2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Vajon bele sem gondolnak egyes abba, hogy mennyire bántják meg a másikat, vagy gondolnak rá, csak nem érdekli őket? Ezen már sokat gondolkodtam, de még nem találtam meg a választ. Lehet, hogy van, aki tényleg nem gondol bele abba, hogy mit okoz a másiknak a tetteivel. Ő csak teszi azt, ami jön, mint ahogyan Roger is elment és nem írt nekem többé egy árva levelet sem. Egyszerűen felszívódott és kész, de vajon belegondolt abba, hogy ez nekem rossz? Volt, hogy azon pörgött az agyam, hogy rosszul érzi magát e miatt, hogy írni akar, csak épp a sok edzés miatt nincs ideje, aztán amikor telnek a hetek a pozitív gondolataid is szépen lassan kivesznek, amiket a másik felé tápláltál, amikkel próbáltad ámítani magadat. Én is ezt tettem, próbáltam elhitetni magammal, hogy nem az én hibám, ő nem ér rá, aztán persze arra jutottam, hogy talán nem is akar írni. Talán jobb élete lett, izgalmasabb, nem olyan unalmas, mint a Roxfortban, jobb barátokat talált, érdekesebbeket, mint én, és már hidegen hagyta az, hogy itt mi van. Az első dühös gondolatok után aztán szépen sorban jött a letargia, a rossz érzés, hogy talán az egész az én hibám. Én nem vagyok elég, én vagyok eldobható kellék neki, aztán Cedricnek is. Csak addig vagyok érdekes, amíg kéznél vagyok, csak addig vagyok izgalmas, amíg nincs más, ami jobb, vagy aki jobb. Nem valami kellemes érzés, amikor végül arra jutsz, hogy egyszerűen csak nem vagy elég jó. Az az egy szerencsém van, hogy maradtak még barátaim, akik mellettem álltak, Marie kirángatott abból a gödörből, amibe zuhanni sikerült ezáltal. Csak annyi kellett, hogy végre túltegyem magamat rajta, hogy a magamba vetett hitemet visszaszerezzem és inkább mérges legyek rá, hogy így viselkedett, hiszen nem az én hibám. Az nem barát, akinek csak időszakosan kellesz. Az nem barát, aki nem fogad el a hibáiddal, vagy a gyengeségeiddel együtt, aki nincs melletted, ha rossz passzban vagy, aki nem tud bocsánatot kérni, ha hibázik, akinek... nem vagy annyira fontos, mint fordítva. Ez a lényeg nem igaz? Ha valaki fontosabbá válik számodra, mint te neki, ha te többet teszel a barátságotokért, mint ő, akkor az már nem működik, csak sajnos ezt minden esetben nehéz belátni és még nehezebb elfogadni, ahogyan én is próbáltam még újra és újra írni neki, akkor is, amikor rövid válasz jött, vagy már egyáltalán nem. Butaság volt, de... most itt a lehetőség. Azt hiszem ezt talán segít, bár ki tudja. Legalább kiadhatom magamból, legalább a fejéhez vághatom, mert nem fair, hogy így viselkedik velem. Nekem hiányzott, még a viselkedés ellenére is, és engem megbántott azzal, amit művelt és a mostani szavai, az hogy hátat fordít, csak még rosszabbá teszi az egészet. - Mi az, hogy nem él? - értetlenül kérdezek vissza, bizonytalanul állok meg és a hirtelen jött magabiztosságom is pillanatok alatt elszáll oda, ahonnan érkezett. Na jó, erre nem számítottam, őszintén nem. Azt hittem megint undok lesz, végül is az is, de nem így. Mi az, hogy már nem él, ennyire nem változhatott meg rövid idő alatt, azt akkor sem tudom elhinni és főleg nem tudom csak úgy elfogadni. Ő... az egyik legjobb barátom volt és igenis a saját kudarcomnak és a saját hibámnak is veszem azt, ha tényleg ennyire elveszett, mert nem értem, hogy miért nem tudtam segíteni neki, hogy miért nem hagyta, hogy hogyan tehettem volna többet azért, hogy jobban legyen, hogy ne... ne történjen vele ez. A hangja is változik, amikor megszólal megint. Olyan elveszett... Én se vagyok mostanság jó állapotban, de ő egyértelműen sokkal pocsékabbul fest. Aggódom, láthatja rajtam, amikor végre megfordul. Az első könnycsepp szinte már sokkolóan ér. Sír... sírni fog? De mégis mi a fene történt vele, amitől ilyen állapotba került? - Roger én... nem haragszom. Vagyis igen haragudtam, de... te... - rémesen fest. Szinte fáj, ahogyan a gitár a földnek ütközik, még a vállaimat is ösztönösen húzom fel, mintha a hangja nem csak a fülemet sértené. Összetöri a gitárját és... és sír? Nem tudok mit mondani, döbbent vagyok, meglepett... értetlen, ő pedig nem sokára már hátat fordít nekem, sír és szó szerint elfut előlem. Hogyan jutottunk ide? Mi történt vele, ami ennyire kifordította magából, ami ennyire tönkre tette? Dermedten nézek csak utána. Képtelen vagyok felfogni az egészet, ami történik, ami történt vele, amit most láttam. Sosem volt ilyen, régen nem. Emlékszem még rá mennyit voltunk együtt, vidám volt és nevetős és élvezte az életét és most az a Roger tényleg nincs sehol sem. Pillanatok telnek el mire végre rászánom magamat, hogy megmoccanjak. Csak most veszem észre, hogy olyan erősen szorítottam a seprűmet, hogy a tenyerem már egészen vörös lett, az ujjaimból pedig még a szín is kiszaladt. Halk sóhajjal lépek közelebb a romokhoz, amik a gitárból maradtak. Reszket a kezem, egyelőre csak leülök, még úgy sem menne. Ilyen állapotban varázsolni esélytelen. Percek kellenek mire összeszedem magamat, hogy aztán végre varázsoljak. Ezt tudjuk igaz? Akkor tegyük is meg, a gitár lassan összeáll, de ennyi nem lesz elég. Nem értek hozzá, le kell vinnem Roxmortsba, vagy megkérni valakit, hogy vigye le, ha mostanában nincs roxmortsi hétvége. Igen, valakit megkérhetek, egy egyetemistát. Aztán...aztán kitalálok valamit.
♫ Running scared ♫ ϟ Öltözet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fájdalom, mely egészen mélyről fakad, mely lassan, de határozottan egyre inkább felfal belülről. Szenvedés, melytől nem szabadulhatsz, mely úgy fojt meg, mintha ez lenne az életed utolsó napja. Kínzó érzet, mely nem enged, mely leláncol, mely örökre rabul ejtve feléget mindinkább. Pontosan egy hónapja érzem minden egyes nap az érzést a mellkasomban, de nem bírom tovább elviselni immár. Képtelen vagyok mások szemébe nézni, és azt mondani, hogy jól vagyok, mert pontosan tudom, hogy hazudok, ezért is kerülök mindenkit, és mindent az életem ezen szakaszában. Talán azért tértem vissza az iskolába főként, hogy eltereljem a gondolataimat, hogy kezdjek az összeomlott életemmel valami értékeset is, és ne csak üljek egy helyben rágódva a történteken, amelyen voltaképpen nem is változtathatok. Nem akartam a család közelében lenni, nem akartam voltaképpen senki közelébe sem lenni. Egy szekrénybe zártam volna magam, hogy elbújjak örökre, vagy egy lakatlan szigeten akartam volna kikötni, ahol senki sincs. A napjaim egyre siralmasabbak, és úgy érzem megfojtom magamat a légkörrel, amely körbe vesz. Mindenki hátat fordított, a kviddicsnek annyi, az életem romokban, lelkileg megtörtem, és végképp nem bírom tovább. Apám is eleget csesztet, de ezzel nem változtat a nyamvadt tényen, hogy... Annyira szívesen sírnék, tombolnék, vagy zokognék, de nem lehet. Nem lehettek sem gyenge, sem pedig határozatlan személyiség. Erősnek kell mutatnom magamat, olyannak, aki elbírja a kudarcokat, olyannak, aki kitart, hisz, és tudja, hogy pozitív. De annyira nem megy.. nem megy. Nem tudok belenézni mások szemébe, hogy őszintén beszéljek. Nem akarom a sajnálatukat, nem akarom az aggódásukat, ezért tagadok, hazudok, avagy mindenkit kerülök. Bár legtöbbjük látni sem akar, hisz gyávának neveznek, miszerint feladtam a pályámat, a sikeres utamat, de valahogy nem nekem való a népszerűségi szerepkör. Kisebbként élveztem, hisz volt benne valami elragadó tényező, ami megfogott, ami elém tárt egy új utat, egy egyenes vonalt, mely által mindenki szemében értem, és voltam is valaki, de most.. most mit sem ér. Népszerűnek lenni? Nem vagyok magammal oda-vissza, és ezt a rangot már akkor elvesztettem, amikor leléptem a kviddics miatt, ahonnan időközben leváltottak egy új srácra. Megtörtem, mert történt valami, mert gyengévé váltam, és ezáltal az egész álmom szertefoszlott azonnali hatállyal. Előnyömre szolgált a változás, de a rengeteg veszteség lehúzott, és mindezt olyan szinten, hogy magam is meglepődök. Régen jó tanuló voltam, álmokkal, célokkal, és pozitívan álltam mindenhez, míg most azt sem tudom, hogy mit akarok, ki vagyok, avagy kinek kellene lennem, ahogy negatívvá is váltam mindeközben... Elég már! Túrok bele a hajamba feszülten, ahogy egyszerűen ott hagyom őt. Nincs kedvem magyarázkodni, főleg nem hazudni neki, sőt senkinek sem akarok hazudni, ezért is jobb, ha lelépek egyszerűen, de ő nem hagyja ennyiben. Utánam indul, és beszélni kezd.. hagyjon már! Egyetlen pillanatra sem állok meg, hisz célom eltűnni innen, ha akarja, ha nem, ha enged, ha nem. -Roger Davis már nem él.-Mondom ki a szavai után érzéstelen hangszínnel spékelve ezt meg, hisz egyszerűen elegem van már. Nem akarom a közelemben érezni, egyszerűen nem engedhettem meg, hogy hazudjak neki, hogy azt mondjam 'oké, jól vagyok', holott mindezen állítás nem igaz. S hogy mióta törődöm másokkal? Mindig is egy rendes srác voltam, aki nem csak szórakozott akárkivel, hanem tényleg igazi barát volt, vagy igazi romantikus pasi. Változtam, másabb lettem, felnőttem. De mégis iszonyatosan gyerekesen viselkedem, és.. és ez nem helyénvaló, nem de? Magyarázatot szeretne tőlem, mert megbántottnak érzi magát, és bár nem akarom magamra venni a problémáját, de mégis meg kell tennem, mert miattam van ez. Hirtelen állok meg a szavai hallatán, amelyek sokkolnak. Megbántottam, pedig épp ezt akartam elkerülni. Nem akartam, hogy fájdalmat érezzen, csak elakartam csendben kerülni, hogy az élete a normális legyen, és ne keljen egy idegroncsot a baráti sorába tudnia. Bár azt sem tudom, hogy a barátja lehetnék-e még.. nem tudok senkit sem magam mellett tartani. Hiába a látszat, ha nem bírom megtartani azt. -Én...-Mondom ki nagy nehezen eme egyetlen szót, ahogy lassan felé fordulok. A tekintetét keresem, bár nem is értem miért.-Én... én.. igazán nagyon sajnálom, tényleg. Ezt... ezt.. nem így akartam.-Magyarázom fájdalmas hangszín keretében mondva, miközben egy könnycsepp is lefolyik az arcomon. Nem törődök vele, hisz valahogy most nem érdekel mindez. Feszülten szívom magamba a levegőt, ahogy megszorítom a gitárt a kezem közt.-Én nem is tudom mit akartam mindezzel, avagy mit akarok most. Azt se tudom mit kellene mondanom neked. Nincs magyarázatom a tetteimre. Nincs indokom, nem akarom magamat kimagyarázni. Nem akarom.. egyszerűen nem.-Rázom meg a fejemet, miközben idegesen beszélek. Egy hirtelen mozdulattal vágom a földnek a gitárt, hogy az széttörjön. Így érzem magam. Összetörten, megbántottan, darabokban. Hátrálni kezdek a jelenet után.-Én... én annyira sajnálom.-Sírni kezdek, bár nem akarom kimutatni ezt, de megtörténik, és pontosan ezért is fordítok neki hátat, hogy aztán futásnak eredve eltűnjek a szeme elől.
Cho Chang
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Roger & Cho - Viszontlátás Kedd 7 Júl. - 20:51
Nem tudom eldönteni, hogy mostanában mindenki valahogy meg van... zakkanva, vagy szimplán csak velem van a baj és mindent túlreagálok. Olyan jó lenne, ha kicsit letisztulna az életem és valahogy elindulna valami rendes kerékvágásba. Ha legalább egy része rendeződni. Nem is tudom, mondjuk vagy a suli, vagy a pasi kérdés. Nem azt mondom, hogy mindenképpen találnom kell valakit, akivel együtt lehetek, hiszen Aman is azt mondta, hogy önállónak kellene lennem végre és nem kéne mindenképpen ragaszkodnom valakihez és... igen, tényleg igaza van, csak hát. Itt a tavasz, meg jön a nyár, a jó idő és mindenki párban van és azért nem valami kellemes érzés, ha közben meg te vagy az egy szem egyedül árválkodó, aki úgy érzi, hogy kezd körülötte minden szépen lassan totálisan összeomlani. Ezek után már csak hab a tortán, hogy előkerül Roger is, aki naná, hogy szintén azok közé tartozik, akiknek sikerült jól megbántani, pedig sejtelmem sincs, hogy mivel szolgáltam rá. Pedig letisztáztunk mindent, nem kellett volna csak úgy kisétálnia az életemből, barátok voltunk vagy nem? Egy barát nem lép csak úgy le tőled és hagy ott ebek harmincadjára. És ez még kevésbé fájna akkor, ha nem kellene folyton azt néznem, hogy nem egy kis szórakozott cicabogár rohan mindenféle pasik nyomában a suliban és a végén majd Roger is beáll a sorba, akik után lehet epekedni. Na jó ezt azért még nem láttam tőle, ahogy feltűnt másokkal se sokkal kedvesebb, vagy figyelmesebb, de... ettől még nem lesz kellemesebb érzés az, hogyan viszonyul hozzám. A legrosszabb, hogy olyan szívfájdítóan szépen játszik, hogy igazából nem szívesen viselkedem vele gorombán, főleg hogy én amúgy sem szoktam, de ettől még nem kevésbé könnyű vele kedvesnek lenni, mert... a fenébe is haragszom! Én még emlékszem rá, hogyan lógtunk ki nem is egyszer éjszaka, hogy lecsúszhasson egy kis palacsinta és nem foglalkoztunk a lebukás esélyével, csak egyszerűen jól éreztük magunkat. Akkoriban Roger is még igazi haspók volt, de kétlem, hogy most rá lehetne venni effélére. Nem azért, mert hirtelen olyan szabálytisztelő lett. Egyszerűen csak amilyen búskomoran ül itt most is, nem tudom elképzelni róla, hogy bármi olyanra rá lehetne venni, ami szórakozásnak minősül és azért az éjszakai palacsintasütés mindenképpen oda sorolható. Már akkor megbánom, hogy ilyen voltam vele, amikor meghallom az első hangot kiszökkenni a torkán. Nem szoktam én ilyen hatást kiváltani másokból, ő pedig egyértelműen szinte mintha meg lenne szeppenve a miatt, amit... vagy inkább ahogyan mondtam neki. A fenébe is, pedig nem nekem kéne szégyellnem magamat! Ő az, aki nem viselkedik korrekt módon, ő az aki nem játszik nyílt lapokkal, mert nem volt velem őszinte és láthatóan még most se hajlandó őszintének lenni. Na persze nem került... erre azért forgatom a szememet, mert ha nem kerülne akkor már összefutottunk volna, sőt jobb esetben ő maga keresett volna meg, hogy beszéljünk, vagy valami, de nem került ilyesmire sor. Már épp nyitnám a számat az első sorai után, amikor aztán tovább folytatja. Értetlenül nézek után, miután a gitárt felkapva egyszerűen csak faképnél akar hagyni. Nem kíváncsi rá senki... azért nem írt, mert hátra akart hagyni mindenkit... kár volt visszajönnie? Én nem mondtam ilyet sosem és nekem hiányzott és még jobban fáj, hogy most így viselkedik, mint azok az elmaradt levelek. Nem értem... komolyan nem értem az egészet. Pár lépést hagyok csak megtenni neki, aztán lendülök a seprűvel felé, hogy pár lépéssel előtte lavírozzak le a padra. Így azért jóval nehezebb leszállni, de csak sikerül. A seprű a kezembe kerül és határozottan vehemens léptekkel indulok meg utána. - Roger Davis! Nem beszélhetsz így velem! Én... én nem érdemlem meg, hogy így viselkedj. Mintha csak azt feltételeznéd, hogy csak azért érdekeltél, mert népszerű voltál, vagy hogy a kviddics miatt már nem is lehettünk volna barátok és... szerintem nem volt kár visszajönnöd. Azért volt, mert ilyen vagy! Nem vehetsz csak úgy semmibe egy barátságot és nem zárhatod le annyival, hogy mások nem vártak vissza, mert én nem ők vagyok és... és... - nem vagyok jó ebben, a határozott kioktatás nem igazán az én pályám, de most mégis megemeltem a hangomat és próbáltam tényleg úgy igazán kimondani azt, amit gondolok. Nem fair tőle, hogy így viselkedik. Nem én tehetek róla, hogy rossz passzban van és arról sem, hogy vissza kellett jönnie. Épp e miatt nem engem kéne büntetnie e miatt. Már komolyan kezd elegem lenni. Talán igen ő az, aki most pont itt van, hogy minden összegyűlt mérgemet rá zúdítsam és ha netán nem áll meg és tovább megy, akkor biztos, hogy megyek akár trappolva utána és nem fogom hagyni, hogy csak úgy faképnél hagyjon. Ha kell, akkor én ráncigálom vissza, hogy a szemembe nézzen normálisan, mert nem zárhat így le egy barátságot. Sőt... igazából le sem zárta, csak úgy eltűnt előle. - Nekem hiányoztál és... fáj, hogy ilyen vagy... nagyon. Ez olyan lehetetlen? - teszem még hozzá, bár ezt már határozottan halkabban és ha nem lassított le, hanem mennem kell utána, akkor talán nem is hallja, hiszen a hangerő is jóval kisebb már. Talán csak szavak jutnak el hozzá. De... ez már nekem is sok kezd lenni. Tartom én magamat jó ideje, komolyan igyekszem. Figyeltem a vizsgákra eddig és minden másra, hogy ne azon agyaljak, hogy miért kerülök folyton ilyen pocsék helyzetbe, de a végtelenségig nem megy. Nem fogom hagyni, hogy ezt csinálja velem!
♫ Running scared ♫ ϟ Öltözet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán a legkönnyebb tett a meghátrálás, az elfordulás, a csendben való eltűnés, a halkan tett elsétálás, és amikor egy újabb probléma kerül felszínre, akkor megtesszük. S hogy mégis miért? Mert talán sokkal egyszerűbb megtenni ezt, mint szembenézni a helyzettel, és ezáltal harcolni minden egyes nap. Tagadásban élünk, ha azt hiszük, hogy az élet egy puszta játszma, amellyel oda-vissza szórakozhatunk. Észre sem vesszük, hogy ezen játszmák, nos voltaképpen másokon csapódnak le. Nemcsak magunkat sebezzük meg a hamis képlettel, hanem mindazokat is, akik ebben részesülnek egy aprócska pillanatra is. S tudod mi számít igazán? Nem az, hogy mit rontottál el, hanem, hogy nem éltél a lehetőségeiddel. Ott álltam a nagy döntés előtt, ott volt a kezemben a lehetőség, és mindent.. mindent eldobtam, azért, hogy legyek valaki, és erre, hogy nincs a kviddics egy csődtömeggé váltam. Ki hitte volna, hogy a remény eltűnik egy szép napon, és semmi sem marad utána, csak.. csak merő üresség, és fájdalom, mely kesernyés ízű a számban. Vesztettem, és nem a hülye hobbimat bánom, vagy nem is azt, hogy nem vagyok népszerű, hanem, hogy.. hogy elvesztettem egyúttal önmagamat is. Régebben többre tartottam a barátságokat, a pozitív látást, harcoltam, kitartottam, és célokat tűztem ki egymás után a falra. Tudtam mit akarok, és most.. most semmit sem tudok. Visszajöttem a Roxfortba, de nem igazán mozgat meg ez a látványmágusi pálya. Vegyük sorba a dolgokat. Népszerű voltam, bármit megkaphattam, tiszteltek a tanulók, kiváló tanulmányaim voltak, barátaim, és emellett a kviddics volt minden álmom.. azt akartam, hogy egy fent maradó játékossá váljak, de.. de történnie kellett valaminek, ami ráébresztett arra, hogy ez az egész hozzáállás nem jó. S amikor megtörtént, akkor elvesztettem mindent. Beleértve mindebbe magamat is, mert már én sem az a valaki vagyok, aki voltam. Miért is lennék az, főleg egy ilyen után? Mindent elvesztettem, de változtam, és ezzel a változással csak az a baj, hogy nem tudom ki is legyek, avagy kinek kellene lennem. Most csak egyszerűen egy átlagos embernek érzem önmagamat, és nem többnek.. de nem is kell többnek lennem, csak tudnám azt, hogy ki is vagyok. -Én..-Mondom miközben abbamarad az ének, a gitár hangja elcsitul, és én magam feleszmélek Cho jelenlétére, aki erélyesebben lép fel ellenem.. Megérdemlem? Kifejezetten. Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ahogy a gitárt lehelyezem magam mellé a földre, és neki döntöm az ülőhelynek. Óvatosan emelem rá a pillantásomat, ahogy a tekintetét keresem mindeközben, de valahogy nem.. nem akarom ezt a helyzetet, sem pedig ezt az egészet, mert nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy szembenézzek vele. Egy senki vagyok, kérem szépen, és most még a társaságát kellene keresnem? Szerintem rosszul, nagyon rosszul gondolja ezt, hisz hogyan lehetnék a barátja, ha a saját problémáimnak is hátat fordítok? Nem tudom a választ. Azt viszont igen, hogy elkezd hozzám beszélni. Ez a számonkérés, ez a fogadtatás, ez az egész.. menten kedvem támadna elásni magam a földbe - szó szerint. Megszólalni sem tudok, mert nem találom a hangomat. -Nem, nem kerüllek.-Idegesen túrok bele a hajamba, ahogy lehajtom a fejemet, és a földet kezdem el bámulni, mintha most bármilyen csodát is remélhetnék tőle megváltásként.-De, de kerüllek, Cho. Nincs értelme tagadnom, mert ez az igazság. S tudod miért? Mert nem vagyok a vágyaidnak megfelelő népszerű barát, mert nem vagyok senki azonkívül, hogy visszatértem ide.-Mutatok magamra, ahogy ránézek hirtelen.-Ha hallottál rólam másoktól, akkor azzal is biztosan tisztábban vagy, hogy minden eddigi barátnak, aki barát volt, és szó szerint értve, nem vagyok több egy kidobható rongynál. Próbáltam előröl kezdeni a sulis mizériát, és úgy tenni, mint aki a régi barátokkal jót mulathat ismét, de nem. Mert mindenki kimondta az igazságot: kár volt visszajönnöm. Szóval meg akarsz tenni nekem egy szívességet? Kerülj el, mert nem vagyok senki, érted? Senki! S hogy miért maradtak el a levelek? Talán, mert a kviddiccsel új életet akartam kezdeni.. mindenki nélkül!-Mondom azt, amit gondolok, és mind ezáltal az igazságot, ahogy felállva megfogom a hangszert, majd elindulok valamerre, hisz nincs értelme ennek az egésznek.
Cho Chang
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Roger & Cho - Viszontlátás Kedd 30 Jún. - 19:52
Magam sem tudom, hogy mit keresek itt pontosan és hogy egyáltalán miért vagyok itt, amikor úgy sem érek vele semmit sem. Így is annyit edzettem már, amennyit ember alig képes és én mégis próbálkoztam, küzdöttem és nem ért semmit sem. Képtelen voltam egy rendes meccset megnyerni, pedig én annyira igyekeztem minden egyes alkalommal, minden meccsen, minden pillanatban és még sem sikerült. Talán tényleg nem is vagyok alkalmas rá, talán tényleg a szüleimnek van igaza ebben az egészben, talán tényleg ők mondták jól más célt kell keresnem magamnak és nem pedig azon gondolkodni, hogy milyen jó játékos lehetnék, ha egyszer minden arra mutat rá, hogy nagyon is pocsék vagyok. Ha jobb lennék elkaptam volna a cikeszt legalább egyszer, de egyszer sem sikerült. Nem foghatok mindent a seprűmre, főleg hogy nem régen kaptam a bátyámtól egy vadi újat, még ha nem is annyira erős, mint ami teszem azt Draconak van, hiszen a mi családunk nem olyan tehetős és a szüleim nem is támogatják úgy ezt az egészet. Lassan kezdem elhinni, hogy teljes joggal. Hiába rúgom el magamat a földtől még sem moccanok végül tovább annál, mint hogy végül csak lebegjek a levegőben a seprűn ülve és azon gondolkodjam, hogy van-e értelme egyáltalán itt lennem. Halkan sóhajtok csak egyet, ahogyan aztán meghallom közben a távolban csendülő gitár hangot. Épp csak egy rövid időre csendül fel, aztán mégis abbamarad, majd újra megszólal immár ismerős hanggal párosulva. Arra tekintek, ahonnan érkezik és egyre biztosabb vagyok benne, hogy tényleg ismerem... Roger... aki azóta még csak nem is keresett meg, hogy visszajött, sőt kifejezetten úgy érzem, hogy inkább kerül engem és nem értem, hogy miért. Tétovázva szorítom meg a seprű szárát, aztán beharapom a számat, és végül kihúzom magamat, hogy egy kis erőt gyűjtsek, vagy talán erősebbnek érezzem magamat. Végül csak ellököm magamat a levegőben, hogy felé induljak meg. Tisztes távolságban állok meg, le nem szállok, csupán lebegek előtte pár méterrel. A könnycsepp talán már nem is látszik, de nem is figyelem most, és nem veszem figyelembe a tényt, hogy épp énekel és játszik, mégis megszólalok, talán kissé még erélyesebben is, mint az tőlem megszokott. - Kösz, hogy még csak beköszönni se tudtál Roger! - csak itt sikerül jó eséllyel kiszúrni a tényt, hogy nincs épp a legjobb kedvében és esetleg azt, hogy még a szeme is kissé nedveskés. Meglepetten konstatálom a tényt. Na igen, én meg a határozottság, ami egyébként nem szokott menni nekem és most az egyszer megpróbálkozom vele, de még persze, hogy most is rosszul érzem miatta. Nem röppenek közelebb, csak halkan sóhajtok egyet és a nagy határozottság egy pillanat alatt el is száll, csak a szomorkás kérdő tekintet marad ott a helyén. - Miért nem... miért kerülsz? Mert kerülsz igaz? Visszajöttél, mondták nekem, és még csak össze se futottunk. Nem értem... nem tettem ellened semmit sem, csak elmaradtak a levelek és... miért? - miért, miért, mindig ez a legjobb kérdés és ritkán kapsz rá kielégítő választ, pedig nekem most nagy szükségem lenne rá, tényleg nagy szükségem. Már akkor is tudni akartam, amikor elfogytak a levelei, amikor lassan ritkultak és végül elmaradtak, akkor is tudni akartam, hogy mi változott, de lefoglalt a suli, meg a kviddics, meg Kyle és ez az egész zűrhegy, ami mostanában körbevesz. Mintha neki nem is lett volna fontos az egész és most itt van és még csak arra sem volt hajlandó, hogy legalább beszéljünk pár szót, pedig igenis jogom lenne tudni, hogy miért tűnt el az életemből. Barátok voltunk igaz? Jó barátok, ő pedig csak úgy változtatott ezen és nekem elfelejtette a tudtomra adni, hogy más lett a helyzet... nem volt fair.
//Ez még jobb akkor már dalnak. [You must be registered and logged in to see this link.] //
♫ Running scared ♫ ϟ Öltözet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fordíts hátat a gondoknak, és akkor még jobban fog fájni a számodra..
ღ zene: Teenage Dream ღ megjegyzés: ღ
Próbáltam az utóbbi hetekben azt mondogatni magamnak, hogy igen, kifejezetten minden rendben lesz, és nincs semmi probléma. Csupán mindent beképzelek magamnak, és a zavaros elmém játszik velem egy sort, de nem.. nem megy. A történteken rágódok, ami nemcsak, hogy kínzóan felemészt belülről, de meg sem változtatható immáron. Minden esélyem odaszállt egyetlen pillanat alatt, s mi egykoron az enyém volt, nos az mostan ködfoszlánnyá változott. Mondhatnám, hogy nem ráztak meg a történtek, és hogy kifejezetten jól érzem magamat újra az iskola falai között, de mindez tagadhatatlanul egy hatalmas nagy tévedés lenne a részemről. Egyre inkább elborzaszt a diákok látványa, és a tanárokra sem bírom úgy ráemelni a tekintettemet, hogy legszívesebben ne ásnám el magamat ott helyben a föld alá. Lesül a pofámról a bőr, mert nem akarom, hogy sajnáljanak, mert nem akarom, hogy másképpen tekintsenek rám, csak mert... csak mert az történt, ami. Persze jogos, hogy mindenki azt a szót mondja, de nem kell, és ezért sem hangoztattam az iskolán belül, hogy mit kellett megélnem, vagy hogy éppenséggel mi is történt a családomon belül. Épp elég a rokoni kör, és az, hogy otthon áll a bál, mint a fakanál.. Oké, nem vicces a helyzetem, és az sem, hogy próbálok az adott gond elől elmenekülni, de muszáj vagyok megtenni, mert nem bírom tovább. Az elmémben végig futó gondolatok, és az, ami történt sokkolt. Oly mértékben sokkolta a lelkemet, hogy feladtam mindent. Lecsökkent a pályán való szereplésem, és mindezért kirúgtak. Most meg, hogy visszatértem.. lám, lám, én vagyok az új visszatérő bunkó diák. A barátaim hátat fordítottak, csak mert nem én vagyok a menősztár kapitány, és amiket mondok azok hazugságok, mert nem akarom az életemet panaszolni. Elkerültem Cho-t is, mert nem akarok a szemeibe nézni. S hogy miért nem? Egyrészt, mert itt hagytam a kviddics miatt, ami végül totálisan kudarcba fulladt terv lett, és így elhidegült a kapcsolatunk, sőt azt sem tudom, hogy egyáltalán látni óhajt-e még engem. Másrészt pedig nem akarok a szemeibe tekintve hazudni, mint minden egyes tanulónak. Talán jobban is jár, hogy nem kell velem beszélgetnie, hisz egy nyomorult alak vagyok.. egy senki. Hirtelen gondolattól fogva veszem a kezembe a gitáromat, majd egy egyszerű, ámde annál is őrültebb ötlettől vezérelve kimegyek a kviddicspályára. Talán nem kellene erőltetnem, talán nem kellene kinéznem oda, hisz már maga a látványa is siralmas annak, hogy egykoron ott játszottam, és mostan pedig nem. Könnyedén sétálok fel a nézőtérre, majd helyet foglalok egy szimpatikus padsorban, ami a lehető legtávolabb esik a pályától. Meg kell vallani nem sokan vannak kint, sőt rajtam kívül talán egy valaki, de ő jelenleg repülőkört gyakorol, tehát nem foglalkoztat igazán. Meg se nézem kivel akad dolgom, csak az ölembe helyezem el a gitárt lazán, ahogy végül behangolom megfelelően, majdan játszani kezdek rajta. Eléggé megkedveltem mostanában ezt a hangszert, és a zenét is kiváltképpen, szóval nem csoda, hogy ez az egyedüli társaságom a napokban. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy a hangszer hangját hallgatom, és a tekintettemmel minden egyes mozdulatra precízen ügyelek, mert nem akarok rontani.. nem ronthatok el mindent. Nagyot nyelek, és egy mély sóhajtás keretén belül abbahagyom a játékot. Ez sem akar menni.. Az arcomon már épp egy könnycsepp futna végig, amikor is hirtelen letörlöm, majd újabb számot gondolok ki. Újabb játékba kezdek a gitáron, ahogy immár mindehhez az ének hangom is párosul. A szám címe pedig nem más, mint a Teenage Dream.
Cho Chang
Reveal your secrets
Tárgy: Roger & Cho - Viszontlátás Kedd 23 Jún. - 17:48
Igen, talán az lenne a legkézenfekvőbb, ha leadnám a seprűt és hagynám az egészet a fenébe. Szakot kell választanom, és megtalálni az új utamat, mert úgy néz ki, hogy a kviddics nem megy... nem megy úgy, ahogyan kellene. Ez az év nem az én évem volt, talán a sok egyéb zűr zavarta össze a fejemet, fogalmam sincs róla, de... egy jó játékosnak nem kellene bezavarni a koncentrációba semminek sem. Persze benne van a pakliban, hogy Draconak sokkal erősebb a seprűje, mint az enyém, mégha az enyém is új, a bátyámtól kaptam, az egész spórolt pénzét erre költötte, vagy épp Harry-ről tudjuk jól, hogy ő már most kész legenda, pedig még csak hatodikos, de... nem magyarázhatom mindig valamivel azt, hogy veszítettem igaz? Én hibáztam, én nem voltam elég jó, az én hibám az, hogy a háromból egy cikeszt sem kaptam el, csak a versenyen sikerült a fantom játékosok ellen, de ez nem elég. Arra nem, hogy tényleg híres játékos legyek, olyan mint Krum, vagy... akár csak hasonló. Mégis megint itt vagyok a pályán, mert valahogy nehéz egy olyan álomról lemondani, amit immár évek óta űzök. Történetesen már gyerekként is kviddics játékos akartam lenni, kilenc éves korom óta, próbálkozom vele, hogy valamit elérjek, jó ideje a házunk csapatának tagja vagyok és felettébb nehéznek tűnik az, hogy csak úgy leadjam a seprűt, és maximum csak, mint hobbi foglalkozzam vele... Nincs rajtam most semmiféle extra felszerelés, főleg mert az idő is határozottan jó. Farmert viselek, abból is térdig érő fajtát, a lábamon kényelmes edző cipő, felül pedig egy szimpla kék testhez álló póló. Halk sóhajjal lendítem át a lábamat természetesen balról a fán, mint ahogy mindig teszem, bár ez mostanában nem sok haszonnal járt, nem sikerült jobban tőle egy meccs sem, aztán elrúgom magam a talajtól. Nincs már több edzés... nincs már több hivatalos repkedés, maximum akkor, ha alapítunk egy egyetemi csapatot. Hallottam már róla, hogy Fredék felvetették ezt és talán lenne értelme, de egyelőre még mindig nem vagyok benne biztos. Nekik is hiányozhat azért a játék, de legalább két házfüggetlen brigádot össze kellene szedni hozzá és bennem most nincs meg az az ügybuzgó lelkesedés, aminek lennie kellene egy ilyen szervezkedéshez. Egyelőre viszont csak szimplán reppenek pár kört mondjuk, hiszen fogóként az a lényeg, hogy az ember a reflexeit eddze, de most nálam egyébként sem szó szerint az edzés a lényeg, inkább az, hogy pár figurával egy kicsit kiengedjem a gőzt. Már alig van vissza pár vizsgám, aztán technikailag vége a sulinak, jövőre pedig már egyetemistaként jövök vissza. Se kviddics... se prefektusi poszt, furcsa lesz mindent leadni, amit már úgy megszoktam. És persze nem elég minden egyben, de még... hallottam a hírt is pár napja, hogy Roger visszatért. Visszajött a suliba és nekem még csak be sem köszönt. Persze tudom, hogy már nem vagyunk olyan viszonyban, már nem beszélünk annyit, hiába volt kezdetben még röpke levelezés, de ennyi, és most... még csak nem is szól, hogy visszajön, amit naná, hogy eléggé zokon veszek. Ha egy barát így viselkedik veled, az érthető módon nem cseppet töri le a kedvedet, főleg ha mindemellett még van más bajod is nem is kevés. Nem csoda, hogy most másra sem vágyom, mint hogy kirepüljem magamból a frusztrációt... addig is távol vagyok a kastélytól, legalább nincs esély rá, hogy valami kellemetlen folyosón összefutást produkálunk. Nem biztos, hogy meg tudnám állni, hogy ne kérdezzem meg... mi a jó ég történt vele.
♫ Running scared ♫ ϟ Öltözet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
ღ 