2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Akár úgy hangzik, akár nem, nem gondoltam komolyan, amit az imént mondtam Laceynek az előző pasijaival kapcsolatban. Bár tényleg nem tartozik rám és biztos, hogy ezer jobb témáról tudnánk beszélgetni, azért legbelül mégiscsak érdekel, hogy kikkel járt (mielőtt megismert engem). Nem tehetek róla, de a bál óta úgy érzem… van valami köztünk. Ott ismertük meg egymást igazán és jó volt. Mintha egy teljesen másik Lacey táncolt volna velem a bálon. Valamint itt és most is teljesen más, mint amilyennek eddig megismertem. Kedves, jó fej és okos. Én ilyen lányra vágyom. - Semmi gond.- Válaszolom egyhangúan, majd visszafordulok a papír felé és a bajszom alatt mosolygok. Akármennyire is ismerjük meg egymást egyre jobban, még mindig úgy érzem, egy kicsit tart tőlem. Hát, jól teszi. - Igen, azt sejtettem. Hallottam, hogy jóban vagy egy mardekáros lánnyal. Bár ha engem kérdezel, tévedés, hogy Smith a mi házunkba került. – Jegyzem meg, a lány barátnőjére Carol-ra célozva. Ismerem őt, sokszor összefutottunk már a klubhelyiségben, de soha az életben nem váltottunk még szót. Nem hiszem, hogy lenne közös témánk. Bár, eddig ugyanezt hittem Laceyvel kapcsolatban is. Na, jó, az, hogy mi van köztem és Lacey között az teljesen más, mint, hogy mi van köztem és más idegen csajok között. Lacey már nem idegen és egyértelműen nem is az ellenségem, vagy a célpontom. Többé nem. Amit a lány a szüleiről mesél, mosolygásra késztet. Tényleg érdekes és valljuk be, romantikus történet. Nem nagyon hallottam még ezelőtt ilyen mesébe illő sztorit. Az én szüleim sokkal általánosabban, sokkal normálisabb körülmények között… jöttek össze. - Hát, az én szüleim története nem ilyen romantikus. Anya családja közel lakott apa családjához. Még gyermekként találkoztak és mivel mindketten aranyvérűek voltak, a szüleik – az én nagyszüleim – úgy döntöttek, hogy összeházasítják őket. Már eldöntötték, amikor még csak tíz évesek voltak. És… szerettek egymással lenni, az elején még nem alakult ki közöttük szerelem. Dacból másokkal kezdtek randizni, hogy idegesítsék a nagyiékat. Megjegyzem, meg értem őket. – Tartok egy kis szünetet, majd folytatom:- De aztán, amikor húsz évesek lettek és meg kellett tartani az esküvőt, egymásra találtak és azóta boldogságban élnek. – Nos, ez nem a teljes sztori, mert akadt arra példa, hogy félrekacsintgatott apa vagy éppen anya, de soha nem csalták meg a másikat. Nem szerelmesekként, de társakként élnek együtt. Nem kell mindenről tudnia Laceynek, szóval a részletekbe nem megyek bele. Elvégre ő is csak a „rövidített változatot” kötötte az orromra. Aztán minden felgyorsult. Kellemes beszélgetésből félreértésekbe (vagy nem?) csapott át a délután. Lacey meghallgatja, hogy mi a véleményem róla mostanság, aztán gondol egyet és megcsókol. Váratlan fordulat, az biztos. És akármennyire is élvezném mondjuk egy zárt helyen, ahol kettesben vagyunk, ekkora „tömeg” előtt nem akarom, hogy mindenki lássa, mi történik kettőnk között. Ezért is húzódom el és vetek véget a csóknak. Érthető, hogy a lány miért reagál erre úgy, ahogy. A helyében én is a lehető leggyorsabban oldanék kereket. De azért… egy kicsit bánt, hogy megbántottam. Legszívesebben utána mennék, de nem teszem. Félek, hogy mi történne. Gyorsan írok pár sort befejezésként a dolgozatomra, már nem is tudok koncentrálni arra, hogy mi kerül a papírra, aztán én is összepakolok, csendben, lassan és távozok a könyvtárból.
Zavartan pislogok a fiú hirtelen jött kirohanására. Most meg mi baja van? Semmi olyasmit sem mondtam, ami okot adhatna neki arra, hogy így viselkedjen velem szemben. Mondjuk, abban azért igaza van, hogy nincs köze hozzá. Valóban nincs, hiszen alig ismerem, és amit tudok is róla, az mind, egytől-egyig negatív dolog. - Sa-sajnálom – szólalok meg nagy nehezen, miután végre meg tudok szólalni a döbbenettől. De akkor is... Annyira hirtelen jött, olyan váratlan volt. Amikor pedig a fiú elmosolyodik, teljesen összezavarodok. Most akkor mi van? Eddig annyira komoly képet vágott, egyáltalán nem értettem, mi a helyzet valójában. Tényleg ilyen mérges lenne egy apró kijelentés miatt? De most ez a mosoly... Tényleg nem tudom, mit is gondoljak róla. - Igen, a könyveim – biccentek némileg nyugodtabb képet vágva a fiú élcelődése hallatán. Szerettem olvasni, ez tény. Ez köztudott dolog rólam. - Vannak barátaim. Nem sok, de számomra nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Én nem teszem ki őket a polcra, ahogy egyesek, hogy eldicsekedjenek velük. Nálam nem a vér számít, hanem az, hogy ki milyen ember valójában... Sosem szerettem, amikor a barátaimmal heccelt valaki... Volt egy pár, bár az igazat megvallva, nem túl sok. Nem mintha olyan ember lettem volna, akivel senki sem áll szóba. Egyszerűen csak sok minden akadályozott abban, hogy megismerhessek másokat is. A fő tényező pedig a származásom volt. Sokan bizonygatták ugyan magukról, hogy nekik nem az számít, ki honnan jött, de a legtöbben még ennek ellenére sem vettek be maguk közé. Tartottak ugyanis attól, hogy a mardekárosok megszólják őket. Úgy tűnik, ennyire azért nagyon is számított mások véleménye róluk. Pedig én aztán sosem ártottam nekik semmivel sem. Egyedül Carol volt az, aki aranyvérűként, és mardekárosként szóba állt velem. Igaz ugyan, hogy ennek meg is itta a levét. A saját házában nem barátkoztak vele túl sokan, mert különcnek tartották. - Apu egy küldetés alatt ismerte meg anyut – válaszoltam a fiú kérdésére. - Egy halálfalót kellett felkutatnia, ennek érdekében pedig be kellett olvadnia a környezetébe. Az az ember valamilyen oknál fogva elég gyakran fordult meg a muglik között, így apának onnan is információt kellett gyűjtenie. Ott pedig összeakadt egy fiatal pincérnővel, akibe beleszeretett. Na, nem rögtön, pár hónappal később, de a lényeg, hogy így alakult. Szerettem ezt a történetet, annyira romantikus volt. Mintha egy meséből cseppent volna a valóságba. Az pedig, hogy pont a szüleimmel esett meg, fantasztikus érzés volt. - És a te szüleid? - pillantottam kérdőn Connorra. - Miként akadtak össze? Ha szerencsém van, nem mordul rám a kérdés személyes jellege miatt. Szerettem ezeket a történeteket, így az ő szüleinek a háttere is érdekelt valamennyire. A következő pár perc kissé gyorsított módba helyezte magát. Elgondolkodva hallgattam Connor kérését. Nem, nem szólok senkinek sem erről, ez a családja magánügye. Nem az én dolgom rendet tenni a világban. Sokan nem lennének ennyire megértőek, én azonban mindig is ilyen voltam. Hiába nem voltunk jóban a fiúval, semmi rosszat sem akartam neki. Az pedig, hogy nem fél a bátyámtól, nem érdekelt. Tom tudna rá hatni, ebben teljes mértékig biztos voltam. - Se...semmi – szólalok meg zavartan a csók után, miközben villámgyors mozdulatokkal kapkodom össze a könyveimet. Talán mégse kellett volna ezt tennem... Ennyire nyíltan azért nem illik kimutatni az érzelmeinket. Ráadásul, én csókoltam meg őt! Te jó ég, ha ennek híre megy... Sietős mozdulattal pattantam fel a helyemről, majd köszönés nélkül viharoztam ki a helyiségből. Mindegy merre, csak távol lehessek a fiútól...
Bár valóban elég furcsa, hogy egyet értünk valamiben Lacey-vel, azért annyira nem kéne hitetlenkedni, ahogy ő teszi. Legalábbis szerintem. Egykorúak vagyunk, elég régóta ismerjük egymást, egyezhet valamiben a véleményünk, nem igaz? Csak bólogatok a visszakérdezésére. Elég kínossá kezd válni ez a téma, így nem is habozok a váltással. Beszéljünk hát egymás szerelmi életéről! Mi? Nem tudtom, miért mondta el nekem mindezt Lacey. Nem voltam rá kíváncsi és most, hogy tudom, nem érzem magam jobbnak vagy ilyesmi. Szóval, akármennyire is meg akarok változni vele szemben, ezek mellett a kijelentések mellett nem mehetek el beszólás nélkül. - Talán a barátnődnek nézel? Nem érdekelnek az előző fiújaid! A sztorijaidat velük kapcsolatban kérlek, tartsd meg másnak!- Hordom le, szinte felnőttes hangnemben. Azért a legvégén elterül az arcomon az a bizonyos szivató mosolyom. Bár most komolyan is veheti, amit mondtam! Azért ne tévesszen össze egyik jó barátjával sem, mert - khm… még - nem vagyok az. Én sem szándékozok azért mindent elmondani neki az én szerelmi életemről. Vagy akármiről, ami bizalmasnak minősül számomra. Talán ő ennyire nyíltan tud beszélni efféle dolgokról? Nem hiszem, eddig nem úgy ismertem meg. Lehet, hogy megváltozott. Én is változok, miért ne tehetnék mások is? Természetesen nem gondoltam semmiféle gyilkosnak a szüleit. Nem gondoltam semminek őket, ami azt illeti és nem is akarom. Mindig is utáltam a mugliismeretet. Hm, ha ezt most hangosan kimondtam volna, valószínűleg Lacey egyből kiviharzott volna a könyvtárból, annyira sértőnek találta volna. Szegény, túl könnyen magára veszi a dolgokat. - Hát persze, Te és a könyveid. Ha már barátaid nincsenek vagy nincs túl sok, akkor legalább a könyvek olvasásával jól teljen az idő. Ez a filozófiád, nem? - Kérdezem meg, ismét túlságosan heccelődően. Nem tudom, mi van velem, de akármennyire is akarom, nem tudom abbahagyni a beszólogatást. Meg amúgy is, én is szeretek olvasni, szoktam is, bár nem túl gyakran. Talán egy hónapban egyszer elolvasok pár oldalt. De én nem is a regényeket kedvelem, hanem inkább a tényfeltáró vagy ismertető olvasmányokat. Azokból legalább tanul az ember, nem úgy, mint a szerelmes regényekből, amik gondolom, gyakran megfordulnak Stewart kezében. - Hm, érdekes lehetett, ahogy kialakult köztük a szerelem. Hogyan találkoztak? - Dobok ismét egy személyes kérdést a lány arcába. Lehet, hogy már nem lesz hajlandó válaszolni erre, de most felkeltette az érdeklődésemet a kis mugli családja. Látom, hogy a Halálfalós téma mennyire nem kelt jó érzetet Laceyben. Nem azért, én sem csípem őket, soha nem, is voltam híve a Nagyúrnak sem, de úgy veszem észre, hogy Lacey még nálam is rosszabbul beszél róluk. - Igen. Én és a szüleim is megtanultuk egy életre, hogy nem szabad megbízni bennük. Meg igazából senkiben. A bizalom egy olyan dolog, amit nagyon nehéz kiérdemelni. Legalábbis szerintem. - Jelentem ki, majd írok ismét pár sort a dolgozatomban. Már majdnem kész, remek! - Igen, borzalmas. Én sem vagyok oda az efféle módszerekért, de hát nem én felelek apám tetteiért, ugyebár. - Teszem azért még hozzá, az előző gondolatmenethez. Én sem értek egyet semmiféle kínzással és azt sem értem, hogy apa miért ilyen módját választotta a bosszúnak. Na, mindegy, kár is ezen rágódni. - De azért légyszi, ne terjeszd senkinek, hogy apám megkínzott már valakit is. Nem szeretném, hogy a családomnak rossz híre menne a suliban. - Súgom oda a lánynak, csakhogy teljes legyen a kép. Apa nem gonosz és Anya sem az. Csak durván intézik néha a dolgaikat. - Nem félek egy Griffendélestől sem. Ezt jobb, ha tudod. - Jelentem ki és kihúzom magam, csakhogy látszódjon, mennyire komolyan gondolom. Még a nagy Stewarttól sem félek, akárki legyen is az. Látásra biztosan ismerem, de fogalmam sincs, hogy ki lehet az. Még csak a nevét sem tudom. De igazság szerint, annyira nem is érdekel, úgyhogy nem kérdezek rá. Aztán megtörténik az, amire én sem igazán számítottam. Lacey elhiszi végre, amit mondtam neki, és úgy tűnik ő is hasonlóképp érez, mert a következő pillanatban csak annyit veszek észre, hogy az ajkai az enyémeken vannak. Mi van? Lacey Stewart megcsókolt engem? Nyilvánosan, egy könyvtárban? Akármennyire is édesek a lány ajkai ez nem maradhat így. Elhúzódom tőle és rekedt hangnemben szólalok meg újra úgy, hogy rá sem nézek. - Ez meg mi volt? - Kérdezem hevesen dobogó szívvel.
- Tényleg? Hitetlenkedve pillantok a fiúra, miközben a tollam is megáll a levegőben, pár milire a laptól, melyre írni készültem. Szokatlan jelenség, hogy én és Connor egyetértünk valamiben, sőt, ami azt illeti, ritka mint a fehér holló. Azt hittem legalábbis, hogy a fiú ennek hallatán kitünő lehetőséget lát majd a bosszantásomra, és direkt más véleményen lesz, csak a vita kedvéért. Furcsa volt egyáltalán azt hallani számomra, hogy ugyanazon az állásponton van, mint szerény személyem. - Öhm... tényleg ez az igazság - harapok az ajkaimba kissé zavartam. Most tényleg vele beszélem meg ezeket a dolgokat? Kissé bizarr. - Valóban nem lenne jó, ha egy fiú nem merne kezdeményezni, mert az én lépésemre vár. Furcsa is lett volna, ha nekem kellett volna egy srácnak udvarolnom. Hogy nézne már ki egy olyan helyzet? A közvéleményben ugyanis a fiúé volt a kezdeményezés joga, ez így élt az emberekben, és én is ezt szoktam meg. - Bár, lehet néha nekem kellene lépnem, mert eddig még egy pasim sem volt - sóhajtok némileg kétségbeesetten. Szinte el is felejtem, hogy kivel beszélek. Mintha csak az egyik szobatársam ülne mellettem ebben a pillanatban, és pont a szerelmi életünkről folyna a csevej. - Akik voltak, azok is nyámnyila alakoknak minősültek, szóval most egy időre inkább el is felejtem a fiúkat. Mármint, aki eddig volt... Mert egy kapcsolatom sem volt még, ami pedig akadt, az is csupán pár napig tartott. És nem is volt igazán kapcsolat... A fiú rohangált utánam, de nekem nem kellett... Kikosaraztam. Komolyan, már kezdtem attól aggódni, hogy soha életemben nem lesz egy kapcsolatom sem. Az eddigi jelek legalábbis mind erre utaltak. - Nem, ne érts félre! - tiltakozom a fiú megállapítására. Még csak az hiányzik, hogy hülyeségeket kezdjen el terjeszteni a családomról. Ismerem már annyira, hogy ezzel tisztában legyek. - Egyáltalán nem vagyok szakértője, csak sokat olvasok, ennyi az egész. Semmi más nincs a háttérben! A könyvekben ugyanis mindig szó esett a kivégzési módszerekről, és ez is benne volt. A francia mugli forradalom alatt legalábbis ezzel az akkoriban új találmánynak számítzó dologgal fejezték le a nemesembereket. Tömegek nézték végig, elég ízléstelen mutatvány lehetett. Mondjuk, akkoriban az emberek megszokták az ilyen és ehhez hasonló látványokat. Ma már kevés ember lenne képes végignézni. - Anya mugli - jelentem ki a fiú kérdésére. - Apa auror, ő a Minisztériumnak dolgozik. Anya pedig otthon rendezi a háztartást. Néha elég furcsa látni, hogy mágia nélkül is mennyire boldogul. Megszoktam már, hogy apa tud varázsolni, azt viszont a mai napig nem tudtam megszokni, hogy anya mágia nélkül is nagyon szépen boldogul. Persze, ebben nőttem fel, de akkor is... Annyira furcsa, hogy lenne egyszerűbb módja is a dolgoknak. - A Halálfalókban nem érdemes megbízni - bólogatok nagy bőszen Connor történetét hallgatva. - Reális, hogy az első adandó alkalommal lelépnek, még a Nagyúr idején is állandóan ezt tették. A tökösködéshez értenek, de ha arra kerül a sor, hogy felelősséget vállaljanak a tetteikért, akkor már nem olyan bátrak. Pedig mindegyik megérdemelné, hogy az Azkabanba kerüljön. Anyai nagyszüleimet legalábbis halálfalók egy csoportja kínozta meg, majd égette el elevenen. A szemtanúk beszámolója szerint pedig nevetve nézték végig a halálukat. Apa évekkel később elkapta őket, és az Azkabanba küldte mindet, de ettől nem hozta vissza a nagyiékat. Arra számított, hogy sokkal jobb lesz utána feldolgozni a halálukat, de tévedett. Anya elájult a tárgyaláson, amikor szembesítették a tettesekkel. - Borzalmas - válaszolom komor hangon, miközben a szörnyű emlékeket megpróbálom agyam egyik hátsó zugába helyezni. Remélem, érzelmeim nem ülnek ki az arcomra, és Connor semmit sem vesz észre rajtam: - Mármint, a mentális kínzás... Állítólag, a fizikai bántalmazás sem hagy olyan nyomot az emberben, mint a lelki... A muglik is sok hatékony mentális kínzást ismernek, erről azonban nem világosítom fel a fiút. A végén még azt hiszi, hogy az aurorok is ilyesmit használnak. - Ne is, ő neked megy, ha beszólsz neki - nevetem el magam, miközben lelki szemeim előtt megjelent Tom, ahogy Connort veri péppé. Már így is eléggé pikkelt rá, és csak azért nem támadta le, mert nem tudta, ki piszkálja a félvéreket. Connornak ugyanis volt akkora mákja, hogy Tom sosem volt ott, ahol ő. Connor vallomása hallatán csupán értetlen pislogásra futja részemről. Komolyan beszél? Valóban így érezne irántam? Az arcát elnézve azonban biztos voltam abban, hogy nem tréfál. De mégis, mi változott meg benne ennyire? Nyilván nagy bátorság kellett részéről, hogy ezt bevallja nekem. - Minek örülnék? - kérdezek vissza, miközben teljesen eltűnik körülöttem a világ, és csak magát a fiút látom magam előtt. Olyan furcsa... Mintha minden más táncolna körülöttem... Ez lenne a szerelem? Lassan közelebb hajolok a fiúhoz, majd reszketeg hangon suttogom a fülébe: - Egy csóknak... Bele se gondoltam, konkrétan mit is teszek abban a pillanatban. Lassan Connorhoz hajoltam, majd ajkaimat az övéihez illesztettem, és lágyan megcsókoltam. Esetlenül, ügyetlenül, bátortalanul ugyan, de megtettem. Semmi sem érdekelt rajta kívül.
Egy bólintással reagálok a lány kijelentésére. Persze, hogy nem kezdeményezős típus. Ha az lenne, akkor… máshogy viszonyulnák hozzá. Akkor nem lenne érdekes a számomra. Amilyen lányokkal eddig dolgom volt, azok mind bátrak, merészek és vagányak voltak. Egy darabig ilyenre is vágytam. De egy ideje már másféle lányok jönnek be, azt vettem észre. - Egyetértek veled. Szerintem is a fiúnak kell kezdeményezni. Személy szerint, nem csípem a kezdeményezős lányokat. És gondolom, ez a lányoknál is így van. Te sem szeretnél olyan pasit, aki éveket várt arra, hogy kezdeményezz. Vagy tán tévedek? - Kérdezem mosolyogva. Furcsa, hogy egy ilyen témában egyetértünk. Általában semmiben sem vagyunk ugyanazon a véleményen. Vagy ha mégis, akkor is biztos, hogy épp az ellenkezőjét állítanánk a másik nézőpontjának, már csak azért is, hogy véletlenül se értsünk egyet. Mert ilyen volt a viszonyunk. Eddig. Vagyis… a bálig. Azóta viszont minden megváltozott, szinte egy szempillantás alatt. Furcsa ez az egész, na. - Látom, nagy szakértője vagy a lefejezéseknek. Talán a mugli szüleid is hasonló munkát végeznek, csak mágia nélkül? - Kérdezem, miközben a könyökömmel megbököm Lacey karját. Egyértelmű, hogy csak heccelni akarom ezzel az egésszel, a származására célozva. Akármi történjen is, a vérmániám mindig meg fog maradni nekem, azt hiszem. - Tényleg, ha már itt tartunk, neked melyik szülőd mugli? Az anyád vagy az apád? - Kérdezem érdeklődve. Tényleg érdekel a dolog. Nem mintha változtatna bármin is, de azért egy jó témának elmegy. - Akit a szüleim megfenyegetnek, azok általában fizetnek. De egyszer dolguk akadt egy nagyon gonosz emberrel. Azt hiszem, a Nagy Úr idején halálfaló volt. Lebeszéltek anyámékkal egy nagy üzletet. Rengeteg pénzt kellett volna fizetnie nekünk. De a csávó átvert anyáékat és lelépett a tárggyal, fizetés nélkül. Asszem, egy fél évbe telt mire újra rábukkantunk. Akkor, néhány hűséges emberrel együtt anya és apa meglátogatták a fickót. - Itt lehalkítom a hangom és közelebb hajolok Laceyhez. - Nem mesélték el mi történt aznap este, de megkapták a pénzüket. Kamatostul. Állítólag - ugyebár nem hallt meg a srác -, de fél év múlva az átélt kínok miatt véget vetett az életének. Apa akkora… mentális kínzást adott neki, amit még egy profi sem élne túl. - Véget ért a mesém, így visszaülök a normális pozíciómba és egy ártatlan mosollyal az arcomon folytatom a dolgozatom írását. Fel sem nézve, azért még hozzá teszem: - Lehet, hogy ez nem tűnik igaznak, de ez most tényleg az. Örömmel konstálom, hogy már majdnem végeztem. Már csak körülbelül egy bekezdés fér rá a papírra. Keresek még információkat a könyvből és gondolkozom, hogy hogyan foglaljam mondatba a talált infómorzsákat. Közben a társaságommal a húgomról kezdünk beszélni. Nem szeretek mindenféle új ismerősömnek a családomról dumálni, de Lacey kiérdemelte, hogy tudjon róla. - Hm, Griffendéles. Azt hiszem, nem akarok vele találkozni. - Ugyanis a Hollóhátasoknál csak a Griffendéleseket utáltam jobban. A negyedik ház még, úgy ahogy elment, de ez a kettő nagyon szúrta a szemem. Vagyis csak az oda került diákok szokták szúrni a szemem. De azok nagyon. Nagyon nehezemre esik beszélni az érzéseimről. Bárkinek is. Nemhogy egy olyan lánynak, akit eddig mindig csak bántottam, de most többet érzek iránta, mint eddig bármelyik lány iránt. Gondolom, érthető hát, hogy miért hagytam félbe a mondatom. Annyira tetszik, ahogy Lacey kiejti a nevem, hogy akaratlanul is elmosolyodom. - Kivételesen nem tréfálok, Lacey. - Nézek komolyan a lány szemeibe. - Tényleg sokat gondolok rád a bál óta. Azt hiszem… többet érzek mostanában irántad, mint eddig. Amikor meglátlak, mostanában nem azon töröm a fejem, hogy hogyan viccelhetnélek meg, vagy alázhatnálak meg mindenki előtt. Egyáltalán nem. Hanem inkább azon, minek örülnél jobban: egy nyalókának vagy egy csokor virágnak? - Elhallgatok egy pillanatra, elfordítom a fejem, majd egy fél perc múlva vissza. - Érted ezt? Te nem… érzel így?
- Értem - hagytam rá a dolgot Connor kijelentésére, majd ismét a könyvembe mélyedtem. Nem nagyon ijedtem meg, mert ha netalántán ki is talál rólam valamit, annyi azért bizonyos, hogy az a kevés barátom, aki van itt, nem hinné el neki. Az pedig, hogy a mardekáros társai mit tesznek vagy gondolnak, nem érdekelt. Legfeljebb megkérem Tomot, hogy segítsen nekem leszerelni őket... Nem sokáig tartana a dolog, maximum pár napig, de a semminél akkor is több. Talán még a pletykákat is elfelejtenék addig. - Mert nem vagyok az - vallom be némileg feszengve Connor megjegyzésére. Én? Kezdeményezni? Előbb ugrok bele a Fekete-tóba, semmint egy fiú elé menjek randiötlettel. - Különben is, általában a fiúk mennek oda a lányokhoz, nem? Miért nekem kellene megtennem ezt a lépést? És ha kinevetnek? Nem vagyok egy szépség, nálam sokkal szebb lányok flangálnak a folyosókon, úgyhogy ezt kihagynám, ha gondolod... Ciki helyzet lenne... Odaállítanék egy olyan fiú elé, aki már hosszabb ideje tetszik, ő meg elhajtana. Hát persze, hogy pillanatok alatt híre menne ennek a dolognak. Az iskolában mindenképp. Főleg, ha az illető egy mardekáros srác, aki csak gúnyolódni szokott a hozzám hasonló lányokon. Az pedig, hogy ne vegyem sértésnek? Hát, majd igyekszem, de semmit sem tudok garantálni. Mindenesetre, szokatlan Connortól ez a kérés, de nem hozom szóba a dolgot. Talán egyszerűen csak ráunt mások piszkálására. - Például? - kérdezem kétkedve, miközben magamban megpróbálom eldönteni, vajon miféle értékes holmik lehetnek, amelyekért fejek hullanak a porba. Amikor a fiú elneveti magát, nem nagyon lep meg vele. Tőle nem is nagyon számítottam másra. Egyébként is elég nagy képtelenség volt ez a mese a részéről. - Mondjuk, gondoltam, hogy nem fejeztek le még senkit sem. Illegális, és elég piszkos munka is lehet, ami azt illeti. Én meg hülye lennék bevenni ezt a dajkamesét. Persze, Connor nagy eséllyel nem gondolta komolyan. hogy minden szavát elhiszem neki, de ki tudja... Még mindig nem láttam a fiú fejébe, így sejtelmem sem volt arról, mire is gondolhat néha magában. Bár, ami azt illeti, nem is igazán bántam a dolgot. Volt egy-két olyan tippem, hogy milyen gondolatai támadhatnak, amikor egy nem aranyvérű egyént lát meg a folyosón lófrálni. - Megfenyegetnek? - tekintetem tágra nyílt a döbbenettől, és úgy meredtem a fiúra. Ilyet eddig csak a mugli filmekben láttam, amelyeket otthon néztem meg. - Mármint, utána tesznek is azzal valamit, aki továbbra sem fizet, vagy békén hagyják, vagy mi van ilyenkor? Sokkoló egy információ, annyi szent. De még ha így is működnek a dolgok, akkor a minisztérium miért nem lép ilyen esetben? Ez a varázsvilágban sem teljesen legális dolog. Nem szokás embereket fenyegetni. Semmivel sem. - Az, hogy mardekáros, nem lep meg annyira - szólalok meg némileg mélázva. El sem tudom képzelni, miként nézhet ki Connor húga. Oké, nagy eséllyel láttam már, de nem hord táblát a nyakában azt illetően, ki is ő valójában. - Csak kissé furcsa, ennyi az egész... De egyébként nekem is van egy testvérem, ő Griffendéles. Nem mintha Connort annyira érdekelné a családi hátterem, de legalább van bennünk egy közös pont. Nem tudom, milyen viszonyban áll a hugával, de nagy eséllyel nincsenek rosszban. Elvégre, nem beszélt róla lekezelően vagy ilyesmi. - Te-tessék? - Az, hogy Connor mondata meglepett, nem kifejezés. Eléggé ledöbbentett, ami azt illeti. - Most megint viccelsz, igaz? Mármint, tréfálsz, nem? Nem igazán állt szándékomban másodjára is bedőlni ugyanannak, de akkor is... Ha a fiú ezt komolyan gondolja, igazán komolyan, akkor nem mehetek el csak úgy a dolgok mellett. Tetszett nekem Connor, de fennállt annak a lehetősége is, hogy csak be akar húzni a csőbe. Nem lenne túl szokatlan. - Hol vannak a haverjaid? - néztem körül a könyvtárban, de senkit sem láttam Connor bandájából. - Mit nem értenék? Connor, ha már egyszer belekezdtél a mondatba, akkor ne hagyd félbe! Ennél jobban semmit sem gyűlöltem ugyanis..
- Pedig jobb lenne, ha elhinnéd. - Válaszolom Lacey legyintésére. És komolyan is gondolom, hiszen bőven vannak a birtokomban olyan információk, amik ha kitudódnának, annak a lány nagyon is megszívná a levét. Vagyis, nem is biztos, hogy olyan nagyon durvák. Vagy, hogy mind igaz. A lényeg az, hogy hallok ezt-azt a suli folyosóin, meg az órákon, és nem mindegyik lenne olyan kedves a lány számára, ha kitudódnának. Az viszont, amit a bálos esetről mond, abban talán igaza van. Valóban nem kellett volna felkérnem. Akkor most minden sokkal egyszerűbb lenne. Nem lennének konfliktusaim a barátaimmal, nem hinnék rólam, hogy megváltoztam. Valamint nem is gondolnék folyton Lacey-re sem. Az talán hiányozna. - Hát nem is tudom. Nem tűnsz olyan kezdeményezős típusnak. Már ne vedd sértésnek. - Válaszolom egy vigyor kíséretében. Mintha már mondtam volna a mai nap folyamán ezt. Furcsa, eddig soha nem kértem, hogy ne vegyen valamit sértésnek, mert teljes mértékben annak szántam a szavaim. De a mai napon valahogy nem gondolom komolyan a dolgokat. Vagy legalábbis nem mindegyiket. Mindenesetre, az a lényeg, hogy nem hiszem, hogy Lacey az a kifejezetten kezdeményezős típusú lány lenne. Vicces volt nézni, ahogyan reagált a kis tanmesémre, amit a szüleimről találtam ki. Biztos, hogy nem hitte el, de azért talán megfordult a fejében, hogy néhány aranyvérű mágus képes lenne ilyesmire. - Ja, vannak olyan értékes cuccok, amikért megéri levágni egy-egy emberke fejét is, igen. - Bólogatok és váltok olyan hangra, mintha valami idős professzor lennék, és épp az egyik diák kételyeit akarnám eloszlatni. Aztán nem tart sokáig, amíg tartani tudom ezt a fejet és utána jól elnevetem magam. - Oké, még senki fejét nem vágták le, de azért akadt már olyan, aki nem akart fizetni rendesen és akkor a szüleim jól megfenyegették. - Vallom be, most már őszintén. Miért lehet olyan meglepő, hogy van egy húgom? Hát nem tudom, de az biztos, hogy Laceyt váratlanul érte ez az egész. Talán nem nézi ki belőlem, hogy nem vagyok egyike. Mert ebben igaza is van, nem úgy viselkedek, mintha lenne testvérem. Legalábbis sokak szerint azok a gyerekek a legbunkóbbak másokkal, akiknek nem volt testvérük. Nos, én kivétel vagyok, mert ugyan van testvérem, de attól még bunkó vagyok másokkal. Hát kell egy ilyen is, nem igaz? - Igen van. És ja, a Roxfortba jár. És képzeld, ő is Mardekáros. - Árulok el szinte minden érdekes információt Rosie-ról. Nem szeretek idegenek beszámolni arról, hogy a drágalátos húgocskám is ebbe az iskolába jár, de azt hiszem, elég régóta ismerjük már egymást Lacey-vel, hogy tudhasson róla. A kamu-vallomásom után arra számítok, hogy Lacey el sem hiszi, és csak kinevet. Ehelyett teljesen, ledöbben, sőt be is vallja, hogy ő is sokat gondol rám. Ha nem is olyan gyorsan, de abbahagyom a nevetést és én is felteszem a kérdést: ő mennyit gondol rám? - Szóval… Te is sokat gondolsz rám. - Váltok a mai beszélgetésünk során szinte legkomolyabb hangnemre. - Igazából… én is csak azóta gondolok rád sokat, mióta a bálon táncoltunk. És… azt hiszem… - Köszörülök egyet a torkomon, majd inkább elfordulok. - Áh, mindegy nem fontos, úgysem értenéd.- Jelentem ki, majd újult erővel kezdek neki a szavak írásának.
Megkönnyebbültem annak hallatán, hogy Connor nem volt mérges, habár magam sem tudtam rájönni, miért is olyan fontos számomra ez a dolog. Talán féltem a fiú haragjától? Nem tudom. Tény, hogy gyakran belémkötött, és rosszul is estek tőle, no meg a többiektől a bántó szavak, de kétlem, hogy emiatt akarnék annyira bocsánatot kérni tőle. Mondjuk, az is igaz, hogy meg tudja keseríteni az életemet, ha akarja, az eddigieknél jobban is. Ezért is vagyok vele ilyenkor óvatos. - Nem hiszem, hogy bármi olyasmit is ki tudnál találni, amit mások elhinnének neked - legyintettem egyet, de magamban kissé megijedtem. Mit tud rólam pletykálni? Tény ugyan, hogy soha életemben nem voltam balhés, vagy a tanulmányait elhanyagoló egyén, de egy iskolában, ennyi tizenéves között már nem olyan nehéz ciki helyzetbe hozni valakit. A lányok már akkor is gonosz módon ugratják egymást, amikor valakinek egy pattanás jön elő az arcán. Pedig arról az illető már igazán nem tehet semmit sem. - De abban teljes mértékben igazad van, hogy már most bánom, hogy elfogadtam a felkérésedet a bálon. Nem kellett volna... Nem passzol a kettőnk világa, és ez hiba volt. Lehet, hogy csak egy egyszerű táncról van most szó, de valóban nem kellett volna annak idején igent mondanom a dologra. Pedig milyen jó volt! És milyen nagy hibának tűnt most, hogy sokáig abban reménykedtem, Connor talán másként fog viselkedni, és talán még jóban is leszünk. Ez az álmom azonban lassan, de biztosan kezdett szertefoszlani, én pedig kissé csalódott voltam. Nem kellett volna ilyen hülyeségben reménykednem, ezt már a bálon is leszögeztem magamnak. Mondjuk, ott nem volt ilyen egyszerű a dolog, mert a fiú olyan rendes volt. - Már miért ne lenne? - Elfelejtem lányos zavaromat, és csodálkozva pillantok Connorra. Mi az, ha rajtam múlna? Ha minden az én akaratomon múlna, akkor már rég esküvői ruhában lépkednék az oltár felé, oldalamon a szőke herceggel. De sajnos nem így működtek a dolog, legfeljebb csak álmaimban. - Igen, ők élen járnak ebben a dologban, már csak a bátorságuk miatt is. Én sose merném megtenni ezt a lépést, senkivel szemben... Talán erre gondolt Connor azzal, amikor azt mondta, hogy ha rajtam múlna, akkor sohasem lenne barátom? Esélyes. De mégis mit kellene tennem, ha nem merek odamenni senkihez sem kezdeményezni? Én nem vagyok olyasvalaki, akinek őrült sok önbizalma van az ilyen és ehhez hasonló dolgokban. Még a tanártól sem mertem megkérdezni, milyen osztályzatot kaptam a legutóbbi dolgozatomra, mert félek attól, hogy leszid emiatt. - A fejét? - Nem mintha elhittem volna a dolgot, egyszerűen csak furcsa volt ezt hallgatni. Persze, rögtön nekiesnek az illető fejének. Nem tudom, mit hitt Connor, hogy úgy gondolta, benyelem ezt a hülyeséget. Még egy öt éves gyermek sem dőlne ekkora maszlagnak. - Nem hiszem, hogy olyan fontosak lennének az ereklyék, hogy mások fejét kellene miatta levágni... Voltak ugyan olyanok, melyek többet értek egy ember életénél - legalábbis egyesek szerint -, de azokat nem egy családi üzletben fogják árulni. És nem legálisan. A legtöbbjüket múzeumokban tárolták. - Van egy húgod? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, miközben magamban megróbálom elképzelni Connor családját. Valamiért nem igazán ment a dolog... Mind egytől-egyig aranyvér mániásként jelent meg lelki szemeim előtt. - A Roxfortba jár? Járhat máshova is, a Connor családjához hasonló családok nem igazán szokták ugyanabba az intézménybe iratni a gyerekeiket. Sok brit diák tanult külföldön is, csak azért, hogy a szüleik elmondhassák: van pénzünk erre is. - Rám? - Teljesen megrökönyödök a fiú válaszának hallatán, noha pont én voltam az, aki rákérdett a dolgokra. És ő most komolyan válaszolt... Ez most álom vagy valóság? Sűrű pislogások közepette meredek Connorra, miközben arcomat ismét elönti a pír. Mit kellene tennem? - Én is sokat gondolok Rád... Már rég kimondtam ezeket a szavakat, amikor hirtelen észreveszem, hogy a fiú csak viccelt. Csodálatos. Ő nevet, én pedig nem tudom, mit kellene tennem... Állítsam be én is úgy, mintha csak vicceltem volna? - Semmit - vágom rá teljesen komoly képpel a fiú kérdésére, magamban abban reménykedve, hogy az iménti válaszomat mégsem vette olyan nagyon komolyan. - Sokszor eszembe jut a decemberi bál, mert olyan kedves voltál, de semmit sem érzek irántad.
Egyszerű együtt-tanulásból is ennyire fel lehet idegesíteni valakit. Eddig nem tudtam, de most már biztos vagyok benne, hogyha a társadat Lacey Stewartnak hívják, akkor biztos, hogy egy bizonyos ponton fel fog benned menni a pumpa. Velem is megtörtén és éppen hogy csak vissza tudtam tartani magam, hogy ne ordítsak bele egy hatalmasat a lány arcába. Az ugyanis nem lett volna szép tőlem. És akkor tuti, hogy véglegesen kitiltanak a könyvtárból. - Semmi gond. - Válaszolom már sokkal nyugodtabban. És valóban úgy tűnik, hogy teljesen elszállt a haragom. Ez nem jellemző rám, hiszen alapjáraton kifejezetten haragtartó vagyok. Előfordult már olyan is, hogy egy kisebb nézeteltérés miatt annyira megharagudtam valakire, hogy még a mai napig nem állok szóba vele, pedig az incidensünk már jó régen volt. De a mellettem ülő lányra, egyszerűen nem akarok haragudni. Nem tudom, miért. Ez valami belső dolog. Gondolom. Azt hiszi, hogy nem tudnék kitalálni semmit, ami bántaná. Pedig de. Nagyon sok mindent! Szerintem ebben az iskolában ez alól a tény elől senki sem kivétel. Elég sok ismerősöm van, így szinte mindenkiről tudok mindent. Még más házakban is, hiszen nem előírás, hogy egy aranyvérű a Mardekárba kerüljön. Habár a Griffendélből nem sok jó haverom van, de azért ott is akad egy-kettő, akikkel gyakran szóba elegyedek a folyosókon. Viszont azt nem hiszem, hogy Laceynek sok barátja lenne. Eddig nem ez tűnt fel nekem. Bár van egy Mardekáros lány barátnője, akit kifejezetten nem bírok, hiszen nem is aranyvérű, mégis velem azonos házba került. És köztudott, hogy az ilyeneket én nagyon nem bírom. - Pedig hidd el, hogy van, Stewart. - Válaszolom egy ördögi mosoly kíséretében. Teljes mértékben igazat mondok. Akár a Hollóhátasok között is el tudnék terjeszteni valamit a lányről, ha ahhoz lenne kedvem. De nem vagyok mostanában az a gonosz srác, aki egykoron voltam. Oké, még mindig én vagyok a legtöbb balhé kezdeményezője a Roxfortban, de azért már nem kötök bele szigorúan mindenkibe, aki nem tetszik nekem. Már annyira nem is lelem örömömet benne. Grimaszt vágok a lány következő kijelentésére. Bizonyára, nincs igaza. De amilyen makacs, úgyis a saját véleménye után fog menni, nem számítana neki, hogy én mit mondok, még akkor sem ha az az igazság. Ennek fejében, annyira nem is tisztem, hogy meggyőzzem őt a saját véleményemről. Inkább ráhagyom a dolgot, aztán kezdjen, amit akar a téves eszméivel. Látom, amint elpirul a kijelentésére és ez a dolog egy ártatlan kis mosolyt csal az arcomra. - Hát ebben nem is kételkedtem. Szerintem, ha rajtad múlna, soha nem lenne barátod, nem igaz? Már, ne vedd sértésnek. - Vonom fel a szemöldököm bíztatóan. Habár, amit mondtam azt talán egy ici-picit mégiscsak sértésnek szántam, de erről nem kell tudnia. - Értem, mire gondolsz. De én kevés olyan lányt ismerek. Kivéve a Griffendéles lányokat. Állítom, ők a legnagyképűebbek az egész iskolában. - Jelentem ki suttogva, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja. Pedig a) nincs egy Griffendéles sem a könyvtárban és b) amúgy sem érdekelne, ha bárki is hallaná abból a házból. Az ő véleményükre pont teszek. Át is térünk egy másik témára, ami számomra igencsak kétérdekű. Egy részről, büszke vagyok a szüleimre, mert egy ilyen nehéz munkával ilyen nagy hírnévre tudtak szert tenni. De másrészt szánom is őket, mert mára már csak egy unalmas és poros üzletben csere-berélnek más kereskedőkkel és csak néha sikerül egy-egy értékes cuccot is eladniuk, jó pénzért. Az előbb csak azért vágtam fel a lánynak, mert mindig azt teszem. Szimpla füllentés. - Igen, azokat. Meg cserélgetnek másokkal, illetve zálogba is foglalnak dolgokat. És ha valaki nem fizeti vissza nekik a tárgy értékét fél éven belül, akkor megkeresik és levágják az illető fejét. - Hazudom teljes komolysággal. Nem hiszem, hogy bedől ennek a kis mesének, mindenesetre érdekes lesz figyelni a reakcióit. - Hát igen, mindig izgultam értük. De főleg a húgom, Rose. Ő aztán egész este sírt ha nem értek haza egy nap. Nekem kellett eleltatnom őt. - Mesélem mosolyogva ezt a történetet. De nem is tudom, miért mondtam el. Ez nem egy publikus sztori, és nem is kellett volna Laceynak megtudnia. De most már mindegy. Mindenesetre, a mosoly eltűnik az arcomról és írok újabb pár sort a papírra. Lassan, de biztosan haladok a tekercs vége felé. Csak bólintok egyet a lány Chrisszel kapcsolatos kijelentésére, hiszen egyet értek vele. Ő nem lenne a lányhoz való. Inkább valaki más. Mondjuk… talán én. Talán. - Hát… igen. Rád gondoltam. - Vallom komolyan és halkan. - Ó, Lacey, kérlek, mondd, hogy Te is szeretsz! Én már oly régóta álmodozom rólad! Mondd, hogy szeretsz! - Ezen utóbbi mondataimból viszont, teljes mértékben hiányzik a komolyság, majd pár pillanattal később nevetésben török ki. Hogy valóban rá gondoltam e? Igen, de ezt még magamnak is félek bevallani. - Már régóta álmodoztál arról, hogy belédszeressek, ugye? Hát ki kell, hogy ábrándítsalak. - Váltok ismét komoly hangnemre. - De áruld, kérlek, hogy Te mit érzel irántam. - Kérem a lányt őszintén. Persze, tudom, hogy nem fog semmit sem mondani, vagy ha mégis akkor sem az igazat. Azért egy próbát megért.
- Jó, rendben - hagyom rá a fiúra a dolgot, amikor észreveszem, hogy a kelleténél kissé jobban felidegesítettem. Sajnos, gyakran jár olyasmiről is a szám, amiről semmit sem tudok, de néha eléggé meg tudok bántódni a dolgok miatt. Connornak abban igaza van ugyan, hogy nem kellene olyasvalakit leszólnom, akit nem is ismerek, de akkor ő miért szól le állandóan engem a folyosón? Ismer esetleg? Aligha. Ennek ellenére mindenbe beleköt, megpróbál a többieknek imponálni ezzel a viselkedéssel. De mintha kissé bizonytalan lenne néha. Mostanában elég sűrűn látom azt, hogy a többiek egy nekik nem tetsző diákot ugratnak, ő pedig csak áll és nézi. Jó, ez sem egy jó dolog, de akkor is... Ez eddig nem volt rá jellemző, hiszen nem szeretett semmi ilyesmiből sem kimaradni. - Oké, sajnálom... - fújom ki a levegőt kissé mérgesen, de inkább tartom a számat. Connor Gradet sosem jó dolog felbosszantani, én pedig érzem, amint a határokat feszegetem. Nem, ebben a pillanatban az lenne részemről a legjobb döntés, ha hallgatnék. Szépen, csendesen megülök a seggemen, és lakatot teszek a számra. Csak magamnak ártok, ha nem viselkedek úgy, ahogy kell. Láttam már Connort mérgesnek, kissé talán túlságosan is az volt, de olyankor pálcát rántott arra, aki felbosszantotta. Őt nem érdekelte a büntetés, gyanúm szerint az sem, hogy akár ki is csaphatják... Egyszerűen csak móresre akarta tanítani azt, aki felmérgelte. Az illető fiú volt ugyan, de ha tovább mondom a dolgokat, még én is lehetek célpont. Azt pedig nagyon nem szerettem volna. - Nem hiszem, hogy lenne olyan dolog, amivel kellemetlen pillanatokat tudnál okozni számomra - jegyzem meg Connor fenyegetését hallva, habár tudom: tévedek. Ha ki is talál valamit a fiú, az ismerősei neki fognak hinni, nem nekem. Márpedig neki sokkal több barátja van, mint nekem valaha is lesz. Persze a többségük nem igazi barát, egyszerűen csak menőnek akarják mutatni magukat, hogy egy aranyvérű csoportba tartoznak, de akkor is... Attól egy kis heccben mindig benne vannak, ahhoz nem kell szoros ismeretség. Márpedig Lacey Stewartot heccelni jó dolog. Nagyon jó. Félvér, és mégis a Roxfortba jár. Kell ennél több indok? Nekik nem. - Márpedig, ha valaki aranyvérű, akkor annak az élen kellene állnia a varázslatokban, nem igaz? Ártatlanul pillantok Connorra. Annak alapján, amit eddig tapasztaltam részükről, ez egy logikus feltételezés volt tőlem. Mindig lenézték azokat a diákokat, akik nem tiszta vérűek voltak, és kinevették, ha valami bűbájt, vagy varázslatot nem tudott megfelelően végrehajtani. Akadtak ugyan olyan aranyvérűek, akik mesterei voltak a szakmájuknak, és szintén osztották Connor véleményét, de voltak olyanok is, akiket simán kenterbe vert volna egy mugli származású egyén is. Jó, mindkét oldalról vannak ilyen egyének, ez természetes dolog, és pont emiatt nem kellene lenézniük minket. Ha minden aranyvérű tökéletes varázsló lenne, akkor másként látnám a dolgot, de ilyesmi nem létezett. - Én is félnék odamenni hozzád - szólalok meg őszintén, miközben a vér ismét az arcomba szökik, én pedig már legalább harmadjára pirulok el a mai nap folyamán. - Persze, megint más, ha egy lány magabiztos... Sokat számít, láttam olyanokat, akik szinte állandóan kezdeményeznek, és nem is nevezném őket ku... hm... érted, mire gondolok? Valóban voltak olyan ismerőseim, akik simán odamentek a kiszemelt fiúhoz, függetlenül attól, hogy ki is volt az, és előtte milyen viszonyban álltak egymással. Nagy eséllyel Connor is járt már így, ez nem is kérdés. - Ó, az már valóban jövedelmezőbb - felelem Connor válaszára. - És ereklyéket árulnak? Vagy mit? Attól, hogy ereklyevadászok voltak, még nem feltétlenül kell régi kincseket árulniuk. - Gondolom, már nem szerették volna kockáztatni az életüket, amikor ott vagy nekik te - állapítom meg a nyilvánvaló tényeket. - Nem lehetett egyszerű neked sem hazavárni őket, hiszen tudtad, milyen veszélyes a szakmájuk. Nem mintha mi könnyebb helyzetben lettünk volna... Apám auror volt, ő is került már nehéz helyzetbe, volt hogy anyám sírva rohant hozzá a Szent Mungóba, miközben minket más gondjaira bízott. - A szobatársaim is mind ezen a véleményen vannak. Chris nekem nem jön be, mint pasi, de egyébként rendes srác... lenne. - Ha nem lenne olyan idétlen, amilyen. - A Hollóhátba, és nem aranyvérű? Szokatlan, de az első gondolatom az volt, hogy talán rólam beszél. A decemberi bál... De azóta semmi jelét sem mutatta, hogy tetszenék neki. Persze, el tudtunk beszélgetni emberien is, mint például most, de egyébként semmi más... De mégis, mi van, ha én vagyok az, és elszalasztom az alkalmat? Soha nem fogja bevallani... - Én lennék az? - teszem fel a mindent eldöntő kérdést, nagy dilemmák elé állítva önmagam. Connor vagy kinevet, vagy mindenki előtt megaláz, de olyan jó lenne tudni... Már csak azért is, hogy végre kiverjem a fejemből még csak a gondolat csíráját is.
Néha már kicsit idegesítő, hogy Laceynek mindenről megvan a véleménye. Persze a vélemény az, ami mindenkinek a sajátja, akkor is néha magában tarthatná. Csak megcsóválom a fejem a lány kijelentésére és vissza is fordulok a bűbájtanról szóló könyv felé. De aztán Lacey megint értelmetlen fecsegésbe kezd Pitonról és a tiszteletről, szóval kénytelen vagyok visszafordulni felé. - Nem tudom, hogy miről beszélsz, Stewart. Már megmondtam, hogy nem ismersz engem és örülnék, ha nem kezdenél folyamatosan ilyen idegesítően beszélni rólam. - Jó hangosan be is csukom a könyvet, ezzel jelezve, hogy most már rényleg jó lenne, ha a lány befejezné ezt a tipikus Hollóhátas viselkedést. Azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud a másiknál, pedig nagyon téved. Lehet, hogy néhány dologban igaza van, de a többiben nem. Még is, ő úgy érzi, hogy amit mond az teljesen lefedi a valóságot. Nem ártana már ha valaki rávilágítana a dologra, mert ha ezt így folytatja, akkor bizonyára minden dolgot el fog rontani. - Ez is miattad van. - Jelentem ki kissé ingerülten arra célozva, hogy becsuktam a vaskos könyvet és most éppen a megfelelő oldalt keresem. Azt hiszem, ez a dolgozat, ma nem fog elkészülni. Ezek után próbálunk egy kissé lazább és érdekesebb téma felé kanyarodni. De Lacey már megint elkezdi mondogatni a rólam elképzelt dolgait. Vajon ennyire nem szeret saját magáról beszélni, hogy egyből áttereli a témát a másik beszélgető félre? Érdekes egy személyiség, de vajon mi lehet az oka ennek? Nem tudom, de az igazat megvallva, nem is fogok álmatlanul forgolódni az ágyamban, hogy kitaláljam. - Még egy ilyen, Lacey Stewart, és esküszöm, hogy… hogy nagyon megbánod, hogy elfogadtad a felkérésemet a bálon. Olyan pletykákat tudok terjeszteni rólad, amitől ezután egyik fiú sem fog rád nézni. - Már kezd nagyon idegesíteni a lány állandó kötözködése. A fenyegetésemet pedig komolyan is veheti, mert halálosan komolyan is gondoltam. Nem szeretem, ha ostobának neveznek. - És tudd meg, hogy az aranyvérű lányok lehet, hogy nem okosak túlságosan, de ezeregy olyan dologban jobbak a félvéreknél, amit Te még elképzelni sem tudsz. - Ezzel le is zárnám ezt a beszélgetést. Most miért kellett idáig fajulnia egy ártalmatlan kijelentésnek. Biztos rossz napja van Laceynek, mert egyébként soha nem szokott visszavágni ilyen durván. No, majd meglátjuk, hogy holnap bűbájtan után is lesz e kedve a visszavágáshoz. Olyan szívatást találok ki neki, amit még a rémálmában sem látott. Az már egy másik téma, hogy szerintem Lacey, kinek tetszene és kinek nem. Ha nem lenne félvér, és mondjuk a Mardekárba osztották volna be elsőben, akkor talán még én is elhívtam volna egy randira. De csak talán. - Általában, ha tetszik nekem egy lány, akkor annak én udvarolok. Fordított eset pedig nagyon ritka, mert néha félnek odajönni hozzám. Túl nagy a hírnevem. - Mondom ezt olyan hangnemben, mintha valóban bánnám, amiről beszélek. Pedig egyáltalán nem bánom. Mindig is úgy terveztem meg az iskolai éveimet, hogy mindenki ismerni fogja a nevemet. És így is lett. A legtöbben rettegnek már a Connor Grade névtől is. - Nem. - Válaszolom egyszerűen a lány ugyanilyen hosszú kérdésére. Meglepettnek tűnik, ami érthető, hiszen talán ez volt az eddigi legkedvesebb mondat, amit mondtam neki az évek alatt. Nem tartom rondának és ezt nem is akarom eltitkolni előle. Hiszen nem ronda. Ez az igazság. De hogy többet is akarja tőle, azt már kötve hiszem. Nagyon mulatságosnak tartom a feltételezést, hogy Lacey tanár akarjon lenni. Bár nem kizárt, hiszen én mondtam, hogy a Hollóhátasok nagyon tudálékosak, ennek ellenére szerintem, Lacey nem eléggé határozott ahhoz, hogy másokat oktasson, még ha meg is van hozzá a megfelelő tudása. De aztán ki tudja, lehet, hogy mint tanár, sokkal jobban odafigyelnének rá a diákok, mint mondjuk Flitwickre. - Hát igen furcsa. Ez a megfelelő szó rá. - Válaszolom a tekercsemre nézve közben. Bocsánatot kértem, szóval már nem lenne illendő újra kinevetni, pedig érzem, hogy megint kitörni készülnek belőlem az érzelmek. Ezek után arra is rátérünk, hogy az én szüleim mivel foglalkoznak. Mondjuk, nem mondom el a teljes igazságot, mert Ereklyevadászok csak voltak, hiszen most már saját kereskedésük van az Abszol úton. - Valóban nem, de most már igazából csak ritkán indulnak útnak. Most saját kereskedésük van. És gondolhatod, elég jól megy az üzlet. - Jelentem ki egy ártatlan mosoly kíséretében. Nyaranta én magam szoktam a kereskedésben dolgozni, mint eladó. De természetesen csak néhány hetet, mert nekem túl unalmas az ilyenféle munka. Kincsvadászatra inkább elmennék, de a szüleim nem akarnak elvinni, mert túl fiatalnak gondolnak. - Hm, ha engem kérdezel, jól tetted, hogy kikosaraztad. Tényleg nem illett hozzád. - Jelentem ki, majd jönne az én válaszom. - Mivel hazudtál, csak annyit árulok el, hogy a Hollóhátba jár, és képzeld, nem aranyvérű. - Vallom be és vissza is fordulok a tekercsem felé. Hihetetlen, de már több mint a felét megírtam.
- Onnan. hogy nem úgy tűnik, mintha bárkit is tisztelnél - vonom meg a vállam nemtörődöm képet vágva Connor bosszankodó kérdésére. Úgy tűnik, nem igazán fogja fel, hogy amit tesz, az nem éppen a tisztelet jele. Az, hogy visszaszájal a tanároknak, elég nagy bátorságra, és egy jó adag beképzeltségre vall, de semmiképp sem tiszteletre. Nem mintha Connor Grade részéről új viselkedés lenne ez. Nem, a fiú világéletében túl nagyra tartotta magát, és ebben még a haverjai is adták alá a lovat. Nevettek az idióta viccein, bíztatták, amikor egy ártatlant szekált, és visítva röhögtek, amikor sikerrel is járt az akció. A fiú következő mondatára csak egy lesújtó pillantás volt a válaszom. Úgy voltam vele, nem szólok neki, hadd fortyogjon magában, végül azonban nem bírtam ki, így folytattam: - Ja, Piton az egyetlen, akit tisztelsz, meg néhány idióta ismerősöd, akik szintén azt hiszik, hogy a vér minden, nem igaz? Már azzal ki lehet érdemelni nálad a tiszteletet, ha valaki jó családba születik bele. Az, hogy egy sárvérű, vagy félvér mit tesz le az asztalra, figyelembe se veszed. Ha az utadba botlik, belekötsz, neked aztán mindegy, ha nem tiszta vérű mágus, akkor már nem is ember. Nem akartam, hogy elragadjanak az indulataim, de nem tudtam visszafogni magam. Éveken át nyeltem a sértéseket, melyeket nem csak Connor, de más mardekárosok is a fejemhez vágtak, és már nagyon kezdett ebből elegem lenni. Az, hogy valakit az alapján ítéltek meg, hogy milyen családban nőtt fel, egyáltalán nem volt korrekt. Igaz, hogy a felnőtt mágusok már nem tehették meg nyíltan a dolgot, de a munkahelyre való felvételnél is előnyt jelentett, ha valaki jó felmenőkkel rendelkezik. Hiába tagadták, észrevehető volt. Persze, hogy nem fogják bevallani, hiszen a Minisztérium elveibe ütközik. - Képzeld, engem nem zavar, ha valaki okosabb nálam - füstölögtem magamban mérgesen. Mi az, hogy zavarna? Mondjuk, Chris nem volt az esetem, és nem azért, mert akkora könyvmoly lett volna. - Szeretem a nálam okosabb fiúkat, legalább nem nekem kell az élet minden területén irányítanom. Te viszont nagyon ostoba vagy, ha már itt tartunk, úgyhogy igyekezz magadnak olyan lányt választani, aki okosabb nálad. Nem mintha, sok olyat találnál az aranyvérűek között, mert ha engem kérdezel, mindegyik egy ostoba, sznob liba. Teljesen felháborodtam Connor feltételezésein. Szerettem a rendes felállást egy kapcsolatban, hiszen semmiképp sem akartam egy tutyimutyi alak barátnője lenni, aki semmire sem képes önmagától, és mindent nekem kell intéznem helyette. Legyen csak okosabb nálam, nincs ebből semmi gond. - Mert szerinted nem tetszenék nekik? - kérdezem tőle összevont szemöldökkel, miközben mérgesen fújom ki a levegőt. Hát ez nem igaz, tényleg kinevet! Mégis mi olyan vicces abban, hogy néhány felsőbbéves udvarol nekem? Oké, nem igaz, de az is lehetne. - Fogadjunk, a téged körülvévő aranyvérű lányoknak simán benyeled a szövegeit, pedig ők is szoktak ám nagyítani. Nem is kicsit, ami azt illeti. Na igen, attól hogy valaki jó családba születik, még nem fog mindent megkapni. Például az őszinte barátokat. Kétlem, hogy Connornak akár egyetlen olyan barátja is lenne, aki nem hagyná magára, ha olyasmi derülne ki róla, ami teljesen szembemenne az eddigi életével. Mondjuk, hogy örökbefogadták. Biztosra veszem, hogy akkor minden haverja eltűnne mellőle, és ő is célponttá válna. - Nem? - megütközve meredek a fiúra, noha most igazat mond. Egyszer sem jelentette ki, hogy ronda lennék, én legalábbis nem hallottam még. Egy pillanatra mintha a szokásos mosoly jelenne meg az arcán, melyet az olyan lányokkal szemben szokott használni, akik tetszenek neki, de ebben minden bizonnyal tévedek. Hiszen nem vagyok olyan lány, aki számára elővenné ezt a mosolyát. Zavaromat leplezve én is a könyvbe mélyedek, majd néhány perces kínos csend jelenik meg köztünk, csupán a penna sercegését hallani, ahogy Connor jegyzetel. - Most ebben mi olyan vicces? - Teljesen elfelejtem minden zavaromat, amit meghallom a fiú nevetését. - Te magad mondtad, hogy a Hollóhátba járó emberkék túl tudálékosak, akkor meg miért olyan meglepő, hogy tanár szeretnék lenni? Mit ne mondjak, azért valóban elég vicces számomra is a gondolat. Egyenesen abszurd. Valamiért nem illettem bele abba a szerepbe, hiszen diákként nem voltam az a határozott fajta ember. Márpedig egy tanárnak annak kell lennie, teljesen mindegy, mivel kell szembenéznie. Akár egy feleselő diákkal, akár valami teljesen mással az életben. A gyakorlati varázslataimon még elég sokat kell csiszolgatnom, de idővel majd minden kialakul, és menni fog a dolog. Csak ne haboznék annyit egy-egy varázslat kimondásakor! - Semmi gond - legyintek Connor bocsánatkérésére, az azonban mindenképp meglep, hogy most az egyszer azt látom rajta: komolyan gondolja. Általában mindig egy félmosoly van az ajkán ilyenkor, de ez most hiányzik róla. - Egy kicsit tényleg... hm... furcsa? Nem kérdés akart lenni, de a végére azzá vált az egész. Ha ilyen meglepő Connor számára, akkor milyen meglepő lesz a tanároknak. Persze, az RBF évében már kaptam útmutatást a tanulmányaim folytatásához, ha tanár szeretnék lenni, és nem is láttam semmi csodálkozást a házvezetőnk arcán, de attól lehet, hogy meglepte. Csak jól titkolta. - Ereklyevadászok? - szinte leesik az állam ezen információ hallatán, hiszen nem hittem volna, hogy Connor szülei ilyesmivel keresnék a kenyerüket. Azt hittem, valami kényelmes irodában terpeszkednek egész nap, és élvezik azt, hogy másoknak osztogathatnak parancsokat. Ezzel szemben azonban mindig az életüket teszik kockára, amikor egy ereklye után indulnak. Meglepő. - Az egy nagyon veszélyes szakma, és nem is lehet vele túl jól keresni... Az ajkamba harapok. Nem akartam felhozni a dolgok anyagi vonzatát, de már megint nem bírtam csukva tartani a szám. Az ereklyevadászok nem éppen arról híresek, hogy olyan nagyon jól keresnének, habár ez sokmindentől is függ. De azért a munkáért cserébe, amit elvégeznek, az a pénz, amit kapnak, nagyon kevés. Mindenesetre, Connor szimpatikussági-mutatója nagyon halványan ugyan, de kissé feljebb ugrott a mínusz ötezerrel. Már csak mínusz négyezer-kilencszázkilenc és félnél állt. - Dehogynem, csak adj nekem egy névsort - nevetek fel én is, majd kissé komolyabb képet vágva válaszolok Connor kérdésére: - Jó, hazudtam, bevallom, nincs senki. A bál után Chris járt állandóan a nyomomban, de azóta már ő sincs. Elküldtem. És akkor most tartsd be te is az ígéreted. Kíváncsi vagyok a meglepő részére.
- Honnan veszed, hogy senkit sem tisztelek? Képzeld, vannak olyanok, akik megérdemlik. - Válaszolom Lacey lemondó kijelentésére. Már megint azt hiszi, hogy jobban ismer, mint pusztán egy osztálytársát. Nem tudom, talán azért, mert Hollóhátas. Ők annyira beképzeltek a tudásukra, hogy néha azt is tudni vélik, amit igazából nem is tudnak. Vagy amihez semmi közük sincs. Ez így elég zavarosan hangozhat, de Lacey Stewart tipikus példája a tudálékos lányoknak. Nem hiszem, hogy ez valaha is az előnyére vált volna. De valószínűleg neki ilyen a természete és nem tud változtatni rajta. És szerintem nem is akar. Valóban rengeteg udvarlója lenne Laceynek? Hát azt kötve hiszem! Ismét csak felvágni akar, az ő nagyságával. Vagyis azzal a nagysággal, amit pusztán beképzel magának, hiszen egy félvért sohasem fognak olyan komolyan venni, mint aranyvérűt. Ezzel remélem, tisztában van, még mielőtt nagy csalódás éri szegényt. - Ha engem kérdezel, nem illetek össze. Szerintem ő még nálad is okoskodóbb. És mivel mindent jobban tud nálad, ez téged egy idő után zavarna. Szóval nem jósolok hosszú életet a kapcsolatotoknak. - Fejtem ki a véleményem Lacey báli partnere iránt. De miért is érdekel engem az a srác? Vagy a lány kapcsolata vele? Igazából teljesen hidegen hagy. Inkább a tanulással foglalkozok. Vissza is térek a könyv olvasásába, de egyszerűen lehetetlenség Lacey társaságában tanulni. Mindig újabb és újabb alkalmat ad arra, hogy cikizzem. - Haha, ez jó vicc volt. Az elsőéves szakosoknak, mi? - Kérdezem, és közben nevetve csóválom a fejem. Valóban vicces kijelentés volt. Azok a túlkoros diákok már egyáltalán nem szoktak foglalkozni az alsóbb évesekkel, nemhogy pont Laceyvel foglalkozna egy ottani srác. Mindenestre semmi sem lehetetlen, habár ez nagyon is annak tűnik. - Én egy szóval sem mondtam, hogy ronda vagy. - Jelentem ki, talán egy kicsit komolyabban, mint ahogy szerettem volna. A széles mosoly is eltűnt az arcomról, helyét egy kedves, bizalmat gerjesztő félmosoly vette át. A szokásos csábító mosolyom. Nem tudom, hogy most ez miért is jött elő. Inkább visszafordulok a könyv felé. Le is írok végre pár mondatot a kiolvasott fél információkból a papírra, ekkor azonban ismét hangos nevetésben török ki, méghozzá az miatt, amit Lacey elárul nekem. Tanár? Na, ne! - Hát ez aztán nagyon mulatságos! Szólítsalak ezentúl Miss Stewart tanárnőnek? Hahaha - És ezzel nevetek is tovább, fejemet le is döntöm az asztalra, hogy ne legyen olyan hangos. Természetesen ismét fejek fordulnak felénk, de szerencsére a könyvtáros néni épp nem errefelé figyelt, így semmit sem hallott az egészből. Még jó, talán ha nem így lett volna, most villámló suttogások közepette penderítene ki a helyiségből. És akkor lőttek volna a házi feladatom megírásának. Még csak az kéne. Lahalkítom a hangom és felegyenesedek a padról. Próbálok komoly arcot vágni, de nehezen megy. - Bocsi, az előbbiért, nem akartalak kinevetni. De ez a gondolat nagyon mókás. - Kivételesen tényleg nem akartam megbántani a lányt, így tényleg elég komolyan sikerül kimondanom a bocsánatkérésemet. - És nem, nincs igazad. Nem csípem a túl vézna lányokat. - Válaszolok a lány feltételezéseire és felrántom a szemöldököm, majd gyorsan vissza is eresztem. Miért gondolja azt, hogy nem akarok majd dolgozni? Igenis vannak terveim és nem az egész napos henyélés. Én is kemény munkával akarom elérni a céljaimat, mint a szüleim, akik aranyvérű mágus létükre, az egész életüket végigdolgozták. - Tudod, a szüleim ereklyevadászok. Lehet, hogy én is a nyomdokaikba lépnék. - Vallom be Laceynek immár a nevetés bármely jele nélkül. Végre sikerült teljesen komollyá formálnom a hangomat. - Nem hiszem, hogy tudnál mondani olyan elsőst, aki okosabb nálam. - Jelentem ki dacosan. De nem igazán gondolom komolyan. Valóban nem ismerek túl sok varázsigét. Valószínűleg ennek az az oka, hogy az alsós éveimet inkább mások szívatásával töltöttem és nem tanulással. Alapok nélkül pedig nincs tető, ahogyan a mondás is tartja. Hát, majd belejövök, mire a vizsgákra kerül a sor. - Csak tudni szeretném. Legalább azt áruld el, hogy Hollóhátas-e vagy más házból való? És akkor talán én is elárulom, hogy én kinek udvarolok mostanság. Meg fogsz lepődni. - Jelentem ki sejtelmesen.
- Valamiért sejtettem, hogy ez lesz a válaszod... - sóhajtottam egy nagyot lemondóan, majd a következő oldalra lapoztam az előttem álló, vastag könyvben. Nem mintha értettem volna, miről is van szó benne, hiszen Connor kissé jobban elvonta a figyelmem a száraz tananyagról, de azért eléggé igyekeztem visszazökkenni a normális kerékvágásba. Elvégre, tanulni jöttem ma ide, nem igaz? - Soha életedben nem tiszteltél senkit sem, miért is vennéd figyelembe a szabályokat, amelyek a tiszteletre épülnek? Most az egyszer nem sértegetni akartam a fiút eme kijelentésemmel, egyszerűen csak kicsúszott a dolog a számon, nem akartam én semmi bántót sem ezzel. Ha pedig ő úgy veszi, hát lelke rajta, nekem aztán teljesen mindegy volt. Bár, miért is ne vehetné rossz néven? Éveken át sértegetett, sosem kímélt a megjegyzéseivel, szúrkálódott, megbántott, kinevetett... Nehogy már nekem legyen lelkiismeretfurdalásom egy ilyen jelentéktelen dolog miatt! - Például - vonok vállat Connor csipkelődő kérdésére, miközben lelki szemeim előtt megjelenik Chris. Szegény fiút rendesen kihasználtam, annyi szent. Nem volt szép tőlem, hogy csak azért mondtam igent neki, hogy elmehessek a bálra. Ott pedig letagadtam mások előtt, mert szégyelltem. Mára már eljutott a tudatomig ama aranyigazság, hogy nem szép dolog ilyet tenni, de meg kellett tennem. Meg is lett érte a magam jutalma: a bál után alig tudtam magamról levakarni a srácot, szinte mindig a nyomomban volt. Ajándékokkal halmozott el, verseket írt nekem, és az órákon szinte állandóan mellém szeretett volna ülni. Egy ideig tűrtem, majd robbant a bomba: világosan a tudtára adtam, hogy semmit sem szeretnék tőle. Egyébként sem értettem a viselkedését, amikor a bálon szinte tudomást sem vett rólam, helyette a haverjaival csevegett. De persze, az nem tetszett neki, hogy egy olyan fiúval mentem el táncolni, akivel sem ő, sem én nem jöttünk ki túl jól. - Miért is kellett volna az orrodra kötnöm, hogy kivel megyek a bálra? Nem bíztam benned, ennyi az egész. Mondjuk, ez mostanra sem változott... Na jó, egy kicsit talán mégis. Talán másként tekintek a fiúra a bál óta, mint előtte bármikor is. Már nem kerülöm ki messziről, amikor szembejön velem a folyosón, mert mindig abban reménykedek, hogy szép szavakat, vagy akár csak egy halvány mosolyt kapok tőle. Fura, de ez van... Bármiben szívesen megkapaszkodtam, ami azt bizonyította, hogy a decemberben történt bál eseményei nem csak egy szép álom voltak. Világéletemben romantikus alkat voltam, és a kettőnk szokatlan története is mesébe illő lehetett volna... Egy félvér és egy aranyvérű tiltott kapcsolata... Kezdetben az állandó viszály, majd a mindent megváltoztató bál, végül pedig a mindent elsöprő szerelem... Most komolyan, melyik lány ne álmodna erről? - Az elsőéves szakosoknak - vágom vissza némileg paprikás hangulatban. Miért nem tudja már belátni, hogy engem is tarthat szépnek valaki? Jó, mondjuk hazudtam, de biztos volt olyan fiú, akinek tetszettem. Csak még én nem akadtam rá, mert elég szépen elbújt a többi diák között, ami azt illeti. - Ha annyira ronda vagyok, akkor fel sem kértél volna táncolni. Vagy mostanában hobbid a csúnya lányok felszedése? Nem mintha lett volna más kapcsolatunk is Connorral az állandó szócsatán kívül, de akkor is... Ha csúnyának tart, nem kér fel egy táncra, nem igaz? De. - Nem mintha rád tartozna, de szeretnék tanár lenni - válaszolom Grade kérdésére készségesen. Kit érdekel, ha megtudja? - És ha ezt most nem veszem komolyan, akkor füstbe megy minden tervem, azért is jöttem ide tanulni. Bár neked hiába magyarázom, nem igaz? Te valami nagymenő leszel, aki munka nélkül keres majd pénzt, és egy modellt vesz feleségül, vagy nincs igazam? A fiúra pillantok, választ várva. A tanárok mostanában nem kerestek valami jól, az aranyvérű családokra pedig leginkább az volt a jellemző, hogy biztosították gyereküknek a megfelelő anyagi hátteret, így nem kell sokat dolgozniuk felnőtt éveikben sem. Persze, a látszat kedvéért lesz valami munkájuk valamerre, de nem jellemző ez sem nagyon. Mondjuk, nem tudom, Connor szülei miként állnak anyagilag, de ők is aranyvérűek, úgyhogy valamennyi pénzük csak van. - Nem viccből mondtam - vetem oda félvállról a fiúnak, miközben az elneveti magát. - Az, hogy több barátnőd volt már, mint amennyi varázslatot ismersz, az a te szégyened. Mond csak, nem furcsa, hogy egy kezdő elsős is jobban tud nálad varázsolni? Az intim pillanatokat pedig csak tartsd meg magadnak, ha megkérhetlek rá. Fene se kíváncsi Connor Grade élményeire az ágyban. Én legalábbis biztos nem voltam az. Csak felvágni akar ezekkel a dolgokkal, semmi mást. - Miért érdekel? - kérdek vissza egy hamiskás mosollyal. - Csúnya vagyok, szóval nem vagy féltékeny, akkor meg miért vagy kíváncsi a magánéletemre?
- Házirend? Minek az nekem? Ha nem tetszik egy szabály, azt így is, úgy is figyelmen kívül hagyom, nem kell ahhoz ismernem semmiféle házirendet. - Jelentem ki szélesen mosolyogva Laceynek. Házirend… tudom, hogy létezik, de hogy valaha bele is olvassak. Na, azt már nem! Oké, azért tudom, az alapvető szabályokat, például azt is, hogy mi az illeme egy könyvtárban, meg ilyesmi. De minek tartsam be? Connor Grade vagyok, nem pedig holmi elsős sárvérű Hugrabugos, aki még attól is fél, ahogy Frics ránéz. Mondjuk, néha én magam is megijedek a jó öreg Fricstől. De csak néha, amikor rossz napom van. Gondolom Lacey kívülről fújja az összes szabályt és az összes kihágásért járó büntetést. Tipikus Hollóhátas. Azt meg végképp nem hiszem, hogy ő minden szabályt betartana. Mert akkor nem lapozgatna folyton mugli magazinokat az órákon. - Na, és kinek? Annak a srácnak, akivel valójában a bálra mentél? - Mert emlékszem még arra az estére. Ott figyeltem fel igazán Lacey Stewartra. Pontosabban, ott vettem észre őt először. Mármint, mint lányt. Amikor a partnere felől kérdeztem, nem az igazi kísérőjét mutatta nekem, hanem egy, számára ismeretlen fiút. Később utána jártam a dolognak és kiderült, hogy valami lúzer Hollóhátassal ment igazából a bálba. A haverokkal azt a srácot is gyakran megalázzuk a folyosón, ezért tudtam, hogy ki ő. Vagy órákig azon gondolkodtam, hogy miért hazudott nekem Lacey. Aztán az lett a legvalószínűbb válasz a kérdésemre, hogy azért mert szégyellte, hogy vele érkezett a bálra. Hát, megértem. Én is szégyelltem volna az ő helyében. - Gondolom az elsősöknek.- Mosolygok sejtelmesen fel a könyvből ismét. Még ha igazat is mond, amit kétlek, akkor sem hiszem, hogy pont a legmenőbb Hollóhátasoknak tetszene Lacey. Nem ronda lány, erre már rájöttem én is, de valahogy… a stílusával van a gond. Gondolom. Igaza lehet a lánynak a Pitonnal kapcsolatos kérdésben, de ezt ugyebár nem vallhatom be neki. Akkor a saját házam vezetője ellen tennék. Igen, néha igazságtalanul von le másoktól pontokat, főleg a Griffendélesektől és nekünk néha igazságtalanul többet ítél meg, de hát szinte természetes! Én legalábbis annak veszem. A Mardekárból már rengeteg világhírű varázsló került ki, Piton csak elősegíti nekünk a jövőnket. - És mégis mik lennének azok a bizonyos jövőbeli terveid, Stewart? - Kérdezem tettetett gúnnyal. Valójában érdekel a lány válasza. Vajon auror szeretne lenni? Vagy tanár? Hát vicces lenne elképzelni őt, mint tanárt, az biztos! Nehezen fogom teleírni ezt a tekercset az már biztos. Sajnos - vagy nem - Laceyvel túl sok beszélni valónk van, így eddig itt töltött fél órámban csupán két sort tudtam leírni. Kit érdekel a bűbájtan? Inkább csipkelődök még egy kicsit Laceyvel. - Milicent Bulstrode, mi? Nagyon vicces vagy. - Valóban nevetek egy kicsit, s csak utána szólalok meg ismét. - Nyílván több lányt fel tudnék sorolni, aki már szóba állt velem, mint ahány varázslatot, de szerintem több olyat is, aki nem csupán szóba állt velem, hanem… khm, nos, tudod. - Egy újabb sejtelmes és mindent eláruló pillantást küldök a lány felé. Remélem valóban érti, hogy mire gondolok. - Ennyit a Hollóhátasok mindent tudnak dumáról. - Jelentem ki lemondóan én is. De nem ragoznám tovább a témát. Nyílván még így is sokkal több dolgot tudhat nálam, és erre még csak véletlenül sem akarom felhívni a lány figyelmét. - Ó, és ki lenne a szerencsés, ha szabad kérdeznem? - Kérdezem felvont szemöldökkel, a „szerencsés” szót ironikus hangnemben ejtve ki. Ismét kamuzik, ez nyilvánvaló.
- Nem eszlek meg, de akkor is viselkedhetnél egy kicsit csendesebben is - suttogom felháborodva a fiú felé, miután már némileg lanyhul az irántunk tanusított érdeklődés, és mindenki folytatja félbehagyott dolgait. De most komolyan, miért olyan nagyon nehéz csendben maradni? Ha valaki nem tud viselkedni, ne jöjjön a könyvtárba, mert itt bizony nem árt egy kis önfegyelem. Az, hogy úgy hahotázunk, hogy az egész helységet betölti a nevetés hangja, jó dolog, csak nem itt. - Olvastad te egyáltalán a házirendet? Ott mindent leírnak ezzel kapcsolatban... Na, nem mintha Connor olyan mintadiák lett volna bármilyen esetben is... Nagy eséllyel nem lapozgatta a Roxfort házirendjét taglaló vaskos könyvecskét, melyet személyesen maga Frics írt meg, így néhol már-már teljesen indokolatlanul rúgott több, mint 500 oldalra. Komolyan, a legkisebb kihágásokért járó büntetéseket is részletesen leírta benne... Nem mintha nem lett volna a gondnok előtt házirendje a Roxfortnak, de azt az uraság nem találta elég jónak, így újat írt helyette, majd addig járt az igazgatóhoz, amíg az hivatalosan nem engedélyezte a dolgot. Így már évek óta az a követendő házirend, és itt-ott a folyosókon még ki is van függesztve belőlük egy-egy oldal, hogy a diákok a kihágások idején ne hivatkozhassanak arra, hogy márpedig nekik fogalmuk sem volt arról, hogy ez bűn. Nekünk, hollóhátasoknak bezzeg az első évben mindennap el kellett olvasnunk belőlük egy oldalt, és ahhoz tartanunk magunkat. Persze, voltak akik ennek ellenére sem tartották be a házirendet, és én is sok esetben megszegtem, de most olyan jól esett nekiugrani emiatt a fiúnak... - Másoknak tetszem - szúrok vissza a fiúnak, mintha alig tudnám elhajtani a közelemből a pasikat, noha ez egyáltalán nincs így. A bátyámmal ellentétben soha életemben nem voltam olyan ember, aki szeretett a középpontban lenni, és nagy eséllyel emiatt nem volt még senkim sem... Nehezen nyílok meg mások előtt, és míg a többiek negyedikben a pasikról beszéltek, és ötödikre már szereztek is maguknak egyet, addig én csendben megbújtam az egyik sarokban, és olvasgattam a bugyuta kis újságjaimat. Életem legelső csókját már elkönyvelhettem magamban, de amúgy semmi egyébről nem volt még szó részemről. - Érdekes, a hollóhátba járó fiúk szépnek tartanak. Háh, jó vicc! Akkor miért nem udvarol nekem egy sem? Nagy eséllyel ez a dolog Connor fejébe is szöget fog ütni, de ha rákérdez, majd kitalálok valamit. Mondjuk, hogy még nem akarok kapcsolatot, vagy ilyesmi. - Veletek talán, de velünk biztos nem - jegyzem meg szúrósan Connor mondatára, miközben eszembe jut az a sok szemétség, melyet a Mardekár házvezetője szokott tenni velünk. A pontlevonások minden apróságért elég bosszantóak tudnak lenni, és mi még csak örülhetünk, mert ránk nem pikkel annyira. Bezzeg a Mardekár ősellensége, a Griffendél issza meg a dolgok levét általában. - És mégsem érdekel - fújtatok mérgesen. - Ha pofára is megy nála a dolog, nem tehetek ez ellen semmit sem. Így jártam. Az óráira pedig be kell járnom, és jól kell teljesítenem, különben lőttek a jövőbeli terveimnek. Nehogy már magamba roskadva üldögéljek a hálókörletben, és azon emésszem magam, hogy Pitonnak nem tetszik a képem. A jegyeimen ez nem látszott meg, úgyhogy annyira mégsem vészes a dolog. Természetesen már kaptam tőle szúrós megjegyzéseket én is, amikor egy-egy nehezebb főzet elsőre nem sikerült, de másodjára mindig belejöttem a dologba, és kereste ugyan benne a hibát - mint mindenki más főzetében is -, de nem talált. - Nem vagyok féltékeny! - csattanok fel mérgesen, és hirtelen jött ijedtségemben annyira hangosan mondom ki ezeket a szavakat, hogy megint ismét mindenki felénk fordul, én pedig olyan apróra húzom össze magam, mintha ott se lennék. Időközben Connor közelebb húzódik hozzám, sokkal közelebb, mint eddig bármikor, orromat pedig megcsapja az illata, és szinte egészen belekábulok. Olyan jó illatú, vajon mi lehet ez? Már majdnem megkérdem tőle, nem törődve semmi mással, ám a következő mondatai visszarántanak a valóságba, én pedig csak meglepetten pislogok rá, miközben ismét minden vér az arcomba tódul. - Tudod ki álmodik veled, Grade? Milicent Bulstrode! Ő ugyanis az egyetlen olyan lány, aki szóba állna veled. Harmstgyenge volt ez a visszavágásom, de nem tehettem semmit sem. A fiú közelsége és illata teljesen megszédített, képtelen voltam a gondolkodásra, de össze kellett szednem magam. Ha most itt elkezdek neki szerelmet vallani, akkor annak nem lesz jó vége. - Látom, nem gondolod komolyan a bocsánatkérést, de mindegy is - nyögöm ki lemondóan, majd megvonom a vállam: - És valóban kvittek vagyunk, mert nem tudom a választ, ez van. Próbáltam ugyan terelni a dolgot, de nem jött be, ami azt illeti. Most majd szétcikizhet, ami azt illeti. - És, csak hogy tudd: van udvarlóm, úgyhogy nincs szükségem arra, hogy rólad álmodozzak - Magamban csak remélni tudom, hogy ennek hallatán kissé visszavesz az arcából, bár ez általában nem megy neki. - Normális esetben nem osztanám meg veled ezt az információt, de kissé leszállhatnál arról a magas lóról, amin jelenleg is ülsz. Hazugság, hogy lenne valakim, de valamivel oda kellett szúrnom Connornak, nehogy azt higgye, hogy ő mindenki álma.
Végig tudom mondani, a valójában roppant bugyuta viccemet és még nevetni is tudok rajta. Habár ez egy picit jobban sikerül a vártnál. A helyiség különböző pontjaiból fordulnak felénk fejek, ezt akkor veszem észre, amikor nevetés közben forgolódni kezdek. Mindenki rosszállóan tekint rám, a könyvtáros csendre is int a mutatóujjával. Lacey reakciója viszont tetszik. Akármennyire is próbálja elrejteni a mosolyát, szemem sarkából kiszúrom, ahogy somolyog. Ez a tény feldob, de nem mutatom ki, hogy rájöttem a dologra, inkább arra reagálok, ahogyan felcsattan. Szinte nekem esik, már amennyire suttogva neki lehet esni az embernek. - Jól van, jól van, azért nem kell megenni. - Váloszolom, már én is halkabban és a kezeimet is felemelem, mintha védekeznék. Bocsánatkérően pillantok a könyvtárosnőre is. Eléggé kételkedem abban az állításban, hogy Lacey szerencsének tartja, hogy se nem Mardekáros, se nen aranyvérű. Szerintem legbelül minden félvér vagy mugli szeretne legalabb egy napot kipróbálni aranyvérűként. Kétlem, hogy pont ő lenne az, aki nem így van, főleg, hogy mennyit csúfolták már a származása miatt. - Mások nem olyan őszinték, mint én. - Felelem a Lacey orrával kapcsolatos megjegyzésem befejezéseként. Hogy valóban úgy gondolom e hogy nagy lenne az orra? Talán, de ezt még sohasem figyeltem meg. Mielött a lány észrevenné, hogy az orrát bámulom, vissza is térnék a tanuláshoz, de Lacey ezt nem hagyja és tovább üti a vasat a Piton témával. Én is tudnék neki olyat mesélni Flitwickről, amitől égnek állna a haja, de én nem teszem. - Hát képzeld, Piton igenis normális szokott lenni velünk. - Közlöm a lánnyal, majd valóban vissza is térek a tekercsemhez. A tanulásból a mellettem ülő lány nevetése ráz ki ismét. És még hogy én nem hagyom őt tanulni... De a nevetésétől nekem is jókedvem lesz. Még sohasem hallottam őt nevetni. Általában inkább én szoktam rajta nevetni. De egy kis változatosság nem árt. - Pedig érdekelhetne. Tudod, Piton majdnem annyira pofára osztályoz, mint Flitzi törpe.- Bólogatok is a mondatom végén, melyben egyértelműen a Hollóhátas házvezetőre céloztam. A hallottakkal ellentétben viszont nem biztos, hogy igazam van. Inkább csak azért mondtam, hogy visszavágjak a lánynak. Én abban hiszek, hogy Piton sokkal igazságosabb, mint Flitwick. Ő túl kedves a diákjaival. Mikor látta bárki is Pitont akár csak egy Mardekárossal beszélgetni a folyosón? Na, és Flitwicket? Jóval többször. - Á nem! Most pont úgy válaszoltál, mint aki féltékeny, Stewart. De nyugi, nem árulom el senkinek, hogy belém vagy zúgva. Max Justinéknak, de az semmiség.- Felelem a lány háritásos reakciójára, majd annyira közel húzódok hozzá - ismét - amennyire csak tudok és majdhogynem suttogva kérdezek rá: - De komolyan mióta álmodsz velem? Már első óta, vagy tán újkeletű a dolog? - Arcomon huncut mosoly jelenik meg, ami egyébként csupán pár centire lehet Lacey arcától. Így talán leakad végre a Melinda témáról. És a valaki más kijelentés is felkeltette az érdeklődését. Biztosra veszem, hogy saját magára még csak véletlenül sem gondol. Jól is teszi. De hogy én valóban rágondoltam e? Talán. De tényleg csak talán. És gondolom azt is, hogy komolyan vette minden szavam. Pedig én sosem voltam szerelmes Melindába. Utálom, hogy már megint nekem kell bocsánatot kérnek Laceytől. Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Általában másik kérnek tőlem bocsánatot. Jobbára akkor is, amikor tényleg én vagyok a rossz. Megéri egy Lacey féle lány miatt változtatni ezen a jó szokásomon? - Bocsánat. Ismét.- Ez a bocsánatkérés még az előzőnél is hiteltelenebb. Erről valóban lerí, hogy nem gondolom komolyan. De az az arc, amilyet mellé vágok, azt sugározza, hogy most nem tellik tőlem jobbra. - De ha már az ígéreteknél tartunk, te sem tartottad be a rádeső részt. Ha így vesszük, tehát, kvittek vagyunk.- Jelentem ki és egy egoista mosoly terül el az arcomon. Ezzel valóban igazat mondtam, de vajon mit gondol róla Lacey?
Egyáltalán nem érdekelnek a Connor Grade által mesélt viccek, melyek általában mindig olyan csattanóval végződnek, hogy valamilyen nem varázsló-egyén pórul jár. Nem szerettem őket hallgatni, hiszen akaratlanul is kényelmetlenül éreztem magam, amikor a végéhez ért, de most még időt sem adott arra, hogy elhárítsam a dolgot. Még mielőtt megszólalhattam volna, és a fejéhez vághattam volna, hogy hagyja abba, mert nem igazán vagyok kíváncsi a bugyuta vicceire, már túl is volt a dolgon. - Kac-kac - vágtam rá erőltetetten, habár alig bírtam visszatartani a mosolyom, de azért igazán igyekeztem. Nem szerettem volna, ha Connor azt hiszi, hogy meg tud nevettetni, miközben szívből utálom őt. Vagy nem? Áh, nem, nem kedvelem, de tényleg nem. Csak a bál óta olyan más ez a fiú... Nem is tudom... Sármosabb talán? Az az öltözék igazán jól állt neki, nagyon bejött. Kár, hogy nem az én kedvemért csípte ki magát annyira. - Ne ilyen hangosan, mindenki minket néz... A mindenki túlzás, de azért tényleg elég sokan felénk fordultak, és még a könyvtáros is ránk pillantott, majd hangtalanul csendre intette a fiút. Ami azt illeti, tényleg elég hangosan nevetett fel, nem is csoda, hogy ránk fordította mások figyelmét. Egy bíztató mosolyt küldök a kíváncsiskodók felé, mellyel jelzem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, majd villámló tekintettel fordulok ismét Connor felé: - Lehetnél egy kissé tapintatosabb is, ez egy könyvtár, ha nem tudnád - jegyzem meg mérgesen, miközben magamban tovább dohogok. Nem igaz, hogy ennyi idősen nem tudja, miként illik viselkedni az ilyen helyeken. - Még ha te nem is, de mások tanulnának. Személyes sértésnek éreztem, hogy nem tartja be a házirendet, elvégre, amennyi időt én a könyvtárban töltöttem, szinte a második otthonomnak éreztem ezt a helyet. Ritkán akadt itt olyan típusú vendég, mint a híres-hírhedt Connor Grade, de amikor nagy nehezen felbukkantak, mindig mindegyikük hasonló módon viselkedett. A csendrendeletet legalábbis elég hamar megszegték, ami azt illeti. - Örülök neki, hogy egyik sem vagyok - hazudom egy gonosz mosollyal, majd vidám képet vágva folytatom: - És csak hogy tudd: eddig te vagy az egyetlen olyan ember, aki szerint nagy az orrom, úgyhogy, ha nem bánod, nem veszem magamra. Rosszul estek ugyan a szavai, de nem voltam olyan féleszű, hogy ezt a tudtára is adjam. Pár órán belül el is fogom felejteni a dolgot, habár abban azért biztos voltam, hogy amint felérek a Hollóhát-tornyába, szinte rögtön előkaparok egy tükröt, hogy megnézzem, igazat mondott-e a fiú az orrommal kapcsolatban. Jobb félni, mint megijedni, ugyebár. - Jó fej? -ismételtem hitetlenkedve. Piton jó fej lenne? Ez a leghihetetlenebb dolog, amit ma... Nem, amit egész életem során bármikor is hallottam. Rendben, tényleg más a mardekárosokkal, de azt kétlem, hogy bárkivel is haveri kapcsolatokat ápolgatna. Természetesen, a többi tanár sem tette ezt, de Pitonról már tényleg nem tudom ezt elképzelni. - Piton jó fej? Ez jobb, mint az előbbi vicced, de tényleg... Most rajtam volt a nevetés sora, és nem is titkoltam, mennyire viccesnek is tartom az imént elhangzott mondatokat. Természetesen én nem nevettem olyan hangosan, mint az imént Connor, de akkor is jó kedvem lett, szinte varázsütésre. - Nem érdekel, hogy nem kedvel - válaszolom a fiú mondatára, miután kellő mértékű távolságra húzódtam mellőle. Szinte beleborzongtam, hogy ennyire közel jött hozzám, és úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha egy bizonyos távolságot tartanék kettőnk között. Valóban nem érdekelt Piton rólam alkotott véleménye. - Jó vagyok bájitaltanból, ez a lényeg. És elárulok még egy titkot: én sem kedvelem őt, bár ezzel - gondolom - nem vagyok egyedül, úgyhogy a dolgok ezen része tényleg nem érint. Amíg remekelek az óráin, nem tud belém kötni. És tényleg: lehet, hogy nem vagyok Piton kedvence, de a bájitaltan volt az egyik erősségem. Szerettem is a tantárgyat, még ha a tanár, aki oktatta, nem is volt a legkedvesebb emberek közé való. - Dehogy vagyok! - vágom rá Connor kérdésére a válaszomat, kissé talán gyorsabban is a kelleténél. Az azonban nem kerüli el a figyelmem, ahogy a kérdésemre reagál. Elkomolyodott, ami pedig minden bizonnyal azt jelenti, hogy nem beszél túl szívesen erről a dologról. Talán nem kedveli a lányt? Akkor mégsem igazak a pletykák? Amikor azonban csábítóan mosolyog rám, ismét elpirulok, majd ezt leplezve gyorsan az előttem heverő könyvre pillantok, de a szívem eközben akaratlanul is gyorsabban ver. - Valaki más? El sem tudom képzelni, ki lehet az a lány, aki megragadta Connor figyelmét, hiszen még azt a Melindát sem ismerem. Mindenesetre, kíváncsian pillantok fel, majd meredek egyenesen a fiú szemeibe, melyek teljesen magukkal rántanak. De tényleg, mit szólna, ha csak úgy megcsókolnám? Nem lenne több egy pillanatnál, de tényleg... Az egyetlen dolog, ami visszatart, az a kettőnk közt lévő állandó viszály. Miért vagyok annyira szerencsétlen, hogy egy olyan fiú érdekel, aki semmit sem akar tőlem? Nem voltam szerelmes, de tetszett... És ha nem verem ki őt gyorsan a fejemből, akkor elég hamar meglesz a dolgok érzelmi vonzata is. - Nincs mit - szólalok meg mérgesen Connor kifakadásán, majd becsapom az előttem heverő súlyos könyvet. - És, ha jól emlékszem, mondtam valamit a származásomra vonatkozóan... Megegyeztünk, hogy nem hozod fel, emlékszel? Szüval: vagy bocsánatot kérsz, vagy magadra hagylak, és akkor még egy ilyen félvér se lesz a társaságod, amilyen én is vagyok...
Eszem ágában sincs hagyni, hogy tanuljon. Bár nekem sem ártana ugyanazt tenni, egy kis piszkálódás, ahogyan ő nevezte, sohasem árt. - Pedig pont most akartam elmesélni egy viccet, amit pár napja hallottam. - Ha nem fogja be a számat a kezével, vagy változtat valami állattá - amit igazán kétlek -, akkor nem tudja megakadályozni, hogy végigmondjam a viccemet. - Tudod minek a mértékegysége a szellem per négyzetméter? - Várok egy picit, csak a hatás kedvéért, majd elárulom: - Lidércnyomás. Hahaha - Nevetek hangosan, mintha valóban vicces lenne, ez az idióta találós kérdés, amit még a minap Dorian mesélt nekem. Pár elsős fej fordul felém, illetve a könyvtáros is a szája elé emeli a mutatóujját. De igazából a lány reakciójára vagyok kíváncsi. Pár percig én is a könyveimet olvasgatom, de elég nehéz kiigazodni a különböző varázslatokon, így inkább visszafodrulok Lacey felé. Látszik, mennyire meglepődött azon a tényen, hogy én vagyok a félvéreket és sárvérűeket bántó egylet vezetője. Most magában biztos azon morfondírozik, hogy milyen jó lenne, ha barátok lennénk. Hát, attól tartok, ez sohasem fog megtörténni. Vagy ki tudja? Nem látok a jövőbe. Talán hetedikben már nem is lesz klub, aminek a vezetője lehetnék. De az is lehet, hogy sokkal többen leszünk. Én inkább az utóbbinak örülnék. - Mivel nem vagy sem Mardekáros, sem aranyvérű, sajnálatos módon nem köthetem a nagy orrodra. - Felelem és egy semleges mosoly kúszik az arcomra. Miért érdekli? Talán elege van abból, hogy évek óta ő is célpont? Bizonyára, de sajnos, ez ellen nem tudok, mit tenni. És ami azt illeti, nem is akarok. Jó szívatni Lacey Stewartot. - Ti, Hollóhátasok, sőt az többi házbeliek is csak irigykedtek ránk, mert nekünk jó fej a házvezetőnk. Nem is, Ti mind féltek tőle! Megjegyzem, jól teszitek. Piton nem bírja a mindentudó okoskákat. - Közelebb hajolok hozzá, hogy a következő mondatomat a fülébe súghassam: - Elárulok egy titkot: téged kifejezetten nem szívlel. - Mikor eltávolodok tőle, együtt érzően sajnálkozó fejet vágok és a hatás kedvéért még a vállát is megveregetem. Igazából nem tudom, hogy igazam van e, hiszen Piton nem az a fajta tanár, aki kibeszéli a háta mögött más házak diákjait, de azért remélem Lacey hisz nekem. Belegondolni is vicces, hogy egy ilyen félreértés milyen vicces helyzeteket teremthet közöttük. A következő témában viszont úgy tűnt én jövök ki nyertesen, erre Stewart felhoz valaki olyat, akiről azt hittem legalább ma nem kell beszélnem. Fokozatosan törlődik le a mosoly az arcomról, majd lassan, feltűnés nélkül fordulok vissza a tekercsem felé. Meglepően üres, így gyorsan firkantok rá pár sort. Hát még a nevét is tudja? - Csak nem féltékeny vagy? - Mosolygok rá azzal a tipikus csábító mosolyommal. Ettől ltalában elolvadnak a lányok. Vajon Lacey-re miként hat. Persze, azt is meg kell hagyni, hogy ez egy elég gyenge hárítás volt. Valami mást kell kitalálnom, hogy a lány végleg leakadjon erről a témáról. - Mellesleg, ha valóban tudni akarod, akkor elárulom neked az igazat, de, csak mert látom, mennyire zavar. Nem vagyunk együtt Melindával. Bár volt valami köztünk. Régen szerelmes voltam belé. De egy ideje valaki más érdekel. - Ezzel belenézek egyenesen Lacey szemébe és most nem mosolygok, csupán enyhén görbülnek felfelé az ajkaim. Vajon érti e, hogy rá gondolok? Fél percig nem eresztem a pillantását, de utána visszaforudlok a könyvek felé. - De most nem érek rá a magánéletemről csevegni egy félvérrel. Ja, és kösz a segítséget. Azt hittem, Te mindent tudsz. Hát, úgy tűnik tévedtem. - Talán ezekkel a szavakkal végleg sikerül leállítanom a lány Melinda iránti érdeklődését és végre foglalkozhatok a dolgozatommal is. Bár sokkal szívesebben foglalkoznék Lacey-vel, mégsem jöhet rá, hogy valójában mit érzek iránta.
- Ennyi év piszkálódás után nem is értem, miért számítottál erre - csóválom a fejem értetlenkedve, miközben megpróbálok minden erőmmel a tananyagra koncentrálni, melyet még a hétre meg kellene tanulnom. Kérdés persze, hogy Connor Grade hagyja-e a dolgot. Én ugyan el nem hagyom a könyvtárat, nem fogok miatta megbukni egy tárgyból sem, eszem ágában sincs a dolog. - És ha most befognád a szád pár percre, azért igazán hálás lennék... Felpillantok a könyvből, majd egy bűbájos mosolyt küldök a fiú felé, mintha csak egy baráti szívességet kérnék tőle. Nagy eséllyel nem fog semmit sem tenni annak érdekében, hogy könnyítsen a dolgomon, de talán, ha látja, hogy nem tud megbántani, akkor fogja magát, és kereket old. Igen, ez lenne a legjobb... Piszkáljon valaki mást, nekem dolgom van. Lenne. De jó, hogy mindig én fogom ki az ilyen embereket. Ilyenkor azért minden pénzt megadtam volna azért, ha aranyvérű lehetnék. Félreértés ne essék, semmi bajom a származásommal, szeretem is a muglikat, de vannak olyan dolgok, amelyek sokkal könnyebbek lennének, ha anyám is varázshasználónak született volna. Senki se kötne belém, nem szólnának meg, és néhány tanár sem hajlana arra, hogy annak adjon jobb jegyet, akinek a szüleit személyesen is ismerte a Roxfortból. Mindkettőt! Persze, ők nem mondják ki nyíltan, de érzem, hogy ez is hátrányosan érint engem. Na, és a Connorral való kapcsolatom... Miként viselkedne velem szemben, ha én is aranyvérű lennék? Ugyanúgy ki nem állhatnánk egymást? Esetleg én is hozzájuk csapódtam volna, hogy másokat piszkálhassak? Ki tudja, talán. Talán sok dolog teljesen másként alakult volna az életemben, és most nem én lennék az áldozat, hanem valaki teljesen más. - A vezérük? - vonom fel a szemöldököm Connor önelégült vigyorát látva, miközben magamban némileg eltöprengek a dolgon. Sosem figyeltem, ki a hangadó a csoportban, de azt álmomban sem hittem volna, hogy ő alapította ezt az egész egyletet. Vezéregyéniség volt, kár is lenne tagadni, de én tényleg nem tudtam, hogy ő az. Normális esetben valamit a fejéhez vágtam volna, de most úrrá lettem az indulataimon, majd némileg kíváncsian szólaltam meg: - Aha... És megmondanád nekem, ó, bölcs vezér, hogy mégis mi bajod azokkal, akik nem aranyvérűek? Mivel ártottunk mi neked? Értettem én a dolgot, tudtam, mivel van olyan nagy gondjuk, de azt akkor sem tudtam megérteni, hogy miért kell ezért azokat szekálni, akiknek nem tiszta a származása. Sok mágus neheztelte, hogy örököltük a mágiát, és képünk is van ahhoz, hogy használjuk, de miért ne élhetnénk mi is ezzel az adottsággal? Miért kell Connornak és a kis egyletének emiatt másokat bántania? Soha, egy rossz szavunk nem volt hozzájuk, nagy eséllyel azt sem tudná, hogy a világra születtünk, ha nem lenne ez a bizonyos aranyvér-mániája. - Minden házvezető a saját háza javára dönt, ebben igazad van - vontam meg a vállam nemtörődöm képet vágva, majd folytattam: - De Piton ebben vérprofi, ezt neked is alá kell írnod, még ha fáj is bevallanod a dolgokat. Egyetlen másik tanár sem kivételezik ennyire, mint ő. Elhiszem, hogy Connor nem szívesen látja be a dolgot, én sem repesnék az örömtől, ha valaki azt dörgölné az orrom alá, hogy Filtwick professzor kirívóan kivételezik velünk. Nagy eséllyel a Grade fiú is így érez magában, bár ez engem egy cseppet sem lepett meg. Attól, hogy mardekáros még ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, ha nem vesszük figyelembe a hülye dolgait, mellyel az évek alatt már számtalanszor felbosszantott. Nem kedveltem a Mardekárt, mint házat, sok sötét varázsló kikerült már onnan, de hiba lenne részemről ennek alapján megítélni őket. Sokan mondjuk pont ezt tették, ezért sem rajongott senki sem Connor házáért. - Mutogasd másnak - adok neki egy jó tanácsot, majd eszembe jutnak a kastélyban terjengő pletykák, melyeket szinte mindenhol hall az ember. Végül, nem bírva kíváncsi természetemmel, Connor felé fordultam: - Úgy tudom, van valakid, szóval nem kényszerülsz arra, hogy egy félvérnek hozd fel a dolgot... Direkt nem kérdeztem rá a dolgokra, hiszen akkor nagy eséllyel azt hinné, akarok tőle valamit, pedig ez egyáltalán nincs így. Tetszik, kinézetre helyes, de ha mindkettőnket egy terembe zárnának, akkor nagy eséllyel elég hamar egymás torkának esnénk. Azonban, még így is érdekelt, mit fog reagálni a dologra, hiszen széltében-hosszában ezt beszélték a suliban, én pedig nem tudom miért, de kissé magamba fordultam, amikor előszőr hallottam a dologról. - Valami Melinda a neve, ha jól hallottam - ütöm tovább a vasat, miközben kíváncsi pillantást vetek Connor arcára, hátha le tudom olvasni róla, vajon mit szól ő a dolgokhoz. - Állítólag együtt jártok már egy ideje, ahogy mások mondták... - Attól függ, hogy mivel kezdesz el komédiázni - válaszolok a kérdésére, majd - ígéretemmel ellentétben -, nem igazán igyekszem neki segíteni a dolgozatában, helyetzte tovább faggatom: - Na, tényleg együtt vagytok? Fogalmam sincs, miért érdekel annyira, hogy kivel múlatja az idejét, de érdekelt. Nem ismertem azt a Melinda nevű lányt, semmit sem tudtam róla, de valamiért irigykedtem rá. Féltékeny lennék? Elég vicces lenne, inkább sajnálom szegény lányt.
- Azt hittem, hogy ennyi év után szólíthatlak a keresztneveden. Most egy világ dőlt össze bennem... - Vágok szomorú arcot, majd mintha valóban bánnám sértődötten fordulok vissza az előttem heverő könyvek felé. De aztán, a lány következő mondatára, felvont szemöldökkel fordulok vissza felé. Tényleg azt hiszi, hogy a haverjaim bármikor is ellenem tudnának szegülni? Bizonyára nem tudja, hogy a klubot, ami folyamatosan sárvérűeket és félvéreket heccel, én alapítottam. Hát ideje lenne felvilágosítani. - A haverjaim sohasem bántanának. Tudod, én vagyok a vezérük.- Önelégült mosoly jelenik meg az arcomon. Kicsit ellentmondásos lehet, hogy annak ellenére, hogy én vagyok a vezető, rengeteget pletykálnak rólam a hátam mögött. Ennek valószínű, hogy az az oka, hogy irigykednek. Nem lehet, minden Mardekáros egyforma! És az én családomnak nagy hírneve és vagyona van, ami még több haragost jelenthet, akár itt a suliban is. Bár eddig azt hittem, hogy Lacey nem tudhat ezekről a "belső viszály" dolgokról. Úgy látszik tévedtem. A mellettem ülő lány nagyon belejött a harcoskodásba, mert utánam, a házvezetőnket kezdi becsmérelni. Hogy igaza van e? Ebben nem kételkedem, de soha nem fogom bevallani egy másik ház tanulójának, hogy csalással vagyunk jobbak más házaknál, bizonyos órákon. Mellesleg, engem ez a bájitaltan dolog amúgy sem érint, hiszen én mindig is értettem a főzetekhez és a jegyeim is mind tisztességesek. Na jó, a többségük az. - Szerintem nincs igazad, Stewart. Piton csak azokkal kivételezik, akik megérdemlik. Ne hidd, hogy Mardekáros és Mardekáros között nen tesz különbséget. És azt sem hiszem el, hogy más házvezető tanárok nem döntöttek legalább egyszer a saját diákjuk javára pusztán a hovatartozása miatt.- Ha már vitatkozunk, nem fogom hagyni, hogy megint a Mardekár legyen a rossz, a többi ház pedig a kisangyal, mint mindig. Bár az esetek többségében ez így az igazságos, de azt tutira nem hagyom, hogy Lacey levitasson egy ilyen fontos kérdésben. - Tetszene neked, erről biztosíthatlak.- Felelem a lány elég gyengécske hárítására. Látom rajta, hogy elpirul és ez roppant boldoggá tesz. Nem is értem, miért. Na, jó, azt be kell vallani, hogy Lacey Stewart nem rossz falat. Erre a bálon jöttem rá. És akármilyen fura, azóta sokat gondolok rá. Csak az a kár, hogy nem aranyvérű. Mikor már a dolgozatommal kezdenék foglalkozni, akkor jelentem ki, hogy nem azért ültem ide, hogy egész nap idegesítsem Laceyt. Tényleg úgy érzem, hogy egy idő után, akár barátok is lehetünk. Nem gondoltam egy percig sem, hogy a lány nem fog egyből ugrani az ajánlatomra. De ez a reakció engem is meglep. Próbálja azt mutatni, hogy ő diktálja a szabályokat. Majd meglátjuk. - Rendben. De azért viccelődni szabad, ugye?- Kérdezem meg, úgy viselkedve mint egy kisgyerek, aki épp arra kért engedélyt, hogy lecsússzon a csúszdán, a játszótéren. Amikor Lacey felajánlja a segítségét, egyből eszembe jut valami gonosz, de mivel ígéretet tettem neki, nem fogom elmondani, hogy mire gondoltam. - Például azt nem értem, hogy mi a különbség két vízteremtő bűbáj között? Hiszen mindegyik ugyanazt csinálja, mégis más esetekben használjuk őket. Miért?- Őszinte kíváncsisággal fordulok a lány felé ismét. Kíváncsi leszek, hogy ő mennyire van otthon bűbájtanból.
- Neked csak Stewart - vágok vissza némileg gúnyos hangnemben a fiú válaszát hallva, melyben a keresztnevemen szólít. Egyáltalán nem szoktam meg tőle ezt a Lacey megszólítást, és tekintettel az évek óta fennálló viszonyunkra, nem is állt szándékomban hagyni neki, hogy ilyen bizalmas hangnemet üssön meg velem szemben. - Különben is, mi lesz, ha a haverjaid meghallják, hogy a keresztnevemen szólítasz? Még a végén csúnyán kikapsz tőlük, nem gondolod? Szám széle gonosz kis mosolyra húzódott, de szinte másodpercek alatt eltüntettem a vigyort a képemről. Ha más kárán nevetek, akkor bizony máris olyan leszek, mint Connor meg a bandája, semmivel sem különb. Engem ugyan nem érdekel a kis egyletük, és voltaképp semmi közöm sem lenne hozzájuk, ha nem pont a hozzám hasonló félvérek, és a sárvérűek lennének a célpontjaik. Ha két lábbal penderítik ki a srácot, mert a keresztnevemen szólított, akkor váljék egészségükre a dolog. Majd találnak másik pancsert, akivel menőzhetnek a suli folyosóin. A Mardekár úgyis tele van ilyen idiótákkal, abban teljes mértékben biztos voltam. Persze, az ilyen kis csapatokhoz kellett egy bizonyos családfa, anélkül semmit sem ér az egész dolog. - Hát persze - horkanok fel mérgesen, miközben villámló szemekkel meredek a velem szemben ülő Connorra. Hirtelen jött haragomban szinte teljesen kimegy a fejemből a tanulás, amely pár pillanattal ezelőtt még annyira halaszthatatlannak tűnt. - Nem játszik a kezetekre, mi? Mindig ti kaptok pontokat, ha jól válaszoltok valamire, pluszban még a kviddicspályáról is ki vannak más csapatok tiltva, ha éppen nektek közeledik valamilyen mérkőzésetek. Ja, és arra mi a mentséged, hogy bájitaltanból szinte sosem bukik meg egy mardekáros sem? Más megszakad, úgy tanul, de egy B-re nem telik neki, ti meg vígan élitek életeteket. Tanulás nélkül is összehoztok jeles osztályzatot, nekem nem fogod beadni az ártatlant. Tisztában voltam Piton beteges kivételezésével, hiszen szinte mindennap megtapasztalhattam a saját bőrömön is. Sűrűn van óránk a mardekárosokkal, ezeknek egyike a bájitaltan is, ahol senki sem remekel közülük, mégis mindig jó osztályzatot kapnak. Ha ez nem kivételezés, akkor mi az? Hollóhátas vagyok, éltanuló az évfolyamomban, nem sok ember tesz le nálam jobb osztályzatokat, mégis vért izzadok, mire összehozok egy dolgozatot, vagy egy elsőre egyszerűen tűnő főzetet. Pitonnál szinte csodaszámba ment, ha valaki úgy kap jelest, hogy nem az ő házába jár, ráadásul még nem is aranyvérű. Lássuk be, azért ez is elég gyakran szerepet játszik nála. 7- Undorító vagy! - jegyzem meg mérgesen, majd miután a fiú összekócolja a hajam, távolabb ülök tőle, de minden akaratom ellenére is elpirulok az előző mondata hallatán. Na, már csak az hiányzik, hogy Connor Grade észrevegye rajtam, hogy tetszik nekem. Egyáltalán nem néz ki rosszul, éreznék is iránta valamit, ha nem rontaná el folyton a dolgot tudtán kívül a sértegetéseivel, de nem voltam olyan ember, aki szereti a reménytelen szerelmi szálakat. Romantikus alkat vagyok, ez így oké, de ha teljesen belezúgnék a fiúba, az csak nekem fájna. Csak még rosszabbul esnének a sértő szavai, így inkább minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kiábránduljak belőle. Szerencsére ebben az ügyben elég szépen a kezemre játszott. - Tényleg? - vágok igazán döbbent képet Connor bocsánatkérésére, hiszen szinte annyira őszinte arccal jelenti ki a dolgot. A következő mondatára pedig szinte minden vér egyszerre tódul az arcomba, miközben meglepetten pislogok rá. Ő és én? Kettesben? Egy egész napot? Kellemesen? Mi üthetett belé? Egy elkóborolt varázslat találta volna el? Végül, eltünődök Connor ajánlatán, majd félve bár, de biccentek egyet a dologra. - Ha tudsz normálisan is viselkedni, akkor benne vagyok a dologban. De tényleg csak akkor. Amint elkezdesz megjegyzéseket tenni a származásomra, szó nélkül itt hagylak, rendben? Az, hogy Connorral kettesben lehetek, teljesen felvillanyozott, de még mindig nem akartam elhinni az előző mondatait. A fiú sosem bírta ki, hogy ne szekáljon, ne szóljon be, és hogy normálisan viselkedjen a közelemben. Semmi garancia sincs arra, hogy pont ma lesz egy földre szállt angyal, habár a bálon ment neki a dolog. Ki tudja? Talán megjavul, és akkor majd nem félek neki bevallani az érzelmeimet. Mindenesetre, ha eltölthetek vele kettesben egy egész délutánt, akkor legyen. - Segíthetek, ha gondolod - jegyzem meg félszegen, mintegy megtéve az első lépést a barátkozás felé, már ha ezt lehet annak hívni. - Filtwick professzor általában elég nehéz büntetőmunkát szokott adni, úgyhogy ha nem boldogulnál vele, akkor kérdezz csak nyugodtan.
Látom Lacey arcán, hogy mennyire sikeresek a beszólásaim. Szinte minden szavam után vissza próbál vágni, bár egyértelműen látszik, hogy ez nekem jobban megy. Azért minden mondatát egy széles mosollyal reagálom le. Közben persze, a házidolgozatomra is figyelnem kell, de a Hollóhatas lány szekálása most jobb elfoglaltságnak ígérkezik. Viszont - nehezemre esik, de meg kell hagynom, hogy Lacey sem az a kis negyedikes, akit két éve minden érdemleges visszavágás nélkül csúfolhattam. - A Mardekárosok sohasem csalnak, nem tudom, miről beszélsz, Lacey. - Válaszolom sértődöttséget tettetve. Persze, legbelül én is tudom, hogy nincs igazam, de ezt miért vallanám be egy Hollóhátasnak? - És Piton sem játszik a kezünkre soha. Túl sok mugli detektív regényt olvasol, azért töröd a fejed ilyen elméleteken. Ez lenne a nagy visszavágásom, remélem eléri a kellő hatást. Majd áttérünk arra részre, ahol bevallom a lánynak, hogy miért is kell tekercset firkálnom. Nem vagyok rest sértegetni a házvezetőjét, de szerintem ezen senki sem lepődik meg, főképp Lacey nem. Amúgy sem túl jó a viszonyom Flitwickkel, de ezek után még flegmább leszek az óráin. Bár ennyi erővel bármelyik tanárral lehetnék még bunkóbb, hiszen nem a törpe az első, aki büntimunkát sóz rám. De Flitwick valahogy mindig a legunalmasabb témákat találja ki. Lacey mondatára, miszerint ő még rosszabb bűntetést rót volna rám, pajzán gondolatok jelennek meg a fejemben. - Meghiszem azt. Biztos arra kérnél, hogy mutassam meg neked, milyen jól bánok a seprűmmel. - E két értelmű mondatom végén közelebb húzódok a lányhoz és összekócolom kicsit a haját a feje búbján. Persze csak akkor ha nem elég szemfüles és rántja el gyorsabban nálam a fejét. Mindezek után belemártom a pennám az ő tintatartójába, egy kicsit pofátlanul, de mentségemre szóljon, engedélyt kértem tőle. Habár nem kaptam engedélyt, mikor tántorított engem ez el bármitől is? A pennát, mielőtt a papírra kenném, végighúzom a lány kézfején. Ez egy elég gyerekes csíny, azt meg kell hagyni, de tudom, hogy Lacey minden egyes szemtelenségemen kiakad, legyen az akármekkora. A fenyegetőzésére fel sem pillantok, csak a bajszom alatt mosolyodom el. Közben le is írok pár mondatot, majd újra megszólalok, ismét megsértve ezzel a lányt. Na, jó, ez már kicsit valóban bunkó volt. Nem is tudom miért mondtam ilyet, hiszen a lánynak igaza van, máshova is ülhettem volna, ha annyira zavarna a jelenléte. De nem tettem, ennek pedig kizárólag egy oka van: imádom heccelni Lacey Stewartot. - Igazad van, bocsánatot kérek. - Mondom, igazán jól sikerült kamu-megbánás-mosollyal az arcomon. - Nem véletlenül ültem melléd. Gondoltam, ha már úgy alakult, hogy pont egyszerre írjunk házidogát a könyvtárban, akkor akár kellemesen is eltölthetnénk ezt a napot. Mit gondolsz?- Talán ez volt az első őszinte, de nem bunkó megszólalásom, mióta leültem ide.
- Nem hagyott semmi sem alább a Hollóhátban - válaszolok Connor kötekedő kérdésére, majd magamban morgolódva lapozok még egyet az előttem heverő könyvben, hogy további értékes információt nyerhessek magamnak a bejegyzetlen animágiát büntető temérdek mennyiségű szankciókról. Miért kellett ennek is pont ide ülnie? Nincs senki más, akibe beleköthet? Miért nem talált ma is magának egy ártatlan elsőst, akit halálra szekálhat? Nem sok kedvem van pont most a hülye szövegét hallgatni, de mást nemigen tehetek. A fiú aligha fog szerény személyem kérésére távozni a könyvtárból. A másik megoldás az lenne, hogy kikölcsönzöm a könyvem, majd magammal viszem a toronyba, és nyugodt körülmények között folytathatom ténykedésemet, de sajnos ezt sem tehettem. Ez a könyv nem kölcsönözhető, a többiben pedig nincs elég információ, a dolgozat határideje pedig pont holnap jár le. Csak magamat hibáztathatom, amiért eddig nem ültem neki. És most tessék, itt a jutalom: Connor Grade szemtelen képe, amint rajtam vigyorog. - A Mardekár és a tanulás? - vonom fel a szemöldököm hitetlenkedve. Kötekedni akar? Rendben, de arra ne számítson, hogy hagyni fogom magam. Rég elmúltak azok az idők, amikor nyeltem a békát a hülye megjegyzései miatt, és nem szóltam neki vissza semmit sem, mert azt hittem, ha nem törődök velük, jobb lesz. Hát nem lett jobb, én pedig nem fogom hagyni magam. - Te most viccelsz velem? Nem éppen arról vagytok híresek, hogy annyira töritek magatokat... A puskázás, az oké a Mardekárban, de hogy bármit is becsülettel vigyetek véghez, az már távol áll tőletek. Még a házvezetőtök is a kezetekre játszik, állandóan kapjátok a pontokat a Mardekárnak. Csoda, hogy Piton már azért nem ad 50 pontot, mert megjelentek az óráján... Ezek a mondatok most engem is szíven ütöttek kissé, hiszen a legjobb barátnőm is mardekáros volt, de valamivel vissza kellett vágnom a fiúnak. Személyes dolgokat nem tudtam a képébe vágni, hiszen nem ismerem, de egyébként sem vagyok olyan ember, aki valakinek a magánügyeit dörgöli az orra alá. Ez az ő dolga. Carol amúgy sem érzi magát túl jól a Mardekárban, gyanúja szerint a süveg is csak az aranyvérű származása miatt osztotta be oda, én pedig teljesen egyetértettem vele ebben. Egyáltalán nem volt más mardekáros jellemzője. Nem bántotta a kisebbeket, nem csalt a vizsgákon, nem hízelgett senkinek sem, ha jobb jegyre volt szüksége valamelyik tantárgyból. - Tőled nem volt szép - jegyzem meg mérgesen, miközben elfintorodom annak hallatán, ahogy a házvezető tanáromat nevezi. Nyilván erre a reakcióra számított tőlem, de egyáltalán nem érdekelt a dolog. Általában mindenki úgy táncolt, ahogy ő fütyült, hiszen mindig eltalálta az emberek gyenge pontját, amivel a legjobban megbánthat másokat. A mondatai teljes mértékben bántóak voltak az áldozata számára. Mintha nem is az a fiú ült volna velem szemben, akit a bálon megismertem, és megkedveltem. Jelenleg ugyanis legszívesebben kifutottam volna tőle a világból. Esetleg lenne egy ikertestvére? Lehetetlen, az már rég kiderült volna. Sosem fogom megérteni Connort, de ami azt illeti, nem is igazán szerettem volna. - Teljes mértékben megérdemled a büntetést, én még megsóztam volna valami mással is... Voltaképp semmi ötletem sem volt arra, hogy milyen büntetőmunkát sóztam volna még a fiú nyakába, de ha rajtam múlott volna, akkor nagy eséllyel addig agyaltam volna, amíg ki nem találok rá valamit. Nem csak neki, hanem az egész bandája számára. A ló, melyen ültek, túl magas volt, és ideje lett volna egy szép nagyot puffanniuk róla. Filtwick professzor azonban nagy eséllyel semmit sem sejt arról, miként viselkednek a diákokkal, vagy ha hallott is róla pletykákat, nem nagyon hitte el. Ez a Grade gyerek tudott egész megnyerő is lenni, és szinte minden újabb tanárt pillanatok alatt az ujja köré tudott csavarni a modorával. Persze utána fokozatosan derültek ki a dolgai, hiszen volt már hírneve a suliban, nem is kicsi, de sajnos a házvezetőnk nem ez alapján ítélte meg a diákjait. Neki nem sok dolga akadt még ezzel a sráccal, és az, hogy hébe-hóba elküldi büntetőmunkára, még semmit sem jelent. - De igenis bánom! - csattantam fel mérgesen, és már pont húztam volna el a közeléből a tintámat, ő azonban ismét gyorsabb volt. Jellemző, hogy mindig én járok rosszul vele. Connor belemerítette a pennáját a tintámba, majd amikor kihúzta, szándékosan egy szép kis foltot hagyott vele a tenyeremen. Vetettem felé egy rosszalló pillantást, majd mérgesen kezdtem el a zsebemben valamiféle használható ruhadarab után kotorászni. Sokat nem érek el vele, hiszen a tinta csak vízzel fog lejönni, de egyelőre ez is megteszi. Mentsük, ami menthető. - Még egy ilyen húzás, és nem tudom, mit csinálok veled... Jelen helyzetben egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani. Lassan már azt sem értettem, miért álmodoztam mostanában annyit róla. Jóképű? Na és? Attól még egy tahó marad. - Ó, igen? - pillantottam rá kérdőn, majd gonoszan megszólaltam: - Mond, nincs neked véletlenül egy ikertestvéred? Mert hogy beléd egy csepp jóindulat sem szorult, annyi biztos... És ha akkora szerencsének tartod, akkor miért ültél ide? Van bőven asztal, ettől nem kell tartanod.
Egy csomó érdekesebb elfoglaltságot tudnék magamnak találni, ahelyett, hogy a könyvtárban ücsörögjek, régi, poros könyvek felett, valami olyan témáról irkálva, ami teljesen hidegen hagy. Például a Mardekár klubhelyiségében arról beszélgethetnék a srácokkal, hogy ki legyen a következő áldozatunk. Sőt egy délután alatt egy kész tervet ki tudunk eszelni, akár több célpontra is. Milyen jó is lenne! De néha az élet kemény, és muszáj olyan dolgokat csinálnod, amihez nem fűlik a fogad. A könyvtárban szerencsére nem kell sokáig a polcok előtt kutakodnom, szinte a kezembe akad kettő - majd egy harmadik könyv is. Legalább ezzel nem húzom az időm. Aztán visszafordulva a kijárat(!) és az asztalok felé, megpillantom Lacey-t. Nos, a vele való kapcsolatom elég furcsa. Oké, igazából nincs vele kapcsolatom. Semmilyen. Ha már valamelyik haverom meghallotta volna, hogy a „kapcsolat” szót és a Lacey Stewart nevet egy napon említem, el lennék hordva minden árulónak. Néha még én magam sem értem a Mardekárosokat, pedig én is az vagyok. Méghozzá sokak szerint „tipikus Mardekáros” Nos, ha tipikus Mardekáros alatt azt értik, hogy okos, jóképű és szemtelen, akkor igazuk van. És szerintem pontosan erre szoktak gondolni. No, de visszatérve Lacey-hez, évfolyam társak vagyunk, így nem csoda, hogy ismerem. Alsóban nem nagyon figyeltem fel rá. Akkor még minden nem aranyvérű diákot lenéztem (hah, igazából most is). Azonban a karácsonyi bálon felfigyeltem rá. Kifejezetten jobban nézett ki, mint általában és az egész kisugárzása… megnyerő volt. Ezért is kértem fel táncolni. Mondanom sem kell, aki látott minket és Mardekáros, azonnal pletykálni kezdett rólam, hogy „Connor Grade megcsókolt egy sárvérűt!” Egy: soha nem csókoltam meg egy Hollóhátast, kettő: Lacey nem is sárvérű! De magyarázkodni ezeknek a beképzelteknek olyan, mint azt mondani Mrs. Trelawney-nak, hogy a Jóslástan egy idióta tantárgy - felesleges! Szóval, nem is törődtem másokkal, egyszerűen többet kezdtem figyelni Stewart-ra. Jó, megvicceltem azóta párszor, de hát… nem ronthatom le a jó hírem. Hirtelen ötlet volt, hogy mellé üljek le, mégis körültekintettem a könyvtárban, hogy megláthat-e minket valaki. Szerencsére nem láttam érdemleges fejet, így lecsaptam a könyveket az asztalra, alig egy méterre a lánytól, majd én is helyet foglaltam. Miután köszönök neki, fél szememmel továbbra is őt figyelem, másikkal pedig a megfelelő fejezet után kutatok. Látszik rajta, hogy zavarba jött. Talán miattam? Vicces ez a tény, szóval továbbra is vigyorgok, amíg válaszol a kérdésemre. - Hmm, csak nem alábbhagyott a lendület a Hollóhátban? Hát tudod, mi Mardekárosok továbbra is a tanulást tartjuk a legfontosabbnak, nem pedig mugli könyvek és magazinok olvasását. - Csak a mondatom végén pillantok ismét a lányra. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Közben megtalálom a nekem kellő fejezetet a bizonyos „ A Bűbájtan alapjai” című könyvben. Elkezdem olvasni és ekkor kérdez ismét a lány. Először arra gondolok, hogy nem is válaszolok neki, hogy ezzel idegesítsem, de ma úgy tűnik nem vagyok bunkós kedvemben, hiszen egyből felnézek a könyvből. Meglátom, hogy a tintatartóját közelebb húzza magához. Ez a tett ismét egy széles mosolyt csal az arcomra. - Házi dolgozatot kell írnom Mr. Filius Töpszli Flitwicknek. Épp az egyik diákját gáncsoltam el, amikor fülön csípett. Nem volt szép tőle, ugye? - Mire a kérdésemhez érek, már megint a könyvet olvasom. Kezembe veszem a pennám és kiterítem az üres tekercsem az asztalra. - Nem bánod? - Nézek fel a lányra és a pennám az ő tintatartójába mártom. Én a szobámban felejtettem az enyém. Kihúzom az íróeszközt a tintából és mielőtt a saját tekercsemre érne, végighúzom a végét Lacey tenyerén. Hoppá! Most ott virít egy fekete csík az kezén. Akkor szólalok meg újra, amikor már felírtam a címet a tekercsemre. - Látszik, hogy nem ismersz Stewart. Sokat járok ide. Gondolom Te is. Szerencsére, mindig elkerüljük egymást. - Az arcomon megjelenő mosoly elárulhatja, hogy kivételesen ironikusan mondtam, amit mondtam.
