2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem tudom, hogy mik járnak a fejében, csak azt tudom, hogy idővel el kell döntenie, hogy mit is akar. Az már teljesen mindegy, hogy végül milyen okból jut az adott döntésre, hogy végül miért lesz a mellett, hogy velünk tartson, vagy ellenünk legyen. Apró részletkérdés csupán a nagy összességében. Az a fontos, hogy végül majd tudni fogja, mert nem lehet semleges. Amikor tényleg kitörnek a harcok, akkor már a semlegesség nem működik senki részéről sem. Itt ez a kislány, hát majd magával rántja, vagy ellöki magától, majd akkor abban a pillanatban eldönti, hogy mi a jó megoldás. Én tudom, hogy kihez húzok, én tudom, hogy kikhez tartozom, majd szépen ő is rájön erre, ahogy telnek-múlnak a napok. - Ragaszkodsz ahhoz a kislányhoz igaz? Elcsavarta a fejed... - költői kérdés, miközben csak megrázom a fejemet. Nem kell rá válaszolnia, nem várom el, de élete egyik legbalgább lépése, ha valami szenteskedő Griffendéles után szalad. Mégis mit remél? Tudja, hogy kicsoda, tudja magáról miket tett, ezen nem lehet csak úgy változtatni. Ő is szabadságot akar, ő is ki akar törni ebből az elnyomásból, amiben élünk, és nem tartozik ide, soha nem is fog. Túlságosan vad, túlságosan sok mindenen ment már keresztül ahhoz, hogy csak úgy üljön itt a hátsóján és várjon a csodára. Az nem illik hozzá, és ezzel szerintem ő is tökéletesen tisztában van, maximum most próbálja ezt nem beismerni saját magának. - Ezt szerettem volna hallani Connor, örülök, hogy még mindig a helyén van az eszed. - egy fiatal lányka miatt kár lenne túl nagy kockázatot vállalnia, mert egy ilyen kis fellángolás nem tudhatja, hogy meddig tart, és e miatt kockáztatni az életét és mindent... botorság lenne. Örülök neki, hogy még mindig a helyén van az esze és tudja, hogy mi a jó neki. Soha nem fogják rendesen befogadni maguk közé az átlag varázslók és boszorkányok, mindig is egy ex-halálfaló marad, aki csúnya dolgokat tett... ezen nem sokat változtathat. Elmosolyodom, ahogy intek neki. Azt hiszem már elértem ma valamit, úgyhogy irány a bál. Szemmel kell tartanom Diet, ki tudja hogy ennyi idő alatt is mit csinált azzal a kis szőkével... Játszik vele, azzal nincs baj, de azért nem szeretném, ha ez bármi több lenne.
Tulajdonképpen azért értjük meg Sheskát a kezdetektől kezdve, mert alkalmazkodni tudunk, és ebben nagyon is hasonlítunk. Szokásunk belekeveredni helyzetekbe, s azon belül igyekszünk a legjobbat kiharcolni magunknak. Hiába faggat, pontosan tudja, hogy jelen állás szerint nem lehet róla fogalmam, hogy mi is lesz, ha majd az iskolát elhagyva Dumbledore ellen fordul. A leglogikusabb az lenne, hogy ha máris vele tartanék, hiszen mindig könnyebb megoldás amellett pálcát törni, akiről tudom, hogy mi várható, míg ha maradok, és tartok tőle, hogy támadást intéznek az iskola ellen, eleve vesztett ügyben foglalok állást. Nem is csak arról van szó, hogy a roxfortosak lennének a jók, Connie így látta, nem ezzel győzött meg, a halála miat váltottam. Most is egyetlen személy tart vissza, ez pedig Dorothy. A szülei úgy tudom, hogy tisztességes emberek, kétlem, hogy ha Rasmushoz pártolnék, nagyban növelném az esélyeinket egy valamirevaló kapcsolatra. Nem tudok nem tudomást venni arról, hogy beleszerettem, a puszta fizikai vágyon túl boldoggá is akarom tenni, de vajon nem akkor lesz a legboldogabb, ha olyan messze küldöm magamtól, amilyen messze csak lehet, én pedig majd sodródom az árral? Meglehet... - Nem tudom Shes, ez az egész olyan szar így. S őszintén szólva nem is akarok most ezzel foglalkozni. Ha úgy alakul, majd szólj, mielőtt elhúzol, többet nem tudok mondani, talán megint veled tartok. – Vonom meg a vállamat, ebben az öltönyben kifejezetten kényelmetlenül érzem magam, jobban szeretem a bőrdzsekit, vagy a még lengébb ruhákat, meztelenkedni kifejezetten szeretek. - Ne hidd, hogy nem bízok benned. Ha úgy alakul, veled tartok majd. – Bólintok. Ha a két út közül kell majd választanom, Rasmus számíthat rám, még Dorothy ellenében is. Ha van számunkra bármi remény is, akkor a lány meg fogja érteni, ha pedig nem, akkor amúgy is mindegy lett volna. A barátság olykor előbbrevaló még a szerelemnél is. Sheskának persze ott van a párja, én meg talán megint arra leszek ítélve, hogy egyedül maradjak. A sorsom már úgyis eldőlt, nem változhatok rajta, úgyis lesz valahova. Biccentek még a nőnek, majd meglazítva a nyakkendőmet, felmegyek a szobámba, mára már nem kívánok részt venni a mulatságban.
Köpönyegforgató... talán így is fogalmazhatunk, bár én azt mondanám inkább, hogy kiváló túlélő vagyok és mindig tudom hová kell épp hajolni, mint a fűz a tó partján, amit soha sem törhet meg a legerősebb szélvihar sem. Esetleg megtépázza néhány ágát, de nem töri ketté, mint merev tölgyet, mely erős és kemény, de aztán a természet mégis megveri majd, elkerülhetetlen. Alkalmazkodom és mindig tudom hová kell lépni, hogy én jöjjek ki jobban belőle, ezt még nem mondanám köpönyegforgatásnak, mert nem kedvem szerint váltogatom az oldalakat, sőt én Rasmus mellett állok, ehhez kétség sem férhet, egyszerűen csak nem teszek saját magam ellen, mert ennyire azért nem vagyok balga lélek. - De én már nem voltam egyszerű diák, és már az előtt sem voltam gyerek, hogy ide kerültünk, ezt te is jól tudod Connor. A legtöbb diák az iskolában még gyerek, nem számít hány évesek. - csak az, hogy még soha nem történt velük semmi komoly, semmi, ami megrengette volna a világukat. A legtöbb itteni diák nem élt még meg semmi félelmeteset, semmit, amikor az életüket kellett volna félniük. Ők az a generáció, akik megúszták a nagy harcokat, akik csak hírből hallottak Voldemortról, akik számára ez mind csak ijesztő esti mese, akik a visszatéréséről is csak pletykákat hallottak, és sokuk jó eséllyel nem is hitt el. A mostani generáció még nem élt meg semmi olyat, ami miatt meg kellett volna keményedniük, a kis barátnője sem... csak gyerek tehát. - Te tudod Connor, de egyszer úgyis megint döntened kell, nem maradhatsz középen, te is tudod, hogy ez nem így működik. -azt egyik fél sem fogja hagyni. Muszáj lesz valaki mellett kiállnia, és ha az iskolát választja, akkor ellenünk lesz, ez ilyen egyszerű. Vannak dolgok, amik szimplán csak feketék és fehérek, ez most pont ide tartozik. Majd kiderül, hogy mi lesz a jövőben. Tudom, hogy milyen ígéretet tett Connienak és megpróbálhatja megtartani, de egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni is fog majd neki, de én ebbe nem szólok bele, ezúttal nem... most még nem, majd meglátjuk, hogy alakul a sorsunk. - Ez is egy fajta válasz Connor, ennek mértékében fogok én is cselekedni, legalább... tudom. - talán valahol mélyen azért reménykedtem benne, hogy ha tényleg valami komolyabbra kerül sor akkor majd mellénk áll. Nem is csak miatta, magam miatt is. Szembekerülni Connorral, nyílt harcban azért mégis csak felettébb nehéz lenne. Nem tudom, hogy mennyire tudnék fellépni ellene, nem tudom, hogy képes lennék-e tényleg ártani neki, azért ez... nagy kérdés. Akkor, ha nincs más választásom, vagy az enyémeket fenyegeti, akkor talán igen, de csak úgy egyébként... nem hiszem. Jobb lenne, ha végső soron elmenekülne, ha más nem, akkor azzal a kislánnyal. A kérdésére először azért meglepődöm, de azt nem tudhatja, hogy terhes vagyok, hiszen még számomra is új az információ és még semmi sem látszik belőle. - Micsoda mikor esedékes? A... távozásom? Pontosan még nem lehet tudni. - ha arra érti, hogy mikor dől el, hogy mi is a következő nagy lépés. Egyelőre még én magam sem tudom, még sok mindent meg kell tennünk, hogy addig eljussunk, még bőven vannak teendők addig, sokakkal kell tárgyalni, sokakról kell megtudni, hogy melyik oldalon állnak.
Nyilván annyira nem vagyok ostoba, hogy magamból induljak ki. Sheska mindig is a saját érdekét nézte, és azzal hogy megmentettem, nem feltétlenül neki tettem szívességet, hanem a Connie-nak tett igéretemet váltottam valóra. A nő azonban bármikor megléphet, átverhet, ahogyan megteheti Dumbledore-ral. Igazi köpönyegforgató. Viszont abban kénytelen vagyok igazat adni, hogy szeretni azt tud. Amikor velem volt, a végletekig ragaszkodott, ahogyan most a halálfalóval teszi. Főleg, hogy már felnőttek, nem holmi fiatalakori szerelem. Ahogyan ki is emeli, Dorothy viszont gyerek. Tényleg az lenne? Inkább fiatal nőnek gondolom, még ha távol is van attól, hogy komoly döntéseket hozzon, helyén van az esze. A szíve már kevésbé, azt úgy tűnik, én birtoklom. - Nem csak egy gyerek. Te talán idősebb voltál, amikor a párja lettél? Ha jól emlékszem, még ennyi sem voltál. – Döntöm oldalra a fejemet, nyilván én nem fogom beárulni őt, ahogyan korábban sem, ám más kérdés, hogy vajon egy esetleges összetűzésnél itt leszek e még én is. Ha Dumledore most elenged, talán nem is biztos, hogy visszajövök. Dorothy is velem tarthatna, bár túl idillinek, s egyben veszélyesnek tűnne, hogy mi ketten sosem térünk vissza. Valóban egy meneküléssel teli életet szánok neki? - Nem várok viszonzást, sosem tettem. Ami volt, elmúlt. Nem fogok oldalt választani, mert már az egész nem érdekel. Ne mondja már meg nekem senki, hogy ki képviseli a hatalmat, vagy a morális értékeket, mert őszintén leszarom. – Nem csak az, hogy Connie miatt, mert ő kérte, hogy legyek a jó ügy elkötelezettje, ám ezzel eleve törvényt szegek, hiszen szökött fegyenc vagyok, tehát lényegében az öreg is szemet húny. Meg ahogyan Shes is mondja, a halottnak tett igéret tulajdonképpen nem szólt másról, mint pár elrebegett szóról. De vajon képes lennék ártani gyerekeknek, ha Rasmus le akarná igázni a Roxfortot? Ebben nem vagyok biztos. Meglehet, hogy nekem magamnak kell megölnöm a halálfalót. Már ha képes vagyok rá. Egy biztos, Dorothy nem fog Connie sorsára jutni, előbb halok meg én, minthogy őt hagyjam. - Amíg nem mondod azt, hogy Connie él és virul, s feloldoz, addig attól félek, marad minden a régiben. Még ha ez egyikünk számára fájdalmas veszteségekkel is fog járni. – Nem fenyegetem nyíltan, még csak burkoltnak sem mondanám, egyszerűen nem döntöttem el, hogy hol a helyem. Lényegében afféle fegyverszünet van, ha egyszer meghívnának magukhoz, akármilyen csapdának is vélném, belesétálnék, a régi barátság emlékére. Mert a saját elveim kívánják így. - Mikor esedékes? – Kérdezem felé pillantva, mégsem fókuszálom rá a tekintetem, inkább csak mérlegelem a hallottakat, ez lényegében afféle végdátum, hogy meddig is kell döntenem.
Sosem ártanék neki... nem vagyok ebben annyira biztos, mint ahogyan ő hiszi. Ha nem ajánlja fel, hogy meneküljek és hagyjam ott, bőven van rá esély, hogy akkor is megtettem volna. Talán csak a családomat nem árulnám el, de ahogyan magamat ismerem, néha még e felől is vannak kétségeim, bár azért persze remélem, hogy Rasmusnak igaza van és tényleg nem lennék rá képes. Connor viszont nem tartozik közéjük, régről igen, befogadtak igen, de a saját szüleimet sem mentettem meg, amikor arra volt szükség, szóval... Hát majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő, még én sem tudom, hogyan alakul az életem, még sem vagyok látó, vagy ilyesmi. - És nem gondolod, hogy az más? Ő nem csak a szeretőm, aki viszont te kajtatsz csak egy gyerek. - egy diák, akár egyetemista, attól még csupán egy gyerek és én előbb eltűnök innen, mint hogy bárki rájöjjön, hogy ki is a szeretőm, ahogyan ő fogalmazott. Persze abban igaza van, hogy senki se értékelné, ha kiderülne, de nem derült ki és nem is fog. Nem vagyok az a típus, akit olyan könnyű lebuktatni, ő viszont itt a folyosón tölti a kis légyottját. Bárki más is járhatott volna erre helyettem és akkor ki tudja, hogy milyen magyarázatot talált volna ki azzal a kis lánnyal igaz? - Tartozom... - bólintok egy aprót, de ki tudja, hogy vajon tényleg betartom-e neki majd. Meglátjuk majd, ha eljön az ideje. Connie miatt szembe fogunk kerülni és igen tartozom neki, de ha választanom kell közte és azok között, akik fontosabbak... egyáltalán nem biztos, hogy úgy fogok dönteni, ahogyan azt várja, még a tartozom is neki. Meglátjuk még, hogy mit hoz a jövő, hogy döntenem kell-e, hogy neki dönteni kell-e, de jó eséllyel ez fog történni, jó eséllyel erre van nagyobb esély. Vagy a Roxfort párját fogja, vagy a miénket, és sajnos e téren nincs köztes út, el fog jönni az idő, amikor majd döntenie kell, hogy mit is akar. - Az ígéreteket is meg lehet szegni Connor, te is jól tudod. - vonom meg finoman a vállamat. Egy halottnak tett ígéretet, miért ne szeghetné meg, ha az élete múlik rajta? - Én a családom mellett állok, de ezt te is tudod és... ha szembe kell kerülnünk egymással, akkor is mellettük fogok állni. - ezzel valahol nyíltan kimondom, hogy számomra ők a fontosabbak és neki... nem sok esélye van akkor, ha végül mégis harcokra kerül sor. Nem fog számítani, hogy kik voltunk egymásnak régen, ő is ugyanúgy ellenség lesz, ha Roxfort ellenünk szegül.
Egykori szerelmem közelsége biztonsággal, s kétkedéssel tölt el egyszerre. Hogyan férhet meg egymás mellett ez a két ellentétes érzés? Pofonegyszerű. Mindig is kedveltem őt, tudom, hogy sosem ártana nekem, viszont míg én felvállaltam azt, hogy tévedés volt, ami történt, addig ő úgy foglalta el a tanári posztot, hogy Rasmus-hoz való viszonyát sosem adta fel, amennyire én tudom, még mindig együtt vannak, s nem tudom, hogy mikor fordul majd az iskola ellen. Az iskola, amelyben már számomra kedvelt tanítványok is vannak, vagy éppen Dorothy, aki ellenében sosem döntenék Sheska mellett. Tényleg így van? Magam sem tudom, hogy akkor, abban a pillanatban mi lenne a helyes döntés. - Ezt pont te kérdezed? Ne legyél álszent. Ha rólad kiderül, hogy ki a szeretőd, úgy véled, tisztességes bánásmódban részesülsz? Vagy tán csak neked jár a boldogság? – Horkanok fel, s kemény pillantással illetem. Nem haragszom rá, még mindig a barátomként kezelem őt, az egykori vad szenvedély átalakult bizalommá, ragaszkodássá, amikor kiderült, hogy egymást elégetnénk, azóta is nagy ritkán felülvizsgáljuk egymás döntéseit, s nem csoda, ha nem értünk egyet, hiszen nem vagyunk lelki társak, barátként viszont lehetünk objektívek a bántás szándéka nélkül. - Arra nincs szükség. Elég annyi, hogy tudom, tartozol. Eljön az idő, amikor bevasalom. – Ez félig vicc, félig nagyon is komoly. Pontosan tudom, hogy Connie miatt szembe fogunk még kerülni egyással, s én nem akarok választani közte, s a Roxfort között. Talán ez lesz én menetlevelem, amellyel távozhatok, bármely oldal is győzne, ha úgy alakul, hogy kitör a háború. Meglehet épp Dorothyval az oldamon. Tudom, hogy Sheska büszke nő, aki a családja boldogságát tartja a szem előtt, viszont engem, a barátját is figyelemmel tart, nem törne csak úgy ellenem. Éppen ezért nincsen szükségünk köszönetekre, elég, ha egymás hátát védjük kimondatlanul. Vajon Dorothy hogyan reagálna, ha magammal vinném, éppen Rasmus táborába? Kétlem, hogy a szülei értékelnék. A férfi különben is kétkedve fogadna engem, a köpönyegforgatót, sosem bízna bennem igazán. - Tudom Shes, ahogyan téged védelek, egyúttal őket is. Jó ügyet kérdezel? Tulajdonképpen Connie kivánságát teljesítem, hogy fejánlottam magam az öregnek. – Megvonom a vállamat, és ellépve mellette kisandítok az udvarra az ablakon át. Néhányan kimenekülnek a fülledt nagyteremből, hogy levegőzzenek kicsit. - Ő meghalt, én meg igéretet tettem. Nem tudom, hogy mi az, hogy jó ügy. Te viszont...? – Pillantok rá kérdően, hiszen nyilvánvaló, hogy előbb utóbb távozni fog. Vagy nem jól látom?
Nem is közeledem olyan halkan, hogy ne lehessen észrevenni. Amúgy sem az a célom, hogy bárkit is meglepjek. Csak egy kisebb sétára jöttem ki, levegőzni, mert az benti giccs már komolyan fáraszt és őszintén szólva egyelőre ennyi elég volt belőle. Aztán majd úgyis visszatérek, hiszen érdekel, hogy ki az a szőke kislány Die mellett, vagy hogy Ari hogy érzi magát, és nem mellesleg, hogy egyáltalán ki mit művel. Ilyenkor egy kicsit talán mindenki jobban elengedi magát, tehát talán olyasmit is hallani lehet majd, amit máskor nem, olyan jeleneteket is elkaphatok, mint amit... mondjuk itt is pár pillanattal ezelőtt. Felettébb érdekesnek tűnt a kis jelenet, ami éppen pár pillanattal az előtt zárult le, hogy betoppantam volna. - Tudom, csak azt nem, hogy miért vagy annyira bolond, hogy kockáztatsz. - tudom én, hogy mi volt itt, láttam az utolsó pillanatokat és nem is nehéz kiszúrni azt, hogy volt ami Connorra is felettébb hatással legyen. Tényleg nem értem, hogy miért nem gondolja egy kicsit jobban át ezt az egészet, mert így csak baja lesz belőle és nem hiszem, hogy ha már kijutott akkor vissza akarna menni a vad tengerre a kőfalak közé. Szerintem neki is jobb lenne, ha inkább nyugton maradna, nem kéne mindenféle kislányokat hajtania, mert csak ő bukhat rajta, vagy legalábbis biztos, hogy ő a legnagyobbat. - De legalább nem lebegnek Dementorok a fejed felett, ez is valami igaz? Én pedig... még meg sem köszöntem. - és valahol ebben benne van talán, hogy most sem fogom, vagy pont az, hogy ez valamiféle burkolt köszönöm lenne? Találja ki ő, vagy mondhatni döntse el, hogy melyiknek hisz jobban. Végül is hálás vagyok neki, hogy vállalta helyettem is bajt, viszont jó eséllyel akkor is leléptem volna, ha nem így dönt önállóan, hanem inkább a saját érdekét helyezi előtérbe. Mindegy, ami volt megtörtént, most már ezzel élünk együtt, így élünk egy iskolában tanárkánt, legalábbis ő még sokáig, én már annyira nem. - Tudod nekem itt vannak a gyerekek, van kiket szemmel tartanom, hogy ne csináljanak semmi butaságot. Na és te... most már elkötelezted magad a jó ügy mellett? - ő más, ő nem Piton, nem kell vele szórakoznom, igenis rákérdezhetek nyíltan. Ebben a kérdésben pedig az nincs benne, hogy én hol köteleztem el magam, talán amúgy is egyértelmű számára, hogy nem hol, hanem inkább ki mellett, és ez azóta sem változott, nem is fog soha, azt viszont tudnom kell, hogy ő most épp hogy áll ezzel az egésszel, mert... mert a későbbiekben fontos lehet, hogy egy oldalon harcolunk, vagy vajon egymás ellen?
Megszokás, hogy mindig védtem hátamat halálfalóként, nem szokásom megvárni, hogy valaki csak úgy meglepjen, legyen szó pusztán erről a karácsonyi bálról. Sőt, beláthatjuk, hogy ha meg akart volna lepni, akkor nem kopogó léptekkel közeledne. Rendezem a vonásaimat, a vágyam már tovalebbent, holott körülöttem még mindig érezhető a lány által hagyott édeskés illat, mint ahogyan a lelkemben tomboló vihar is alig hajlandó csitulni, nagyon fel vagyok doba. Bárki is jőjjön, talán megláthatott, így magyarázkodni is kényszerülhetek. Karbafont kézzel várom be az érkezőt, aki nem más, mint az én egykori fegyvertársam, sőt, ha a korábbi éveket vesszük alapul, gyermekkori szerelmem az. És mint olyan, cseppet sem vak, vagy ostoba teremtés, ahhoz, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel. Egy pillanatig mérlegelem amit hallottam, szurkot idéző sötét tekintettel mérem végig, hogy aztán halkan kacagjak fel, nehogy idevonzzam a jónépet. - Ugyan Shes, ha valaki, te pontosan tudod, hogy nem voltam egyedül, ne szédíts, én sem teszem azt. – Hirtelen vágom el a kacajt, csupán a mosolyom marad örök, jelezve, hogy vidám vagyok a lebukás ellenére is. Kár is lenne pont előtte titkolnom, ismeri, hogy milyen vagyok, ha éppen van valakim, vagy éppen elégedett vagyok a sorsommal. Mert hát az vagyok, a börtön ellenére is, amit a Roxfort jelent, így azért egy fokkal jobb, hogy legalább megízlelhettem Dorothy ajkát, s talán lesz ez még több is, ha ügyesek vagyunk. - Összességében a tanítás... különös módon jó. Nem gondoltam volna, hogy majd pont én fogom átadni a stafétát másoknak. Azt, hogy nem mehetek sehova, sejtheted, hogy milyen érzés. Láncra vagyok verve, még mindig. – Vonom meg a vállamat, mert nem tudom, hogy a nő mennyire űzi még a régi eszméinket, amiket én végül feladtam, viszont Sheska gyermekei is ide járnak, mindezidáig nem derült ki, hogy a család mennyire maradt a sötét oldalon. Tulajdonképpen én védtem a nő hátát, nem tudom eldönteni, hogy volt-e értelme, mert ezzel állítottam Dumbledore mellé, vagy épp ezzel hagytam neki lehetőséget a további homályra... – Feltalálja magát az ember, ha nagyon muszáj. – Ez tulajdonképpen visszakérdezés is, nem csak válasz a kérdésére, hogy vajon mi a helyzet vele? Velük... Rasmus jó ideje nem mutatkozik, végleg eltűnt volna, vagy készülnek valamire?
Az elég jól soha sem tökéletes, főleg akkor, ha olyan valakiről van szó, akit egyébként elég jól ismersz, no meg ha azt nézzük, hogy nem vagyok kifejezetten rossz megfigyelő. Egyrészt a bálban is elég jól ki lehetett szúrni, hogy ezzel a kislánnyal táncol, aki épp nem rég tűnt el a folyosón, ha jól láttam. Oké, a háta alapján nehezebb belőni, de azért nagyjából még így is meghatározható, hiszen a ruha egy bálon könnyedén lebuktatja az embereket, hiszen nem látni két egyformát. Elmosolyodom, ahogy elindulok Connor felé. Egyedül a folyosón... mondhatnám,hogy nem jellemző rá, de ha azt nézem, hogy nem az a tipikus bulizós típus, akkor végül is érthető a dolog. Már maga a tény is meglepett, hogy eljött a bálra, talán csak szimplán kötelességtudatból, vagy ki tudja. Nem számít, én se maradtam túlságosan sokáig, mert hát azon kívül, hogy figyelek kicsit a terepre meg a diákokra a dolog nem köt le. Úgyis visszatérek még, mert a megfigyelés fontos, meg aztán érdekel az a kis szőke Die mellett, de az időm teljes részét nem fogom ott tölteni, ahhoz túlságosan nagy mennyiségű a giccs és ez határozottan idegesítő. - Hát te... csak így egyedül a folyosón? - érdeklődve döntöm oldalra a fejem, de végül bármennyire is szeretném nem teszem szóvá a tényt, amit igenis észreveszek. Nem az én dolgom, hogy milyen diáklányokkal szórakozik, vagy talán mégis? Nem mondanám, hogy komolyabban leköt, mások dolgai maximum azért érdekelnek, mert esetleg használhatom ellenük a megszerzett tudást, de talán... mondom, talán Connor ellen nem használnám fel. Mégis csak neki köszönhetem azt, hogy itt vagyok most és nem mondjuk az Azkabanban töltöm a karácsonyt, szóval hálás lehetek neki. - És hogy tetszik az iskolai élet? Még nem is nagyon beszéltük azóta, hogy... betetted a lábad a kastélyba, bár ahogy láttam nem különösebben unatkozol. - finom célzás, de mire? A tanítás, vagy az eltűnő kis diáklány, vagy éppenséggel semmi sincs a szavaim mögött, hiszen én is tudom, hogy az itteni tevékenység azért leterheli az embert és határozottan fárasztó is tud lenni? Talán nem is számít, hogy mire gondolok, majd ő annak veszi, aminek akarja. Egyébként is ismer már annyira, hogy szeretem én kerülgetni a forró kását és nagyon ritka az, hogy valamit csak úgy nyíltan kimondok. Mit ritka... szinte sosem történik meg.
Az az érdekes, hogy nem is nagyon tudom elkölüníteni, hogy tetszik nekem, bele vagyok zúgva, vagy csak meg akarom kapni. Valahol mind a három, és ahogyan elnézem, ő sem furakodik a visszajelzésekkel. Felnőttek vagyunk az alá-fölé rendeltségi viszony ellenére, és úgy vélem, hogy ha már a csók tekintetében ilyen szenvedélyes, lazán át tudunk majd libbenni azon a tényen is, hogy netán neki még nem volt más. Egyszer el kell kezdeni, én meg vagyok annyira önző dög, hogy remélem, utána csakis velem folytatja. Nem is kell illetlen helyeken megérintenem, hogy egész testemet átjárja a vágy, az arca finom bőre is képes közvetíteni azt az érzetet, amit egyébként akkor tudnék a magaménak, ha máshol tapogatnám. Ez már csak jelent valamit. - Tudom, csak van, amikor nem érdekel. Csak miattad fogom vissza magam... – A szavaimmal ellentétes az, amilyen hévvel éppen csókolom, csak a derekát markolva húzom magamhoz, s nem sok választ attól, hogy továbbmenjek, ám ezt már kifejtettük, hogy több sebből vérzik, maradunk így a fájdalmas elválásnál. Még szemlélem pár pillanatig, és tőlem nagyon távoleső módon kedvesen megsimogatom a haját, nem tudom, hogy mikor lettem ilyen, hiszen az Azkaban nőhiányt szórt rám, nem pedig szerelmi vágyat. Vagy a kettő egymástól független? - Pedig egyszerűbb lett volna, de úgy tudsz nézni, hogy... – Nem mondom ki, hogy már attól kőkemény vagyok, ahogyan lesüti a szemét, talán pont azért is kedvelem, meg gerjedek rá, mert ilyen kis cuki? Nem tudom, az én leplezetlen férfiasságom mellé kell a törékeny nőiesség? Erről lehet szó. Ami viszont tényleg üdvözítő, hogy nem kezd riadtan hátrálni, amikor felmerül az intim néha, a zavart mosoly sokkal több, mint amit előzőleg remélhettem volna. Már nem adok újabb csókot, hiszen rendeztük a külsejét, csak bólintok a felvetésére, úgyis találkozunk még a következő napokban, mielőtt indulnánk. Bólintva engedem el, és még hosszan nézek utána, hogy most némi nyugalmat varázsoljak magamra, mert akkorának érzem a lábam között magam, mintha minimum billiárdozni mennék. Azonban felpillantok, mert mintha valaki jönne. Rendezem a vonásaimat, s elrúgom magamat a faltól, a nadrág szerencsére elég jól rejti az árulkodó jeleket.
Azt hiszem nem csoda, ha nehezen állok ellen neki, ha baromi nehéz rávenni magamat, hogy megpróbáljak elhúzni, mert nem fogja vissza magát kicsit sem. Elég vadul feszül nekem, és kár lenne tagadni, hogy ez rám is hatással van. Egész más ő, mint Roy. Ő azért óvatoskodóbb volt, vagy csak az egész helyzet egészen más volt? Nem tudom igazából, de nem is érdekel, Connornak iszonyatosan nehéz ellenállni, még ha többet tenne, akkor talán megtenném. Ha olyan helyre siklana a keze, ami már ebben a helyzetben túl sok nekem, akkor igen talán megtenném, de még ebben sem vagyok most biztos. Túlságosan feltüzel engem is a viselkedésével, hiába tudom, hogy egy nyílt folyón vagyunk, ahol bárki megtalálhat, ahol bárki belénk ütközhet és annak komoly következményei lennének, amit nem szabad kockáztatni. Az a baj, hogy most a fejem kicsit sem tiszta, és a gondolkodás nem igazán megy, de ha jól sejtem ezzel ő is pont ugyanígy van. - Neked lenne nagyobb, te is... te is tudod. - levegőt kéne kapnom, magamhoz kéne térnem végre, de komolyan iszonyatosan nehezen megy, főleg, hogy itt van még mindig. És naná, hogy érzem azt, hogy milyen állapotban van, hiszen még mindig nem távolodott el tőlem annyira, hogy nem érezzem. Finoman szólva is be van indulva és neki aztán még nehezebb lesz ebből lehiggadnia, főleg ha továbbra is ilyen közel marad hozzám. Gondolom az Azkabanban nem volt nő és... azóta... vajon azóta nem is volt senkivel? Ha így van, nem is tudom, hogyan képes visszafogni magát. Azért attól, hogy én még nem voltam senkivel, tudom, hogy hogyan mennek ezek a dolgok. - Sosem utáltalak. - mosolyodom el. Tudom én azt is, hogy ezek után az út sem lesz egyszerű. Távol maradni tőle, egymástól összezárva a vonaton... vagy valami, hát nem lesz az egyszerű, de attól még ki kell tartanunk, mert nem szabad hogy ebből a szüleim bármit is észre vegyenek, azt nem akarnám. Tényleg csak baja lenne belőle, meg nekem is, és az nagyon-nagyon nem lenne jó. - Sejtem, hogy lennének ötleteid. - kissé zavartan mosolyodom el, aztán kissé didergősre váltok, amikor megérzem a hűvös fuvallatot. Na igen, azért elemi mágusként gondolom ez könnyebb, esetében viszont nem lehet ilyen trükköket alkalmazni úgy fest, szóval kénytelen ahogy mondta várni... ami azért nem lehet egyszerű, meg gondolom jó is, ha addig nem nagyon jár erre senki sem. - Jól van, akkor én most... és majd megbeszéljük, hogy mikor megyek Dél-Amerikába és hogyan. - mert azért nem akarok heteket utazni, szóval jó eséllyel az út nem teljes részét tesszük majd meg rendes mugli utazással. A külsőmmel már nincs baj, szóval még egy zavart mosolyt azért megejtek felé, mielőtt végül eltűnnék a folyosón. Persze még a terembe lépés előtt akaratlanul is az ajkaimon pihennek meg az ujjaim pár pillanatig, egy mosoly is társul a dologhoz, csak aztán rázom meg a fejemet és lépek be végre. Tiszta hülye vagyok!
Astrid biztosan érdemel legalább némi részrehajlást, ha majd nálam fog tanulni, mert magamtól nem biztos, hogy megpróbálom. Felnőtt fejjel is képes lettem volna szenvedni, mert bármilyen jónak, mégis kockázatosnak ítéltem meg a dolgot. Nem azért, mert lebukhatunk. Az egy dolog, mindenkinek elszarná az életét. Sokkal inkább azért, hogy vajon Dorothyt hogyan érinti ez lelkileg. Ha nem érzi visszafelé ugyanezt a vágyat, akkor csak belegázolok, kellemetlen helyzetbe hozom, hogy bármikor találkozunk, felidéződjön benne, hogy nem felhetőtlen a kapcsolata egy tanárával, és vajo mikor issza meg a levét. Esélyes, hogy még nem volt senkivel, míg én nem pusztán az ajkát csókolom, teljes testemmel nekifeszülök, ez nem csak szokatlan, egész egyszerűen falakat rengető lehet. Csókjából ítélve művelte már ezt az édes műfajt, ám ami az altesti gyönyöröket illeti, meg vagyok győzödve, hogy érintetlen területeket találnék. Remélem, fogok is. Most mégsem kapom fel a combját, hogy lovaglóülésben magamra húzzam, sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre, nem kísérthetjük egyébként is gyenge lábakon álló szerencsénket, másrészt már annak is örülnöm kéne, hogy ideáig eljutottunk, cseppet sem biztos, hogy titkos légyottunk valaha továbbfejlődik. Nem lukra játszom, ha így lenne, akkor már végigmentem volna a kapósabb egyetemista lányokon, pont ezért volt oly kínzóan édes a közelsége. A látvány, melyet érinteni nem volt szabad. Most erőlteljes sóhaj szakad fel belőlem, egyszerre vagyok elégedett, és kiegélületlen, érdekes módon a lelkem megnyugodott, hogy az ajkaimon érzem az övét, nyelveink vad táncot járnak. Nem ragadtatom el magam arra, hogy megmarkoljam a keblét, netán belenyaljak a fülébe, mert magamról tudom, hogy úgysem tudnék ott megállni, s ki tudja, talán ott képzelne engem erőszakos vadállatnak. Rossz vagyok, kétségkívül rossz, de nem gyorsvonat. - Én sem hogy neked... – Bólogatok, és igyekszem tudatomnál maradni, mert miközben beszél, kirekeszt a csókból, így kénytelen-kelletlen a nyakának hajlatára vándorolok, fél füllel azért odafigyelek, és pár odaosztott kemény puszi után mégis felemelem a fejem, és igyekszem elindulni a lehiggadás felé, hiszen úgy zihálok, hogy csak a vak nem látja rólam, hogy mennyire kőkemény vagyok odalent. Jut eszembe, ezt Dorothy is simán érzékelheti, mert bármilyen szende szűzkislány, azért nem ostoba. Ellenben értékelheti, hogy mondjuk a csipőjén maradt a kezem, és nem ujjaim közé nem vettem vélhetően ébredező rózsaszín ékét, amely a melltartót akarná átszúrni. - Ennek fényében azért hidd el, egyszerűbb lesz. Legalább tudom, hogy nem utálsz. – Mosolyodom el, ahogyan vállat rántok, mert bármilyen meglepő, egy magamfajta felnőtt, ex-halálfalónak is lehetnek kétségei, mert eléggé arrogáns bunkó lennék, ha mindent automatikusnak gondolnék. Nem mondom, hogy maga vagyok a megelevedett romantika, de önző dög sem vagyok teljesen. Valahol félúton. Az utolsó csókját immár nem vadul, finomabban viszonzom, ég a hajába is beletúrok, hogy aztán a kérdésre sötéten felnevessek, remélem nem túl hangosan. - Nekem lennének ötleteim. – Mondom ki a nyilvánvalót, amivel talán egy kicsit előreszaladok, ám miután most úgyis végeztünk, elég ha csak gondolkozik ezen a mondaton. A kulcscsontjára illesztem a mutatóujjamat, s miután az ige nonverbális, nem tudja, hogy mit mondok ki, viszont kellemesen hűvös fuvallat szalad végig a testét, még a haját is meglebbenti, mint holmi szélgép. A libabőr gyorsan elmúlik, magával rántva a korábbi enyhe pirosságot. - Nekem csak várnom kell, amíg... – Vagány vigyor, felesleges kimondanom, úgyis tudja, hogy miről beszélek. Elég nehéz elűzni a vágyat, ha ott látom magam előtt, és most már az ajkán túl a dekoltázsára is gondolok, talán az lenne a legbiztosabb, ha visszamenne, ma már nem lenne szerencsés érintkeznünk. Pár perc múlva majd követem, csak én a földszinti főbejárat felül, úgy a biztos.
Nem szabad, tudom,hogy nem tehetjük ezt, de a helyett, hogy engedném, hogy a fejemben a vészharang egyre vadabbul jelezze, hogy nagyon-nagyon rosszat teszek, helyette inkább csak folytatom és szép lassan a zaj is elülni látszik. Hiába vagyok tisztában azzal, hogy ez rossz, vagyis... a fenébe is, egyáltalán nem rossz. Pont, hogy túlságosan jó, pont hogy túlságosan élvezem, hogy totálisan oda vagyok érte, hogy ez a csók olyan, hogy azt érzem megremeg a térdem és alig tudom tartani magamat. Ahogyan markolja a csípőmet, ahogyan nekem feszül, ahogy érzem milyen nagy hévvel vágyik rám... szinte letarol vala, én pedig képtelen vagyok ellenállni és amikor végül elszakadok tőle, akkor is csak próbálok végre levegőhöz jutni, ami nem megy könnyen, nagyon nem. Szapora légzés, heves szívverés, mintha csak futottam volna, kb. úgy is érzem magamat, pedig erről szó sincs. Nem futottam, kicsit sem, egyszerűen csak kikészít, totálisan kikészít, és nem tudom, hogy ezek után mi lesz, ha eljön velem majd anyuékhoz. Az utat hogyan oldjuk meg, vagy a későbbieket? Hogyan megyek el mellette a folyosón, mintha csak egy tanár lenne? Visszafogott biccentéssel és magázódással, miközben a fejemben majd folyamatosan ez a vad csókcsata jár majd? Képtelenség csak úgy elfelejteni. - Nem... nem tudhatják meg. Nem akarom, hogy bajod legyen belőle. - rázom meg a fejemet, talán nagyobb hévvel is, mint kéne, de most valahogy minden felfokozottabbnak tűnik, most valahogy minden sokkal erőteljesebbnek hat, mint máskor. Le kéne nyugodnom, muszáj lenne, mert ez most így... ha bárki erre jön, és meglátja, hogy egymásnak feszülve préselődünk a falhoz, hát annak tuti, hogy baromi rossz vége lenne. Őt minimum kirúgnák, és visszakerülne talán még Azkabanba is, én pedig... nem tudom, eltanácsolás, vagy csak a szüleimtől egy kiadós fejmosás? - Jól fogunk viselkedni, még ha... nehéz is lesz. A szüleim... nem hiszem, hogy értékelnék a dolgot, nagyon nem. És... és most vissza kellene mennünk nem? - ha túl sokáig maradunk itt, vagy ha valaki erre jár. És fel is kapom a fejemet, amikor zörrenést hallok, de nem látok senkit, talán csak tévedés. És a festmények se figyelnek, mert itt... mintha a falnak is füle lenne. - Csak egy... utolsót. - muszáj, közelebb kell hajolnom, hogy még egyszer érezzem az ajkait, hogy érinthessem az arcát, aztán... hát azt hiszem valahogy meg kell oldani, hogy mire visszaérünk ne legyen totálisan kipirult az arcom és az egész mellkasom... feltűnő lenne, nagyon. - Ezzel szerinted mit lehet... kezdeni? - zavartan pillantok le, mert hát na így lazán megnézheti magának nyíltan a dekoltázsomat is, hiába hogy én most csak a pírra gondolok, amivel együtt nem kéne visszamenni a bálterembe.
Valahol nem sikerült a mai napig felnőnöm, olyan vagyok, mint egy akaratos gyerek, aki szó szerint a tűzzel játszik, és mindig megkapja amit akar. Ha pedig nem, akkor oltári nyafogásokra képes. Ennek aztán ha nem is ellentmond a vad, macsó külső, igazából még rá is játszik, annyira keményen tudok mindenkivel beszélni, Astridot is lekaptam a körméről az ostobaságáról, holott én sem vagyok sokkal jobb, még felelős posztban is. Hát nem vagyok az az átlagos tanár, mint mondjuk McGalagony, aki tökéletesen a minisztérium elvárásai szerint cselekszik, néz ki, csodálom, hogy Dumbledore még mindig tudja tartani értem a hátát, ám az ilyen viselkedéssel csak még inkább magam alatt vágom a fát, mert ha Astrid szája véletlenül eljár, vagy valaki meglát itt minket, azzal több életet is tönkretszek. Ám amikor a borostyánszerűre pillantok, valahogy minden ellenérzésem elszáll, s amit eddig magamba fojtottam, az kitörni vágyik, és arra, hogy legalább egy kicsit együtt legyünk. Pár pillanat csupán, bár fogalmam sincsen, hogy ha már megízleltem vadító ajkait, hogyan fogom vissza majd a jövőben. - Nem mész sehova... – Pakolom vissza magam elé, anélkül, hogy fájdalmat okoznék. Az első csókja alig volt több puszta ajakérintésnél, én pedig többet akarok. Nekidöntöm a folyosónak, hogy tudjon támaszkodni, és ne verje be a fejét vagy a könyökét. A csipőjét szelíd erőszakkal markolom, most így tisztességes, már így is szélsebesen rohanok, de többet kell elvennem belőle, mielőtt még végérvényesen hátat fordít. Nem megyek tovább a szenvedélyek birodalmában annál hogy összefonódjon az ajkunk, ahogy sejtem, még nem volt senkivel, s annak nem így kell megtörténni. Connie bizony azt súgná, hogy nem is velem. Mégis a keblei oly puhán hullámzanak, ahogyan hozzájuk préselem magam a csók által, nyelvünk vad táncot jár, és a csípőjéről az arcára húzom fel a kezeimet, hogy a finom bőrt tudjam érinteni, cirógatni. Besétált a csapdámba, hiszen az ölelésemet csókra váltotta, most már biztos, hogy amit érzek, nem udvariasságból viszonzott gesztus, eddig egy lány sem menne el csak hogy jóban lenne a tanárával. Az ismételt hátrahúzódását már engedem, nekem is kell a levegő, még ha szomjasan vágyom is további csókjára, kár lenne a perverz tanárbácsi látszatát kelteni, főleg mivel többet jelent nekem. - Hatalmasat... ha megtudják... – Kapkodom a levegőt, megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, hiszen a puszta csókjától, érintésétől is enyhén feltűzelt lettem, kell most az, hogy kicsit lehiggadjak. Nem az a cél, hogy elijesszem, át kell gondolnunk, van e értelme mindennek. – Veled megyek karácsonykor. Viselkedjünk majd jól, nem akarlak szar helyzetbe hozni Dorothy. – Pillantásom viszont azt sejteti, hogy viszont az úton, amely odáig tart, nem ígérhetek semmit. Vagyis pontosan tudja, hogy ha egyszer csókot lophattam tőle, nem fogok megállni ennél a kivételes alkalomnál.
Én vagyok a józanabb, én próbálok lenni a józanabb, de nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg menni is fog majd, főleg, ha még táncolunk is és azt még csak nem is tudom, hogy majd el akar kicsit menni a bálról, úgy még sokkal nehezebb az egész. Talán rossz ötlet volt őt elhívni karácsonykor a szüleimhez, még ha nem is a családi rezidenciára megyünk, mert olyanunk annyira nincs is. Na jó van, csak hát nem túl gyakori a használata, hiszen kiskorom óta állandóan utazunk és a szüleim most is a maja piramisoknál vannak, szóval a karácsonyomat éppenséggel Dél-Amerikában fogom tölteni. Kár lenne azt mondani, hogy nem várom már iszonyatosan, főleg ha Connor is velünk tart, akkor csak még inkább, de egyelőre a bálra kéne koncentrálni és nehéz úgy, hogy közben még ilyen rejtett bókokat is csepegtet nekem. - Nem hiszem, hogy én... az lennék. - nem vagyok én különleges, csak valami miatt neki épp rajtam akadt meg a szeme és őszintén szóval fogalmam sincs, hogy miért. Vannak nálam a suliban szebb és határozottabb lányok, erősebbek is, nem tudom, hogy ő miért pont velem viselkedik így. Nem azt mondom, hogy tegye mással, bármennyire furcsa is ez, azt hiszem zavaró lenne számomra a dolog. Egyszerűen csak... hát nem is tudom, nem akarok még azon is agyalni, hogy különleges is vagyok, bőven elég, hogy megpróbálom ezt az egész helyzetet kezelni valahogy, ami határozottan egyre nehezebbnek tűnik. Főleg, amikor magával von ki a teremből. Vagyis hát hív... a tekintete, mert túlságosan feltűnő lenne, ha tényleg magával vonna. Egyelőre még így sem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel, nem szabadna túlságosan közel kerülnöm hozzá, tudom, hogy ezt az ölelést sem lenne szabad forszírozni, főleg hogy nincs itt senki sem, aki... útját állná annak, ha esetleg... Na igen, pont erről beszéltem. Jön a csók és a tetejében én kezdeményezem, ami pedig még bonyolultabbá tesz csak mindent, hiszen legutóbb én voltam a józan, de... baromi nehéz ez az egész, hiába igyekszem én annyira ellenállni. Most is sikerül észhez térnem, és megpróbálok hátrálni is, de nem megy, nem engedi. Talán egy pillanatra ül csak ki riadalom az arcomra, de aztán... Hát bármennyire is akarom, nem megy, nem tudok ellenállni neki, hagyom, hogy magához szorítson, és hogy érzéki csókban forrjunk össze. Ha most jönne erre valaki, hát maximum a bóléval tudnám kimagyarázni a dolgot, de kétlem, hogy ezt olyan sokan bevennék. Mégsem tudok ellenállni, még sem vagyok rá képes, hogy visszafogjam magamat, vagy akár őt. Egy kicsit, talán egyszer lehet igaz? Egyszer érezhetem ilyen közelről az illatát, egyszer hadakozhatok kicsit a nyelvével, csak... csak egyszer. Nem is tudom, talán egy percbe is beletelik, mire végre csak megpróbálok hátrébb húzódni. Szaporábban veszem a levegőt, határozottan, már-már úgy érzem, hogy ki akar ugrani a szívem a helyéről, hiába próbálok lehiggadni. - Hibát... hibát követünk el igaz? - tudom én, a józan eszem ezt diktálja, csak épp a józan eszem most úgy tűnik, hogy baromira szabadságra ment.
Nem csodálkoznék rajta, ha elindulnánk ugyan a Bedingfield rezidencia felé, és ahogyan közelebb érnénk, rájönne, hogy ez korántsem olyan egyszerű, és talán le is kéne fújnunk. Még ha karácsonyi szünet is, korántsem biztos, hogy felfüggesztettnek láthatja bárki azt, hogy diák és tanár vagyunk. Vannak dolgok, amikben a hivatali szabályzat örökérvényű, nincsenek kiskapuk, még akkor sem, ha most a bál alkalmával egy kicsit romantikázni vágyom vele. Nem hátrálok meg, de tiszteletben fogom tartani, ha ő igen. Eddig is ő volt a józanabb, ha rajtam múlik, már régen megszöktam volna vele. - Pontosan tudom, hogy nem egyformák. Vannak különlegesek. – Célzok arra, hogy mást bizony nem fogok felkérni táncolni, csak az jöhet szóba, hogy Astrid hívását elfogadom, összeakadt egy pillanatra a tekintetünk, van egy olyan érzésem, hogy na akkor ennyit a pontos titkomról. Na nem mintha a hollóhátas lány bárkinek is továbbadni, így viszont már tudja, hogy kiről is van szó. Ha rákérdez, nem fogok ködösíteni, az biztos, végülis én adtam a magas labdát, miért csodálkozom, ha lecsapja? Elkezd mesélni, ami érdekelne is, de pont a zene végén valóban nem lenne jó, ha más is hallaná, hogy miről diskurálunk. Talán most van itt az ideje, hogy megejtsem az akciót, amire a Hollóhátas is bíztatott. Kissé érdekes dolog, hogy egy egyetemista kislány szavára hallgatok, de az meg nem, hogy egy másikat készülök meghódítani? Őrült vagyok, ahogyan Connie is megmondta. Oh, drága hugom, már nem vagy itt, hogy megments ismét, és megint mibe keveredek? Ennyit arról, hogy tiszteletben tartsam a kívánságát, de mi a jó francot csináljak, ha a szívnek nem lehet parancsolni. Kilépünk a hátsó kijárón, majd fel az első zárt folyosóira, ahol magam felé tudom fordítani. - Nem hibáztatlak. – Vágom el a mentegetőzését. Azt, hogy gyönyörű, vagy kedves, nem lehet felróni hibaként. Viszont nekem sem, ha lángra lobbantam iránta. Olyan helyzet ez, amelyből nincsen kiút, és ha picit is úgy érez, ahogyan én, akkor nem fog érdekelni az ellenállása, amit felnőttként, férfiként tiszteletben tarthatnék. Ha nem akarna tőlem semmit, akkor miért mosolygott annyit rám az órákon, hittől csillogó szemekkel? Más nem tett ilyet... Ölelésbe fordulunk, átkarolom a derekát, hogy együtt tudjunk lélegezni, s miután mindenki a bálon van, még az egyéb kószálók sem egy rejtett folyosón flangálnak, és... Itt csókol meg. Pusztán az ajkamra tapasztja a sajátját, és ezzel bebizonyosodik, hogy nem pusztán udvariaskodik. Kiszakítaná magát, amit viszont nem engedek, elállom az útját. - Majd visszamegyünk. Később. – Keményen magamhoz rántom, minden gyengédségtől mentesen, mégsem arrogánsan. Vizsgálom pár pillanatig a riadt arcot, és odahajolva finoman az ajkába harapok, hogy végre szétnyissa. Tudom, hogy meg fogja tenni. Nem fogok itt és most továbbmenni, hiszen az maga lenne az öngyilkosság, de ne higgye, hogy ha képes volt belemenni valami ostobaságba, hagyom magam lekezelni egy puszival. Amint végre megkaptam az „engedélyt”, érzékien csókolom meg, lendületes utat bejárja ajkai között. Még véletlenül sem érek intim zónához, ez nem erről szól, látnia kell, nem egy darab húsként kezelem, tényleg tetszik nekem.
Igazából az egész egy hirtelen ötlet volt, az hogy eljöhetne hozzánk, ha már amúgy is el akar kísérni az út egy részén. Egyszerűen csak... eszembe jutott, hogy miért ne. És hiába tudom, hogy talán eleve rossz ötlet volt már maga a kérdés is, akkor sem tudom visszaszívni, mert... nem is akarom. Nem lenne rossz és nem kell mindent feltétlenül túlbonyolítani, vagy túlgondolni nem? Majd egyszerűen csak meglátjuk, hogy mi lesz. Pont azért nem is akarom ezt túlgondolni, mert a végén csak kellemetlenül érezném magam, ha aztán mégis egészen másképp alakul, netán rájön, hogy az egész baromi rossz ötlet volt és inkább hanyagolná azt, hogy eljön velem. - Nem minden Griffendéles egyforma. - mosolyodom el. Tény, én is tudok meggondolatlan lenni, nem is ritkán fordul ez elő, de néha azért képes vagyok higgadtan gondolkodni és ez igenis egy csodás ajándék, amit nem akarok elrontani azzal, hogy rossz varázslatot helyezek bele, amit aztán már nem lehet jobbá tenni. Ezt tényleg át akarom gondolni, hogy aztán csak még nagyobb értelme legyen. Szépen szelektálni kell, hiszen jó, ha van benne támadó és az is, ha védekező, az is, ha van, ami trükkösen hasznos, vagy épp cselesen furfangos, szóval... baromi sok lehetőség van és nem akarom később átkozni magamat, hogy rosszul döntöttem. - Ennek... örülök, de tényleg. Jól fogod érezni magad, apa általában könnyen... - és itt akadok el, amikor elhallgat a zene és nem akarom, hogy még véletlenül is furcsa legyen a téma, amiről beszélgetünk. Ő pedig közben elindul. Nem is tudom, talán először csalódott vagyok, azt hittem, hogy táncolunk még, de végül mégis int, én pedig elindulok szépen utána. Végül is... nem kell feltétlenül itt maradnunk, bár fogalmam sincs, hogy hová akar eltűnni, de mivel nem a főbejáraton megyünk ki, gondolom még visszatérünk majd nem igaz? Azért mégis valahogy ösztönösen nézek körbe, amikor kilépek az ajtón, pedig... nem kell ennek furcsának lenni, hiszen mégis csak elmehetünk akár valami utolsó házit megbeszélni, vagy tudom is én. - Én nem... nem direkt csinálom, csak... - csak nem tudom. Össze vagyok kissé zavarodva, és valahol a lelkem mélyén tudom, hogy nem jó az, amit csinálok, hogy talán inkább távolságot kéne tartanom tőle, de akkor sem megy, bármennyire is akarom. Nem szabadna ezt, mert nagy baj lehet belőle, főleg rá nézve, de nekem is rossz hírem lenne csak. Szóval... nehéz, és nem tudom, hogy most mi lenne a megoldás, főleg mert már a táncnál is ezt éreztem, most pedig csak még inkább, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, de mégis közelebb lépek és megölelem. Az állama a vállán pihen pár pillanatig, csak aztán húzódom el épp csak egy kicsit. Érzem én, hogy az arcom már ettől is kipirult, és mégis... egyszerűen csak egy puszi az arcára, aztán újra csak hátrébb húzom a fejemet, de valahogy nem megy. Nem kellene, tisztában vagyok vele, így csak még rosszabb lesz, és mi van, ha meglát valaki? Csak egy röpke csók, csak annyira hajolok mégis közel, mert képtelen vagyok megállni. Pár pillanat, nem nyújtom el, mert csak sikerül felfognom, hogy mit csinálok. Végül csak kiszakítom magam az öleléséből és hátrébb lépdelek. - Vissza kell... vissza kellene mennünk. - mert nem szabad ezt, már megbeszéltük a teremben is... túlságosan nagy bajt hozhat rá, ezt pedig nem akarom.
Én meg úgy vagyok vele, hogy a karácsonyi szünetben majd valamit lépni fogok, mert ha pusztán pár napig tart köztünk a dolog, hát annyit. Már ha nem utasít vissza. Nem akarom én elvenni az ártatlanságát, már pár édes csókkal, szenvedélyes öleléssel teli percet szerzünk magunknak, az is elegendő lehet arra, hogy később megpróbáljam magam elfelejteni. A szünetben végülis nem leszek a tanára, még ha pusztán kiskapuként is magyarázom ezt magamnak. Nyilván nem a szülői házban fogom ezt tenni, talán inkább az úton, ha nagyon kínossá válna a helyzet, akkor legalább nem kell végigülnöm egy családi ebédet, feszengve, s nem ott hozom kellemetlen szituációba. Túlságosan szép, kedves és még csodálkozik is, hogy ha nem tudnám elképzelni más karjaiban. Jó, igaz, hogy a korkülönbség egy dolog, de mit tegyek, ha az érzéseknek nem lehet parancsolni? Nem csak arra vágyom, hogy magam alá gyűrjem. Az is benne hogy csak úgy kiüljünk valami horgásztóhoz egymást átölelve nézni a vízet. A dologban pusztán annyi a szépséghiba, hogy sosem horgásztam. Példának viszont kiváló. - Azt hittem a griffendélre inkább a meggondolatlanság jellemző... – Mosolyodom el, én is ebből a házból kerültem ki annak idején, míg a testvérem Hollóhátas volt, ő bezzeg mindent átgondolt. Ha annak idején rá hallgatok, még idejében, akkor talán minden máshogyan alakul. Nem lennék most itt Dorothyval, hiszen attól vágyom rá, aki vagyok. A nyers erő mellé kell a finom, olykor szeszélyes hercegnői stílusa, amitől nem tudok szabadulni. Ő sem biztos, hogy látna bennem valamit, ha pusztán egy átlag tanár lennék. Vagy nem is lát, csak magamat hitegetem ezzel? - Másra sem tudok gondolni. Szeretnék...nem, akarok. Bármit is jelent, de nem mondok le a dologról. – A tánc végeztével leengedem a kezemet, és elindulok vele átvágva a tömegen, természetesen nem fogva a kezét, vagy törve az utat. Nem őt akarom lezárni, csak legalább egy picit legyünk kettesben. A hátsó kijáraton távozunk, mintha pusztán meg akarnék beszélni valamit az egyik tanítványommal. Feljebb eggyel a következő emeletre, majd az egyik folyosóra érkezünk. - Visszamehetünk majd mindjárt, csak... ha még a karácsonyt is eszembe juttatod, pokolian megnehezíted a dolog. Ez nem a te hibád, csak éppen... Lehet legalább egy ölelést kaphatok, barátilag? – Nyújtom ölelésre a karjaimat, látszik, hogy enyhén nehezen lélegzem. Ha pusztán meg akarnám dugni, akkor nem lennék ennyire kipirulva már attól, hogy a közelében vagyok. Tekintetem sötét, rosszfiús, vele azonban nem tudok szemétül bánni, félredobni, otthagyni, de így meg csak kínlódás az egész... Olyan közel hajolok, hogy egymáson süthet a lélegzetünk.
Azt hiszem egyelőre csak próbálok lavírozni, aztán majd valami valahogy lesz. Kedvelem Connort, ez nem kérdés, sőt talán több is ez annál, talán tényleg igaz az, hogy a lányokat akaratlanul is vonzzák az efféle rossz fiúk? Hát azért lássuk be, hogy nem semmi a külseje, vagy egyáltalán csak... ő maga. Halálfaló volt, rossz dolgokat tett és nekem nem kéne hogy a figyelmem rá irányuljon e miatt, de mégis így van, ami tudom, hogy elég rossz dolog a részemről, de nem tudok tenni ellene, akármennyire is szeretnék. És az, hogy még legutóbb a leégett ruhájának hála láttam egy s mást is... hát ez nem sokat segített. A tetoválásai, meg úgy általában az egész... Oké, most jön az a pont, hogy koncentrálni kell az almás sütire, mert ha nem teszem, akkor nem fog menni, hogy ne két percenként pillantsak a tanári asztal felé és az már talán túlságosan feltűnő lenne. Igazából azt se tudom, hogy miért jöttem el, hiszen nincs párom, szóval... innen nézve ez baromi nagy butaság volt, mert úgyse fogok tudni mit kezdeni magammal, így pedig csak kínos az egész, ha mégis egymás közelébe keveredünk, mert nem tudhatjuk, hogy mit szabad és mit nem, de itt mindenki előtt inkább mit nem. - Köszönöm, nagyon... különleges ajándék. - teszem még hozzá csendesen. A magázás azért meglep, de végül is teljesen érthető. Itt és most a tanárom, ahol bárki hallhatja, hogy beszélgetünk és nem lenne jó, ha tegeződésen kapnának, hiszen nem állunk annyira közel egymáshoz és ezt nem szabad másnak sem így gondolnia. - Még nem. Úgy gondoltam, hogy jó lenne nagyon átgondolnom, hiszen nem lehet rajta változtatni. - na igen ő mondta, hogy jól gondoljam meg, hogy mi is lesz majd, amit belefoglalok, mert utána már nincs csere és én így is akarok tenni majd, hiszen mégis csak egy rendkívül különleges ajándékról van szó és nem is csak azért, mert tőle kaptam... de nagy részt azért is. - És gondolkodtál... izé... gondolkodott már azon, amit beszéltünk a szünetről? - ha már magázódunk, akkor gondolom nem kéne nyíltan kimondanom azt, hogy van-e kedve végül is eljönni hozzánk a szünetben. Persze csak mint a tanárom, semmi több, hiszen a szüleim is furcsállnának mást, de mint egy arra járó tanár, vagy laikus érdeklődő ereklyekutató, vagy... valami ilyesmi.
Ha találnék magamnak egy idősebb csajszit, vagy legalább olyat, aki már nem jár iskolába, akkor vajon könnyebb lenne? Hogyan tudnék félretenni Dorothy arcát lelki szemeim előtt. Ha ágyba bújok valakivel, vajon nem rá gondolnék? Nem tudom, valahogy most ez elképzelhetetlen, főleg hogy napi szinten látom, és igazából pár pillantáson túl, és egy-egy finomabb érintésen túl nem mondtam ki, hogy mi a helyzet. A mólónál sem csókoltam meg, pedig meg lett volna a lehetőségem, még talán ő is érzett valamit, de egyszerűen nem lett volna helyes, nem lehet volna értelme tovább fájdítanom a saját szívemet, vagy őt zavarba hozni azzal, hogy ha ráerőltetem magam, és kiderül, hogy korántsem viszonzott a dolog, pusztán nem akart megsérteni azzal, hogy ellentmond egy tanárnak. Vagy ez hülyeség? Éppen ő maga hívta rá fel a figyelmemet, hogy ennek így semmi értelme, nem csak az állásomat, még a szabadságomat is kockáztatom, ha hülyeséget csinálok. Ha csak udvarias akart volna lenni, akkor szimpán nemet mond, vagy én nem is tudom, túl bonyolult, és nem derült ki belőle, hogy ő érez-e valamit egyátalán. Nem ismerem annyira a nőket, hogy ez egyértelmű legyen. Ennek ellenére a felvetésemet, miszerint a karácsonyi szünetben elkérdedzkednék, és elkisérném egy darabon, továbbfűzte, felajánlotta, hogy töltsem náluk az ünnepet. Nem tudom, hogy van-e értelme ilyesmit elfogadni, vegyem úgy, hogy tényleg nyitott? Vagy maradjunk a barátság kategóriában? Talán annak lehet értelme igen. Többet tőle nem remélhetek, mástól pedig egyenlőre nem szándékozom várni. Hátha eltelik pár hónap, valahogy elcsitul a dolog, és képes leszek más felé közeledni. - Örülök neki, és jól is áll. – Tulajdonképpen mi nem áll neked jó drága Dorothy? Aww... ezek a romantikus gondolati ömlengések, lassan beteg leszek már ezektől a mondvacsinált tündérmeséktől, amiket így agyban lenyomok. Ez az örökkön-örökké együtt jellegű szarságok, nekem mint ex-fegyencnek, ex-halálfalónak miért kell ilyeneken agyalnom, ha csak meglátom a borostyánszeműt? Sajna pont ezért, elvarázsol. – Sikerült már varázslatokat belefoglaltatnia? – Maradok a magázásnál, ha véletlenül valaki arra járna, akkor sem lepődne meg azon, amit hall. Nyilván a lány szépségét, csinosságát nem dicsérhetem, és még csak olyan pillantást sem illendő rá vetnem, amely az ajkára irányul, vagy éppen arra, hogy már vonszolnám is be magammal az egyik üres terembe, hogy egymásnak eshessünk. Ráfogok az ujjaira, és a parkett közepére kisérem. Rásimulok a derekára, erre pont most lesz vége az egyik számnak, úgyhogy pár pillanatnyi csend, viszont a tartásból nem engedek.
Lehet, hogy nem is kéne túl sokáig maradnom, felesleges lenne azt hiszem. Egyszerűen maradok egy kicsit és kész, majd szépen lelépek, amikor már legalább az este egy része lezajlott. Igazából még abban se vagyok teljesen biztos, hogy pontosan miért is jöttem, hiszen amúgy sincs párom, akkor meg mégis mi a fenét akarok egyáltalán? Nem is tudom, ha már mindenki jött, akkor valahogy én is úgy voltam vele, hogy nem kéne kihagyni, de tudom én, hogy nem sok értelme volt a dolognak. Végül is a sütik elég finomak, és gondolom a bólé is, majd azt is még megkóstolom, esetleg egy szendvics, bár nem vihetem túlzásba, mert a ruhám kb. pont jó rám, és ha túl sokat ennék itt össze-vissza az nagyban megnehezítené a mozgást is, szóval csak óvatosan. Amikor viszont Connor egyértelműen felém indul azért egy kicsit meglepődöm. Mármint nem rossz értelemben, csak hát fogalmam sincs, hogy ezt szabad-e egyáltalán, mert hát itt elég sokan vannak, de... ez egy bál, gondolom mások is beszélnek mással és hát... Na jó, azt hiszem nem kell mindent túlbonyolítani. Végül megáll előttem, én pedig mosolyt varázsolok az arcomra, miután benyomtam az számba az utolsó csokis sütit. Túlságosan finom volt, nem tudtam magamnak megálljt parancsolni, kapásból kettőt sikerült betolni az arcomba. Most pedig persze ennek hála csokis a fogam, ami csak két másodperccel az után esik le, hogy elmosolyodtam. Gyorsan be is csukom a számat, de rohadt ciki! A halvány pír viszont legalább passzol a ruhámhoz, ami megjelenik az arcomon. Udvarias biccentés jön és egy csendes ám előzékeny kérdés, amire újfent csak pislogni tudok párat, majd végül lassacskán bólintok. - Hát persze! - oké, kisebb lelkesedéssel, jóval kisebbel! - Még mindig nagyon tetszik a nyaklánc. - mosolyodom el újra, amikor már remélhetőleg sikerült nagyjából letakarítani a fogaimat a nyelvemmel és megfogtam a kezét, hogy eltűnjünk a táncolók között. Elég sokan vannak itt, tehát gondolom nem fogunk mi sem feltűnni. Ő egy tanár, én meg egy diák, de ez... csak nem olyan nagy dolog, hiszen csupán egy táncról van szó, semmi többről, az meg mégis csak belefér. Csak ne dobogna olyan veszettül hevesen a szívem már csak akkor is, amikor fogja a kezem. Mi lesz, ha a derekamat fogja majd át? Ott ájulok el helyben?
A tanári asztal mögött ácsorgom, egyszerű sötét öltönyben, hanyagoltam a varázslós szerkókat, ahogyan eddig is, érdekel a francot. Csak azért jöttem el, mert semmi indokom nem lett volna távol maradni, tanároknak legalább az elején, jópofizni muszáj, mintha holmi reklámarcok lennénk. Pedig isten a tanum, sokkal szívesebben ütném most a boxzsákot, fiatalkori önmagamat odaképzelve, vagy éppen húzódzkodással mulatnám az időt, az legalább kikapcsol. Ehelyett itt vagyok egy számomra tökéletesen érdektelen ünnep kapcsán, hiszen a karácsony mégiscsak a szeretetről, a családról szól, amelyekből már egyik sem juthat ki. Na de hagyjuk is a picsogást, az nem old meg semmit, ahogyan Astrid is mondta, keményen kell próbálkozni, csak nem biztos, hogy Dororthynál. Lehet, hogy valami idősebb csajt kéne kiszúrnom, de mégis mi a jó életet tegyek, ha elrabolta a szívemet? Nem tudom eldönteni, hogy szerelem, vagy sem, azt olyan ócska dolog lenne még ki is mondani, pedig a francba is, ez az én formám. Sosem voltam előtte szívügyekben elmélyülve, most pedig a borostyánszemű tiltott terület. Mintha még a sors is direkt ellenem játszana. Dumbledore beszéde után gépeiesen emelem meg ünnepi poharamat, ám csupán a nyelvemhet érintem a bort, nem iszok bele, még az is megkeseredne a számban. És persze meglátom őt, gyönyörűbb mint valaha. Hát ez tényleg szívás. Már csak azért is, mert egyértelmű, hogy még magamnak is hazudok, ha azt mondom, hogy ezt félre lehet tenni. Elsőként átsiklik rajta a tekintetem, hogy aztán többször ismét megakadjon rajta. Ahogyan McGalagony is szokta mondani, a bálokon mindenki oldottabb, talán oda lehetne menni. Lenne vajon értelme? Végülis nem a partnerem, és nem is lehetne az, és csak rúgnám vele az ismételt öngólokat.. És vajon kinek lehetne bemagyarázni, hogy nem csak egy éjszakára akarom, hanem szeretem? Vááá, tiszta tövismadarak, csak igen messze állok Ralph atyától, az a baj. Leteszem a poharat, és feltűnésmentesen megkerülve a tanári asztalt, átvágok a tömegen, egészen a közelébe, hogy finoman biccentsek (mióta vagyok ilyen rohadtul udvarias?) majd a kezemet nyújtom. - Felkérhetem egy táncra kisasszony? – Mélyesztem a szemébe a sajátomat, amiből kiolvashatja, hogy nem sok minden változott, pusztán kénytelen vagyok félretenni a dolgokat. Meg leplezni mások előtt, amennyire csak lehet.
Oké, fogalmam sincs, hogy hogyan lesz ez az egész bál dolog. Tudom én, hogy mindenki párral megy, de én... nem akartam. Jó nekem így, jó nekem így egyedül és kész. Persze azért kiöltöztem normálisan, de mégis csak úgy döntöttem, hogy minden ellene szóló érv ellenére is itt leszek. Maximum csak benézek az elejére és ha nagyon kellemetlenül érzem magam, akkor mondjuk fogom magam és... akár még ma este indulok haza. Bár azért menekülni nem kell igaz? Egyébként se beszéltük meg Connorral, hogy végül is szeretne-e jönni, vagy sem. El lehet ezt szerintem úgy is intézni, hogy ne legyen senkinek sem furcsa, vagy gyanús nem? Nem gondol egyből mindenki arra, hogy van valami közted és egy tanár között, csak mert vele mentél a bálba és egyébként meg... nincs is, szóval végképp butaság lenne ezt hinni. Szóval kicsíptem azért magamat. A hajam feltűzve, a ruhám a Griffendél színeit idézi, ezért is piros, mint a díszítés is a bál elején és egyébként is szeretem a pirosat. A cipőm halk koppanásokkal jelzi a terem felé közeledésemet, aztán végül csak egy óvatlan pillanatban beslisszanok, hogy ne legyen feltűnő, hogy egyedül jöttem. Csak nem fog ez feltűnni senkinek sem, legalábbis én nagyon remélem. Egy ideig el is vagyok, iszogatok valami bólé félét és végigkóstolom a fél süti készletet, szóval határozottan el vagyok igazából. A táncolókat figyelem, no meg persze a tanári asztalnál néha megakad a tekintetem Connoron is. Láthatja, hogy felvettem a tőle kapott nyakláncot is, ez nem volt kérdés. Elég látványos és feltűnő darab, de nem érdekel, mert nekem igenis tetszik. Azt viszont valahogy még sem merem megtenni, hogy én menjek oda hozzá beszélgetni, csak időnként egy-egy mosoly, vagy biccentés az, ami belefér, amúgy meg csak szimplán mondhatni petrezselymet árulok és kész. Áh, nem veszem én ezt magamra, a többség amúgy is azokkal van, akivel, vagy akikkel jött, nem kell mindenkinek táncolni nem igaz?
