2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ügyesen kell játszanom a riadt kislányt, aki képes akár még azt is elhinni, hogy ez az ijesztő fickó meg akarta ölni, de persze érdemes egy kicsit hozom a szőke butuskát is, aki akár még képes is elhinni az ilyesmit, pedig biztosan nem mond igazat. Na persze én tudom, hogy nagyon is... hogy talán még képes is lenne eltenni láb alól, ha veszélyeztetném a kis ügyeit, épp e miatt kell nagyon óvatosnak lennem, ha már eddig sikerült úgy istenesen elszúrnom a dolgokat azzal, hogy észrevette, hogy követem. - Nem persze... biztosan nem. - kínomban nevetek fel, mert hát ilyesmit tényleg nem hihet el az ember egy másikról, csak persze az is benne van, hogy itt mászkálok egy sötét környéken egy idegen pasival és a szoknyám már megint irreálisan rövid... komolyan tényleg kell egy egészen új ruhatár, vagy át kellene térnem a nadrág viselésére, csak hát ugye az a nagyobb gond, hogy az iskolai egyenruhában nem igazán van lehetőség rá, hogy váltsak, mert nem nagyon értékelnék a dolgot. Persze igyekszem a félelemet kellően megjátszani és azért azt kell mondanom van is bennem valójában is, szóval ez annyira nem is csak megjátszás. Ezért is próbálom elfordítani a fejemet, amit ő nem igazán hagy nekem bármennyire is igyekszem. - Nem igazán van gyakorlatom ebben és megijedtem, meg aztán... tényleg nem tudom. - zavartan sütöm le a tekintetemet. Talán hihető, hogy összezavarodtam, főleg hogy olyan vehemensen jött felém és az ember ilyenkor azért meg tud ijedni, főleg ha egyértelműen lebukott. Csinálunk olyankor olyat, ami nem logikus és amiről tudjuk, hogy nem kellene és azt is, hogy milyen nagy butaság, de ennek ellenére mégis megtesszük. Talán elhiszi, hogy most én is így voltam vele és már bánom, hogy így megzakkantam pár pillanatra, főleg hogy ilyen rossz vége lett. Sőt ha azt nézzük, hogy most hogyan fenyegetett és nyomott a falnak, igazából még realitása is volt a támadásnak, mert mint kiderült nem az a jellemzően kedves és könnyen ismerkedő típus. De végre legalább hátrébb lép és teret enged nekem, amire azért jelentősen sikerül fellélegeznem, talán még a térdeim remegése is alább hagy. - Akkor... akkor most elmehetek? - azért nem nagyon merek megmoccanni, vagy bármit is tenni, mert még egyáltalán nem biztos a dolog, de amennyiben ad rá lehetőséget biztos, hogy az lesz az első dolgom, hogy gyors köszönés után elszelelek és olyan gyorsan távozom, ahogy csak ember képes rá varázslat és mindenféle gyorsító mágiák nélkül. Az biztos, hogy a jövőben sokkal-sokkal jobban kell figyelnem arra, hogy kit, mikor és hogyan figyelek meg, mert ebből akár sokkal nagyobb is baj lehetett volna. És még csak nem is magam miatt aggódom elsősorban, mert nem én számítok itt, hanem az a tény, hogy... ha most bajba kerülök, komoly bajba, netán meg is halok, akkor nem tudok segíteni Nicolasnak és akkor az egész teljesen értelmetlen és felesleges és hiába volt minden igyekezetem és próbálkozásom.
//No hát, ha Caradoc jó szívű lesz, akkor köszönöm a játékot, remek volt! Én legalábbis nagyon élveztem a dolgot, mekkora szívás volt, hogy legilimentor és ezzel Chrissy nem számolt. //
Majdnem megtorpantam, mikor visszakérdezett. A fenébe is, hogy kicsúszott a számon. Igazán nem kellett volna az orrára kötnöm, hogy egyébként mit is akartam ma csinálni. – Öhm… - kezdtem, de nem tudtam mit válaszolni. A szívem elkezdett hevesebben verni, és nyeltem egy nagyot. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne most kitálalni neki. Anno elég nagy kockázatot vállaltam, amikor megtettem ezt valaki mással, és tanultam az esetből. Inkább befogom a pofámat. – Oh, persze, csak viccelek. Mit gondolsz, hogy képes lennék megölni téged? – Olyan hamis nevetést produkáltam, amitől sírni támadt kedvem. Valószínűleg neki is fel fog tűnni, és ezért nagyon mérges voltam magamra. Hogy lehetek ennyire béna? Ez nem jellemző rám. Van egy rossz hírem azoknak, akik megpróbálnak hazudni nekem: ritka bonyolult. Nem csak azért, mert simán belenézek a másik fejébe, hanem azért is, mert ha óriásit füllent az ember, akkor ordít belőle, hogy ’hazudtam, hazudtam’. Nekem meg szétmegy a fejem ilyenkor, és nem tudok rendesen gondolkozni. A különórás dolgot még el is hihetem igazából. Fogalmam sincs róla, hogy hogyan mennek ezek a dolgok a közeli varázslóképzőben, és megtippelem, hogy ha egyszer itt van, akkor oda jár. Én fáradt is voltam kissé, és nem volt kedvem játszadozni, ezért most nem szórakoztam azzal, hogy ezt megpróbáljam kiszedni a kis fejecskéjéből. Elvégre nem tök mindegy, hogy hol tanulta meg a varázslatot? Csak nehogy valami feltörekvő jövőbeli kollégámról legyen szó, mert akkor baromira rosszul járok. Akkor szépen leszerepelek, és valószínűleg annak a munkának lőttek volna. Nem mintha nekem számítana. – Menő egy suliba járhatsz – válaszoltam semmitmondóan. Azt hiszem, alábecsült. Próbálja kerülni a szemkontaktust, de az a kellemetlen helyzet, hogy anélkül is tökéletesen belelátok a fejébe, így fölösleges ezzel szenvedni. Az álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam az arcát. – Fölösleges elfordítanod – mondtam neki mindenféle érzés nélkül. Ezek után elengedtem az állát, aztán majd ő kitalálja, hogy mit tesz az információval. Egy ideig habozik, majd végre elkezd beszélni. Amikor befejezi, felnevettem, de csak röviden. – Ennyi lenne? Hát, köszönöm, de én a vörösekért vagyok oda – mondom neki, majd még eszembe jut valami. – De még mindig nem magyaráztad meg azt a támadást. Mert oké, a láthatatlanságot betudom a félelemnek. Na de az, hogy rám támadsz? Nem tudom, hogy csináljátok ti lányok, de nekem nem úgy tűnik, mintha így a közelembe kerülhetnél. – Miután kimondtam, rájöttem, hogy igazából így pont, hogy a közelembe került. Én meg szépen jól ráijesztettem. Nos, szép munka, kislány. Tényleg a közelembe férkőztél. Mivel elég őszintének tűnt, ezért hátraléptem, teret hagyva neki. Nem csekkoltam le, hogy igazat mond-e. Elég volt nekem azt érezni, hogy végre bevallotta, hogy a neve nem Marie, vagy micsoda, hanem Chrissy. Ez már egy jó pont. És néha én is megbízhatok az emberekben. Körülnéztem, majd lesimítottam a hajamat. Egyenlőre fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Hagyjam elmenni vagy menjek vele? Nem tudom, hogy ezek után kívánja-e a társaságomat, vagy inkább a pokolba küld. Azt sem tudom, hogy ez tényleg az igazság, amit a csaj mondott, vagy csak megint kamuzott valamit. Mindenesetre, minden erőmmel próbálkozok nem olvasni a fejében és ráhagyni a dolgot. Tényleg úgy néz ki, mint akit halálra rémisztettem. Az végül is nem derült ki, hogy én ki is vagyok valójában, így nincs sok félnivalóm. Akár el is engedhetem.
♫ Killing our memories ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Akár...
Azért az még inkább meglep, hogy még magában is beszél, de nem reagálom le, még csak meglepettséggel sem, a végén még ezt is rossz néven venné. Azt kellene elérnem végre, hogy simán elengedjen és akkor máris rendben vagyok, de erre valahogy nem látok esélyt, még úgy sem, hogy tényleg igyekszem nem beleszólni a dolgaiba és nem visszabeszélni. Sőt kifejezetten rajta vagyok, hogy még csak ne is nagyon reagáljak a furcsaságaira. Nem csoda, ha híre van a jövőben, hiszen már csak az alap viselkedése is szokatlan és nem átlag embertől elvárt. Nem meglepő, hogy embereket öl, talán én is most ebben zavartam meg, de ennek kifejezetten örülök, ezek szerint valakit sikerült megmentenem, csak hát mivel nem tudom, hogy kit maximum halogatom a dolgot, ha csak az illető nem szúrt ki minket teljesen véletlenül, de erre kis esélyt látok, nem láttam senkit sem a környéken, amikor beszéltünk. - Ki... ki akartál nyírni? - teszem az ártatlant még mindig, próbálok igen-igen meglepett arcot vágni és talán még a félelem is a szívembe költözik, legalábbis ő ezt láthatja rajtam. Eddig is tény elég félelmetesen viselkedett, viszont azt eddig még nem igen gondolhattam, hogy akár meg is ölt volna. Más az, hogy megkötözik a lábaidat és téged is teljesen, vagy hogy kifejezetten meg is akarnak ölni. Annak a lánynak, akit most játszom ettől csak még inkább meg kell ijednie és hát nagyon is megijedek érthető módon. - Ugye... ugye nem akarsz megölni? Csak... csak viccelsz. - nagyon remélem, hogy nem erről van szó, akkor komolyabban is tennem kellene ellene valamit és az nem lenne hasznos, ha ilyen könnyen leleplezném magamat. Egyelőre marad a színjátszás és az ijedelmemnek betudhatja azt is, hogy a továbbiakban is alig válaszolok, legalábbis van, amire nem sikerül, hiszen rendesen rám hozta a frászt a finoman szólva is fenyegető szavakkal. - Tényleg csak eltévedtem és összezavarodtam, aztán... jöttél és nem tudtam mit tegyek. Mi... mi tanultunk ilyet az iskolában, járok külön órára. - jó hát ez megint nem igaz, de egyelőre még nem vagyok tisztában azzal, hogy képes a fejembe nézni és valamit akkor is mondanom kell, ami hihető. Arról nem tudok, hogy nincs tisztában azzal, hogy az iskolában mi a tanterv, hogy ő nem is járt oda, csak simán nagy a szája és fenyeget. Nekem azt kell mutatnom, hogy elérte a célját, hogy meg vagyok ijedve és ezt egészen hitelesen is játszom el, és miért ne lehetne külön órám, ahol ilyen varázslatot tanultam nem igaz? Hollóhátas vagyok, lehetek annyira stréber, hogy valamelyik tanárhoz tényleg külön órákra járjak. Erre ezek után kiszúrja még a nevemet is a fejemben... nem jó hír és tudom, hogy ki kell vágnom magamat valahogy, és jó sztori kell, olyan, amit esetleg még be is vesz, mert eddig nem jártam sikerrel. Persze még ott van a jó öreg láb közé rúgás is végső soron, azt a legtöbb férfiember nem viseli jól, tapasztalatból tudom és ő ehhez most tökéletesen kiszolgáltatott állapotban áll. Bizonyára azt hiszi félek annyira, hogy visszatámadjak, és ezt is kell mutatnom az utolsó percig, amíg aztán ki nem derül, hogy nincs más esélyem sem elhitetni vele az igazamat. Úgy tűnik, hogy a kis sztorit az ikertestvér dologról nem igazán veszi be, hiába próbálom elég hitelesen mondani, de hát tényleg nincs ikertestvérem, nem csoda, ha képes, hogy rájöjjön, főleg hogy ezek után még a gondolataimat is elrejtem előle. Ehhez is csak akkor érthetek, ha különórára járok, de ha már a láthatatlanság is e miatt megy... akkor miért ne igaz? Alig merek már a szemébe nézni, legalábbis ezt mutatom, még egészen hitelesen remegni is kezd a szám ijedtemben, ahogyan időnként el- elkapom a tekintetemet, mintha attól kevésbé lenne valóságos a fenyegető helyzet. Meglep, amikor aztán elveszi a kezét, de persze nem enged el, csak másképp helyezkedik, én pedig még mindig a falnak szorítva állok és próbálok nyugodtabb ábrázatot varázsolni az arcomra, amikor hosszabban beszél az ajánlatáról. - Én csak...csak... - még mindig reszket a szám széle, ami érthető, hiszen folyamatosan fenyeget és még mindig fenyegetően magasodik fölém. Végül nagyot nyelek és immár könnyes szemmel - a félelemnek hála - pillantok rá és próbálom összeszedni a gondolataimat, no meg a szavakat egymás után pakolni. - A nevem Chrissy igazából és... megláttalak az utcán, valahogy nem is tudom... tetszettél és csak... kíváncsi voltam. Azért követtelek, mert érdekelt, hogy hová mész és... ki vagy, hátha tudok valahogy beszélni veled, de... de tudom, hogy butaság volt és nem kellett volna követni téged, miközben azt se tudom ki vagy. Én csak nem tudtam, hogy hogyan juthatnék a közeledbe, csak... csak... sajnálom, én... - elakadok végül és igen kiváló színészi tehetséggel jönnek is az első igazi könnycseppek. Talán mehettem volna színésznek is, de azért van is bennem egy adag félsz, nem tagadom, hiszen mégis csak elég ijesztő a helyzet, én pedig nem vagyok elég erős, nincs meg az a tudásom, ami tíz év múlva és ez jelen esetben iszonyatos módon hátráltat, pedig tudom, hogy mit kellene tennem, csak még nem elég rá a mágikus erőm. Mondhatni... pech.
Úgy néz ki, végre felfogta, hogy jobban teszi, ha nem köt bele abba, amit mondok, és elviseli, hogy ócsárolom – egyelőre – a nevét és a szüleit. Akármilyen hihetetlen, de az, hogy másokra terelődik a szó, még ha ilyen formában is, remekül el tudja terelni a figyelmemet arról, hogy legszívesebben ketté hasítanám a csajt, mert nem hajlandó beismerni, hogy mit tett. Nem vagyok sem kezdő, sem pedig hülye – fel tudom ismerni azt a helyzetet, amikor valaki követ, és ezt nem szoktam összekeverni azzal, hogy valaki eltévedt. Ahhoz túlságosan gyanúsan viselkedett. Akárhányszor tévedtem azzal kapcsolatban, hogy valaki követ, vagy sem; vagy hogy összekevertem valakivel, mindig az volt a baj, hogy ideges voltam, vagy borzasztóan dühös, ebből kifolyólag nem tudtam rendesen gondolkozni sem. Persze voltak kivételek, amikor csak azért kevertem össze valakit valaki mással, mert nagyon hasonlítottak egymásra. Elmosolyodok, mikor arra az estére gondolok. Sosem hittem volna, hogy valaha így fog végződni egy olyan napom, amikor ölni megyek. A köteleket már levettem a lányról, de azért még mindig nem bíztam meg benne. Mikor megint elkezdett összevissza habogni, csak a fejemet kezdtem el masszírozni. Néha úgy nézett ki szerencsétlen teremtés, mint aki még nem találkozott bérgyilkossal. – Mert valószínűleg nem is – horkantottam fel. Észrevettem, hogy utóbbi gondolatomat hangosan is kimondtam, de inkább nem mondtam semmit, hátha nem hallotta meg, és nem kell kimagyaráznom magamat. Megint. Mert egyre inkább úgy tűnt, hogy ma én voltam a balfácán, és a csaj tényleg ártatlan. Sajnos, akárhogy is nézzük, nagyon is eltalálta, hogy hol lehet eltévedni ebben a kis falucskában, amiből két dologra lehet gondolni: (1) nagyon jól ismeri a helyet, és pontosan tudja, hogy hol kell elfordulni, így gyorsabban és hatékonyabban ki tudja magyarázni magát a szorult helyzetekből és (2) tényleg eltévedt, és akkor nála a pont. Inkább csak figyeltem, és valamiért eszembe sem jutott megnézni, hogy igazat mond-e; reménykedtem benne, hogy ezúttal egy tisztességes emberrel hozott össze a sors, és tényleg csak próbál menekülni a csúnya képű fiatal sráctól, aki meg akarta ölni őt. Hoppá, hát a fiatal srác jól elbukott… - Miért is kérsz te elnézést? Ki is akart kinyírni kit az elmúlt pár percben? – kérdeztem játékosan, de lehet, hogy kivételesen be kellett volna fognom a számat. Még mindig nem lehettem benne biztos, hogy a csaj biztonságos, akkor sem, ha nagyon úgy tűnt, hogy az. Úgy döntöttem, elkísérem a csajt, nehogy még egyszer eltévedjen. Nem mintha magától megindult volna, úgy kellett előre löknöm, hogy menjen már. Egyetértettem vele, hogy elég fura egy helyzet volt, ami kialakult. – Hát, neked azért, mert eltévedtél, és valószínűleg segítséget kerestél, ha jól értelmezem – sandítottam rá gyanúsan, csak hogy értse, hogy még mindig nem vágom az elfutós-protegos részt. – Ehelyett kaptál egy paranoiás srácot, aki ügyes a önvédelmi varázslatokban. – Ez egész szuperül hangzott. Félig-meddig még igaz is volt. Önvédelemből nagyon jó voltam, főleg, mert borzasztóan szükségem is volt rá, de a támadó varázslatokban , na meg persze az átkokban ugyanolyan profi voltam. De ezt a részt most nem említeném meg neki. – Én pedig úgy érzékeltem, hogy követsz, erre kiderül, hogy csak eltévedtél. Bár a láthatatlan és a támadós részt még megmagyarázhatnád, szivi. Meg tudod, még arra lennék kíváncsi, hogy hogy a francba tudsz te láthatatlanná válni, ha még egyetemistának se nézel ki? – Tényleg érdekelne, hogy csinálta. Mert hogy ilyen idősen nem szoktak ilyen varázslatokat tanulni, az fix. Vagy mégis? Nem tudhattam, hiszen sosem jártam iskolába. Szépen végighallgatta a történetemet, majd úgy, ahogy kellett, reagált is rá. – Aham – vetettem oda, jelezvén, hogy ezt a témát akár le is zárhatjuk, mielőtt olyan keresztkérdést szegez nekem, amire hirtelen felindulásból nem fogok tudni válaszolni. Egész gyors ütemben haladtunk egymás mellett, a csaj talán egy kicsikét gyorsabban lépkedett, mint én, pedig én is felgyorsítottam már a tempót. Ekkor ütött szöget a fejembe, hogy valami nincs rendben, és csak el akar menekülni. Belenéztem hát a fejébe, és megláttam azt, amit lehet, hogy nem kellett volna. A csaj már a falnak nyomva állt a sikátorban, felőlem aztán sikíthat is; erre úgysem reagál az ilyenekre senki. Figyelmesen hallgattam, amit mondott. – Ühüm, ühüm – bólogattam. – Oké, figyelj, nem vagyok sötét varázsló. Talán van közöm hozzájuk, talán nincs. – Még mosolyogtam is, annyira élveztem a helyzetet. Szeretem, mikor kiderül, hogy mégiscsak nekem volt igazam. – Szóval, akkor szólíthatlak Chrissy-nek, ugye? Még fel is nevettem. – Persze, tudom, hogy nem hazudsz, de az ikertesódnak még az anyajegye is ugyanott lenne, mint neked, a nyakad környékén? Áh, ennek nem dőlök be. – Most már egyre jobban mosolyogtam, hallatszott a hangomon, hogy nagyon élvezem a helyzetet. Ismét megpróbáltam belenézni a fejébe. Nem erőlködtem, és furcsa volt, hogy nem is láttam semmit. – Oh, és még okklumenciát is tanultál. – Felemeltem a jobb kezemet, és a mutatóujjammal a csaj szeme előtt játszottam. – Na ez az a pont, amikor már végképp nem hiszem el, hogy Marie, vagy ki a fene vagy. Gondolkodtam egy pillanatig, majd megvakartam a tarkómat. Egy egészen furcsa ötlet kezdett előttem kibontakozni. De így talán kideríthetem, hogy igazam volt-e. Gyorsan elvettem a kezemet a csaj torkáról, és a hóna alá dugtam a kezeimet, hogy ha el akarna futni, akkor se tudjon, miközben a falnak támasztottam a tenyereimet. – Van egy ajánlatom. Mivel ma olyan jól elszórakoztattál, ezért kapsz érte cserébe valamit. Ha elmondod nekem, hogy ki vagy, és mit akartál, meg hogy miért követtél, akkor elengedlek. Egy karcolás nélkül. Csupán azt akarom tudni, hogy igazam volt-e vagy sem, hogy valóban követtél. Oh, és ne aggódj, nem fogok berágni érte, ha most a szende cicából visszakapcsolsz a normális önmagadra. Megérteném, és becsületszavamra elengedlek. Ha nagyon akarod, még a megszeghetetlen esküt is leteszem a kedvedért – mondtam, majd még rákacsintottam. Utóbbit nem gondoltam komolyan, de ha nagyon akarja, leteszem neki… Tényleg elengedem, csak mondja meg, hogy igazam volt, és mesélje el szépen, hogy ki vagy mi ő. És akkor békében elválnak útjaink.
♫ Killing our memories ♫ ϟ Aktuális viselet ϟVan egy ajánlatom
Tudom, hogy meglehetősen veszélyes alak és épp ezért vagyok épp annyira óvatos, amennyire lehet. Jó oké lehettem volna annyival óvatosabb, hogy nem jövök a közelébe kockáztatva a lebukás esélyét, amikor egyébként sem vagyok formában és bőven lenne még hová fejlődnöm ebben a régi testben. Hiába tudok sok varázsigát az időutazás valahogy kivette az erőmet, plusz ez a test nem gyakorolta a mozdulatokat sem, szóval nem áll jól a szénám akárhogy is nézzük. Bőven lenne hová fejlődnöm, de egyelőre még azt sem tudom, hogyan tegyem meg, ha egyszer bajban vagyok. Előbb ezt kellene megúszni, ahhoz viszont el kell vele hitetnem, hogy a nevem Marie, hogy tényleg béna a nevem és hogy a szüleim is azok voltak, mert ezt adták nekem és ha ezt sikerül elérni, akkor már elvileg egyenesben vagyok... elvileg. Egyelőre pedig úgy fest, hogy lépésben haladok, de haladok, hiszen a kötelek már nincsenek rajtam, a saját lábaimon állok és talán megúszom ezt a kis zűrt, amibe keverni sikerült magamat. Elvileg az lenne a cél, hogy segítsek Nicolasnak, nem pedig az, hogy megölessem magamat, mielőtt erre sor kerül... az úgy nagyon nem gyerebe. - Talán... igaza van... elnézést. - maradjunk csak az ijedt és megszeppent vonalon abból baj nem lehet. Talán elhiszi, hogy eltévedtem, hiszen ez lehetséges Roxmortsban. Vannak érdekes kis utcák, ahol igenis van rá esély, hogy az ember nem keveredik ki, ha egyszer bekeveredett. Tényleg előfordul az ilyesmi, nem én vagyok az egyetlen, akinél erre esély van igaz? Úgy fest, hogy lassan tényleg kezd hinni nekem, tehát jó úton járok, az viszont nem jó hír, hogy segít. Jobb lenne, ha elmagyarázná az utat, fel is írnám én, de ha velem jön... csak esélyt adok rá neki, hogy tényleg lebuktasson valahogy, és ahhoz még mindig túlságosan messze vagyunk a főutcától, hogy bármiféle segítségen is reménykedhetnék. - Mindkettőnknek? - oh nem tudom, hogy nekem fura helyzet, ezért kérdezek rá így, csak mint már az kiderült számomra veszélyes már most is, nem csak évek múlva lesz az, hiszen lépten-nyomon fenyeget. Nem kéne olyat mondanom, amivel még jobban felhúzom, ami jelen esetben nehéz, mert láthatóan amúgy elég könnyű őt felidegesíteni. Majd persze meglátjuk, hogy mennyire tudom magamat visszafogni, meg persze a beszélőkémet. Azt kéne leginkább, de ha kérdez és beszél hozzám, akkor nehéz. Inkább válaszolok ritkán és keveset, abból talán nem lesz olyan nagy baj, legalábbis ebben reménykedem, nem tud belekötni és meglátni a hibát a gépezetben. Én persze tudom, hogy amit mond nem igaz, ez a gyerekkori izé. Vaj van a füle mögött, azért ennyire paranoiás... ennyi az egész. Talán most is valakivel végezni akart éppen és pont azért volt itt, én meg keresztbe húztam a számításait... simán el tudom képzelni róla. - Igen, így már érthető, nekem is zavaró lenne, ha azt hinném... valaki követ. - halvány mosoly, ijedt és zavart még mindig, legalábbis nagyon igyekszem ezt produkálni felé, hogy el is higgye nekem. Elég jól megy, legalábbis úgy fest, hiszen gond nélkül haladunk és talán csak pár sarok a főutca, nincs más messze, de jó eséllyel ha sikítanék még mindig nem hallaná meg semmit és sokat nem is érnék vele. Simán végezni tudna vele, amire bárki ideérne... nem jó alternatíva. A helyzet pedig hirtelen változik és egyre inkább egyértelművé kezd válni számomra, hogy valószínűleg legilimentor. Ezért tudta, hogy ott vagyok a láthatatlanná tévő varázslat ellenére is, ezért tudja a nevemet... az igazit. Hirtelen nem tudok mit mondani, próbálom összeszedni magamat és persze láthatóan pánikba esem, mégis csak ott van a keze a torkomon, ami nem valami jó ómen, és nem is fogja vissza magát. Naná, hogy érzem, fáj, de azt is, hogy annyit enged, hogy beszélni tudjak, még mindig van esély kimagyarázni magamat, csak egy jó válasz kell, egy... egy tökéletes válasz. - Chrissy... ő... a testvérem, az iker... testvérem és mondtam már... megijedtem, csak... megijedtem. Sokat beszélnek a... rossz emberekről... sötét varázslókról mostanában, de... te nem vagy az... nem tűnsz... annak. - na persze még annak ellenére sem, hogy épp fojtogatással próbálkozik, vagy legalábbis finoman szólva erővel akarja kiszedni belőlem az infokat? De ha be vagy tojva nem fogod a másiknak a képébe vágni, hogy "Jajj, biztosan te is egy vagy közülük, segítség!" Francokat jönne bárki is ide, amikor még csak rendesen kiabálni sem lehet valakinek az ujjaival a torkom köré fonódva. Nem... el kell vele hitetnem, hogy félek. Azt hiszem elmehetnék színésznőnek is, tényleg látszik a szememben az, hogy mennyire meg vagyok ijedve, hogy szinte már reszketek a félelemtől, még a pupillám is egészen kitágult. - Kérlek... nem... nem hazudok. - az már csak szimpla ösztön, hogy a kezem az övén van, hogy legalább megpróbálok enyhíteni a szorításon, bárki ezt tenné, még ha nem is érek el vele egyébként semmiféle célt. Tanultam okklumenciát, most hogy biztos vagyok benne mire képes koncentrálok is rendesen, hogy ne lásson be a fejembe, hogy elzárjam az elmémet. Az elmém idősebb az övénél, elmúltam harminc, eleget tanultam ahhoz, hogy ha már tudom mivel állok szemben akkor védekezni tudjak ellene... remélem.
Még mindig nem vágtam, hogy miért erőlködik, hogy elhiggyem, hogy teljesen ártatlan. Még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy benézem, hogy most épp követ-e valaki, vagy csak eltévedt. Elég furcsán viselkedett a csaj, főleg, ha belegondolunk, hogy elrejtőzött előlem, majd nekem támadt. Ezek után pedig szeretné, hogy elhiggyem, hogy ártatlan. Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam úgy viselkedni, mint aki nem szeretné rögtön lerúgni a csaj fejét, hogy bökje már ki az igazat, mert már kezdem nagyon unni ezt a játékot. Pontosítsunk, a kiscsaj nem fogja élvezni, ha felidegesít és hazudozik nekem. Akárhonnan is nézzük, gyilkos vagyok, eggyel több csúnya haláleset nem fog tönkretenni. És ahogy a csajt elnézem, a pálcáján kívül nem sok önvédelmi eszköze van, ellentétben velem, akinél még egy mugli kés is volt, amivel szépen, lassan és fájdalmasan tudnám kibelezni a kis szöszit. Inkább megpróbáltam elterelni a gondolataimat, és a nevét kritizáltam. Tényleg borzalmas volt, és ha valóban ez volt az eredeti neve, akkor szörnyű részvétet éreztem iránta, mert nem lehet könnyű egy ilyen névvel élni. – Lehet, hogy ez csak egy név, de könnyen lehet, hogy az életedet menti meg. – Ha nem akar erről beszélni, akkor lehet, hogy visszaszállnak a gondolataim afelé, hogy milyen jó érzés, mikor valaki sikítva próbál meg elmenekülni, de én csak egy eret elvágva megállítom, majd szépen lassan, mosolyogva vágom fel, míg még mindig él. Gyorsan megráztam a fejemet. – Ha jót akarsz magadnak, hagyod, hogy sértegesselek. Vagy a szüleidet. – Az, hogy visszaszólt, igazából még jót is tett. Inkább arra gondoltam, hogy képen kéne vágni. Igazából szórakoztatott, hogy rájött, velem nem éri meg packázni. Mondjuk, miután megkötöztem, és rájött, hogy egy kis ’Stupor’ nem fog megállítani… Hát, én se packáznék magammal. Most vagy nagyon jól játszotta az ilyet csajt, vagy tényleg félt tőle, hogy mi fog történni vele. Akárhogy is, utóbbit is számításba kell venni. Röviden közöltem vele, hogy nem hiszek neki, miszerint nem engem követett. Erre megint csak az ártatlan képével próbált hitegetni, hogy de ő igazat mond, és igazán nem akart bajt okozni. – Nem tettél semmi rosszat, legalábbis nekem nem. Inkább magadat féltsd – közöltem vele könnyedén. Aztán elmondja a kis tündérmeséjét arról, hogyan keveredett el… Az a baj, hogy túl jól ismerem Roxmorts utcáit. Sajnos igaza lehet, és tényleg én voltam a balfasz, hogy nem vettem le már az első pillanatban, hogy a csaj szimplán béna volt, és eltévedt. Pedig most nagyon úgy nézett ki, hogy ez a helyzet. Röviden elmondtam neki, hogy hol hibázott, mire ő bólogatott. Annyira, hogy már nekem is jojóztak től a szemeim. Ha nem féltem volna tőle, hogy szörnyet hal, ha megállítom a mozgó fejét, már rég hozzáértem volna. Felhúztam a szemöldökömet, mikor azt mondogatta, hogy majd figyelni fog, meg jegyzetelni is. Pedig azt csak viccnek szántam. – Szuper – dörmögtem az orrom alá, majd végigsimítottam a hajamon. Eddig is úgy nézett ki a csaj, mint aki mindjárt összeszarja magát, amin az sem segített, hogy végre megszabadult földi kötelékeitől… hehe, és szabadon felállhatott. Gyorsan megkértem rá, hogy tegezzen. Erre egy mondattal később még mindig magázott, de legalább észrevette magát. Az égre emeltem a tekintetemet, majd röhögve visszanéztem a lányra. Kicsivel szerencsétlenebb teremtéssel sem találkoztam még az életben. Ezek után pedig biztosan nem fogom egyedül útjára engedni, főleg, hogy nekem sincs túl sok dolgom az este folyamán. Megtolom, mire ő megindul, én pedig mellé szegődöm. Fel is nevetek azon, amit mond. – Fura helyzet, mi? Neked, vagy nekem? – Most nem akartam bevallani, hogy ilyesmivel sokan próbálkoznak, de ennek a csajnak mázlija volt, hogy stimmelt a sztorija azzal, ami a valóság, de azért még mindig fent tartottam a gyanúmat. – Hogy miért vagyok az? Gyerekkoromban a ’haverjaim’ szerettek megviccelni azzal, hogy esténként a hátam mögül ijesztgettek. Nem szívlelem különösebbképpen a követést – kacsintottam rá. Ez a történet semmilyen szinten nem volt igaz, de hát alibi mindig kell, főleg valaki olyannak, mint nekem. Már épp kérdezni akartam valamit a csajtól, amikor úgy döntöttem, hogy megpróbálok belelátni a fejébe. Reméltem, hogy nem tanult még okkultizmust, mert akkor most nagyon megszívnám. Elég erősen kellett próbálkoznom, mégsem kellett ránéznem, hogy meglássak egy szót egy arccal. A lányt a falnak taszítottam, és a nyakához nyomtam a kezemet. – Nos drágám. Elmondanád, hogy ki az a Chrissy? Az előbb még valami béna nevet használtál. És ha már itt tartunk, elmondhatnád, hogy ha csak eltévedtél, akkor miért támadtál rám. – Kíváncsian figyeltem. Na ebből magyarázza ki magát, ha tudja. De akkor nagyon meggyőzőnek kell lennie, mert az már fix, hogy ez a csaj itt nem az, akinek mondja magát. – Egyébként gratulálok. Pár percig megtévesztettél egy majdnem mesteri szintű legilimentort. Ha nem kéne így tartanom téged, még tapsolnék is, de most csak ez maradt – mondtam, majd kicsit jobban a nyakához nyomtam a kezemet, csak annyira, hogy fájon neki, de még tudjon beszélni és lélegezni.
♫ Somebody is watching me ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Új célpont?
Nem vagyok benne biztos, hogy tökéletesen megy a dolog, de akkor is be kell adnom neki, hogy eltévedtem és nem okkal vagyok itt és persze a következő alkalommal sokkal jobban kell vigyáznom. Miért ne lenne hihető, hogy csak egy enyhén paranoiás hollóhátas vagyok, aki sokféle varázslatot ismer, és amikor meglátta, hogy valaki meglátta... hát azonnal eltűnt inkább szem elől, mint hogy észrevegyék, hogy ott van? Akár úgy is hiheti, hogy mondjuk egy félénk szőke vagyok, akinek megtetszett, mert miét ne? És mondjuk e miatt mentem utána, hogy figyeljem, hogy mit művel, csak hát lebuktam és nem tudtam lányos zavaromban mit tenni, mint hogy eltűntem a szeme elől, hogy még se bukjak le olyan könnyedén. Az más tészta, hogy én tudom nem erről van szó, de attól még miért ne lehetne hihető a sztori? - Ez csak egy név, de... de nem illik sértegetni a másikat. - megszeppentet játszom továbbra is egy kis sértett visszavágással, ami leesik aztán, mármint úgy teszek, mint akinek leesik, hogy mit is mondott és ijedtemben még a szám elé is kapom a kezemet. Azért úgy kell, hogy tűnjön tartok tőle, ha már ilyen fenyegetően viselkedik, meg aztán tudom is, hogy mire képes, ami miatt aztán még inkább óvatosnak kell lennem nem igaz? - Én csak... de nem azért. Én nem akartam semmi rosszat. - habogok, még azt is sikerül elérnem, hogy a zavarom egy kis enyhe pírt varázsoljon az arcomra. Nem sokat, de annyit igen, hogy azért feltűnő legyen, mintha tényleg csak egy zavarban lévő fiatal lány lennék. Ebből talán akár még gondolhat is arra, hogy megtetszett nekem és e miatt koslattam utána, csak aztán nem igazán tudtam hogyan kezelni a kialakult helyzetet. Az ilyesmi előfordul nem igaz? Meg aztán talán az eltévedés is hiteles lehet. Igenis lehetséges olyasmi, hogy valaki rossz utcán kanyarodik be és valahogy úgy látom az arcán, hogy lassan talán elhiszi a kis röpke történetet... nagyon remélem legalábbis. - Máskor jobban fogok figyelni és jegyzetelni is fogok. - hevesen bólogatok, főleg amikor végre a kötelek is lekerülnek rólam. Úgy azért már sokkal kellemesebb a létezés. Eszem ágában sincs elrohanni, azzal tudom, hogy csak gyanút keltenék, ami pedig most nem célom, hiszen talán kezd hinni nekem, épp e miatt kell most még óvatosabbnak lennem, hogy ezt a kis álcát még véletlenül se rontsam el. Feltápászkodva pislogok rá, próbálok tényleg nagyon ártatlan képet vágni, akár még egy kicsit talán butuskát is, hogy hihető legyen ez az eltévedés és figyelmetlenség dolog. Ezúttal nem mutathatom, hogy amúgy egy elég okos Hollóhátas vagyok és nem mellesleg kifejezetten jó memóriám is van. Az azért meglep, hogy a tegezést kéri tőlem, főleg azok után, hogy most kötözött meg, még meg is ütöttem magamat kissé, de reszkető hangon ugyan, de most mindennek eleget kell tenni. - Én... én megtalálom, ha elmondja... elmondod, hogy merre kell menni. - próbálom kibekkelni ezt a kis kíséret dolgot, de úgy fest, hogy elhatározta, hogy ő bizony még el is kísér. Francba! Tudom én az utat, most pedig tehetek úgy, mintha nem tudnám és játszhatom továbbra is a megszeppent kislányt, aki azt se tudja, hogy hol van. Nem valami jó hír, bár még mindig jobb ez a helyzet, mintha még mindig nagy bajban lennék igaz? Eléggé meglep és a hiteles játék miatt még nagyot is nyelek, amikor a derekamnál fogva tol meg kicsit, hogy menjek már és ő majd mutatja az utat. Azt hiszem erről nem fogom tudni lebeszélni bármennyire is szeretném. Nincs más belenyugodva indulok meg szépen vele együtt, azaz előtte, amíg ő be nem sorol mellém. - Semmi gond, érthető... elég... fura helyzet volt. Miért vagy... az? - mármint ugye paranoiás. Én tudom, hogy kamuzik hiszen ismerem a jövőjét, de akkor már adok neki egy kis feladatot, bár kétlem, hogy ne lenne amúgy minden kérdésre egy tökéletes válasza. Minden bizonnyal épp azért húzta olyan sokáig büntetés nélkül, mert mindig tudta, hogy mit kell mondania, hogy mivel vághatja ki magát.
Nem mondanám túl okosnak a kis fruskát. Éjnek idején elkezd követni valakit, aztán pedig eljátssza nekem az ártatlan kislányt. Igazából még el is hinném neki, hogy eltévedt, és valami boltot keresett, ha két bibi nem lépne fel rögtön a kitalált meséjében. Először is, ha tényleg ennyire eltévedt volna, akkor miért nem jött oda hozzám, hogy segítsek neki? Rendben, ezt a kérdést még én is meg tudnám ép ésszel válaszolni: mert félénk, és riadt volt, és nem tudta, hogyan reagálnék, ha megszólítana. Ha megijesztesz valakit egy ilyen helyen, akkor baromira mázlistának kell lenned ahhoz, hogy a megijesztett alany ne kapjon frászt és küldjön rád visszakézből valamilyen átkot. Aztán majd nem győznék bocsánatot kérni az illetőtől; ez az én formám. Ha csinos, kevésbé gonosz lányokba botlok, minden én húzom a rövidebbet, és nem bírok magyarázkodni. Ginny nagyon jól viselte, hogy véletlenül összekevertem azzal a… már nem is emlékszem a nevére, kivel. Ha megpróbálnám összeszámolni, hányan értették meg, hogy sajnálom, nagyjából egy ujjamat tudnám csak kinyitni. A másik, kicsivel nagyobb bökkenő a dologban, hogy ha egyszer olyan rohadtul ártatlan, akkor miért támadott rám, vagy legalábbis próbált meg harcképtelenné tenni, mikor rájöttem, hogy ott van? Legalábbis egy ne bánts virágtól egészen más várható el, mint hogy egész ügyesen, pontosan célozva nekem dob egy Stuport. Örök rejtély, úgy hiszem, mivel nem akar válaszolni a kérdéseimre, egyre csak hajtogatja, hogy ő ugyan nem követett senkit. Elégedetten felröhögtem, mikor azt mondta, nem az ő hibája a neve. – Hát angyalom, attól még, hogy nem te tehetsz róla, hogy a szüleidnek ez jutott először eszébe, mikor te a világra jöttél, még nem fog segíteni a helyzeteden. – Egész jól játssza, hogy mennyire ijedt és siránkozó egy lélekkel futottam össze, de engem nem ilyen egyszerű átverni. Valami jobb szöveggel kéne előrukkolnia, ha azt akarja, hogy el is higgyem, amit makog. Csak felhúztam a szemöldökömet, amikor ismét elkezdte hajtogatni, hogy ő bizony nem követett senkit. – Senkit, kivéve engem. Vágom – mondtam érzelemmentesen. Reméltem, hogy a sok heccelés hatására végre kinyílik, és bevallja, hogy ő bizony nem az a szende szűz, mint aminek látszik, de aztán az is lehet, hogy tényleg tévedtem, és csak egy Sötét Varázslatok Kivédése és Bűbájtan zsenivel állok szemben, aki sokszor kerül ilyen helyzetbe, és már elég jól kigyakorolta a pontos célzást. Egy pillanatra elmerengtem azon, amit az utóbb gondoltam, de végre megválaszolta az egyik kérdésemet. Sajnos az utcás, eligazításos dolog stimmelt. Vagy baromi nagy mázlija van, vagy megint magyarázkodhatok egy ismeretlennek, hogy miért is kötöztem meg. Legfeljebb bemagyarázom neki, hogy paranoiás vagyok, és mindig azt hiszem, hogy követnek, és szeretnek szívózni az emberekkel. Nos, ezt a mesét mindenestre megjegyzem magamnak, lehet, hogy még jól fog jönni. – Ha a harmadik utcán kanyarodsz be, tényleg Roxmorts szebb utcáin maradsz, míg ha a negyediket választod, nos, magad is beláthatod, hogy elég nagy szarba kerülhetsz a feledékenységed miatt. Nem hallottál még a jegyzetelésről? – kérdeztem levegőbe lendített karokkal. Megnyugtató lenne, ha ez a csaj csak szimplán bambán gyökér lenne, és nem engem próbált meg követni, és a remény hatalmába kerített, hogy nem buktam le sehol. Kénytelen voltam elengedni a csajt, illetve a köteleket leszedni róla, hogy legalább egy kicsit jobban érezze magát. A magyarázkodás későbbre marad. Kíváncsian figyelem, hogy mit fog tenni. Ha megpróbál elszökni, akkor vagy még nagyobb idióta, mint gondoltam, vagy borzasztóan beszari. Felállt, de nem sprintelt el; ezt jó jelnek veszem. – Először is tegezz légyszi, a frász kiráz a hülye magázástól – mondtam neki, majd egy kicsit enyhébb arccal ismét hozzászóltam: - Elég messze van innen a főutca, nekem meg dolgom lenne. – Körbenéztem, majd a pillantásom az órámra esett. Túl sokat vesződtem ezzel a csajjal, és elszalasztottam a célpontomat, már rég messze jár, és nincs kedvem még egyet sprintelni ma este, így inkább beadtam a derekamat. – Na jó, gyere – mondtam, majd a derekánál fogva elkezdtem előre fele tolni, jelezve, hogy mozduljon. – Hosszú éjszakánk lesz – jegyzem még meg. Mellé léptem. – A nevem Thomas. – Jobb, ha nem tudja meg az igazi nevemet, még a végén összekockázná az a hülye liba, akinek ma ki kellett volna tekernem a nyakát, hogy ő a következő, és útvonalat választ. Bár, hogy miképp tudná meg, hogy itt jártam, arról fogalmam sincs, de kifejezetten ideges lennék, ha akármilyen módon is, de ennek a másik, fiatal libának eljárna a szája. – És bocs az előbbiekért. Kicsit paranoiás vagyok. – Mondtam, hogy ez a mese még jól jöhet…
♫ Somebody is watching me ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Új célpont?
Nem volt ez jó ötlet, de akkor sem vagyok képes tétlenül ülni, ha már itt vagyok. Úgy érzem oka van annak, hogy ez a varázslat így sikerült. Az is lehet, hogy így is marad és nem megyek vissza a saját időmbe, akkor viszont meg kell tennem minél többet azért, hogy egy jobb jövőt hozzak ki ebből az egészből. Segítenem kell Nicolasnak, de közben itt ez a fickó, aki tudom, hogy rémes dolgokat fog még véghez vinni és úgy érzem ez ellen is muszáj tennem. Meg kell akadályoznom, de egyedül nem fülelhetem le, csak ha tényleg sikerül olyan körülmények között rátalálnom, ami bizonyítja, hogy baj van vele és veszélyes. E miatt követem már jó ideje, hogy találjak ilyen momentumot, hogy megjegyezzem, hogy ha kell vallhassak ellene, vagy hogy aurorokat hívhassak oda, ahol épp durva dolgokat tesz. Erre persze már egyértelmű, hogy esélyem sincs, hiszen... hamar felfedezi a jelenlétemet. Nem elég erős a mágiám még, hiába ismerem a megfelelő igéket, a testemnek fizikailag nincs meg az a gyakorlottsági szintje és a mágikus erőm sem olyan fejlett, mint lesz majd évek múlva. Kellemetlen egy helyzet. - Nem tehetek róla. - azért nagyon igyekszem eljátszani a riadt lányt, akit tényleg eltévedt és akit tényleg Marienak hívnak. Nem tehetek róla, hogy gagyi név, ez volt, amit először eszember jutott. Ki kellett volna találnom valami tökéletes sztorit, de sajnos az nem jött össze. Pedig isten bizony akartam, komolyan nagyon! - Én nem... nem követtem senkit sem. - habogva rázom meg a fejemet. El kell, hogy higgye, el kell hogy hitessem vele, hogy erről tényleg szó sincs! Nem tettem én ilyesmit, semmit egy pillanatra sem, legalábbis vele ezt kell elhitetnem. A riadt kislány álca azért egész jól megy, végül is mégis csak Hollóhátas vagyok, nem egy vad aurorkülsővel rendelkezem. Aztán mégis az lett belőlem később, de ez már más téma. - De vannak boltok erre, hiszen Roxmortsban vagyunk még igaz? Azt mondták kanyarodjak a főutcáról jobbra, aztán balra és... egyenesen három utcát, vagy... négyet? Lehet, hogy többet mentem és... egyáltalán merre vagyok most? - oh tudom én, hogy merre vagyok és hogy milyen boltok vannak a környéken, de ezt nem szabd nyíltan kimondanom, vagy a tudtára adnom. Azt kell, hogy higgye, hogy eltévedtem és nem tudom, hogy hol vagyok és hogy egyáltalán miért keveredtem oda, ahová ő. Persze ez még nem magyarázza, hogy miért rejtőztem el és nem kérdeztem meg tőle mondjuk az utat, de vehetjük alapvető bizalmatlanságnak is, hiszen mégis csak ismeretlen és azt már ő is kijelentette, hogy nem kifejezetten... megnyerő a külseje, amivel egyébként tudnék vitatkozni, mert amúgy semmi gond nincsen a megjelenésével. Amikor a kötelek eltűnnek persze nagy a késztetés, hogy meneküljek, de az előbbiek alapján tudom, hogy nem lenne okos ötlet, és értelme sem lenne. Inkább segítség kell, hogy eljussak valami értelmes helyre, ahol ő már nincs ott. Be kell adnom neki, hog tényleg csak tévedtem... csak ügyesen! - Elnézést, hogy a frászt hoztam önre, én... tényleg eltévedtem csak, de ha megmutatná, hogy merre van a főutca... - szóval tényleg nem jön futás és semmi más, csak szeretnék kijutni innen. Azért időnként picit hátrébb lépek, épp csak annyira, hogy szinte észre se lehessen venni, hogy helyet változtatunk. Mint mikor két ember beszélget és az egyik kicsit belemászik a másik személyes terébe és e miatt automatikusan időnként hátrál valamennyit. Ha sokáig folytatják, akkor egészen nagy távot is bejárhatnak úgy, hogy közben észre sem veszik, hogy arrább haladtak.
Nem lepett meg különösebbképpen, hogy menekülőre fogta. Minden normális ember így tett volna, ha rájön, hogy célponttá válik. Bár hogy ez a lány miért követett idáig, arról fogalmam sem volt, hiszen nem volt rá semmi oka; vagy mégis? Az egyetlen dolog, amit el tudok képzelni az volt, hogy valamelyik áldozatomnak valamiféle hozzátartozója volt, és most ki akarja deríteni, hogy ki ölte meg őket. Logikus is lenne, bár nem szoktam magam után különösebbképpen nyomokat hagyni, így ezt a lehetőséget is kizárhatjuk, mert majdnem hogy esélytelen, hogy valaki rájöjjön, hogy ki tette el láb alól a kedves apucit, anyucit, nővérkét, bátyust, öcsit, hugit, stb. Igazából nem lennék meglepődve, ha véletlenül ez a kis csaj valamelyik sikátorban bújt volna meg, amíg én kinyírtam valakijét. Hát sajnálni nem sajnálom az elhalálozottat, csupán azt, hogy nem voltam elég figyelmes, és tudom, hogy máskor majd körül kell néznem még egyszer, és jobban használnom kell a képességemet, mint eddig. Mindezek tudatában futottam a lány után, aki szerintem maga is tudta, hogy nem menekülhet. Legalábbis, ha hallotta, hogy a kis varázslata nem sikerült, gondolhatja, hogy nem fog tudni elfutni előlem. Megláttam, és rögtön elkiáltottam magamat, mire a lány lábai összetekeredtek a kötéllel, majd szépen előrebucskázik. Mosolygok, hogy ez is sikerült, és az sem érdekel, hogy egy fiatal lányról van szó. Sosem érdekelt a ki, mindig csak a miért. Nem úgy nézett ki, mint aki megijedt, pedig ez elvárható volt egy ilyen fiatal fruskától, főleg akkor, ha épp össze van kötözve. Hát nem mondom, nem lesz kellemes éjszakája. Általában ridegen fogadom, ha egy ártatlant kellene bántanom, de ez a lány közel sem volt teljesen ártatlan. Nem vagyok vak, és az érzékeimmel sem volt eddig sem semmi baj, így majdnem hogy biztos voltam benne, hogy követtek ezidáig; és ez már nem jelenti azt, hogy a csaj ártatlan lenne. – Elég gagyi egy név, Marie – szólalok meg. Bosszúsan néz rám, mégis mintha megremegne a hangja. Csak a fél szemöldökömet húzom fel. – Suliba jársz vagy ez a hobbid? – kérdeztem tőle. Elnevettem magam. – Akarom mondani, a mások követése. Mert tudod, ha egy fokkal jobban néznék ki, akkor még el is hinném, hogy csak a küldöm vonzott, de drágám, ez sajnos nem igaz. – Sosem néztem magamra úgy, hogy akkor most olyan ruhákat fogok felvenni, ami a lányoknak is tetszik, vagy hogy éppen jól lőjem be a sérómat. Mindig mindent csak magamért tettem, és úgy öltözködtem, hogy a ruháim ne akadályozhassanak a munkámban. – Aha, szóval eltévedtél. És merrefelé tartottál? – Ha erre a kérdésre kielégítő választ tud adni, akkor megfontolom, hogy elengedjem. Mert ha errefele lakik ő, vagy valakije, és tényleg csak véletlenül került ide, mert fogalma sincs, hogy ilyen sötétben melyik utca a jó, és melyik a rossz, akkor ez sajnos egy hihető sztori, és akkor nincs értelme kinyírni a csajt. Na persze, ha más a helyzet, akkor az én álláspontomon sem fog tudni változtatni. – Értem, és mi is a neve a boltnak? Mert durván egy kilóméteres körzetben egy nyamvadt bolt sincsen. Na jó, egy van, de nem gondolnám, hogy az téged érdekelne. – Elég jól ismertem ezeket az utakat, és biztos voltam benne, hogy ha a lány tényleg egy boltot keresett, akkor nagyon rossz helyen van. Elmotyogtam egy varázsigét, amivel eltüntettem a lányról a köteleket, és vártam a reakcióját. Azt már tudhatta, hogy fel vagyok készülve minden eshetőségre. Ha a lány elfutott, akkor felálltam, és olyan sebességgel vettem üldözőbe, hogy még magam sem képzeltem volna, hogy képes vagyok rá. Viszont ha a lány még mindig előttem ült, vagy feküdt, ahogy a sors hozta, akkor csak bámultam őt, és azon töprengtem, vajon hogy húzhatnám ki belőle, hogy mit is keresett itt valójában.
♫ Somebody is watching me ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Új célpont?
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem volt valami okos döntés ez az egész nyomozósdi, hiszen nem vagyok képzett auror és még csak kimagyarázni se lenne egyszerű magamat, ha netán bajba kerülök, arról nem is beszélve, hogy nem tudok segítséget hívni sem, ami nagyban megnehezíti a dolgomat, mert bár sok mindent tudok a fickóról, de azért a mostani időkből nincsenek róla tökéletesen pontos infoim, hogy merre járt, hogy kikkel barátkozik, vagy épp hogy kikkel beszél, mennyire veszélyes alakokkal teszem azt. Tudom, hogy nem kéne utána szaglásznom, de még sem adhatok le valamiféle bejelentést az auroroknál, hogy alapos gyanúm van ellene, mert nem hinnének nekem, ha nem tudom indokolni és nem hivatkozhatom arra, hogy a jövőben majd mik fognak kiderülni róla, azt nem hinnék el még a mágia világában sem. A támadásom nem lep meg, hogy nem sikerül, hiszen nála már eleve ott volt a pálca, én pedig még fizikailag nem vagyok olyan gyakorlott, mint majd tíz év múlva, hiába van meg elméletben a tudásom, az nem feltétlenül elég. A kezemben nincsenek meg a szükséges reflexek, amik kellenének ide. Viszont arra jó, hogy legalább kicsit feltartóztassam, amíg felveszem a nyúlcipőt és futásnak eredek. Talán ez is elég lehet, hogy időt nyerjek. Hallom is a védekező varázslatot a hátam mögött, és a jellegzetes surranó hangot, ahogyan a pajzs felfogja a támadást. Nem jó hír, azért halványan reménykedtem benne, hogy hátha mégis... eltalálom, legalább félig, vagy tudom is én. Természetesen nem lassítok, legalább amíg lehet. Egészen közel van már a főutca, amikor meghallom az ismerős igét a hátam mögött. Nem jó jel, de lassítani már nem tudok, így még lendület közben akadnak össze a lábaim, én pedig egy isteneset hasalok a kemény betonon, önkéntelenül is felszisszenve. Amikor utol ér hiába szól hozzám én leginkább csak haragosan nézek rá és úgy fest, hogy eszem ágában sincs megszólalni. Elég lesz ha azt hiszi, hogy csak egy véletlenül erre járó diák vagyok. Egyenruha sincs rajtam, még a saját nevemet sem feltétlenül kell megmondanom. Mondhatom magamat mondjuk Griffendélesnek, ők elég bátrak és kíváncsiak ahhoz, hogy még akár hihető is legyen, hogy csak úgy követnek valakit, mert gyanúsnak tűnik. - Marie, a nevem Marie és csak... eltévedtem. - bököm ki végül, de nem váltok félős hangra, mert az túlságosan furcsa, netán feltűnő lenne, nincs tehát értelme. Miért ne lehetnék egy dacos Griffendéles, aki nem fél csak mert fenyegetik? Szóval továbbra is határozottan dacosan nézek rá, mint aki nem igazán akarja elmondani, hogy miért is van itt és naná, hogy nem fogom bevallani, hogy követtem, elmondani pedig, hogy miért főleg nem. - Én nem követtem senkit, csak épp erre jártam. Kerestem egy boltot, amit egy osztálytársam javasolt és elkeveredtem közben. - bólogatok és igyekszem nagyon határozottan magyarázni. Mégis csak tudálékos Hollóhátas vagyok, az ilyesmi megy azért nekem hellyel-közzel és szerencsére most jól jön az, hogy nem egy félős tizenéves van a testemben. A lelkem nem az, a lelkem már sok mindent megért, remény dolgokat, nehéz időket, ami miatt fel sem merül bennem, hogy sikítozni kezdjek. Amúgy is tudom, hogy az ilyen beteg embereket sok esetben ez tüzeli fel.
Mikor kimondtam a szavaimat, éreztem, hogy félelem van a levegőben. Már mosolyogtam, mikor rájöttem, hogy az, aki mindeddig követett, most megijedt, és valószínűleg kiutat keresve, ijedt arccal ide-oda nézeget, hogy melyik út lehetne a legjobb menekülő útvonal. Nagyjából a tőlem balra elhelyezkedő, nyitott kis sikátorra tippeltem, hogy arra fog elmenekülni. Nem próbáltam meg követni, hogy mozog-e, már közöltem vele, hogy tudom, hogy itt van. És ha ez nem lett volna elég, azzal, hogy megszólaltam, elárultam, mire vagyok képes. Innentől kezdve nem csodálom, hogy sikítva menekül anyucihoz. Majdnem elnevettem magamat, amikor meghallottam, hogy rálépett valamire. – A kémiskolában nem tanították meg, hogy ne adj ki hangokat, cica? – A parfümből biztosra mentem, hogy egy nő van itt. Ha nem, akkor pedig valószínűleg még jól is esett neki, hogy annak néztem. Odafordítottam a fejemet, ahonnan a hang jött, majd szépen lassan az egész testemmel odafordultam. Szép lassan egy fiatal, szőke lány alakja derengett fel, amint ijedt képpel a falhoz simul. Már épp mondani akartam valamit, amikor a pálcáját felkapva rámlőtt egy Stuport. - Protego! – kiáltottam, mire a pajzsom szépen felfogta a varázslatot, én pedig csak az orrom alá sziszegtem. – Na majd megbánod – mondtam, majd utána eredtem, hiszen láttam, hogy merre futott el. Befordultam a sarkon, de ő már nem volt ott. Gyorsan az elágazódáshoz értem, és láttam, hogy az egyik utca sarkán épp befordul. Utána eredtem, majd mikor egy hosszú, világos sikátorba értem, megláttam, hogy a lány is ott fut. Sajnos ellenem esélye sem volt, és még szaporábbra fogtam a lépteimet. Mikor már elég közel kerültem hozzá, elkiáltottam magam, pálcámat előreszegezve: - Locomotor mortis! A lábbilincselő bűbájom megtette a hatását, majd mikor még közelebb értem hozzá, úgy döntöttem, ha eddig a sikátorig sikerült kijátszania, talán okosabb lehet, mint gondoltam. – Incarcerandus – mondtam, mire a lányt már kötelek borították. – Csak a biztonság kedvéért – mondtam. – Így biztos nem fogsz megszökni. – Mivel az áldozatom – mivel innentől kezdve már annak tekintettem – nem igazán tudott járni, ezért leguggoltam mellé a hideg talajra. – Na mit csináljak veled? – kérdeztem, miközben a pálcámat a két kezem között forgattam. – Szeretnél magadtól beszélni, vagy inkább rásegítsek? – A kérdésem után rámutattam a pálcámmal a lányra, mutatva, hogy inkább valami ínyencebb varázslattal készülök a számára. – Oh, és igen, mielőtt elfelejtem – mondtam, miközben mosolyogtam, szinte már nevetve beszéltem. Megvillantottam a legcsábosabb mosolyomat, majd közelebb hajoltam a lányhoz, és továbbra is mosolyogva hozzátettem: - Ha már egyszer úgy sem fogod túlélni az éjszakát; elárulnád a nevedet? Tudod, van egy gyűjteményem, és te leszel a legújabb tagja. – Na jó, ez hazugság volt. De megfélemlítésnek kiváló. Ha a lány el is kezdene sikoltozni vagy kiabálni, azt úgy se hallaná senki, itt mindenki hozzászokott már az ilyenekhez, vagy lehet, hogy nincs is senki a közelben. A lány magára van utalva, és pedig csak visszahúzódva a szőke fölé rámosolygok, és várok a válaszára. – Kérdés numero egy: Miért követtél? És hmmm… a többit majd később, meglátjuk mennyire vagy beszédes kedvedben.
♫ Somebody is watching me ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Új célpont?
Vajon mi van, akkor ha rosszul sikerül az, amivel próbálkozom? Mi van akkor, ha az egész életemet felborítom és megváltoztatom vele? Akkor lehet, hogy vissza se jönnék ide... na igen, ha túl sokat gondolkodom ezen a végén én magam sem leszek képes kibogozni ezt az időparadoxont, amit okozhatok a tetteimmel. Próbálom rendezni inkább a jelenemet és nem foglalkozni a jövővel, az biztos, hogy csak istenesen összezavarna és az nem lenne hasznos a céljaim szempontjából, hiszen meg akarom menteni Nicolast, jobbá akarom tenni a jövőt, valahogy úgy, hogy ne tegyem rosszabbá sem, hiszen azért annak is meg van az esélye, hogy még nehezebbé teszem a saját dolgomat és ezt nem szabadna. Ennek ellenére mégis itt vagyok most, pedig nem kéne ilyen ügyekbe beleavatkoznom igaz? Tudom,hogy ki a fickó és hiába vagyok tisztában vele, hogy nem szabadott volna követnem mégis megtettem már nem is egy alkalommal. Le kellene akadnom róla és én... próbálom is távol tartani magamat, de nem megy, mert tudom, hogy hány ember halálát okozza majd. Lehet, hogy rossz emberekkel végez, de ez még nem mentség mindenre, ez még nem ad jogot a kezébe, hogy ítélethozó és bíra is legyen egyben. Bár azt hiszem akárhonnan is nézzük nevetséges ötlet, hogy majd egy tizenéves lány fogja ebben megakadályozni, mégis hová gondoltam?! Ismerek varázsigéket, amiket a korombeliek nem, viszont a mágikus erőm még nem olyan fejlett és sokat gyakorlott. Egy rejtőzködés még nem gond, láthatatlanná tudok válni, amikor hátrafordul, de az önmagában még egyáltalán nem biztos, hogy elég. Levegőt sem merek venni, amikor hallom a közeledő lépteket, mert félek, hogy ez buktatna le, de sokáig nem bírom. Egy dologgal nem számolok, az aktáiban nem volt benne, talán nem tudják, hogy legilimentor és persze ebből még nekem sem evidens, de mégis megszólít, annak ellenére, hogy elvileg rejt a varázslat, ő mégis nekem szegezi a szavait, nem csak úgy a levegőbe beszél. Na most légy okos Domokos! Az első pillanatokban még mindig csendben maradok, eszem ágában sincs válaszolni, vagy felhívni magamra a figyelmet. Szépen óvatosan kezdek el araszolni a fal mellett, hogy a varázslat alkalmazkodhasson és ne vegye észre a fal apró barázdáinak nüansznyi változásait. Akkor követem el az első hibát, amikor sikerül rálépnem egy letört tégla darabra. Szint már visítva serceg fel a cipőm alatt, amitől be tudja lőni az irányt, hogy hol is vagy. Nagyot nyelve szorítom a pálcámat, hogy az első mozdulatom már is a támadás legyen. Az alakom lassan feldereng, de ezzel együtt már a fénycsóvát láthatja maga felé közeledni. - Stupor! - szimpla kábítás, hiszen nem akarok én ártani neki komolyabban, csak ez kellene, amíg eltűnök a színről. Arra pedig most nem merek gondolni, mi van ha készül rá, mi van ha mivel sejtette, hogy van itt alaki, eleve a kezében a pálca és máris pajzsot húz, hogy aztán visszatámadjon. A varázslatom utána természetesen azonnal futásnak eredek a sikátorban. Hülye voltam! Jó ég! Mekkora hülye!
Akárhogy próbáltam kiverni a fejemből, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajtam az üldözési mánia, nem hagyott alább az érzés, hogy valaki bizony figyel és engem követ. Már két lépést sem tudtam megtenni anélkül, hogy ne néztem volna a hátam mögé. Ahogy haladtam előre, egyre többször láttam tárgyakat megjelenni a szemem előtt, legtöbbször egy pálcát, és egyre többször éreztem az aggodalmat; ami most már lassan engem is a hatalmába kerített. Elég ironikus, hogy pont egy bérgyilkos van betojva az utcákon, főleg amikor éppen gyilkolni indult, de hát megesik az ilyen. Mostanában sokszor éreztem azt, hogy figyelnek, lehet, hogy ezért is paráztam most be. Mikor befordultam az egyik sarkon, láttam valamit a hátam mögött; illetve amennyire meg tudtam tippelni, valakit láttam. Gyorsan megfordultam, és a már korábban elővett pálcámat előre szegezve indultam meg lassan, abba az irányba, ahol az előbb az illetőt láttam. Ahogy közeledtem, egyre jobban csökkent az érzés, hogy félnem kellene valamitől; eluralkodott rajtam a vadászösztönöm. Már túl sok éve cserkésztem be embereket ahhoz, hogy ez a helyzet ne legyen ismerős. A kedvenc részem az volt, amikor valaki rimánkodik az életéért, de mind a ketten tudjuk, hogy nem fogok engedni. Mikor megpróbálnak kiszabadulni a szorításomból, de erre képtelenek, és rájönnek, hogy nincs menekvés, az arcukba röhögve küldöm rájuk a gyilkos átkot. Mivel Roxmortsban vagyunk, kétségem sincs afelől, hogy az, akit láttam, varázsló, vagy boszorkány, így a kést, amit csak azért tartok magamnál, hogy ha egy mugli járna a közelemben, akkor is nagyobb feltűnés nélkül tudjak végezni az áldozataimmal, mielőtt rámuszítanák a rendőrséget. Nem mintha sokat érnének vele; gyorsabban végzek a célpontommal, és hoppanálok el, mint hogy odaérnének a fakabátok, de azért jobb a biztonság, ne áruljuk el rögtön az arcunkat. Már majdnem a két utca kereszteződésénél jártam, ahol a titokzatos személyt láttam; vagy látni véltem, amikor úgy éreztem, le kel lassítanom a lépteimet. Egy pillanatra meg is álltam, hátha előjön, de ez nem történt meg. Mikor a sarkon voltam, körbenéztem, de nem láttam senkit. Remek, akkor tényleg csak a képzeletem játszott velem. Megráztam a fejemet, megfordultam, és már indultam is volna vissza arra, amerről jöttem, amikor két dolog is feltűnt. Az egyik, hogy úgy éreztem, van itt valaki; a másik pedig, hogy női parfüm illatát éreztem. Nem tellett sokba, mire a képességem segítségével kiderítettem, hogy valóban van itt valaki, aki láthatatlan. – Drágám – kezdtem. – Ez egy nagyon jó játék, és normális esetben még nevetnék is rajta. De áruld el, - Itt egy kis szünetet tartottam. – Miből gondoltad, hogy nem fogok rájönni, hogy követsz engem?
♫ Somebody is watching me ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Új célpont?
Vannak olyan nevek, amik szinte már beleégnek a gondolataidba és nem tudsz menekülni tőlük, még ha tudod is, hogy nem szabadna a közelükbe kerülnöd, mármint a név tulajdonosa közelébe. Na ez a fickó is pont ide tartozik. Amikor először jutott a fülembe újra a név még London utcáin, még amikor a könyveimet szereztük be már tudtam, hogy... nem hagyhatom figyelmen kívül. Mármint tudtam, hogy kéne, de azt nem tudtam, hogyan csinálom majd. Tudjátok van az a helyzet, amikor folyton motoszkál a fejedben valami és képtelen vagy tenni ellene, képtelen vagy kiűzni onnan és egy idő után tudod, hogy ha nem teszel ellene, akkor ez nem is fog változni. Nekem sem maradt más lehetőségem, mint kicsit utána járni a dolgoknak. Szolidan... okosan, ismerve a rejtett utakat, mert nem keverhettem bajba a fiatal kori önmagamat. Nem volt soha egyetlen megrovásom sem és ha ezen változtatnék ki tudja, hogy mi minden változna meg a jövőben. Vajon mindez kihatna rám? Vajon, ha változtatok a jövőn a lelkem, ami onnan jött tudni fog róla, vagy egyáltalán mi lehet a testemmel odaát? Mi van akkor, ha visszamegyek, elfelejtem ami történt, vagy ha változik minden tudni fogom? Rettegek a következményektől, de nem emlékszem pontosan lépésről-lépésre szóról-szóra, hogy miket csináltam a Roxfortos években. Könnyebb lenne, ha jobb lenne a memóriám, de mindenre akkor sem emlékszem sajnos, ha erőltetem, pedig igazán igyekeztem. Így csak a halvány emlékképekből próbálok építkezni. A né viszont nem törlődik a fejemből, úgyhogy nincs mit tenni, utána kell mennem az eseményeknek már előre valahogy és meg is teszem. Persze kezdetben maradt a szimpla kérdezősködés, hiszen egyelőre még nincsenek kapcsolataim, de már sok mindent ismerek, amit mások még nem. Sikerült a londoni bevásárlás alkalmával belógnom még a Minisztériumba is, és legalább átfutottam az aktuális aktát, hogy tudjam merre találom az illetőt, és a képét is felismerjem, mert hát sok év alatt mégis csak változott jócskán. Most viszont nem erről van szó, nem e miatt vagyok itt, csak egy szimpla Roxmortsi hétvége miatt ruccantam le a többiekkel együtt és mire Nicolas nem jött maradtam egyedül. Na nem azért, mert nincsenek barátaim, inkább csak megpróbálom mostanában kicsit elkerülni őket, amíg nem gyűjtök kellő infot. Elég ciki, ha valaki úgy állít eléd, mintha pár hónapja találkoztatok volna utoljára, te meg úgy nézel rá, mint aki évek óta nem látta és ez még így is van. Nem egyszerű. Persze vagyok annyira merész, hogy a Szárnyas Vadkan felé lődörgök el és amikor meglátom az ismerős arcot befordulni a sarkon... naná, hogy egyből kiszúrom. Remélem, hogy nem vesz észre, de tudni akarom, hogy hová tart. Gyors mozdulattal slisszanok be az épület fala mögé, amikor felé fordul a tekintete, remélve, hogy még épp időben. A fene se gondolta, hogy ez ennyire nehéz lesz így, de legalább jó néhány varázsigét ismerek, amit a korombeliek nem. Halk mormolással intek magam felé a pálcával a falhoz lapulva, ha azt hallom, hogy esetleg erre közelít. Egybe igyekszem olvadni a fallal, felvenni a mintázatot, mint egy kaméleon, hogy ne vegyen észre, ha elérne eddig. Csak a légzésemet kell csillapítani, az elárulhat, a varázslat hatékonyságához ugyanis teljes mozdulatlanság kell.
Marcus napok óta beszélni akar velem, de nekem annyi dolgom van, hogy sajnos nem tudok maradni, és végighallgatni, amit épp mondani akar nekem. Egy héttel ezelőtt annyi nevet mondott, ami egy átlagos bérgyilkosnak egy hónapig is elég lett volna, de én egy hét alatt majdnem mindenkit elintéztem. Mára már csak két emberem maradt, bár azt még nem tudom, hogy hol és mikor fogom tudni megtalálni őket. Épp felvettem a bőrdzsekimet, mivel ilyenkor szeptemberben már hideg volt. Már majdnem kiléptem az ajtón, amikor meghallottam a nevelőapám hangját, ahogy a nevemen szólít. Levettem a kezemet a kilincsről, majd a szememet forgatva odakocogtam a nappali ajtajába. – Még van két ember a listáról, akiket el kellene intéznem. – Felhúzott szemöldökkel álltam ott, és néztem az apám hátát. Ő épp egy könyvet olvasott, és az ablak előtt állt. Öltönyben volt, mint mindig; úgy gondolta, ezzel majd nagyobb tiszteletet tud kivívni magának, bár én inkább a kisugárzására szavaznék, az jóval erőteljesebb, mint az, ahogyan öltözködik. Most lassan megfordult, és letette a könyvet. Nem jött közel hozzám, aminek örültem; ez azt jelentette, hogy tényleg csak beszélgetni akart velem. Zsebre tette a kezeit, és úgy kezdett el beszélni. Azt magyarázta, hogy szerinte valaki figyel minket, és tud arról, hogy mit teszünk. Végighallgattam, hogy mennyire óvatosnak kell lennem, és hogy háromszor is nézzek körbe, mielőtt használom a gyilkos átkot valakin. Gondolkoztam rajta, hogy meg kéne jegyeznem, hogy kést is hordok magamnál, ha véletlenül egy mugli járna a közelben. Az ártatlan áldozatokat nem szeretem; azokat nehezebb eltüntetni, mint azokat, akik számítottak rá, hogy egyszer el teszik őket láb alól. Végül is úgy döntöttem, hogy befogom a számat, és valószínűleg ezzel megspóroltam magamnak egy korbácsolást. Marcus azzal engedett el, hogy megesküdtem, hogy a hátam mögé nézek párszor. Ismét úgy döntöttem, hogy inkább befogom a számat arról, hogy legilimentorként tök fölösleges ezt a lelkemre kötni, úgy sem fogom megtenni, mert már az elejétől fogva tudni fogom, ha valaki követne. Már rég kiértem abba az utcába, ahonnan hoppanálni szoktam. Kicsit elidőztem most a már elhagyatott házak között, itt biztosan nem lát meg senki, amikor eltűnök, mint a kámfor. Behunytam a szemem, és mikor újra kinyitottam, már rég a Roxfort varázslóképző mellett található kis falucskában voltam. Nappal volt, és most még nem is állt szándékomban ölni, csupán fel akartam térképezni a terepet. Épp a város utcáin jártam, amikor csörgött a telefonom. Természetesen Marcus volt az; elmondta, hogy lenyomozta, hogy ki kémkedik utánunk, és leírta, hogy hogy néz ki. Kicsit meglepett, hogy egy tizenéves szösziről van szó, de őt legalább talán még egyszerűbb lesz majd kiszúrni a tömegben, mint bárki mást. Késő délutánig jártam az utcákat, mikor olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel. Megpróbáltam behatolni az elméjébe, de mivel nem volt meg a konkrét célpontom, nem volt olyan egyszerű. Éreztem valamit, ami hasonlított a megdöbbenésre, bár nem voltam biztos benne. Körbenéztem, hogy nem látok-e valakit, aki nyílegyenesen engem bámul, de nem sikerült kiszúrnom senkit a tömegben. Tovább sétáltam, és élesítettem az érzékeimet. Egyre jobban azt éreztem, hogy valaki figyel, ezért gyorsan elővettem a pálcámat, és a kabátujjamba rejtettem; minden eshetőségre felkészülve.
♫ Somebody is watching me ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Új célpont?
//
