a karján, ahol a Sötét Jegyet viseli. - … ezért? – bökök a fejemmel a Roxfort irányába, amit most nem láthatunk, de minden bizonnyal tudja mire gondolok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg az üzenet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartok kissé attól, hogy ide jöjjek, de mégis úgy döntöttem, hogy muszáj. Semmi értelme annak, hogy kihúzom nála a gyufát. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy milyen emberről van szó, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy veszélyes és ha úgy gondolja, hogy elárultam az eszmét, akkor nekem nagyjából annyi. Igazából nem árultam el semmit, még csak nem is érdekelt annyira ez a bizonyos eszme. Csak oda húzok, ahova épp szükséges, és most lehetséges, hogy az kell majd, hogy lavírozzak két oldal között. Elhitethetem vele, hogy azért lettem tanár, hogy beépüljek a Roxfortba, hogy legyen itt is megfigyelő, kém, aki tudja, hogy mik történnek, hogy mi hogyan működik. Elhitethetem vele, ahogy velük is elhitettem,hogy nem vagyok más, csak egy áldozat, akinek nem volt választása. Választás mindig van, csak épp én a könnyebb utat választom, azt amiben nem eshet bajom, azt, amiben alkalmazkodhatok a helyzethez és a végén én jövök ki belőle a legjobban. Ez ennyire egyszerű. Persze tudom, hogy ő nem fogja ezt ilyen egyszerűen kezelni. Láttam már, hogy mire képes és nem kifejezetten az a visszafogott típus, de én sem adom soha sem könnyen a bőrömet. Teszem, amit kell, teszem, amit akarok és nem érdekel túlságosan, hogy másnak mi erről a véleménye. Meg tudom oldani... megoldom valahogy majd ezt is. Már az is régen rossz persze, hogy pont itt találkozunk. Jellemzően olyan hely, ahol ha a hátsó sikátorban netán ki találnak véreztetni, akkor jó eséllyel mire bárki is ideér... nekem már annyi, no de ne fessük a falra az ördögöt, vagy a véremet, semmit se. Nincs itt gond, nem is lesz, ezért lépek be teljes nyugalomban az ajtón. Magabiztosan húzom ki magam, ahogy körbepillantok. Nem foglalkozom egyetlen kétkedőn vizslató tekintettel sem. Nem vagyok elveszett lélek, nem vagyok alacsony és törékeny nő, még ha nem is kifejezetten erős a külsőm első ránézésre. A szőke haj itt csak még inkább kitűnik, de egy pillanatnyi habozás sincs benne, amikor megindulok az asztala felé. - Rasmus. - biccentek köszönésképpen, majd szépen le is ülök vele szemben. Nem öltöztem ki, ilyen helyen nem is kell. A ruhám egyszerű, földszíneket tükröz, mint mindig. Könnyen el lehet így tűnni, ha kell teszem azt a fák között, ahhoz csak ki kell jutni az ajtón. Nem túl mély, de azért kellően kihívó a dekoltázsom a piszkos fehér női ing alatt. Ki tudja, hogy milyen taktika válik be nála? Jobb mindenre felkészülni. - Hát hogy vagy? És miről szeretnél beszélgetni? - lazán felkönyökölök az asztalra, az ujjaimat összefonom, és rajtuk pihentetem az államat. Tudom én, hogy miről van szó, sejtem, hogy mit akar, de adjuk meg annak is a lehetőségét, hogy csupán... hiányoztam.
Türelmetlenül kopogtatok ujjaimmal az asztal lapján, miközben kíváncsian fürkészem a többi vendéget. Szeretem ezt a helyet, bár szívesebben lennék a Zsebpiszok közben, de most ez is megteszi, lévén találkozom van egy régi bajtárssal, aki úgy döntött, hogy elárul minket, csak mert azt követelte meg tőle az életben maradás. Ez jól hangzik, de sajnos nem kifogás, az áruló az áruló, teljesen mindegy az ok, és a miért. Azonban kap egy lehetőséget tőlem, csak rajta áll, hogy él vele, vagy inkább az ellenségének akar megismerni az új életében. Talán nem olyan bolond, hogy azt hitte, elbújhat a múltja elől. És hogy miért adok neki új lehetőséget? A válasz igazán egyszerű: kedveltem őt a magam módján, és fájt, hogy ilyen könnyedén váltott oldalt. Sebaj, ez már csak a múlt, és megfog szenvedni érte, ha úgy dönt, hogy inkább a békés, unalmas, semmitmondó életét akarja tovább élni. Sok árulót öltem meg már az útjaim során, vadászok rájuk, a legutolsónak a feje itt van mellettem egy zsákban, amolyan… ajándéknak szánom. Ez lesz, ha a fejeddel gondolkodsz, és nem a szívedre hallgatsz. Andrew egy igazán jó harcos volt, az egyik legutolsó akiről hittem volna, hogy otthagy minket, de végül megtette, és bár ő a sarkára állt, pálcát húzott és harcolt, a küzdelmünk gyorsan ért véget, esélye sem volt. Elgyengítették őt a saját érzelmei és vélt győzelmei, míg engem az élet megedzett, és amikor ő habozott, én eltökéltem cselekedtem. Sokáig szenvedett, napokon át, már könyörgött a halálért, és meg is kapta, de a feje kellett nekem, a csontjait pedig otthagytam inkább elporladni. Arra fog majd épülni az új világunk, legyenek az árulóink holtestei az első építőköveink, az első lépés egy jobb, és erősebb világ felé, ahol végre az erős uralkodik, és a gyenge szolgál. Itt az ideje, hogy színre lépjünk, hogy felfedjük a valódi kilétünket, hogy lehúzzuk a leplet a hazugokról és csalókról, akik azzal ámítják a népet, hogy vége van. Nem, még csak most kezdődik igazán. Bár nem késik, türelmetlenül dőlök hátra, csuklyám a fejemre húzva, amolyan megszokás ez, de Sheska kedvéért le is veszem, nem érdekel ki lát és ki nem, előbb-utóbb mindenkinek oldalt kell választania, és aki nem velem van, az ellenem, nem fogadom el a tartózkodást, együtt vívjuk ki a szabadságot, együtt indulunk háborúba, és ezúttal nyerni fogunk, mert okultunk a múltból, és azok a hibák már nem lesznek meg bennünk. Erősebbek lettünk és bölcsebbek, a Nagyúr halála nem megoldás, csak egy új kezdet első lépcsőfoka.
//
