2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy pillanatra elgondolkozom a lány válaszán. Keleti rész? Nem rémlik, hogy ott már jártam, volna, de lehetséges. Mindegy, majd megkérem a nővéremet, hogy adjon egy térképet, aztán mutassa meg merre is van, vagy ami még jobb lenne, ha elkísérne. Csak az a baj, hogy én korán kelős típus vagyok, ő meg délig alvós. Biztos nem lenne hajlandó elkísérni reggel, de én meg délután annyira nem szeretek már kimozdulni, inkább a korai órákban vagyok aktív. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy melyik is az a Griffendél. A színek még nagyjából mennek, de az állatok már egyáltalán nem. Így is egy csomó ideig bénáztam, de aztán betippeltem az egyiket a három színből, amit mondtam, hátha bejön. - Ez az! – lelkesülök be, mikor mondja, hogy eltaláltam. Ért valamit az a három heti magolás. Ha nem is sokat és nem is tudatosan, de eltaláltam a színt. - Igen, anyáék elvileg szerették a ritka és különleges neveket. Bár nem tudom, hogy jött nekik, hogy engem a fizikus után nevezzenek el, de biztos tudták. – Meg lehet, hogy régebben okos voltam és most is biztos az lennék, ha nagyjából nem felejtenék el mindnet. Mármint persze, valamilyen téren elég eszes vagyok, elvégre Bájitaltanból és Gyógynövénytanból nagyon jó vagyok. Ha nem is tengeralattjárót fogok vezetni, akkor bájitalokkal fogok foglalkozni. - Ó, köszönöm! Hálás vagyok érte. – Nem tudtam abbahagyni a nevetést egy jó ideig, annyira jól elvoltam ezzel a lánnyal. Persze az emberek többségével jól megvagyunk, de vele kifejezetten jó volt. Nem tudom miért, csak úgy. - Persze. – Örülök, hogy végül is segít, egyedül fix, hogy eltévedek, mert gondolok egyet és elindulok, aztán már azt sem fogom tudni, hogy egyébként merről jöttem. A varázslók pedig nem mindig olyan segítőkészek, mint a londoni muglik, így félek, hogyha ő csak elmondja, merre menjek, akkor sem találnék oda és akkor bizony nem fogom tudni mástól megkérdezni, mert simán elmennek mellettem. - Miért miket lehet ott találni? – érdeklődöm kíváncsian. Amint meghallom az édességbolt szót, rögtön elmosolyodom. Gondolhattam volna, hogy ott akart találkozni az én drága nővérkém, hiszen szereti a finomságokat, persze nem megszállottként, de nagyon oda van értük. Én is kedvelem őket, bár nekem egy hónapban egy falat elég.
- Prefektus? – kérdezek vissza megdöbbenve. Nálunk nincs ilyesmi az iskolában, legalábbis nem tudok róla. Majd még utána járok ennek később. De pontosan nem is tudom, hogy mi az, vagy egyáltalán mire kell. Végül elmesélem az egész történetet a balesetemről, elvégre megkérdezte én meg szerettem volna válaszolni. Nem zavart, hogy ez személyes vagy sem, sem az, hogy nem mondott semmit. Ezt az emberek nehezen tudják általában lereagálni, már hozzászoktam. Főleg azért van ez így, mert én mégis vidám vagyok, pedig elvesztettem a szüleim, de nem emlékszem rájuk, így nem lesz szörnyű érzésem, ha kimondom. - Eh…milyen izű? – kérdezem meg végül, aztán legrosszabb esetben azt mondom, hogy nem. Tényleg nem vagyok egy édesszájú gyerek, csak néha kívánom meg. Londonban szoktam egyedül venni, a varázslóvilág dolgaiban nem mindig bízom, de ha neki nincs baja tőle, talán nem mérgező. - Én a közelükbe sem vagyok. – kezdek el nevetni. Amikor csak tehettem, inkább felolvastattam egy könyvet, csak nekem ne kelljen. - Na nem mintha nem tanulnék, mert szoktam, nekem nehezebb is, csak amikor úgy jön ki, akkor inkább ledobom őket valahova és jó messzire kerülök tőlük. – Nyáron mindig fölvittem az összes tankönyvemet a padlásra és reménykedtem benne, hogy a nevelő apám véletlenül elhasználja gyújtósnak. Persze ez sosem volt így, de a remény hal meg utoljára, mint tudjuk.
Meglepően kicsi tud lenni a világ. Leugrom Roxmortsba, ahol találkozom egy sráccal, aki Norvégiából jött, de amúgy nyáron ő is Londonban van. Micsoda véletlenek történnek. Különös. -Keleten, a kertvárosi részen. Örömmel. -lelkesülök föl az ötleten. Nem igazán vannak barátaim Londonban. A gyerekkoriakkal nem tartom a kapcsolatot, hiszen ők nem tudják, mi is vagyok, a többi iskolai barátom pedig még véletlenül sem lakik a főváros környékén. Így a nyarakat többnyire apával és a többi rokonommal szoktam tölteni. Egy széles mosollyal az arcomon hallgatom a fiú próbálkozásait, hátha kitalálja, milyen is a Griffendél. -Igen, mi vagyunk a piroskák. -mosolygom továbbra is. Isaac mellett nem tud sokáig komor lenni az ember, legalábbis az utóbbi pár percből ezt sikerült leszűrnöm. -Szép neve van. De sajnos nem ismerem az egyetemistákat. Majd egyszer, ha én is közéjük fogok tartozni. -nincs is már olyan messze. Durva. Még csak nemrég érkeztem és lassan irány az egyetem. Huhhh. -Persze, figyelni fogok Jasonre. Bármikor a faluban járok, meglátogatom. -nevetek fel, majd belekortyolok a jéghideg italomba. Tökéletes, ilyen melegben nincs is másra szüksége az embernek, csak egy kellemes hűsítő innivalóra. -Persze. Indulhatunk? -ajánlom fel segítségem a tájékozódásban. Volt időm kiismerni már ezalatt a pár év alatt a falut, így nem nagyon tudok eltévedni, vagy, ha mégis előfordul, viszonylag hamar találok egy ismerős helyet, ahonnan visszatalálok a központba. -Egy óriási édességbolt. Minden van, amit csak el tudsz képzelni. Meg olyanok is, amit nem. Mindig meglepődök, miket lehet ott találni. -mesélem a fiúnak. Sosem voltam oda az édességekért, de a Mézesfalásban mindig elcsábulok egy kis nyalánkságra. -Igen, amikor Roxmortsi hétvégénk van, akkor akinek a szülei aláírták a szükséges nyilatkozatot, lejöhetünk. És az idősebbeket már könnyebben elengedik egyedül, főleg, ha prefektus az illető. -mosolyodom el elégedetten. Mégegy indok, hogy miért is szuper prefektusnak lenni. Sokkal több mindent megtehetünk, mint az átlag diákok. Ezért belefér az a némi pluszmunka. Mikor a fiú a balesetről kezd el mesélni, lefagy a mosoly az arcomról és komolyan hallgatom a beszámolót. Ejj, nem valami szép történet. Hirtelen nem is tudom mit mondjak rá, így amikor felfedezem a vattacukrost, inkább megpróbálom annak segítségével oldani a feszültséget. -Na bizti nem kérsz belőle? -tolom az arca elé a hatalmas vattacukromat, amikor visszaérkezek. Ennek aztán nem lehet ellnállni, így ha mégis meggondolja magát a fiú, megvárom míg szakít belőle és én is hasonlóan cselekszem. -Pedig annyira nem nagy hely. -nevetek fel, majd egy újabb csomónyi édességet tömök a számba. Egyszerűen imádom a vattacukrot. Kiskoromban mindig kaptam anyától. Ez az egyetlen kapocs most hozzá. -Általában lejövök, amikor leengednek minket. Szeretem néha elhagyni a kastélyt. Na nem mintha ott bezárva érezném magam, hiszen hatalmas, na de azért mégiscsak jól esik kiszabadulni onnan néha. Távol a könyvektől és a tanulástól. -miért beszélek ilyen rengeteget néha? Rejtély. Szörnyű tudok lenni. Inkább letépek mégegy adagot a rózsaszín csodából, addig sem tudok olyan végtelenül dumálni.
Bevallom, nagyon megörültem, hogy a lány is ott él. Hogy miért? Ne kérdezzétek, legyen annyi elég, hogy boldog vagyok, hogy talán összefutok vele még a nyáron. Elvégre jó, ha az embernek minimum egy ismerőse van ott, nekem pedig… nos igen, élt ott egy jó barátom, de sajna a kapcsolatunk megszakadt. Pedig tényleg jól elvoltunk, csak aztán volt egy összeveszésünk, ami miatt már nem beszélünk. - Melyik környéken laksz? Ha gondolod nyáron is összefuthatnánk! – Talán kicsit túl korainak hangzik ez a felvetés, mert még csak most találkoztunk, de ha egyszer mondta, hogy ott lakik, akkor megragadtam az alkalmat. Elvégre nagyon kedves velem és szívesen venném, ha nem ez lenne az utolsó, hogy láttam. - Biztosan az. Majd megkérem a nővérem, hogy mesélje el megint. Gondolom mennyire fog örülni, hogy ismét elfelejtettem. – mondom nevetve. Rendben, eddig csak egyszer említette, és a levelezgetésünkbe benne is van, csak elő kéne keresgélnem, de ezért most nem hopponálok haza, aztán megint ide. Plusz, a végén még meglátnának a nevelőszüleim és akkor lőttek annak, hogy valaha is újra találkozzak a nővérkémmel, vagy úgy bárkivel egészen húsz éves koromig. Nagyon féltenek, ami rendben is van, csak nem kéne ennyire. Tizenhét vagyok, ráadásul nem éppen egy béna varázsló, csak feledékeny. De nálam vannak a varázsigék mindig, meg a fontosabbakra emlékszem. Legalábbis a levitációs bűbáj még megy… - Griffendél? Na várjál csak… – Erősen gondolkodni kezdek, hogy az melyik szín is lehet. Most direkt nem akartam segítséget használni, hogy megtudjam, mennyire vagyok tisztában a házakkal. Megtanultam őket még valamikor, lássuk mennyit értem el vele. - Tudom már! Az a kék. Tuti, hogy a kék. – mondom határozottan, majd elbizonytalanodok. - Vagy az a piros? Mindegy legyen sárga azzal kibékülhetünk? – kérdezem egy esetlen mosollyal az arcomon. - Na, de viccet félretéve. Az a piros nem? – Azt hiszem az az. Feltéve, ha nekik a jelképük a tigris. Vagy hiúz. Vagy valami macska. - Ja egyébként Ebony Frewen a neve és Mardekáros. De tízedik évfolyamos, így nem hiszem, hogy ismered. Magas, szőke haj, kék szemek, olyasmi, mint nekem és állandóan elegánsba jár meg tűsarkúba. – És híresen ügyetlen varázsló elvileg. Azt említette, hogy nem szokása pálcát hordani magával, meg, hogy nem éppen egy őstehetség. De megértem, én se vagyok az. Egy mosollyal nyugtázom, hogy ő is beszáll a viccelődésbe. Szeretem vidámnak látni az embereket, épp ezért nem zavart sose, ha én voltam a nevetés tárgya, nem számít, csak a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Meg egy lány amúgy is szebb, ha mosolyog. Ebonyt is imádom, mikor vigyorog, olyan szép akkor. - Most, hogy ilyen jóba lettetek, megkérhetlek, hogy figyelj rá, mikor nem vagyok itt? Elég magányos egy oszlop tudod. – Az utolsó mondatot, már csak suttogva mondom, mintha nem akarnám, hogy meghallja. Ó, Isaac, te olyan hülye bírsz néha lenni. De nem baj, ezért vagy szerethető. Legalábbis ezt szokták mondani vigaszként, ha valami oltári nagy baromságot csinálsz. Örömmel hallottam, hogy ezek szerint a lány tudja, hogy hol van ez a hely. - Akkor el tudnál kísérni? Félek egyedül elveszek. – vakargatom meg idegesen a tarkómat. Sose voltam jó a tájékozódásba, ez tény. - Csak merő kíváncsiságból… mi az a Mézesfalás? Mert nagyon mézes-mázos a hangzása. – kezdtem el nevetni a saját poénomon. Nem ez lesz az év vicce, de jobb, mint a semmi. Úgyhogy, csak reménykedek, hogy a lánynak is tetszik. Persze az sem gond, ha nem, csak szerintem szórakoztató volt. A suliban a többiek, ilyenkor már rég a földön fetrengtek a röhögéstől. Pedig akkor igazán nem viccelődök és még csak nem is próbálkozok.
- Szuper ennek nagyon örülök! Roxmortsi hétvégéken kijöhettek? Úgy tudtam, hogy csak az egyetemisták járhatnak le ide. – Vagy megint rosszul emlékeznék? Nem lenne meglepő, de ha valóban sok diák van itt, akkor esetleg találok ismerős arcokat. Azt a teljes három embert, akit ismerek rajta meg a tesómon kívül. De hát mindegy, hogy látom-e őket, vagy sem. Nem olyan a viszonyunk, hogy azonnal lerohanjam és agyon ölelgessem őket. Igazából tőlük is csak útbaigazítást kértem. A harmadik embert meg még régebbről ismerem. De vele nem túl jó a viszonyom. Amint elindul mellé lépek és bárhová is megy, követem. Persze sokkal jobban szeretem, ha az emberek nem őrültnek tartanak, vagy szétszórtnak azért, mert nehezen emlékszem a dolgoknak, így ezt, ha lehet, rögtön a legelején közlöm mindenkivel, hogy nyugalom, csak amnéziám van. Bár nem repesnek attól, még az örömtől, de elfogadják. Valaki sajnálni kezd miatta. Pedig igazán nem kell, én nem bánom. A nővérem segít nekem, amiben csak tud, ezen kívül van egy szerető családom és barátaim. Kell ennél több valakinek? Nem hiszem. Kérdésére azonban egy pillanatra megállok és halványan elmosolyodom. - Nem, ezt ugyanakkor szereztem. – kezdtem kicsit halkabban. - Éppen Norvégiába tartottunk valamiért a családommal. A szüleimmel, a nagyszüleimmel, még a kutyám is ott volt, csak a nővérem nem. De valami rosszul sült el és lezuhant a gépünk. Hét éves voltam akkor. Engem a roncsok alól szedtek össze és kórházba vittek. Hosszú ideig lábadoztam, de mikor felépült semmire sem emlékeztem. Egyedül a nevemre. Tavaly nyáron tudtam meg, hogy van egy nővérem, akivel felvettem a kapcsolatot, és az óta, amikor csak tudom, meglátogatom. Nem emlékeztem rá. Se senkire, akit valaha addig ismertem. – Nem azt mondom, hogy személyes volt a kérdés, mert nem csak… olyan rossz volt. Mármint nem is az, hogy rossz, csak egyszerűen furcsa. Nem tudom kik a szüleim, hogy néznek ki, egyik családtagomra sem emlékszem, egyedül a nővéremet tudom most szeretni és igazi családtagként csak rá tekinthetek. És imádom őt, nem erről van szó, érzem, hogy megvan köztünk a testvéri kapocs, csak nem ismerem. - Ne haragudj, csak nehéz olyanokról beszélni, akiket ismernem kéne, mégsem… mégsem tudom őket felidézni. Számomra ők sose voltak. A normális vidám hangulatomba a lány kérése zökkent vissza, és mintha nem is történt volna semmi, újra az arcomra ül a jófiús mosolyom. - Ő, persze. Mi? Ja, nem köszönöm, ne rám költsd a pénzed. – Nem kell venni édességet, majd eszek később valamit a tesómmal. Múltkor is valami nagyon király helyre vitt, ahol finom volt a kaja. Ó, de elmennék megint oda! Kár, hogy az Londonba volt. Közben a lány italát nézem, amit az előbb nyomott a kezembe. Hát ilyet honnan szerzett? Lehet, megkérdezem, aztán majd veszek a nővérkémnek, természetesen zöldet. Ja, várjunk, az az én kedvenc színem. Akkor kéket. Nem, az meg Greg kedvence. Rózsaszín? Azt meg utálja. Melyik színt szereti? Mindegy majd szivárványt veszek, azzal nem lőhetek mellé. Amint visszajön egy döbbent pillantást vetek az édességre. - Ennek aztán van színe. Meg mérete. Nagyobb, mint a fejem! – Fiúból voltam, így a rózsaszín nem tartozott a kedvenceim közé, de ha ő szereti, akkor nem ítélem el. Viszont elég nagy volt. Kisebbnek képzeltem, mint amit nyáron vettem. Az sokkal kisebb volt. Meg kék. Azt hiszem. Tudom, hogy vettem egy olyat is valamikor. Kérdésére elgondolkodtam. - Hát, ha csak azokra az esetekre gondolunk, amikre emlékszem, akkor nem. Ha mindegyikre, akkor valószínű, hogy igen. De még mindig sejtelmem sincs, hogy mi merre van. – Bár azért minimum öt alkalomra emlékszem. Ha nagyon megerőltetem magamat, akkor akár hét is lehet. - És te sűrűn jársz erre a barátaiddal? – kérdezek vissza.
Nem számítottam rá, hogy még tanítási időben összefutok itt olyannal, aki egy másik országban jár iskolába, de hát kérem, ez a varázsvilág, itt aztán mindig történnek meglepő dolgok. London említésekor nem számítottam ilyen kitörő örömre, melyet csöppet furcsállok is, amíg nem szolgál a fiú bővebb magyarázattal. -Én is ott szoktam tölteni a nyaraimat, apukám ott él és csak a nyári szünetre szoktam hazamenni hozzá. -ha már a fiú ennyire közlékeny, gondoltam én is engedek egy kis betekintést az életembe. A repülőgép katasztrófás dolgot nem forszírozom, ha szeretne majd úgy is beszél róla. Én már annak is örülök, hogy valaki kedvesen elbeszélget velem a megszokott gyűlölködés vagy heves udvarlás helyett. Lehetne ilyen többször. -Pedig nem sűrűn mennek Londonból Norvégiába suliba az emberek. Biztos érdekes története lehet. -mosolyodom el. Csöppet feledékenynek tűnik a srác, lehet, hogy kicsit megütötte a buksiját a repülőgépes helyzetnél? Ki tudja? Talán erről is mesél kicsit később. Amikor a Roxfortos helyzetemről kezd érdeklődni, furcsa eleinte, de aztán hamar magyarázatot ad érdeklődésére. -Griffendél, 6. évfolyam. Semmi gond, szívesen válaszolok. Hogy hívják a nővéred? Hátha ismerem. Melyik ház? -érdeklődök vissza. Mindig úgy neveltek, hogy viszonozzam az érdeklődést a kommunikációban, ne csak rólam szóljon minden. De ha nem így tették volna, akkor is érdekelne a dolog, szóval valószínűleg ugyanitt kötött volna ki a beszélgetés. Az arcomon szélesebbre húzódik a mosoly a fiú viccelődését látva, így beszállok én is. -Ó hello, Jason. Örülök, hogy megismerkedhetünk. -veregetem meg az oszlopot nevetve, majd belekortyolok a hűsítő italba, melynek még minidig ugyanolyan a hőfoka, mint mikor megvettem. Ezért is imádom a varázslókat, olyan szupi dolgokat tudnak kitalálni. Ehhez képest semmiség a muglik hőtartó pohara. Úgy tűnik sikerült ismét olyat kérdeznem, amely meghaladja a fiú memórakapacitását, de sebaj, türelmesen végigvárom, míg könyékig eltűnve a zsebében, megkeresi az éppen aktuális papírkáját és felolvassa a hely nevét. -Mézesfalás? Ó, az szuper hely. Nincs is olyan messze innen. -jegyzem meg mosolyogva, de bővebben nem mondok semmit az útvonalról, majd, ha kérdezi lehet el is kísérem. Mikor felajánlja, hogy sétálgat velem még egy ideig, ismét szélesedik az arcomon ülő mosoly. -Szuper. Úgysem szeretek egyedül sétálgatni. Na nem mintha nem lenne biztonságos ez a hely, hiszen Roxmortsi hétvége van, azaz ma rengeteg Roxfortos van kinn, de mégis, így sokkal izgalmasabb. -egyezek bele örömmel a közös sétálgatásos ötletbe, majd el is indulok a városközpont felé, hiszen neki arrafelé lesz dolga, nekem pedig több bolt van ott, így könnyebben tudok valami alkalmas szülinapi ajándék alapanyagot venni apának. Útközben elmeséli, hogy mi is az oka ennek a féktelen feledékenységnek, melyet most láthattam rajta. Így már rögtön sokkal jobb, hogy nem flúgos, csak simán amnéziás. Az még javulhat. -Értem. És ennek van köze a repülős dologhoz, vagy külön sikerült még ezt is begyűjtened? -érdeklődöm, hiszen valóban felkeltette a kíváncsiságomat. Útközben ismét nagyot kortyolok az italomba, majd megpillantok egy vattacukor árust az út szélén. Na igen, a falubeliek is felkészülnek a roxmortsi hétvégékre. -Meg tudnád fogni ezt egy pillanatra? -nyújtom a fiúnak hűsítő italomat. -Ihatsz is belőle, amíg veszek egy vattacukrot. Te is kérsz? -mosolyodom el, majd a válasza után odaszökkenek az árushoz és veszek magamnak egy rózsaszínű erdeigyümiset, a fiúnak pedig, ha kért, akkor olyat, amilyent óhajtott. Ha nem, akkor természetesen ehet az enyémből is, hiszen úgyis mindig hatalmas adagokat adnak. -Sűrűn jársz errefelé a nővéreddel? -kérdezem meg, útközben, mialatt újabb foszlányt szakítok le az édes finomságból.
Remélem, nem tűnik fel nagyon a lánynak, hogy kissé későn köszönök. Igazán nem én tehetek róla. Mármint de, de ez most más tészta. Szép lány meg kell hagyni és számomra eddig a leggyönyörűbb lány a nővérem volt, na persze most is úgy gondolom róla, hogy csodásan néz ki, de ennek egy oka nyilván a testvéri szeretetből fakad. Így valószínű, hogy ez volt az oka annak, hogy megdermedtem egy pillanatra. - London? – kérdezek vissza megdöbbenve, de egy pillanattal később egy hatalmas vigyor terül szét az arcomon. - Hisz ez remek! Tudod én is ott éltem egy ideig, de aztán volt ez az egész repülőgépes katasztrófa és emiatt nem élek már ott, de a nővérem úgy szint Londonban él és minden nyáron nála lakom. – hadarom el gyorsan a vidámságom okát, na persze én magam sem tudom, hogy miért vagyok ennyire boldog, de engem könnyű felvidítani, még akkor is, ha egyébként semmiségről van szó. Viszont nehéz lelombozni. - Na látod, erre én sem emlékszem. – mondom nevetve. - Illetve, azt tudom, hogy a nővéremhez megyek, de hogy Londonból Norvégiába mi okból kerültem arról sejtelmem sincs. – Indiszkrét? Ugyan. Tőlem olyat nem lehet kérdezni. Mindenkinek szíves örömest válaszolok minden kérdésre, amire csak tudok. Titkokat úgyse mondok el, hisz valószínű elfelejtem őket, meg úgy minden mást is. Nem régen jött az az ötlet, hogy felírom magamnak a fontos dolgokat egy kis füzetbe. Az egy kiváló elgondolás volt, csak kár, hogy nem az enyém. Egy barátom javasolta, ha őszinte akarok lenni. Mikor mondja, hogy eltaláltam az iskola nevét, magamban egy milliószor megveregettem a vállamat, amiért ügyesen kikerestem a noteszból, meg amiért beleraktam reggel a zsebembe. Azért nálam ez is nagy szám. - És melyik házba? Meg, melyik évfolyamba? – kérdezősködök tovább, persze lehet, hogy ez egy kicsit furán hat a lányra, elvégre nem is ismerem. De én csak azt szeretném kideríteni, hogy kik ismerik a nővérem, elvégre nekem egy barátnőjéről beszélt eddig, neki is kiment a fejemből a neve. - Ne haragudj egyébként, hogy ennyire udvariatlan és tolakodó vagyok, csak a nővérem is ide jár, és nem tudom fejben tartani, hogy kiket ismer és kiket nem. – mosolyodok el kissé idegesen. Megjegyzésére vigyorogni kezdek, mint a tejbe tök, de nem bántódok meg. - Kár, pedig nagyon rendesek ám. Csak Jason most mérges rám, mert már régen látogattam meg. Bár ezért nem kellett volna betörni az orromat haver, de tudod mit? Megbocsájtok neked. – karolom át az oszlopot, majd meg is veregetem, aztán nevetésben török ki. - Amúgy csak viccelődök. Ne hidd, hogy olyan hülye lennék, hogy velük kötök barátságot. – mondom a rúdnak támaszkodva és a lányt figyelve. Barátságosnak tűnik, bár nekem mindenki az elsőre. Na persze vannak olyan emberek, akiket nem kedvelek, de őket meg elkerülöm, így velük sincs gondom többnyire.
Kérdésén egy pillanatra ledöbbenek. Említettem volna, hogy találkozóm lesz? Hát már erre sem tudok emlékezni? Tényleg jobb lesz vigyázni, kinek mit mondok. - Ő… fogalmam sincs. De mindjárt megnézem. – Rögtön keresgélni kezdtem a zsebemben a kis cetlit, amire mindnet felírtam és már azt hittem megtaláltam, de mikor kivettem a zsebemből, csak egy üres rágógumi papír volt. Így tovább keresgéltem, hátha egyszer ráakadok. - Fránya varázsige. – Na igen, lehet nem kellett volna tágító bűbájt használni. Nem vagyok oda annyira a varázslásért, nem is nagyon szoktam alkalmazni, csak ha hopponálok, vagy az órán kell, de mivel most úgy gondoltam, hogy nem hozok táskát, így jobbnak láttam megnagyobbítani a zsebemet. Hiba volt. Végül csak ráakadtam a papírkára. - Méz…Mézesfalás? Ilyen nevű hely van? – nézek értetlenül a hely nevét olvasva. Hát ilyen nevű dologról se hallottam még, de édesen hangzik. Szó szerint édesen, mert ugye méz. - De még vagy fél órám van addig, szóval… Nem tudom, ha nem veszed tolakodásnak, akkor szívesen sétálgatok veled. – ajánlom fel a lánynak. De ha nem szeretné, akkor is megkérem, hogy vigyen el erre a helyre, mert egyedül biztos, hogy eltévedek és itt nincsenek olyan segítőkész emberek. - Egyébként, hogy értsd, miért nem tudom soha elsőre a választ… amnéziás vagyok. És gyakran kiesnek a dolgok. Néha azonnal, máskor meg csak egy hét után. Szóval emiatt kérlek, ne nézz hülyének és ne haragudj meg. – Jobbnak láttam közölni vele a helyzetet, elvégre eléggé idegesítő tud lenni, mikor mondasz valakinek, valamit aztán ő elfelejti. És én igyekszem, tényleg, csak nehéz. Nem tudom, hogy a zuhanás miatt mennyire sérült az agyam, vagy, hogy eredetileg is ilyen természetű vagyok, de nem tudok ellene mit tenni. Maximum azt, hogy felírom magamnak a dolgokat.
Mindig megnyugtatással tölt el, ha más embereket látok szerencsétlenkedni, mert megnyugtat, hogy nem csak nekem vannak borzasztóan béna napjaim. Ezért is terül el egy mosoly az arcomon a fiú mutatványát látva, melyet utána természetesen próbálok egy együttérző, kedves görbületté szelídíteni, mikor odalépek hozzá. Megnyugtat, hogy minden rendben, majd mikor felém fordul, pár pillanatra teljesen lefagy? Mi a fene? A pattanás bűbájt már megszüntették. Akkor meg mi baj lehet velem? Aggodalmamból a fiú kicsit megkésett köszönése zökkent ki, melyet egy újabb mosollyal viszonozok. De hogy lehet ilyen aranyosan mosolyogni, mint ahogy, őőőőő... nem tudom a nevét, szóval ahogy a fiú teszi? Ez az apróbb hiányosság benne is hamar tudatosul és már hallhatom is az imént úgy hiányolt nevet. -Örülök, Isaac. Én Evangeline Scott vagyok... a messzi Londonból. -jegyzem meg mosolyogva. -Ne haragudj, ha túl indiszkrét vagyok, de hogy kerül valaki szerda délután Norvégiából Angliába? -fordulok érdeklődve a fiúhoz. Jobbnak látom megszabadulni furdaló kérdésemtől, különben az egész hátralévő közösen eltöltött időben ezen morfondíroznék, ami valljuk be, nem célszerű. Nem esem kétségbe, ha nem válaszol, legalább megkérdeztem. Kissé szétszórtnak tűnik a fiú, miközben próbálja kinyögni, hogy akkor én most hol is tanulok. Lehet túl gyors volt az utazás? -Igen, úgy hívják. -mosolyodom el. -És, ha az volt a másik kérdés, hogy én oda járok-e, akkor arra is igen a válaszom. -jegyzem meg egy pimasz mosollyal a szám szélén. Szimpatikusnak tűnik a fiú, olyan kis szerencsétlen, hogy már-már szerethető. Az órájára pillant. Valami más dolga van, biztosan időre megy, talán egy találkozóra. De hiszen nekem is van feladatom. Ideje is lenne lassan mennem, ha végezni akarok a vásárlással. Ám a fiú újabb kérdése kizökkent a tervezésből. -Bizonyos szempontból elég jól. Ugyan az oszlopokkal még nem sikerült ilyen szoros barátságot kötnöm, de azért eligazodom nélkülük is. -kortyolok bele a kezemben lévő hűsítő italba, mely nagyon jól esik ezen a kora nyári délutánon. Ha tehetném egész életemben jégkását kortyolgatnék egy napsütéses szigeten. Ahh, majd nyugdíjas koromban. -Nade, a viccet félre téve, tudok valamiben segíteni? Merre lesz találkozód? -ajánlom fel a segítségem egy mosoly kíséretében. Vásárolni később is lesz időm, így feltör belőlem az olthatatlan segítő szándékom egy kedves idegen felé. Ki tudja, talán még jól is fogunk szórakozni közben.
Én vagyok a világ legbénább és legfeledékenyebb embere. Bal kezemmel még mindig az orromat fogom és reménykedek, hogy tényleg nem tört el. Bár nálam van a pálcám, így azt nem gond helyrehozni, tudom rá a varázsigét, csak ez annyira gáz. Ki az, aki neki megy egy oszlopnak? Olyan szerencsétlen tudok lenni. Míg épp azt próbálom kitapintani, hogy nem sérült-e meg komolyabban az orrom egy lány lép mellém és a hogylétemről érdeklődik. - Persze, jól vagyok. Nagyon aranyos vagy, hogy kérdezed. – fordulok a lány felé, majd párat pislogok, hogy biztosan jól látok-e. Olya… szép volt. Jó, rendben, másokra is mondtam már, hogy szépek, de ő tényleg az volt. Mármint még szebb. Barátom, örülök, hogy ezt nem szóban mondtam, mert akkor kis híján hülyének nézne szegény lány. Bár akkor is, ha tovább bámulom leesett állal. - Szia. – köszönök kicsit későn, de azért mosolyogva. Igen, azzal a cuki mosolyommal, amit mindenki szeret és amitől mindenki jobb kedvre derül. Reméltem, hogy ennek a lánynak is elnyeri a tetszését, bár eddig nem találkoztam olyan hölgyeménnyel, aki nem imádta volna. Még a tanárok is sokkal engedékenyebbek lesznek tőle. - Ó, de udvariatlan vagyok. – kapok a fejemhez. - Isaac Frewen. Norvégiából. – nyújtom a kezemet bemutatkozásképp. Mindig kimegy a fejemből, bár ez nálam nem szokatlan azt hiszem. Aki ismer, az tudja, hogy van olyan, mikor már vagy ötödszörre találkozom valakivel és még mindig nem mondtam meg a nevemet. Na igen, olyankor rám kell szólni. Meg gyakorlatilag mindig. Ha kimegy a fejemből valami, akkor meg lehet nekem mondani, nem sértődök meg, sőt inkább hálás leszek az illetőnek. - Kérdés, te a… ő… hogy is hívják? – kezdtem el vakargatni idegesen a tarkómat. Gyorsan elővettem a zsebemből a kis noteszemet, amibe a fontosabb neveket szoktam felírni és előkerestem az iskola nevét, ahová a nővérem jár. - Roxfort? Az a neve ugye? – nézek kérdőn a lányra. De még nem rakom vissza a zsebembe, lehet még szükségem lesz a füzetecskémre. Még a házakat sem tudom, hogy hívják. Illetve a Mardekár megy fejből, de hogy az most piros, vagy kék, vagy fekete azt nem tudom.
Amíg a lány válaszára várok, addig gyorsan a karórámra pillantok, hogy mennyi az idő. Még van vagy fél órám találkozóig. Mit keresek én itt ilyen korán? Ja, tényleg, ha tovább maradok a suliba, elkések. - Mennyire ismered a környéket? – nézek ismét vigyorogva a lányra. Mondjuk, csak jobban tudja, mi merre van, mint én, mert én ha ismerném is a környéket akkor is elfelejtenék mindent.
Nagyon érzem már az év végét, állandóan mászkálni van kedvem. Ma sem tudtam nyugton maradni a kastély falai között, muszáj volt kimozdulnom. Bebarangoltam a birtok egy részét, majd eszembe jutott, hogy nem ártana még egy-két dolgot megvennem, mielőtt hazautazok, így hát visszabattyogtam a szobámba, felkaptam egy egyszerű fekete toppot hozzá egy kék szoknyát és egy lapos talpú szandált, majd bedobáltam a legszükségesebb dolgokat a táskámba és már indultam is a kijárat felé. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mi is hopponálhatnánk idebent, vagy legalább lenne egy hopporos kandallónk. De nem, muszáj mugli módra közlekednünk. Biztonsági okok, én értem, meg minden, de akkor is jó lenne. Nem baj, amíg sétálok a révészhez, élvezem ahogy a napsugarak csiklandozzák az arcom. Miután kiszállok Roxmorts partjánál, kellemes, nyugodt tempóban indulok el a központi városrész felé. Nem sietek sehova, az idő szép, én ráérek, nincs sok tanulnivalóm szerencsére, úgyhogy nem is érné meg rohangálni itt össze-vissza. Inkább nézelődök, élvezem a szabadságot. Mára pihenőnapot rendeltem el úgyis magamnak. Kellemes tempóban bandukolok a központ felé, mikor is elhaladok egy utcai stand előtt, amelynek már csak az aprócska kirakata is megér egy pillantást. A kispohárnyi jégkásákat rejtő üvegdobozban ugyanis nagyon stílusos módon, esik a hó. Csodálatos. Nem hiába imádom a varázsvilágot. Nem is tudok tovább haladni addig, amíg be nem ruházok egy színes italra. A választásom végül egy narancsosra esik, majd miután rendeztem a számlát, immár a hideg itallal a kezemben haladok tovább. Beérve a központba örömmel konstatálom, hogy nincs nagy tömeg, miért is lenne, hiszen hétköznap van. Nem is baj, legalább nem kell majd sehol tolakodnom. Miközben ezen morfondírozok, egy fiúra leszek figyelmes, aki eléggé elveszettnek tűnik. Talán nem is idevalósi. Na nem állítom, hogy én annyira ismerném a várost, de hat év alatt már sikerült a nagy részét, főleg ami számomra fontos, felfedeznem. Megállok a seprűbolt előtt, hogy vessek egy pillantást az új Ninbusra, hiszen a kviddicsesek már ódákat zengenek róla a klubhelyiségben. Hát, fene tudja, szerintem pont olyan, mint az előző. Miközben ezen merengek, a kirakatban tükröződve látom, ahogy a már előbb említett fiú elegánsan felkenődik egy oszlopra. Kitörő nevetésemet egy mosollyá visszatartva odalépek a fiúhoz, hátha komolyabb baja esett. -Szia. Minden rendben? -kérdezem egy biztató mosollyal az arcomon, hiszen nem hétköznapi dolog, hogy az ember csak úgy nekimegy az oszlopnak. Habár, rosszabb napjaimon előfordul, de olyankor tőlem valahogy senki nem kérdezi meg, hogy megütöttem-e magam. Pedig jól esne.
Nem rég lett vége az órámnak, de én máris rohantam a mosdóba, hogy levessem a fránya egyenruhámat és helyette valami hétköznapibban húzzak fel. Utálom az egyenruhát. Minek az? Így nem bontakozhat ki az egyéniségünk. Teljesen beskatulyáznak, és ezt nem bírom. A kedvenc Red Sox-os pólómat meg egy sötétebb farmert vettem fel. Amint kész voltam csak megvártam a becsengetést és szépen lassan elkezdtem kisétálni az épületből. Szerencsémre nem vett észre senki, így könnyedén tudtam hopponálni és máris Roxmortsban voltam. Mostanában sokat járok itt, mivel a nővérem itt tanul és szeretném látni. Tudom, hogy mostanában vizsgázik, de neki is kell egy kis kikapcsolódás, hát akkor miért ne találkozhatna velem. Nemrég küldtem neki egy levelet Hapsival, hogy eljönnék hozzá és hogy hol találkozzunk. Sajnos nem emlékszem a nevére a helynek, de a zsebemben van a cédula, amire kivételesen ráírtam mindnet. Csak a biztonság kedvéért, elvégre az én agyam olyan akár egy szivacs. Felszívja magába a tudnivalókat, de ha kifacsarják, akkor már menthetetlen vagyok. És ugyebár a zuhanás miatt lett egy problémám, aminek hála könnyedén elfelejtek bármit, akár fontos volt, akár nem. Aztán lehet egy hét múlva eszembe jut minden, de ez igen ritka, plusz nekem most kellenének az információk, nem pedig akkor, mikor már suliba sem járunk. Akkor úgyis elmegyek Ebonyhoz megint. Egész nyáron vele lehetek és beszélgethetünk. Talán még azzal a barátnőjével is találkozom, akinek most szintén nem ugrik be a neve. Most, hogy tudom hová kell menni, viszonylag egyszerű lesz megtalálnom a boltot, vagy éttermet vagy micsodát, csak útbaigazítást kell kérnem. Sokszor. Londonban is vagy egy milliónyi embert kérdeztem meg, mire elkeveredtem egy parkba, ahol az egyik ismerősömmel találkoztam. De ott már azért valamennyire ismerem a járást, így ott már annyira nem szükséges a segítség, ezzel a várossal azonban még nem volt annyi tapasztalatom. - Jó napot uram! Segítene? Éppen a… - Már kezdtem keresgélni a cetlit a zsebembe, de mire megtaláltam addigra a férfi már is ment. Valami ilyesmi volt múltkor is, de próba szerencse alapon, azért inkább megkérdeztem. Így nem volt mit tenni, inkább magam próbáltam felfedezni a helyet. Hiába vagyok rémes a tájékozódásban, valamit csak tenni kell. Meg ez olyan, mint egy kisebb kaland nem? Legalább felfedezem a várost. Ez is egy jó szórakozás, ha meg nem érek oda időben a találkára, hát majd utánam jön a nővérem és előbb – utóbb megtalál ez biztos. Egyszóval felvettem a fehér sapkámat és nekivágtam az útnak.
Nagyjából azonban öt perc után meguntam, hogy csak körbe sétálgatok. Unalmasabb ez a felfedezés, mint hittem. Körbenéztem, hogy esetleg akad-e valaki, aki segíthetne, majd megindultam előre felé, ami rossz ötlet volt. Sikeresen lefejeltem az előttem lévő oszlopot. - Az orrom. – Iszonyatosan fájt, bár nem hiszem, hogy eltört, meg, ahogy nézem, nem is vérzik, csak fáj. - Komolyan Isaac? Ennyire béna lennél? – Remélem azért senki sem látta a bénázásom, mert ez komolyan elég ciki volt.
. 
