2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az a baj velem, hogy nagyon könnyen el tudom veszteni a koncentrációmat, ha találok valami sokkal érdekesebb dolgot. Lehet ez bármi, például eszembe jut egy dal, olyan embereket látok magam körül, akik izgalmasabbak, mint az adott dolog, amit csinálok. Jelen esetben ez a valami, a mellettem ülő fiú, aki sokkal érdekesebb, mint a Rúnamágia. Ezért is nézem inkább azt, hogy mit rajzol, mint hogy a jegyzeteimet olvassam. Ennek lehet, hogy én látom majd a kárát, a legközelebbi dolgozatnál, de ez van. Jobb szeretek ismerkedni, mint tanulni. – Ó hála istennek, hogy te se vagy az a standard hollóhátas! – nevettem fel megkönnyebbülten. – Utálom, amikor az emberek, csak azért mert hollóhátas vagy, elkönyvelnek stréber, okoskodó gyökérnek. Egy hollóhátas is elehet okos, attól függetlenül is, hogy nem szeret tanulni. Ugyan ez van a Mardekárral. Ott is nem csak seggfej, beképzelt idióták járnak, hanem vannak köztük tökre normális, jó fej, aranyos fiúk/lányok. Nekem is van nem egy jó barátnőm, barátom onnan. A Griffendél is tele van gyáva, félős diákokkal, pedig oda a bátrak „valók”. A Hugrabugba is biztos járnak, okos értelmes egyének, bár én még egyel sem találkoztam, de ez ugye nem jelent semmit. De a lényeg az, hogy szerintem igen is ideje lenne elhagyni már ezeket a hülye sztereotípiákat, amik már évszázadok óta léteznek – fejtettem ki véleményemet, annak reményében, hogy értő közönséget találtam a nézeteimhez. Sok az olyan házambeli, akik szűklátókörük miatt nem adnak igazat nekem, és vakon hisznek abban, hogy akkor vagy jó hollóhátas, ha egy stréber, állandóan magoló szerencsétlenség vagy. – Bocsi amúgy. Tudom, túl sokat beszélek – nevettem fel zavartan, miután leesett, hogy konkrétan szóhoz se hagyom jutni szegényt. – Szóval szólj rám nyugodtan, ha zavar – teszem hozzá. – Miket szoktál rajzolni még egyébként? – érdeklődöm a fiútól – Szerintem egyáltalán nem idétlen. Meg azért én hallottam már sokkal rosszabbakat is, szóval… – Jó nyilván nem tetszhet mindenkinek a saját neve, de én még mindig azt mondom, hogy vannak ennél sokkal szörnyűbbek és idétlenebbek is. De ha van egy tök jó kis beceneve, akkor meg úgy is mindegy. – Nem csodálom, nem a legnépszerűbb szak. Meg nem is a legfiúsabb – nevettem fel. – Hát figyelj, ha nem Ereklye vadász akarsz lenni, akkor nem fognak sehova kelleni azok a tantárgyak. Ha meg mégis, akkor szívesen segítek, ha gondolod meg, ha nem találsz jobb segítséget – ajánlottam fel a segítségemet a srácnak. Talán még a Bájitalkeverés, vagy Méregkeverésnél veheti hasznát, mondjuk a Rúnaismeretnek, de azt is csak akkor, ha rúnákkal van leírva egy recept, amit kétlek, bár ki tudja. Egy ismerősöm se jár arra a szakra, így nem tudom, mit csinálnak ott. – Ó az tök izgis! – csillant fel a szemem, a szak hallatán. – A bátyám is ezen a szakon van, most kilencedikes, és mindig nagyon izgalmas dolgokat csinálnak. Egy csomó helyen volt már a csoportjával, és annyi helyre fognak még eljutni – mesélem lelkesen Szidónak. – Én személy szerint nem vagyok annyira oda a veszélyes állatokért. Egyedül, az egyszarvúkat szeretem, de az se a veszélyessége miatt kapott XXXX osztályzatot. Mindig is mondom a bátyámnak, hogy szerezzen nekem egyszarvút, mert azok olyan szépek és cukik, de nem akar – mesélem a fiúnak csalódottan. – Bár amióta a húgunk tud beszélni, és annak már van három éve is, rászoktattam, az egyszarvú-imádatra, és azóta már ketten nyavalygunk a bátyánknak, hátha az úgy hatásosabb. Bár egyelőre nem akar megtörni, de nincs semmi, amit egy Herondale nem tud elérni. Hát ha még ketten vannak! – nevettem fel. Tök jól el lehet beszélgetni a sráccal, szóval semmi kedvem Rúnamágiát tanulni, így be is csukom a füzetem. Ráér az még, este is tudok tanulni, ha arról van szó. – Mesélj magadról – kértem meg Szidót, miközben teljesen felé fordultam a padon. Szimpatikus, aranyos fiúnak tűnik, akit érdemes megismerni, ezért is vagyok kíváncsi arra, hogy ki ő.
A tanulás olyan, hogy az embernek vagy megy, vagy nem. Vagy van hozzá kedvem, és energiám vagy éppen nincsen. Nálam többnyire mindkét esetben inkább az utóbbi eshetőség játszik, de ha nagyon kell, akkor én is rá tudom magamat venni, hogy leüljek, és foglalkozzak a dologgal. Na jó, ez általában a vizsgák közeledtével szokott csak megesni, de az vesse rám az első követ, aki még sose volt ezzel így. Persze ilyenkor jön a szokásos "kapkodás" meg könyvtárba szaladgálás anyagért - igen az esetek többségében elég csekély mennyiségű jegyzet áll a rendelkezésemre bizonyos, adott, számomra érdektelen tárgyakból - több-kevesebb sikerrel. Persze, azért mindig szoktam előbb-utóbb mindig találok valaki jótét lelket, aki hajlandó kisegíteni némi ellenszolgáltatásért cserébe. Valószínűleg most is tanulnom kellene, de egy új manga hatására a bennem élő elveszett alkotói énem vette át az uralmat a testem felett, és inkább kijöttem kicsit firkálgatni a szabad levegőre hátha jobban jön az ihlet. Általában mágiatörténeten szokott a legerősebb lenni ez a bizonyos inger, hogy alkossak, és Binns professzornak hála már nem egy színvonalas alkotás született a legkülönfélébb módokon megvalósítva a pergamenen... Kedvesen mosolyogtam, ahogy a velem szemben ülő lány minél gyorsabban igyekezett elpakolni a cuccait, hogy én is leülhessek a padra. Kedves tőle, mert igazából akár el is hajthatott volna a francba, hogy keressek valahol egy üres padot, de mégse tette. Bólintok a szavaira, majd én sem zavarom tovább őt, hanem a rajzzal kezdek el foglalatoskodni. - Köszönöm. - felelek neki egy szelíd mosollyal, amikor megdicséri a "rajtehetségemet". - Ha valaki annyit rajzol a tanórákon, jegyzetelés helyett, mint én akkor egyből nem olyan nagy kunszt. - nevetem el magamat halkan. Természetesen tudom, hogy miként is kell illendően bemutatkozni, ha egy lány szemlátomást igényli így pedig természetes, hogy a kézcsók fogalmával is tisztában vagyok, és nem vagyok rest ily módon köszönteni újdonsült ismerősömet. Egyesek idejétmúltnak tartják az ilyesmit, de én úgy vagyok vele, hogy ezeknek az apró, régi szokásoknak is megvan a maguk bája, és varázsa. - Köszi. - mosolyodom el. - Csak, azért mert apám némileg messzebbről származott, mint a walesi anyám. - vigyorodom el. - Mondjuk választhattak volna valami kevésbé idétlen keresztnevet is, de igazából még ezt is lehet becézni ha valaki nagyon akarja, ráadásul az évfolyam 99%-a amúgy is Szido-nak hív szóval nagyon nem panaszkodom. - fejtem ki neki kicsit elgondolkodva, és hosszúra nyújtva a válaszomat. - Ez esetben Örvendek Cora! - nevetek vele együtt. Engem akkor is Szido-nak hívnak, ha rossz fát teszek a tűzre, meg akkor is, ha nem, de a nevemből kiindulva ez nem is csoda igazából. - A Szimbolisztika maga érdekesen hangzik bár engem annyira sose vonzott, hogy ha őszinte akarok lenni. - ismerem be megvakargatva a tarkómat. - Persze lehet, hogy egyszer még megbánom, hogy nem figyeltem annyira a kapcsolódó tárgyakon, de bízom benne, hogy ennek nem mostanában jön el az ideje. - kacsintok rá kedélyesen a lányra. - Bestiamester szeretnék lenni. - felelek egy fél-mosollyal. - Érdekelnek a veszélyes mágikus lények, ezért szeretnék minél többet megtudni róluk. - teszem még hozzá egy halovány mosollyal.
Az egész padon szétpakoltam a papírjaimat. Valamiért én képtelen vagyok könyvből tanulni, ezért is jegyzetelek minden órán, mert nem elég, hogy nem tudok könyvből tanulni, de még a mások által írt jegyzetet is nehezebben értem meg. Sokkal jobban szeretem a saját gondolatmenetem, és logikám alapján leírni az órán halottakat, minthogy a barátnőim után rohangáljak azzal, hogy ez itt mi, meg hogy ez mit jelent. Meg amúgy is, imádom kidíszítgetni a jegyzeteimet, az egész tiszta színes, meg kis rajzokkal teli, és máris több kedve van az embernek tanulni. A bátyám szerint olyan, mint amit lehányt egy szivárvány unikornis, de nekem ez így tetszik, ahogy van. A Rúnamágia füzetem, például tele van kis rúnarajzokkal, akár az órán vagy könyvben látottak, vagy éppenséggel a bátyám egész felsőtestét borító tetoválások. Bár szerinte azoknak semmi közük sincs a rúnákhoz, szerintem igen is van, és meg fogom találni a jelentésüket. Addig is pedig tökéletes unaloműző őket rajzolgatni. Sietve kapkodtam össze a jegyzeteimet, füzetemet, hogy a fiú le tudjon ülni. Kicsit ugyan furának éreztem, hogy engedélyt kér a leülésre. Egy szabad országban élünk, oda ül le, ahova akar. Az már más kérdés, hogy nekem ez mennyire tetszik, de felőlem aztán az ül ide, aki akar. Leszámítva egy pár kivételt… – Nincs mit – felelem a srácnak, majd visszafordulok a tanulnivalóm felé. De persze hamar felülkerekedett rajtam a kíváncsiság, és oldalra pillantottam, hogy a fiú mivel foglalkozik. Mindig is irigyeltem azokat, akik maguktól is gyönyörűen rajzolnak. Nekem kell, hogy lássam magam előtt, fizikai formában, a lerajzolandó dolgot, máskülönben képtelen vagyok bármit is rajzolni. – Szépen rajzolsz – jegyzem meg halvány mosollyal az arcomon, fel sem pillantva a füzetemből. Nem sokkal később újra felé fordultam, ezúttal, hogy bemutatkozzak. Bevallom, meglepett, hogy tudja, mi az a kézcsók. Több ilyen fiú kellene, akit még neveltek alapvető udvariasságra és etikettre. – Érdekes neved van – jegyzem meg. – De ez tök jó. Nincs rosszabb az átlagosságnál, legalább is szerintem – teszem hozzá, nehogy sértésnek vegye, amit nem annak szánok. – És ha már itt tartunk, a Corát jobban szeretem. Coralie-nek csak akkor hívnak, ha mérgesek rám – nevettem fel. De tényleg, apa hív így a legtöbbször, főleg ha túl sokat beszélek, és anya nincs a közelben, hogy a védelmemre keljen, akik hasonlóan rengeteget beszél. Hiába, az olasz vér „átka”. – Szimbolisztikus szakra járok. Nagyon imádom! Irtó izgalmas, és bárki bármit mond, szerintem van annyira hasznos, mint mondjuk egy auror szak. – válaszolok lelkesen a szakomat érintő kérdésére. És lelkiekben felkészülök a védőbeszédemre, ha esetleg ő is a többség véleményét osztja a szakomról. – Na és te? Mit szeretnél tanulni az egyetemen? – érdeklődöm Szidótól.
Pár embertől már megkaptam, hogy nem biztos, hogy a Hollóhátba vagyok, és az igazság az, hogy néha én is elgondolkodok ezen. Hisz anno a süveg nagyon sokáig gondolkodott rajta, hogy hova is osszon be. Majdnem 5 percbe telt mire döntött, hogy hova is osszon be a két lehetőség közül: a Hollóhát és a Mardekár közül. Furcsa, de azt hiszem minden olyan tulajdonságomat, ami miatt végül a Hollóhát ház tagja lettem a nagyszüleimtől örököltem inkább, míg a Mardekár-ra hajazó személyiségjegyeim az apámtól és az Ő családjától származnak, akik közül mindenki Durmstag-os volt. Bár én szerettem mindig a vérfarkas létemre is ráfogni, hogy kis híján a Mardekárba kerültem. Nem mintha a valóságban bármi köze is lett volna a valósághoz, de fiatalkoromban jó érzés volt, hogy még ezt is a vérfarkasok nyakába varrhattam. Nem mintha nem szeretném a Hollóhátat, és ne lennék büszke rá, hogy ennek a háznak a tagja lehetek, de van, hogy úgy érzem az én mentalitásommal, és a hozzáállásommal talán inkább a Mardekárba lennék való. Persze a végén mindig arra jutok, hogy a sok esetben az Aranyvér bűvöletében élő, neme gy esetben gőgös, és rosszindulatú Mardekáros-okkal sokkal kevésbé találnám meg a hangot, mint a szelídebb természetű sok esetben tudásszomj által hajtott Hollóhátasok közül, akik ha nem is nézik minden esetben jó szemmel az életmódomat, de elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Nem mintha nem lennének közöttük is kivételek... Persze ki tudja. Lehet, hogy most, hogy egyetemre megyek, és végre ténylegesen az álmomért dolgozhatok, ahogy mindig is szerettem volna...talán még az én hozzáállásom is változhat. Még az is lehet, hogy eljön az a nap, amikor a tankönyvek fölé több időn keresztül fogok görnyedni, mint mondjuk egy-egy Manga vagy Light Novel esetleg a rajzlap fölé. Na jó azt talán még én sem hiszem el...De az biztos, hogy most még keményebben fogok próbálkozni, és mindent beleadok, hogy elérhessem a célomat, és valóra válthassam legalább az egyik álmomat. Ami él, lélegzik, mozog, és elég erős ahhoz, hogy varázslót öljön, az látni akarom, megismerni, és ha megélem...akkor leírni azt amit megtapasztaltam az útjaim során. Ezért ha erősebbé kell válnom, akkor erősebb leszek, ha okosabbá, agyafúrtabbá, akkor megteszem, az elszántsággal pedig sose volt bajom... Amikor az ismeretlen lány egy mosollyal pillant rám, és azzal köszönt azt műár jó jelnek veszem, és reménykedem, hogy a "kérésem pozitív elbírálásban" részesül. Közelebbről szemügyre véve tényleg eléggé csinos nem csoda, hogy előtte minden tekintet rászegeződött itt a parkban, nem csak én hallucináltam. Ezek közül nem egy lehet, amely most gyanúm szerint most engem fixíroz, hogy vajon mit akarhatok tőle. Nem tudom, hogy sejti-e egyáltalán, hogy Hollóhátas vagyok akárcsak Ő maga, de talán annyiszor már én is láthatott, mint én őt szóval van rá esély, hogy legalább ilyen szinten ismerős neki a képes felem. - Köszönöm szépen. - felelek neki egy mosollyal, majd amikor helyet foglalok mellette miután összeszedte a papírjait, a táskámat magam mellé ejtem a földre a pad lábánál, és a rajzcuccomat szedem elő belőle. Egy manga-stílusú lányt kezdek skiccelgetni, miközben azon gondolkodom, hogy nem kellene-e neki bemutatkoznom, hogy ha már megengedte, hogy mellé üljek. Csak nem biztos, hogy vevő lenne a dologra, sose lehet tudni...Végül Ő előz meg engem. Amikor kézcsókra nyújtja a kezét, elmosolyodom majd egy finom főhajtást követően kezet csókolok neki, ahogy azt régebben is illett, és, ahogy néhányan még ma is teszik, ha nővel találkoznak. - Igen eddig maximum a Nagyteremben találkozhattunk. Cerberus Szidorov vagyok, de kérlek szólíts csak Szido-nak. - mutatkozok be neki én is. - Milyen szakra jársz? - érdeklődöm tőle miközben visszatérek a skiccemhez. Alattam nem járhat, mert már itt volt, amikor én idekerültem, ne évfolyamtársam szóval csak is felsőbb éves lehet, akkor viszont már egyetemista.
A legenda ellenére, ami a suli falai közt, és azon kívül terjeng, nem minden hollóhátas tanul naphosszat, és ül a könyvtárban. Már sokaknak mondtam, hogy nem attól lesz valaki hollóhátas, hogy a tanulás a mindene, de ezt valamiért olyan nehezükre esik megérteni. A hollóhátban is vannak hülyék és buták, az okosak mellett, ugyan úgy, mint hogy a Mardekárba se csak a velejéig romlott, gonosz diákok járnak, vannak ott bőven, normális, kedves emberek is. És a másik két házról is el lehet mondani ugyan ezeket. Lassan ideje lenne felhagyni a gyerekes sztereotípiákkal. Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy voltak olyan tantárgyaim az egyetem előtt, amiket ki nem állhattam, és nem volt könnyű tanulnom őket. De amióta a Szimbolisztika szakon tanulok, minden egyes tantárgyamért oda vagyok. A tanáraim rendesek, és az órákat is érdekesen tartják. Az egyik kedvenc tantárgyam a Rúnamágia, és azt is hoztam le magammal tanulni, mert a professzor dolgozatot ígért a jövő hétre, és nyilán nem akarom, hogy rosszul sikerüljön. Azt mondják, hogy a nők egyszerre több felé is tudnak figyelni, és ha ez nem is mindenkire, de rám igaz. Tudok tanulni, úgy, hogy közben a figyelem középpontjában állok, meghallom, hogy miket beszélnek rólam, és még az is feltűnik, hogy épp egy srác szólt hozzám. Felpillantok a jegyzeteimből, hogy szemügyre vegyem a fiút, mert a hangja alapján nem volt ismerős. – Hali – köszönök vissza mosolyogva. Tényleg nem ismerem a srácot, csak annyit tudok róla, hogy szintén hollóhátas, mert láttam már egy párszor az asztalunknál, na meg persze az egyenruhánkban. Na meg több mint valószínű, hogy fiatalabb nálam, és nem az én évfolyamomba jár, mert máskülönben biztos lett volna vele dolgom. – Nem zavarsz, és persze, ülj csak le – mutattam a mellettem lévő üres helyre. Felszedtem a papírjaimat a padról, és az ölembe raktam, hogy elférjen a fiú, mert most tűnt csak fel, hogy mennyire szétpakoltam. Egy ideig szótlanul olvastam a jegyzeteimet, de nem is én lennék, ha nem akarnék azonnal beszélgetni, meg ismerkedni. Ez van, a bátyámmal ellentétben én túl közvetlen vagyok, és képtelen vagyok csöndben maradni. Főleg, ilyen alkalmakkor, amikor olyannal találkozok, akit nem ismerek. – Nem hiszem, hogy ismerjük egymást – fordultam a srác felé. – Coralie Herondale – nyújtottam felé kézcsókra a kezem. Ha nem egy paraszt, akkor tudja, mit kell ilyenkor tenni, ha meg az, hát ez van, nem ő az első, nem fogok fennakadni rajta, mert ma még nem húztak fel, így meglepően nyugodt vagyok.
Hétvége van, vagyis azt jelenti, hogy kéne tanulnom. Erre viszont egyenlőre, nem igazán van érkezésem, viszont szép az idő kint szóval mondjuk egy kis rajzolgatás vagy olvasás beleférne a programba, úgy hiszem. De még az is, hogy valaki lejöjjön velem, aztán együtt kitárgyaljuk az élet nagy dolgait alkotás közben vagy csak szimplán elökörködjük az időt egy kicsit. Mindenesetre mire felkelek, lebattyogok reggelizni majd ezt követően visszabattyogok a szobába, addigra természetesen mindenki eltűnik onnan. Máskor, amikor azt akarná az ember, hogy hagyják békén vagy egy kis nyugalomra vágyik, akkor természetesen mindenki ott tobzódik a szobában, de bezzeg ilyenkor sehol senki... Nincs más hátra, vállat vonok, bedobálom a rajzcuccaimat, egy manga-t meg a látszat kedvéért egy könyvet a könyvtárból a táskámba, majd magamra kapok pár cuccot és irány a park vagy legalábbis a birtok valamely része. Nincs bajom az egyenruhával, de számomra kicsit kényelmetlen tud lenni a viselése, ezért is örülök, hogy most hétvégén végre felvehetek párat a saját cuccaim közül is. Nem szoktam sok időt tollászkodni a tükör előtt így most se nagyon pazarlom az időmet ezzel. Egy sötétkék farmerra valamint egy-egy anime témájú pólóra és pulóverre esik a választásom meg egy egyszerű sportcipőre aztán indulásra kész is vagyok. A hajam rövid szóval azzal nagyon most nem kell foglalkoznom (nem mintha általában olyan nagy szükségem lenne rá, hisz mindig ilyen rövidre van vágva). Nem feltétlenül nézek ki a legnagyobb Playboy-nak ezekben a cuccokban, na de annyi baj legyen vele. Akinek nem jön be, az majd nem néz rám... Vállamra kapom a táskát, majd szép ráérősen leballagok a lépcsőn a parkba. Még mindig nem hagytam fel a társaság biztosításával így, amikor leérek, elkezdek ismerősök után kutakodni a tekintetemmel. Csalódnom kell, mert ugyan nem sokan vannak lent a parkban ez igaz, de íg első látásra nem hogy nem az ismerőseim, de többségében még csak nem is Hollóhátasok. Ez egy pillanat erejéig gondolkodóba ejt, és már fontolgatnám is, hogy újra átértékeljem a terveimet (mert nem mintha bajom lenne a többi ház tagjaival hisz több ismerősöm is van közöttük, de egyik sincs itt sajnálatos módon), amikor végül meglátok egy másik Hollóhátast. Személyesen ugyan nem ismerem csak látásból, de tudom, hogy az én házamban van. Az évek alatt már többször is láttam a mi talárunkban meg egyszer-kétszer ült mellettem a nagyteremben, de mivel egy évvel felettem jár annyira sosem beszélgettünk egymással. De most talán itt az alkalom, hogy egy kicsit közelebbről is megismerjem, ha Ő is partner benne. - Szia. Bocsánat, hogy zavarlak esetleg leülhetek? - lépek oda hozzá egy halovány fél-mosollyal. Ha megkérdezi, hogy miért pont ide szívesen elmondom neki, hogy nincs más Hollóhátas itt és egy kis társaságnak viszont örülnék. De az is lehet, hogy élből elküld melegebb éghajlatra. Nemsokára kiderül...
Hétvége van, és meglepően jó idő. Ezért is döntöttem úgy, hogy kihasználom a kedvező körülményeket, és kimegyek az udvarra tanulni egy kicsit. Próbáltam rávenni a barátnőimet is, hogy jöjjenek társaságnak, de az egyik pasizni akart, a másik attól félt, hogy leég, a harmadik, meg egésznap a szobánkban akart döglődni, így kénytelen-kelletlen, indultam a ládám felé, hogy valami hangulatomhoz illő ruhát keressek. Nem szeretem az egyenruhánkat. Olyan béna szomszédlányos/könyvtáras hatást kölcsönöz a lányoknak. Vannak, akiket ez nem zavar, de én nem ezekhez tartozok. Még akkor sem, ha nekem még ez is jól áll. Szóval, már csak emiatt is szoktam várni a hétvégét, hogy végre a saját ruháimban lehessek. Most is egy nagyon csini, fehér, rózsamintás szoknyát vettem fel, aranyszínű övvel a derekamon. Hozzá, egy hosszú ujjú, ugyan akkor igen csak rövid derekú, fekete, nem túl mélyen dekoltált felsőt választottam. Mindezekhez, egy fekete magas sarkú bokacsizmát húztam a lábamra. A nyakamba most csak egy egyszerű arany nyakláncot, szív alakú medállal tettem. Ezt még egy volt barátomtól kaptam, de attól hogy szakítottunk, még nem jelenti azt, hogy ne vehetném fel. A hajamat most kiegyenesítettem, és kiengedve hagytam. Gyors smink, egy kis parfüm, és már készen is voltam. Fogtam a jegyzeteimet, és mivel azóta se gondolták meg magukat a csajok, egyedül indultam le az udvarra. Egyelőre viszonylag kevesen voltak az udvaron, így bőven találtam magamnak szabad padot, ahova le tudtam ülni. A könyvtár elvileg azért van, hogy ott tanuljunk, de én jobb szeretek a szabadban, vagy a szobánkban tanulni. Ha jó idő van, akkor az előbbit, ha rossz, akkor meg nyilván az utóbbit választom. Régóta, sőt igazából soha nem éreztem feszélyezve magam, amikor megbámulnak. Most is ez van, a lány, de különösen a fiúk, akár leplezetlenül, akár titokban, de engem bámulnak. Érzékelem, ezt a nagyfokú figyelmet, de nem zavar, nem zökkent ki a tanulásból.
