Noriko & Clyde

klubhelyiségben ülök egy fotelban, és épp tanulni próbálok, mikor valakit feltesz valami swing albumot a gramofonra, és elég hangosan kezdi hallgatni. Nem a hangerővel van bajom, hanem azzal, hogy a számról nem más ugrik be, mint az unokatestvérem, Ayako. Tuti nem lehet véletlen, pedig nem hiszek a sorsban meg az egyéb ilyen misztikus dolgokban, de akkor sem értem, miért pont ilyenkor kell rá emlékeztetni. Gondolatban újra lepörgetem magam előtt a levelet, amit küldött, és amiben dicsekszik, hogy milyen menő modell lett, mert lefényképezték Harajukuban, és bekerült egy magazinba, ahol mindenki őt csodálja… Áh, persze nem is ő lenne, mert amúgy csak akkor ír, ha magát akarja fényezni, és persze megjegyzéseket tenni arra, hogy én is bekerülhetnék abba az újságba, ha nem ebben az iskolában tengődnék, meg otthon is nem az unalmas Kyotót járnám egész nap. Első dolgom volt a sarokba hajítani összegyűrt állapotban, még válaszolni se volt kedvem. Nem tudom, honnan veszi, hogy őt irigyli az egész világ. Engem inkább csak bosszant, hogy ilyen rokonnal áldott meg a sors, na, nem mintha a másik unokatestvérem jobb lenne. Úgyhogy pont jókor hallgat valaki olyan számokat, amiket Ayako, el is megy az életkedvem, úgyhogy otthagyom a könyvet a fotelban, és elhagyom a klubhelyiséget. A konyha felé veszem az irányt, mert ennem is kéne valamit – hajlamos vagyok elfeledkezni tanulás közben ilyen alapszükségeltekről. Kivételesen normálisan vagyok öltözve, mármint ami az itteni értékrend szerint normális, mert amúgy szerintem nagyon ciki, úgyhogy remélem, nem is lát meg senki a bandából, mert eléggé elcsodálkoznának, vagy meg se ismernének. A hajam egy része simán össze van kötve, de hogy ne legyen annyira egyszerű, tettem bele egy kicsi kockás masnit, de amúgy inget viselek, fölötte egy mellényt és nyakkendőt. Ez utóbbinak az az érdekessége, hogy vörös, és nem kék, pedig hollóhátas vagyok, de úgy gondolom, hogy olyan színű nyakkendőt veszek fel, amilyet akarok, csak a kitűzőnek kell a házunk színével megegyeznie, úgyhogy ezen nem sokat problémáztam. Ha szólnának érte, szívesen idézem bármikor a házirendet, de eddig még nem volt rá szükség egyszer sem. Megérkezek a konyhába, és rögtön levágom magam az asztalhoz. Amíg az egyik odasiető manó kérdésére válaszolva avokádós-lazacos szusit kérek, a zsebemből kieső papírért hajolok. Megdöbbenve látom, hogy az egyik dalszövegkezdeményem van rajta. Már el is felejtettem, hogy belekezdtem egyáltalán, de most így elolvasva elég borzasztónak tűnik, úgyhogy gyorsan összehajtogatom, és visszateszem a helyére. Majd fent vagy átírom, vagy kidobom, de nem itt, nehogy valaki megtalálja.