2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Magamban örömmel vettem tudomásul, hogy a vörhenyes hagyja magát, így bátran simogattam, no persze, azért ügyeltem arra is, hogy ne vigyem túlzásba a dolgot. Nem lenne jó, ha hirtelen felém kapna, és megmarna, esetleg valamilyen komolyabb sérülést okozna rajtam. Oké, nem tűnt már túl félénknek, és már nem is volt annyira óvatos a közelemben, mint eleinte, de az ösztön, az bizony ösztön. Hamar elhúztam hát tőle a kezem, majd szórakozottan figyeltem, ahogy szegény a csokival küzd, melyet eddig minden bizonnyal nem is ismert. Szerencsére azért ízlett neki, ezt meg kell hagyni. Ha Tom Roxmortsban jár, megkérem, hogy vegyen nekem pár táblával, mostanában nem úgy állnak a dolgaim, hogy lesz időm leugrani. Majd talán pár hét múlva, de annyit meg nem bírok ki édesség nélkül. Persze, szerezhettem volna a konyháról is, de nem szívesen kerültem volna bajba... Egyszer lebuktam emiatt, amikor Carollal lógtunk le oda, és egy kerek hétig büntetőmunkán voltunk. Köszönöm, de nem szeretnék még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. - Már végeztél? - kérdem a rókától, habár választ továbbra sem várok el tőle. Az állat jólesően nyalogatta a szája szélét, én pedig felnevettem. Nem akartam, tényleg, de halál cuki volt, ahogy a bajszán maradt csokimaradványok a földre pottyantak. Esküszöm, ha lett volna nálam egy mugli kamera, amilyenekkel az egyik szomszédunk foglalkozik, biztosan filmre vettem volna a dolgot. De azok drágák, nekem pedig erre nem volt pénzem. Ráadásul, korántsem biztos, hogy az Roxmorts területén működne. Ha jól tudom, a mugli szerkezetek nem működnek a Roxfortban, külön engedély kell a használatukhoz, azt hiszem. Legalábbis ezt olvastam egy könyvben még régebben. De ha jobban belegondolok a dologba, tényleg nem láttam még senkit sem mugli elektronikus eszközt használni. Akkor mégiscsak igaz a dolog. Annyira viszont nem fontos, hogy lejárjam a lábam miatta. Az emlékeimben megmarad, az a lényeg. Persze, a többiek nagy eséllyel nem fogják nekem elhinni a dolgokat. Hiába mondanék el mindent, kinevetnének. Egy róka egy ember közelében? Oké, azt hiszem nem kellene lejáratnom magam. Majd Carolnak elmesélem, ő nem szokott hitetlenkedni. Mikor is futunk össze legközelebb? Fogalmam sincs, csak el ne felejtsem a dolgot, ő is szereti a cuki állatokat. - Már mész? - csodálkozva meredek a róka után, de mégis mire számítottam? Hogy hagyja, hogy magammal vigyem a kastélyba, és ott ezer örömmel áll a szolgálatomra? Vagány dolog lett volna, meg kell hagyni, de ez az állat nem szokta meg az emberek közelségét. Mindenesetre, a többiek nagy eséllyel irigykedtek volna. Nem hallottam még olyan emberről, aki egy rókát vitt volna a suliba bagoly helyett. Körülnéztem... A róka jó nagy kupit hagyott maga után, meg kell hagyni. A kötések szétmarcangolva hevertek a földön, mely ékes bizonyítéka lehetett volna ennek a különös helyzetnek, de úgy döntöttem, nem viszem őket magammal. Legyintettem egyet a pálcámmal, mire mind eltűnt. Újabb legyintés, és a csapdának is csak hűlt helye maradt. Minden bizonnyal holnap már egy újabb fog a régi helyén heverni, de sajnos nem tehettem többet az ügy érdekében. - Lépett volna bele az, aki ide tette – morgolódtam magamban, miközben minden cuccomat összeszedtem, majd sietős léptekkel indultam el a kastély felé. Mi tagadás, késésben voltam, és nem szerettem volna zárt kapuk előtt találni magam...
Ha lennének most komolyabb gondolataim is, akkor egyértelműen úgy venném, hogy ez a nap egészen jól alakult végül. Igaz, hogy a lábam lényegében eltört a csapdának hála, viszont már nem fáj, meggyógyult, még a seb is csak alig látszik rajta és még csak kötés sem kellett hozzá, hogy javítson ez a lány a helyzeten, aki egyébként kifejezetten kedves, bár időnként beszél, amiből egy kukkot sem értek. Aztán adott enni és inni is, még az alma is láthatóan egészen ízletes volt számomra, annak ellenére is, hogy elég rendesen megküzdöttem azért vele, mert nem volt igazán meg a technika az elején, hogyan is egyem meg. Viszont legalább lédús és egészen finom, bár tényleg határozottan kevés a hústartalma. Ezek után jöhet a különös desszert, még hozzá a csoki, amit persze nem ismerek igazán, de az első kóstolások alapján kimondottan kellemesen édesnek tűnik, így aztán lelkesen nyalok belőle párat, amíg le nem esik a földre. Lökdösöm és taszítgatom, amíg fel nem sikerül szedni. Egészen közel kerülök a jótevőmhöz és láthatóan attól sem tartok már annyira, hogy netán ártani akarna nekem,így aztán főleg a csokival küzdök, ami rendesen ragacsos és olvad a számban, de sikerül azért megküzdeni vele. Persze kissé megrezzenek, amikor a keze a bundámhoz ér, de nem rebbenek el azonnal. Hagyom, hogy ha akar, akkor megsimogasson, persze nem viszem túlzásba, amikor a csoki végre eltűnik a számból kicsit még nyammogok, mert elég rendesen megnőtt a nyáltermelésem, de aztán elhátrálok tőle. Még ránézek egyet utoljára azért, mintha csak memorizálnám az arcát, vagy ki tudja. Azt sejtem, hogy több rendes étel nem igen lesz nála, így aztán teszek még pár lépést hátra, csak aztán fordítok hátat rugaszkodom el és eltűnök a bokrok alatt, mintha ott se lettem volna. Persze a kisebb káosz, ami utánam maradt mutatja, hogy már pedig így volt. Ott van még a cafatokra szedett kötés, a szétmarcangolt szendvics maradéka és persze a vérnyomok is a földön a csapdával együtt. Én viszont már nem, szökkenve tűnök el az ágak között, hogy pár pillanat múlva már az ugrásaim neszét se lehessen hallani.
//Köszönöm szépen a játékot, remek volt, imádok állatot kijátszani! //
Szórakozottan figyelem a rókát, amint egyre határozottabban pusztítja az almát, amelyet elé tettem. Úgy tűnik, feltűnt számára, hogy ez nem a megszokott energiaforrása, de nem finnyáskodik, egyik falatot küldi a másik után, anélkül, hogy akár egy pillanatra is felpillantana rám, magában azt latolgatva, vajon most viccelek-e, esetleg tényleg meg kell ennie. Nem, helyette lelkesen fedezi fel az új ízélményt, szinte engedelmesebb, mint Tom a borsófőzelékkel, pedig ez elég nagy szó. A bátyám szerette ugyanis azt az ételt, és elég lelkesen is tömte magába, ami az illeti. - Hogy te mennyit tudsz enni... - állapítom meg csodálkozva, noha ennek nem lenne szabad meglepnie. A róka nemrég csapdába lépett, megijedt, megsérült, majd – nekem hála -, meggyógyult. Nagy eséllyel megéhezett, hiszen én is éhesebb vagyok stresszhelyzet után, gondoljunk itt csak az R.B.F.-vizsgákra. Előtte egy falat se ment le a torkomon, de amint kitöltöttem az utolsó tesztet is, a gyomrom hangosan megkordult, ezzel is jelezve, hogy vége, ennyi volt, ne tovább. Nyilván a vörhenyes is hasonlóan állt hozzá a dologhoz, mint én. Vége a veszélynek, ideje jól lakni. Ki tudja, mikor ehet ilyen finomságokat legközelebb. - Okos állat vagy, tudsz róla? - szólalok meg, amikor érdeklődve fülelve néz felém. Elég sok értelem sugárzott a szeméből, annyi szent. Mintha tényleg értené, hogy miről beszélek. Soha életemben nem láttam még rókát ilyen közelről, így hát fogalmam sem volt róla, hogy értelemben a kutya szintjén állnak. Esetleg csak én fogtam volna ki egy ilyen értelmes állatot? A róka időközben ismét a táskámra pillantott. Aha, az élelemforrás. Gondolhattam volna, hogy még ennél is jobban fel akarja majd térképezni. - Nem tudom, miként állsz a csokival – szólaltam meg akkor, amikor az édesség már a kezemben volt, és a jószág bizonytalanul nézett rá. Természetesen még mindig óvatos volt, elvégre ember voltam. Hiába láttam el, és adtam neki enni, még mindig nem tudhatta, mik a szándékaim. Teljes mértékben meg tudtam érteni, elvégre anyánk is tiltott minket gyermekkorunkban az idegenektől, a róka pedig tiltotta magát minden embertől. Teljesen mindegy, hogy mit tett vele az adott ember, nem fog senkiben sem megbízni, hiszen bármikor csalódhat, és az az életébe kerülhet. - Általában nem adok csokit az állatoknak, de azt hiszem, veled kivételt tehetek... Valóban ez volt a helyzet, úgy tudom, a kutyák szervezete például érzékenyen reagál rá. Nálam viszont nem volt olyan sok csoki, hogy aggódnom kellett volna, csupán pár kocka foglalt helyet a kezemben. Ha meg is árt a rókának, pár óra alatt túl lesz rajta, és legközelebb nem fogad el senkitől sem ilyen jellegű élelmet. Kétlem ugyan, hogy rájönne az ok-okozatra, de némileg óvatosabb lenne az emberek számára készült ételekkel. - Gyere, vedd el! - bíztattam a rókát, aki lépésről-lépésre ugyan, de közelebb került hozzám. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolog, de amikor megnyalta a nyelvével a kezem, felbátorodtam. Semmivel sem törődve nyújtottam ki a kezem, majd helyeztem a bundájára, magamban felkészülve arra, hogy bármikor elránthassam, ha arra kerülne a sor.
A kitartás végül csak meghozza várt gyümölcsét, sikerül elérnem, hogy az almából legalább részek szakadjanak le, ha nem is nagyok és persze a lé is kicsordul, ami helyettesíti valamelyest a vizet, amiből már nincs neki több. Elküzdök vele egy ideig, mire sikerül egészen sokat lehámoznom az almáról. Persze kissé földes, de miután már a karmaimat belevájom könnyebben megy a dolog, a föld pedig nem zavar különösebben. A fogaim elég erősek, hogy ne jelentsen gondot egy-egy kisebb kavics sem, ami így ráragad. A nagyobbakat persze kilököm a számból, mindezt nagy nyelvcsapásokkal kísérem, ami külső szemlélő számára, akár még murisan is festhet. Nem nagyon figyelek most arra sem, hogy beszél és kérdez, csak kitartóan küzdök, amíg a végén már kezd annyira kicsit lenni az alma a leszakított részeknek hála, hogy könnyedén el tudom rágni természetesen az egészet. Éhes róka nem finnyás, a csutka is mehet mindenestül szépen le a pucakba. Energiát veszítettem és persze vért, az ösztön tudja, hogy ilyenkor jó, ha minél többet eszem és végül is a friss alma bár nem hús, de azért annyira nem rossz és legalább sok benne a folyadék, ami mindenképpen előnyös jelenleg. Amikor alma elfogy, ő pedig megint kérdez ezúttal a nevemről érdeklődve nézek rá, majd a táskájára, hátha van benne még valami titkos tartalék, hiszen onnan került elő a szendvics, a víz és most meg még az alma is. Ki tudja, hogy még milyen kincseket rejt. Mintha még a kérdő hangsúlyt is érzékelném a mondat végén, mert megint kicsit oldalra döntöm a fejemet, bár az is lehet, hogy csak a táska az, ami még mindig ennyire leköti a figyelmemet, nem tudhatja. Persze válaszokat nem kap a kérdésekre, csak a kutató pislogást és tekintetet, amivel még mindig méregetem, de már sokkal kíváncsibban, mint sem félelemmel telve. Amikor előkerül a csoki nem moccanok meg azonnal, hiszen eddig letette kellő távolba a dolgokat, az almát is gurította, most viszont nem ezt teszi, ezért várok, hátha kicsit előrébb dobja majd netán mégis, de végül nem történik ilyesmi. Hosszú pillanatok telnek el mire végül moccan a lábam. Óvatosan, a fejemet lehajtva, a füleimet behúzva, feszült tartással sunnyogok közelebb. Minden lépést láthatóan jól meggondolok és benne van a mozdulataimban az azonnal meghátrálás is, ha bármi rosszat látnék, érzékelnék, akár csak hirtelen mozdulatot, túlzott pislogást, bármit. Úgy fest viszont, hogy nyugodt, vagy legalábbis nyugodtnak igyekszik magát mutatni és vár, így aztán óvatosan lépek újabbat és újabbat, amíg el nem érem a célt. Először persze csak óvatosan nyújtom a nyakamat és szaglászom meg azt a valamit. Úgy csinálom láthatóan, hogy a legkevésbé menjek közel, inkább alakuljak zsiráfrókává a megfeszített nyakammal, de meg legyen a menekülés esélye. Az illata elsőre nem tűnik rossznak, ezért cseppnyi kétkedő pillantás után végül meg is nyalom. Persze ennek következtében félig a kezét is. Annyira azért nem vagyok bátor, hogy foggal kis is veszem az ujjai közül, esetleg ha a tenyerében van, vagy oda kerül, akkor óvatosan pár újabb nyalogató mozdulattal addig-addig pöckölöm, amíg le nem esik a földre és onnan már bátrabban fel tudom szedni, ezzel persze valamivel még közelebb kerülve a lányhoz.
Elnevetem magam a róka ügyetlenkedését látva, amint sikertelenül próbálja meg a szájába venni a gyümölcsöt. Kissé elméretezte a természet, láthatóan nem a vörhenyesnek volt kitalálva a dolog, de a jószág azért még sem adta fel a próbálkozást. Kitartóan kergette oda-vissza a guruló almát, majd egy idő után győzött a józan ész. A róka bevetette mancsait is a szökevény kézre kerítése érdekében, ami végre sikerrel járt. Ráadásul, plusz pont még számomra, hogy láthatóan ízlett is neki, ugyanis nem hagyta ott az első falat után, hanem rögtön újabbat tépett belőle, és időközben nyelvével az almalevet vette célba. Elcsodálkoztam kissé a dolgon, nem hittem volna, hogy a húson kívül másnak is örülni fog. - Nem vagytok vegák, igaz? - tettem fel a kérdést a rókának, aki kitartóan pusztította tovább az almát. Tudtam ugyan, hogy nem kapok választ tőle, de a kutyámnak is beszéltem otthon, akkor egy rókával miért ne tehetném meg ugyanezt? Elvégre, hasonlóak kinézetre, és véleményem szerint egy róka is volt olyan értelmes, mint egy kutya. Habár, Csutak néha tudott eszméletlen nagy hülyeségeket produkálni, melyek teljesen ellentétben álltak az utasításaimmal, de ez inkább makacsság volt, mint hülyeség. Elvégre, bennük is van még valamennyi az őseik véréből, ami néha előjön, és olyankor nem hajlandóak hallgatni a szép szóra sem. Hiszen réges-régen a vadonból jöttek ők is, így érthető volt a dolog. Nekem is a véremben volt az ügyetlenség, ami kiütközött rajtam, ha akartam, ha nem. - Mi a neved? Tünődve pillantottam le az állatra, miközben megpróbáltam kitalálni, milyen nevet adnék neki, ha az enyém lenne. Természetesen egyből a Csutak ugrott be, de az már foglalt volt, ráadásul a rókáról nem igazán ugrott be számomra a csutak szó. Nem, neki valami más kellene. Természetesen nem állt szándékomban hazavinni magammal, esetleg becsempészni a Roxfortba, hiszen jól tudtam, hogy érezné ott magát. Akár mi mágiatörténet órán. Unatkozunk, szétesünk, fizikailag rosszul vagyunk, és óra alatt állandóan arról álmodozunk, hogy bár már utunkra engednének minket. Nos, a róka számára is ez lett volna a helyzet, csak neki nem ért volna véget a rabság. Nem tartottam magam kegyetlen embernek, nem leltem örömet abban, ha másoknak rossz volt. Jó lett volna megtartani az állatot, hiszen gyönyörű volt, és igazán jópofán nézett ki, ahogy szegény az almával küzdött, de tudtam, hogy nem lenne helyes a dolog. - Hmmm... - Nem adtam fel a nevek keresését, miközben a rókát nézegettem: - Piroska? Nem, az nevetséges. Gömbi? De hisz nem is vagy kövér! Foltos? Jaj, Lacey, beszélsz itt hülyeségeket... Nem tudom... Kész, vége, feladom. Az emberek nagy eséllyel azért nem tartanak rókát, mert nem tudnak neki nevet adni. Ekkora feneket keríteni valaminek, komolyan! De valahogy csak szólítani kellene a rókát, ha az emberek mellett lenne, nem igaz? Azt csak nem mondhatják neki, hogy Gyere ide, takarodj! - Te szelíd vagy? - tettem fel a következő kérdést, mely szinte rögtön az eszembe jutott. A róka már nem tartott tőlem annyira, mint az elején, de lássuk be, egy kutya is pont így bánik egy idegennel. Eleinte bizalmatlan, megmorogja, utána kap, kerüli... Pont, mint a vörhenyes, de nála az is tett a dologra egy lapáttal, hogy meg volt sérülve. Márpedig egy kutya irányából sem számíthattam több bizalomra ebben a helyzetben. Hiszen csak magát védte. Ismét a táskám irányába nyúltam, majd egy megkezdett csokoládét húztam elő belőle, melyet a róka felé nyújtottam, de nem tettem le a földre. Nem, hiszen feltett szándékom volt, hogy megnézem, enne-e a kezemből. Kockázatos ugyan, de próba szerencse. Lehet, tényleg volt már dolga más emberekkel is. - Kérsz?
A lábam határozottan jobban van, már tényleg rá tudok állni és a víz és a kis felvágott is sokat segített abban, hogy jobban legyek. Bár csak róka fejjel gondolkodom, de azzal azért tisztában vagyok, hogy ez a lány segített nekem, tehát ember létére nem tűnik annyira veszélyesnek, habár a kötés nem igazán tetszett, amit a lábamra próbált erőltetni, de szerencsére azt még épp időben feladta és nem erőltette tovább a dolgot. Így hát én is bátrabb vagyok és megpróbálom kicsit feltúrni a táskáját, hátha van még benne valami érdekes, netán fogyasztható. A szagokat érzem, de az lehet a felvágott maradéka is, nem biztos, hogy van ott még akármi is, ami hasznosítható, de a kíváncsiság úgyis győz és én ha kell akkor még bele is túrnék, csak félő, hogy akkor még be is akadna fülem, vagy a fejem szorulna be. Ezért jobb, hogy végül ő veszi magához azt a táskát, még ha egyébként a szavaiból nem is igen értek semmit sem. Persze amikor közelebb jön, akkor hátrébb lépdelek, de már nem akkora távolságot hagyok, mint mondjuk a legelején. Láthatóan sikerült ez ügyben azért fejlődni, vagy hát több a bizalom úgy, hogy segített és még kaját és vizet is adott. Persze ettől még látszik, ahogyan hegyezem a füleimet és szaglászok a levegőben, mint aki még mindig arra számít, hogy csak előkerül onnan valami finomság. Figyelem, ahogyan ténykedik, méregetem, hogy vajon mi kerül majd elő. Az almát érdeklődve nézem meg magamnak, amikor megáll a lábaim előtt. Oldalra döntött fejjel szaglászom meg, aztán nézek fel újra a lányra, hogy mit is kellene vajon kezdenem vele. Újra megszaglászom. Édeskés az illata, tehát olyan nagyon rossz csak nem lehet, bár persze ki tudja. Megbökdösöm az orrommal, csak aztán villantom ki a tűhegyes fogakat, hogy kicsit megpróbáljak ráfogni és valamennyit leszedni róla. Láthatóan egy ilyen alma nem pont az én szájméreteimhez van kitalálva, szóval rendesen megküzdök vele. Persze kicsorog belőle a lé, amit nyalogatni kezdek, ettől viszont elgurul és piszkos lesz. Ez utóbbi persze nem különösebben érdekel, de elküzdök az almával annyi biztos. Leheveredek végül a földre és a teljesen egészséges lábammal megpróbálok valamelyest ráfogni. Belemélyesztem a karmaimat is, hogy jobban sikerüljön stabilizálni, hiszen végül is lé van benne, édes is, egészen finomnak tűnik, még ha nem is hús, így pedig már egészen jól sikerül időnként darabokat leszakítani belőle és amikor lenyalogatom a közben kifolyt lét, akkor sem gurul el. Sikerül megtalálni a működőképes taktikát, úgy tűnik.
Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor a seb összehúzódik, minek hatására megkönnyebbülten sóhajtok egy újabbat. Komolyan, annyira izgultam emiatt az egész miatt, mintha legalább éppen ma készülnék letenni egy kifejezetten kemény, és fontos vizsgát. Remegő kezemmel leengedem a pálcát, tény viszont, hogy nem a rókától féltem. Tőle már valamiért nem tartottam annyira, sokkal inkább saját magamtól. Sok kockázatos varázslat van a világon, a gyógyító bűbájok pedig dobogós helyen szerepeltek ezek között. Ha valaki nem biztos abban, hogy sikerülni fog, nem hajtja végre. Nekem viszont nem volt más választásom. Senki sem volt a közelemben, akinek szólhattam volna, ha valami baj adódik, így csakis saját magamra számíthattam. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, amikor a róka újra talpra állt. Komolyan, olyan mosoly jelent meg az arcomon, mintha élőben látnám a kedvenc zenekarom, amely csakis az én kedvemért tart koncertet. Csak itt most teljesen más volt a helyzet: segítettem egy élőlényen, aki – nekem köszönhetően – ismét egészséges. Nagy eséllyel a gyógyítók is emiatt választották a hivatásukat. Nagyon jó érzés, annyi szent, még ha köszönetet nem is kapok érte. Igaz ugyan, hogy mintha a róka tekintetében hálát láttam volna, de nem igazán voltam benne biztos. Az egész nem tartott túl sokáig, és amikor újra rápillantottam, már nyoma sem volt a hálálkodásnak. Helyette kérdőn nézett rám, végül a táskám felé vette az irányt, gondosan ügyelve arra, hogy elég távolság maradjon kettőnk között. Hiába, mégis csak egy vadállattal van dolgom. - Abban már nem találsz semmit! - böktem oda a rókának nevetve, hiszen jól sejtettem, mi a kutatás célja. Nagy eséllyel látta, ahogy előveszem a táskámból a szendvicset, és persze a vizet, és most azt hiszi, hogy egy Terülj-terülj asztalkámmal van dolga. Hiszen az ember abból vette elő az élelmet és az italt. Biztos akad itt még pár finom falat. A róka továbbra sem adja fel a kutatást, én pedig óvatosan felé veszem az irányt. Lassan lépkedek, figyelek arra, hogy ne tegyek egy hirtelen mozdulatot sem. Elvégre, ez egy igen törékeny béke. Ha a róka úgy ítéli, túl közel kerültem hozzá, akkor vagy elfut, vagy felém kap. Mondanom se kell, hogy a második eset igazán nem lett volna az ínyemre. Végül szerencsésen odaérek, habár továbbra is kínosan ügyelek arra, hogy ne kelljen túl közel kerülnöm a rókához. A táskámért nyúlok, majd magam elé húzom, mindezt elég lassan hajtom végre. Tudom, hogy a róka nem jön a táska közelébe, ha az már nálam van, hiszen továbbra is tart tőlem. Újra kinyitom a tatyóm száját, majd egy pirosló almát húzok elő. Nem igazán hittem abban, hogy ez tetszeni fog a vörhenyesnek, de mással már nem tudtam szolgálni a számára: - Tessék – A földre helyeztem az almát, majd óvatosan megböktem az ujjammal, hogy egyenesen a róka elé guruljon. Az alma elindult, majd szerencsésen meg is állt, nem messze újdonsült páciensemtől. - Tudom, hogy nem egy kacsasült, de most csak ez van. Nyilván nem fogtam ki az erdő egyetlen vega rókáját, így nem is számítottam arra, hogy megeszi. A legtöbb, amit tenni fog, hogy megszagolja, megböki, talán még meg is nyalja, hogy érezze, milyen íze van ennek a különös, vörös golyóbisnak. Az viszont, hogy szó nélkül behabzsolja, már tényleg lehetetlennek tűnt. Egyszerűen csak a földön hagyja, valamelyik másik állat pedig megtalálja, és talán meg is eszi. - A vízből már tényleg kifogytam, róka komám – jegyeztem meg, miután megráztam a teljesen száraz flakont. Persze, ha a róka nagyon szomjas, bűvölök neki vizet, de egyelőre – legalábbis nagyon úgy nézett ki – megelégedett azzal is, ha ételt adok neki. Valamit, amivel kihúzhatja addig, amíg nem tud újra vadászni. Erre nemsokára képes is lesz, de ő nyilván nem is sejtette a dolgot. Újra a táskámba nyúltam, de már semmit sem találtam benne, ami esetleg ízlene is a gyógyult betegnek.
Rá már ugyan nem morgok, de a kötés nagyon nem tetszik. Ezért szökik ki a torkomból a küzdelem közben egy halk morgás is, de ez inkább csak a mozdulatok miatt van és nem pedig azért, mert mondjuk fenyegető akarnék lenni, vagy valami. Küzdök a kötéssel és minden áron le akarom szedni a lábamról, a felszólítása ellenére, miszerint neki ez nem tetszik. Ettől én még kimondottan meg akarok szabadulni tőle, bármennyire is egy ember szerint jó hatással van a sebekre. Én csak azt tudom, hogy nem illik a lábamra és idegen anyag is, nagyon. Már egészen jól állok, amikor megint int a pálcájával és újabb kötés kerül a lábamra. Na itt már felnézek rá sejtve a turpisságot, hogy egyértelműen ő csinálta, még ha nem is igen tudom, hogy hogyan. Kap egy dühös fújtatást, majd újra nekiesek a kötésnek, hogy megpróbáljam lebontani, ahogyan eddig is tettem. Kitartó vagyok és nagyon zavar, azt jól sejti, hogy nem maradna ott sokáig, ha elmegy majd innen. Nem is figyelek rá, amíg keresgél és kutat...gál, csak küzdök tovább rendületlenül, hogy eltűnjön végre onnan a zavaró tényező, tehát maga a kötés. Egészen jól állok, amikor megint a pálcája kerül előtérbe. Most már kissé visszább húzom a lábamat és kissé morogva pillantok fel rá. Csak alig pár fecninyi anyag maradt, a nagy része szanaszét hever a földön apró kis darabokra kötve. Elég ügyesen beterítettem a hideg földet, rendesen nagy rendetlenséget, vagy inkább koszt csinálva így, de ez nem különösebben érdekel. Gyanakvóan méregetem, amikor megint varázsol, de ezúttal nem jön kötés, csak valamiféle bizsergető kellemesnek ható érzés, ahogyan a seb összébb húzódik és jóval kisebb lesz,m int amilyen előzőleg volt. Még azért biztos, ami biztos nyalok rajta párat, csak aztán lefetyelek bele a vizembe is, ezzel kis is próbálva, hogy a lábam mennyire funkcionál jól. Úgy érzem, hogy egészen rendben van. Próbálgatom kicsit, de nem nyekkenek meg, és nem is roggyan meg a térdem. Egészen könnyen rá tudok állni, mintha csak olyan lenne, mint amilyen volt. Felpillantok a lányra újra, mintha a szememből valamiféle hála tükröződne, de aztán csak a kérdő tekintet marad, ami ki tudja, hogy mit akar sugározni. Aztán pár lépés után kerülök oda a táskájához és azt kezdem el lökdösni. Végül is abban volt a víz, meg a kaja, biztosan érdekes egy valami lehet, hátha rejt még valami érdekeset, vagy finomat.
A róka teljesen szétszedte az oly nagy gonddal összeállított szendvicsemet, és jóformán csak a húst ette ki belőle, nagyon úgy tűnt, hogy a többi nem igazán van ínyére. Ezek szerint mégse volt annyira éhes, mint hittem. Szerencsére a vizet elfogadta, így már nem kell attól tartanom, hogy kiszárad. A későbbiekben nyilván talál magának, hiszen állandóan a környező erdőket járja, nagy eséllyel betéve tudja azokat a helyeket, ahol fellelheti. Én ugyan nem voltam róka, így nem tudtam az ő szemén át nézni a világot, de egyik állat sem ostoba. Mindegyik tisztában van vele, hogy a túléléshez szükségük van néhány dologra. Ilyen például a víz és az élelem. A vadon élő állatok mindent megszereznek maguknak, különben elpusztulnának. - Hé! - csattanok fel szinte rögtön, ahogy megpillantom, hogy a jószág feltünő szorgalommal igyekszik szétbontani a kötésemet, melyet oly nagy bajjal rögzítettem rajta. Jó, természetesen nem kínlódtam vele annyit, mint egy muglinak kellett volna, hiszen ők jobban megszívták volna a dolgok gyakorlati részét. Nagy eséllyel harapott kézzel kellett volna távozniuk. Nekem azonban itt volt a pálcám, ami eléggé megkönnyítette a dolgom. Egyszerűen csak intettem vele egyet, és már meg is jelent a kötés. Jó, ez sem olyan egyszerű, mint az ember hinné, hiszen a mozdulat és a varázsige hangsúlya sem volt mindegy, de még mindig sokkal jobban jártam, mintha nem tudnék varázsolni. - Le ne vedd! A róka természetesen nem hallgatott rám, tovább fosztogatta a sebét rejtő kötést. Na, tessék, most mégis mihez kezdjek vele? Lett volna olyan bűbáj, amely begyógyítja a sebeket, persze, de nem igazán volt kedvemre az, hogy alkalmazzam is. Már attól is tartottam, hogy bűbájjal hozzam rendbe a csontjait, de hogy még a sebét is beforrasszam? Nem vagyok én javasasszony! Lehet, hogy a csontjainak a helyrehozása némileg bonyolultabb volt, mint egy látható seb begyógyítása, de én akkor is tartottam a dologtól. Szórakozottan intettem hát egyet a pálcámmal, mire a némileg tönkretett kötés helyére egy új került. Természetesen nem játszhatjuk ezt a végtelenségig, hiszen nem lehetek a róka mellett addig, amíg be nem gyógyul a sérülése, de egy kis időre megteszi a dolog. Nekem viszont minél hamarabb ki kell gondolnom valami olyan megoldást, ami a rókának is szimpatikusabb. - Fenébe! - szűrtem ki bosszúsan a fogaim között, majd újból a táskám felé indultam, hátha találok benne egy olyan könyvet, ami némileg a hasznomra lehet. Nem sok mindent hoztam le magammal a faluba, hiszen nem állt szándékomban tanulni, de előző nap nem is pakoltam ki a könyveimet a tatyómból. Áldottam a szerencsémet, hiszen így esélyem nyílik arra, hogy egy sokkal hasznosabb bűbájt leljek a róka gondjának orvoslására. Tartottam attól, hogy rágni kezdi a sebét, hiszen fogalma sem lehetett arról, milyen következményekkel is járna a dolog. Csak egy sebet lát majd, amely a lábán helyezkedik el, és amelyet a lehető leghamarabb igyekszik majd eltüntetni. Ahhoz pedig semmi kétségem sem fért, hogy a kötés leszedése után egyenesen a sérülést veszi majd célba. Leguggoltam a táskám mellett, majd keresgélni kezdtem a könyvek között. Már nem tartottam annyira a rókától, hiszen jól tudtam, hogy már ő sem tart tőlem annyira, mint eleinte. Mindketten megszoktuk már némileg a másik közelségét, én pedig nem éreztem szükségét annak, hogy szinte minden másodpercben azt lessem, mit tesz éppen. Számára most a kötés volt az ellenség, nem pedig én. Kezemmel ide-oda tologattam a könyveket, majd előhúztam azt, amelyikről reméltem, hogy nálam van. Nem tévedtem. Boldogan lapozgatni kezdtem benne, szememmel szinte csak faltam a nyomtatott sorokat, majd végre ahhoz a részhez értem, amelyet kerestem. Sérülések, és azok mágikus gyógyítása, hirdette a felirat, én pedig kikerestem a Hétköznapi sérülések részt. A könyvben ugyanis szó esett emellett még a mágia által szerzett sérülésekről, no meg az átok okozta sebekről, melyekkel már a több éves tapasztalattal rendelkező gyógyítóknak is meggyűlt a baja. - Itt is van! - szólaltam meg izgatottan, majd elolvastam a varázslat használatára vonatkozó részt. Voltaképp ugyanaz volt, mint a Hippokrax, csupán a pálcamozdulat különbözött a csontforrasztó bűbájtól. Felálltam, visszatettem a könyvem, majd ismét a róka felé indultam. Amikor odaértem, újabbat intettem, mire eltűnt a kötés, majd megszólaltam: - Hippokrax! Ezúttal csupán a mozdulat különbözött, mellyel végrehajtottam a dolgot. A seb láthatóan összement valamennyire, de nem tűnt el teljesen. Mondjuk, fogalmam sem volt arról, mit is várok a dologtól, hiszen már annak is örülnöm kellett volna, hogy ennyi sikert hozott a próbálkozásom.
Amikor beszél minden alkalommal felnézek rá, de hogy azért, mert értem, vagy csak mert a hang és a beszéd az, ami vonzza a figyelmemet, na azt nem igen lehet tudni. Annyi biztos, hogy nem harapom meg és ezúttal támadó szándékot sem mutatok, miközben a lábamat mosogatja le a tiszta vízzel. Inkább maga a víz az, ami érdekel és az köti le a figyelmemet igazán, láthatóan szomjas is vagyok érthető módon, hiszen megsérültem, vért veszítettem és elég sok nyálat is elhasználtam már arra, hogy megpróbáljam helyre tenni a sebet. Újra előkerül a pálcája is, de most már úgy fest, hogy jóval érdeklődőbben figyelem a ténykedését és kevesebb gyanakvás van a tekintetemben. Előzőleg minden mozdulatát árgus szemekkel fürkésztem, most viszont még kicsit a fejemet is oldalra döntöm, ahogyan hadonászni kezd. Csak akkor rezzenek meg kicsit, amikor a fémedény puffan a földön nem mesze tőlem. Nem ugrok meg, de a változás eléggé meglep, főleg hogy hangjelenséggel is jár és azért még bőven van bennem feszültség hiába, hogy már nyugodtabban viselem az eseményeket. Az elém kerülő vizet szinte azonnal lefetyelni kezdem most már tényleg valamivel közelebb is óvakodva hozzá és a tálhoz, habár a seb tisztogatása miatt amúgy sem volt valami nagy a távolság közöttünk eddig sem. Újra csak érdeklődve figyelem, ahogyan előkerül az étel, aminek az illata azonnal megcsapja az orromat. Persze az első reakció az, hogy jól széttúrom a szendvicset a földön és kieszem belőle a számomra ehetőnek minősülő dolgokat, főleg a felvágottat természetesen, aztán a többit inkább csak tologatom kicsit az orrommal és ott hagyom a földön, azok láthatóan nem tetszenek. A figyelmemet talán az étellel kicsit elvonja, de azért az újabb pálcaintést megint nagyon figyelem és eléggé meglep, amikor sín és valami anyag kerül a lábamra. Hát persze, hogy azonnal elkezdem szaglászni és nagyon nem tetszik a dolog. Állatból vagyok azért mégis csak és most valami idegen dolog van a lábamon, idegen szaggal és nagyon nem odaillő. Pár pillanat vizsgálódás után el is kezdem rágcsálni és úgy fest határozottan az a célom, hogy jól leszedjem onnan. Számomra nem evidens, hogy arra való, hogy jobb legyen általa, vagy védje a sebet. Nekem erre tökéletes a nyál, a kötés nem valami természetbarát dolog.
Remegve helyezem a sebre a nedves rongyot, végül reszketegen fújom ki a levegőt. Úgy tűnik, a róka nem akar ártani nekem, és valamiért hagyja, hogy segítsek neki. A rongyból kifolyik pár csepp víz, mely végigszánkázik a róka véres szőrén, és végül az egyébként is nedves talajon landol. Óvatosan körbetörlöm a sebet, nem merem jobban belenyomni a rongyot, de úgy látom, ez is kitisztítja valamennyire. A csapda már rég a földön heverhetett, és emiatt kellőképpen saras is volt. Ki tudja, mennyi kosz került ebből a vörhenyesre. Amikor végzek, kiegyenesedek, majd megszólalok: - Mindjárt adok inni – néztem biztatóan a rókára. Eszembe jutott, hogy talán szomjas lehet szegény, de annyira lekötött az, hogy szemmel tartsam, hogy a kezem felé kap-e... Egyszerűen kiment a fejemből a dolog. Amikor azonban elkaptam a jószág pillantását, melyet a flakonomra vetett, egyből észbe kaptam. Szerencsétlen órák óta nem ihatott egy cseppet sem, még jó, hogy szomjas. Ráadásul a sebét is nyalogatta, kiszáradhatott a szája. Na, meg persze a vérveszteség. Emberi szemmel nem tűnt soknak, de a róka nem ember volt, jelentős mennyiségű folyadékot vesztett. Hamar kiszáradna, ha nem talál magának vizet. Törni kezdtem a fejem, hogy mibe tehetnék vizet a rókának, de semmire sem jutottam. A flakont elvághattam volna az aljánál, de olló sem volt a kezemnél, ráadásul nem tudtam olyan bűbájt sem, amellyel megfelelően levághattam volna, hogy edényt készíthessek belőle. Ha jól emlékeztem, McGalagony egyszer mutatott nekünk olyan varázslatot, amivel a semmiből tárgyakat tudott megidézni, de az még a R.A.V.A.SZ.-on is túlmutat. Úgy tudom, a kilencedikeseknek tanította. Mindenesetre, meg kellett próbálnom. Jól rémlett még a varázsige, és a pálcamozdulat, de egyáltalán nem számítottam arra, hogy sikerülni fog. Egyszer, egyetlenegyszer volt alkalmam kipróbálni, és akkor is csak egy gyufásdoboz bukkant fel, de McGalagony magyarázata szerint ne is várjunk még nagyobb dolgot ezen a szinten. Hát, pedig nekem most jól jött volna egy. Ráadásul, eltelt egy év, így bíztam a sikerben. Erősen behunytam a szemem, majd koncentrálni kezdtem. Elképzeltem magam előtt a tárgyat, végül legyintettem a pálcámmal, majd kimondtam a varázsigét: - Vizualicus! Valami tompa hanggal puffant a földön, mire kinyitottam a szemem. Egy fémtálka-szerűséget sikerült megidéznem, mely ugyan nem volt tökéletesen kerek, helyette inkább girbe-gurba, és nagy eséllyel tanórán egy T-ét kapnék rá, de legalább a víz megállt benne. Kiöntöttem hát a flakonom tartalmát, majd a vízzel teli tálkát a róka elé toltam. Úgy gondoltam, nagy eséllyel nem csak szomjas, hanem éhes is lehet, így ismét a táskámhoz mentem, immár nyugodtabb hangulatban. Már nem féltem attól, hogy a jószág nekem támad, hiszen azt már akkor megtette volna, amikor a sebét tisztítottam. Persze, nem ártott az óvatosság, így nem kezdtem el a nyakában ugrálni, de kezdetnek valóban nem rossz. Nem sok diák mondhatja el magáról, hogy segített egy vadon élő állaton. Ismét letérdeltem, majd kutatni kezdtem a cuccaim között. A lábam már nem fázott, hiszen megszokta a hideget, de továbbra sem bántam volna, ha egy kandalló mellett üldögélhetnék, melyben ropog a tűz. Úgy rémlett, hoztam magammal szendvicset, és igazam is lett. Kissé nyomott volt ugyan, ahogy szinte mindent rápakoltam, amit Roxmortsban megvettem, de a kezemben volt, és én örültem neki. Én már aligha ettem volna meg, hiszen amint visszaérek, vacsoraidő lesz, de a rókénak jól jöhetett. Visszamentem hát, kibontottam a felvágottos zsemlét, majd a víz mellé tettem. - Jó étvágyat! - szólaltam meg szórakozottan, mintha csak egy barátomhoz beszélnék, aki mellettem eszik, majd jobban szemügyre vettem a róka sebét. Mély volt, sokáig el fog tartani a gyógyulás, de nagy eséllyel nem lesz semmi gond. Kitisztítottam, így elfertőződni nem fog, ráadásul a róka nyála is megteszi majd a maga hatását. Talán valamennyire még gyorsít is a gyógyulás folyamatán. Szórakozottan intettem hát a pálcámmal, majd kimondtam a varázsigét: - Ferula! - Sínpolya jelent meg a róka lábán. Újabbat intettem, mire a kötés némileg jobban a sín köré tekeredett, hogy ne essen le a kelleténél hamarabb. Megszemléltem a művem, majd elégedetten biccentettem, ezzel is nyugtázva a művemet. Tényleg elég jó lett, remélhetőleg használ is valamennyit.
Talán igen, tényleg csak segíteni akar nekem, semmi több, de ettől még nem félek tőle kevésbé, hiszen mégis csak ember, mégis csak sokkal nagyobb nálam, pálcája van és veszélyesnek is tűnik, még ha segít is. Csak és egyedül a mélyen megbújó emberi tudatom az, ami segít abban, hogy ne meneküljek el, amikor a lábam halk reccsenéssel helyreáll és persze, hogy ne kapjak azonnal oda. A morgás enyhül, de csak azért, mert a lábamat kezdem el nyalogatni, hogy rendben legyen, és e miatt nem azzal törődöm, hogy elég fenyegető és félelmetes legyek. Egyébként is úgy fest, hogy nem nagyon ijed meg tőlem, hiába igyekszem nagyon valamelyest azért rá hozni a frászt, esélyem sincs. Így hát marad a folyamatos feszült várakozás, hogy vajon nem fog-e mégis csak ártani nekem, vagy akár meg is támadni. Óvatos vagyok, ami érthető. A saját anyám is seprűvel kergetett el otthonról, mert nem látott mást, csak egy rókát, ami feltúrhatja a kertet és árthat az állatoknak. Ez a lány viszont valami miatt segít nekem, ezért viselem egy fokkal jobban a dolgot. A kérdésére egészen értelmesnek mondható fejet vágok rá nagyjából két másodpercig, aztán nyalogatom tovább a már egész szépen nyáltól és vértől összeragadt szőrcsomókkal díszített sebet. Már nem törött, de attól még épp elég szépen vérzik. Néha azért felnézek, ahogyan mocorog és aztán fel is áll, hogy valahova elmenjen. Arra számítok, hogy talán távozik is, de aztán persze ki tudja. Végül visszatér és persze eléggé gyanakvóan méregetem, miközben azt a rongyot kezdi el felém tolni, ami láthatóan nedvességtől csepeg. A vérveszteség miatt kellően szomjas is vagyok, ezért vetek egy pillantást a flakonra is, majd továbbra is rendkívül gyanakvóan méregetve figyelem, amit művel. Hátrébb húzódom felsőtesttel, de a sérült lábamat ott hagyom közelebb hozzá. Azért persze ugrásra készen vagyok, ha bármi baj lenne, akkor azonnal el tudjak tűnni. Felinnyantok, amikor a víz érintkezik a sebbel, de nem veszélyesen, és nem rántom el a lábamat. Egyébként is látom, hogy remeg a keze és az állatok többnyire megérezik a félelmet is, ő pedig láthatóan nagyon is fél, hogy esetleg ártok neki, pedig az emberektől általában én szoktam félni és nem pedig fordítva. Furcsa és szokatlan egy helyzet, annyi szent.
Némileg visszahőkölök, amikor meghallom a róka torka mélyéről előtörő morgást, mely minden bizonnyal az állat nemtetszésének ad hangot. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy ha a vörhenyes képes lenne rá, minden bizonnyal megtámadna. A gondolatra, miszerint azok a hegyes fogak, melyeknek birtokában van, az én karomba mélyedhetnek, ha nem vagyok elég óvatos, megremeg a pálcát tartó kezem. De akkor is... A róka nincs olyan állapotban, hogy nekem ugorhasson. Igen ám, de mi lesz, ha meggyógyítom? Elvégre, egy ember vagyok, és mint olyan, fenyegetést jelentek rá. Persze, eszem ágában sincs ártani neki, segíteni szeretnék, de ezt mégis hogy hozzam a tudtára, ha hirtelen rám támad? A varázslat, melyet most szeretnék végrehajtani rajta, fájdalommal jár, hiszen a csontok helyretétele nem éppen leányálom még egy felnőtt ember számára sem. A jószág pedig ezt minden bizonnyal újabb támadásnak éli meg, és ha nincs szerencsém, azután, hogy rájön, talpra tud állni, egyből ellenem fog fordulni. Természetesen, nem lesz olyan fürge, mint amikor még nem történt meg ez a baleset, de még így is fürgébb, mint én. Végül mégis kimondtam a varázsigét, és a csont egyből helyreállt, hiszen hallottam azt a semmivel össze sem téveszthető hangot, amit ilyen esetben mindig produkált. Tudtam, hogy sikerült, és ennek nagyon örültem. Mindenesetre, a pálcát továbbra sem eresztettem le, és most én is gyanakvó tekintettel figyeltem a rókát, aki a bűbáj után fájdalmasan felnyüszített. Jelen pillanatban mindketten egymást méregettük, készen arra, hogy a másik bármelyik pillanatban támadhat. Úgy gondoltam, ha a róka mégis nekem esne – habár egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog -, akkor gyorsan ráküldök egy hátráltató ártást, és elfutok. Innentől a róka nagy eséllyel magától is boldogulna, és valószínűleg helyre jönne, de jobban szerettem volna, ha hagyja, hogy a sebét is ellássam. - Eszed ágában sincs bántani, igaz? - szólaltam meg némileg megkönnyebbülve, amikor a róka végre a sebét kezdte el ismét nyalogatni. Továbbra is szemmel tartott ugyan, de valamiért már nem éreztem fenyegetve magam. Lassan leeresztettem a pálcám, de a biztonság kedvéért még mindig készen álltam arra, hogy esetleg meggondolja magát. Szívem szerint megsimogattam volna a jószágot, de jól tudtam, hogy az lenne a legrosszabb lépés, melyet most megtehetnék. Ha a kezem a közelébe érne, nagy eséllyel reflexszerűen megharapna, mintegy védekezésből. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem tetszik neki a közelségem. - Rendben, most hozok egy kis vizet – jegyeztem meg, mintegy magamnak címezve a dolgot, felálltam, majd hátrálva távolodtam a rókától. Pár lépés múlva megfordultam, majd fél térdre ereszkedtem a táskám mellett, és kutatni kezdtem benne a flakonom után. Valamilyen módon el kell érnem, hogy az állat hagyja lemosni a vért a szőréről, de ötletem sem volt arra, miként is tegyem ezt meg. Nem mertem hozzányúlni, hiszen már így is fenyegetve érezte magát, a pálcámat pedig már egyáltalán nem mertem használni. Láttam ugyanis a róka tekintetén, hogy annak nagyon nem örül. Most pedig már úgy-ahogy, de helyrejött a lába, és bármikor talpra állhat, majd rám támadhat. Persze, ugyanez a helyzet, ha megérintem. Mégis mit kellene tennem? A flakonom szerencsésen a kezembe akadt, és még egy ruhadarabot is sikerült a táska legmélyéről előhalásznom, melynek kifejezetten örültem. Ha minden jól megy, akkor még a sebét is sikerül fertőtlenítenem. Felálltam, megfordultam, majd ismét a jószág felé indultam el, magamban remélve, hogy nem pattan fel, és biceg el tőlem, most hogy már némileg helyrejött a lába. Igaz ugyan, hogy az állat nyála hasznos volt a seb fertőtlenítésében, de mégis jobban szerettem volna, ha tiszta vízzel át tudom mosni. Így ugyanis talán még azokat a helyeket is ki tudjuk mosni, amit az állat már nem ért el a nyelvével. Ismét letérdeltem a róka mellé, bevizeztem a rongyot, majd óvatosan közelíteni kezdtem vele a sérült testrész felé, miközben szívem a torkomban dobogott, és láthatóan remegett a kezem: - Csak segíteni akarok –szólaltam meg, abban reménykedve, hogy az állat nem kap fenyegetően a kezem felé, és hagyja, hogy ellássam.
A hozzászólást Lacey Stewart összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-02-07, 08:39-kor.
Nem bízom benne, hát persze, hogy hátrálni próbálok, amikor végre a lábam szabadon van. Csak amikor rám szól, akkor állok meg egy pillanatra, de csak azért, hogy behúzzam a farkamat és a fülemet is még inkább lesunnyam. Nem azért állok meg végül, mert rám szól, hiszen azt nem igen értem. Talán igen valahol tudat alatt, de ott is csak alig, nem olyan szinten, ahogyan emberként érteném. A tekintetemben nem villan a szikrája a tudatnak, ami ott bújik meg a mélyen, csak figyelem őt, miután megállok és ne tudom tovább vonszolni magamat. A lábam egyértelműen eltört és képtelen vagyok ráállni, nincs is sok értelme elmenni, hiszen tudom úgyis meghalnék ebben az állapotban. Ettől még persze nyalogatom a lábamat és őt figyelem. Végig minden egyes mozdulatát, minden egyes szavát, ahogyan a feje mozdul, ahogyan a keze, ahogyan hirtelen újra letérdel mellém. Összehúzom magamat még jobban, hogy még véletlenül se legyen közel. Látszik, hogy mennyire tartok tőle. Még így is kicsit hátrébb húzom magamat, de nem annyira, hogy ne érjen el. A kemény föld így is épp elég hideg, ahol feküdtem ott legalább már valamelyest felmelegítettem a saját test melegemmel. Persze amikor a pálcát a lábamra szegezi azonnal elhúzom kicsit, de csak egyszer, utána jön a halk morgás, mert azt a valamit egyértelműen fenyegetésnek vélem most. A botok soha sem jelentenek semmi jót, főleg akkor, ha amúgy ember kezében vannak, épp ezért vagyok én felettébb óvatos most is. Csak épp nem tudnék elszaladni, ha akarnék se, pedig egyértelműen ez lenne az elsődleges célom, ha képes lennék rá. A legrosszabbra számítok, amikor mozdul a pálca és elhangzik a szó. A lábam roppan egyet, vagy inkább reccsen? Elég rémes hang annyi biztos, és azonnal fel is nyüszítek. A törés viszont eltűnik, a roppanás visszateszi a helyére a csontot, csak a seb miatt marad meg a vérzés, de annak is csökkent az intenzitása a bűbájnak köszönhetően. Pár pillanatig még nézek rá, mint aki éppen igyekszik feldolgozni, hogy mi is történt pontosan. Nem megy láthatóan túlságosan gyorsan, de pár pillanat múlva újra nyalogatni kezdem a sebet. Még sem állok fel azonnal, pedig valahol tudom, hogy valószínűleg most már rá tudnék állni, de a seb még így is elég mély ahhoz hogy abból komolyabb baj legyen. Pihentetnem kell és persze a nyalogatás nem marad abba, az egy biztos pontnak tűnik, mintha begyógyítaná a sebet, pedig maximum csak nem engedi jobban elfertőződni.
Magamban számítottam arra, hogy a sebesült állat megpróbálja majd menekülőre fogni a dolgot, hiszen aligha érthette, mi is folyik körülötte. Nagy eséllyel nem volt hozzászokva az emberek közelségéhez, ami nem szokatlan dolog egy vadon élő jószágtól, így természetesen ez is megnehezítette a dolgom. Könnyebben boldogultam volna egy macskával, esetleg egy kutyával, akik hozzászoktak az emberekhez, de egy róka? Nem, a kis vörhenyes nemigen fog segíteni nekem abban, hogy helyrehozzam. Inkább csak megnehezíti a dolgom a szökési kísérletével. Na, nem mintha olyan gyors lenne, miközben az egyik lába súlyosan megsérült. - Maradj már nyugton! - szólítottam fel a rókát, miközben megpróbált tőlem bicegve távozni, bár sok értelme ennek a mondatnak sem volt. Nyilván nem érti, mit is mondok neki, és az is lehet, hogy megijesztem, de engem jelen pillanatban megnyugtatott a saját hangom. Aggódtam, hogy egyedül vagyok, és ennek a róka fogja meginni a levét. Kétségbeesetten néztem a hátam mögé, vissza az ösvény irányába, azt latolgatva, vajon mennyire lenne helyes most visszamennem Roxmortsba segítséget hívni... Pár pillanat múlva úgy döntöttem, maradok. Mire visszatérek valakivel, addigra az állat nagy eséllyel megleli a módját annak, hogy elbújjon, még ha az is az ára ennek, hogy végig kell vonszolnia magát a fagyos földön. A maga után húzott vérnyomok alapján minden bizonnyal megtalálnánk, de korántsem biztos, hogy azt a pillanatot már megélné. Ha pedig ez történne, akkor engem nagy eséllyel elég sokáig gyötörne a bűntudat. - Jól van, maradj nyugton – fordultam vissza, miközben arra számítottam, hogy a róka még mindig megpróbál menekülni, de a jószág addigra már ismét a földön feküdt. Rosszallóan csóváltam meg a fejem, mintha csak egy gyereket látnék, aki minden felszólítás ellenére is rosszalkodott, és most annak inná meg a levét. Abban azonban biztos voltam, hogy egy gyerekkel sokkal jobban boldogulnék. Felálltam a fagyos földről, ahol eddig térdeltem, majd észrevettem, hogy remeg a lábam. Nem csoda, hiszen a nadrágom teljesen vizes lett, ez azonban jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Odamentem a rókához, majd ismét letérdeltem mellé, nem is törődve testem tiltakozásával, mely minden áron meleg helyre akart jutni. A legrosszabb esetben is csak meghűlés lesz a dolog vége, de a róka... ő akár el is pusztulhat, ha magára hagyom. Nem. Nagy eséllyel elpusztul. Ujjaim erősen a pálcám köré fonódtak, én pedig minden erőmmel azon mesterkedtem, hogy valamilyen hasznos varázslat jusson eszembe, amely képes sebeket gyógyítani. Hiába töltöttem azonban órákat a könyvtárban, hiába voltam Hollóhátas, semmi sem jutott eszembe. Igaz ugyan, hogy nem gyógyítónak szeretnék menni a későbbieknek, de nem igaz, hogy egy elejtett gyógyító bűbáj sem volt azokban a több száz oldalas könyvekben, melyeket eddig átnyálaztam! A róka lábára pillantottam, ezzel is valami ötletet várva a semmiből, de a látvány csak még jobban lelombozott. Kétségtelen, hogy az állatnak nagy fájdalmai vannak, hiszen a csapda eléggé összeroncsolta a lábát, csodaszámba megy, hogy eddig el tudott bicegni előlem. A vér még mindig szivárgott, és egy ponton vörösre festette a talajt. - Na, jó – morogtam az orrom alatt, miközben pálcám hirtelen elhatározással szegeztem a róka lábára. Nem szerettem ugyan ezt a varázslatot, hiszen sosem voltam jó benne, és csak elvétve sikerült, de meg kellett próbálnom. Igaz ugyan, hogy a sebet nem szünteti meg, de legalább a csontját helyrerakja, de akkor is... Jobban szerettem volna, ha egy szakember végzi el, mivel azonban egy sem volt a közelben, nekem kellett megtennem. Minden emlékem összeszedtem hát elmém legmélyéről, mely a varázslat végrehajtásához kellett, majd magabiztos hangon megszólaltam: - Hippokrax!
Hallom a közeledő lépteket, nem csoda, hogy megrezzenek még annak ellenére is, hogy már eleve nem vagyok épp a legjobb állapotban a lábamat ért sérülés mértéke miatt. Elég szépen csepereg a vér továbbra is a földre, annak ellenére, hogy nagy erőkkel igyekszem nyalogatással rendbe tenni a dolgot. Ez az ösztön, hiába hogy a nyálam nem fogja beforrasztani a sebet, de valamilyen szintű védelmi hatása azért van, hiszen a rozsdás vas nem épp a legjobb dolog az állat bőre alá furakodva. Ijedt képpel nézek fel az érkező emberre, már amennyire egy róka képe lehet ijedt. A fülem lekonyul, a farkamat is behúzom magam alá, az egész tartásomból látszik, hogy tartok tőle, de a csapdától mégis csak sokkal jobban, hiszen utóbbi már most fájdalmat okoz, viszont lehet a csapda a lányhoz tartozik, ki tudja. Nyüszítek, azaz inkább valamiféle nyüszítéssel vegyített morgás az, amit kiadok most. Próbálom elriasztani, közben viszont fáj a lábam is ég az sem tesz jót, hogy csordogál belőle a vér még mindig. A maradék három lábamon próbálok hátrébb bicegni, amennyire tudom húzva magammal a vasat, ami persze csak azt eredményezi, hogy megcsúszva bucskázom el és csúsznak be alám a lábaim, hiszen a vas nehéz, a lábam pedig fáj, amit így erőltetek, talán még el is tört, nem lehet tudni. Még inkább hátrahőkölök, amikor levetődik mellém és előkerül a pálcája. Egészen lelapulok arra készülve, hogy ártani fog nekem, immár jóval erősebb a nyüszítés, mint a morgás, aztán hirtelen valami érthetetlen okból kifolyólag egyszerűen enged a lábamon lévő nyomás és szorítás és felpattan a csapda. Azonnal kihúzom a lábamat és hátrálok. Három lábon szökdelve. Az állati ösztön nem olyan logikus, hogy tudja, hogy segítenek neki. A csapda ugyan már nincs rajtam, de ő ettől még egy ember, aki biztosan veszélyes. Hátrálok valamennyit, amíg újra meg nem bicsaklik a lábam a kemény, köves talajon és nyekkenve össze nem csuklom. Csak kellő távolságban kucorodom megint össze, hogy nyalogatni kezdjem a vérző lábamat, és időnként kicsit rágcsálni, mintha attól jobb lenne. Valószínűleg eltört, ami általában egy erdei állat végét jelenti.
Elfeledheted a múltad, de attól még a múltad marad.
Lacey Stewart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lacey és a róka 2016-01-30, 10:39
Lassan lépkedtem az erdőben, hiszen semmi okom sem volt sietni, tekintettel arra, hogy bőven volt még időm. A táj szinte ragyogott a lehullott hó alatt, mely a nap első sugaraival olvadásnak indult, és lassan, de biztosan itt-ott teret engedett a némileg zöldellő erdei avarnak. Arcom a fák teteje felé fordítottam, hogy gyönyörködhessek az oly rég áhított napsütésben, de a lombozatról lehulló vízcseppek hamar eltántorítottak eme szándékomtól. Rosszallóan sóhajtottam hát, majd folytattam ráérős sétámat. Komolyan, napok esetleg hetek óta ez az egyetlen olyan napsugár, amely meleget is ad valamennyire, de még csak nem is gyönyörködhetek benne anélkül, hogy az olvadozó hó keresztül ne húzza a dolgot. A vállamon lógó táska súlya eközben elkezdte húzni a vállamat, így szórakozottan odanyúltam jobbommal, majd megigazítottam, így már nem vágta annyira. Tisztában voltam ugyan vele, hogy pár perc múltán újfent ránthatok rajta egyet, de mást nem tehettem. A saját ostobaságom volt, hogy ennyi mindent bevásároltam, azonban még ezt a gondolatot sem bántam meg. Rég terveztem már ezt a kis bevásárlóutat Roxmortsba, és fogalmam sem volt arról, mikor tudok lejönni legközelebb. Igaz ugyan, hogy előfizettem a Reggeli Prófétára, de a többi mágusmagazin teljesen különbözött a hírlaptól. Ezekben számomra jóval érdekesebb témák voltak, Roxmortsban pedig legalább húsz fajta ilyen tinimagazin közül válogathattam. Nem vettem meg ugyan mindet, de eleget beszereztem ahhoz, hogy legyen mit olvasnom délutánonként, esetleg némelyik óra alatt. Automatikusan lépkedek tovább, miközben kissé lejjebb húzom a dzseki cipzárját, mivel lassan, de biztosan kezdtem kimelegedni. Hiába, megszoktam, hogy jól be kell öltöznöm télen, így hát meg is tettem, és a vastag pulcsi, melyet a dzsekim alá rejtettem, tette a dolgát is rendesen, mit sem törődve azzal, hogy alapból nincs olyan hideg, mint amilyenre készültem. Emellett ráadásul a táskám súlya is megtette a saját hatását, így hát némileg nekivetkőzve folytatom utam a békés erdőben. Nyaranta ugyan jobban élveztem az ilyen erdei sétákat, hiszen télen a hideg miatt nem volt olyan kellemes az út, de még ez sem tántorított el szándékomtól. Végigmegyek az ösvényen, ha törik, ha szakad! Szerettem az erdő csendjében elmélyedni a saját gondolataimban, és most se volt semmi, ami zavart volna ebben. A kastélyban nem sok olyan helyet tudok, ahol nem botlanék bele állandóan másokba. Hirtelen megtorpanok, hiszen valami ide nem illő dolog hangja hasít át az erdő csendjén, mely szinte bántja a fülemet. Néhány madár fel is röppen az ágakról, hogy végül máshol keressenek maguknak egy nyugodt helyet. A csattanást követően egy másik hangot is meghallok, melyet egyáltalán nem tudok beazonosítani. Nem voltam jártas ugyan az erdők vadaiban, Legendás Lények Gondozása órán se figyeltem sosem annyira, mint illett volna, így némileg kétségbe estem. Úgy tudtam ugyan, hogy ebben az erdőben nincsenek vérszomjas fenevadak, de az ember sosem tudhatja, mikor szökik el egy, és keres pont itt menedéket. Szívem a torkomban dobogott, miközben én még mindig ijedten álldogáltam egy helyben, tovább fülelve, hátha meghallok olyasmit, mely elárulja, konkrétan milyen lénnyel is van gondom. Világos volt ugyan számomra, hogy egy mugli csapda ejtette foglyul, de a lényről még mindig nem tudtam semmit sem. Vérfarkas aligha lehetett, tekintettel ama tényre, hogy se éjszaka, se telihold nem volt. Ráadásul, egy vérfarkas már rég kiszabadította volna magát, annak a lénynek nem akadály egy egyszerű csapda. Ha az lett volna, én már rég nem élnék... Nyeltem hát egy nagyot, mintha ez több önbizalmat pumpálna belém, majd lassan és óvatosan elindultam az egyik bokor felé, ahonnan a hangot hallani véltem. Minden egyes lépéssel nőtt bennem a pánik, de úgy gondoltam, ha az ismeretlen állat rám vadászott volna, már aligha lenne alkalmam erre a cselekedetre. Amikor a bokorhoz értem, átnéztem rajta, majd észre vettem riadalmam forrását: egy rókát pillantottam meg, akinek a lába egy csapdába szorult. Az állat az oldalán feküdt, körülötte pedig minden vérvörös színt öltött magára, ahogy az állat lábából lassan, de biztosan csordogált a vér. - Pálca.. pálca... - motyogtam némileg riadtan, majd táskám a hóban landolt, én pedig kutatni kezdtem benne, majd hamar megleltem azt, amit kerestem. Tudtam, hogy kézzel nem biztonságos a csapdát feszegetni, így hát eszem ágában sem volt ezt megtenni. Mivel még mindig az iskola közelében voltam, varázsolhattam, így egy percig sem haboztam. Szinte átugrottam a bokron, majd térdre vetettem magam az állat mellett, mit sem törődve a fagyos földdel, a pálcát a szerkezetre szegeztem, majd megszólaltam: - Alohomora! A csapda engedelmesen elengedte a róka lábát, én pedig észrevettem, mennyire mély a seb. A jószág tovább nyalogatta a vért a szőréről, én pedig kétségbeesetten kutattam agyamban további megoldások után. Mégis mit kellene tennem? Gyógyító bűbájt nem tudtam, és nem akartam azt kockáztatni, hogy akaratlanul ugyan, de tovább rontok a róka állapotán.
Lacey közelében az erdő most egészen békés, a téli idő ellenére nincs olyan vészesen hideg sem, inkább csak közepesen hűvös, mivel a napsugarak szépen betörnek a fák ágai között és melengetően simogatják az arcát és a csekélyke havat is, ami még megmaradt olvasztgatják, ezzel is felszívva a nedvességet, hogy ne legyen olyan ázott és latyakos a talaj. Az ösvény egyébként is rendezettnek tűnik, amin elindult, úgy fest itt most nem sok minden lehet akadálya egy tényleg igazán kellemes kis sétának. A háttérben csak csendes neszeket hall meg, én sem verek különösebben nagy zajt, hiszen mégis csak óvatos vagyok. Megtanultam már, hogy annak kell lennem. Az emberek veszélyesek. Nagyok és agresszívak és nem igen kedvelik a magamfajtákat... az állatokat, a rókákat. Féltik az állataikat, és persze magukat is, pedig sosem voltam veszett és még csak a szám sem habzott még se volt kellemes csalódásom, bár tény nem is igazán megyek emberek közelébe mióta az anyám... Már szinte egyáltalán nem is emlékszem rá. Valahogy az emberi emlékek, az emberi tudat elraktározódott az elmém egy hátsó zugába, mintha ott se lett volna soha, mintha nem is lettem volna soha Sage... csak egy róka az erdőben. Amikor meglátom az ösvényen sétáló lányt azonnal megtorpanok a bokrok között. Egyik szikláról szökkentem épp a másikra, nem is gondoltam rá, hogy ilyen időben bárki elém toppanhat, de mégis és tudom, hogy el kell tűnnöm, hogy még véletlenül se lásson meg. Hátrálok óvatosan és csendben mielőtt kibukkanna a vörös bunda a bokor alól és észrevenne. Ez viszont végzetes hibának bizonyul, mert nem figyelek arra hová lépek. Valószínűleg, ha figyelek sem veszem észre az avar alatt jól elrejtett csapdát. A halk kattanás figyelmeztető szinte, még sem tudom időben visszarántani a lábamat. Lacey már csak annyit hallhat, hogy valami csapódik az ösvény melletti bokrok túloldalán és egy halk elhaló vinnyogás szakítja meg az erdő egyébként békés csendjét. Fáj, iszonyatosan fáj, ahogy a vasfogak közrefogják vékonyka lábamat. A vér békésen csordogál a maradék piszkos hóra ott, ahol a csapda megsebzett, a szőr lassacskán maszatosan összeállna, ha nem lenne azonnal az az első ösztönös reakcióm, hogy nyalogatni kezdjem a sérülés helyét. De hogy hogyan szedem ki onnan a lábamat... Az ösztön és a félelem a legrosszabbat diktálja, de az emberi tudat valahol visítva ellenkezik ott mélyen, hogy ne kezdjem el rágni a csapdába esett végtagot.
Elfeledheted a múltad, de attól még a múltad marad.
Lacey Stewart
Reveal your secrets
Tárgy: Lacey és a róka 2016-01-27, 20:21
Ma kivételesen korán keltem, ez pedig nem volt véletlen. Régóta vártam ezt a napot, hiszen idejét sem tudom már annak, mikor voltam utoljára Roxmortsban. Talán egy éve? Fogalmam sincs, tavaly ugyanis annyira lekötött az RBF-re való készülődés, hogy egy ideig hallani sem akartam lazításról. Habár megérte vért izzadnom, és rongyosra lapoznom a könyveket, illetve addig alakítgatni a jegyzeteimet, hogy rendszerint nap végén sajgó kézzel zuhantam az ágyba, hiszen igen jó eredményekkel zártam az ötödik évemet, mégsem éreztem teljesnek a dolgot. A többiekkel ugyanis elterveztünk a vizsgák után egy záró buliféleséget, amelyet Roxmortsban készültünk véghez vinni, azonban a rossz idő miatt eme tervünk is hamar füstbe ment. Egész évben ez a kis kiruccanás tartotta bennem a lelket, erre az utolsó pillanatban lefújtuk. Pedig jó lett volna úgy lemenni a faluba, és beülni valamerre, hogy tudjuk, túl vagyunk az RBF-en, és már csak az eredményekre kell várnunk. Nem toboroztam magam mellé embereket, most az egyszer egyedül szerettem volna lenni. Sok ismerősöm volt Roxmortsban, így nagy eséllyel nem kell attól tartanom, hogy unatkozni fogok, nyilván összefutok majd pár ismerőssel. Néha igazán szerettem a saját gondolataimba merülni, és új dolgokat felfedezni. Mások mellett ez nem mindig ment olyan könnyen, hiszen nem álldogálhattam percekig egy kirakat előtt, ha érdekelt valami, mivel hamar tovább rángattak. A mai napot azonban teljes mértékben a boltok felfedezésére szerettem volna fordítani. Ráadásul, a lábaimat is nagy eséllyel le fogom járni, hiszen több boltot is kiszemeltem magamnak. Szerencsére a napom teljes mértékben úgy alakult, ahogy azt magamban előre elterveztem. Beültem a Három Seprúbe, megittam egy kupa vajsört, majd útra keltem. Sokan járkáltak a falu utcáin, ami nem csoda, hiszen rajtam kívül még számtalan más diák is ide tervezte a szabadidejét. Elvégre, nem ülhetünk állandóan a négy fal között, nem igaz? Pár negyedéves egy seprű hirdetését vette szemügyre, és azt latolgatták, ezzel vajon mennyi esélyük lenne bekerülni a kviddics csapatba. Noha, nem ártott a jó minőségű seprű ahhoz, hogy valaki sikeres játékos legyen, de ügyesnek is kellett lenni, ráadásul a szerencse is sokat számított ebben a játékban. Szerencse ugyanis, ha a fogó meglátja azt az apró cikeszt, amelyet el kell kapnia. Nekem nem menne a dolog, annyi bizonyos, így nem is jelentkeztem a csapatba. Ezek mellett a seprűn maradás sem lenne számomra egy egyszerű feladat. Néhány órával később már egy szépen dagadó táskával léptem ki az utolsó boltból, és boldog mosoly terült el az arcomon. Mindent sikerült megvennem, amit elterveztem, és még az alkudozás is bejött, úgyhogy némi pénzt is spórolhattam magamnak. Kezemben egy frissen vásárolt mágusmagazint szorongattam, és már alig vártam, hogy visszamehessek a kastélyba, és egy csésze tea mellett átlapozhassam. Ugyanakkor úgy gondoltam, nem árt még egy kis séta a friss levegőn, így hát elindultam a közelben elterülő, kisebb erdő felé. Szerettem a természetben sétálgatni, ráadásul volt még egy kis időnk sötétedésig, szóval nem volt mitől félnem. Elindultam hát az ösvényen, mely kanyarogva vezetett át az erdőn.
//
