2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kijelentésére forgatni kezdtem a szemeimet, de nem fűzök hozzá semmilyen megjegyzést. Bár erősnek érzem azt a tizenkilenc évet, nem hiszem, hogy születése óta ilyen, mert akkor még azt sem tudta, hogy ez mit jelent. - Bocs, hogy elmondtam. Majd máskor nem teszem a cuki pofidat látva. – Na most akkor örül, hogy elmondtam, vagy kritizál? Döntse el, mert ha az utóbbi, akkor inkább némító bűbájt szórok magamra, mintsem beszélgessünk, és akkor biztos nem csúszik ki semmi a számon. Most meg majd aggódhatok Aaron miatt. Gratula Silent, te vagy az év legszerencsétlenebb diákja, ezért díjat kell kapnod. - Egy szóval sem mondtam. Azt hittem normális a tag, de most már tudom, hogy nem. – Az, hogy milyen embereket ismerek, nem jelenti azt, hogy kedvelem is őket, vagy jóba vagyok velük. Egyszerűen tudom a nevüket és láttam már őket, esetleg beszéltünk is, de hogy odalennék értük túlzás. - Tán tudod, hogy kiről van szó? – kérdezek vissza, miközben a könyvemben lapozok. Ha ismeri, akkor fuccsba ment a tervem, miszerint sose jönnek rá egymás létezésére sem. Bár, évfolyamtársak, így valószínű, hogy tudják ki a másik, csak nem beszélnek. Akkor lennék igazán megijedve, ha mégiscsak ismernék egymást és még jóba is lennének. Akkor aztán retteghetek Aarontól, feltéve, ha Julian nem állja a szavát és mindent kikotyog neki rólam, amit nem kéne. - Hogy én? Járni? Vele? Ne légy nevetséges. Születésem óta ismer, ha jártunk volna, akkor már nem is lennénk barátok. – Illetve de, de azok vagyunk. És imádjuk a másikat. Mi tipikusan az elválaszthatatlan kategória vagyunk, akármi történjen. Még a randizás sem volt gond. Bár egy olyan srácnál, mint nála valami lehet akkora gond, hogy utána soha többé ne beszéljünk? Úgyis mindig olyan vidám. - Ez attól függ, hogy kinek mi az, ami nem unalmas? Lehet, hogy neked az, mikor iszogatsz a barátaiddal, nekem viszont az, mikor a Tiltott rengetegbe megyek. És igen, jártam már ott. – Adrenalin függő vagyok, igazán nem tehetek róla, hogy baromira unalmas minden, ami átlagos. Persze, én is szeretek a barátaimmal együtt lenni, de ha tényleg meghalok annyira nincs semmi bulis dolog az életemben, akkor valami veszélyesebbel feldobnom. És választhattam a Mardekár szívatása, meg a Tiltott rengeteg között. - Egyéb nevetséges és alaptalan megjegyzés? Tudod Julian, más az, amit látsz és hallasz, mint a valóság. – mondom még relatíve nyugodtan. - De ha Ebonyt bántod akárcsak szavakkal, akkor le találom szedni a csinos kis fejedet a helyéről és rárakom egy mókus testére. – Nincs semmi alapja annak, hogy ilyeneket mond róla. Lehet, hogy engem butának tart, tegye csak, nem érdekel, de úgysem ismer minket. - Hallottál már olyanról, hogy pálcajavítás? – vágok vissza. Hagyjon már békén, akár tényleg el is törhetett volna, de meg tudják javítani. Az már más kérdés, hogy egyébként kutya baja. Meg Szélvész is rendben van, csak megfázott szegénykém. Hihetetlen egy madár. Hogy képes nyáron lebetegedni? - Ha ezután akarsz mondani valamit, akkor nem. – Nehéz lenne egyszer elfogadni a tényeket és nem kommentálni? Nem azt mondom, hogy adjon igazat, csak ne fűzzön hozzá semmit. Az nekem épp elég. - Arra még nem gondoltál, hogy kedvellek, mint egy jó ismerőst? Akivel szeretek vitatkozni, mert jókat lehet. – teszem hozzá. Tényleg vicces néha mikor veszekszünk, csak egy idő után már túlzás lesz belőle. De már rájöttem, hogy olyankor ott kell hagyni, aztán majd lenyugszik ő is meg én is. Azt hiszem, lassan ideje is lenne távoznom. - Akkor is ez az állat marad. – Nekem tetszik. Már úgy hozzám nőtt és elfogadtam. Kérdésére felvontam a szemöldököm. - Miért érdekel? – Egyébként nem tudom biztosra. Előbb át kéne ezt gondolnom. Apámnak, ha jól tudom, akkor hiéna. A dédnagymamámnak meg azt hiszem prérifarkas. - Róka azt hiszem. – És ez most egy jó nagy tipp. Mindig a rókák után érdeklődött, talán a miatt, mert régebben ez volt a patrónusa. De hogy most pontosan mi volt, azt nem tudom. - Akkor hivatalosan is megállapíthatjuk, hogy unalmas vagy. – mondom vigyorogva. A normális, unalmas ezt már vagy ötvenszer elmondtam. Jobb szeretem az átlagtól eltérőket, bennük van valami extra. Meg velük jobban ki tudok jönni, mint azokkal, akik tömegemberek. Szerintem jobb kiválni onnét, mint bennmaradni, mert akkor egysíkú leszel. A megjegyzésére halványan elmosolyodom. - Csak jussanak eszedbe akkor is ezek a szavak, mikor azt mondom majd: Én megmondtam. – És az lesz életem legjobb napja! Na jó nem, életem legboldogabb napja az lesz, mikor férjhez megyek. Apáméknak is biztos az lesz, mert az azt jelenti, hogy végre elmegyek otthonról, aminek én is örülök. Kíváncsi vagyok, mit szólna, ma a nagynéném megint elvállalna nyárra. Mondjuk muszáj lesz neki, mert nem maradok otthon és Jean túl közel lakik hozzánk ahhoz, hogy nála legyek. Ebony meg az öccsét tartja majd el. - Pont úgy és kész. – Naiv lennék, mert hiszem, hogy lehet köztünk barátság? Igen ez igaz, de csak ez az egy dolog van, amiben még hiszek. Buta lennék, mert szeretek szórakozni vele, és mert néha van egy-két rossz megszólalásom? Nézze meg a jegyeimet és látni fogja, hogy elég okos vagyok, vagy kérdezze ki a tanáraim véleményét. Még a szüleim is intelligensnek tartanak. És gyenge, mert cukinak tartom a boci szemet? Akkor nem fogom. Ilyen egyszerű. - Kösz a bizalmat. De sajnos már döntöttem. – kezdem el csóválni a fejemet. Akkor is auror leszek. Hiszem, hogy képes vagyok rá. Gondolhattam volna rá, hogy nem az otthonomat fogja választani, de ez van, én elboldogulok Londonban is. Jean meg úgyis jön, mert én hívtam és nem fogja érdekelni, hogy egyébként rémes a kiejtése. Kérdésére azonban megsértődtem. - Még szép, hogy nem az! Már a feltételezés is sértő. – mondom durcásan. Mi az, hogy… hogy gondolta egyáltalán ezt? Csak azért, mert francia fiú, még nem jelenti azt, hogy ő olyan lenne. - De egy ember szereti az édességet! – Legalábbis minden normális ember szereti. Várjunk csak… Hirtelen abbahagytam a nyafizást elmosolyodtam. - Te sem vagy normális Julian. Akkor mégsem vagy olyan uncsi, mint mondtam. – kezdek el nevetni. Nem szereti az édességet, akkor máris kilépett a sorból. Megnyugodtam, hogy még sincs egy átlagos ismerősöm sem. - Apu is francia, csak vannak angol felmenői. Így vér szerint, nem vagyok tiszta francia, csak szeretem magam annak tartani. Az angolság nekem nem vonzó. – A francia sokkal jobb. Imádom a nyelvet, az ételeket, az országot, Párizst… mindent. Anglia ilyen szempontból nem szimpatikus a nyelv pedig bonyolult nekem. - Hát jó, nekem mindegy igazából. – mondom vállat vonva. Pár percig, még ücsörögtem mellette, majd felálltam. Azt hiszem most értünk el oda, hogy azt mondjam elég volt. - Azt hiszem nekem mára ennyi elég volt a csodás társaságodból. – mondom mosolyogva. - Sok sikert a vizsgához, remélem, átmész anélkül, hogy összeesnél a fáradtságtól. Szia! – köszönök el tőle, majd megindulok a kastély felé. Keresek magamnak egy csendes kis zugot valahol a klubhelyiségben. Vagy valahol a birtokon. Vagy ugye nem tanulom meg ma, ami egy kis változtatást igényel a terveimben, de ki tudom küszöbölni. Maximum egy nap kevesebb szabadidőm lesz.
♥ Zene ♥ ♥ Aktuális viselet ♥ ♥ That’s weird. Maybe you should stop being so evil to me. ♥
Halkan felnevetek megjegyzése hallatán. – Ezzel elkéstél tizenkilenc évet – vigyorodtam el a saját fontosságom teljes tudatában. – A másik dolog, meg, ha senkinek nem tudsz ellen állni, az csak azt bizonyítja, hogy gyenge vagy. És ez nem egy szerencsés tulajdonság – vonom meg a vállam, hisz őt ismerve, szarik a véleményemre, főleg azokra, amiket építő jelleggel mondok neki. – És te jól érzed magad velük? – kérdezem a lánytól. Ha nekem lennének ilyen ismerőseim, barátaim, akkor… nem várjunk. Még a feltételezés is hülyeség, mert én soha nem állnék össze ilyenekkel. Silenttel is van valami baj ott belül, ha ilyen emberek társaságára vágyik. – Ilyet senki nem tanácsolna, még ő se – jegyzem meg egykedvűen. Egyre feljebb szalad a szemöldököm, hogy egyre nagyobb beleéléssel mondja az egyre nagyobb hülyeségét. Nem viszonozom a mosolyát, helyette unottan pillantok rá, jelezve, kezdem nagyon unni az idiótaságait. – Tisztában vagyok vele. A múltkor ezt tökéletesen bemutattad nekem. De már jártál vele nem? Vagy mindenkit összeszedsz akit Jean-nak hívna? – kérdezem, és a mondandóm végén gúnyos mosolyba húzódik a szám. – Az én életem se unalmas, nekem mégis normális barátaim vannak – vonom meg a vállam. Ki a francnak kellenek ilyen barátok? Én csak felidegesíteném magam rajtuk, de ha Silent így érzi jól magát, csak barátkozzon minden retarddal, nekem aztán olyan mindegy. Csak akkor ezek után már nem lepődök meg, hogy a lány miért ilyen buta. – Ó hallottam már róla, egyet, s mást, szóval, ha nem is idióta, de mindenképp buta. Mint, te. Értem már, hogy találtatok így egymásra. – Lehet ez most gonosz volt, de igaz. – Nincs mit, de hadd kérdezzek valamit. Melyik pálcádat törte el, mert ez itt, tökéletesen működik – jegyzem meg gúnyosan. Azt hitte elkerülheti a figyelmemet egy ilyen? Aurornak tanulok, nem kellene alábecsülnie. Unottan hallgattam végig a hisztijét. – Befejezted? – kérdeztem, mikor végre elhallgatott. – Gondolj, amit akarsz, én is ezt teszem. Akár mennyire is tagadod, érzel irántam valamit, mert ha nem így lenne, akkor minek jössz egyfolytában a közelembe? Főleg a múltkori után. – Azért ne nézzen már hülyének. Rengeteg barátnőm volt, azt hiszi, nem ismerem fel, ha egy lány belém esik? Meg amúgy is tudok róla egy-két dolgot, aminek nem örülne, ha kiderülne, hogy én is tudom. – Hadd áruljak el valamit. Csak részben tudod irányítani a patrónusod változását. Előbb utóbb meg fog változni – vonom meg a vállam, majd hirtelen eszembe jut valami. – A nagyapádnak mi volt a patrónusa? – – Oké, ez megnyugtató. Mert akkor hivatalosan is megállapítom, hogy teljesen normális vagyok – mosolyodtam el én is, csak én kissé gúnyosan. Ezzel is csak az derült ki, hogy az ismerősei nem csak idióták, de még az értelmi szintjük is alulról súrolja a nullát. – Nem vagyok a legjobb barátod, se a pasid, az apád meg főleg nem. Nem is akarnám megmondani, hogy mit csinálj. Úgy hogyan kárörvendhetnék a bukásodon? – kérdezem vidáman. – Ez mind szép és jó, de hogy akarod mind ezt elérni, ha naiv, buta és gyenge vagy? – Ő baja, ha nem hallgat rám, mikor azt mondom, hogy nem neki való. Jövőre kezdem a kilencedik évemet, pontosan tudom, hogy miről beszélek. Ha továbbra is ezt a szakot akarja választani, örülhet, ha majd egyáltalán felveszik. – Őszintén? Egyik se. Mindegyik szakhoz kellene olyan tudás, amivel te sajnos nem rendelkezel. Talán a tanári szak jöhetne szóba, azzal okoznád a legkevesebb bajt – vonom meg a vállam. Gondolom, nem ilyen válaszra számít, de ez van. A nagy örömködésén unottan forgatom meg a szemem. – Nyilván Anglia. – Persze, valószínű, hogy Franciaországba fogok menni csak azért, hogy megismerjem a francia fiúkáját. – Egy kérdés. Ugye nem b*zi? – Bőven elég elviselnem azt az idióta tanárt, aki azt a lehetetlen nevű tárgyat tanítja nekünk. Nem óhajtok még egy buzeránst megismerni. – Igen ettem, és semmi különös. Édességet is csak ritkán eszek, akkor, ha nagyon muszáj. És akár hiszed, akár nem, ennek ellenére ember vagyok – válaszoltam unottan. Annyian feltették már ezeket a kérdéseket, nem csoda, ha a századik után már kezd elegem lenni. – Nem lehetsz kilencven százalékban francia. Ha az egyik szülőd francia, a másik meg brit, akkor csak ötven százalékban vagy francia, és ebből következik, hogy ötven százalékban brit is – jegyeztem meg. Nem élvezem, hogy állandóan kioktatom, mert ennek épp fordítva kellene történnie, hisz elvileg ő a hollóhátas. És a hangsúly az elvileg-en van. – Mondom, ez nem rajtam múlik. Meg igazán nem is rajtad, ő dönti el, hogy kedvel-e vagy sem. De ha netán nem lennél szimpatikus neki, akkor sem kell tartanod tőle. Nem fog cseszekedni veled. Lehet, többet nem is találkoztok. – vontam meg a vállam. Adrian nem viselkedik gyerekesen ellentétben egyesekkel, így igazából nincs mitől tartania a lánynak. Ha utálná is Adrian, akkor se tudná meg Silent.
mai viselet ◊ zene ◊ I'm getting tired of you being so silly[You must be registered and logged in to see this link.]
- Na csak ne szállj el magadtól. Senkinél se tudok ellenállni ezeknek a szemeknek. – Egyszerűen olyan cukik lesznek az emberek tőle, hogy nem bírok nemet mondani, ha valamire megkérnek. A kisgyerekek pedig valami extra profin csinálják, szóval náluk még jobban elolvadok. Alig várom, hogy hazamenjek, és újra lássam azokat a csöppségeket, akik az utcánkba laknak. Hát ők valami eszméletlenül arik. Kérdésére megvonom a vállamat. - Furák? Betegek? De biztosan nem átlagosak. – Aaront nem nevezném az ismerősömnek. Csak egy háztársam, semmi több. Meg egy nem kedvelt személy az életemben. - Úgy érted azokat, miszerint öljek meg mindenkit, aki idegesít? – Bár ilyen tanácsot nem adott, csak viccből kérdeztem. Bár ha megfogadtam volna, akkor durván a fél suli nem élne már. Köztük szerintem ő sem. Sőt, biztos, hogy nem élne, de még Julian sem. - Mikor az előbb azzal a pillantással néztél rám. Tudod, mikor úgy néztél ki, mint egy aranyos kölyökkutya, akit megölelgettem volna. Milyen kár, hogy nem kutyának születtél! Pedig olyan tündéri lettél volna. – mondom teljesen elvakulva a cuki gondolattól. Olyan édes kis tacskó lenne! Amint azonban ráeszméltem, hogy min is gondolkodok, meg hogy egyáltalán mit mondtam neki, csak esetlenül rámosolygok és nevetni kezdek. - Én se bírom. Összeillünk. – mondom vigyorogva, majd gyorsan még hozzátettem. - Na persze csak, mint barátok, mert sose járnék a legjobb haverommal. – Helyesbítek, soha többet. Kérdésére összeszűkült szemekkel nézek rá. - Legalább nem unalmas mellettük az életem. – teszem karba a kezeimet. Az átlagos, unalmas, valószínű ezért nem vagyok én se az és az ismerőseim többsége sem. Illetve a közeli és kedves ismerőseim. A barátaim pedig semmilyen szinten nem normálisak. Vegyük csak példaként Ebonyt. Van egy öccse, akiről azt hitte meghalt, erre kapott tőle nyáron egy levelet, hogy ja amúgy él csak amnéziás. Milyen lehet már szegény lánynak? Nem csak az, hogy meghalt a családja, de én tuti halálra rémültem volna, ha az elhunytnak hitt öcsém írna, hogy él. Még szerencse, hogy nekem nincs egy eltitkolt bátyám vagy valamim. - Egyébként meg, Ebony sem idióta! Szóval vigyázz mit mondasz vele kapcsolatba. – Ha egy rossz szava is van rá, akkor nem érdekel, mennyire tud aranyosan nézni, vagy ezzel megszegem az ígéretem, megverem. És akkor még örülhet. - Julian én nem… Tudod mit? Igazad van. Tényleg nem kéne kibékülnöm vele. Hogy is gondoltam? Köszönöm. – Bár a pálcámnak kutya baja sincs, hiszen az előbb használtam, de lényegtelen. Hadd érezze úgy, hogy jó tanácsot adott. Úgysem ismeri be, hogy nincs igaza, akkor nem próbálkozom neki ezt bebizonyítani. Következő mondatára eléggé kiakadtam.- Hányszor mondjam még Julian, hogy nem estem beléd?! Akármennyire is igyekszel elhitetni magaddal és velem is, nem jön össze. És igen, még mindig az a patrónusom és nem fogom megváltoztatni köszönöm. Nekem teljesen megfelel és egyesekkel ellentétben nem zavar, ha másnak is az. – Mit érdekel engem most az, hogy neki is ugyanaz? Ez csak annyit jelent, hogy van bennünk valami közös nem? Várjunk csak… Nem, mégsem azt jelenti! A hideg kiráz, ha csak arra gondolok, hogy Julian és én akár egy picit is hasonlítsunk. Az meg, hogy szerelmes vagyok belé abszurdum. Nem szeretem. Vannak nála sokkal jobb srácok is. Lehet, hogy nem kinézetre, de modorra biztosan. Azért meg nem nyafognék, ha egy irtó helyes srác helyett, csak nagyon helyes lenne az, akit kedvelek. - Ebony, Jean, apám és egy háztársad. Miért? – kérdezem mosolyogva. Vannak bizony, akik értik a logikám. Ebony és Jean alap, hiszen náluk jobban senki sem ismer. Apámon csodálkozik, de mindig tudja, mire gondolok, vagy mit akarok mondani, de ha egyszer fel tudja fogni, mit akarok, akkor örülök. A háztársa meg hát… na eddig szót értettünk. Ha ő nem tudja, akkor így járt, nem is szükséges mindent megértenie. Néha elég csak tudni a dolgokat. - Hát persze. – mondom talán kicsit féltékenyen. Az ő szülei biztos nem varázslásellenesek. És biztos nem tiltják neki, hogy mágiát használjon, vagy egyáltalán azokkal a barátaival találkozzon, akiket itt megismert. Ez volt a nehéz tavaly nyáron is. Bár nem otthon laktam, és most sem szándékoztam huzamosabb ideig Párizsban maradni, de még így is képesek voltak megakadályozni néha, hogy az Abszolútra menjek. Szerencsém volt, hogy Danielről és Bonciról azt hitték, hogy muglik. Már csak azt kéne kitalálni, hogy idén hol fogok lakni. A nagynéném nem hiszem, hogy megint vállalná a felelősséget értem. És a hopponálási jogsim is hiába lesz meg, ha nem engednek el otthonról. - Szép is lenne, ha megmondanád, mit csináljak. – Röviden tömören, úgyse hallgatnék rá. Akaratos lányka vagyok, aki megy a saját feje után, csak néha hallgat másokra. Ő még abba a kategóriába sorolható, akire általában szoktam. - Nem ugyanazt mondtam. Én azt mondtam, hogy meg akarom védeni az ártatlanokat, a bűnösöket pedig rács mögé juttatni. – Vagy inkább elsöpörni őket a föld színéről, de ez így kegyetlenül hangzik. - De akkor mondd meg te szerinted melyik szak illene hozzám? Szerinted mi legyek? Uncsi könyvtáros? Vagy ugyan olyan munkamegszállott irodában dolgozó, mint a szüleim? – Arról ugyan álmodhatnak. Lehet, hogy veszélytelen, és jól keres, de nem nekem való. Imádom a kalandokat és nem egy semmittevőként akarom leélni az életemet. Ha pedig ehhez az kell, hogy szembemegyek velük, akkor legyen, én nem bánom. A kijelentésére felragyogtak a szemeim. - Komolyan mondod? – kérdezek vissza megdöbbenve. - Jaj, az olyan klassz lenne! Már csak az a kérdés, hogy Párizsban szeretnél vele összefutni, vagy inkább Angliába? Mindkettő megoldható. – kezdek el lelkesen tervezni, aztán eszembe jut valami, amit talán nem ártana vele közölni de… á, inkább nem. Ez még ráér. Egyenlőre örülök, hogy belement. A két kedvenc srácom megismerné egymást. Csak aztán Jean szét ne akarja tépni nekem Juliant, mert azt hiszi, hogy lecserélem rá. Mindegy majd közlöm vele, hogy csak jó ismerős, aztán nem lesz gond. - Mi?! Nem szereted a Macaront? Ez hogy lehetséges? Ettél már egyáltalán? Ez nem létezik! És ha nem vagy édesszájú, akkor semmilyen édességet nem is eszel? Se csoki, se süti, semmit? Te nem vagy ember. – Kis híján elájultam, mikor kimondta, hogy nem szereti az általam olyannyira imádott süteményt. Pedig mondtam volna, hogy sütök, vagy veszek a cukrászdába, de akkor így csak Boncinak küldök a nyáron. Meg lehet még pár ismerősömnek. Csak úgy kedvességből. Viszont mi az, hogy ő nem szereti? Én el se tudnám képzelni az életemet cukorka nélkül, vagy bármi nélkül, ami édes. - Sajnálom szegény franciákat néha… Még szerencse, hogy csak kilencven százalékban vagyok az. – morogtam magamban. Mikor én megszülettem, addigra apu már megkapta a hivatalos állampolgárságit, hogy ő is francia, anyu pedig eredetileg is az volt. De közben apu angol is. De én azért szeretem magam franciának mondani, mert számomra az áll közelebb. Meg papíron az vagyok és nem angol. Persze vér szerint ez megint más. - Örülök, ha szerinted nem volt velem baj. De félre ne értsd, nem akarok Adrian puszipajtija lenni, csak jó lenne, ha nem utálna, ha már egyszer én sem teszem ezt. – Persze az se okozna szívfájdalmat, ha mégis ki nem állhatna, csak egy csöppet zavarna. De akkor meg nyilván ugyan olyan lennék vele, mint a többiekkel. Kicsit kedvesebb. Elvégre szeretném, ha a fejem a helyén maradna.
Elégedett mosolyra húztam a szám, mikor sikeresen vetettem be a legaranyosabb nézésemet. – Bocs, nem tehetek róla, hogy cuki vagyok. Túl jó géneket örököltem – vontam meg a vállam nevetve. Érdeklődve hajolok közelebb a lányhoz, miután mellém ült, hogy végre megossza azt a sztorit. – Milyen ismerőseid vannak neked? – kérdeztem, mikor befejezte. Az állatkínzás egy dolog, nem mondom, hogy okés, de hogy az emberekkel is megtenné ugyanezt? – Minden esetre, a tanácsaira nyugodtan hallgathatsz, leszámítva néhányat, amiket remélem, fel fogsz majd ismerni. – Kíváncsivá tett, hogy még is ki lehet ez az ismerőse, de az előbb se akarta elmondani, így inkább nem próbálkozom tovább. Vagy is nála nem. Lehet, megkeresem majd Heathert, ő úgy is mindenkit ismer, kivéve Silentet, szóval hátha lesz egy-két tippje, hogy ki lehet ez a srác. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – pillantottam rá ártatlanul, mikor megkért, hogy ne nézzek rá úgy. – Nézd, nincs olyan barátság, amiben nincs veszekedés. Az viszont elég baj, ha ennyire nem bírja a kritikát – jegyzem meg. Én is vesztem már össze Adriannal, nem is egyszer, de fél napnál tovább sosem tudunk haragudni a másikra. – Újra megkérdezem. Milyen ismerőseid vannak neked? Engem leszámítva, minden idiótát bevonzol? – kérdeztem. – Ha az én baglyomat ölné meg, és még a pálcámat is eltörné, rohadtul nem akarnék kibékülni vele. Magasról szarnék rá, és örülnék, hogy egy idiótával kevesebb van az életemben, és ő meg legyen boldog a f*szságaival. – Gondolom nem ilyen tanácsra számított, de én ennél jobbat nem tudok adni neki. Vagy hallgat rám, vagy megy a saját feje után, mint ahogy általában szokott. – Nem vesztünk össze rajta, csak megemlítettem, hogy zavar, hogy ugyan olyan a patrónusod, mint az enyém. És azt is mondtam, hogy legyél szerelmes, és akkor nagy valószínűséggel megváltozik a tiéd. Tekintve, hogy még mindig farkas a patrónusod, vagy még is csak én vagyok az, akibe beleestél, vagy nem találtál azóta se egy srácot sem. – Továbbra is fenntartom a véleményem, hogy nem illik hozzá a patrónusa, de sajnos nem mi döntjük el, hogy milyen legyen. – Úgy őszintén, van bárki is, akárki, aki érti a logikád? – érdeklődtem, bár teljesen kizártnak tartom, hogy saját magán kívül, fel fogná bárki is. Azt külön tanítani kellene, mert a nőknek ugye alapból valami elképesztően bonyolult a logikájuk, de Silent még azokon is túl tesz. És ez nem feltétlenül bók rá nézve. – Azzal se lenne semmi baj, ha csak ők szeretnék, hogy auror legyek. Így is úgy is, ezt a szakot választottam volna. A szüleim mindig is azt nézték, hogy mi jó nekem, és lehet, hogy abban a pillanatban nem értenék velük egyet, később úgy is kiderülne, hogy nekik volt igazuk – vontam meg a vállam. A lány valószínűleg ezt nem így látja, meg nem ért velem egyet, de nem is várom el tőle, hogy megértse. Ilyenkor látszódnak csak igazán a társadalmi különbségek, amikor nekem valami természetes, neki meg épp hogy nem. – Felőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz – vontam meg a vállam, teljes érdektelenséggel. Ettől függetlenül, nem való neki az aurori hivatás, de egyszer majd csak rájön ő is. – Ugyan azt mondtad el, mint az előbb, csak más szavakkal. De mindegy, mondtam, csinálj, amit akarsz, megszoktam, hogy sosem hallgatsz a józanészre. – Akár mit is mond, ugyan ott kötünk ki, hogy azt akarja, hogy büszkék legyenek rá a szülei, és még azt sem veszi figyelembe, hogy vannak szakok, amik nem neki valóak. Lehet nem véletlen, hogy a szülei nem akarják, hogy ezt a pályát válassza. – Tudok én jó fiú lenni, ha arról van szó. Ha minden áron be akarsz mutatni neki, kibírom – vonom meg a vállam. Ha ragaszkodik ahhoz, hogy megismerjük egymást, nem lennék vele bunkó, bár tény és való, hogy nem tartom túl sokra a srácot, de ez már csak az én véleményem. – Nem. Nem szeretem az édességeket. Egyáltalán nem vagyok édesszájú – válaszoltam a kérdésére. Nyilván kiskoromban imádtam őket, mint minden gyerek, de ahogy idősebb lettem, úgy kezdtem mellőzni az édességet, így mára már egyáltalán nem eszek, csak ha nagyon muszáj. Megjegyzésére felnevettem. – Ki mondta, hogy komoly kapcsolat volt? Egy hétig voltunk együtt, ha nem mondok sokat. Az alatt is csak annyi derült ki, hogy jó a kémiánk. A testéről többet tudnék mondani, mint arról, hogy mit szeretett és mit nem. – Vannak olyan kapcsolatok, amik ennél a pontnál tovább nem működnek. Ő volt az, aki szeretett volna másfajta kapcsolatot kialakítani, hogy minden arról szóljon. Én meg nem vagyok a távkapcsolat híve, mert szerintem az rohadtul nem működik, akárki akármit mond. Szóval ennyiben hagytuk a dolgot, nem volt veszekedés, jól fogadta, hogy nem szeretnék vele hosszú távú kapcsolatot kialakítani. – Nem volt veled baj. Az már csak Adrianon múlik, hogy kedvel-e vagy sem – válaszoltam.
mai viselet ◊ zene ◊ megjegyzés[You must be registered and logged in to see this link.]
A boci szemeket látva, inkább eltakartam a szememet, hogy ne is lássam. - Ne nézz így rám! Túl cuki! – Ha erre Aaron rájön, akkor a fejemet veszi. Meg neki is. Vagy rosszabb. Mondjuk, mi lehetne ennél is rosszabb? Szellemé változtat. Olyat lehet? Szívesen megcsinálnám egyesekkel. - Francba. – mondom, majd még pár francia szitkozódást mormolok el, aztán Julian mellé ülök és a füléhez hajolva kezdtem a mesémet. - Ez az illető pár hónappal később hidegvérrel megkínzott és megölt egy állatot a szemem láttára és elvileg emberekkel is megcsinálná. – Amint befejeztem gyorsan odébb húzódom. - Bár az utóbbiban kételkednék, de régebben azt hittem, hogy nem is lenne egyáltalán rá képes. – Én azt hittem, hogy ő eredendően egy jó ember. Sőt, még segített is nekem aznap a könyvtárban. És én csak szekáltam, hogy úgyse lenne képes senkinek se ártani. Nem azt mondom, hogy rettegek tőle, csak rossz volt nézni, ahogy megölte azt a patkányt és közben a szeme se rebbent. - Viszont soha többé ne merj így nézni rám! – Túl aranyos. Senkinek sem bírok ellenállni, ha ilyen szemekkel néz rám. Egyszerűen túl édes! És ez az egyik gyengém. Nem bírok ellenállni ennek. Kijelentésére csóválni kezdtem a fejemet. - Egyszer. Egyszer bántottam meg azzal, hogy kioktattam. Utána annyira összevesztünk, hogy azt hittem soha többé nem békülünk ki. Így ha valamiről meg akarom mondani a véleményemet, akkor azt csak finoman szabad, de ezt még nem találtam ki hogyan lehetne. – Azóta, hogy szakítottam vele és elmondtam, hogy soha nem lesz közös jövőnk, teljesen kiakadt. Meg azt sem szereti, ha kijavítom persze, de azt viszonylag könnyebben elfogadja, mint azt, hogy nem akarok vele együtt lenni. És ha nekiállnék neki megmagyarázni, hogy az optimista tanácsaiból elég sok butaság, akkor megint összevesznénk. Kérdésére nagyot sóhajtottam. - Nem, egyébként még megölte a baglyomat bosszúból és eltörte a pálcám. Szerinted? – Kell ennél több indok arra, hogy összevesszünk valakivel? Nekem elég rossz érzés volt, hogy így történt. - Ne nézz ostobának, persze, hogy megmondtam. – És érdekli? Nem. Ilyen az én formám, mindig sértődékeny embereket fogok ki. - Hogy lehet azon összeveszni, hogy ki nyúlta le a másik patrónusát? – kérdezem szem forgatva, elvégre régebben, még ő volt kiakadva, hogy ugyan az a patrónusunk. Pedig erről igazán nem én tehetek. De persze még nekem kéne megváltoztatnom, mert ez az övé. Nem lehet mindkettőnknek ugyan az? Nem hiszem, hogy totál véletlenül mindketten ugyan abba a dementor harcba keverednénk, addig meg úgyse tudja senki, hogy milyen állat a patrónusunk, ha csak nem kérdezi meg. - Csodálkoztam volna, ha benned lett volna kivételesen. – mondom nevetve. Mert ugye ő tökéletes. Szerintem pedig messze nem. - Megszokhattad volna már, hogy nem érdemes. – kezdem el mosolyogva csóválni a fejemet. Felfogni a logikámat, annyit tesz, ismerni. Ez az amire senki sem képes. Se Ebony, se Jean. Ami pedig nagy szó, mert velük szinte mindnet megosztok, csak éppen életem azon részeit nem, amik jobb, ha rejtve maradnak. Válaszára megvonom a vállamat. Az én nevemet nem a szüleim adták. A nagyapám volt. Már akkor jobban ismert és tudta, hogy csendes lányka leszek. Mármint általában az vagyok. Az, hogy a barátaim mellett ki merem nyitni a számat más. Ismeretlenekkel nehéz beszélgetni. Mint például Adrian. Alig akart valami kijönni a számon. - Az nem olyan sok. – állapítom meg. És ez nekem egészen jó hír. Kevesebb Mardekárost kell elviselnem. Bár lehet, hogy miután ugyanarra a szakra járunk, sokkal elviselhetőbbek lesznek. - Na látod, ez így mindjárt jobban hangzik. – mosolyodom el. Az, hogy ő is ezt akarja meg a szülei is tényleg jó dolog. Az viszont, ha csak a családja miatt választotta volna ezt a szakot, az nem lett volna jó. Vagyis szerintem nem. Én nem hiába mentem szembe a szüleimmel, ha valami nem tetszett. Olyan életet akarok élni, amilyen nekem tetszik. Nem olyat, amilyet ők mondanak. Mert akkor már valószínűleg választhatnám ki az irodaim munkámnak megfelelő nyakkendőt és blézert. - Ez a te véleményed. De én akkor is megpróbálkozom vele. Mindig is ez volt az álmom. – Plusz attól, mert tudja, hogy vele milyen szoktam lenni, nem jelenti azt, hogy a szakmában nem lennék jó. Kérdésére forgatni kezdtem a szemeimet. - Mint mondtam, több oka van annak, hogy ezt a szakot választom. Ez csupán az egyik. A másik az az, hogy nem akarom, hogy bárki más is úgy járjon, mint én a családommal. – mondom a fiúnak. - Csak közted és köztem az a különbség, hogy az én szüleim a tiéddel ellentétbe nem akarják, hogy ilyen pályára menjek. Ezzel apámnak viszont meg tudnám mutatni, hogy elég jó vagyok. – És akkor talán ő sem venné el a pálcámat. Idegesítő egy szokása van. De mindegy, idén sem szándékozom túl sokszor otthon lenni, inkább leszek megint a nénikémmel. Hozzá legalább közel lakik Ebony. - Szerintem megválaszoltam. – vonom meg a vállam. - Nem is tudom… Volt egy vakmerő gondolatom, hogy bemutatlak Jeannak, elvégre már annyit meséltem róla neked, meg neki is mondtam ezt-azt rólad, bár nem sokat. De ha ennyire utálod őket, akkor nem érdemes. – nyögtem ki végül, hogy mit is akartam ezzel. - Másik kérdés. Szereted a Macaront? – érdeklődtem. Mert én speciel imádom. A mugliknál az a legfinomabb édesség, amit valaha ettem. Na persze nem azt mondtam, hogy a varázslóknál nincs jobb finomság, mert van. Csokipocak. Olyat kéne még venni, mielőtt hazamegyek. A válaszán, vagyis inkább kérdésére leesett az állam. - Hát még a nevére se emlékszel egy volt barátnődnek? Mondhatom igen komoly kapcsolat lehetett. – Hogy lehet nem emlékezni valamelyik kisebb szerelmed nevére? Én a mai napig tudom, hogy hívják a mugli iskolás srácot, akit bírtam. Sose állt velem szóba. De hát nem is baj, hiszen mugli. Ami nem lenne gond elsősorban, de az úgy gázos lenne, ha egy normális emberrel lenne közös jövőm, aztán kiderül, hogy egyébként varázsló vagyok. Nem tudom, hogy anya hogy volt képes elviselni a hírt annak idején. Biztos ledöbbentette. Csodálkozom, hogy egyáltalán még együtt van apuval. - Hát rendes srác. Remélem elsőre nem voltam olyan szemét, mint szoktam lenni. – Bár ha ez az volt, akkor nem tudom mi az, hogy angyali. Mindenesetre ő nagyon aranyos volt. Örülök, hogy találkozhattam vele.
♥ Zene ♥ ♥ Aktuális viselet ♥ ♥ See? Wait... What do you mean by that?♥
– Naaa, légyszi! Velem ne foglalkozz, tudok vigyázni magamra, ha arról van szó. De ha már így felhoztad, ráadásul ilyen bevezetővel, nem tarthatod magadban – néztem rá boci szemekkel. Ez általában bejön. Remélem nála is, mert nagyon kíváncsivá tett. – Az a szomorú az egészben, hogy ezek szerint te is tisztában vagy vele, hogy lenne mit fejlődnie azon a téren, de ennek ellenére te még is hallgatsz rá – csóváltam meg a fejem. Ebben semmi logika nincs. Ja, várjunk. Miért is lepődök meg, ha egyszer erről a lányról van szó? Részemről lezártam a múltkorit, épp ezért inkább a problémájára próbálok koncentrálni. – Ennyi? – kérdeztem kissé lefagyva, miután megmondta, hogy mi miatt vannak rosszban. – Megmondtad neki, hogy nem haragszol rá? – kérdeztem végül. – Meg különben is, hogy lehet ilyen hülyeség miatt összeveszni, de most komolyan? – Néha én tényleg nem értem az embereket. A legkisebb szarságon is összekapnak, milyen jó nekik, hogy ez a legnagyobb problémájuk az életben. Kíváncsian méregetem Silentet, mert el nem tudom képzelni, hogy mi olyat képzelt bele egy egyszerű ’nem’-be, aminek ennyire örül. – Nem bennem van a hiba… – vontam meg a vállam. Nem az én hibám, ha nem tudja jól kifejezni, előadni magát. Érdekes módon másokkal nincs ilyen „gondom”, csak vele. – Oké, inkább hagyjuk. Meg sem próbálom megérteni – dörzsöltem meg fáradtan az orrnyergem. Nem akarom azzal lefárasztani az agyam, hogy ilyen dolgok mögé látva megkeressem az értelmet az elhangzottaknak. – Hát az meg a szülők hibája, ha nem tudják, milyen név illik a gyerekükre – vontam meg a vállam. Nekem tetszik mind a két nevem, a Julian és a Tyrell is, bár az utóbbi csak a hivatalos papíroknál kerül elő, ettől függetlenül semmi bajom vele, bár tény, hogy a Julian jobban illik rám. Ezt egyébként anya választotta nekem, a középső nevem meg apa nagyapja után kaptam, a család számára továbbra is érthetetlen okokból. Én már nem ismertem az öreget, jóval a születésem előtt meghalt, de apa jóban volt vele, amíg az be nem csavarodott, és az Azkabanba került. – Az évfolyamomban öten-hatan, de a feljebb lévőknél is vannak egy páran. – Igazából nem nagyon foglalkoztam azzal soha, hogy hányan vannak a házamból, valahogy jobban lekötött, a csajozás, a bulizás, meg persze, hogy minden vizsgám kiváló legyen. – Igazából mindkettő. Ezzel szeretnék foglalkozni a továbbiakban, de ugyan akkor, anyáék is ezt várták el tőlem. Szóval ez igazából jól jött ki, mert ők büszkék rám, én meg azt csinálom, ami érdekel – válaszoltam a kérdésére. – Ne sértődj meg, de szerintem egyáltalán nem lenne belőled jó auror – közöltem vele a véleményem. – Ha jól emlékszem, a múltkor épp te tartottál szent beszédet arról, hogy ne akarjak minden áron megfelelni a szüleimnek. Szóval hadd kérdezzem meg most én. Ez az, amit csinálni akarsz, vagy csak azért akarsz az lenni, hogy apád büszke legyen rád? – kérdeztem tőle én is. – Ezzel még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – csóváltam meg a fejem. – Miért akarod tudni, hogy mennyire utálom a franciákat? – kérdezem újra abban a reményben, hogy most már értelmes választ kapok a kérdésemre. – Ja, volt egy francia barátnőm – vontam meg a vállam. – Talán Giselle-nek hívták? – Én magam se voltam biztos benne, épp ezért hangzott inkább kérdésnek, mintsem kijelentésnek. Régen volt már, nem csoda, hogy nem emlékszem rá annyira. Vagy is van, ami megmaradt bennem róla, de a neve az pont nem. – Ő már csak ilyen – jegyeztem meg Adrianra utalva. Adrian nem előítéletes egyesekkel ellentétben, nála mindenki a nulláról indul, aztán majd az alapján eldönti, hogy bírja-e vagy sem, hogy hogyan viselkedik az illető. És lehet, hogy sok mindent meséltem neki Silentről, de a lánynak is megadta az esélyt, hogy bizonyítsa, nem olyan, mint amilyennek én elmondtam.
mai viselet ◊ zene ◊ Yeah, I'm well aware[You must be registered and logged in to see this link.]
Kérdését hallva, egy pillanatra megijedtem. Kellet nekem megint jártatni a számat. - Hidd el Julian elmondanám, de ha ezt megteszem, abból neked csak rossz dolog származhat. – És sajnos ez így igaz. Nem mondhatom el senkinek sem azt, ami aznap este történt, mert megígértem. De még ha ezt nem is tartanám be, akkor is neki lenne rosszabb. Nem számít, hogy én azért mit kapnék, de valószínűleg az ismerősöm őt se kímélné. Én is majdnem összeroskadtam, mikor ez történt. Sajnos, ha Jeanról van szó, akkor nehezen fogom vissza magamat. Ő olyan, mintha a bátyám lenne. És attól a kemény két hónaptól most tekintsünk el, mikor jártunk. Teljesen hülyeség volt bele menni, ezt így utólag már látom, de akkor és ott jó ötletnek tűnt. De nyár végén mikor én visszajöttem a suliba szakítottam vele, elvégre túl messze élünk egymástól, meg ő azért mégiscsak mugli. És ez egyáltalán nem szégyen. - Na igen, ez látod lehetséges. – És ez engem érdekel? Nem. Kicsi voltam, plusz elég szomorú, persze, hogy mindent elhittem, amit mondott akkor. De ő is még csak hét éves volt akkor, azt se tudta mit beszél. Nagyokat pislogtam a válaszán. Ő kérdezte, én csak megválaszoltam neki mindent. Őrüljön, hogy teljes szívemből beszéltem és nem azt mondtam egyedül, hogy sejtelmem sincs. - Oké. – vonom meg mosolyogva a vállamat. Azt hiszi, nem tudom, hogy én rontottam el? De igen, tisztában vagyok vele. Csak akkor pont nem érdekelt, hogy vele is összeveszek. Csak aztán valami elpattant bennem, vagy, hogy is mondjam aztán jött ez a nagy „nem akarom, hogy utálj” dolog vele kapcsolatba. Én magam sem tudom, hogy miért volt, egyszerűen megtörtént és kész. Legyen boldog, hogy nem szekálom tovább a drága házát, mert ha csak Ebonyn múlt volna, akkor bizony mi most is vígan tervezgetnénk a szívatásukat. Erről jut eszembe… hová raktam azt a vacak kis zacskót? Pedig abban volt a sötétségpor. Talán még felhasználhattam volna. - Egy félreértés. Egy nagyon nagy félreértés. Azt hitte, hogy haragszok rá a semmi miatt. – Ha ezután sem tud valami használható segítséget adni, akkor inkább nem erőltetem tovább. Nem annyira érdekes, hogy elmondjam neki az egész mesét hozzá, plusz nem is akarom. Legyen neki elég ennyi információ. Válaszára, hogy ő még mindig nem utál, halványan elmosolyodom, de nem mondok semmit. Bár megkönnyebbültem, hogy azért még vannak olyan emberek, akik kedvelnek. - Neked valahogy sose jön át az érzés. – mondom a könyvemet bámulva. Mit nem lehet ezen érezni? Mindegy. Már kezdem megszokni. - Ha vidám vagyok, szeretem elviccelni a dolgokat. És tudok értelmesen beszélgetni, csak abban mi a bulis? – Így viccesebb. Lehet, hogy csak nekem, de akkor is. A srác válaszára elmosolyodok. - Hát igen, az valóban hasznos. – És nem mellesleg veszélyes. De mint már mondtam ez nagy felelősséggel jár. És aki nem veszi komolyan, az elvérzik. Plusz tanulni kéne. Én nagyon reménykedek, hogy bírni fogom a tempót és nem fogok már az első évben kiesni, mert tényleg ezzel akarok foglalkozni. - Valakire nem illik a neve. – Mikor először meghallottam, hogy eredetileg csak Lucynda lettem volna, majdnem sikítottam. Abszolúte nem illene rám. Úgy örülök, hogy Silent lettem végül. Az viszont kifejezetten zavar, hogy apámék csak a második nevemen képesek hívni. Nagyon bonyolult lenne a valódi nevemen hívni? Vagy legalább az ismerőseiknek ne mondanák azt, hogy Lucynda a rendes nevem. Utána mindig ki kell javítgatnom az embereket, hogy az nem úgy van. - Merő kíváncsiságból, mennyi Mardis van a szakon nálatok? – Remélem kevés. Olyan három-négy az még okés. Persze az sem gond, ha többen vannak, elviselem én őket, csak azért a békesség kedvéért jobb lenne, ha igen csak csekély létszámban lennének. - Rendben akkor másképp teszem fel a kérdést… Ez az, amit csinálni akarsz, vagy csak a szüleid miatt szeretnéd? – Semmit sem kell. Csak lehet. Az, hogy ezt kell választania baromság. Nem kötelező, csupán egy opció, egyébként meg vannak más szakok is, amik hasonlóan jók. - Azért ez már sértés Julian. Nem kell ennyire meglepődni. – teszem karba a kezeimet a döbbent képét látva. Ennyire azért nem okozhatott neki meglepetést. - Több oka is van. De talán a fő ok, hogy végre büszkék legyenek rám. Tudod, a családom évtizedek óta ebbe a szakmába dolgozik és boldoggá akarom tenni apámat. – Meg még van pár dolog, ami miatt ide szándékozom menni, de azt most hanyagoljuk. - Ő… Kíváncsiság? – kérdezek vissza nevetve. - Nem, egyébként csak azért, mert már említetted, hogy nem szereted a francia nyelvet és azt akartam megtudni, hogy a franciákat, akkor vajon mennyire nem szereted. – kacsintok a fiúra és remélem, megelégszik ezzel a válasszal. Nekem nincs olyan nyelv, amit úgy utálnék, talán a német az, amit nem kedvelek, de azzal sincs bajom, az embereket, meg nem ismerem, így róluk nem mondok véleményt. - Mellesleg… találkoztál te már rajtam kívül franciával? – érdeklődöm. A válaszát hallva kicsit meglepődtem. - Nem erre voltam kíváncsi. Bízok benned annyira, hogy nem kérdezek rá, hogy elárultad-e a titkomat. – vonom meg a vállam. - Ahhoz képest, hogy tudja, hogy utálom a házad rendes volt.
♥ Zene ♥ ♥ Aktuális viselet ♥ ♥ It's nothing really. You know, I'm crazy.♥
Kíváncsian pillantottam fel rá a megjegyzése hallatán. – Mert miért, mi történt? – érdeklődtem. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem akarja elmondani, de hátha szerencsém lesz. Kissé unottan hallgattam végig újra, hogy milyen is a kapcsolata a franciával, de arra azért figyeltem, hogy ez meg ne látsszon rajtam. Értem én, hogy oda meg vissza van tőle, de ez azért egy kicsit túlzás. Én is imádom Adriant meg minden, de nem ömlengek senkinek ennyit róla. Főleg nem ugyan annak az embernek. Másodjára. – Ez mind szép és jó, de ez nem változtat a tényen, hogy a kis barátod pocsék tanácsokat ad – közöltem vele. Mondhat akármit, jöhet a hiszti, bánom is én, de ez attól még igaz. Csendben hallgattam végig a válaszát a kérdéseimre. Néhol felvontam a szemöldököm, de máshogy nem jeleztem, ha olyat mondott, amivel nem értek egyet. – Ne haragudj, de igazad van – értettem vele egyet először, és valószínűleg utoljára is ismertségünk óta. – Nevetséges volt az elképzelés, mert éppen te voltál az, aki mindent elrontott azzal, hogy elvakultan, és gyerekesen utálsz minket, mardekárosokat. Múltkor már mindent elmondtam, amit ezzel kapcsolatban gondolok, a véleményem se változott az óta, úgy hogy részemről a téma lezárva. – Azt nem ígérem, hogy nem fogom felhozni a közeljövőben ezt az úgynevezett sérelmet, de nem szeretnék erről tovább beszélni. Neki is jobb lesz, meg nekem is. – De mi volt az az indok? Nézd, addig nem tudok semmit mondani, amíg nem tudom, kinek volt igaza – csóváltam meg a fejem. Lehet, hogy tökéletes vagyok, de csodát én se tudok tenni. Főleg úgy, hogy semmit nem tudok erről az egészről. Az is lehet, hogy az ismerősnek van igaza, de az is lehet, hogy Silentnek. Amíg nem tudom, hogy melyik, még ha akarnék, se tudnék segíteni. Bocsánatkérésére csak legyintettem, hozzászoktam már a hisztihez, volt már elég nő az életemben. A következő kérdésére megütközve meredek rá. Olyan jó lenne, hogy ha nem váltogatna ilyen hamar témát. Hogy jön a problémájához az, hogy utálom-e vagy sem? – Nem – válaszoltam végül. – Hát akkor legközelebb add jobban elő, mert nem jött át az érzés – jegyeztem meg gúnyosan mosolyogva. – Úgy is lehet értelmesen beszélgetni, ha boldog vagy. Nem értem az összefüggést sem eközött, sem aközött, hogy miért csak akkor lehetne igazad, ha úgymond „értelmesen beszélgetsz”. – Silent kérdésére, hogy miért akar auror lenni, Adrian megvonta a vállát. – Szeretnék valami olyat csinálni, ami hasznos a világnak. És mi lenne hasznosabb, mint sötét varázslókat elfogni? – Szép történet, csak kár, hogy nem igaz. Mindegy, ez a hivatalos verzió, ezt ismeri mindenki. Elég, ha mi ketten tudjuk, hogy mi áll a szak-választás mögött. – Nyilván jobban illik rám. Ez a nevem – ráztam meg a fejem értetlenül, majd csak biccentek egyet, amikor megköszöni, hogy bemutattam neki Adriant. – Persze, hogy az. Sokan nem így gondolják amúgy, de azokat a mardekárosokat, akik erre a szakra járnak, pont nem érdeklik a szarságaik. Rengeteg lehetésünk van bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk náluk. – A kérdésén, hogy én miért akarok auror lenni, nem kellett sokat gondolkodnom, pontosan tudom, hogy miért ezt a szakot választottam. – A szüleim is ilyen területen dolgoznak, így egyértelmű volt, hogy nekem ezt kell választanom. – Amikor megemlíti, hogy ő is erre a szakra készül, nem kicsit döbbentem meg, valószínűleg látszik is rajtam, hogy erre nem számítottam. Szerintem egyáltalán nem lenne belőle jó auror, meg nem is neki való szak, de egyelőre megtartom magamnak a véleményem. – Miért? – kérdezem végül. Még mindig nem lettem okosabb a francia-kérdést illetően, hogy még is miért kérdezte. – Minek kérdezted? – kérdeztem, miután a sajnálkozásából nem derült ki semmi. – És ne mondd, hogy nem érdekes, vagy ehhez hasonlók. Ha már egyszer megkérdezted, akkor azt is mondd meg, hogy miért. – A kérdésén arra vonatkozólag, hogy miket meséltem róla Adriannak, egy pillanatra elgondolkodtam. – Igazából semmi különöset. Annyit, hogy ki vagy, melyik házba jársz, szóval csak a szokásosak. Megemlítettem, hogy utálsz minket, de a nagyapádról nem mondtam semmit, ha erre vagy kíváncsi – vontam meg a vállam.
mai viselet ◊ zene ◊ If it hadn't been special, you wouldn't have asked[You must be registered and logged in to see this link.]
Kijelentésére elmosolyodtam. Aaronnak voltak kifejezetten jó tanácsai, ugyanakkor ijesztő is volt. Valahol csodáltam őt az eszéért és a bátorságáért, na meg persze azért, hogy ilyen könnyen lerázza magáról a dolgokat, de féltem is tőle. De voltak olyan javaslatai, amiket megfogadtam. - Ha tudnád az egész mesét lehet nem ezt mondanád. Ami pedig Jeant illeti… - Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy hogyan is önthetném szavakba azt, ami a kapcsolatunkra jellemző. - Ő mindig is álmodozó volt. Nem tudom, hogy a szüleink barátsága miatt, vagy a közös vonások voltak az okai annak, hogy ilyen jóba lettünk, de örülök, hogy így történt. Tudod, miután a nagyapám meghalt rajta kívül senkim sem maradt már. Ő volt ott, mint lelki támasz. És hiába viselkedik gyakran úgy, mint egy nagyra nőtt gyerek… Ő a legjobb barátom, akit sose hagynék el. Minden nap gondolok rá és egyszerűen utálom a gondolatot, hogy nem lehet itt velem. – Beszéd közben felhúztam a lábamat és összekulcsoltam a kezeimet a térdem körül. - Nekem ő majdnem olyan, mint neked Adrian. Nem bírnám ki, ha őt is elveszíteném. – Amióta az eszemet tudom ő mindig ott volt mellettem. Nem számított, hogy éppen vidám voltam, vagy sírtam egy percre sem hagyott magamra. De aztán kiderült, hogy varázsló vagyok, ami először nem okozott volna gondot annak ellenére, hogy ő nem tudhat erről, csak ő nem jöhetett ebbe az iskolába mugliként. Ez persze semmit sem változtatott a kapcsolatunkon, hiszen még mindig ugyan olyan jóba vagyunk, csak így kevesebbet látom és nincs itt nekem. Nélküle nehéz boldogulnom itt. Ezért örültem, hogy Ebonyval jóba lettem. Ő a másik ember, akiért bármit megtennék. - Miért kell megint egyedül lennem? – suttogtam a térdemhez hajolva. A tudat, hogy a barátnőm jövőre már nem lesz itt elkeserítő. Megint egyedül leszek és hiába lesznek ott az évfolyamtársaim, akikkel jóba vagyok többnyire… kihez fogok menni, ha bármi bajom van? A kérdések sokaságára csak tátott szájjal bámultam a fiúra. Miért? - Nem tudom. – kezdtem el csóválni a fejemet. - Egyszerűen… mikor találkoztunk az erdőben, olyan kedves voltál. A tónál pedig, mikor megfogtad a kezemet… Egy pillanatra úgy éreztem magamat, mint akkor, amikor élt. – Nem tudom pontosan mi volt az, de azt tudom, hogy nem hiába mondtam el neki a titkom. Úgy éreztem megbízható. - Te voltál az a Mardekáros, akire úgymond szükségem volt, vagy nem tudom. Egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj az életem részének lenned. És ezt most ne értsd félre. Lehet, hogy szerinted nem vagyunk barátok és lehet, tényleg nem vagyunk azok, de akkor úgy gondoltam, hogy azok lehetünk. Sőt szerettem volna, ha azok leszünk. – vallottam be neki őszintén. - Nevetség egy elgondolás volt nem igaz? – kérdezek vissza végül nevetve. De legbelül zokogtam. Nem tudom miért akartam, hogy jóba legyünk, vagy egyáltalán azt, hogy ne utáljon, de nem akartam. Nem azért, hogy felhasználjam, nem erről van szó, csak szerettem volna, ha ő is benne lenne az életemben. Nem tudom honnét jött ez nekem, de míg másoknál pont nem érdekelt, hogy ki utál, nála igenis számított. Lehet azért, amit tett az erdőben, vagy, mert tényleg olyan kedves volt elsőre, fogalmam sincs. De ez már semmit sem számít, azt hiszem. - Nem elég annyi, hogy egy nevetséges indok miatt összevesztünk és engem zavar? Ki akarok békülni, de azt se tudom, hogyan szóljak hozzá, vagy kezeljem ezután! – kezdtem el hisztizni, bár nem azért amiért rákérdezett, hanem a tehetetlenség miatt. Utálom, mikor nem tudom, mit tegyek, de neki meg nem akarok mindent elmesélni. - Bocsi. Csak kiborító egy dolog. – mondom végül neki, mert tudom, hogy utálja, ha hisztizek. - Julian… te is utálsz már? – kérdezem tőle kissé félénken. Valójában ez a kérdés már egy ideje foglalkoztat. Múltkor igencsak rosszul végződtek a dolgok és nem tudom, hogy most ő is legszívesebben megszabadulna tőlem, vagy talán még minden olyan, mint azelőtt. - Irónia Julian… irónia. – kezdem el csóválni a fejemet. Miért nem érzik soha az iróniát? Kezd kiborító lenni. Talán tényleg mondanom kéne, ha valamit annak szánok, akkor talán hamarabb megértik. - Negatív aura. – mondom kuncogva. - Amúgy csak azért nem, mert csak akkor tudok értelmesen beszélgetni, ha komoly vagyok, melletted meg pedig nem szívesen vagyok. Vagyis nagyjából senki mellett sem. Nevetve mindenki boldogabb. – vonom meg a vállamat. És ez igaz. Ha valaki mosolyog, akkor sokkal jobb kedve lesz a körülötte lévőknek is. Igyekeztem megválogatni a szavaimat és ügyeltem arra, hogy semmi bunkó viselkedést se mutassak. Emiatt főleg csak mosolyogtam és csak időnként kezdtem nevetni. Bár mikor puszit nyomot a másik srác arcára, nem tudtam visszatartani így hangosabb volt, mint szerettem volna, de gyorsan a szám elé tettem a kezemet, hogy véletlenül se vegyék zokon. Némán figyelem az eseményeket és megállapítom, hogy tényleg nagyon jó barátok. Hirtelen megint elkezdtem hiányolni az én barátomat, de igyekeztem ezt nem kimutatni. - Semmi baj. – Engem ugyan nem zavar ez a viselkedés. Hiszen ha jól érzik magukat, akkor csak nyugodtan, én meg addig szórakozhatok rajtuk. Talán egy picit féltékeny is vagyok rájuk, amiért ők együtt tudnak lenni és ilyen jóba vannak. Mert hiába van nekem ott Jean, aki szinte mindent tud róla, ő nincs mellettem mindig, Ebony pedig feljebb jár és sokkal több a tanulnivalója így nem sokszor tud időt szakítani rám, főleg, hogy most visszakapta az öccsét. És jövőre már ő sem lesz itt. - És miért szeretnél auror lenni? – Erre a válaszra még kíváncsi voltam. Én jól tudom, miért akarok az lenni, de érdekel mások véleménye is. Ki nem hagytam volna a lehetőséget, mikor hallottam Julian becenevét. Az első találkozásunkkor azt mondta, hogy „csak bizonyos esetekben szereti”. Vagyis nem így mondta, de ez egy szebb megfogalmazás. És engem kevésbé zavar, ha így mondják. - Értem. Bár nekem a Julian jobban tetszik. Lehet azért, mert ezt szoktam meg, de szerintem jobban illik rád. – vonom meg a vállam. Bár nevetek a becenevén, nem tetszik annyira, hogy használjam. Na meg szeretnék még jó pár évig élni. - De igen az. Köszi, hogy bemutattál neki. – mosolygok én is a fiúra. - Ez ostobaság. – állapítom meg. - Bár nem kedvelem a háztársaidat, mégis tudom, hogy jó aurornak valók vannak közöttük. – És hogy honnét? Ez maradjon csak meg titoknak. - Miért akarsz auror lenni? – teszem fel végül neki is a kérdést. - Egyébként, ha nem esett volna még le, én is arra a szakra akarok járni. – Bár ez szerintem elég egyértelmű volt, miután főleg erről kérdezősködtem. Másokat is megkérdeztem már róla, de eddig csak egy ember panaszkodott arra, hogy nem erre számított a többiek azt mondták megéri. - Kár. – mondom nevetve. De még milyen kár. Ha egy hetest vagy hatost mond, akkor talán még elmondom mire gondoltam, de így annyira fölösleges. - Mellesleg… Miket meséltél te rólam? – kérdezem érdeklődve.
♥ Zene ♥ ♥ Aktuális viselet ♥ ♥ Nothing special. I just asked♥
Kérdőn pillantottam fel rá, amikor már megint vitatkozni készült, de amikor végül nem kezdett bele, annyiban hagytam. Bármennyire is szeretek vitatkozni, főleg amikor igazam van, most inkább kihagyom, és próbálok arra koncentrálni, amiért jöttem. Türelmesen kivártam, amíg végig olvasta azt, a feltételezem, szörnyen érdekes részt a könyvéből, mielőtt válaszolt volna. – Hát, ha csak ilyen, úgymond tanácsai vannak, akkor a helyedben inkább rá hallgatnék, mint a francia fiúkádra – jegyeztem meg. Bár, a lányt ismerve, megint rohadtul nem fog egyet érteni velem. Egyébként sem terveztem sajnálni, szóval jobb is így. Nem szeretem, ha az emberek csak magukat sajnáltatják, de nem tesznek semmit az ellen, hogy jobb legyen. – Ha ennyire tisztában vagy vele, akkor miért nem hagytad, hogy én is utáljalak? Miért nem akartad, hogy én is csak egy legyek a sok közül? Tőlem miért akartál egy második esélyt, ha másoktól nem? Én mivel vagyok másabb, mint a többi? – zúdítottam rá kérdéseim áradatát. Most kivételesen nem fogom beelőzni egoista válaszaimmal. Tényleg kíváncsi vagyok a miértekre. – Megpróbálok segíteni, de ahhoz nem ártana tudnom, hogy mi történt – mosolyodtam el finoman, utalva arra, hogy csak annyit mondott, elveszített valakit, semmi többet. Nem ígérem, hogy tudok bármit is kezdeni a problémájával, de ha nem tudok semmit a történtekről, úgy még nehezebb lesz. – Tudom, hogy vicces vagyok, csak ez sajnos a szomorú igazság volt – mosolyodtam el gúnyosan. A nők valami fura logikával vannak megáldva, amit rajtuk kívül senki sem ért, de Silent mindenkin túl tesz. – Hát mondjuk úgy, hogy megelőlegezek egy kis bizalmat. De ennek ellenére, ez a 0,1% sosem az én jelenlétemben történik. – Az Adriannal való ismerkedés egyelőre jól zajlik, remélem így is marad. – Tényleg? – kérdezte tettetett döbbenettel. – Nem is tudtam, hogy ilyen kis érzelgősek vagyunk… – szívatott egy kicsit az elvileg legjobb barátom. Úgy tudtam, hogy ezzel fog jönni, így csak röhögve hagytam, hogy átöleljen, és egy puszit nyomjon az arcomra. – Ha befejezted a buzulást, tájékoztatlak, hogy nem vagyunk egyedül – toltam el magamtól vigyorogva, a lány felé bökve a fejemmel. – Oké, oké, tudom. De ha egyszer olyan cuki vagy – folytatta tovább az ámokfutását, majd miután figyelmen kívül hagyta, hogy leidiótáztam, Silent felé fordul. – Bocs az előbbiért, de amúgy tényleg nem szokott ilyeneket mondani – magyarázta Adiran nevetve. Csendben hallgatom, hogy ők az auror szakról beszélgetnek. Ha érdekli a véleményem majd meg kérdezi tőlem is, addig hagyom hadd érvényesüljön Adrian. – Nem, dehogy. Lehet, hogy nagyon nehéz, meg minden, de ha tényleg ez az, amit életed hátralévő részében szeretnél csinálni, akkor szerintem totál megéri a szenvedés – fejtette ki az álláspontját. Örülök, hogy egyik részről sem volt probléma, ez alatt a kis találkozás alatt. Mert lehet, hogy Adrian előadta az angyali fiút, de tud ő seggfej is lenni, csak ezt nem sokan tudják róla, és még kevesebben hiszik el róla. Úgy tudtam, hogy kapni fog az alkalmon Silent, meg is lepődtem volna, ha nem. – Továbbra is kifejezetten rühellem őket, de vannak bizonyos emberek, akik képtelenek, vagy csak simán nem akarják ezt felfogni – vontam meg a vállam. – De neki elnézem, másnak nem – teszem hozzá. – Egyébként, ja, életben maradsz. És nem megmondtam, hogy rendes srác? – mosolyodtam el a végére. Nyilván Silentnek nem kell mindenről tudni, maradjon csak meg neki úgy Adrian, mint a kedves, jó fej, mardekáros srác. – Ja, rohadtul. Főleg mert, már ilyenkor szembesülnöd kell azzal, hogy kinéznek, csak mert mardekáros vagy. Mert ugye egy mardekáros nem lehet auror, azok csak halálfalóknak állhatnak, és a többi szarság. De ha cseszel rájuk, és megmutatod, hogy sokkal jobb vagy, mint az etalon, griffendélesek, vagy hollóhátasok, akkor leszállnak rólad – válaszoltam a kérdésére. – És én sem bántam meg hogy ezt a szakot választottam. Ez az amit mindig is csinálni akartam. – Következő kérdését viszont nem tudtam hova tenni. Bár őszintén, nem is akartam megérteni azt a híres Silent logikát vagy mit. – Ha az egy a semennyire, akkor tizenegy – válaszoltam végül, majd kíváncsian vártam, hogy mégis hova akar ezzel kilyukadni.
mai viselet ◊ zene ◊ What's with this weird question again?[You must be registered and logged in to see this link.]
Kijelentésére halványan elmosolyodom. - Igen, tudom. – De mit mondhatnék? Naivan szép az élet. Na jó, igazából nem, de reménykedhetek. Elvégre az hal meg utoljára. És ha már nem hiszünk semmiben, akkor végképp elvesztünk. Mert én például hiszek abban, hogy egyszer apám végre elfogad olyannak, amilyen vagyok. Bár erre még jó sokat kell várnom. - Ő… - Már épp készültem volna valamit mondani, de inkább nem tettem. Majd ha visszakérdez, szimplán nem válaszolok. Elvégre ő mondta, hogy az én hibám, hogy válaszolok, és ezért nem tudok olvasni, akkor most inkább a tanulnivalót részesítem előnyben. Gyorsan visszamerültem a könyvbe és megpróbáltam most minél többet olvasni. Persze csak úgy, hogy fel is fogjam, miről van szó, mert az úgy értelmetlen, hogy elolvasom, mégsem értem. Ha véletlenül olyat kérnek számon, amihez érteni is kéne mit olvastunk, akkor azt nehezen fogom tudni megcsinálni. Ezen szoktak bukni néhányan. Aztán mikor a fiú kérdezz, felemelem a mutatóujjam ezzel jelezve neki, hogy várjon egy kicsit. Most épp egy izgalmas, nem mellesleg fontos résznél vagyok, amit muszáj megjegyeznem. - Egy ismerősömtől. – válaszolom egyszerűen. Ennél többet nem kell tudnia Aaronról. Még a végén összeismerkednek nekem abból meg csak káosz lesz. Mindenki tudja, hogy a háztársam nem annyira bír, és én se őt, így jobb vigyázni melyik haverommal ismerkedik. - Nem kell már megszoktam. – vontam meg a vállam. Nem mintha eddig olyan sokan szerettek volna, csak most többen utálnak, mint eddig. Bár van előnye is ennek, összeismerkedtem egy fiatalabb háztársával, ami nem annyira rossz. Vannak még csodák a világon az biztos. Képes voltam úgy elbeszélgetni normálisan egy Mardissal, hogy ő utált. De aztán már ő is normálisan kezelt. - Hmmm? Én nem másban keresem a hibát. Tudom, hogy van okuk utálni és tudom is, hogy miért teszik. Sajnálom, de vannak dolgok, amiknek megvan a maguk oka, hogy miért cselekszem úgy, ahogy. – És ilyenkor veszek össze elég sok mindenkivel. Köztük vele is. De nem akarom megmagyarázni neki, mert nem érdekelné. - Szerinted hogy bizonyíthatnám be neki, hogy igenis fontos számomra és nem akarom elveszíteni? – kérdezem tőle. - Elvégre… neked általában… vagyis mindig igazad van. Tudnál segíteni? – Most először őszintén elismerem, hogy valóban sokszor igaza van. És bevallom, nagyon jól esne, ha segítene. Azért kifejezetten hálás lennék. Bár a múltkori óta nem tudom, hogy erre hajlandó lenne-e még. - Haha. Nagyon vicces vagy. – mondom gúnyosan. Nekem igenis van logikám, csak ezt ő nem érti. Meg úgy a pasik 80%-a. Jean érti. Bár ő kicsi korom óta velem van, lehet ezért nem okoz neki nehézséget megérteni engem. Ami rejtély hogy csinálja, mert még én sem értem sokszor hogy képes, ha egyszer én sem tudom mit miért teszek. - Wow! 0,1%-ban igazam van? Határozottan fejlődök. – Állapítom meg mosolyogva. Na persze sokkal többször van igazam, csak most, ha egyszer ezt mondta, akkor nem akadékoskodom, hanem inkább megpróbálok kijönni jól a helyzetből. Elsőre nem tűnik vészesnek a srác. Igazából nagyon kedvesnek tűnik. Bár Julian is annak tűnt elsőre, de ő másmilyen volt azért mégiscsak. Úgy meg, hogy nem gondoltam arra, hogy melyik házba jár, teljesen jó volt. Bevallom hálás voltam Juliannek azért, hogy nem nekem kellett először megszólalnom, hanem elintézte a bemutatkozást helyettünk. Szórakozva hallgatom a két srác beszélgetését, majd halkan fel is nevetek. Persze csak kicsit, nehogy nekem megsértődjenek. - Csak jót mesélt rólad. Főleg azt fejtegette, hogy milyen jó, hogy ismerhet. – Nem mertem azt mondani, hogy barátok, mert múltkor is megkaptam, hogy ő több mint barát. De akkor micsoda? Mindegy ez most nem volt lényeg. Mikor Julian mosolyogva bólint, megnyugszom. Látja? Tudok én igazán kedves is lenni, csak akarnom kell. Amint Adrian helyet foglal én is így teszek, csak tőlük picit odébb ülök. Most nem azért, mert tőle tartanék, szimplán nem akartam közvetlenül Julian közelébe lenni. Elég volt nekem legutóbb, nem szeretném megismételni. Akkor túl közel volt. Kérdésemre adott válaszán egy picit meglepődtem, de még mindig mosolyogtam. Már nem azon, hogy nehéz, hanem a szóhasználatán. A haverjától már megszoktam, de én azért még mindig nem szeretem a csúnya beszédet. - Értem. De gondolom nem bántátok meg, hogy erre a szakra mentetek. – Én biztosan nem bánnám meg. Még akkor is, ha tényleg beleroskadnék a tanulásba sem. Aurornak lenni nagy felelősség és nem mindenki tudja elcipelni ezt a terhet a vállán. Nem tudom, hogy én képes leszek-e a rá, majd ha arra kerül sor, de… szégyen lenne, ha csak meg sem próbálnám. A két fiú beszélgetését hallva megállapítottam, hogy többet nem szeretnék egyedüli lányként pasik társaságában maradni. Főleg nem, ha az egyik srác Julian. Ha csak mi ketten vagyunk, akkor oké. De úgy, hogy ott vannak az ismerősei, úgy nem. Mármint persze beszélgessenek csak amiről szeretnének, csak ha ilyen téma van, akkor szóljanak előtte és én beteszek egy füldugót. - Én is örülök, hogy megismerhettelek. Remélem, még találkozunk. – mondom kedvesen, na meg persze mosolyogva, mert az elengedhetetlen. Mikor hallótávolságon kívülre ér már a fiúhoz fordulok. - Na életben maradok… Jay? – kérdezem kuncogva. - Úgy tudtam nem szereted a beceneveket, csak bizonyos esetekben. – mondom még mindig hatalmas vigyorral az arcomon. - Egyébként kedves. Tényleg nagyon kedves. – Pozitívan csalódtam. Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen lesz, bár lehet csak velem és csak most, de az első benyomása felém nagyon is kellemes volt. - De te nem válaszoltál. Nehéz a szak? – mutatok rá a tényre. Míg a válaszára várok, magamban gyorsan lefutatok egy gondolatmenetet, aminek a végére magam sem hiszem el, hogy mi jött ki, de ez van. - Mennyire utálod a franciákat egy tízes skálán? – Kíváncsi leszek mit válaszol. Aztán majd megtudja miért kérdezem, de addig nem mondom el, amíg nem ad választ.
♥ Zene ♥ ♥ Aktuális viselet ♥ ♥ Better than I thought.♥
Újabb kéretlen tanácsát most már figyelmen kívül hagytam. Nem fogom felhúzni magam, csak mert most ő épp nagylányt akar játszani. Inkább a jegyzeteim felé fordultam, elvégre azért vagyok itt, hogy tanuljak, nem azért hogy asszisztáljak, a lány egy újabb hülyeségéhez. – Mindig is mondtam, hogy naiv vagy – vontam meg a vállam. Azóta mondom neki, amióta legelőször találkoztunk, még sem tett ellene semmit, pedig az már jó pár hónapja volt. – Na, akkor meg nincs miről beszélni. – Ha ő is egyet ért abban, hogy saját magától szólalt meg, akkor nem értem megint mire fel volt ez a fennakadás. Simán figyelmen kívül hagyhatta volna a kérdésem, de nem tette. Szóval akkor ne én legyek már a hibás, ha nem tud – vetek egy pillantást a könyvére – Mágiatörténetet tanulni. Látom rajta, hogy már megint nem érintik túl jól a szavaim, de a legkevésbé sem érdekel. Ha akkor nem lett volna igazam, lehet, valamilyen szinten foglalkoznék az érzéseivel, de mivel mindent, amit múltkor mondtam neki, igaz volt, hidegen hagy, hogy érzi magát. Erre szokták, amúgy azt mondani, hogy az igazság fáj. Lehet, ő azért választja olykor a hazudozást, mert nem akar senkit megbánta, vagy tudom is én, de én nem ilyen vagyok. Ezt is mondtam neki, de nem úgy néz ki, mint aki ezt fel is fogta, mivel minduntalan megsértődik valami miatt. – Milyen igaz – értettem vele egyet. – Kitől hallottad? – érdeklődtem, vigyorogva, mert kizártnak tartom, hogy a saját kis fejéből pattant ki ez a bölcsesség, főleg úgy, hogy mindig mindent tudni akar, és folyton kíváncsiskodik. – Most erre mit kéne mondanom? Hogy sajnálom? – pillantottam fel rá. – Nézd, van oka annak, hogy szinte mindenki utál, és nem feltétlenül másban kellene keresned a hibát – jegyeztem meg. – Hát, ha nem csináltál hülyeséget, akkor biztos – válaszoltam biztatóan, utalva a barátja, vagy kije elvesztésére. – Úgy érted, a nem létező Silent logikának? – érdeklődtem mosolyogva. Minden esetre ez az, amit soha senki nem lesz képes megérteni, hogy mi zajlik ebben a lányban. Azt mondják a nők bonyolultak, de Silent mindenkin túl tesz. – Talán onnan, hogy az esetek 99,9%-ában tévedsz? – nevettem fel. Szórakozott mosollyal az arcomon figyelem a lány zavarát. Nocsak, van olyan, amikor Silent képtelen megszólalni, és a nevéhez hűen, csendben marad? Minden esetre gyorsan megejtettem a bemutatást, aztán hagytam, hadd kezdjenek egymással azt, amit akarnak. Amikor a lány megemlíti, hogy meséltem már neki Adrianról, a fiú felnevet. – Igen? Hát remélem, csupa jót – mosolyog a lányra, miközben átkarolja a vállam. – Mondjuk, rólam nem lehet rosszat mondani – teszi hozzá, mire gúnyosan felhorkantam. – Ó hidd el, lenne mit mesélnem rólad, neki – paskoltam meg a karját vigyorogva, majd átkulcsoltam a felhúzott térdeimet. Silent pillantására halvány mosollyal biccentek, hogy eddig semmi kifogásolhatót nem találtam a viselkedésében. Adrian végre leült, úgyhogy megnyugodtam, hogy marad. Igazából nem számítottam arra, hogy Silent beszélgetést kezdeményez, de végül is amíg, nem látom Adrianon, hogy zavarja, addig nem szólok közbe. Nagylelkűen átadtam a válaszadás lehetőségét legjobb haveromnak, ismerkedjenek csak Silenttel. A lány amúgy is meg tudja tőlem külön is kérdezni, ha annyira érdekli a véleményem. – Hát ha Julian példáját követed, akkor b*szottul nehéz, ha a többiek példáját, akkor csak k*rva nehéz – válaszolt Adrian. – Auror csak a legjobb varázslóból és boszorkányból lehet, így értelem szerűen, nem könnyítik meg a helyzetünket – teszi hozzá. Pár percig tényleg itt is maradt, gondolom, hogy ellenőrizze tanulok-e, majd felállt. Kérdő pillantásomra, hogy még is hova a fenébe megy, megvonta a vállát. – Megyek, találkozok Leecy-vel – válaszolta, majd mikor látta az arcomon szétterülő vigyort, hozzátette: – Csak beszélgetünk. Nem kell beleképzelni semmit. Na, légy jó fiú, Jay – mondta miközben lekezeltünk. – Ezt mondhatnám én is. Nem akarok még keresztapa lenni – röhögtem fel, majd engedtem útjára. – Szia, Silent. Örültem a találkozásnak – köszönt el a lánytól is, majd a klubhelyiségünk felé vette az irányt.
mai viselet ◊ zene ◊ See? He is a good boy.[You must be registered and logged in to see this link.]
Egy pillanatra már azt hittem sikerült megfognom és nem tud visszaszólni, csak a nevetése nem hagyott nyugodni. Lehet, hogy most magában kiröhög, bár nem ez lenne az első, mégis zavar. Nem szerettem sose nevetség tárgya lenni, ennek ellenére sokszor sikerült. Mikor azonban megszólal önelégült vigyor ül ki az arcomra. - Esetleg próbáld meg nem felhúzni magad ezen. – mondtam kuncogva. Én is egy idő után hagyni szoktam az egészet és inkább igazat adok a másiknak. Kivételesen ő is megtehetné, bár ez merő képtelenség, hiszen „neki mindig igaza van”. Kijelentésére nagyot sóhajtottam. - Igaz, csak én kis naiv azt hittem tekintettel vagy másokra. – vetettem oda neki. - Ez tény. – De ha meg nem válaszolok, akkor úgyis tovább fog kérdezgetni és nem vagyok annyira bunkó, hogy ne válaszoljak, ha kérdeznek. Én sem bírom, ha valakihez beszélek, ő pedig nem válaszol, így én ezt nem teszem meg mással. Van egy mondás, miszerint úgy kell viselkedned másokkal, ahogy szeretnéd, hogy ők viselkedjenek veled. Bár van, amikor én hiába vagyok barátságos a másik illető nem az. Ennek is biztos megvan a maga oka, mint mindennek, csak nem értem, hogy én mitől vagyok annyira rossz, hogy velem nem lehet normálisan bánni. Válaszára, hogy nem zavarom csak bólintottam. Ha még mindig úgy gondolja, hogy nem idegesítem, akkor rendben van. A következő megszólalásakor megszorítottam a könyvet. Nem, nem érzem magam ettől jobban. Fájtak azok a szavak, még most is rosszul esik, ha visszagondolok rá. Néha olyan érzésem van, hogy talán nem tudja felfogni a szavak erősségét, amiket kimond. Vagy szimplán nem érdekli kit bánt meg és kit nem. Ami lehet, hogy valakinek bejön, mármint, hogy teljesen őszintén elmondja valakinek a véleményét, de ezt kedvesebben is lehet. Tudom magamról, hogy sokszor kibírhatatlan vagyok, de ebből is látszik, hogy nem ismer. Nem tudja, hogy kell kezelni. Ha normálisan hangnemben beszélnek velem, akkor nem akadékoskodom, hanem elfogadom. Vagyis eddig ez használt. - A kíváncsiság gyakran nem kifizetődő. – Erre a mondatra a mai napig emlékszem. Hirtelen eszembe jutott milyen hülyeséget is csináltam anno tavaly a könyvtárban. Belopózni a zárolt szekcióra baromság volt. Főleg, mert Aaron kifejezetten megmondta, hogy maradjak kint. Hibás döntés volt már csak az is, hogy segítettem neki. Soha többé Silent. Soha többé. - Eredetileg is utálnak. – vonom meg a vállam. Elvégre különc, csendes és még inkább idegesítő vagyok. Ó, ha tudnák miért, akkor biztos másképp vélekednének rólam. Mikor kimondta a sajnállak szót, elsőre meglepődtem, majd halványan elmosolyodtam. - Köszi, de én még mindig reménykedek, hogy egyszer visszakaphatom. – Nem tudom, hogy valóban sajnálja-e vagy csak úgy mondta, de jól esett. Azonban ennél többet tényleg nem állt szándékomban mondani róla. Még a végén megint kifecsegnék mindent, amit nem szeretnék. Kérdésére forgatni kezdtem a szemeimet és már éppen belekezdtem volna a magyarázatba, de végül nem tettem. - Fogd fel egy újabb Silent logikának. – kezdtem el nevetve csóválni a fejemet. Ennél jobban nem fogom tudni megmagyarázni. Szerintem ugyanis, ha valaki aranyos akar lenni, akkor úgyis kéne kinéznie. Na most, a szakadt nadrág és a kék haj, nem éppen a cukiságra utal, így azokat megváltoztattam mondjuk úgy. De a szemfestékemet nem mosom le. Nincs az a pénz, amiért ezt megtenném. - Honnan tudtam, hogy ez fog jönni? – Egyébként nem tudtam, de most, hogy visszaszólt rájöttem, hogy számíthattam volna rá. Mert ugye mindig kell valami kifogásolhatót találni a szavaimban. - Igenis uram. – kezdtem el kuncogni. Nem hiszem, hogy kinyírna, de ettől nem kell félnem. A lehető legkedvesebbik énem fog jelen lenni és olyan tündéri leszek, mintha csak egy háztársammal beszélgetnék. Csak aztán nehogy megjelenjen egy, mert akkor bizony magyarázkodhatok rendesen. Pár perc múlva meg is jelent a srác, én pedig azonnal éreztem, hogy a mosolygáson kívül semmit sem tudok csinálni. Szó szerint lefagytam. Nem, nem a srác miatt, mármint persze tőle, de csak azért, mert ismeretlen volt számomra. Így kicsit nehéz lesz. Julian gyorsan bemutat minket egymásnak, majd a haverja köszön először. Esetlenül felálltam és közelebb megyek hozzájuk, persze azért nem annyira közel, a távolságot megtartom, hiába a barátja és hiába mondta, hogy nem lesz vele baj. - Szia! Részemről az öröm. – üdvözlöm én is kedves mosollyal. - Julian már mesélt rólad korábban. – Egyszer. Konkrétan egyszer, de nem baj. Igyekeztem elvonatkoztatni a ténytől, hogy ő is egy… Mardekáros. De ha Julian ilyen talán ő sem lehet rosszabb. Meg nekem nem kell jóba lennem vele, csak normálisan kell vele viselkednem. Közben a másik srácra nézek egy pillanatra és egy „így jó lesz?” pillantást küldök felé. Sejtelmem sincs, hogy miről beszélhetnénk, de jobb lenne minél előbb kitalálni egy beszélgetési témát, mert nekem kezd kényelmetlen lenni a helyzet, hogy csak úgy állok itt, de azt mondani, hogy akkor én most mentem bunkóság. - Kérdés. Mennyire nehéz szerintetek az auror szak? – Ezt igazából nem csak egyszerű beszélgetési témaként dobtam fel, hanem mert tényleg érdekel is. Én is szeretnék arra a szakra menni, elvégre a családból mindenki auror volt. Vagyis ahogy én tudom azok voltak. Nem akarok én lenni az, aki megszakítja ezt a vonalat. Miközben a válaszukra várok elgondolkod azon, hogy vajon Julian mit mesélhetett rólam?
A visszavágására, csak halkan felnevettem, de nem kívántam hozzáfűzni semmit. Legalább is nem azonnal. Nem tudom eldönteni, hogy ez a keménycsajt játszó Silent az idegesítőbb, vagy a régebbi naiv kislány Silent. Rájöttem, hogy a hollóhátasokkal csak a baj van. Az egyik halára idegesít, a másik meg belerángat valami hülyeségbe, hogy neki aztán jó legyen. Mert így utólag visszagondolva, nekem semmi jó nem származott ebből az egészből. – Ne akarj felb*szni, Silent, mert annak nem lesz jó vége – közöltem vele végül, vészjóslóan. Amikor a kijelentésemre nem válaszol semmit, nevetve rázom meg a fejem. Végül is nem lepődtem meg, mindketten jól tudjuk, hogy mit gondol rólam, és ezek között a hülye nem szerepel. Ennek ellenére hiányoltam azért valami nagyon elmés megjegyzést, de hát sajnos, eléggé korlátoltnak tűnik visszavágás terén. Egyetértően bólintok, mikor felhozza, hogy ennyi idősen érdekes lenne, ha nem tudnám mi a jó nekem. Kivételesen megtartom magamnak az erre vonatkozó beszólásomat, mert semmi kedvem végighallgatni a hisztijét, vagy akármit, amit ilyenkor az új Silent tenne. – Te akartál csendben olvasni, nem én – vontam meg a vállam hanyagul. – Senki nem kényszerített arra, hogy meg is szólalj. – Azért nehogy már engem hibáztasson. Azzal ült ide, hogy csendben fog olvasni. Az azt jelenti, hogy ő kussol, nem én. – Mondtam, hogy nem zavarsz, csak kérdeztem – ismételtem el újra. – Ha te ettől jobban érzed magad… – vontam meg újfent a vállam. Nekem aztán oly’ mindegy, hogy csak néhány dolog miatt sértődött meg vagy minden miatt, amit mondtam. Attól még nekem volt akkor és ott igazam, csak ezt ő nem látja, mert vannak olyan elvakult barátai, akik adják alá a lovat, és csesznek neki megmondani, ha hülyeséget csinál. De mindegy én ezzel többet nem szándékozom foglalkozni. Következő megjegyzésére kapott tőlem egy, ’na nem mondod’ pillantást, de mással nem reagáltam le a kioktatásnak szánt ki beszólását. Rengeteg barátnőm volt, tisztában vagyok az ilyen dolgokkal. – Csak kíváncsi vagyok – vontam meg a vállam. Mondtam volna, hogy ha nem akar, nem kell elmondania, de még mielőtt kinyithattam volna a szám, már belekezdett a magyarázatba. – Attól, hogy így öltözködsz meg nézel ki, még nem fognak utálni. Ami meg a másik dolgot illeti, nem tudom kit vesztettél el, de sajnálom. – Ha akar, többet beszél róla, ha nem, akkor nem, nem fogom erőltetni. Csak annyit kértem tőle, hogy viselkedjen normálisan, ha Adrian visszajön, erre nekiáll öltözködni, meg hajat mosni. Felvont szemöldökkel figyeltem az ügyködését, majd amikor végzett megszólaltam. – Ez most mi volt? – érdeklődtem őszintén, mert tényleg nem értem mi volt ez a jelenet az előbb. – Amúgy nem meglepő módon rosszul emlékszel. – mosolyodtam el. – Azt mondtam, hogy kerüld el, ne tegyél rá megjegyzéseket, és kinyírlak, ha akár csúnyán nézel rá. De ezt az előbb is elmondtam, szóval remélem nem lesz gond veled, mert biztosíthatlak róla, hogy Adrian jó srác, vele nem lesz baj. – Nem is kellett olyan sokat várni rá, hogy végre meghozza a kávém. Láttam az arcán, hogy nem igazán érti, mit keres itt Silent, de hogy megelőzzem a kérdését, kivettem a kezéből a kávét, és bemutattam őket egymásnak. – Ő itt az a lány, akiről már meséltem, Silent. Silent, ő pedig itt, Adrian – zavartam le gyorsan a formaságokat. Adrian halvány mosollyal az arcán intett a lánynak – Szia, örülök, hogy végre megismerhetlek. – A haverommal annyiból nem foglalkoztam, hogy tudtam, ő tud normális is lenni, ezért inkább Silentet figyeltem, hogy hogyan fog reagálni. Bár azért az zavart, hogy nem ült le. Nagyon ajánlom, hogy itt ne merjen hagyni. A múltkor is az ő hibájából találkoztam a lánnyal, az a minimum, hogy most itt marad velem.
mai viselet ◊ zene ◊ megjegyzés[You must be registered and logged in to see this link.]
Megpróbált visszaszólni nekem, amin nem lepődtem meg. Gondoltam, hogy úgyis megpróbál lepipálni, azonban most sikerült találnom egy kiskaput, így én is elmosolyodtam. - Én egy szóval sem mondtam, hogy nem te döntheted el, csupán azt mondtam, hogy baromira nem érdekel, hogy kérdeztél-e, elmondtam a véleményem. – Az meg már rajta áll, hogy meg is hallja-e. Az engedélyére pedig semmi szükségem sincs. Én döntök, hogy kinek és mit mondok el. Ha valami olyan adódna, hogy mégiscsak szükségesnek érezném a válaszát, majd jelzem neki. Kijelentésére csóválni kezdtem a fejemet, de inkább nem mondtam semmit. Valóban nem nézem hülyének, mert nem az, csupán ostoba. De amint ezt megmondom neki, ordibálni kezd, vagy csak szimplán dühös lesz, amihez én most túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen, vagy egyáltalán foglalkozzak vele. Ugyanakkor nem akarok civakodást, nem ezért jöttem, épp elég volt a múltkori. Amúgy sem szeretek vele veszekedni, bármennyire is nemtörődöm most a stílusom, nem ilyen lennék normálisan, csak ma pont a „nincs semmihez se kedvem” napom van. Ilyenkor nem bírom megértetni az emberekkel, hogy nincs semmi bajom, nem haragszom senkire, csak nincs hangulatom. De tényleg! - Ebbe biztos vagyok. Igen érdekes is lenne, ha tizenkilenc évesen nem tudnád. – Bár vitába szállnék vele ezzel kapcsolatba, hogy mi jó és mi nem, azért inkább rá hagyom. Tudom, hogy szereti azt hinni, hogy mindig igaza van, hát hadd higgye csak. Hagyni kell a gyereket játszani, ahogy egy régi tanárom mondta. A csend egy relatív dolog. Mindenkinek mást jelent. Valakinek azt, mikor hallja a madarak csicsergését, valakinek azt ha hallja a szellő suttogását… Nekem pedig azt, ha mindenki befogja, nincs semmi zavaró tényező és tényleg csönd van. Ez pár percig meg is volt, amíg a srác meg nem szólalt. - Te pedig nyilván valóan nem bírod felfogni mit jelent a csendben való olvasás. – Mert nyilván nem azt, hogy beszélgetünk. Tanulnom kell. Ezt az anyagrészt kell ma átnéznem, vagy nem leszek kész, a vizsgákig. De már csak ez az egy hely maradt, ahol lehetne. Miért pont ma kellett idejönnie? - Ezt a helyet szoktam meg. De ha szeretnéd, átülhetek egy padhoz. Egy szavadba kerül, mint már mondtam. – Ha idegesíti a jelenlétem, vagy nem akarja, hogy itt legyek, mondja ki kerek perec, nem halok bele. Csak odébb kell sétálnom, az meg nem olyan megterhelő. - A múltkoriról meg… mit is mondhatnék? Esetleg azt, hogy felejtsük el, de amint már említetted, ami egyszer megtörtént, azt nem lehet. És belátom volt néhány, megismétlem, NÉHÁNY, olyan dolog, amiben igazad volt. De ezt gyanítom, tudod. Azonban, az már elmúlt. Szóval, ha megkérhetlek, ne hozzuk fel. – Azon a napon, valami furcsa érzés töltött el. Volt igazság abba, amit mondott, de ugyanakkor említett olyanokat is, amik nagyon rosszul estek. Nagyjából, mint mindenki másnak. Én azonban nem érzetem úgy, hogy azok igazak lennének. Mégis annyira magamra vettem őket, hogy utána annyira rosszul éreztem magamat. - Tudsz róla, hogy nem csak festékkel lehet színesíteni a hajat? – kérdezem én is mosolyogva. A következő mondatára egy pillatara megfagyott bennem a vér. - Miért kérdezed? – Csak ennyit vagyok képes kibökni elsőre, aztán összeszedem magam és a gondolataimat. - Maradjunk annyiba, hogy elvesztettem valamit. Valakit. Akit nem szerettem volna. Meg, ha már egyszer mindenki utál, akkor adok is rá okot, hogy ezt tegyék. – És ezzel nagyjából letudtam a kérdését. Nem szerettem volna többet mondani erről, vagy fejtegetni neki. Ezt most nem akartam megosztani vele részletesen. Mikor már úgy éreztem, hogy tényleg fogok tudni olvasni, ismét meghallottam a hangját. Most már azért erősebben csaptam össze a könyvet és gondolkodtam rajta, hogy talán még a Tiltott rengetegbe is jobb. A kérését meghallgatva elővettem a pálcámat, majd gyorsan rövidnadrágot csináltam a szakadt gatyámból, a hajamból pedig kimostam a kék tincseket a szökőkútból vett vízzel. Talán elég meleg van ahhoz, hogy gyorsan megszáradjon, és ne fázzak meg. Majd odaülök mellé és kedvesen rámosolygok. - Ez így elég aranyos lesz? Vedd hozzá, hogy nem szólok be egyikkőtöknek sem. – Feltéve, ha ők sem fognak - Bár ha jól emlékszem, akkor múltkor azt mondtad, hogy nem szólhatok hozzá, sőt még rá sem nézhetek. – kezdek el gondolkodni, de mosolyom nem lankad, még mindig fülig érő vigyorral fürkészem a tekintetét, hogy erre mit válaszol. Persze engem nem nagyon foglalkoztat az, hogy megismerjem azt a híres neves barátját, vagy micsodáját, de ha már egyszer így esett, és azt mondta legyek kedves, üsse kavics, az leszek.
♥ Zene ♥ ♥ Aktuális viselet ♥ ♥ I will be nice don’t worry. But you have to be as well than.♥
Kijelentésére szórakozott mosolyra húzódott a szám. Még is mióta lett ekkora szája? Meg mióta néz ki így, ilyen furán? Korábban viszonylag normálisan öltözködött, de ez kezd átcsapni a röhejes végletbe. Értem én, hogy úgy mond, „menő” bizonyos divatot követni, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek jól is áll. – De van, mivel nekem szólt az épületes tanácsod. Épp ezért nekem kell eldöntenem, hogy érdekel-e vagy sem, nem neked – válaszoltam, külön kihangsúlyozva a ’nekem’ szót, hátha így majd felfogja. Megjegyzésére inkább nem is reagáltam. Úgy is csak felhúznám magam, az meg egyikünknek sem hiányzik. Múltkor már úgy is megmondtam neki, hogy mit gondolok róla, amin persze meg is sértődött, de most ha lehet, el akarom ezt kerülni. Van jobb dolgom is, mint felhívni a lány figyelmét a hibáira. – Ha a szerinted őszinte választ adnád, az nem lenne őszinte – vigyorodtam el önelégülten. – Örülök, hogy végre nem kezdesz el akadékoskodni, jobban tudom, hogy mi jó nekem, mint te, vagy akárki más – utaltam a jelenlegi barátnőmre. Egy szava se lehetne, mert rá mindig szakítok időt, de ő folyton csak nyavalyog, hogy amit csinálok, az nem tesz jót nekem, stb. Csak aztán egyszer nehogy megunjam, és keressek helyette mást. Messze van még december, a választékból meg nem is kevés. Ne higgye, hogy pótolhatatlan. Egy pillanatra még felnéztem, hogy még is mit olvas, amit csak és kizárólag ezen a szent helyen lehet. Értetlenül ráztam meg a fejem. Ha tanulni akar, miért nem a könyvtárba megy. Az egy dolog, hogy én elvből nem megyek oda, na de ő elvileg hollóhátas, azok mindig ott nyomulnak. – Nem véletlenül kezdtem azzal, hogy nem kötekedésből jegyzem meg, csak ezek szerint, megint nem fogod fel a szavak jelentését – kezdtem bele. Na ez most tényleg kötekedés volt, de az előbb nem volt az, csak mint mondtam, nem fogta fel. – Csupán, jótékonyan fel akartam hívni a figyelmed az udvaron lévő üres padokra – mutattam az említett irányba –, ahol tőlem távol, nyugodtan tudnál olvasni. És nem, nem zavarsz, csak rohadtul nem értem, hogy miért pont ide kell leülnöd. Értem én, hogy nehéz ellenállni személyes varázsomnak, de a múltkor se lett jó vége, annak, amikor huzamosabb ideig tartózkodtunk egymás közelében. – A kérdésemre adott válaszán szórakozottan elmosolyodtam. Ez olyan tipikus silentes válasz volt. Bár amikor a hajfestéses részhez értünk, nem állhattam meg, hogy megjegyezzem. – Tudsz róla, hogy most is festve van? – érdeklődtem mosolyogva. – Oké, máshogy kérdezem akkor. Mire fel sötétedtél be? – Azért bármennyire is bonyolultak a lányok, olyan nincs, hogy egyik napról a másikra hirtelen stílust vált. Újra belemerültem, vagyis inkább próbálkoztam belemerülni a jegyzeteimbe, de olyan szinten kávé hiányom volt, hogy képtelen voltam koncentrálni. – Jut eszembe, – szóltam újra Silenthez. – Ha majd végre visszatolja a seggét a kávémmal együtt, akkor megismerheted Adriant. De előre szólok, hogy egy rossz szó, és kicsinállak. Legyél legalább fele annyira aranyos, mint amikor legelőször összefutottunk, és akkor minden oké lesz. Értve vagyok? – Bár állítása szerint felhagyott a házam csesztetésével, érthető okokból nem igazán bízok benne, szóval jobb előre tisztázni a dolgokat.
mai viselet ◊ zene ◊ Just be kind. That's all I ask.[You must be registered and logged in to see this link.]
Ostobaság volt az hinni, hogy olyan könnyen fog menni igaz? Bíztam benne pedig, hogy legalább miatta nem kell aggódnom és elmegy majd. Mikor azonban elkapja a kezemet, kikerekednek a szemeim és talán egy picit meg is lepődöm. Abba biztos voltam, hogy nem fogja tétlenül nézni, ahogy megpöckölöm, de nem erre számítottam. Lehet mégiscsak bele kellett volna lökni a vízbe, ahogy elsőre akartam. Az szórakoztatóbb lett volna. Bár azért meg akár valami rosszabb is történhetett volna velem, de nem ezért nem tettem meg, hanem, mert nem vagyok olyan szemét, hogy belelökjem. - Nincs szükségem az engedélyedre ahhoz, hogy elmondjam a véleményemet. – mondom összeszűkült szemekkel. Ha akarom, elmondom, ha nem, akkor nem. Most éppen olyanom volt, hogy kimondom, mert én is itt akarok olvasni, elvégre ez egy nyugodt hely hozzá, de ha ő itt van, akkor igen nehézkes lesz. Most pedig muszáj volt a figyelmemet egy dologra összpontosítanom. Így is elég, hogy a könyvtárat ott kellett hagynom azok miatt a tökmagok miatt, ezt már nem szeretném. Ezen túl már csak a Tiltott rengetegbe mehetnék oda meg nem szívesen mennék, mert még rajta kap a vadőr. Vagy éppen valami olyasmi sül ki belőle, mint múltkor. A következő mondatát, olyan durcásan mondta, hogy kuncogni kezdtem. - Emiatt most nehogy mérges légy. Csak elsőre úgy tűnt. – Ha most e miatt a kijelentés miatt dühös lesz rám, akkor én teljesen feladom. Egy ilyen miatt igazán nem érdemes. Bár már láttam érdekes dolgokat. - Ugye nem akarod, hogy erre őszintén válaszoljak? – kérdezek vissza költőien. Mondjuk, nem azt mondanám, hogy hülye, szimplán azt, hogy fura. - Ahogy gondolod. – vonom meg a vállamat, bár akkor sem csinálja jól szerintem. Az, ha állandóan tanul és nem pihen közben nagyon rossz. Tönkreteszi vele a saját szervezetét. Szerintem akkor is kéne, hogy tartson egy kis szünetet. Igaz, nem az én dolgom ezzel foglalkozni, ha ő úgy gondolja, hogy ez így jó neki, akkor biztos az. Már tizenkilenc csak el tudja dönteni, hogy mi jó neki. Én személy szerint már egész évben tanultam, plusz kiszámoltam, hogy egy nap mennyit kell tanulnom vizsgák előtt, hogy jól sikerüljenek, így én nem roskadok bele a magolásba. Miután „engedélyt” kaptam, hogy leülhessek, a szökőkút másik feléhez sétáltam és helyet foglaltam. Legalább egy válaszra méltathatna vagy valami. Tudom, hogy én sem épp a legudvariasabb formámat hoztam, de az bunkóság, hogy nem is válaszol, csak int. Mindegy, nem idegesítettem magamat ezen túl sokáig, inkább belekezdtem az olvasásba. Hihetetlenül unalmasnak bizonyult a Mágiatörténet, mégis muszáj volt tanulnom. Ami viszont érdekes, hogy mostanában egyre jobban kezdett érdekelni ez a tantárgy. Voltak benne érdekes részek, amiket örömmel tanulmányoztam, de ugyanakkor voltak olyanok, amiket legszívesebben akkor olvastam volna, mikor készülődök lefekvéshez, hogy gyorsan el tudjak aludni. És java részt ilyen volt. Nem telt el sok idő, mikor meghallottam, hogy Julian hozzám szól. Nagyon nehéz lett volna csöndben maradni? Csak egy fél órára, vagy egyre. Amúgy ha tanulnia kell, akkor inkább koncentráljon arra. - Ha nem kötekedésből akarsz mondani olyat, ami az, akkor inkább ne szólalj meg. – kezdem el forgatni a szemeimet. Ez pedig olyan egyszerű. Ha valamit nem akarunk kimondani, akkor ne mondjuk. Nem bonyolult. - Egyébként azért jöttem ide, mert itt tudok a legjobban elmerülni a gondolataimba. De ha zavarok, akkor szólj, elmegyek. – Meg azért is, mert a könyvtárban nem bírtam tovább, a hálókörletembe, meg a zajtól nem bírok semmit sem csinálni. Én egyébként megkérdeztem, hogy zavarok-e, ő engedte meg, hogy maradjak. Ha azonban mégiscsak úgy döntene, hogy zavarok, akkor még mindig fönt áll a lehetőség, hogy szedem a sátorfám és lelépek. Nem fogok rajongani érte, hogy máshová kell megint mennem, de ez van. Őt sem akarom idegesíteni, mert attól csak nekem menne föl az agyvizem. Aztán jön a kérdés, aminek nem kéne elhangoznia. - Hadd kérdezzek valamit… – kezdek bele, majd fölállok és megkerülöm a szökőkutat, hogy elé tudjak állni. - Ha neked megtetszik egy olasz öltöny például és felveszed, akkor olasz leszel? Nem. Attól, mert fölvettem egy szakadt nadrágot, és fekete a szemem, nem leszek emo. Csak, tetszik. Nem esek depresszióba, nem fogok eret vágni, és nem festetném a hajamat színesre. – Egy pillanatra megálltam, majd elgondolkodtam. Igazából most is be van festve. Francba! - És csak hogy tudd, ez hajszínező, amit vízzel simán ki lehet mosni és csak azért van benne, mert az egyik osztálytársamnak is van, megtetszett, kipróbáltam és azt mondták jól áll. – Vagyis valami ilyesmi volt. Tényleg van az egyik osztálytársamnak és nekem tényleg tetszett, de nem akartam először kipróbálni, aztán mégis megcsináltam és csak azért van még mindig benne, mert mindig visszafestem. - Egyébként nem tudom… talán két vagy három hete? – Mikor is tolt ki velem a háztársam? Nem emlékszem már rá, de az óta. - Lényegtelen hagylak tanulni. – Azzal visszamegyek a könyvemhez és ismét megpróbálok elmerülni benne. Csak nehogy túlságosan belefeledkezzek, mert a végén még én leszek az, aki elalszik.
♥ Zene ♥ ♥ Aktuális viselet ♥ ♥ Do you know what emo means? Cause I’m not emo.♥
Bármennyire is úgy tűnt, hogy bealudtam, nem ez történt, csak egyszerűen becsuktam a szemem, és pihentem. Ezért is figyeltem fel, a felém közeledő léptekre. Kizártnak tartom, hogy Adrian legyen az, ilyen hamar nem érhetett vissza. Sőt ennyi idő alatt, még oda se érhetett a konyhába. Még is csak elaludtam volna? Á nem, az lehetetlen. Minden esetre, akár ki is jött ide, bámulásomon kívül nem nagyon csinál semmit, így nem veszem a fáradságot, hogy kinyissam a szemem, ha akar valamit, majd szól. Vagy nem. Tudja, kit bökdössön a rohadt kis… Másodpercek töredéke alatt ragadtam meg erősen, mint kiderült, Silent kezét. Most meg kellene lepődnöm, hogy megint ő az? Inkább az lenne a meglepő, ha nem ő lett volna. Mi az f*sz van velem amúgy, hogy mindig oda vonzom a csajt, ahol én vagyok?! Azon meg főleg nem lepődöm meg, hogy nem is köszön, ő és az udvariasság köszönőviszonyban sem állnak. – Mondd csak, kislány. Kérdeztem a véleményed? – indítok köszönésképp, hasonlóan kedvesen. A kezét csak ezután engedem el, más sem hiányzik nekem, mint hogy valaki meglásson, hogy „erőszakoskodom” egy kis rib…, egy lánnyal. Köszönésére, csak kurtán biccentek viszonzásul. Jobban érdekel, hogy mit akar már megint tőlem, mint hogy normális köszönéssel húzzam az időt. – Nem aludtam – morogtam ingerülten magam elé a kérdése hallatán, majd hagytam, hadd nézze meg, mik azok a papírok. – Hülyének nézel engem? – érdeklődtem viszonylag kedves hangnemben. – Lehet, hogy nálad ez így működik, de nálam nem. Azért vagyok kib*szottul fáradt, mert már napok óta nem aludtam, de ettől még megtudom ezt a rohadt anyagot. Tudod, nyomás alatt sok minden jobban megy – magyaráztam neki higgadtan, de már érzem, hogy fel fog idegesíteni. Ilyenkor amúgy is ingerültebb vagyok, és nem sok mindenkit tűrök meg magam körül. És ő sajnos, nincs rajta az Elvisellek-listámon. Kérdését hallva egy pillanatig elgondolkodtam, hogy mit válaszoljak, majd végül vállat vontam, és intettem, hogy leülhet. Pár percig mindketten csináltuk a magunk dolgát, ő olvasott, én meg tanultam, de aztán csak nem bírtam megállni, hogy ne tegyek egy-két megjegyzést. – Ezt most nem kötekedésből, de feltűnt, hogy bármilyen kisudvar is ez, rengeteg szabad hely van itt, nem csak ez az egy a lábamnál? – mutattam körbe, hátha így feltűnik neki, hogy miről beszélek. – Másik kérdés. Mi a fene történt veled? Mióta vagy emós? – Míg a válaszára várok, magamban imádkozom, hogy Adrian hozza már azt a rohadt kávét, hogy ne kelljen kettesben üldögélnem a lánnyal.
mai viselet ◊ zene ◊ Emo? Really? Can you be even more predictable?[You must be registered and logged in to see this link.]
A hozzászólást Julian T. Blackwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-06-17, 17:09-kor.
Karba tett kézzel, teljes higgadtsággal ültem az asztalnál, míg a két alsóbb éves egy könyvvel játszott, amit épp az imént vettem le a polcról. Gyerekes egy viselkedés, de mit vár az ember, ha kölykökről van szó? Mindenesetre nem idegesítettem magamat föl ezen. Majd ha megunják, úgyis elmennek. Vagy ha nem ők, majd én. -Mi van Emo? Már nem is vagy olyan nagymenő mióta emo vagy. – Kijelentésére nagyot sóhajtottam. Nem is tudja mit jelent ez a szó. Az emo az emotional kifejezésből jön, vagyis érzelmes. Engem pedig mostanában az unottság jellemez nem pedig az, hogy olyan nagyon váltogatnám a hangulataimat. – Szerezd vissza, ha tudod. – kiáltotta az egyikük, majd elrohantak a könyvvel. Csóválni kezdtem a fejemet, majd felálltam és levettem egy másik kötetet. Még vagy öt darab volt belőle. Annyira nem okozott nekem szívfájdalmat, hogy elvitték. -Sil…Silent! Ugye nem vagy dühös? – kérdezi a tanulótársam. Visszafordulok hozzá és kikerekedett szemekkel nézek rá. - Miért lennék? -Mert… ilyenkor az szoktál lenni, nem? – Kérdésén én magam is elgondolkodtam egy pillanatig, de talán igaza van. Elég sokszor felhúzom magam ilyeneken. Most azonban mégsem. Így csak megrántottam a vállamat, majd elköszöntem tőle. Gyorsan kikölcsönöztem a könyvet, aztán felrohantam a hálókörletembe a pulcsimért. Magamat ismerve, ha kimegyek az udvarra, akkor fázni fogok, amit most nem szeretnék, tekintve, hogy hosszabb időre szándékozom kint maradni. Hamar felkaptam magamra egy fekete pulcsit miután az illet a mai szerelésemhez legjobban. Egy kék ujjatlant vettem fel, amin fekete csíkok voltak, meg persze egy fekete szakadt farmert és egy ugyan ilyen árnyalatú cipőt, amiben a cipőfűzőknek olyan a színe, mint a pólóm, és mint a hajamba festett kék tincseknek. Még gyorsan megnéztem a tükörben a sminkemet, hogy nem mosódott-e el, de még mindig olyan hollófekete volt a szemhéjam és a szempillám, mint amilyenre reggel festettem. Igyekeztem egy nyugodt helyet keresni magamnak, ahol tudtam olvasni, így a Kis udvar mellett döntöttem. Ahogy kiléptem megcsapott a hűvös levegő és magamban ezerszer hálát adtam az eszemnek, amiért pulcsit vettem. Már kezdtem megörülni, hogy a napom hátra lévő része nyugalomban fog telni, ám hamar lelombozódtam, mikor megláttam, hogy ki van a szökőkútnál. Ahogy közelebbről megnéztem úgy vettem észre, hogy alszik. Ez csak szerintem gáz, hogy valaki bealszik egy ilyen helyen? De ha ennyire elunta magát vagy fáradt, vagy mit tudom én, akkor ezt nyugodtan csinálhatja másol is. Közelebb mentem hozzá, majd a vállába pöcköltem. Meg sem vártam, amíg kinyitja a szemét, egyből beszélni kezdtem. - Ha fáradt vagy, akkor menj a klubhelyiségedbe aludni. Ha álmosan próbálsz meg bármit is csinálni az csak rosszabb lesz. – mondom unott hangon, majd eszembe jut, hogy azért némi udvariasságot is erőltethetnék magamra. Annyira elszoktam tőle az utóbbi időben. - Amúgy, szia. – mosolyodok el féloldalasan, de aztán ismét kifejezéstelen lesz az arcom. - Mi az, ami annyira unalmas, hogy elaludj? – kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle, majd jobban szemügyre vettem a papírokat, amik nála voltak. - Tanulás mi? Azt tényleg nem jó, ha akkor csinálod, mikor fáradt vagy, mert azt hiszed, megtanulod, de valójában nem. – mondom persze csak, mint jótanács. Az meg az ő dolga, hogy megfogadja-e, de én a helyébe pihennék, ha ennyire kész vagyok. Pár perccel később eszembe jut, hogy miért is jöttem ide valójában. - Zavarna, ha csendben olvasnék melletted? – kérdezem meg végül. Ha azt mondja igen, akkor elmegyek. Ha nem, akkor maradok. De csak olvasok. Semmi más.
Amikor rám néznek az emberek, nem az jut eszükbe először, hogy ez a rohadt helyes srác biztos sokat tanul. Bár, ha jobban bele gondolok, akkor szerintem egyáltalán nem is jut eszükbe. És ez így rendben is van, tekintve, hogy többször látom a szüleimet egy tanév alatt, mint a tankönyveket. Ez nem túl jó arány, figyelembe véve, hogy összesen két szünet van a tanévben. De mindezek ellenére, a vizsgáimon minden tantárgyból kiválóan teljesítek. És hogy hogy lehetséges ez? Hát úgy, hogy a vizsgák előtt nagyjából két héttel, mint az őrült nekiugrok a tanulásnak, és ilyenkor csak ezzel foglalkozom, nagyon keveset alszok, enni is csak akkor eszek, ha már a többiek úgy hurcolnak le a nagyteremben, vagy ha második anyám, Adrian fel nem hoz nekem valamit a konyhából. Tanulni vagy a szobámban, vagy az udvaron szoktam, de a könyvtár közelébe még végszükség esetén se megyek, nincs rosszabb hely a könyvtárnál, de tényleg. Végre kisütött a nap, de mivel Skóciában vagyunk, koránt sem jelenti azt egy kis napsütés mellé, meleg is társul. Ezért is vettem egy hosszú ujjú, vékony pulcsit, a rövidnadrágom mellé. A cipő igazából lényegtelen volt, csak azt kellet figyelembe venni, hogy menjen a sötétkék nadrághoz meg kék-fehér pulcsihoz. Nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjünk, a fekete mindenhez megy, így már csak egy órát vettem fel, hogy majd tisztában legyek, mióta is szenvedek a tanulással, és már el is indultam a Kis udvarra. Útközben hozzám csapódott az Adrian nevű, két lábon járó lelkiismeretem, hogy ébren tartson, ha úgy adódna, nem bírom tovább. A szökőkút szélén ülök, lábaim a legjobb haverom ölében. Még „csak” fél órája vagyunk itt, de már is a bealvás ellen küzdök, a jegyzeteim felett, így Adrian fogta magát, és elment, hogy hozzon nekem egy nagy adag kávét, vagy bármit, a konyháról, ami majd ébren tart. Kihasználva a távollétét, neki dőltem a szökőkút oszlopának, és behunytam a szemem, hogy pihenjek, amíg vissza nem jön. Ilyenkor szoktam elgondolkozni, hogy miért nem tanulok én is évközben, mint a legtöbben, és miért hagyom mindig az utolsó pillanatokra a tanulást. Aztán rájövök, hogy mert én nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember, én egyedi, különleges, és utánozhatatlan vagyok. És ez mindig olyan rohadtul jó érzéssel tölt el.
mai viselet ◊ zene ◊ I’m just so f*ckin tired[You must be registered and logged in to see this link.]
