2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Legtöbbjük közvetlenül az erdő mellett található meg, bár akad, ami benyúlik a Tiltott rengetegbe is, ez utóbbiak inkább a vadabb lények lakhelyéül szolgálnak, mint pl. a hipogriffek, vagy a thesztrálok, de akadnak szimpla lovak is, akik annyira nem kedvelik a szélsőséges helyeket. A karámok közelében többnyire csak tanári engedéllyel szabad tartózkodni, főleg ha a Tiltott rengetegbe nyúló részről van szó, ugyanis a varázslények időnként szabadon is csatangolnak odakint, főleg azok, amelyek röpképesek.
Kellemesen csípős idő van idekint. Tekintve, hogy már a nyakunkon a hideg évszak. Rajtam mégis csak egy hétköznapi kapucnis felső és egy elég szakadt farmer van. Amin már itt-ott látszódnak fű, és sár foltok is. De ezúttal csak a thesztrálokkal való játék az okozójuk. Imádom őket elsőtől fogva. A legjobb barátaimnak tartom őket, bármilyen fura is. Vagy mások bármilyen furának is tartják, hogy pont ezekhez a lényekhez kötődőm ennyire. Én viszont mindig is láttam őket. Amiért elég szerencsés vagyok. Vagyis részben. Az nem jó, amiért látom őket, de jó hogy mégis látom őket. Van ennek valami értelme? Na mindegy. Eddig velük játszottam békésen. Kevés békés pillanatom egyike ez, amiről nem vagyok hajlandó lemondani. Ha csak minden nap fél órára tanítás után, de muszáj látnom őket. Nekik is engem. Hozzám szoktak. Nyáron nagyon hiányoznak. Most pedig, hogy meg volt a játék, egyszerűen a fa kerítés elemek közt kibújok, és a karámoktól nem messze egy viszonylag nagyobb tisztás részen neki állok felállítani egy íjász pályát. Minek? Hát ennek elég egyszerű okai vannak. Egy: Szeretek íjászkodni. Segít koncentrálni. Kettő: Edmund Swann és Alba Maroni. Utóbbit érdekli az íjászat, előbbi meg pechemre meglátott az árvaházban. Szóval most éppen azon ügyködöm, hogy olyan pályát alakítsak ki, ami tökéletesen biztonságos, ahhoz, hogy a törpék nyugodtan gyakorolhassanak, lehetőleg anélkül, hogy egymást, vagy engem lőnének le. Azon lassan már meg se tudok lepődni, hogy a Gumilabda új kis barátnője egy újabb Maroni. Mintha családi vállalkozásban akarnák lekötni a szabad perceimet, és közös küldetésnek éreznék a megmentésem. Vagy a bosszantásom. Attól függ honnan nézem. Minden esetre egy pálcamozdulattal felállítom a tisztás egyik végébe a céltáblákat, amiket összebűvöltem nekik. A másikba pedig a fűbe húzok egy amolyan start vonalat. Egyenlőre nem túl nagy a távolság. Azt majd fokozatosan lehet növelni, ahogy ügyesednek majd. Meg majd mindenfélével cifrázni. Majd. Egyenlőre elég lesz ha megtanulják kezelni az íjat, és megtanulják a helyes alapállásokat. Szóval ez után, a balesetek elkerülése végett, egyesével neki állok, hogy megbűvöljem a vesszőket is. Talán nem túl szép, és praktikus dolog, de így legalább baleset nem fognak okozni. Vagy legalábbis elég nehezen. Ugyanis a bűbáj lényege, hogy kikerüljön minden mozgó elemet a vessző. Így véletlen se lővik le egymást, engem, a thesztráljaim, vagy ne adj Merlin valami erre kószáló random diákot, tanárt, vagy idiótát. A bűbáj hátulütője, hogy egy lehulló falevél is irányváltásra készteti a vesszőt, így az nem lesz annyira pontos. De most nem is a pontosság a lényeg. Majd leveszem a bűbájt, ha elég magabiztosak lesznek a törpék. Addig meg szükséges, és kész. Nem fogok felelni valami nem kívánt íjászbalesetért. Ahogy a vesszők felett guggolok egyszer csak oldalról patadobogást, és egy nyávogást hallok. Előbbi nyilván a thesztrálok műve, utóbbi a karám tetején terpeszkedő, lustán pislogó macskámé. - Mi járatban erre Kiscserkész? - teszem fel a kérdést váratlanul, még csak hátra se pillantva az említett személyre. De közben felegyenesedek, és a kezembe veszem az egyik kisebb gyerekíjat, amit a kicsiknek szereztem, és pár vesszőt, hogy gyors egymás utánba lőjem ki őket a céltáblákra, mintegy tesztelve a vesszőket, a táblát, és úgy az egészet.
- Akkor talán lehetne olyan kedves, hogy magához hívatja azt az idiótát is és nem csak velem beszélget el - puffogok magam elé olyan tekintettel, mintha képes lennék helyben felkoncolni a professzor urat. És igen, esélyesen meg is tehetném, mert annyi indulat kavarog bennem jelen helyzetben. Miért mindig engem kapnak elő minden pillanatban? Miért csak az egyik oldal a hibás? Elvégre, az a srác olyasmiket hangoztat, amiknek egyáltalán nem lenne szabad elhangozniuk! Hiszen ki tudja, hány jelenlévő évfolyamtársa szüleivel végeztek pont vámpírok... - Sőt, mi több, mindkettőnket ide kellett volna egyenesen hoznia - teszem azért még hozzá, immár kissé lejjebb véve a hangerőt, nehogy ismét fogást találhasson rajtam. A gyengélkedő - véleményem szerint - bőven várhatott volna, hiszen a tag sérülései nem voltak annyira súlyosak, hogy sürgős ellátást igényeljen. Remélem, azt azért Mr. Palmer is észrevette, hogy a nagyja csak színészkedés volt. - Mármint úgy érvénytelennek, mintha meg sem írtam volna... - fintorodom el a válasza hallatán. - Van bőven elég jegyem, minden tesztet megírok, szóval egy kimaradó nem oszt, nem szoroz.... Így is-úgy is bukásra állok számmisztikából, úgyhogy, ha nem szükséges, nem áll szándékomban feleslegesen törni magam egy új dolgozat érdekében. Majd a következővel kijavítom és máris mindenki boldog. Engem nem cseszeget majd Mr. Palmer lépten-nyomon és élhetem ismét boldogan az életemet. Ha meghúzom magam, nem lesz gond. Természetesen, csak abban az esetben, ha egyesek nem beszélnek hülyeségeket, hanem inkább befogják a szájukat. - Már ne haragudjon, de ez engem hol érdekel? - vonom fel a szemöldököm. - Kit izgat, hogy maga mit gondolt annak idején erről a tárgyról és hogy mennyit változott a véleménye? Én nem fogok számmisztikát tanítani, ebben biztos lehet és továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ennél hasznosabb tantárgyat is betehettek volna. Például egy repüléstechnikai órát... Annak már sokkal, de sokkal több hasznát venném. A maga óráit pedig üljék végig azok, akik ebben az irányban szeretnének tovább tanulni. Hogy megbántom-e? Őszintén szólva kicsit sem érdekel. Valóban nem látom értelmét annak, hogy olyasmiben erőlködjek, aminek semmi köze se lesz az életemhez a későbbiek folyamán. Vagy vadász leszek vagy sportoló. Ehhez a két szakmához igazán nem kell sokat konyítanom számmisztikából. - Vállalom a büntetőmunkát, csak nem értem, miért szükséges feltétlen azzal ütköznie, amikor gyakorolhatnék. Szóval igenis szándékosan csinálja ezt velem. Annyira nehezére esne vasárnaponként megtartani ezt a kis foglalkozást? Nem hiszem, hiszen ő alakítja a programjait, mivel ő a tanerő. Szombaton vannak a felkészítő edzések, amelyeket a griffendél csapatának egyik tagja tart, nekem pedig igenis rohadt fontos, hogy jelen lehessek. Hiszen, ha már ott felfigyelne a tehetségemre, szólhat pár szót az érdekemben és talán külön válogató nélkül is bejuthatnék a csapatban. Úgyhogy igenis nagyon fontos számomra az, hogy mikorra esik a büntetésem. A hét hét napból áll, szóval nem hiszem el, hogy nehezére esne egy másik időpontot kitűznie számomra. - Nem lesz gond - biccentek egyet az ajánlata hallatán és talán még egy köszönömöt is megejtenék, de mivel az imént b*szta fel az agyamat, így ez kimarad részemről. Abban azonban már most biztos lehet, hogy olyan dolgozatot rittyentek össze számára, ami megszólal, amint elolvassa. Nem győzi majd pipálgatni a válaszaimat. - Nem vagyok egy őrjöngő idegbeteg - veszem magam a védelmembe. - Nekem pedig a félelem is tökéletesen megteszi - szögezem le határozottan. - Csak a gyáva alakok félnek. Akiben van egy kis tökösség, az a sarkára áll és szembemegy másokkal. Ha annyira fontos lett volna neki a véleménye a vámpírokról, megvédte volna az álláspontját. De - mint maga is láthatta - inkább egy kislány módjára sírdogált. Ami az én szememben ismét csak egy megvetendő valami. Aki lelkileg kellően erős, nem sír. Elrejti a valódi érzelmeit és nem mutatja ki mások felé, hogy mennyire gyenge valójában. Ha engem próbált volna meg megütni valaki, esélyesen visszaütöttem volna. Ennyi a titok, nem több. De ő inkább fogta magát és Hagrid védelmére szorult. Szánalmas. - Hát ez meg milyen idióta mondás már? - csusszan ki a számon, hiszen soha életemben nem hallottam még ehhez hasonló szöveget. Egy csepp víz a tengert? Istenem, ennek komolyan elmentek otthonról. Agyára ment a fizetése vagy a fene se tudja. Mindenesetre, nekem aztán nem áll szándékomban a kelleténél több időt tölteni a közelében, annyi szent. - Ott leszek - biccentek egyet röviden, majd pattanok is a helyemről, végül kapom fel magamra a táskám, hogy egyszer és mindenkorra a kijáratot vehessem célba. Kedvem lenne még visszaszólni valamit, de inkább nem teszem. Úgy érzem, ennyi bőven elég volt mára és na... Csak meddő vitát szülne csupán, ahhoz pedig jelenleg semmi idegzetem sincs. Legyen hát boldog attól, hogy nyeregben érzi magát...
(Köszi szépen a játékot, ez nem lesz egy könnyű menet velük )
Ha nem is finomkodó úrikisasszonynak, de udvarias, és tisztelettudó hölgynek szeretném látni. Amit jelenleg, nos meg sem közelít. Sőt egyenesen az ellenkezőjét mutatja ennek. Pedig tartom magam ahhoz, hogy az iskola egyik leglágyszívűbb tanára legyek, de ehhez azért annyi a minimum elvárás, hogy a diákok tisztelettudóan viselkednek velem szemben. Nem kellett volna ennyire elszaladnia ennek a beszélgetésnek, de Miss Thompson nem igazán hajlandó belátni, hogy hibázott, és talán vissza kéne vennie az arcából. Mert lássuk be a szemtelensége túl megy azon a határon, amit elfogadhatónak tartok. De sebaj. Lesz még időnk ezt korrigálni. - Ebben az esetben igen hálás lennék, ha képes volna némi önuralmat gyakorolni a társaival szemben, és nem ököllel rendezni a nézetkülönbségeit. Ami pedig azt illeti, pont azért mert makacsul nem akarja észre venni, hogy hol hibázott, és mért nem elfogadható ez a viselkedés, ebben az intézményben. - adom meg a választ, egyszerű nyugodt hangszínben. Mintha végtelen türelemmel lennék képes állítani, hogy verekedni minden körülmények közt helytelen. Legalábbis ebben az esetben nem éreztem kellő indokot rá a kisasszony részéről. Ami pedig a jegyeit illeti, egyszerűen kíváncsi lettem. Minden tantárgyból ennyire alul teljesít, és erre van valami komolyabb oka, vagy csak engem tisztel meg ezzel a hanyag hozzáállással? Persze a naplóból úgyis ki fog derülni a válasz. Semeddig sem fog tartani utána járnom. - Érvénytelennek tekintem. Ezért fog egy új, remélhetőleg értékelhető dolgozatot írni, amit figyelembe vehetek az osztályzásnál. - tudom, hogy vélhetően nem ilyen válaszokra számít. Sőt a legtöbb tanár ráhagyná, és simán megbuktatná ilyen eredmények mellett. Viszont a kisasszony szerencséje, hogy én nem ilyen vagyok. Igyekszem a leggyengébb tanulókból is kihozni azt, amit lehet. Legalább egy elfogadható szinten. Miley pedig nem tűnik ostobának. Egyszerűen túl makacsnak, és önteltnek, hogy belássa a saját tévedését, és hogy ő sem ártatlan ebben a kérdésben. - Furcsa. Úgy 12 évvel ezelőtt szinte ugyanezeket a szavakat vágtam az akkori házvezetőmhöz, amikor leszidott, és megbüntetett valamiért, amit nem tartottam olyan rossznak, és elfogadhatatlannak. De később a Roxfort után, amikor bejártam Kelet-Európát sok mindenre rá kellett döbbenem. Például, hogy a tanmenet nem véletlen lett felállítva. Minden tudásnak megvan a maga haszna, és sosem tudhatod mikor kerülsz olyan helyzetbe, amikor szükséged van rá. Ne utasítson el valamit csak azért, mert nem tűnik kellően izgalmasnak. - jelenik meg egy kis nosztalgikus mosoly jelenik meg az arcomon. Nem is tudom, hogy miért mesélem el ezt. Talán csak remélem, hogy ahogy nekem sikerült felnőttként belátni a fiatalkori tévedéseim, talán egy napom majd Miley is rádöbben, hogy ő mikben hibázott. Szeretném a jó út felé terelni, és ha ehhez az kell, hogy elismerjem a saját hibáim, hát legyen. Én nem szégyellem felvállani, hogy nem vagyok tökéletes. Elvégre senki sem az. - Dicséretes, hogy vannak céljai, és a látszat ellenére eszemben sincs gátolni a jövőbeli sport karrierjét. Jelenleg viszont saját maga gátolja önmagát a viselkedésével, és hozzállásával. De azt hiszem ezt már mondtam. - talán Miss Thompson azt gondolja, hogy elég a tehetsége, és akkor már nem kell tanulnia. De ez nincs így. A sport karrierek általában elég rövidek. Könnyen ki lehet öregedni, vagy lesérülni. És ha ez megtörténik, akkor is kell majd valamit kezdenie az életével. Ami pedig azt illeti a sport a kitartásról, fegyelemről, és kemény munkáról is szól. Ez pedig nem csak a pályára, de a tanulmányokra, és az általános viselkedésre is kiterjed. Talán ezért is nem sportoltam soha. Bennem nem volt ennyi akart soha. Sem tehetség, de ez más kérdés. - Maradjunk annyiban, hogy jövő héten megírja a legjobb tudása szerint a dolgozatot. Én pedig ennek fényében átgondolom, hogy a válogató napján, a különóráját átrakom szombatról vasárnapra, arra az egy hétre. Csak, hogy ne használhasson kifogásként, hogy miattam nem vett részt a válogatón. Ha ennyire magabiztos, akkor minden bizonnyal meg tudja oldani a felkészülést az óráira, és a válogatóra is. - mint mondtam, nem áll szándákomban nekem derékba törni a kisasszony sport karrierjére vonatkozó álmait. Ha ennyire részt akar venni a válogatón, akkor nincs értelme visszatartani. Úgyis megtalálná a módját, hogy átjátsszon a válogató érdekében. Ami nem feltétlen szolgálná a jellemfejlődését. Aztán persze meglátjuk, hogy miként megy majd neki a válogató. Ez már rajta múlik. - Persze, hogy nem. De mi gátolja meg, hogy legközelebb, ha csak úgy kirobban, akkor ne okozzon valakiben súlyos kárt? Akár akaratlanul is. Az erőszak sosem okoz tartós valódi megoldásokat. Nem győz meg senkit, semmiről, maximum ideig-óráig félelemből nem mernek majd ellentmondani. Ami csak látszat megoldás, és végül több bajt okoz, mint hasznot. Ezért kell inkább önuralmat és helyes kommunikációt tanulnia. - tudom, ez most megint felesleges papolásnak tűnik a szemében. Nem baj, ha nem fogadja el azonnal. Elég ha csak elkezd gondolkodni rajta. Már az is egy lépés valamilyen irányba. - Természetesen tudom, hogy nem léteznek ideális világok, és sosem fognak létezni. De néha egyetlen csepp víz is megváltoztathat egy egész tengert. Talán a hozzáállása változtatásával a saját világát is kissé másként fogja látni, értékelni. Gondolkodjon el ezen. - azt hiszem már éppen elég hosszúra nyújtottuk ezt a beszélgetést. Nem egyetlen alkalommal kell megváltani a világot. Majd alakul. Idővel. Lesz egy pár szombati alkalmunk, amikor a tananyag mellett az erőszak és hozzáállás kérdését is újra tárgyalhatjuk. - Most elmehet. A verekedés miatti büntetéséről majd tájékoztatom időben. Találkozunk szombat reggel 8-kor az első külön óráján. - adom ki egyszerűen az utasítást. Erről nem fogok most vitát nyitni. Pontosabban, mint mondtam a büntetőmunkát hajlandó lettem volna elengedni, de nem látom a kellő megbánást, és tiszteletet hozzá. Talán majd idővel. Talán naiv vagyok, de még hiszek benne, hogy előbb-utóbb ez még akár jól is alakulhat. Egyszerűen Miss Thompson megfejtéséhez is idő, és türelem kell.
Ja... Finom modorú, úri kisasszony. Aham. Hát a tanár úr szépen szólva is bekaphatja. Igen, a francia iskolában igyekeztek belőlünk kisasszonyokat nevelni és ott sikeresen elő is hoztak belőlem valami nőiesebbet, de ennyi és nem több. Attól, hogy ott elegánsan szürcsölgettem a teámat egy szép egyenruhában, itt még nem fogok ugyanaz az ember lenni. Gyűlöltem minden egyes pillanatát, még abban az esetben is, ha az arcom nem árulta el a valódi érzelmeimet. És nem, nem azért kellett elhagynom a francia iskolát, mert ott is hasonlóan viselkedtem... Inkább csak a tudomásomra jutott egy-két dolog, amely mindenképp megkövetelte a részemről, hogy ide jöjjek. A húgom ugyanis itt tanul, nekem pedig feltett szándékom végre megismerni az igazi családomat is. Colette jelenti ehhez az alapot. - Persze, meghallgatok én másokat is - felelem flegmán. - Nem mindent rendezek le ököllel, azt elhiheti. Egyszerűen csak kirobbant belőlem és kész... Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? Tényleg nem értem ezt az egészet. Oké, eltört az orra, Madam Pomfreynak lesz vele dolga, de ez nem akkora bűn, hogy az irodába kelljen jönnöm miatta. Ahol ráadásul még hely se sok akad. Most komolyan... Vajon mennyire lehet kényelmes majdnem egy egész napot ebben a szűk helységben tölteni? - Fogalmam sincs, miért érdeklik ennyire a jegyeim más tantárgyakból, de lelke rajta - vonom meg a vállam, noha azért egy pillanatra szöget üt a fejemben, hogy mégis miért kérdezősködne? Ő számmisztikát tanít, szóval foglalkozzon csak a saját szakterületével, nem igaz? Ha Pitonnak vagy valaki másnak gondja akad velem, majd szólnak. A puska pedig... Nos, szükséges rossznak tartom csupán, semmi másnak. Felesleges ennyire kiakadni rajta. Mindenki ezt csinálja, csak van, aki nem bukik le vele. Mr. Palmer is esélyesen lett már hülyére véve egy-két tanítványa részéről. Jobb is tehát, ha minél hamarabb beletörődik ebbe. - Újra írni? - kerekedik el a tekintetem. - Mégis miért írnám újra? Miért ne tekinthetné egyszerűen csak érvénytelennek? - vetem fel az ötletet, hiszen a fenének sincs kedve ismét nekiugrani a tesztnek. Puskáztam és lebuktam, eddig tiszta a dolog és oké, elfogadom. De az, hogy megismételjem még egyszer... Na, nem, arról szó sem lehet! Vállalom a T-ét vagy akár a tanári intőt is, de nincs az a pénz, amelyért cserében még egyszer pennát ragadok és kikörmölöm magam ebből a helyzetből. Mr. Palmer azt lesheti. Nem igazán hat meg, hogy a kirohanásommal én magam fedem fel azt a pontot előtte, amelyen keresztül képes nyomást gyakorolni rám. Ez az egész válogatósdi baromi fontos számomra és igenis be szeretnék kerülni abba a csapatba, Mr. Palmer azonban nagyon is akadályoz eme törekvésemben. Én pedig elég hülye lennék, ha szó nélkül hagynám mindezt. Ezt a békát nem fogom lenyelni, annyi szent. - Mégis minek kínlódjak egy olyan tantárggyal, ami egyáltalán nem érdekel? - szegezem neki a kérdésemet. - A számmisztika unalmas és semmi értelme! Nem vagyok kíváncsi arra, hogy melyik szám mekkora erőt képvisel és a többi marhaságra! - fakadok ki mérgesen. - Sportolni szeretnék, innen kikerülve egy híres csapat tagja lenni, nem pedig holmi számok hátterét boncolgatni és születési dátumok lehetséges jelentését bogózgatni! Nem érdekel! Felfogta? Nem ér-de-kel! - szótagolom el neki egyetlen levegővétellel, hátha csupán kihagy a hallása vagy az agya kapott rövidzárlatot pár perc erejéig. A szüleim vadásznak neveltek, de igazság szerint nem sok kedvem van abba az irányba orientálódni. Jelenleg elég engedelmes és készséges vagyok a tervüket illetően, de csupán amiatt, hogy ennek ne az én kis nyomozgatásom lássa kárát. Amint ugyanis szemtől-szembe kezdek ellenük lázadozni, bizonyára kivesznek innen és abban az esetben buktam minden lehetséges nyomomat. Ami gáz lenne, tekintettel arra, hogy már rá is akadtam az egyik lehetséges családtagomra. - Magának fogalma sincs arról, hogy ezzel eléggé alám tett, igaz? - fújom fel magam mérgesen, a tekintetem pedig villámokat szór a férfi irányába. - És nem, nem hiszem, hogy a jegyeim alapján fognak dönteni, ha meglátják a tehetségemet - csóválom meg a fejem magabiztosan. - Minden csapatnak maga felé hajlik a keze, én pedig úgy hallottam, hogy ebben az iskolában elég nagy a házak közötti versengés... Ennek fényében pedig esélyesen szemet hunynak majd afelett, hogy a mélyen tisztelt Mr. Palmer óráin nem sok aktivitást mutatok - jelentem ki, a mélyen tiszelt-jelzőt pedig gúnyosan meg is nyomom, hadd érezze, mennyire nem tartom őt arra méltónak. Képes lenne keresztbe tenni csak azért, mert az óráin nem nyújtok valami jó teljesítményt? Gratulálok... - Ez hetekig is eltarthat! - robban ismét a bomba, amint közli velem a feltételeit. - Tudja mit? Jövő héten megírom - ajánlom fel számára a saját ötletemet. - Tőlem aztán olyan pennát nyom a kezembe, amilyet csak szeretne, de a válogatót nem áll szándékomban csak emiatt kihagyni - fonom keresztbe magam előtt a karjaimat. Ha kell, bemagolok minden egyes oldalt abból a francos könyvből és hibátlanra írom majd a dolgozatot. Abban az esetben pedig neki sem lehet semmi kifogása sem ellenem, nem igaz? El kell engednie... - És ha sikerül, maga engedélyezi számomra a válogatóra való felkészülést. Ha pedig nem, akkor minden zokszó nélkül veszek részt a büntetőmunkán és igyekszem a lehető legjobb formámat hozni. Áll az alku? - szegem fel az állam, dacosan farkasszemet nézve vele. Bízom magamban annyira, hogy tudjam, minden esélyem meg van a sikerre. - Na jó, azért nem vagyok egyenrangú egy elítélt gyilkossal - fintorodom el a párhuzam hallatán. - Sokaknak volt már iskolai csetepatéja és mégse kerültek rácsok mögé később. És rengeteg olyan esetről is hallani, amikor valaki, aki éltanuló volt, gyilkolt halomra embereket valami megrögzött eszme érdekében... Nem vagyok hajlandó magamra leendő börtöntöltelékként gondolni csak amiatt, mert néha a fizikai erőmet vetem be az igazam érdekében. Ez még semmit se jelent... Egyszerűen csak túl lobbanékony és heves természetű lány vagyok. Esélyesen ehhez még nem volt szerencséje hozzászokni a tanár úrnak. - Azzal ugye tisztában van, hogy a maga által elképzelt világ sohasem fog megvalósulni? - vonom fel a szemöldököm. Nem tudom, mit szív, hogy ilyesmiket képzel maga elé, de nekem is adhatna belőle egy szállal... - És nem is az én hozzáállásom megváltoztatása lesz az, ami közelebb visz minket hozzá - állapítom meg unottan. A felsőm beszéd közben kicsit lejjebb csúszik, én pedig automatikusan nyúlok oda, hogy visszahúzzam az eredeti helyére. Ámbár, Palmer professzor eközben észrevehet a bal kulcscsontomon egy fura alakú anyajegyet, ami felkeltheti a figyelmét. Számomra is feltűnt már, hogy valamiféle rúnára hasonlíthat, de annyira még sose érdekelt, hogy mélyebben is beleássam magam a dologba...
Ami azt illeti a kisasszony jelenlegi viselkedése nem éppen arról győz meg, hogy túl sok más módszere lenne a nyers erőfitogtatáson kívül, hogy érvényesítse az akaratát, és nézeteit. Ami elég sok kellemetlenséget szülhet itt még számára. Bár nem vagyok teljesen tisztában a családi hátterével, és eddigi neveltetési körülményeivel. Pusztán annyit tudtam meg róla a naplóból, hogy idén szeptemberben érkezett ő is a Beauxbatons-ből. Ami meglepő, hiszen ott inkább fracia finom modorú úri kisasszonyokat nevelnek. Már amennyit én hallottam arról az intézményről. Talán éppen a magatartási gondjai miatt döntöttek végül úgy, hogy jobb lenne ha itt folytatná a tanulmányait. Bár erről nem találtam semmiféle feljegyzést. Inkább csak a jelenlegi viselkedése miatti hátsó megérzés. - Azt gondoltam. De mondja csak, időnként a saját véleményén túl esetleg másoké is szokta érdekelni? - teszek fel egy újabb, vélhetően idegesítő kérdést. Az ásításos műsort jótékonyan elengedve. Egyenlőre. Előbb-utóbb Miss Thompson kénytelen lesz belátni, hogy ezzel a színjátékkal nálam nem megy sokra. Sőt, inkább csak saját maga alatt vágja azt a bizonyos fát. Amit nevezhetünk akár fiatalkori dacnak, és ostobaságnak is. De ez ellen a tapasztalat a legjobb gyógymód. - Ezt igazán örömmel hallom, de ha nem bánja, akkor majd a naplóból, és a kollégáktól is tájékozódom erről. Ami pedig a puskázási szokásait illeti, mondjon le róluk. - közlöm szigorúan. Nem áll szándékomban telekürtölni vele a tanárit. A kollegáim amúgy sem ostobák, sőt sokan közülük már akkor tanítottak, amikor én még porbafingó totyogós voltam. Így felteszem amúgy sem lenne olyan egyszerű megvezetni őket. Ennek ellenére talán nem árt, ha egy kicsit felrázom a kisasszony lelkibékéjét ezzel kapcsolatban. Ebben az iskolában a csalás sem elfogadott. Az én órámon legalábbis nem. Igyekszem jó indulatú, és segítőkész lenni minden diákkal, de cserébe minimum annyi tisztességet elvárok, hogy maguk írják a dolgozataikat, és megadják az alapvető tiszteletet. Szerintem ezek nem irreális, és teljesíthetetlen dolgok. A kisasszonynak viszont láthatóan mindkettővel akadnak gondjai. - Díjaztam. Ezért engedem meg, hogy újra írja a dolgozatát, és ne ezt kelljen figyelembe vennem az évvégi osztályzásnál. - tudom, hogy nem éppen erre a válaszra számított. De be kell látnia, hogy ő jár jobban azzal, ha él a második esélyével, és tisztességesen felkészülve, tisztességesen megírja azt a dolgozatot. Szeretném, ha ezt belátná. Ráadásul ebben az esetben még a szüleinek se kellene üzengetnem, hogy bukásra áll a lányuk, ezen kívül tarthatatlan a magatartása. Kezdjenek valamit a helyzettel. Noha jelenleg minden jogom, és okom meglenne megírni azt az értesítőt. De egyenlőre a kisasszonyon múlik, hogy ez megtörténik-e, vagy sem. Én a magam részéről szívesen elkerülném. Igaz, a pontlevonást, és a büntetőmunkát is elkerültem volna, de Miss Thompson nem hagyott a viselkedésével más lehetőséget. - Természetesen megtehetem. És meg is teszem. Ezt a helyzetet pedig csak a saját hanyagságának, és minősíthetetlen viselkedésének köszönheti. - világítok rá, amikor kifakad a szombatokat illetőleg. Nem ő az első személy, akitől látom azt a reakciót, így még a szempillám se rebben meg, amikor az asztalomon kezd csapkodni. Ami elárulja, hogy végre találtam egy olyan pontot, amivel megfogtam a kisasszonyt. Noha, mivel igen lágyszívűnek tartom magam, a könyörgő szavakra éppen fontolóra vennem, hogy áthelyezzem az időpontot, az újabb dacos kijelentésre, a saját maga által választott időponttal, ez a pillanat el is száll. - Nos, talán pont itt a hiba. Persze senki sem szereti hallani a saját hibáit, én ezt megértem. De tanárként az is az egyik kötelességem, hogy rámutassak ezekre, méghozzá a kisasszony érdekében. Ha hisz nekem, ha nem. Talán ideje lenne, ha nem mindig mások lennének a hibások a helyzete miatt, hanem elgondolkodna a saját felelősségén benne. Vegyük a dolgozatát. Ha ugyanannyi időt és energiát fektet abba, hogy tisztességesen felkészüljön, mint amivel keresett valakit, akinek vannak valami kidolgozott kérdései, akkor könnyen megírhatta volna legalább elfogadhatóra. Akkor nem lenne hibás benne, aki eladta a dolgozatot, és nem szólt a személy cseréről, nem lennék én a hibás, mert láttam, amikor használta a puskáját, és ennek megfelelően osztályoztam, és nem lenne kérdéses a szabadideje sorsa sem. Az önvizsgálat néha hasznos dolog, még ha nem is mindig tetszik az eredmény. - nekem eszem ágában sincsenek gátolni a sportolói törekvéseket. Én ugyan sosem voltam elég jó benne. Sőt kifejezetten örülök, hogy megtudtam még ezt a részletet is. - Nem az a feladatom, hogy szimpatikusabb legyek, hanem hogy tanítsak, és neveljek. Jelen esetben inkább utóbbi. Mindig mélyen tiszteltem a sportolók elszántságát, és a sok kemény munkát, amit az eredményeik mögé tettek. Örülök, hogy vannak ilyen ambíciói. De. - itt jön, ami minden bizonnyal nem fog tetszeni, és nem hall szívesen, de ki kell fejtenem erről a véleményem. - A közhiedelemmel ellentétben bekerülni a háza kviddics csapatába nem kizárólag a tehetsége és ügyessége alapján való jog. Inkább kiváltság, amit többszörösen ki kell érdemelni. Sokan nem azért nem kerülnek be, mert nem elég jók a seprűn, hanem azért mert nem lennének elég jó példamutatók a fiatalabbak számára, akik csak most kezdték a tanulmányaikat. Egy csapattagnak egyetlen tárgyból sem szabad bukásra állnia, nem keveredhet verekedésekbe, szabályszegésekbe, csalásba. Azzal ugyanis az egész csapatát leminősíti, és szégyenbe hozza. Remélem érti mire akarok ezzel célozni. - tudom, most ez az egész szövegelés, csak felesleges hegyibeszédnek tűnik a számára. Bárhol lenne, csak ne ezt a litániát kelljen hallgatnia, amit lenyomok neki, a magam igen unalmas módján. De ha kicsit is elgondolkodik rajta, ha nem is most, de valamikor akkor mégis megéri a vesződséget. - Ami azt illeti egyébként hétfőnként RAVASZ előkészítőm van a hetedévesekkel. De ha lenne is szabad időm hétközben, a jelenlegi viselkedése nem indokolja, hogy átgondoljam a kérését, és ezt csak saját magának köszönheti. A jó hír viszont az, hogy csak magán múlik, hogy mindez meddig tart. Ha szabad szombatokat szeretne, annak a következő feltételei vannak: ha úgy látom, hogy kezd megfelelően változtatni a hozzáállásán, és viselkedésén, és csalás nélkül, természetesen puskázásgátló bűbájjal ellátott pennával megír egymás után három, legalább elfogadható dolgozatot, amivel bizonyítja, hogy felzárkózott az osztályához, akkor megfontolom, hogy eltekintek a további szombati különóráktól. Természetesen a hangsúly az egymás utánin van. Ha közbe becsúszik egy rosszabb jegy, akkor előröl kezdjük a számolást. - ezek a mentorom nagyon-nagyon régen kitalált ősszabályai, amiken természetesen eszem ágában sincsen változtatni. Miért tenném, ha működik? Ha büntetésként is fogja fel a különórákat, csak az ő kezében van lehetőség, hogy változtasson rajta, és kikerüljön a csapdából, amibe saját magát ejtette. - Talán nem egyensúlyú a dolog. Még. De ha a kis szabályokat megszeghetőnek tartjuk, előbb-utóbb a nagyokat is. Sokan kezdték csak egy kis iskolai orrbetöréssel, és jutottak az Azkabanba. - talán túl merev, túl szabálykövető, és túl pacifista vagyok. Ezeket aláírom. De mindenre megvannak a magam okai. Láttam, hogy a gyűlölet szítás, és az erőszak végül mit tett a szüleimmel, és a csecsemő húgommal. Éppen ezért nem engedhetem be ezeket az eszméket azon diákok fejébe, akik tanításáért én vagyok a felelős. Még abban az esetben is, ha Miley ezt még nem értheti. Túl fiatal. Bár kora sajátosságának megfelelően tévesen azt hiszi, hogy már mindent tud. - Egy ideális világban senkinek sem kéne megütnie, vagy megvédenie magát. Ez persze nem egy ideális világ. De talán közelebb kerülnénk hozzá, ha felesleges erőszak helyett inkább megtanulnánk tisztelni, és tiszteletben tartani egymást. Ez nem arról szól ki a gyengébb. - Szerintem igen is, az a helyes, ha erőszak nélkül, elfogadva egymást, vagyunk képesek együtt élni. Mindegy, hogy ki minek nevezi saját magát. Ember, sellő, kentaur, vámpír. Mit számít? És leginkább miért? Mások vagyunk ugyan, de attól még mind értékesek, és ezt tisztelhetjük egymásban. Persze mind ehhez hozzátartozik a nőkkel való tiszteletteljes bánásmód is. Amit akár hasonló tisztelettel is lehetne viszonozni, ahelyett, hogy gyengeségnek tekintjük.
Nem minden problémát oldok meg erőszakkal, de ha már egy ekkora bunkóba futottam bele, akkor miért ne? Egy orrtörés még nem a világ vége, ahogy abban is teljes mértékben biztos vagyok, hogy Madam Pomfrey pillanatok alatt kikúrálja annak az ökörnek a bamba képét. Ami nem igazság, hiszen én esélyesen sokkal, de sokkal tovább fogok szívni emiatt. Holnapra Mr. Világfájdalom már úgy fog fel-alá sétafikálni a folyosókon, mintha az égvilágon semmi baja se lett volna, én pedig nyilván fogkefével sikálom majd a padlót vagy a tököm tudja... Ez a Palmer elég kreatív alaknak tűnik, ha büntetőmunkáról van szó, nagy eséllyel most is pillanatok alatt kiránt majd valami f*szságot abból a bizonyos cilinderből. - Nem érdekelnek a gyerekei - fonom keresztbe magam előtt a karjaimat. Igazság szerint egyáltalán nem érdekelnek a kölykök, az övéi pedig pláne nem. - Bizonyára felettébb izgalmas lesz majd, szóval, ha egy mód van rá, ne csigázzon tovább, árulja el, mit kell tennem - nyomok el látványosan egy ásítást. Mr. Palmer még nem jött rá, kivel is áll szemben tulajdonképpen. Ezer meg ezer büntetőmunkát végeztem már az életem folyamán kisebb kihágások végett, szóval esélyesen nem fog tudni meglepni. Bár, ha előrántja a kreatív énjét, akkor még lehetnek itt csodálkozó hangok részemről. - Köszönöm, megfelelőek a jegyeim - húzom el a szám szélét egy röpke pillanat erejéig. - Bőven elegendőek ahhoz, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy év végén megbuktatnak valamiből - fejtem ki azért még bővebben. Nem vagyok valami erős tanuló, nem is szeretnék akkora stréber lenni, mint a franciáknál voltam, szóval itt vissza fogom magam. Eszem az van, még így is előrébb vagyok a tantárgyakban, mint az évfolyamtársaim többsége. Otthon rengeteget olvasok, de a számmisztika már nem az én erősségem. Valahogy annyira száraz, hogy lassan úgy érzem, nevetve lennék képes óra közben véget vetni az életemnek. - Hát, a szorgalmamat mindenképp díjazhatta volna - vonom meg a vállam. - Tisztában van azzal, mennyi ideig tart elkészíteni egy puskát? Vért izzadtam vele, mire összeszedtem a válaszokat a kérdésekre. Épp csak arra nem számítottam, hogy belefuthatok valami ilyesmibe, hiszen, akik eladták számomra a megoldókulcsokat, nem hívták fel rá a figyelmem, hogy figyu, szöszi, egyébként más tanár van a pályán. A fene se hitte volna, elvégre én is szeptemberben kezdtem az iskolában és hát az igazgató tanévnyitó beszéde is olyasvalami, amire annyira nem vagyok képes koncentrálni. A spannolás ennél sokkal, de sokkal fontosabb számomra. A kérdéseket elolvasni pedig... Nos, nagyon nem számítottam ilyesmire, örültem annak, hogy legalább erre nem kapok egy T-ét. Tévedtem. - Szombatonként?! - csattanok fel, amint kimondja felettem az ítéletet. - De nem... Ezt nem teheti! - csapok dühösen az asztalára. - Készülnöm kell a kviddics válogatóra és csak hétvégente érek oda! - magyarázom meg a dühkitörésem okát. - Miért nem lehetne inkább valamelyik hétköznap este? Bármit bevállalok, csak ezt ne... kérem - fogom könyörgőre a hangom és most az egyszer még az ártatlan arcomat is képes vagyok előszedni a szent cél érdekében. Rohadt fontos számomra az, hogy bekerüljek a csapatba és ha ezt elbukom, akkor tényleg nem tudom, mihez is kezdhetnék magammal. A Beauxbatonsban is ez volt minden álmom, ott csupán az állt az utamba, hogy lánynak születtem, itt pedig ez a s*ggarc gátol a törekvéseimben. - Nem - felelem tömören, hiszen ez az igazság. Nem bennem van a hiba, hanem a mélyen tisztelt professzor úrban. Kész. Pont. - Hétfő délután - szögezem le határozottan. - Szombaton és vasárnap nekem ennél sokkal, de sokkal fontosabb dolgom van. Úgyhogy, ha szeretne picit szimpatikusabb lenni a szememben, akkor ezúttal hajlandó lehetne változtatni a korábban kiszabott időponton. Nem tudhatta, elismerem. Én pedig pont emiatt vagyok annyira jó fej, hogy ezt felajánlom számára. Határozott előrelépés lenne részéről, ha itt és most emiatt változtatna a kínzási tervein. Hét közben nincs sok időm gyakorolni, hiszen építenem kell a szociális kapcsolataimat. Elvégre, csakis akkor boldogul az ember, ha vannak barátai, nem igaz? De. - Na jó, azért egy orrbetörés és nyakmeglékelés között akad némi különbség - fintorodom el. - Nem alakul át Mileyvá és megölni sem állt szándékomban. Egyelőre - egészítem még ki magam rezignáltan, mert ha bukom a szombati napot, akkor elő fogom kapni a delikvenst, abban biztos lehet. És kerülhet is vissza a Gyengélkedőre, még mielőtt átléphetné a küszöböt távoztában. - Oké, akkor most udvariasan adom elő a véleményemet - köszörülöm meg a torkomat. - Tudja, úgy gondolom, hogy az órái unalmasak, lélekölőek, maga pedig cseppet sem javít a színvonalon. Jobb így? - döntöm enyhén oldalra a fejem, hiszen mindezt a lehető kegtiszteletreméltóbban adtam a tudtára. Most örülhet, mint majom a farkának. Talán estére elő is kapja a lompost és erre csattogtatja. - Ne üssön meg lányokat! - nevetem el magam hangosan a feltételezés hallatán. - A lányok is képesek megvédeni magukat, már elnézést - világosítom fel a saját nézeteimről. - A normálisabbak - egészítem ki még a mondandómat, hiszen itt akad azért egy-két olyan példánya a női nemnek, aki már attól sírva fakad és világgá rohan, ha egy szem felszalad a harisnyáján. - Engem arra neveltek, hogy bárki ellen védjem meg magam és nem fogadok el olyan kifogásokat az ellenfelem részéről, hogy jaaa, de hát te lány vagy... Akkor tűrje azt is, hogy gyepálom. Nem vagyunk gyengék és magatehetetlenek, ahogy azt mások hiszik. És nem, a bájos pofim ellenére se leszek hajlandó lányos cuccokat magamra kapni és festeni a képemet. Köszönöm, de így sokkal boldogabb vagyok. És ha lehetett volna választani, esélyesen fiú szerettem volna lenni.
Nem tudom, hogy honnan fakad a késztetés Miss Thompsonban, hogy minden problémát erőszakkal oldjon meg, de tanárként úgy érzem kötelességem felhívni a figyelmét rá, hogy ez nagyon is helytelen hozzáállás. Ebben az iskolában nem tűrjük a fizikai bántalmazás semmilyen formáját, és ez az oka a kisasszony jelenlegi kellemetlen helyzetének. Más szóval csak a saját elfogadhatatlan viselkedésének köszönheti mindezt, és nem annak, hogy én mikor és hol sétálgatok éppen. Egyébként pedig teljesen véletlen volt, hogy láttam az incidenst. Nem azért voltam ott, mert kifejezetten keresném az alkalmakat, amikor beleköthetek a kisasszonyba. - Talán felfogadhatnám babysitter-nek, a gyerekeimet minden bizonnyal képes lenne elszórakoztatni ezzel, de engem nem. Semmi probléma, majd meglátjuk mennyire tartja szórakoztatónak a büntetőmunkáját. - felőlem játszhatunk ilyet. Csak az a baj, hogy a kisasszony még nem jött rá, hogy a végén ő húzza a rövidebbet. Minden szemtelen és tiszteletlen megjegyzésével közelebb kerül hozzá, hogy olyasmit tegyek, amit egyébként nagyon nem szeretek, és pontokat kezdjek levonni, és büntetőmunkát osztani. Pedig, ha kicsit változtatott volna a hozzáállásán, akkor még el is kerülhette volna mindkettőt. Így azonban ez nem fog menni. A dolgozattal kapcsolatos tiltakozásra csak felvonom a szemöldököm. - Nem vagyok tisztában vele, hogy a többi tárgyból, hogy muzsikál, de nálam a leggyengébbek között van. Szerintem ezt mindketten tudjuk. Kár félre magyarázni a helyzetet. - talán Miss Thompson problémája a saját hozzáállásában van. Illetve a nézetben, hogy mindig mindenért más a hibás. Nem tudom, hogy milyen volt az előző iskolájában, az előző tanára, és milyen szintet követelt meg. Erről nem is kívánok véleményt formálni. Nálam viszont vannak alapvető elvárások, amiket teljesíteni kell. A kisasszony jelenleg pedig a közelében sincs ezeknek. - Felesleges játszania a Hattyúk halálát. Mindketten tökéletesen tisztában vagyunk vele, miért ezt a jegyet kapta. De ha mégsem volna teljesen világos, akkor elárulom, hogy nem fogadok el puskázásból származó válaszokat. Mire számított? Majd megdicsérem, és kitűnőt adok, mert olyan kérdésre is válaszolt, amit fel se tettem, az helyett amit igen? Nem tudom kitől származott a megoldókulcsa, de nyilván az előző professzor kérdéssorára vonatkozott. Legalább gyanakodhatott volna, hogy nem stimmel valami. - mint mondtam, lehet engem hülyének nézni, csak nem érdemes. Attól, hogy nem feltétlen ugrok rá mindenre rögtön, nem jelenti, hogy nem is láttam. Pusztán kíváncsi voltam, hogy mi az ami a puskából származik, és mi az önálló munka. Azt pedig teljesen felesleges körnek éreztem, hogy az osztálytársai előtt alázzam meg a kisasszonyt, és a puskázási szokásait. Remélem sikerül belátnia, hogy felesleges is tagadnia bármit, és nem húzzuk ezzel egymás idegeit. Még így is jobban járt azzal, hogy négyszemközt beszélgetünk erről, mintha az osztálya, és a teljes tanári kar előtt tárgyalnánk ki ugyanezt. Ha pedig a kisasszony kicsit is visszagondol az évnyitóra, akkor talán bevillanhat neki a kép, amikor Dumbledore bemutatott, mint új tanárt, aki idéntől veszi át ezt a tárgyat. Hoppá. Azok a fránya részletek. - Én nem pikkelek senkire sem. Arra esetleg még nem gondolt, hogy a saját hozzáállásában, és viselkedésében van a hiba? - könnyű másokra fogni, ha valami nem sikerül. Ezt elismerem. Hülye tanár, hülye osztálytárs, hülye ez, és hülye az. De néha nem árt, ha szembesülünk vele, hogy talán saját magunkban is kereshetjük azokat a gerenda méretű szálkákat. - Meglehet, hogy a kisasszony számára nem a megfelelő módon közelítettem a tananyag leadásához. Talán ezért is nézi az óráimat szieszta délutánnak. De semmi gond. Szerencsére elég sok időnk van év végéig, hogy orvosoljuk ezt a problémát, és ne kelljen megbuktatnom. Szombat délelőtt jelentkezik nálam külön órára, ahol átbeszéljük a dolgozat kérdéseit. A következő szombat délelőtt pedig újra írja ezt a dolgozatot. Mostantól minden szombat délelőttje azzal fog telni, hogy igyekszik felzárkózni az osztályához. Én pedig igyekszem segíteni, hogy ezt megtehesse. - talán a kisasszony büntetésnek él meg ezt az egészet, de egyszer majd rájön, hogy az ő érdeke is volt mindez. Nem szokásom senkit megbuktatni, ez a jó hír a diákok számára. A rossz, hogy elvárom a minimum teljesítményt. Ha pedig nem megy segítség nélkül, hogy megüssék a minimum mércét, akkor majd megy a szombati különórákkal. - Akármilyen ember is a vitapartnere, és akármiről is nem értenek egyet, meg kell találnia a módszert rá, hogy verekedés, és sérülés okozás nélkül fejezze ki magát. Ez ebben az iskolában teljességgel elfogadhatatlan magatartás. Nem állítom, hogy helyes megközelítés isteníteni a vámpírokat, holmi tényeket nélkülöző mugli fantazmagóriák alapján. De ugyanennyire helytelen megközelítés a szükségtelen erőszak. Miben is jobb a kisasszony egy erőszakos vámpírnál, ha ugyanolyan erőszakos cselekményeket követ el? - igyekszem rávilágítani, hogy miben hibázott. Persze sokszor a diákok ezt nem akarják meghallani. Néha idő kell nekik, amíg belátják a saját hibáikat. Én sem szerettem hallani, amikor a tanáraim leszidtak a helytelen viselkedésem miatt, ennyi idősen. Elég felnőttnek éreztem már magam, hogy egyedül is el tudjam dönteni mi helyes, és mi nem. De valójában elég gyerekesen, és tiszteletlenül viselkedtem sokszor, amit már utólag be kell látnom. - Nem. Ebben az esetben is türtőztetnie kell magát. De akkor legalább tiszta lehet a lelkiismerete, hogy legalább megpróbálta. - tényleg nem értem, hogy miért az erőszak, és a beverek neki egyet a kapásreakciója mindenre. De hosszú távon ez sok jóhoz nem fog vezetni. Azt hiszem sürgősen ki kell találnom valamit ezzel kapcsolatban, amivel a kisasszonyt is meggyőzhetem, de legalább fogást találhatok rajta. - A vélemény nyilvánítás és a tiszteletlen hangnemű szemtelenkedés közt óriási különbség van. Maga az utóbbiért kapta a pontlevonást, és nem az előbbiért. - vonom fel a szemöldököm. Ha Miss Thompson nem tud különbséget tenni, az elég nagy baj. De szerencsére azért vagyunk itt, hogy ezt a hiányosságot is korrigáljuk. Erre is van majdnem egy egész évünk. Pontosabban kettő, ha a RAVASZ-ok letétét tűzzük ki célul, amikor is elválhatnak útjaink egymástól. - Ez roppant szépen hangzik. Kár hogy nem hiszem, hogy komolyan is gondolja. Egyenlőre legalábbis. - azt elhiszem, hogy szenved, mert itt kell ülnie, és engem hallgatni. Azt viszont nem, hogy bánná amit a szerencsétlen fiúval tett, vagy akár csak a velem szemben megütött tiszteletlen hangnemet. Valahogy a mimikája nem erről árulkodik. - Vagy talán csak fiú létére arra nevelték, hogy legyen tisztelettudó, és ne üssön meg lányokat. - tényleg nem értem, ezt az erőszakosságot. Vagy hogy gyengeségnek tartaná, ha egy fiú nem verekszik lányokkal. Ez felvet bennem bizonyos kérdéseket arról, hogy Miley vajon milyen neveltetést kaphatott?
Én nem a mércét ütöm meg, hanem az évfolyamtársaimat és komolyan nem értem, mi gond adódik ebből. Kapott egy sallert és kész. Ha Mr. Palmer nem rohangál a birtokon fel-alá, mint pók a falon, akkor bizonyára már minden a lehető legnagyobb rendben menne tovább. Ő maradt volna a seggén, Hagrid felkísérte volt Mr. Ódejószínészvagyok-ot a Gyengélkedőre, szerény személyen pedig élte volna tovább az életét. Mert az a litánia, amit most esélyesen a nyakamba fogok kapni, baromira nem hiányzott számomra. A szüleim számára pedig rohadt módon nem hiányzott az az értesítő, amit talán a kezükbe fognak kapni. Pedig a Beauxbatonsban képes voltam viselkedni. Akkor itt miért nem? - Átugorhatnánk, de az igazat megvallva, én egészen szórakoztatónak találom az ilyesmit - felelem egy pimasz mosollyal a szám sarkában és tényleg ez a helyzet. Elég vicces maga a szituáció és ama gondolat, miszerint valamilyen szinten én vagyok előnyben. Mégis mit tehetne, ha nem vallom be számára az igazat? Megkínoz? Esetleg Veritaserumot itat velem? Javítsatok ki, ha tévedek, de azt a löttyöt csakis rengeteg engedély után lehet megitatni valakivel és nem hiszem, hogy a minisztérium előnyben részesítené egy kamasz diák orrbeverési kalandjait. - Jaaaj, mi van már megint? - sóhajtok fel, mintegy ezzel is hangot adva a nemtetszésemnek. - Azt ne mondja, hogy olyan nagyon sz*rul sikerült, mert úgyse hiszem el - fintorgok. - Nem én vagyok az évfolyam legrosszabbja - tiltakozom lanyhán, habár ez nem teljesen igaz. Benne vagyok a top ötben, ez tény. Ahogy az is, hogy a franciáknál jó jegyeim voltak. Ebből pedig két dolog következik: vagy a Beauxbatons volt túl gyenge, vagy a Roxfort szigorúbb a kelleténél. Én pedig a második opció irányába hajlok. Mert olyan nincs, hogy bármiben is én lennék a hibás, hiszen igyekszem. Más esetben az órákra se járnék be. - Miért csak ennyit kaptam? - cáfolom meg az érdemjegyemmel kapcsolatos feltételezését, miközben felemelem a papírt, majd hatalmas szemeket meresztek rá, végül engedem le ismét magam elé. - Maga pikkel rám, vallja csak be! - pillantok mérgesen a tanerőre. - Nem bírja a képemet és ezt úgy próbálja a tudtomra adni, hogy szívat engem. Nem volt ennyire rossz - szögezem le, mutatóujjammal párszor rákoppintva az asztalon heverő pergamenre. Még puskáztam is, az ég szerelmére! Mit rontottam el mégis? A fenének sincs kedve megbukni és évet ismételni. - Jó, akkor fogjuk arra, hogy kritikán aluli a teljesítményem. De ez csakis azért lehet, mert maga kritikán aluli tanár! - vágom az arcába indulatosan a véleményemet, mindenféle szemrebbenés nélkül. Ha ő így, akkor én is követem a módszerét és kenek rá mindent. Mert ha képes lenne rendesen leadni a tananyagot, akkor nekem se akadna problémám a teljesítményemmel. Ennyi az egész, nem igaz? - De igenis ez a megoldás, ha a vitapartnerem egy tuskó! - hördülök fel. - Odamegyek és beverem az orrát, mert az ilyen nem ért a szép szóból. De legközelebb akkor már megkérek egy vámpírt, hogy legyen olyan kedves és két lékelés között magyarázza már el számára, hogy miért is mondott oltári nagy baromságot - folytatom. - Bizonyára az sokkal jobb és humánusabb megoldás lenne, mert hogy az ilyenekre kár szót pazarolni, az is szent. Megtanultam már az évek folyamán, hogy aki isteníti ezeket a lényeket, az nem fog érteni abból, ha én megpróbálom elmagyarázni számára azt, hogy ez miért is olyan nagyon rossz hozzáállás. Így hát megyek és ütök. Voltaképp, én is a véleményemet osztom meg vele, csupán fizikai formában. Kissé fájdalmasan. - És ha nem fogadja el, akkor már joggal húzok be neki még egyet? - Egye fene, bocsánatot kérek én tőle, de ha valami miatt ez mégse válna be, akkor marad a jól működő, ősi módszer. És utána már Mr. Palmer se jöhet nekem azzal, hogy érveljek, mert én megpróbáltam. - Csak megosztottam önnel a véleményemet - puffogok, amint levonja a pontokat. Oké, talán mégse érdemes tovább feszíteni a húrt. De akkor mégis... ő most miben is különb nálam? Nem ütött meg, de amint nem tetszik számára a mondandóm, máris vonogatja a pontokat a házamtól. Hol maradnak ilyenkor azok a gyakran hangoztatott észérvek? - Nem lehetne ez a büntetés? - vonom fel a szemöldököm. - Higgye el, már most nagyon szenvedek és emészt a bűntudat. Szánom-bánom bűnömet - darálom. - Majd összeállíttatok egy kis kosárnyi édességet a srácnák, bár - nem mellékesen - ha fiú létére nem tudja magát megvédeni egy lánnyal szemben, akkor vannak ott gondok - állapítom meg tárgyilagosan. Hogy bocsánatot kérek-e tőle? Aligha. Maximum, ha elé rángatnak.
Nos, talán ha a kisasszony nem az óráimat használná ebéd utáni szieszta gyanánt, és legalább megpróbálna figyelni, akkor talán nem lennének annyira unalmasak azok az órák. Bár rendben. Azt elismerem, hogy nem érdekelhet mindenkit, minden egyformán. Engem sem érdekelt a bájitaltan például az ő korában. De megtanultam annyira, amennyire kellett, és elvárható volt. Miss Thompson meg sem próbálja megütni a mércét. Talán erélyesebbnek kéne lennem, és felrázni minden alkalommal, amikor az óráimon bebóbiskol, és fogalma sincs róla, hogy hol van, és mivel is kéne foglalkoznia tulajdonképpen. Azt pedig nagyon helyesen teszi, hogy nem folytatja a perpatvart. Legalábbis, amíg eljutunk a gyengélkedőig. Kétlem, hogy jobban szeretné vágni saját maga alatt azt a bizonyos fát. Már így is remekül halad egy kiadós büntetőmunka irányába. Amit ugyan még nem találtam ki mi legyen, és milyen súlyú, de ez nem fog problémát okozni, ha oda jutunk. - Miss Thompson nem ugorhatnánk át esetleg azt a részt, hogy én próbálom kiszedni magából a történtek okát, maga meg mindenféle mesével traktál? Ez nem egy mugli óvoda altatás időben. - nézek a lányra. Talán itt lenne az ideje elengedni ezt az ostoba legyet. Sajnálatosan már kinőttem az efféle dajkamesékből. Esti mesét is legfeljebb a gyerekeimnek olvasok. De ezt most nem eszem meg, és ideje lenne, ha a kisasszony is belátná ezt. Így nem igazán segít magán. Sőt. Minden mondatával egyre rosszabb helyzetbe kerül. - Hogy mikor és hogyan javítok dolgozatot, és látom el a feladataim, azt bízza csak rám. Apropó dolgozatok. Azt hiszem ezzel kapcsolatban is lenne miről beszélgetnünk, céltalan szemtelenkedés helyett. - húzom ki az egyik oldalsó fiókot, és rövid úton rakom le a lány elé a saját értékelhetetlenül borzalmas dolgozatát. - Gondolom az érdemjegy nem szorul bővebb magyarázatra. Az viszont roppantul érdekelne, hogy miért ilyen kritikán aluli a teljesítménye? - teszek fel egy újabb kérdést, amit minden bizonnyal kikerült volna. És ha most egyre kellemetlenebb megérzései vannak arról, hogy mi fog következni, akkor nem is téved nagyot. Ugyanis szándékomban áll orvosolni a kisasszony órai aluszékonyságából fakadó problémákat is. Tarthatja unalmasnak az órámat, az nem érdekel. De a minimum elvárásoknak akkor is meg kell felelnie. Más szóval nem tűrök több ilyen hitvány munkát. Erre pedig Miss Thompson is rá fog jönni hamarosan. - Miss Thompson, az életben rengeteg olyan helyzetbe kerül majd, amikor nem ért egyet valakivel, valamiben. A megoldás pedig nem az, hogy beverek neki egyet, mert más a véleménye, mint nekem. Meg kell tanulnia uralkodni az indulatain, és kulturált eszmecsere során, szóbeli érvek felhozásával hangot adni a saját véleményének. Amivel vagy meggyőz másokat, vagy nem. De a verekedés semmilyen körülmények között nem elfogadott. Legalábbis ebben az iskolában. Az első dolga az lesz, ha kimegy innen, hogy megkeresi a társát, és elnézést kér a viselkedéséért. Megértett? - játszom tovább a szigorút, bár legalább már a légy helyett kezdünk eljutni a valós problémához. Ha lassan is, de csak kezdünk haladni valamerre. Bár ettől még cseppet sem lesz vidámabb Miss Thompson helyzete. Sőt a szemtelen megjegyzéseivel igencsak próbára teszi a türelmem, ami nem túl szerencsés a helyzetében. - A szemtelensége túl megy azon a határon, amit elviselhetőnek tartok. 10 pontot levonok a Griffendéltől. Kezdetnek. Mostantól minden olyan megjegyzése után, amit nem érzek kellően tisztelettudónak megismételjük ezt a gyakorlatot. Értve vagyok? - felőlem akár elherdálhatja a háza összes pontját mire a beszélgetés végére jutunk. De én átgondolnám a helyében ezt a tervet. Ámbár végülis nem én leszek az akit számon kér majd a házvezetője, és az összes háztársa. Számomra a pontverseny aktuális állása már közel sem annyira fontos, mint egykor kisdiákként. Ami pedig a házas életemet illeti, köszöni szépen, de teljesen tökéletesen működik. A kisasszonynak pedig semmi köze hozzá. - Nem kell aggódnia. Ha ennyire nagyon szeretné, akkor meg fogja kapni a megérdemelt büntetését, ha már mindent megbeszéltünk. -lehet hogy a kisasszony már most szabadulna, és úgy gondolja, hogy nincs további mondandója, de nekem még van. Ez beszélgetés még csak most kezdődött. Minek elsietni bármit is. Egyéb iránt gyanítom, hogy már a puszta társaságomban időznie is elég büntetés, ahelyett hogy a barátnőivel töltené a szabad idejét akármi mással.
Unalmasak? Öregem, az nem kifejezés! A fickó órái annyira eseménytelenek, hogy még az is érdekesebb számomra, amit a muglik sportnak hívnak. Eseménydúsabbak. Mr. Palmer óráira beülni véleményem szerint még egy kiadós büntetőmunkával is felérne. Ha nem kettővel. Mindenesetre, számomra igazi kihívást jelent szellemileg is a topon lenni és ugyan ideig-óráig próbálkozom is hősiesen, de a fizikai testem elég hamar bedobja a törölközőt. A hátsó padsorok egyike pedig tökéletesen megfelel számomra a jól megérdemelt pihenésre. Nem mintha éjszaka nem aludnék, de Palmer professzor óráin beájulni mindennél pihentetőbb. Azért a tanerő figyelmeztető szavai hallatán visszanyelem a feltörni készülő indulataimat és nem agyalom meg még jobban a srácot. De a történtek fényében egy gyilkos pillantást még bezsebelhet részemről, amely elég egyértelműen azt üzeni irányába, hogy ezt nem felejtettem el neki. Az a jelző ugyanis, amellyel az imént engem illetett, még mindig a fülemben cseng és verésért kiált. Szóval, ha másban nem is, de abban az egyben teljes mértékig biztos vagyok, hogy el lesz még kapva valamelyik sötét folyosón és majd eldumálgatunk egy kicsit. Csak úgy nosztalgiaként... És ha közben meg-megcsúszik a kezem, az már igazán nem lesz szándékos. Néha elkap ugyanis az idegrángás. Igazság szerint, csak azért fogom vissza magam a Gyengélkedőre vezető úton, mert nincs kedvem még ennél is nagyobb bajba kerülni. Ki nem állhatom ugyanis ezt a fickót és még mindig tartom magam ahhoz, hogy McGalagony professzorral sokkal, de sokkal jobban jártam volna, mint ezzel a szerencsétlennel. A vénlány esetében ugyanis nagyon jól tudom, mikor léptem át azt a bizonyos határt, de ez a tökfilkó... Nem ismerem őt eléggé ahhoz, hogy akár csak sejtsem is, mi vár rám részéről. - Nem is láthatta, mivel leütöttem - dünnyögöm, miközben kényelembe helyezem magam a székben. - Azt a légytől kérdeztem - döntöm oldalra a fejem, ártatlan tekintetet szedve elő a szavaim mellé. - Higgye el, eszem ágában se állt bántalmazni Oscart - tárom szét végül a karom. - Ha ugyanis én nekiesek valakinek, akkor az nem a Gyengélkedőn fog kikötni - biztosítom őt afelől, hogy ezúttal még elég szerencsés végkimenetele is volt a történteknek. Finoman és nőiesen vágtam orrba azt a gyíkot. Hála ugyanis az apám által tartott erőnléti edzéseknek, szorult belém némi izom. Még abban az esetben is, ha láthatóan olyan vékony vagyok, hogy egy nagyobb széllökés simán elterítene. - Tök jó lehet ezek szerint tanárnak lenni - állapítom meg, amint kimondja, hogy ő egész délután ráér. - Nincsenek esetleg javítandó dolgozatok? - vonom fel a szemöldököm. - Vagy ez ilyen lightos szakma? Délelőtt leadja az anyagot és délután jön a láblógatás, hereverés? Na jó, az utóbbiba inkább bele se szeretnék gondolni, hiszen elég élénk a fantáziám és máris egy határozott kép kezd kibontakozni a fejemben Mr. Palmerrel kapcsolatban, ahogy azt a bizonyos tevékenységet műveli. Már csak egyetlen hozzáfűznivalóm lenne ehhez az egészhez: fúj! - Nem volt ott semmiféle cirkusz sem - csóválom meg a fejem határozottan. - Odamentem, bevertem az orrát és ennyi. Nem csináltam még külön műsort is mellé. Megérdemelte - szögezem le határozottan. - Látott valami ostoba filmet a vámpírokról és máris menőnek gondolta őket. Az ilyesmi nem normális, én pedig úgy döntöttem, verek egy kis értelmet a fejébe. Khm... orrába - javítom ki magam rapidban. Na, nem mintha az orra nem a fején helyezkedne el... - Ó, van felesége? - döbbenek le az újabb információ hallatán. - Részvétem neki - bukik ki a számból, de annyira nem izgatom magam a dolgon. Nyilván a nő számára sem öröm, hogy egy ilyen unalmas alak a férje. Te jó ég, esélyesen semmi szerelmi életük sincs. - Mindegy, nem fontos, csak mondja meg, mi lesz a büntetésem - sóhajtok egyet megadóan. A fenének sincs kedve a szükségesnél tovább a közelében tartózkodni.
Nos lehet, hogy unalmasak az óráim egyesek számára, vagy éppen a viselkedési elvárásaim, amit egy iskolában várok a diákoktól, de ez van, ha az ember, vagy jelen esetben sellő tanárnak áll. Amit pedig most látok Miss Thompson részéről, az közel sem üti meg az elvárt viselkedésformákat. Hagrid pedig nem igazán a szigorúságáról híres. Félek, ha nem lépnék közbe, akkor a kisasszony mindent megúszna, mindenféle következmény nélkül. Az pedig nem igazán volna helyén való. Még abban az esetben sem, ha egyébként én sem tartozom az iskola rém szigorú professzorai közé. Meggyőződésem, hogy a házvezetőjével Miss Thompson sokkal rosszabbul járna, mint velem. - Miss Thompson elég legyen! Ez egy iskola, nem a sarki kocsma. Viselkedjen. - pirítok rá a lányra, amikor még rá is játszik a történtekre, és újabb verekedéssel fenyegetőzik. Talán nem tűnt fel számára, de én is itt állok. Általában igen csak meg kell harcolni nálam a kiadós büntetőmunkáért, de jelenleg a kisasszony nagyon is jó úton halad a dolog irányába. Ezt pedig a hangomból is érezheti, amiből most nem hiányzik a figyelmeztető él. Akkor sem, ha szokásomhoz híven nem ordibálok, tökéletesen normál hangerősséggel szólalok meg. Úgy tűnik, hogy az út a gyengélkedőre végre csendben és eseménytelenül telik, ahol Madame Pomfrey gyorsan kezelésbe veszi a szerencsétlenül járt srácot. És így én is foglalkozhatok a saját, ez esetben cseppet sem kellemes kötelességemmel. Jelenleg nem az irodám méretei okoznak fejfájást számomra, ezt leszögezhetjük. Inkább a stílus, amit a kisasszony megenged magának. Ezzel sajnos pont az ellenkezőjét éri el nálam annak, amit szeretne. - Nyilván én szorulok szemüvegre, mert nem láttam azt a legyet, ellenben azt igen, hogy rángatta továbbra is szerencsétlen fiút, miután betörte az orrát. És nyilván a hallásommal is baj lehet, mert mintha valami olyasmit hallottam volna, hogy "Akarsz esetleg még egyet?", és felteszem ez a kérdés nem egy doboz sütőtök lére irányult. - sóhajtok fel kissé hátradőlve. De azért a hangomból kiérződik, hogy nézhet madárnak, csak éppen nem érdemes. Sellő vagyok. Amennyire tudom nem tollas a hátam. - Én egész délután ráérek. - jegyzem meg csak úgy mellékesen. Nagyon is jól sejtem, hogy a kisasszonynak pontosan annyi kedve van itt tartózkodni egész délután, mint amennyi nekem szokott lenni a pelenka cseréhez. Akármilyen hihetetlenül is hangzik voltam én is 16 éves, aki bárhol másutt szívesebben lett volna, mint a házvezetője irodájában. - Szóval kezdjük elölről. Mi indokolta az egész órai cirkuszt? - mostanra kezdhet nyilvánvalóvá válni a kisasszony számára, hogy nem vettem be a legyes sztorit, és nem is érem be ennyi magyarázattal. Szóval, ha továbbra is játssza itt magát, akkor nagyon hosszú délutánja lesz. Az más kérdés, hogy nekem is. - Köszönöm, de lakberendezési tanácsokért majd a feleségemhez fordulok. - zárom itt rövidre az irodám méreteit ért kérdést. S ha eddig nem is, de most Miley könnyen megfigyelheti a karikagyűrűt az ujjamon, ahogy szórakozottan megérintem, miközben várakozólag nézek a kisasszonyra. Tehát egy valaki számára biztosan nem vagyok dögunalmas, ha már képes volt összekötni velem az egész életét.
Azért hamar az arcomra fagy a mosoly, amint észreveszem Palmer professzort közeledni a kis incidens helyszíne felé. Reménykedtem ugyanis abban, hogy Hagrid értesíti a házvezető tanáromat, aki - ha éppen jobb napján kapjuk el - beéri sima pontlevonással, de Mr. Palmer... Katasztrófa. Az órái dögunalmasak és még ő sem egy izgalmas figura, azt meg kell hagyni. Nem baj, legalább a hangja hallatán másodpercek alatt elkap az álom. - Kérem, tanár úr, volt egy légy az arcán - szólalok meg végül a lehető legártatlanabb arcomat előszedve a szavaim mellé, mintegy az iménti tetteimet megindokolva. - Tudja, olyan bazi nagy... - emelem fel a két kezem, majd prezentálom velük, mekkora is volt a jószág. - Nagyot kellett ütnöm ahhoz, hogy lecsapjam, de eskü, csak jót szerettem volna - engedem le végül a karjaimat. Természetesen az a kis gennyláda élénken tiltakozva rázza meg a fejét, mire kap részemről egy gyilkos pillantást is. - Akarsz esetleg még egyet? - szegezem neki a kérdést gyilkos hangnemben és ha Hagrid nem állna mellette, tuti ismét felképelném. - Ok nélkül ütöttél meg! - csattan fel a srác, továbbra is az orrát szorongatva az egyik kezével, amire az óriás pont most nyom rá egy tépett ruhadarabot. - Még csak rád se néztem, te idióta picsa! - kontrázik még rá, mire az ujjaim ismét ökölbe szorulnak, mivel azonban jelen pillanatban két tanerő is a szemtanúk között van, így nem esem neki. Hülye lennék saját magam alatt ásni a sírt. - Gyengélkedő? - kerekedik el a tekintetem, amikor Mr. Palmer ismét megszólal. - Csak az orra vérzik, biztosra veszem, hogy nincs semmi baja! - csattanok fel indulatosan. - Csak még rájátszik, hogy kitoljon velem! Jó, azt alá kell írnom, hogy tényleg elég nagyot ütöttem és még egy reccsenést is hallottam, úgyhogy ebből már nyilván nem fogok jól kijönni, de azért próbálkozom hősiesen. Hátha valami csoda folytán helyrepattan az orra, mire Madam Pomfrey ölelő karjai közé lökik. Végül engedelmesen követem Palmer professzort, nagyjából olyan arcot vágva minden egyes lépésem mellé, mintha valami kíméletlen gyomorbetegség kínozna. Nem szívesen vagyok ebben a helyzetben és már rohadtul bánom, hogy elragadtak az indulataim, de az, hogy ez a kis seggdugasz úgy nyilatkozik a vámpírokról, hogy esélyesen még csak az itteniekkel találkozott, eléggé feldühített. Azért még mindig többségben vannak azok a vérszopók, akik egyszerűen nem hajlandóak szocializálódni és inkább embereket támadnak meg, mindenféle segítséget elutasítva. Mert őrzik a hagyományaikat. Szép, mondhatom. A srácot hamar lepasszoljuk, nekem pedig a vesztőhelyre vezet a következő utam, egyenesen Mr. Unalom tanárijába. Elég szűkös kis hely, ami az igazat illeti, nem csoda hát, hogy egész nap ilyen feszült csórikám. - Mint mondtam, volt egy légy az arcán - huppanok le az egyik székbe, majd nézek körül a helyiségben. - Nem agyalt még azon, hogy esetleg egy tértágító bűbájjal változtasson a szoba méretén? - teszem fel végül érdeklődve a kérdést. - Sokkal kényelmesebb lenne, nem gondolja? - fészkelődöm a helyemen, mintha valami baromi fontos dolgom lenne. Valahol máshol, természetesen. Igazság szerint akárhol szívesebben lennék, hiszen Palmer professzor a nemszeretem-tanáraim egyike. A tantárgya rettentően unalmas és száraz. Nem is értem, minek erőltetni.
Bár mondhatnám, hogy ez egy teljesen átlagos nap. Az igazság az, hogy bár gyerekként a Roxfortban végeztem, de 17 évesen elkerültem innen. Több mint egy évtized maradt ki a tanulmányaim vége, és a tanári állásra jelentkezésem közt. Most pedig még meg kell szoknom azt a furcsa helyzetet, hogy akikre egykor, mint a tanáraimra néztem fel, és akik a gyereket látták bennem a csínyekkel, és eleven kis húzásokkal, most hítelen az egyenrangú kollégák lettek. Még mindig furcsa számomra, hogy sokan közülük tegezni kezdtek, és ezt is várják vissza. Hogy már nem a gyerek, hanem a tanár vagyok. A Durmstrangban könnyebb volt, hiszen ott egyetlen kolléga sem ismert, amikor odakeveredtem ifjú, csóró tanársegédként. Nem tudtak rólam semmit. Itt viszont a tanári kar jelentős része mesélhetne olyan történeteket, amik után azt hiszem egyetlen diák sem lenne képes többé komolyan venni. Vagy egyszerűen nem hinnék el, hogy én voltam az elkövető. Most pedig még még az olyan egyszerű tanári feladatok is furcsák, mint a folyosókon ügyelni. De talán lassan kezdem majd ezt is megszokni. Ma is én vagyok a beosztott ügyeletes tanár. Ráadásnak lyukas órám is van így kora délután. Így úgy döntöttem teszek egy kört lent az üvegházaknál. Bimba professzor amúgy is beszélni szeretett volna velem egy ritka vízinövényről. Ahogy kijöttem a szinte fullasztó üvegházból, úgy gondoltam akkor már idelent az udvaron is teszek egy jó nagy körös sétát. Sose lehet tudni, hogy melyik diáknak támad ellenállhatatlan sétálhatnékja ebben a szép őszi napsütésben. Amúgy is van mit átgondolnom. Van egy pár diák, aki eléggé el van maradva az anyaggal, de köztük is van egy lány, akit nem tudok hova tenni. Miley Thompson. Egyszerűen katasztrofálisak a beadandói, és a dolgozatai is, pedig eddig igazán nem írattam túl sokat. Egyenlőre inkább csak színt felmérő jellegű volt az egész. Hiszen meg kell ismernem az itteni diákságot is. Talán hívatnom kéne az irodámba, hogy megbeszéljük ezt a kérdést. Bármikor szívesen segítek felzárkóztató órákkal. De ez így nem mehet. Ezt pedig a kisasszonnyal is tudatnom kell. A gondolataimból viszont az ránt ki, hogy véletlenül, miközben sikerül elsétálnom egy csapat diák mellett, akiknek Hagrid tart éppen órát, telibe látom, amit Miss. Thompson beveri egy szerencsétlen srác orrát. Azt ugyan nem hallom, hogy miféle szóváltás lehetett köztük, de a jelenet önmagában is beavatkozásért kiált. Pedig elképesztően utálom a szigorú tanár szerepét játszani. Sok kollégám ebben sokkal jobb, mint én, el kell ismernem. - Miss. Thompson ez elfogadhatatlan! Mégis mit képzel magáról? - lépek én is elő, és sietek Hagrid, és a szerencsétlen fiú mellé. A hangom most szokatlanul erőteljesen, és szigorúnak hat. - Majd én felkísérem a gyengélkedőre. Amúgy is én vagyok az ügyeletes. Aztán Miss. Thompsonnal elbeszélgetünk a viselkedéséről. Amúgy is éppen hívatni akartam a kisasszonyt. Tartsd nyugodtan tovább az órát. - mondom egy fokkal enyhébben Hagrid felé, aki még aggódó pillantásokat vet szegény srácra, de végül beleegyezően bólogatni kezd. Én pedig átkarolom a szerencsétlenül járt fiú vállát, egy zsebkendőt nyomok az orrára, és előre döntöm kissé a felső testét, hogy gyorsabban elálljon a vérzés. Majd irányba fordítom, hogy felkísérhessem a gyengélkedőre. Nem mondom, hogy nem tudnám a törött orrcsontot varázslattal helyre rakni, ha nem lenne más megoldás, de inkább szakképzett gyógyítóra bíznám a dolgot. Lassú, nem túl gyors, kimért léptekkel indulok fel, miközben egy szigorú pillantással megtűzve intek Miley számára is, hogy kövessen. A kisasszonnyal lesz egy nem túl vidám elbeszélgetésem úgy érzem. A fiút végül az első emeleti gyengélkedőn Madame Pomfrey gondjaira bízom. Miss Thompsont pedig egyenesen az irodaszobámba kísérem fel a hetedik emelet egy kisebb eldugottabb szegletébe. Az iroda amúgy meglehetősen kicsi, és szűkös. A legnagyobb részét egy hatalmas L alakú íróasztal teszi ki. Intek a bajban lévő lánynak, hogy üljön le, és én is így teszek vele szemben. - Nos, adna némi magyarázatot az iménti viselkedésére? - teszem fel a kérdést. Bár egyáltalán nem emelem meg a hangom, a hangszínem, és a tekintetem jelenleg tökéletesen elárulja, hogy kicsit sem vagyok tréfás kedvemben. Sőt maga a kérdés is inkább felszólításnak hat, még a kérdő hangsúly ellenére is.
Egészen magabiztosan jelenthetem ki, hogy a Legendás Lények Gondozása dögunalom számomra. Hagrid baromi jó fej, nincs vele semmi gond, de maga a tantárgy olyasvalami, amit - a családom révén - már sikerül betéve tudnom. Apám és anyám is vadász, engem is annak neveltek kiskorom óta, ergó többet értek ezekhez a lényekhez, mint a drágalátos tanár úr, aki olyan átéléssel papol róluk, mintha földre szállt istenségek lennének. Nem tagadom, akadnak köztük cukik, de a legtöbb jószág számomra a "péklapáttal verném agyon" kategóriába tartozik. Elég számomra őket a könyvek lapjain látni, nem hogy még testközelből is pacsizzak velük... Unottan ásítozva döntöm hát hátam egy egyszerű kis faoszlopnak, miközben Hagrid a szokásos odaadással magyaráz megint valamit. Igazság szerint fel se fogom, mit mond, hiszen annyira nem figyelek rá. Leginkább a saját gondolataim kötnek le, amelyek a kviddics körül járnak. Gyakorolnom kellene a repkedést, csak hát partnerem nincs ebben, szóval illendő lenne végre felhajtanom valakit... Ha szeretnék remekül teljesíteni a válogatón, akkor azt nem láblógatással leszek képes elérni. A Beauxbatonsban is próbálkoztam annak idején, de hát az ottani csapatok nagy része fiúkból állt, eleve kevés lány volt köztük és hát őket lepipálni... Szépen szólva is meghaladta a képességeimet. Az itteni felhozatal viszont nem tűnik olyan vészesen jónak, ráadásul a csapattagok legjobbjait magába szippantotta az az Allstar vagy mi, úgyhogy még lehet esélyem. Vagyis van. Éppen egy újabb ásítást nyomok el, amikor nem messze tőlem megüti a fülemet egy hugrabugos srác hangja. Jókat nevetve henceg a lányoknak egy bizonyos mugli filmről, amelyet még a nyár folyamán látott egy moziban és hogy mennyire menő már vámpírnak lenni... Na, ez az a kijelentés, amelynek hallatán megdermedek egy röpke másodperc erejéig, majd lendülök neki hirtelen elhatározással, miközben a felsőm ujját könyékig felgyűröm. A fiúhoz érve nem habozok túl sokat, az öklöm egyből lendül, végül viszek be számára egy találatot, egyenesen az orrát érintve vele, amely egy fájdalmas reccsenés kíséretében adja meg magát, majd kezd el dőlni belőle a vér. - Hogy mondod? - ragadom meg még a gallérját, majd rántom magamhoz egészen közel, hogy úgy nézhessek szembe vele. Ő persze továbbra is az orrát fogdossa, miközben néhányan megpróbálnak leszedni róla. Egyelőre vajmi kevés sikerrel... - Miért is annyira menők a vámpírok? Hmmmm? - rázom meg enyhén, érdeklődő tekintettel kémlelve az arcát. Ismerem azokat a lényeket, a sötétség teremtményeit és nagyon betegnek tartom azt, aki szerint bármilyen szinten is menők vagy akár csak jó fejek lennének. Nem. Az, aki embert öl annak érdekében, hogy jól lakhasson, egy kicsit sem jó fej. Még csak nem is kedves. Simán csupán szörnyeteg. Ezen pedig nem fog egy idióta, mugli film változtatni, bármennyire is csöpög a nyáltól. - Nem tudom, tudtad-e, de van néhány olyan iskolatársunk is, akinek egy - általad menőnek mondott - lény végzett a rokonaival - lökök végre rajta egyet mérgesen, mire ő az orrát fogva tántorog hátrébb pár lépést, majd végül biztos távolságból méreget engem. Én pedig csupán egy barátságos mosolyt ejtek meg a fiú irányába, mintha az imént mi sem történt volna. Hagrid eközben elsiet mellettem, majd egyből szemügyre is veszi a delikvenst: - Fel kell mennünk a Gyengélkedőre - dörmögi mély hangján. - Ezt el kell látni. Miley, te velünk jössz - teszi még hozzá, én pedig a szemeimet forgatva sóhajtok fel csupán. Most komolyan egy orrvérzés miatt leszek elővéve?
Abba nem is igazán gondolok bele, hogy esetleg Frida még nem látja a thesztrálokat. Bár ez inkább kellemes csalódás. Legalább neki nem kellett a saját szemeivel látnia valaki halálát, melynek emléke nálam még mindig él, mintha levakarhatatlan erővel kapaszkodna belém, hogy újra és újra ostorozzon a hibáimért. - Ugye?- utánzom le a szemforgatását, továbbra sem engedve a büszke megnyilvánulásomból. Nem fogok összegörnyedni és fülemet-farkamat behúzva meghunyászkodni felette. Én most képes vagyok nyíltan beszélni vele és ez egy lehetőség arra, hogy újra összekovácsoljuk a családunkat. Legalábbis most először végre... - Arra még várnod kell, amíg odaérünk.- lemondóan felsóhajtok, de azért valamelyest tisztelem, hogy valószínűleg neki idő kell felépítene a jótestvéri viszonyt. Nem mintha én annyira repesnék az örömtől, de kénytelen vagyok állni az ütéseket. Mindenekelőtt meglep, hogy megkínál az ostyából, de azért veszek kettőt magamhoz az útra. Biccentek neki egyet köszönömként, hisz' én magát a szót rühellem kimondani. - Szóval tudod...- esélyem sincs igazából ellenérvekkel előállni, mert tudom, hogy én vagyok a hibás. Most már tudom. Eddig két éven át azt a hitet dédelgettem, hogy talán csak baleset volt, de minden jel arra mutatott a végén, hogy én okoztam a nővérem halálát. Mielőtt még szóra bírhatnám magam, Frida ismét megszólal ezúttal felém szegezve a nyilvánvalót. Az ütő is megáll bennem egy pillanatra, ahogy a csokoládéba mártott parányokra rászorítok. Kezdenek olvadni a kezemben, vagy ez csupán a saját izzadtságom volna? Rájuk se merek pillantani, s bár közeledünk a tisztás felé, ahová eredetileg vinni akartam Fridát, az mégis túl távolinak tűnik. Mintha az idő belassította volna magát a szenvedésem és bűntudatom érdekében. Szemöldökeimet összeráncolva fordulok felé, s ezúttal eltökélt, mégis fájdalomtól keserű arccal nézek rá. - Jól van! Az én hibám volt! Két éven keresztül kellett abban a tudatban élnem, hogy megöltem a saját nővéremet és még csak be se mertem vallani a családomnak. Senkinek! Tudod te milyen nehéz ennek a terhét cipelni? Minden egyes nap látom azt a pillanatot magam előtt, holott az ég egy adta világon se hittem volna, hogy a nővérem meggyilkolása fogja felébreszteni a kisöccs énemet.- hangomat felemelem, de nem azért, hogy leordítsam őt, sokkal inkább azért, hogy végre kiszakadjon belőlem az, melyet már évek óta őriztem magamban. S most mennyivel könnyebben sikerül vennem a levegőt. Megszabadultam a tehertől, mely éveken át próbált maga alá temetni. - Sajnálom, Frida.- indulok is tovább, s csupán akkor torpanok meg ismét, amikor Frida maga felé fordít. Egész testemben remegek a dühtől, a fájdalomtól és a megkönnyebbüléstől. Megannyi érzelem zakatol most bennem, de ahogy Fridára pillantok, a megbánás tüze szalad át rajtam. - Nem tudom, Frida. Nem tudom mi lett volna a helyes döntés, de lásd, hogy hova jutottam. Ez nem az a vég, amit magamnak szántam volna. Ez nem az a befejezés, amit Ericának akartam. Akármennyire is gyűlöltelek titeket egész gyerekkoromban, mégis csak a nővéreim vagytok... Ha pedig valami komolyabb történt Ericával, akkor már nem mindegy? Csak legyek én a felelős és hagyjuk őt békében nyugodni ...
Nem voltam ott, amikor Erica meghalt, s senki mást sem láttam meghalni, így csak a gyász az enyém, de a thesztrálok ismerete nem. Hallottam már róluk, tudom, hogy miféle lények és azt is, hogy m a dolguk a fiákerekkel, de valahogy sosem hiányoltam, hogy lássam őket. Persze nem osztana vagy szorozna, ha így lenne, mert a halállal a magam módján én is jól megismerkedtem, de.. azt mondják nem szépek. Szóval kicsit se bánom, hogy csak könyv lapjairól tájékozódhatnék róluk, ha akarnék. - Hogy "hajlandó vagy"? - formázok idézőjelet ujjaimmal a levegőbe. - Micsoda szerencse, hogy ilyen hajlandósággal leereszkedsz hozzám. - forgatom meg a szemeimet, majd rádöbbenve, hogy a mondat első fele egész kedvesen hangzott tőle én meg itt genyóztam vele tulajdonképpen.. hát egy kicsit elszégyellem magam, s fújtatva legyintek. - Bocs, felejtsd el. Szóval mit szeretnél mutatni? - kérdezek inkább, s zsebre vágott kezekkel közelebb lépdelek, hogy ne méteres távból beszélgessünk már. Csatlakozom az öcsémhez a sétára, s bár nem értem, hogy mit akar mutatni és miért itt akarja rendezni a dolgokat, egyelőre nem kérdezek többet, nem sürgetem. Arra viszont, hogy "beszélnünk kell" felhangot üt meg a hangja kissé összébb szorul a gyomrom. Az ilyen kezdetű beszélgetések még sosem sültek el jól az életemben, így nem rajongok értük különösebben. Kiveszek zsebemből egy maradék, fél zacskó parányt, s idegességemben legszívesebben rögvest a számba tolnék egyet az édességből, de nem barlangban éltem, szóval van bennem tisztes udvariasság. Tehát először megkínálom Galent és csak azután veszek magamhoz egy falatot. Falatot, amit sikeresen félre is nyelek Ansgar nevének említésére. Könny szökik a szemembe a köhögéstől, de viszonylag hamar leszek úrrá a fuldokláson, így van szerencsém végig hallani az öcsém mondandójának minden szavát. - Miféle közös titkom lenne neked a haveroddal? Ott kezdődik, hogy nektek volt titkotok, amiről nem tőled, hanem tőle kellett tudomást szereznem. És ha arra gondolsz, hogy tudom-e, hogy pontosan hogy zuhant le Erica a szikláról, akkor a válaszom igen. Szavaim olyan hidegen törnek elő belőlem, hogy magam is meglepődöm rajtuk. Talán ösztönösen így próbálom távoltartani magam a fájdalomtól, s egyfajta fék is ez, hogy ne vágjam az öcsém képébe, hogy gyilkosnak tartom őt. - Komolyabb? Galen az ég szerelmére! Az nem elég komoly, hogy megölted őt egy hülye játék miatt? - szakad ki belőlem végül mégis a vád, s bár gyűlölöm, hogy előtte történik, de instant elsírom magam. Alsó ajkamba harapva próbálom visszafojtani a könnyeket, s közben a talajt bámulom. - Nem tudom.. talán.. de.. - szipogva torpanok meg, dacosan megtörlöm az arcomat és utána nyúlva megállítom Galent is, hogy nézzen rám. - Neked kellett volna elmondani! Vezekelned kellett volna azért, ami történt. A nővéred volt.. miért nem álltál elém?
Örömmel tölt el, hogy eljött, annak ellenére, hogy eléggé szűkszavúan közöltem vele a lényeget a levelemben. Sosem voltam igazán a szavak embere, főleg, ha az a kommunikációt illette a nővéreddel, akivel évek óta alig váltottál egy-két szót. Nem feltétlenül a thesztrál miatt hívtam ide, persze szívesebben rejteném a mondandómat egy másik téma mögé, viszont ez akkor se sikerülne, ha nagyon akarnám. Nem úgy tűnik, mintha Frida látná a lényt. Pech. De talán így a legjobb. Úgyis akad még egy másik lény megközelítése a tarsolyomban, melyre már régóta készültem. - Azért hívtalak, hogy rendezzük a dolgainkat. Bár közben hajlandó vagyok megmutatni neked valamit, ha megtaláljuk. - vonom meg vállamat, ám ábrázatom egész komoly, határozott vonásokat produkál. - De előtte beszélnem kell veled... - hagyom a hátam mögött a thesztrált, aki nem igazán szívleli azt, hogy csak úgy ellépek tőle. Biccentek egyet Fridának, hogy kövessen egy kisebb sétára a karámok körül és letérjünk az ösvényekről. Amit keresünk, az valószínűleg távolabb vetett fészket. Egyelőre figyelmen kívül hagyom a szavaiban csengő élt. - Beszéltél Ansgarral, igaz? Nehéz lenne tagadni, hiszen az arcotokra van írva. Azért elég bántó, hogy a legjobb haverom és a nővérem nem hajlandó megosztani velem a kis titkukat. Amúgy találkoztam Caevannel is. Jófej srácnak tűnik, de említett valami furcsa egybeesést is a nővérünk és az ő menyasszonya halálával kapcsolatban. Nem tudom mennyit mondott el neked, valószínűleg többet, mint nekem, de egy ideje már az jár a fejemben, amit mondott... Mi van... Mi van akkor, ha Ericával valami komolyabb történt egy balesetnél? - magyarázom a sétánk alatt, s bár nehezen jönnek a szavak, valahogy mégis sikerül némi értelmet összehoznom a mondandómmal.
Erőteljesen röhejes, hogy levélben és baglyokkal kommunikálunk egymással. Vagyis hát talán ezt erős túlzás kommunikációnak nevezni, hiszen csak a találka idejét és helyét küldte el, én meg a kezemben tartott pergamennek mondtam el a véleményemet az egész szituációról, de azért ez is több, mint az, amennyit eddig társalogtunk és érintkeztünk, pláne Erica halála óta. Nem tudom, hogy mit gondoljak. Se Galenről, se erről az egész találkozásról, se a legutóbbiról. Voltak pontok, amikor a helyzetet elemezve és végiggondolva elszégyelltem magam és egy pillanatra saját magamat láttam sÁrosnak az egész elcseszerintett tesvérkapcsolatunk miatt, de olyanok is akadtak, melyekben egyértelműen Galen volt a sáros, s nem én. Összességében össze vagyok zavarodva, de egy kis, eldugott részem kíváncsi is arra, hogy mivé fut ki ez az egész. Laza, évszakhoz illő ruházatban érkezem a megadott helyszínre. Sose volt baj a látásommal, már messzebbről kiszúrom Galent, de a furcsa mozdulatait nem tudom mire vélni. Én magam nem látom a thesztrálokat, hiszen bár elvesztettem a húgomat, de nem láttam meghalni, éppen ezért nem is feltételezem, hogy Galen egy ilyen lényt istápol épp. A cinikus kérdésére elhúzom a számat. Mellkasom előtt összekulcsolt kezekkel állok meg előtte, s megjegyzésének élességét egy az egyben leutánozom. - Ha akarod, akkor már el is mehetek. - forgatok szemet, de nem megyek sehová. Inkább kérdőn pillantok rá, s hogyha nem lenne elég sürgető - és kíváncsi, bár ezt igyekszem rejteni - a testtartásom, akkor szavakkal is megtoldom azt. - Itt vagyok, szóval akár hozzá is kezdhetünk. Mi az, amit szerettél volna mutatni nekem?
A napokban küldtem is baglyot nővéremnek, miszerint a következő találkánk helye legyen itt. Igaz, kissé megkéstem vele, mivel a nyaram nagy része az akadémiával telt el, ám most végre több időt tudok szentelni a nővéremre... Nem mintha akkora szívfájdalom lenne, hogy nem beszélünk, viszont tudom, hogy valami nincs rendben velünk és még mindig nem derítettem ki mennyit tud Erica haláláról. Ezért vagyok most itt. Hogy megismerjem a nővéremet és ki tudjam belőle szedni azt, amit tud. Nem rettegek, az erős túlzás lenne, inkább aggódok, hogy miként fog végződni a mostani találkozás. Annyi minden jár a fejemben, mi van, ha nem tudok tisztán gondolkozni és én szólom el magamat a végére? Kusza gondolataimba merülve pillantok fel a fölém magasodó thesztrálra, aki üres, kísérteties szemeivel néz le rám. Egy kősziklán ülök, nem túl messze a karámoktól és épphogy takarásban vagyunk a fák törzseitől és a körénk gyűlő ködtől. Fogalmam sincs miért kezdtem el kötődni ehhez az állathoz az iskola befejeztével, ám úgy látszik ő sem felejtett el engem. Lágy félmosoly jelenik meg arcomon, ahogy élénk, barátságos szemekkel fürkészem a varázslényt. Kezemet az orrához emelem, hogy óvatosan végigsimíthassak a bőrén. Mindeközben ő fejét tenyerembe nyomja és ott tartja megadva nekünk a mi privát pillanatunkat. Egész nyugodt a légkör körülöttünk, s egy pillanatra le is hunyom szememet. Megbízok benne annyira, hogy tudjam nem kell állandóan rajta tartanom a szemem, másrészt próbálnék valami magyarázatot keresni a köztünk lévő kötelékre. Halk motoszkálás ránt ki minket a zónánkból, melyre először a thesztrál lesz figyelmes. Hátrébb hőköl a számára ismeretlen érkezésekor és csak meredten figyeli minden lépését. - Frida? - fordulok abba az irányba, melyre az állat mozdutlanul mered tovább. - Meglep, hogy hajlandó voltál eljönni. - üdvözlöm őt a már megszokott cinizmussal. Valamelyest azért nyugtató, hogy eljött és ad egy újabb esélyt a testvéri kapcsolatunknak... Már ha egyáltalán módomban áll azon változtatni.
Mindenkinek megvan a maga útja. Ez jó-e vagy sem, az más kérés. Nekem nem tisztem eldönteni, hogy mi helyes, és mi helytelen ebben az amúgy is mocskos, és korrupt világban. Nem én vagyok az irányjelző szentjánosbogár sem az éjszakában. S bár most úgy látom, és érzem, hogy az én utam egy véres bosszúig visz majd, korántsem jelenti azt, hogy Arthurnak is ezt az utat kéne követni. Igazából fogalmam sincs a valódi nyomoráról, csak azt tudom, hogy éppoly sérült lélek, mint én magam is. Ez viszont tisztán látszik rajta. Amikor elérek a tényleges válaszig, akkor észreveszem, hogy lemerevedik. Talán túl sokat kérek egy túl ártalmatlan lélektől? De hisz az ő érdeke. Az ő életben maradása a tét. Ellenben jól ismerem a félelem bénító érzetét. - Ne ijedj meg ennyire. Az első alkalom mindig a legnehezebb. De menni fog. Csak gondoskodj róla előre, hogy ne érhessen meglepetés. - mondom kissé elgondolkodott arccal. Nem leplezi túl jól az érzéseit. Ez nem jó. Mármint neki. A fenébe is. Ha elbénázza és lebukik? Nincs szükségem még egy ellenségre. Sorban állás van plusz egy fő nélkül is. - De akár segíthetek is ellopni. Persze így az ár is emelkedik. A lényeg, hogy végig maradj higgadt, és senki se lássa meg a valódi szándékaid. - adok még egy jó tanácsot neki. - Gondold át, és értesíts. Nekem viszont most mennem kell. Jó éjszakázást! - villantok egy mosolyt rá, és felkelek a helyemről. Aztán egyszerűen az állataimmal együtt elindulok vissza a karámok irányába. Ki tudja mi dolgom még az éjjel arra.
"Nem akarom feledni a fájdalmat. Az tesz azzá, aki vagyok."
Arthur West
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Karámok 2020-11-27, 23:04
To: Gina
Fogalmam sincs jó e az, amit tenni akarok, vagy egy olyan útra tévedek, ahova nem akartam kerülni. Végül is csak szembe akarok szállni apámmal, akinek nem telne sokba, hogy eltörje a nyakamat aztán drágalátos igazgatónk kijelenti, hogy eltűntem és, ha esetleg gondol rám akkor csak a velem szemben álló lány tudná, hogy apám volt olyan nagy lelkű és véget vetett a szenvedéseimnek. Egyáltalán feltűnne valakinek, hogy eltűntem? A tanárok egy része mondhatni kedvel, de amennyi diák van itt szerintem nem tűnne fel senkinek eggyel kevesebb. Bárhogy is, megakarom próbálni. Legalább egy kérdéssel kevesebb legyen a fejemben, mert már nem bírom. A folytonos értetlenkedés, mintha már lassan megőrülnék annyira elegem van mindenből. Még, ha nem is tudhatom meg ki volt az anyám legalább azt had tudjam, mivel mérgez az apám. A lány szavaira felnézek és csendben végig hallgatom mondandóját. Noha kissé messziről kezd el választ adni, türelmes maradok. Ki tudja talán többet is megtudhatok, mint a választ a kérdésemre. Amikor elérünk a tényleges válaszhoz lefagyok. Én? Menjek be az apám laborjába, ahol éjszakáról éjszakára kínozni szokott? Én...Nem tudom képes lennék e erre. Az a hely...számomra az a Pokol. Egy olyan hely, amit szívesen agyonöntenék benzinnel és mosolyogva gyújtanám fel az egészet. Én...oda...lemenni? Mintha azt kérné tőlem, hogy fojtsak vízbe egy macskát. Én...erre képtelen vagyok. Ahogy az emlékek megjelennek szemeim előtt testem remegni kezd és pár pillanatig levegőt sem kapok. Próbálom leplezni a dolgot és összeszedni magamat, ami beletelik egy kis időbe. Mélyeket lélegezve ismét a lányra pillantok és elgondolkodom. Csak akkor lép érvénybe az alku, ha elhozom neki a mintát, nem? Tehát, ha meggondolom magam akkor egyszerűen csak nem találkozunk többet. Fer ajánlat. Remélem ténylegesen eredménnyel fog szolgálni nekem és nem fogom feleslegesen válságra vinni a bőröm. - Legyen. - egyezem bele a feltételbe. Az üzlet ilyen. Mindenki a hasznot keresi. Talán csak felfog bukkanni évekkel később nálam valamiért. Pénz, információ, alapanyagok. Ha valóban hasznomra válik az üzlet akkor még örömmel is fogok neki segíteni. Még, ha a kifejezés ezek után sem lép érvénybe, mégis szeretném őt barátnak tekinteni. Úgy könnyebb lesz elviselni mindent. Habár...fogalmam sincs, mi is az a barátság.
Mindenkinek vannak kérdései. Ez normális dolog, azt hiszem. Legfeljebb egyeseket súlyosabb kérdések nyomasztanak, mint másokat. Engem például, hogy ki és mért ölte meg az apámat? Miért feccölt annyi enerigát az eltüntetésembe? Mért nem öltek meg egyszerűen, amikor még kisgyermek voltam, és könnyű célpont? Most már aligha adok erre lehetőséget. Van egy kis baj az olyanokkal, mint én. Nem maradunk védtelen kisgyerekek. Felnövünk, és nem felejtünk. A testemen lévő számalan heg emlékeztet. Kínáncsian pillantok hát a fiú felé. Vajon az ő súlyos kérdései mik lehetnek? Mennyire lehetnek nyomasztóak, ha csak itt talál, és így egy pár percnyi nyugalmat? A szavat követően pár percre hallgatásba burkólozom. Talán azt hiszi, nem is fogok válaszolni neki. Pedig pusztán csak át kell gondolnom a szavait. - Az apám, mielőtt megölték természettudós volt. Azt nem tudta ugyan, hogy mit kezdjen egy újszülött kislánnyal, de azt igen, hogyan tanítson egy termászettudóst. - talán kissé messzíről kezdem a válaszadást. Talán kissé keserűbb hangvételben is a kelleténél, de ez olyasmi, ami az én elevenembe is belevág. Éppen ezért elég ritkán beszélek ilyesmiről. Nem mondom, hogy nem akad rá példa. Néha egyesek képesek rá, hogy kihúzzanak belőllem ezt-azt. Végül megfontoltan folytatom. - Ha szerzel abból a színes löttyből mintát, akkor talán elemezhetem. Talán meg tudom majd mondani, hogy milyen összetevői vannak, és mire kellene hogy jó legyen. Mint mondtam, az apám tudósnak, és elemzőnek nevelt, amíg életben volt. - persze akkoriban más életet éltünk. Ha az apám még élne, akkor talán én már sakk világbajnok lennék, két egyetemi diplomával. Akkor talán már híres professzor lennék, és törvénytisztelő állampolgár, szilárd gerinccel. Ahogy és amilyennek az apám szánt. Ám, ha az ő erkölcsösségét követem, akkor mára aligha lennék életben. Talán pont a túlzott etikai tartása, és elvei miatt ölték meg. Ugyanakkor sosem felejtem el, hogy azt is mondta, hogy mennyire etikátlanok az emberkísérletek. Legalábbis ezek az illegális fajták, amik öncélú haszonszerzésre irányulnak, nem pedig a társadalom megsegítésére. Talán ezért is ilyen könnyű választás, hogy szolgálataimmal a fiú rendelkezésére álljak. - Persze mindezt nem ingyen. Lehet egyszer megkereslek egy szívességért, a szívességért cserébe. - fűzöm hozzá még az alkú második felét. Nem tudom ugyan, hogy ebből nekem még mi hasznom lehet. De egyszer talán majd úgy is kiderül, nemde? De ahhoz azért nem árt, ha életben tartom az ügyfelem.
"Nem akarom feledni a fájdalmat. Az tesz azzá, aki vagyok."
Arthur West
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Karámok 2020-11-14, 17:37
To: Gina
Kérdések keringenek fejemben. Ugyan azok a kérdések, melyek már évek óta taszigálnak az őrület legmélyebb pontjaiba. Néha megkérdezem: Érdemes e tudni az igazságot? Nem lenne egyszerűbb egy kellemes hazugságban élni, elviselhetőbbé tenni a semmit sem érő életem maradék idejét? Nem. A hazugság épp oly mérgező, mint a tudatlanság. Elegem van a mérgekből. Kiakarom tisztítani sebeimet, fellélegezni és új életet kezdeni. Ehhez az első lépést meg kell tennem. De...hogyan tegyem meg? Tudom, mit kéne tennem, de bizonytalan vagyok. Mi van, ha ezzel csak jobban ártok magamnak? És, ha nem találok semmit, mert egyedül képtelen vagyok bármire is jutni? Gondolataim akkor sem nyugszanak le, mikor megkapom a lány válaszát. Mikor számat nyitottam, hogy kérdésem feltegyem az jutott eszembe, talán ő segíthet. De bízhatok benne? Nem fog visszaélni az információkkal melyeket kikotyogok neki? Végül egy mély levegőt veszek és kockáztatók. Elvégre meggyógyított. Olyan rossz ember nem lehet. - Mint már mondtam...az apám kísérleti nyúlnak használ. Rendszeres, hogy színes folyadékot juttat a szervezetembe. Ha mázlim van nem történik semmi. De, ha nem...elkezdek égni belülről és az a kis idő is egy örökkévalóságnak tűnik. Őszintén, fogalmam sincs milyen kísérleteket végez rajtam, időnként olyan randomnak, össze nem függőnek tűnik. De kisebb részlet megmaradt. Én...szeretném tudni mégis mit tesz az apám. De fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá, merre menjek. - szerintem már egyértelmű számára is mit akarok. Még, ha nem is tud úgy segíteni, hogy mellettem van és információkat gyűjtünk, legalább tanácsot adhat. Ha valóban olyan, amilyennek látom akkor egy kis lökést tud adni. De, ha teljesen zsákutca ez az egész és máshoz kell fordulnom akkor kihez? Kit tudnék a problémáimmal zargatni anélkül, hogy vagy az iskola, vagy a hatóság fülébe ne jutna a dolog? Kész vagyok megszegni a szabályokat a jobb érdekében. De egyenlőre, a hatóság tabu. Nem fogok elmenni hozzájuk, sem a tanárokhoz. Még nem.
Vannak dolgok amiket magunkban tartunk. Belül hordozzuk. Vannak dolgok, melyekről nem szívesen beszélünk. Gyengének és tehetetlennek érezzük magunkat tőle. Vannak sebhegek is, amiket nem a bőrünkön, hanem a lelkünkben hordunk. Sőt vannak nem gyógyuló sebek is, melyeket dédelgetve rejtegetünk a külvilág elől. Ilyen ez. Amikor testileg, és lelkileg is igyekeznek megnyomorítani. Te nem akarod, hogy bárki lássa. Tudják, hogy nem vagy ép. De olyasvalaki elől mégsem tudod elrejteni, akinek minden napja ugyanilyen pokolban telt éveken át. Csak tűrsz. Elviseled a veréseket, az alaptalanul szidalmazó, és káros csöpögő méreggel teli szavakat. Arra vársz, hogy jobb lesz. De nem lesz jobb. Addig nem, amíg te magad nem változol meg, és lépsz ki ebből. Tudom, hiszen benne éltem. Kevesen tudnak többet nálam a fájdalomról, és szenvedésről. Így átlátni sem olyan nehéz a fiún. Ő is szenved. Ehhez nem kell jósgömb. Csak hogy önmagad lásd meg a szemében. A saját fájdalmaid. Talán ezért is nem hagyom itt. Inkább hosszasan nézem. Fürkészően. Nekem beszélhet. Elmondhatja. Én meghallgatom. A titka pedig titok marad. Magammal viszem a sírba is. A kérdésére érdeklődve pillantok rá. - Attól függ. Én csak a saját szabályaimat tartom be. A saját törvényeim szerint élek. A világ vagy a társadalom elvárásai régen nem érdekelnek már. - tudom hogy a kérdése összetettebb a látszatnál. Ahogy a válaszom is. Megszegek iskolai szabályokat, vagy akár társadalmi törvényeket is. De vannak határok, amiket nem lépek át. Nem taposok el gyengébbeket, fegyverteleneket. Ártatlanokat. A magam uraként élek. Egyesek szabadságnak mondanák. Én viszont sokszor pont ettől a fajta szabadságtól szenvedek. Mert nincs igazán szabadon választott utam. Azt teszem, amit tennem kell, és nem azt amit szeretnék. Furcsa ellentmondásnak hat, nem igaz? Hát ez a nyomor paradoxona. A 22-es csapdája ha tetszik. Amiben én is élek. - Mire van szükséged? - teszem még fel a kérdést. Mert valami nyomasztja. Valamit tudni akar. Valamire szüksége van a tovább lépéshez. Ahogy nekem is. Ebben sincs semmi meglepő.
"Nem akarom feledni a fájdalmat. Az tesz azzá, aki vagyok."
Arthur West
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Karámok 2020-11-09, 21:44
To: Gina
Sose hittem volna, hogy képes leszek erről valakinek beszélni. Az egyetlen személy, aki tudott a titkomról az Aiden volt, senki más. Ő mégis rátudott venne arra, hogy kinyissam a szám és elmondjam gondjaim vannak otthon. Ezt egy tanár előtt nem mertem volna megtenni. Sőt, eddig úgy gondoltam sosem fogok róla beszélni és lassan felemészt ez a titok. De legbelül érzem, hogy az eddig fojtogató nyomás csökkent és már könnyebben tudok lélegezni. Bárcsak eltűnne ez a teher. Újra egyenesen akarok állni, lélegezni, boldog lenni. Ezekben az időkben csak akkor kicsit boldog lenni, mikor ő tart a karjaiban. Melegség árasztja el a szívemet és el nem akarom ereszteni. De túl makacs és büszke vagyok, hogy kimutassam az érzéseimet neki. Pedig mi mindent köszönhetek neki. A lány szavaira csak hallgatok. Nem tudom, mit mondhatnék. Úgy érzem fölösleges tovább firtatnunk ezt. Jelenleg még nem állok készen arra, hogy kiálljak magamért. Most még nem. Talán egyszer. Van még egy kis idő a suliból, addig felkészülök, hogy találkozom apámmal. Néha elgondolkodom...Apám akkor is gyűlölt e volna, ha anyám életben marad? Egyáltalán, ő milyen volt? Aiden némileg ismerte, de ő nem akar róla mesélni nekem. Egy darab kép sincs róla a házban és ez aggaszt. Mintha anyám puszta létezését is eltörölték volna és megakarnak róla feledkezni. De, amikor apám részeg akkor meg folyton őt emlegeti, hogy ha erősködött volna akkor még mindig élne és én nem. Pedig én nem kértem, hogy élhessek. De akkor meg, miért? Miért szült meg mégis? Még azt sem tudom járt e a Roxfort-ba, ha igen a tanároktól tudnék kérdezősködni, de így... Szinte zsákutca az egész. - Mond...te mennyire tartod be a szabályokat? - szólalok meg végül. Persze kérdésem kissé összetettebb, de ha a megfelelő választ adja akkor talán megnyílok előtte. Van valami, aminek viszont utána akarok járni és talán egy külsős segítsége is jól jöhet. Ha mást nem tanácsokkal. De, ha játssza a jó kislányt akkor békén hagyom. Nem akarok önző lenni és belerángatni a dolgaimba. Így is sokat tud.
)
//
