2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Eldőlt ősszel tényleg elkezdem a Roxfortot, bár még mindig bizonytalan vagyok, hogy menni fog-e. A tavasz és a tél egy része is azzal telt, hogy felzárkóztató órákon, külön oktatásokon vettem részt és még egy fickóval is el kellett beszélgetnem, hogy egyáltalán ilyen idősen van-e értelme annak, hogy foglalkozzanak velem, de Zachary jól mondta ez a Dumbledore nevű fickó, az öreg szakállas kezeskedett értem, hogy mindenképpen szeretné, ha tanulhatnék. Ősztől is még részt kell vennem alsóbb évfolyamos órákon is, hogy mindenben utolérjem a többieket, de elkezdhetem az egyetemet, csak nekem tovább fog tartani és talán az első évem csak bevezetés lesz és majd ismételni fogok jövőre, hogy tényleg akkor már olyan szinten legyek, amivel kezdeni is lehet valamit. Elég fura helyzet, mert még mindig nehéz megszoknom a tanulást, amit nyáron is végeznem kell Zachary és pár tanár segítségével, meg aztán a kastély is rideg, de legalább a nyarat még itt tölthetem Zachary házában. Fura volt persze, amikor elment arra a hosszabb útra a verseny miatt, de azt hiszem már egészen jól megszoktam a helyet, hogy ne féljek itt egyedül és ne érezzem magamat kellemetlenül, mint az első napokban. Az ágyat is megszoktam, a környezetbe is beleszoktam, így hát sejthető, hogy nem azért kell Zacharynak a falakat remegtető sikolyomra ébrednie, mert esetleg még mindig van, ami nem elég otthonos itt... Tehát az éjszaka közepén, valamikor éjfél után, amikor már jó ideje alszunk mindenki a saját szobájában, amikor Zachary pár napja érkezett haza a versenyről és nem sokat mesélt róla, amit nem is nagyon értettem, arra kelhet, hogy néha szakaszosan megállva, de újra és újra hangosan felsikítok. Élesen, kellően fülsértően. Azóta se beszéltünk arról, amit a Minisztériumban tudtam meg a származásomról. Egyszerűen inkább a szőnyeg alá söpörtem a témát és a tanulással foglalkoztam, könnyebb volt úgy, de ki tudja, hogy most nem e miatt történik-e mindez. Ha Zachary felébred és a szobámba jön láthatja, hogy jó eséllyel álmomban sikítottam többször is, mert épp csak akkor nyitogatom a szemeimet és ülök fel a sötétben. - Nem... nem akarom... nem akarom... - reszketve rázom a fejemet, mintha még mindig nem teljesen lennék magamnál, legalábbis úgy fest a szemem nyitva, de csak meredek magam elé a sötétben, mint aki nem tudja igazán, hogy hol van. Kész csoda, hogy a térdeimet átölelve nem ringatózom hozzá, csak egyszerűen a sötétben ülve meredek magam elé, időnként elhullajtva egy-egy kósza könnycseppet is.
Annyira a kevés kis holmimmal vagyok elfoglalva, hogy tényleg észre sem veszem, hogy beles a kicsit nyitva lévő ajtórésen. Tényleg tanácstalan vagyok, eddig csupán egy hátizsákom volt, az se valami tartós darab, de most van pár ruhám, csak épp nem tudom még, hogy milyen lesz az időjárás ott, ahová megyünk, vagy hogy egyáltalán mit kellene összepakolnom, hiszen nem szoktam utazni semerre sem, nem hogy messzire és az is elég nagy újdonság számomra, hogy még bepakolni való holmim is akad. Ezért megyek le végül segítséget kérni tanácstalanul és bizonytalanul, hátha tud mondani egy-két jó szót, amitől többet tudok majd kitalálni arról tényleg hogyan is kellene ezt a pakolás kérdést megoldani. - Nagy táska nem kell, nekem eleve nincs túl sok mindenem. - bizonytalanul vonom meg a vállamat, hiszen tény és való, fogalmam sincs, hogy milyen sok mindent összepakolni, de hogy sok holmim nincs az is holt biztos, itt pedig nem szokott olyan sok ruha kelleni, főleg nem nekem. Persze kaptam már tőle pár új holmit, de azért nem annyit, hogy ahhoz nagy táska kelljen. - Csak az a ruha, amit tőled kaptam, a virágos, de... nem igazán. - és hát gondolom az kevés lesz, de jól sejti a legtöbb dolgom meleg és vastag, egy-egy vékonyabb pulcsi azért akad, de nem túl sok, főleg mert én nem igazán szoktam olyasmiket hordani, az erdő mélyén tényleg jóval hűvösebb van, mint odakint, még nyáron is, amikor az itteniek biztosan sokkal szellősebben öltöznek. Végül bizonytalanul még mindig, de elveszem tőle a sporttáskát. Jól van, azt hiszem így menni fog, aztán majd akkor ott szerezünk be pár dolgot. Nem ellenkezem, nem akarok megsülni és szívesen megyek vele, nem mentem még soha sem túlzottan messze. - Rendben akkor összepakolok... amiket mondtál, aztán mehetünk. És mennyi idő, amíg odaérünk? - nem igazán szoktam utazni és gondolom sejti, hogy még sosem utaztam sem hoppanálva, sem más módon, csak kentaur háton, de azt is csak rövid ideig, amikor a régi erdőből jöttünk ide és hát az sem volt épp egy kényelmes és kellemes utazás, mivel történetesen menekülnünk kellett.
Tulajdonképpen bele sem gondoltam, hogy mennyire nincsenek holmijai. Rengeteg pénzt szoktam rá bízni, bepakolom otthon egy szekrénybe, amit a ház fenntartására gondoltam, és még többet is, hogy vegyen magának ami csak kell, és fel sem szokott tűnni, hogy a pénzhez alig nyúl hozzá, a bevásárlást is főleg én intézem. Nem gondolom ezt lustaságnak, hiszen Cosette nagyon kedvesen segít mindenben, de talán még nem szokta meg, hogy pénzből is megvehet bármit. Meg talán a faluban többen is tolvajként emlékeznek rá, és nem akar konfrontációt, mint a múltkori alkalommal. Felsietek hozzá, amikor sokáig nem jön, mert biztos, hogy még nem nagyon tart sehol. Csak belesek az ajtón, mert nem akarom zavarni. Végignézek a ruháin, amiket kipakolt, jobbára meleg ruhák, vagy az egykori szakadtjai, és ekkor jövök rá, hogy mennyire kedvelem őt. Olyan kis meghatóan pakolásssza a kevés cuccát, sokkal jobban oda kéne rá figyelnem, mert még nagyon fiatal, és eddig egyedül volt, de most már én itt vagyok neki. Nekem sincsen érdemi családom, de itt lehetünk egymásnak. Visszasietek inkább hangtalanul a földszintre, hogy ne tűnjön úgy, hogy rátörtem, és a saját szobámban várom meg. - Tényleg.. igazad van, sajnálom, nem jutott eszembe, hozom akkor az egyik táskámat, abba elég sok minden belefér. – Nézek végig rajta, most is nyakig fel van öltözve. Közelebb lépek, és megsimogatom a vállát oldalról. – Kicsi Cosette, ott nagyon meleg lesz. Ugye nincsenek nyári dolgaid? – Na igen, a Tiltott Rengeteg mélye még nyáron is hűvös, hiszen a fák sűrű lombjai nem engedik be a napfényt sem, esetleg van pár ujjatlanja, de az nem az igazi. – Először inkább menjünk el vásárolni, de nem itt, hanem majd ott. Hozhatsz egy pulcsit, és egy hosszú nadrágot, de kétlem, hogy ott sokat esne az eső, hó pedig egyáltalán nem lesz. Ebbe pakolj, és tudod fogkefét is, esetleg egy puha párnát, amit már megszoktál. Fésűt, vagy bármit, amit a fürdőszobából elhoznál. Köszönöm, hogy velem jössz, nélküled el sem indulnék. – Adok neki oda egy szép smaragdzöld sporttáskát, amit már korábban megbűvöltem, hogy tértágított, és szinte súlytalan legyen. Én már bepakoltam, és egy térdnadrágban, meg pólóban vagyok. Fokvárosba zsupszkulccsal tudunk menni, és majd ott veszünk ki magunknak szállást, onnan megyünk majd a dzsungelbe. Ott szakadni fog rólunk a víz.
Tudom, hogy hová megyünk, erre már sikerült rájönni, de azt még egyelőre nem, hogy ezt hogyan hozzam össze, mármint... van már pár ruhám, de nincs bőröndöm, vagy hasonló, amiben elvigyem őket, és egyébként sem vagyok egy e téren gyakorlott utazó. Nekem mindig is volt egy szimpla szakadt hátizsákom, amiben a dolgaimat hordtam, másra nem volt szükségem és nem is volt másom, most viszont már van azért pár ruhám és őszintén szólva nem igazán tudom, hogy hová tegyem őket, vagy mit kezdjek az egésszel, sőt igazán azt sem, hogy mennyi idő lesz ez az út. Én végül is ráérek, viszont Zachary tudom, hogy nem. Meg szoktuk beszélni milyen volt a napja, tudom, hogy sokat kell tanulnia sok a dolga az iskolában is, és ott van a zenekar, meg a fellépések, gondolom olyan sok időre nem utazhat el. Ha ki akarjuk deríteni, hogy mi a helyzet a múltjával az nem lesz egyszerű és biztos, hogy kell majd bőven szánni rá időt, csak kérdés, hogy mennyit lehet maximum. Kicsit még nézelődök a szobámban, aztán végül csak rászánom magamat, hogy elinduljak lefelé. Bizonytalanul szedem a lépcsőket, amíg végül meg nem állok odalent és Zach szobája elé nem érek. Nem nyitok azért be csak úgy, kopogtatok és résnyire tolom csak be az ajtót. - Zach... nem tudom, hogy mit pakoljak el és azt sem, hogy... hova. - nem tudom, hogy nem lenne-e kellemetlen számára, ha a szakadt hátizsákomat vinném el. Tudom, őt nem érdekli ez, legalábbis eddig sem érdekelte, hogyan nézek ki, vagy milyen vagyok és eddig engem sem érdekelt, de még sem akarom őt kellemetlen helyzetbe hozni, még ha ott ahová megyünk nem is fognak ismerni minket. Meg aztán hozzá kell tennem azt sem tudom, hogy milyen Afrika, hogy mit kellene vinnem oda, hogy ott meleg van és nem olyan hűvös, mint itt nálunk. Nem csoda, hogy rendesen melegen is öltöztem természetesen, nem arra számítva, hogy Afrikában majd elég lesz a nyári ruha, meg a rövid ujjú is.
Napok teltek el, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jól megvagyunk Cosette-el, kiváló lakótárs. Aztán ciki vagy sem, én még lányként is nagyon bájosnak tartom, ahogyan egyszer meséltem róla Norikonak, de talán azt elmondhatom, hogy akkor is segítettem volna, ha csúnyácska. Vagyis most így felülvizsgálva az érzéseimet, így hiszem. Nyilván a szimpátia sokat számított. De legalább nem üres a ház. Ígéretemmel ellentétben végül egész sokat maradtam, és gyakran visszajöttem a Roxfortból, de nem éreztem úgy, hogy zavarnám. Mindkét szinten van külön háló, és fürdőszoba is, tehát nem merülhet fel, hogy valaki ruha nélkül látja a másikat, és azt hiszem ez neki is biztonságérzetet ad. Nem szoktam felmászkálni hozzá, ha csak nem kéri kifejezetten, vagy felszólok, mielőtt mennék. A konyharész viszont lent van, tehát a közös étkezések mégiscsak megoldottak. A bandával volt közben néhány fellépésünk, még csak amatőr szinten, de nem lett volna sok értelme Cosette-re ráerőltetni, hogy eljöjjön, megnézzen minket. Nem, a szöszi lánynak inkább én magam gitározom itthon, ő pedig énekel hozzá, így teljesen jól elvagyunk. Na de visszatérve az útra, amely számomra komoly fontossággal bír az előéletemet illetően: Cosette-tel jó pár napja rajzolgatjuk a csillagképeket, és kezd összeállni, hogy miről is álmodhatok. Afrikáról.. ahogyan megnéztük, hogy hova is esnek ezek a csillagképek, valahol Dél-Afrika környékén, a Fokvárostól nem messze, a dzsungelbe. Már csak azt kell megkérdeznem, hogy hajlandó-e eljönni velem oda. Nem mintha olyan túl sok dolga volna, de a Tiltott Rengetegben más élni, mint egy dzsungelt felfedezni a lakótársával. Én már pakolászom, és várom, hogy felkeljen, mert nem akarom nagyon húzni az időt, pár héten belül fontos vizsgák következnek, és majd a bandával is lesznek fellépéseink, azokról se szeretnék lemaradni. Afrikának megfelelően a laza cuccaimat pakolászom, elég furcsa lesz, hiszen itthon mindig a ködre, és az esőre kellett számítanom.
- Ezt tőlem kérdezed? - na jó ezen a ponton felnevetek, azért mégis csak kezdek oldódni a társaságában már határozottabban és kezdem élvezni is ezt az új fajta életet. Egyszerűen látszik rajtam, kisimultabb lettem, nem forgatom folyton a fejemet, hogy a hátam mögé lessek, mert itt biztonságban érzem magamat. - Tudod én még annyira sem értek... az ilyesmihez, de talán jobb lett volna ha mondasz valami választ, mondjuk azt, hogy nem tudod és átgondolod. - igen, talán ez lett volna a jobb megoldás, de nem akarok én ebbe beleszólni, főleg hogy már úgy se tud visszamenőleg változtatni azon, ami történt, akkor meg nincs is sok értelme, hogy véleményt mondjak és már ő is tudja, hogy úgy nem volt épp a legjobb ötlet ez a reakció, ahogyan ő csinálta, de hirtelen valószínűleg tényleg nem tudta, hogy mi legyen és mit csináljon, valahol ez is érthető. - Látod mások vagyunk, én nem félek attól, hogy a tudatalattim felemészt, vagy... felszínre tör valami, egyébként is csak ritkán álmodok ilyesmit. - és úgy engem nem zavar, ő meg gondolom sokkal többször álmodik rosszakat és e miatt nem tud csak úgy elvonatkoztatni a dologtól. Végül is ez is érthető egyébként, ha neki gyakran van akkor okkal akarna utána járni minél előbb. Talán egyszer majd én is így leszek vele, tudni akar majd hogy mi történt, de egyelőre még nincs meg bennem a késztetés. - Jól van, akkor próbáljuk meg és csak... szép fokozatosan. - azért az iskolától még mindig tartok és nem szeretném, ha oda kellene járnom, most még nem. Zavarna a sok kő fal, a bezártság, egyszerűen ijesztő lenne, nagyon remélem, hogy ezt azért megérti, az is valami hogy itt vagyok, nem fog menni minden egyszerre. - De előbb fejezzük be a reggelit. - teszem azért még hozzá, aztán jöhet a próbálkozás, bár nem tudom, hogy sikerül-e, de talán tényleg van értelme legalább megpróbálni.
- Nem is tudom, nem voltak róla emlékeim, hogyan is kéne viselkedni egy ilyen helyzetben, mit vár tőlem. Mert ha rávágom, hogy igen, akkor talán túl magányosnak tűnök, ha meg elutasítom, akkor gőgösnek. Nem tudtam magamban megfogalmazni az arany középutat, így csak nem válaszoltam, aztán megunta, és sarkon fordulva távozott. Számomra volt ciki, most biztosan elterjeszti, hogy mennyire.. bunkó vagyok. Ez a jó szó? – Töprengően ráncolom a homlokomat, miközben az ölembe ejtem a kezeimet. Cosette-el valahol nagyon is hasonlítunk, ő szó szerint számkivetett, engem az emlékeim tesznek azzá, semmit sem tudok magamról, ami a legtöbbször nem izgat, csak a különös álmok után, vagy ha éppen olyan helyzetbe kerülök, amivel nem tudok mit kezdeni, akkor keresem a megoldásokat. S miután nem találom, legtöbbször feledésbe is merül a helyzet. - Igen, mindenképpen utánajárnék. Tudom, hogy sokan furcsának gondolnak, mert nem túl mélyen szántóak a gondolataim, de azt hiszem, belülről rágna, ha tudnám, hogy valami rossz történt, és még csak nem is ismerhetem a részleteket. Ki tudja, hogy mikor kerül a felszínre valami, ami végképp tönkretesz? Vagy csak.. a tudatalattimban dolgozik, és anélkül, hogy tudnék róla, elemészt.. Nem, én mindenképpen tudni akarnám. – Ezzel nem szeretném megbántani, vagy felülbírálni az érzéseit, ha neki így jó, akkor ezt elfogadom, de itt most azt kérdezte, hogy ha velem történne ilyesmi, akkor hogyan reagálnék. És elmondtam a véleményemet, amivel nem kell egyetértenie, a saját helyzetére ráhúznia. Bármennyire is hasonlítunk, mégsem vagyunk egyformák. - Nem gond, már annyiszor álmodtam velük, tudom, hogy milyen quadránsban vannak, talán tényleg eljuthatunk valamerre, ha követjük őket, mint a hajósok az Esthajnalcsillagot. – Ezután felajánlom, hogy lehetne esetleg ő is tanuló, de megértem, hogy neki már az is nagy előrelépés, hogy nem az erdőben kell élnie, meg lopkodni, az esőtől és a hidegtől félnie. Na meg másoktól sem. Otthona van, és egy fix lakótársa. Ezt lecserélni több száz másikra.. nos valóban nagy lépés lenne. – Az én álmainknak először? Hát ha úgy véled, hogy közben te is magabiztosabb tudsz lenni, akkor csináljuk így.
//Köszike a játékot édes, szerintem ugorhatunk^^//
- Mármint hová akart elhívni és... miért volt ciki? - kissé értetlenkedve pillantok rá. Na igen, nekem nem volt részem randikban, vagy hasonlókban, nem igazán tudom, hogy ez mit jelent, vagy miből áll, vagy ő miért érezte magát furcsán, bár biztosan van erre magyarázata. Viszont, ha eleve ciki volt az a helyzet, akkor talán beszélni róla is az... ez igazából nem jut eszembe azonnal és a kérdések már kicsúsztak a számon, úgyhogy visszaszívni kár lenne és nem is igen lehet. Ezért hát várom a válaszát, kíváncsian, ahogyan mindig. - Igazából nem jönnek elő túlságosan gyakran és... ha ijesztőek, akkor valami rossz történt, azt miért akarjam tudni? Te akarnád ismerni a múltadat, ha biztos lennél benne, hogy rossz? - az ő álmai mások, nem tud róluk sokat, csak képek, amiket nem tudott még összerakni, de az enyémek egészen mások, egyértelműen veszélyesek és pont e miatt nem akarok utána járni. Legalábbis eddig így voltam vele, de úgy érzem, hogy szerinte kellene. Persze talán az érdekel, hogy kik a szüleim, élnek-e még, de félelmetes arra gondolni, hogy valószínűleg már nem élnek és rossz dolog történt velük. Erről jobb nem tudni, épp elég volt látnom, ahogyan a csorda tagjai meghaltak a szemem láttára. - Útjelzők? Nem tudom, végül is megpróbálhatod lerajzolni őket esetleg, hátha. - annyira nem értek ehhez, persze tanultam a kentauroktól ezt-azt, de nem olyan sokat, de végül is egy próbát megérhet. - Nem tudom, az a sok kő és a falak és sok ember... Mi lenne, ha előbb utána járnánk az álmaidnak és utána... meglátjuk. - igen a fokozatosság fontos, főleg egy olyan valaki esetében, mint én, aki az erdőben éltem, kentaurok között és most más lett minden. Ágyban alszom, egy házban, ahol a hűtőben van az étel és nem kell megküzdeni érte. Nem biztos, hogy alkalmazkodni tudnék egyből egy olyan még újabb helyzethez, ahol még iskolába is járok.
- Majd megismered őket. Hidd el, nekem is jobb lenne, ha lenne valaki, akivel közösen bátorságot öntünk egymásba. A napokban is egy iskolai lány el akart hívni valahova, én meg azt sem tudtam, mit kell ilyenkor mondani. Tiszta ciki volt. – Nem arról van szó, hogy nem esett jól a kezdeményezés, nincsenek olyan aggályaim, hogy mindenképpen a fiúknak kell ezt meglépni, de ez is kimaradt eddig az életemből, nincsen emlékem ilyesmiről, így nem tudtam eldönteni, hogy rávágjam, hogy igen, menjünk, vagy hogy nem, vagy hogy gondolkoznom kell rajta. Mindhárom megoldásban volt ráció, de csak hebegtem, és anélkül, hogy mondtam volna valamit, elválltak az illetővel útjaink, rohannunk kellett órára, úgyhogy függőben is maradt a dolog, nem tudom, hogy ha ismét látnám azt a lányt, mit mondanék. Még ha Cosette szerint nem nézek ki rosszul, ezt én sem tudom felmérni. - Ijesztőek, de nem akarsz utána járni? Gondolod, hogy maguktól elmúlnak? – Lepődök meg a válaszán. Az én álmaim sem éppen pozitívak, inkább ködösek amivel nem tudok mit kezdeni. Mintha csalogatnának, és valóságosabbnak tűnnek, mint az igazi ébrenlétem, az életem. Ez nekem sokkal félelmetesebb, inkább foglalkoznék Cosette múltjával, de úgy tűnik, nem igazán szeretné. Érdekes, hogy mindketten a másik álmait tartjuk érdekesebbnek, vélhetően azért, mert a sajátjainkat már megszoktuk. - Nem is tudom, attól féltem, hogy valami olyasmit mutatnának meg, amit félnék tudni. De.. Olyasmiben gondolkozom a csillagokkal kapcsolatban, hogy ha lerajzolom neked az álmaimat, hátha tudsz segíteni, hogy milyen csillagképek ezek. És talán vezethetnek is valahova.. Talán ez egy útjelző. – Vonom meg a vállamat, aztán eszembe jut valami, aztán legfeljebb nemet mond. – Cosette.. még az jutott eszembe, hogy.. volna kedved neked is oda járni? Az iskolába. Az igazgató biztosan segítene, adna könyveket, meg én is segítenék, hogy felvedd a ritmust. Biztosan van benned varázserő, nem kellene az alapoktól kezdened..
- Vajsör? Akkor azt majd megkóstolom egyszer... lehet. - persze ez főleg rajta múlik, hogy mondjuk ő vesz-e nekem, hiszen bár van most hol laknom, de ettől még pénzem továbbra sincs, hogy magamnak vásároljak. Nem is baj, nem ragaszkodom hozzá, nekem nem zavaró, hogy ő az, aki vásárol nekem, vagy az itteni dolgokat a hűtőbe, persze ha neki nem jelent problémát. Egyébként is jó eséllyel egyelőre még zavarban lennék, ha be kellene tennem a lábamat egy boltba, mert ki tudja, hogy nem néznének-e rám furcsán, vagy csak azt gondolnám, hogy biztosan furcsán néznek rám akkor is, ha épp nem így van. - Hát... akkor köszönöm, te sem panaszkodhatsz, bár én eleve nem sok embert ismerek. - vonom meg a vállamat a végén. Kentaurok között éltem, szóval nem mondanám, hogy túl sok tapasztalatom van, ami az embereket illeti. Láttam persze már diákokat az udvaron, de sosem néztem őket olyan szemmel, de tény azért Zachary nem panaszkodhat, legalábbis nem rossz ránézni, még ha a kentauroktól, akiket én megszoktam nagyon el is tér, de persze ezzel nincs különösebb baj, a kentaurok mások, rájuk én sem hasonlítok különösebben, hiszen csak vigyáztak rám, mondhatni örökbe fogadtak, nem pedig ténylegesen a szüleim, hogy lehessenek közös vonásaink. - Az én álmaim általában... ijesztőek. Harc van bennük, tűz... sok tűz és semmi pozitív, mint a tiédben. Nem is biztos, hogy van értelme utána járni. - na igen talán érthető, ha az álmaim veszélyeseknek tűnnek, ha valamiféle ijesztő és rossz múltról szólnak, akkor nem igen akarok velük foglalkozni. Valószínűleg arról szólhatnak, ahogyan a családomat elveszítettem, hiszen a kentaurok is az erdőben találtak meg, szaladva, menekülve, valószínűleg pont azért, mert előtte valami nagyon rossz történt velem és a családommal. Talán már mind meg is haltak, akkor pedig mi értelme lenne keresni őket, vagy jobban utána járni a dolognak? - Nem merted? - kérdezek rá gondolkodás nélkül, hiszen ha vannak ilyen varázslatok, akkor már utána járhatott volna annak a vízesésnek, eddig még sem tette meg, de bizonyára jó oka van rá, vagy csak egyedül nem akarta. - De igen, de a kentaurok jóslatai elég... zavarosak tudnak lenni és leginkább a jövőt mutatják, nem a múltat, ez hogyan segíthetne neked? - lássuk be én nem vagyok kentaur, persze sok mindent tanultam tőlük a csillagokról, az erdőről, a természetről, ezért is tudtam egyedül is túlélni, de nem tudom, hogyan lehetne ez a segítségünkre abban, hogy kitaláljuk mit jelentenek az álmai.
- Elhiszem, ha nem szoktál hozzá, akkor nem is szabad erőltetni. Vannak kevésbé erős italok is, a vajsör például kifejezetten édes, olyan, mintha karamellát dobtál volna bele. Mégis bátorságot ad. – Bólogatok, úgy tűnik maradok egyedül a pálinkánál, bár berúgni nem szoktam tőle, de amolyan búfelejtőnek használom, hogy ne legyek annyira egyedül. Nehezen barátkozom, értetem meg másokkal magamat, és a sok ködös emléket sem érzem a sajátomnak. Viszont most, hogy Cosette is itt lakik velem, nem tehetem meg azt, hogy ennyire kiütöm magamat. Nem akarom ugyanis, hogy megijedjen tőlem, vagy hogy úgy lásson. Pont azért fogadtam be, hogy valaki legyen az életében, akire számíthat. A némi ivászatot leszámítva tényleg ilyen vagyok, de akkor az ilyen magányos, tömény iszogatásról leszokom. És ha nincsen ellenére, legalább csinálhatnánk közös programokat. Egyszer elvihetném például az egyik zenekari koncertünkre, ha van hozzá kedve. - Attól még csinos vagy, szép, és aranyos. Nem hiszem, hogy mindez a vékonyság eredménye. – Nem félek kimondani, hogy hogy gondolom, hiszen aligha lehet zavarbaejtő, hogy ha valaki azt hallja, hogy valaki más szépnek tartja. Akkor is segítettem volna neki, ha csúnya kislányként lopkod szendvicseket, de így azért lényegesen könnyebb dolgom van. Norikonak igaza volt, kissé talán tetszik, de hát ezt nem is akarom tagadni, csak attól félek, hogy nyomasztónak érezné, hogy azért fogadtam be, hogy elvárásaim vannak, holott nem. Főleg hogy már övé a fél ház az eskü miatt, amit nem is vonhatok vissza. - Azért te is elmesélhetnéd őket. Nekem már az a zavarbaejtő, ha csak én mesélek róluk. – Na jó, azért nem gondolom komolyan, hiszen nem intim álmokról beszélünk, egyszerűen csak beszéltetni akarom, megismerni őt egy kicsit jobban, ha hagyja. Viszont semmiképpen nem szeretném erőltetni, tudom, hogy picit nehezen nyílik meg, ahogyan én is, pont ezért támaszkodhatnánk egymásra. - De igen, csak még én sem használtam őket. Jóslástanból működhetne.. Te nem tanultál valami csillagjóslást a kentauroktól? – Nyilván az lenne a legjobb, ha mégiscsak velem tudna tanulni az iskolában, hiszen ott van csillagvizsgáló, meg még rengeteg könyv, varázsszerek. De nyilván ezt sem lehet csak úgy ráeerőltetni. Most, hogy egymás mellett ücsörgünk, jó érzés látni, hogy már nem maszatos, hanem tiszta, és kezdi elengedni magát a közelemben.
- Értem már, akkor azt hiszem nem is akarok inni abból a pálinkából. - ha egyszer erős ital és még csak nem is jó... legalábbis az alapján, amit mond róla nem tűnik annak, főleg akkor, ha nem is szabad túl gyakran iszogatni, nem hiszem, hogy én ki akarnám próbálni bármikor is. Na nem baj, amúgy se voltam benne soha sem olyan nagyon biztos, hogy a varázslók dolgai közül minden illik hozzám. Én másféle életet éltem, és az tökéletes volt számomra, most alkalmazkodnom kell ehhez, hiszen a csorda már nincs velem, de ettől még nem kell mindenhez alkalmazkodnom, amit itt van és nem kell mindent szeretnem is. - Akkor azt hiszem köszönöm. Mondjuk a vékonyság oka főleg a kevés evés, azt bárki elérheti. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal végül. Igazság szerint tényleg így van. Ha egyszer keveset eszel, akkor elég könnyű vékonynak lenni, én pedig épp elég keveset eszem ahhoz, hogy ez így legyen. Jó eséllyel, ha innentől majd ez változik akkor talán egy kicsit értelmesebb lesz majd a külsőm is, legalábbis ez a csont és bőr állapot jó eséllyel megszűnik majd. - Az én álmaim igazából elég... kuszák, általában nem igazán értem őket, olyan zavarosak, nem is tudom hogy ki lehetne-e indulni bármelyikből is. - rázom meg végül a fejemet. Na igen, ezért is nem foglalkoztam eddig se nagyon ezzel az egésszel, hiszen ha nem tudok részleteket kivenni az álmaimból, akkor úgy se mondanak az ég világon semmit sem, tehát nincs értelme foglalkoznom velük. - Nincs olyan varázslat, amivel keresni lehet? Mondjuk... embereket, vagy rokonokat, vagy... könyvtár, képekkel, ahol megtalálhatod azt a vízesést? - én se nagyon tudom, hogy ennyire kevés információ lapján hová indulhatnánk el. Remek kérdés, de fogalmam sincs, maximum csak tippelgetek. Azt hinné az ember, hogy ők tényleg sok mindent meg tudnak oldani varázslattal, de úgy fest, hogy azért mégis csak akadnak olyan dolgok, amiket nem oldhatnak meg olyan könnyedén.
- Igaz, egyszerűbb használni, mint mugli módszerekre támaszkodni, de.. Nahát, te még nem ittál pálinkát? Úgy értem ne haragudj, még nekem is minden olyan új, de.. a pálinka egy nagyon erős ital, amely oldja a gátlásokat, csak nagyon a fejedbe száll. Nem ajánlott túl gyakran iszogatni. – Mosolyogva bólintok, szegény Cosette biztosan nem fázott volna annyira, ha van, ami felmelegíti. Bár mondjuk az sem lett volna jó, ha mondjuk annyira rászokik, hogy a rabja lesz. Majd ha úgy alakul, megkínálom, kérdés, hogy mennyire fog ízleni neki, én sem az íze miatt iszom, hanem a hatása miatt. Kérdés, hogy két ilyen visszafogott lélek, mint mi, hát mit hoz ki belülünk, ha egymást bíztatjuk. Azt azért látom, hogy Cosette is magányos, de közel sem olyan borongós gondolatok veszik körül, mint engem. Nekem ezek a rémálmok.. nagyon bejátszanak. Ő viszont elvan a saját kis világában, felépítette az életét a túlélésre, és ha úgy vesszük, hogy el tud másokat kerülni, hogy ne kapják el, akkor egészen jól tud lavirozni. Viszont nem hagyhattam, hogy tolvajnak nézzék, egy-egy apróságtól nem lesz rossz ember, a túlélésért teszi. - Igazad van, akkor lehet, hogy csak bosszantan egy ideig, de előbb-utóbb annyiban hagynám, és szereznék új, jó emlékeket. Így viszont nagyon zavar, és nem hagy megnyugodni. Te miket álmodsz? – Kérdezek rá, most már letéve az ölemből a gitárt, végülis ez csak egy számra szólt, de az egyértelmű, hogy nagyon szép hangja van, csak megszokta azt, hogy nem szabad elengednie magát, hiszen a dúdolás a leghangosabb amit megtehet, mert az erdőben könnyen rátalálhatnak. Remélem, hogy mellettem azért bátrabb tud majd lenni, noha én sem vagyok egy magamutogató alkat. - Ööö.. igen. Nagyon szép. A szemed is, az arcod is, és aranyosan kis vékony vagy. – Egyértelműen nem a ruháit vagy a tisztaságát emelem ki, hiszen azok változhatnak a körülményeknek megfelelően. Én viszont mentes vagyok minden rossz érzelemtől, nem szokásom hazudni, valahogy mintha kispóroltak volna belőlem mindent, ami idővel alakul ki az emberben, de nem tudnék álnok módon hozzáállni az új barátomhoz. Viszont most tényleg nem ártana a tettek mezejére lépnünk, főleg, hogy ha segíteni akar. Kiszélesedik a mosolyom, ahogy rávágom. - De jó lenne! Hol.. ? Nem is tudom, próbáltam már felkutatni a ház minden szegletét, de két fényképen kívül nem találtam semmit a szüleimről, és ezek a halvány emlékek.. Nem érzem a sajátomnak ezt az egészet. Az álmok se sokat segítenek, de olyan, mintha valahova elhívnának, messze innen. Egy vízesést látok álmomban, ahol még sosem jártam. Legalábbis nem emlékszem rá. Te mit gondolsz? – Tudom, hogy nem könnyítem meg a helyzetét, hiszen ő meg csak az erdőben élt, és nem biztos, hogy van ötlete, hogy merre kezdjük a dolgot. Na igen, egyikünk sem egy nyomozó alkat..
Elsőre azt hiszem elég nekem egy új ismerős is, főleg hogy azért rövid idő alatt elég nagy változások mentek végbe az életemen. Tető került a fejem fölé, van hol aludnom, még hozzá ágyban, van mit ennem... első körben ezeket kell megtanulnom kezelni és csak aztán jöhet az összes többi majd, esetlegesen mondjuk Zachary barátai is, mint az a Noriko, akit említett. - Pedig úgy láttam ti felétek elég sokat használják, és mi az a pálinka? - kíváncsian pillantok rá, hiszen nem ismerem én az ilyesmit igazából. A pálcát sem annyira, bár nekem is van, csak sosem használtam még. Egyszer találtam az erdőben még évekkel ezelőtt, de mivel a kentaurok nem használnak ilyesmit, így én sem használtam sosem, de azt se tudom, hogy mi az a mugli pálinka, még csak elképzelni sem tudom, hogy egyáltalán eszik-e vagy isszák. - Ha nem lennének a rossz álmok, akkor lehet hogy nem akarnád tudni, hogy mi volt a múltban? Néha én is álmodom, de... elég ritkán, ezért nem érdekel. - neki ezek szerint gyakoribb és e miatt nehezebben is kezeli. Végül is érthető a dolog és valahol meg is értem, csak hát nekem egyszerűbb így. Amúgy se volt rá lehetőségem sem, hogy utána járjak az életem régi részének, amikor még nem volt a csorda. Vajon ha most lenne rá lehetőség, akkor meg akarnám próbálni? Kideríteni, hogy kik voltak a szüleim? - Szerinted szép vagyok? - azért ezen meglepődöm, főleg azért, mert még senki se mondott nekem ilyet, meg aztán nem is vagyok szép ruhákban. Jó kivéve most, hiszen, amit kaptam tőle az egyébként tényleg szép és új. Eddig nem voltak ilyen ruháim, de még most sem vagyok annyira lányos, a hajam nem az igazi, kócos, bár tegnap megfésültem, de most reggel eszembe sem jutott és még jó eséllyel az is látszik rajtam, hogy nem rég reggeliztem. Ezek szerint viszont ez őt cseppet sem zavarja. Ennyire egyedül lenne? Főleg mert nagyon szépen gitározik, ezt biztosan bárki szívesen meghallgatná, ahogyan én is szívesen teszem, még ha a dallam ismeretlen is számára, mégis egészen ügyesen alkalmazkodik. - Jól van, ez... jó lenne. Szívesen segítek kideríteni valamit a családodról, vagy a múltadról. De hol kellene kezdenünk? - azt hiszem ehhez el kellene mesélnie részletesen az álmait és akkor könnyebben előre tudnánk lépni az ügyben. Biztosan nem megy majd azonnal és nem megy majd könnyen, de... azért nem árt megpróbálni és ha segíthetek megteszem. Sok mindent tanultam a kentauroktól, amiket ő nem ismerhet varázslóként, talán tényleg segíthetek neki.
Én is megvonom a vállamat, nekem fiúként sosem volt olyan hosszú a hajam, hogy belegondoljak, hogy a lányok egymásnak fonogatják a hajukat. Egyedül én is ridegnek éreztem a házat, és bámulatra méltónak tartottam hogy Cosette ilyen jól bírta a hideget, és a megpróbáltatásokat. Biztos vagyok benne, hogy sok fiú összetört volna ennek a súlya alatt, amit neki kellett kiállnia, de végülis neki ott volt a szerető család, még ha kentaurokból is állt, legalább valaki, aki odafigyelt rá. Én ilyen mogorva lettem, még ha nem is rosszindulatú, kifejezetten örülnék, ha lennének barátaim, talán ezért is van a banda, amibe belekezdtem, hogy megpróbáljak ismerkedni. Nem is tudom, hogy honnan jött az ötlet, hogy felajánljam Cosette-nek a házat, hiszen eddig jól elvolt. Talán mégis azért, mert már a kentaurok is halottak, ő is tök egyedül lehet. És nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha egymásra szabadítom Norikoval, közel sem tuti, hogy jól meglennének egymással. Inkább barátkozom a szőke lánnyal én, és úgy tűnik, hogy egyikünk sem tud mit kezdeni a helyzettel, nem voltak még barátaink, nem tudjuk, hogy mit kell, hogyan illik. - A pálca nem old meg mindent. Ellenben néha ha nem látnak, megiszok egy jó kis mugli pálinkát. – Mosolyogva megvonom a vállamat. Na ezt a mosolyt sem úgy kell elképzeni, hogy nagy vigyorgás, az nem is lenne rám jellemző, dehogy. Csak olyan halvány, nemtörődöm módon, hiszen a sok kialvatlansággal nem tudok mit kezdeni, meg kéne oldani ezt az egész helyzetet, amir most még nem látok semmi esélyt. Viszont az jó, hogy így beszélgetni tudunk róla. - Lehet, hogy nekem is így kéne hozzáállnom. Elfogadni, hogy az életem mostantól kezdődik, és mindegy, hogy mi volt korábban. Hiszen mit számít már? Csak ezek a rossz álmok.. Bárcsak elmúlnának.. – Húzom el a számat. Engem nem az érdekel, hogy nincsenek komoly emlékeim, csak jól látja, olyan nyúzott vagyok, és állandóan fáradt, lényegében a banda köt le igazán. És most már ő is. Valamit csinálnunk kellene együtt, tanítani mindkettőnknek valamit a másik számára. De én vajon mit tanítsak, amikon a zenélésen kívül alig értek valamihez? Tanítsam meg gitározni? - Nem is tudom, ő tényleg.. barát, nekem olyan, mintha egy másik fiú lenne. Te viszont egy nagyon aranyos, szép lány vagy, jó veled. – Engem aztán nem zavar, ha amolyan maszatos kis tolvajnak ismertem meg, megesett rajta a szívem, úgy voltam vele, hogy a háttere nem is annyira fontos, csak hogy megpróbáljak segíteni rajta, hiszen aki ilyen kis aranyos, nehogy már fagyoskodjon. Ő viszont jó eséllyel nem is tudja magáról, hogy milyen. Furcsa.. Nyilván ha nem emberek között lakott, nem kapott ilyen visszajelzéseket. De egészen ügyesek vagyunk, ahogyan én gitározok, ő pedig dúdolgat, énekelget, nagyon szépen hangzik itt együtt, amit művelünk. Leteszem végül a gitárt magam mellé, és oldalt pillantok rá, számomra nem szált el semmilyen varázs, sosem voltak elvárásaim. - Nem is tudom, csak ha te is szeretnéd. Ne legyen az, hogy úgy érzed, hogy elvárok bármit is. Kedvellek Cosette.. és ha neked is jó, akkor nem csak lakótársak lehetünk, hanem barátok is. Most már vigyázhatunk mi egymásra..
- Én is csak láttam... itt nálatok és hallottam róla. - vonom meg a vállamat. Igaza van nálunk azért nem volt ilyesmi, nem igazán szoktunk hajat fonogatni a csordánál, bár azért kisebb koromban volt rá példa, hogy rendbe tették a hajamat, de inkább csak egy-egy copf erejéig, nem volt azért nagy frizura, vagy hajfonogatás, vagy hasonló. Nem is nagyon vártam el és igazából hozzávalók se nagyon voltak, és most már furcsa is lenne. Vagy talán igaza van és valahol meg mégis csak szeretném a normális életet? Igazából itt is elég jól el vagyok és jól érzem magamat, pedig az elején furcsa volt és tartottam tőle, de nem olyan rossz házban élni, ágyban aludni, hűtőből venni ki az ételt úgy, hogy nem vadászni kell rá, meg keresgélni. Azt hiszem meg tudnám ezt szokni, csak hát azért van bennem egy adag félsz, hogy hirtelen mégis megszűnik, mert meggondolja magát. Én még annyira nem bízom a mágiában, hogy a varázslata tényleg megóv attól, hogy visszamenjek az erdőbe. - Nem nézel ki szarul, csak olyan nyúzottan. De nincs erre valami varázslat... nem tudtok azzal a pálcával mindent megoldani? - persze talán túlzok, vagy rosszul gondolom, de én eddig eléggé úgy láttam, hogy sok mindenre használják a mágiát, tehát akkor erre is megtehetné. Nem tudom, hogy lehet-e, és ha lehetne akkor lehet hogy már megtette volna... de talán csak nem jutott eszébe, vagy ő nem ért hozzá és mást kellene megkérdeznie, nem tudom. - Nekem... jó így, nem akarom, hogy valami olyan rossz dolog derüljön ki, amit nem is akarok tudni. - lehet, hogy ő nem tud nyugodtan megmaradni, mert nem ismeri a múltját, de nekem legalább nem túl gyakran vannak rémálmaim. Persze nagy néha igen, de nem sokszor, neki gondolom gyakrabban és e miatt nehezebben tudja kezelni ezt az egészet. Én tényleg attól tartok, hogy valami olyat tudnék meg, ami... sokkal rosszabb, mint a mostani állapot és pár kósza rossz álom. Nem akarom megkockáztatni, főleg hogy nekem eddig se volt valami könnyű életem, miért nehezítsem ezt meg még jobban egy kutatással? - Én megcsinálhatom, ha akarod máskor is. De az a lány nem tudja? - ha már mesélt Norikoról, miért nem őt kérte meg vajon? Persze nincs közöm hozzá, nem az én dolgom, hogy ki vágja le a haját, no meg én szívesen megcsinálom, amúgy is nehéz kitalálni mivel foglaljam el itt magamat. Sok minden meg van oldva, nem kell annyit tennem magamért, mint amit megszoktam. Kicsit azért érezhető a feszültség rajtam, amikor a hajamhoz ér, de nem húzódom el és végül engedem is neki. - Szép? - na ezt se nagyon mondták még nekem, így nem csoda, ha kicsit azért zavarba jövök. A hajam most is kissé kócos és egyenetlen, de megmosakodtam és meg is mostam amikor beköltöztem a házába. - A csordával nem volt olyan nehéz, vigyáztunk egymásra, nem... nem volt olyan rossz. - rázom meg végül a fejemet, aztán csak sóhajtva lehuppanok mellé. Na igen azért az nem volt olyan vészes, maximum az utolsó hónapok, amikor már egyedül voltam és sokkal nehezebb volt gondoskodni magamról. E miatt lehet, hogy nem látszik meg rajtam annyira nagyon, hogy megviselt az élet. Inkább figyelek a dallamra, amire valahonnan régről emlékszem, talán még az eredeti családomtól maradt meg, magam sem tudom és figyelem, ahogyan pengeti a húrokat. Csak akkor hallgatok el, amikor végül véget ér a dallam is, csoda hogy ilyen jól emlékszem rá. - Szeretnéd, ha segítenék valahogy kideríteni mi történt veled? - pillantok rá végül. Talán ezzel megbontom a kellemes állapotot, de mégis csak úgy érzem, hogy fel kell tennem ezt a kérdést, mert valahogy még a játékából is érződik, hogy mennyire megviseli ez az egész. Segített nekem, én is segíteni szeretnék neki, még ha egyelőre nem is tudom hogyan tehetném.
- Befonja a hajadat? – Szélesedik ki a mosolyom, és picit meg is rázom a fejemet, erre aztán tényleg nem gondoltam. – Azt hittem, hogy csak a kislányok csinálnak egymásnak ilyesmit. Nem gondoltam volna, hogy még.. – Na nem mintha bántani akarnám azzal, hogy felhívom rá a figyelmét, hogy ő egyedül volt egész sokáig, ezért nem volt rá alkalma, hogy ilyesmiben legyen része. Tulajdonképpen elgondolkoztató, hogy az ember akkor mond valamit dacból, ha mégiscsak nagyon akarja. Például nagyon tetszik egy lány, de csak azért is nőgyűlőnek állítom be magamat, mert úgy könnyebb elviselnem, kontrollálni az érzést. Ez a legtöbb esetben menekülés, ám tekintve, hogy még én is csak ismerkedem az összetettebb gondolatokkal, nem ítélkezhetek, hiszen szemernyivel sem vagyok jobb Cosette-nél, és ő már bízik bennem valamennyire, sőt egészen komolyan, így nem is akarnék semmit sem ráerőltetni. Viszont velem kapcsolatban nem érzem, hogy kicsit is viszolyogna, tudunk egymásban bízni, hiszen hasonlóan magányosak vagyunk. Nekem volt mit adnom, és jól esett, hogy elfogadta. Az olló nem áll veszélyesen a kezében, és már vagdossa is a tincseimet. Nem látom most magamat a tükörben, de bízom abban, hogy rendelkezik szépérzékkel. - Milyen diplomatikusan fogalmaztál. Pocsékul festek ugye? Eleget alszom, de nem túl tartalmas, nem pihentető. Mindig dobálom magamat, és ilyen furcsa jelenet látok álmokban, amivel nem tudok mit kezdeni. – Óvatosan vonom meg a vállamat, hogy ne vágjon bele az arcomba, és az se lenne jó, ha a fülcimpám maradna az olló szárai között. - Hát ha úgy érzed, hogy egyszerűbb inkább túllendülni..Engem viszont nagyon bosszant, hogy ennyire.. nem tudom, hogy ki vagyok, és miért vagyok. Téged kielégít, hogy jó így? – Nem akarom én felülírni az elképzeléseit az életéről. Végülis meg kéne elégednem azzal, hogy magammal tudtam hozni. Olyannak tűnt, aki már megszokta, hogy lopnia kell, ha éhes, és végtére is a hideggel sem először találkozott, viszont nekem magától értetődő volt, hogy nem hagyhatom éhezni, főleg télre. Így volt helyes. A hajamhoz nyúlok, amikor elkészült, és elégedetten simítok végig rajta, hogy megnézzem, és mivel egészen férfiasnak érzem így, hogy sehol egy kósza, felesleges tincs, bólintok. – Nagyon jó érzés. Tudod, én senkit nem kérhettem meg erre, és.. szabad? – Ha nem húzódik el, akkor megérintem a haját, picit beletúrva, végülis ő is ezt csinálta az enyémmel. Kisimítom néhány hajszálát, aztán megrázom a fejemet. – Nagyon szép vagy így, és nem hosszú, egy lánynak jól áll.. Azaz neked nagyon jól áll, hogy ilyen. Csodálom is, hogy ha a vadonban éltél, akkor hogy tudnál ilyen.. érted.. Szép maradni. – Átülök a kanapéra, és örülnék, ha követne. Előrekerül a gitárom, és amikor elkezd dúdolni, automatikusan pengetem a dallamot. Bár nem ismerem a számot, ügyesen le tudom követni, hiszen mégiscsak gitáros vagyok, zeneszerző. Talán nem olyan, mint amilyennek eredetileg ismerte, ám ezzel a változtatással is ügyesen lehetünk. Halvány mosollyal pillantok rá, és örülök, hogy most együtt vagyunk.
- Jól van, benned megbízom, akkor... benne is megbízom, de nem akarom, hogy befonja a hajamat, vagy... valami. - tudom, hogy vannak ilyen lányos dolgok, legalábbis láttam már ilyesmiket az udvaron, amikor néztem a többi diákot, akik ott tanulnak. Persze talán néha volt bennem egy kis minimális irigység is, hogy nekem se lenne rossz, ha ilyen egyszerű életem lenne, de sajnos nekem ez nem adatott meg és már elfogadtam, hogy én másképp élek, mint az átlag. Mondjuk most nem, mostanra minden megváltozott, méghozzá gyökeresen. Házban élek és még ágyam is van, ami még nagyon új és meg kell szoknom. Nem kell aggódnom a miatt, hogy mit fogok enni ma, vagy holnap, hiszen itt minden meg van és úgy fest, hogy Zacharynek mindenre van pénze is, sőt mintha ő is tényleg kissé talán elveszett lélek lenne, ahogyan én is. Ez a legmeglepőbb az egészben, hiszen neki ott az iskola, ott vannak a barátai és mintha mégse tudná hogyan találja meg a helyét. Ennek ellenére békésen eszegetek és csinálom meg a haját is, pedig nem gondoltam, hogy jó lesz neki, ha én vágom le, amikor nem is értek hozzá. Meg aztán nagy bizalom ollót adnia a kezembe, ezek szerint cseppet sem fél tőle, hogy elvadultam már annyira, hogy esetleg bajt okozhatok neki? - Az tényleg rossz lehet, akkor azért vagy ilyen kialvatlan? Látszik, hogy nem alszol sokat. - nem vagyok egy visszafogott fajta e téren, gond nélkül rákérdezek, mert sejtem, ha rémálmai vannak, ha rosszul alszik, akkor valószínűleg azért lehet olyan, mint a mosott... szóval nincs szegény valami jó állapotban. Lehet, hogy össze tudná szedni magát, de ahhoz aludnia kellene, ami egyelőre nem esélyes, ha rémálmok gyötrik. - Nem tudom... talán olyan rossz dolgok történtek, hogy jobb is ha nem tudok róluk. - esetlenül vonom meg a vállamat. Ez tényleg olyan dolog, ami azért nagyon nehéz, amit lehet hogy tényleg jobb nem bolygatni. Valahogy sose voltam ebben biztos, egyszerűbb volt nem foglalkozni vele és kész. - Szerintem jó lett. Az én hajam nem hosszú? - na jó, tudom, hogy az és kócos és még csak frizurám sincs, de nem tudom, hogy ő tud-e vele mit kezdeni. Nem hiszem, hogy le tudnék ülni egy fodrász székébe nyugodtan és megvárni, amíg levágja rendesen a hajamat, ahhoz túlságosan izgága vagyok, meg aztán nem is nagyon bízom meg az idegenekben és a fodrászt biztosan nem ismerném. - Így már értem és én... nem sokat. Amiket ismerek, te nem hiszem, azokat az új családomtól tanultam, bár van egy dallam... régi, ami úgy megmaradt, de nem tudom ismered-e... - talán ezúttal azért kicsit bizonytalanul pillantok rá, de végül mégis csak halkan dúdolni kezek. Végül is... egy próbát megérhet a dolog, hátha ismeri valahonnan ő is.
- Oké, nem baj, szerintem ezt ő se sietteti. Pár szót már mondtam rólad, és ő biztosan nem keverne bajba, miatta nem kell izgulnod. – Noriko a legjobb, és ezzel együtt az egyetlen barátom, még akkor is, ha a többi bandataggal is elég jól kijövök. Eszembe jut, hogy Noriko szándékosan rajta akart kapni, hogy Cosette szerintem nagyon csinos, és aranyos lány, én viszont nem akarok így gondolni rá, hiszen azzal enyhén kihasználnám a helyzetet, hogy bármikor láthatom, hiszen a házhoz láncoltam. Igazából elmehet, nem is akarom én megijeszteni. Meg annyira furcsa érzéseim vannak abból kifolyólag, hogy szinte semmi igazi emlékem nincsen, és nem akarok csak azért kedves lenni, mert semmilyen más érzés nem jön csípőből. Ezért is vagyok magányos, és sokszor szomorú, mert nincsen kiindulási alapom, szerepmintáim, így inkább hagyom a fenébe az egészet. A szőkeséggel jól érzem magamat, de félek, hogy valamit elszúrok, és végül elmegy. A tétova mosolya még mindig picit távolságtartó, de igaz, már közel sem annyira, mint régebben. Haladunk valami barátkozás felé, de úgy látom, ő is teljesen máshogyan viselkedik, mint az iskolatársaim. Ezt megértem, hiszen az erdőben nőtt fel, nem a szigorú brit szabályok szerint, amik jellemzik az iskolát. Ő nem kapott állandó helyreigazítást. Mondjuk én sem, mi ilyen szabad lelkek vagyunk, mégiscsak nagyon elhanyagoltak. Ezért is fogadtam be, mert lelkileg illünk egymáshoz, és legalább nem leszünk egyedül. Ez mindkettőnkre rám fér. - Tudok varázsolni, azt hiszem mindig is tudtam. Viszont nem emlékszem rá, hogy megtanultam. Minden emlékem olyan ködös, ezek a fura álmok pedig érthetetlenek. Mindig valami meleg tájon érzem magamat, valami hegycsúcson. Aztán a következő emlék az, hogy megfulladok. Minden éjszaka meghalni gondolhatod, hogy nem túl szívderítő érzés. Viszont... sajnálom,h ogy nálad is valami rossz történt. Nem is akarnál emlékezni rá, vagy kiderítenéd? – Itt állunk most két rejtéllyel, és nem emlékszünk a részletekre. Igaza van, a sajátomat akár ki is deríthetném, de ha már ketten vagyunk, összefoghatnánk, és rájöhetnénk. Akár úgy is, hogy az övével kezdjük, nem hiszem, hogy utána viszakozna attól, hogy nekem is segítsen. - Nem baj, ha túl rövid, végülis jön a jóidő. Neked tetszik? – Na nem arra kérdezek rá, hogy én tetszek-e neki, azzal biztosan zavarba hoznám, inkább a hajamra, hogy a saját munkájával mennyire elégedett, és hogy nekem mennyire áll jól. Átmegyünk a kanapéra, előkerül a gitárom, és elkezdem behangolni, kitapasztalni a hangjait, hiszen ezt itt már régen vettem elő. Olykor felnézek, hogy mit is mond rá, és abbahagyom a pengetést, hogy tudjak válaszolni. - Nem. Megszokja az ember, de ha nagyon nem, lehet pengetőt is használni. Az egy kis háromszög alakú kemény valami, ami a körmödet kíméli. Nekem ugyan nem kell, de nem gond, ha valakinek igen. Ismersz valami dalt, amit eljátszak neked?
Igazság szerint talán tényleg nem kell kapkodni és egyelőre elég az is, ami van. Eljöttem ide, van hol laknom, ő is kedves, de... ki tudja, hogy ha tovább mennék ennél, akkor nem lenne-e rosszabb a helyzet és nem futnék-e bele olyanba, amibe nem akartam. Lehet, hogy benne lassacskán valamelyest kezdek megbízni, de ettől még nem bízom mindenkiben, akit ismer. Az a lány biztosan nem veszélyes, de nekem jók a ruháim és az ő ízlésével sincsen bajom, ez is nagyon szép, amit most hozott nekem, olyan nagy készletekre pedig nem vágyom, hiszen eddig szinte alig volt valamim, nem fogok most hirtelen elszállni magamtól, mert most már van. - Akkor jó, majd talán... idővel. Elhiszem, hogy rendes lány, de lehet hogy most még sok lenne. - egyelőre még az egész helyzet új nekem. Hónapok óta teljesen egyedül vagyok, már az is az újdonság varázsával hat, hogy valakivel huzamosabb ideig tudok beszélgetni, és az még válaszol is, hiszen az erdőben is voltak kis barátaim, állatok persze főleg, de ők nem igazán válaszoltak, a Tiltott Rengeteg kentaurjait pedig nagy ívben elkerültem, ahogyan a nevelőapám javasolta, hiszen őket nem ismerem és csupán egy embert láttak volna bennem. Egyáltalán nem biztos, hogy segítettek volna, vagy kedvesek lettek volna hozzám, akár csak kicsit is. - Nem... most sem zavarsz. - rántom meg kissé talán tétován a vállamat, de aztán csak elmosolyodom. Igazából tényleg nem zavar a jelenléte, sőt jó dolog, hogy itt van valami. Ez a ház egyedül nekem még kicsit riasztó. Nem a megszokott környezet. Nem azok a fák és bokrok, amiket jól ismerek és itt egészen mások a zajok is. Éjszaka furcsán csend van, nem hallani a jól megszokott motoszkálást a fák között, vagy a fűben, hajnalban a tücsköket, a madarakat. Sokkal kevesebb az ismerős zaj, ellenben helyette az ablakon emberibbek szűrődnek be, beszélgetés, kiabálás... nem is nagyon mertem még kimenni, hogy körülnézzek bővebben, furcsa lenne a faluban csak úgy sétálni... nem settenkedni, mint eddig. - Én sem emlékszem az eredeti családomra, az apám szerint... a kentaur apám szerint valami nagyon rossz történhetett, amire nem akarok emlékezni, ő pedig sosem erőltette. De te tudsz varázsolni, azzal a pálcával nem? Nem tudod úgy kideríteni, hogy miért érzed azt, amit? - nem értek én ehhez, de amiket az apám mesélt, amiket láttam távolról úgy tűnt, hogy ők sok mindenre használják a varázslatot, hát akkor erre miért nem tudja? Biztosan van valami, amivel kipucolhatja a fejét, ha zavarosak benne a gondolatok, nem? - Akkor jó, örülök, hogy tetszik, féltem, hogy túl rövid lett, nem igazán csináltam még ilyet. - az én hajamat is csak nagyjából metszettük el mindig késsel, nem vágogattuk, ahogyan a csordában senkiért sem. Inkább készültek fonatok a hajunkba, hogy ne zavarjanak annyira, de nem vágtuk le, ilyen rövidre pedig főleg nem. Én már csak ezért is a hosszabb hajat szeretem, azt szoktam meg és valahogy jó érzés, ha van valami, ami birizgálja a nyakamat. A nélkül valahogy furcsa lenne, nagyon szokatlan. Bólintok végül és magamhoz veszem a megkezdett szendvicset, hogy vele tartsak. Túl közel azért még most sem ülök, amúgy is úgy látok rá jobban arra, amit csinál, de azért lehuppanok és figyelem, ahogyan játszik, vagy legalábbis elkezd bemelegíteni. Már az első hangoknál be is fejezem az evést, hiszen olyan szép hangja van a gitárnak, én pedig még nem hallottam ilyet. Csak tartom a szendvicset és nézem, ahogyan penget. Egészen halkan szólalok csak meg, mintha attól félnék, hogy a hangom elnyomná a gitár hangját. - Nem fáj tőle... az ujjad? És hogyan működik? - nekem már ez is tetszik, a kis gyakorlás, de ha elkezd valami konkrétabb dallamot játszani, netán énekelni is, az biztos, hogy még rágni is elfelejtek majd néhány percre, amíg hallgatom.
Félmosollyal rázom meg a fejemet, én aztán tényleg nem erőltetném a Norikos találkozót, hiszen az a cél, hogy Cosette biztonságban érezze magát. Ha őt annyira nem érdekli a divat, nekem nem gond, így is tetszik. Mármint... az öltözködése! Hiszen azon túl, hogy Norikonak meséltem, hogy befogadtam Cosette-et a házamba, valahogy véletlenül sikerült elszólnom magamat, hogy a kis szőke aranyos lány, Noriko ott kuncogott rajtam, pedig én aztán nem gondoltam semmit sem túl, tényleg önzetlen volt a felajánlásom, pocsék érzés lehet télvíz idején az erdőben lakni, megküzdeni az élelemért. Nem, ennél Cosette többet érdemel, valakinek oda kell rá figyelnie. - Akkor halasszuk el az ismerkedést. Szerintem is teljesen jó, ahogyan öltözködsz, nincsen vele semmi gond. – A vállrántását megmosolygom, tudom, hogy még sosem kellett senkinek megfelelnie, és ezen én sem akarok változtatni, szeretném, hogy ha továbbra is megmaradna függetlennek, még akkor is, ha kezdem megkedvelni, és szeretném, hogy ha jól érezné magát a közös házban. Most, hogy kezd megismertetni a múltjával, átérzem, hogy neki azért lényegesen rosszabb, hiszen emlékszik a családjára, és arra is, hogy a kentaurok nevelték fel, és végül bele is haltak. Így komolyabb a veszteség is, én csak valami furcsa ürességet érzek. Nincsen kötődés, amit nem értek. - Nem úgy értettem, és nem akartalak megbántani ezzel. Végülis az az ember családja, akikkel hosszú és minőségi időt tud együtt tölteni. Sajnálom, hogy őket is elvesztetted. Tudom, hogy én olyan idegen vagyok neked, de örülök, hogy rábólintottál, hogy osztozzunk a házon. Ez mindkettőnknek esély, hogy ne legyünk egyedül. Remélem nem foglak zavarni. – Úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy kicsit sorsszerű, találkoznunk kellett, hogy mindketten eléggé egyedül voltunk, és pont én láttam meg, amint gyanusan osongál a kviddicspálya környékén. Tudom, hogy túl jószívű vagyok, de nem bírtam volna elnézni, ahogyan valaki más elüldözi, netán meg is bűnteti a betörés miatt. Hiszen csak egy szendvics volt. - Elvileg itt. De csak elvileg. Minden olyan homályos, mintha csak álmodtam volna. A szüleim... nem érzem, hogy szeretném őket, ami furcsa.. Tudom, hogy szeretnem kéne őket, de semmi. Pedig mindenki felé próbálok kedves lenni, ezért tudom, hogy fontos lenne, ha a családom emlékét ápolhatnám, de nem jön meg az az érzés, amit talán belül.. Szóval érted. Hogyan járhatnék utána? – Tényleg nem tudom, hogy mire érti, és igyekszem nem bólogatni a gitárt illetően, mert még úgy belenyír a hajamba, hogy sapkát hordhatok vagy két hónapig. – Köszi, akkor mindjárt hozom, csak megnézem, hogy mire jutottál. – Simítok végig a hajamon, tényleg elég rövidnek tűnik, legalább biztosan nem lóg majd a szemembe. Belépek a földszinti fürdőbe, mert itt is van, és elégedetten mosolygok, ahogyan kifelé jövök. – Hát ez nagyon katonás Cosette, ügyes vagy. A cipócsenést látva nem is csodállom. – Vigyorgok most rá, hogy tudja, nem bántom, csak viccelek ezzel. Intek neki, hogy jőjjön csak utánam, akár a szendvicsével együtt, és a saját szobámból előhozom az akkusztikus gitáromat. Bár a bandában a basszus jobban kézreáll, és Noeltől se venném el az akkusztikust, de ha most Cosette itt van, akkor jobb, ha önálló hangzást tudok neki mutatni. Leülök a kanapéra, ő maradhat állva, de akár a közelembe is csüccsenhet. Elkezdem pengetni a húrokat, első körben még nem konkrét számokat, csak úgy bemelegítve az ujjaimat, valami szebb, spontán dallamot kicsiholva belőle, most még tudunk beszélgetni.
Igazából nem gondoltam volna róla, hogy egyedül van, hiszen alapvetően nyílt srácnak tűnik. Nekem is segített, hozott kakaót, pedig nem kértem rá. Furcsa, hogy ennek ellenére mégis egyedül szokott lenni, de minden bizonnyal ennek is meg van a jó oka. Azért, még ha nem is fejeztem ki eléggé, vagy megfelelően eddig, de örülök neki, hogy segített és befogadott ide. Tény, hogy sokkal kellemesebb, mint az erdőben. Van mit ennem és nincs hideg sem. - Engem amúgy az nem zavarna. Mármint... én sem ismerem a divatot és nem vagyok valami válogatós típus. - rántom meg a vállamat. Persze egy lány biztosan másképp választ ruhát, jobban ért hozzá, mint mondjuk én, de ez még sem olyan nagy dolog, engem nem érdekelne, ha nem lenne tökéletes a ruhám. Ahhoz képest, hogy eddig mikben jártam nekem az ő ruhái is tökéletesek, az pedig amit most kaptam tőle, ez a ruha kifejezetten tetszik, nagyon is. Nem hiszem, hogy mondjuk ezzel rosszul választott volna. Végül pedig még azt is eléri, hogy meséljek neki az életemről. Ha nem is sokat és nem is minden részletet, de a fő állomásokat igen. Pedig nem gondoltam volna, hogy egyszer ennek is eljön majd az ideje, de úgy tűnik, hogy mégis így lett. Valahol nekem is jó, hogy beszélhetek róla, hiszen azóta, hogy egyedül maradtam nem volt rá lehetőségem. - A csorda olyan volt, mint egy család. Szerettek és vigyáztak is rám. - ezt azért egészen határozottan jelentem ki, bár nem sértődötten, vagy hasonló, de érezheti, hogy nagyon is úgy gondolom, hogy volt családom. Még ha nem is a hagyományos értelemben véve, de attól még volt. Lehet, hogy ők mások és más életem volt, mint a legtöbb embernek, de sok mindent tanultam tőlük és mindig vigyáztak rá, amíg csak tudtak. Az apám... a nevelőapám elhozott eddig, hogy itt nyugodt erődben élhessek és... azt hiszem talán valahol azt is akarta, hogy megismerjek másokat, akik olyanok, mint én, még ha ezt nem is mondta ki. Azt akarta, hogy óvakodjak az emberektől, de közben mégis ide hozott, ahol tudta jól, hogy nem kevés ember van. - Miért nem emlékszel a gyerekkorodra? De akkor hol nőttél fel? És... nem is akartál utána járni? - van pénze, van egy háza, de nem tudja, hogy honnan vannak pontosan? Ez azért furcsa. Azt hinné az ember, hogy igenis fontos, hogy tudd honnan származol, honnan jöttél. Az én esetem más, nagyon kicsi voltam, amikor elszakadtam a családomtól és valahogy sose akartam utána járni, mert lett új családom, akkor meg... végül is minek? De az ő esete más, hiszen ő egyedül érzi magát, tudja, hogy valami hiányzik, míg én az utóbbi pár évben teljesen jól el voltam, kivéve az utolsó heteket, amikor már... egyedül maradtam. - Jól van, ha szép a hangja, akkor szívesen meghallgatom. Mi inkább a sípokat ismerjük, az egyszerűbbeket, amiket könnyű kifaragni. - a zene könnyedebb téma láthatóan, mint a család mindkettőnknek és közben legalább a haját is lassan befejezem. Nem kellett sokat vágni és persze jó frizurát nem is tudok csinálni, de... - Azért remélem, hogy jó lesz, még nem nagyon csináltam ilyet. - csak megpróbáltam rövidebbre vágni, ahogyan kérte és ahogyan az utcán láttam másokat, fiúkat persze. Az én hajam hosszú, kissé göndör, már nem piszkos, de látszik rajta, hogy csapzott és töredezett a vége, sosem volt igazán kezelve, még csak sampont se látott ez előtt.
Nem is az, hogy meg akarom vele kedveltetni az iskolát, inkább csak arról van szó, hogy összességében nem rossz hely, de eléggé vacak dolog ott egyedül lenni. Kár lenne ráerőltetni a tanulást, ha nincsen hozzá kedve, bár tényleg jobban járna, ha szervezettebben tudna varázsolni, de igenis van bennem egy olyan vágy, hogy többször találkozzunk. Ott van nekem ugyan Noriko, de ő Hollóhátas, másféle óráink is vannak, gyakran elkerüljük egymást. Amolyan igazi társam, barátom nem nagyon van. Ez lehet, hogy furcsa, hogy most így gondolom, mert előtte nem sokkal éppen azt mondtam Cosette-nek, hogy ott van Noriko, mert azért az nem az igazi, hogy csak tessék-lássék módon látjuk egymást. Bár Cosette jóval fiatalabb nálam, azért sokszor össze lehetne futni a klubhelységben, vagy éppen egymás mellett ülni az étkezéseknél. - Ez jól hangzik, akkor majd bemutatlak neki, és ő biztosan segít, hogyan válasszál ruhát. Mert ha én veszek neked, az nem az igazi, nem ismerem a női számozásokat, és lehet, hogy ami nekem tetszik, az meg neked kényelmetlen. – Felelem mosolyogva, és örülök, hogy legalább már arra hajlandó, hogy kicsit bevonjam őt a saját életembe, mert jó dolog vele reggelizni, de ettől még nem leszünk közeli ismerősök. Attól már inkább, hogy a múltjáról beszél, az nagyon is érdekel, hiszen ha már úgy döntöttem, hogy befogadom a házamba, amely mostantól az övé, akkor igenis szeretnék róla minél többet megtudni. Végül némi noszogatásra csak belekezd a történetbe, amely még az enyémnél is lényegesen szomorúbb, így nem szólhatok egy szót sem, hogy nekem mennyire magányos az életem. - Oh, sajnálom Cosette, akkor én már nem is panaszkodok, hiszen te sosem voltál úgy igazán szerető családi körben. Én se tudom ezt megadni, de legalább nem kell kint aludnod, és mindig lesz vacsorád. – Ezt már megbeszéltük, nem is akarom ismét ezt bizonygatni, csak valahogy rá akarok erősíteni, hogy bennem bízhat az előélete ellenére is. - Nem is tudom, más vagyok, mint a többiek. Itt van egy ház, ami most már a tiéd is, de csak ködös emlékeim vannak a szüleimről, a gyerekkoromról meg semmi. Ha végignézem a társaimon, mintha én egyszerűbb lélek lennék. Sokszor nem is tudom, hogy reagáljak a helyzetekre, és... hiányzik belőlem valami. Tudod mások jókat viccelődnek, akár gúnyolódnak is, bennem mintha... hogy is mondjam... csak az alap érzelmek lennének meg. Vidám vagyok legtöbbször, néha szomorú, de másokat annyival színesebbnek látok... – Harapom be az ajkamat, de most még nem pattanok fel a gitáromat hozni, hiszen éppen a hajamat vágja, én meg a szendvicset eszem. – Hát tudod a gitár egy nagyon szép hangzású pengetős hangszer, sokféle számot lehet játszani rajta. Ha kész vagy, akkor szívesen megmutatom, ha szeretnéd. – Mivel a konyhában csináljuk, nem tükör előtt, így nem is tudom leellenőrizni hogy hol is tartunk most.
Az biztos, hogy azt a kastélyt, aminek olyan nagy és vastag kő falai vannak nem fogja még jó ideig megkedveltetni velem. Félelmetesnek tűnik nem is kicsit és nem hiszem, hogy én olyan nagyon megtudnék szokni egy olyan helyet. A természetben éltem eddig és persze ebben a házban is ezúttal bent vagyok, de ez még mindig más, mint a nagy kő falak és innen tudom, hogy elmehetek ha akarok, bár egészen jól megszokható a kényelem és a meleg is. Nem olyan rossz na. - Öhm... oké. - igazából nem nagyon értem őt félre, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan mások félreértenék, akik gyakorlottabbak az emberi kapcsolatok terén. Én nem igazán, de ezt már tudja. Ezért inkább csak megvonom erre a vállamat és kész. - Én is meg szoktam javítani a dolgokat, de... jól van. Nekem ezt még valamelyest azért meg kell szoknom, de igyekszem és megismerhetem azt a lányt. - ha Zachary barátja akkor biztosan nem rossz ember és nem kell tőle tartanom. Azt hiszem kezdek megbízni újdonsült ismerősömben. Jó persze talán még valamennyi fenntartásom van vele szemben, vagy az egész helyzettel szemben, de nem olyan sok, mint amilyen még pár nappal ezelőtt volt. Egyre inkább kezdem elhinni, hogy tényleg segíteni akar és nem fog átverni, vagy elzavarni innen, ha mégis csak megváltozik a véleménye. - Mármint meséljek róluk? - tudom persze, hogy erre akar célozni mégis kissé elakadok egy pillanatra fésülés közben, aztán mégis csak visszatérek a mozdulathoz és az olló is elindul a kezemben. Óvatosan és közben beszélni kezdek. - Gyerekkoromban volt családom, emberek valószínűleg, de valami történt és elkeveredtem az erdőbe. Az új családom szerint volt a közelükben egy falu, de elpusztult. Három kentaur talált meg, akik... elveszítették a saját csordájukat és végül befogadtak, nyolc éves voltam. Utána velük éltem együtt egészen pár hónappal ezelőttig, amikor... - elakadok, aztán halkan sóhajtok egyet és határozottan nehezemre esik folytatni, de azt hiszem egyszer ezen is túl kell esnem. - Az erdőnket megtámadták, olyanok, mint te... varázslók és ketten meghaltak, az apám... a fogadott apám elhozott ide és aztán... meghalt, én pedig egyedül maradtam. - és így talán azt is érti, hogy miért nem bízom az emberekben, hiszen nem tettek nekem semmi jót. A családomra nem emlékszem, de elég esélyes, hogy őket is varázslók pusztították el, az új családomat pedig szintén és ez... nem teszi éppenséggel megbízhatóvá az embereket számomra. - De te nem jársz oda már régóta? Akkor miért vagy ott magányos? - főleg mert amúgy kedvesnek tűnik, nyitottnak, furcsa hogy ennek ellenére még sincsenek kapcsolatai és nincs köze senkihez sem, vagy legalábbis nem sokakhoz. - Végül is... azt hiszem jó lenne, milyen az a gitározás? - ha jól sejtem, akkor valamiféle zene lehet, de nálunk az ilyesmi nem volt divat, a zene sem, maximum az ének, de más nem. Nem tudom, hogy pontosan mit is takar ez a gitározás, de talán nem fog kinevetni e miatt, hiszen tisztában van vele, hogy az ő világának dolgait én nem igazán ismerem még.
Nem akarok én ráakaszkodni, és azt erőltetni, hogy csak mert mindketten egyedül vagyunk, alkothatnánk valami szerencsétlen duót. Én már kezdek ismerkedni az iskolában, már van egy barátom, és néhány ismerősöm, talán majd rendezek egy házavatót az új tulajdonosnak, hátha Cosette nem riad meg a hirtelen támadó sok embertől, de ezzel talán rávilágíthatok neki, hogy az iskola nem olyan rossz hely. Én már hónapok óta oda járok, és azért mégiscsak jobb, mint egyedül lenni. Engem már kezd megszokni, de másokkal nem biztos, hogy meg tudna barátkozni. Én segítettem neki, de a barátaimnak egy idegen lány lenne. Norikonak már beszéltem róla, igaz, csupaszív legjobb barátom úgyis az én igényeimet nézi, és szeretné, ha jobb kedvem lenne. - Nincs olyan, hogy kellene. Velem azt teszel, amit csak akarsz. Mármint... aj... ez nagyon kétértelmű volt, szóval.. – Mosolyodom el, remélem, hogy érti, hogy mire akartam kilyukadni. Sosem fogom tolvajnak tekintetni, vagy valami felforgatónak, aki tönkreteszi mások életét. Nem hinném, hogy rám akarna akaszkodni, hiszen folyamatosan menekülésben van, úgy kellett rávennem, hogy akár egy kakaót elfogadjon, és örülök, hogy sikerült becsábítanom legalább annyira, hogy leülhessünk iszogatni, mert abból már elindulhatott valami érdemi társalság. Oké, az is kellett, hogy ott összeakadjunk azzal az alakkal, akitől megmentettem, de nem az volt a cél, hogy hősiesnek mutatkozzak előtte, vagy hogy megint a pénzemet fitogtassam. Csak így alakult. - Igen Cosette, de szokd meg, hogy ha valami elhasználódik, akkor nem lesz gondod, szerzünk másikat. Nem lopunk, veszünk. Vagy csinálunk. Mondjuk én nem tudok varrni, de van egy ügyeskezű lány barátom, aki mutathat szerintem néhány trükköt. Ha szeretnéd, majd bemutatlak neki. – Ezzel azért kicsit rácáfolok magamra, hiszen azt mondtam neki, hogy kicsit magányos vagyok, én önzésből veszem magam mellé, de a nulla és az egy nem olyan távoli számok egymástól, attól még Noriko nincs mindig ott, sőt, nem is akarok ráakaszkodni. Cosette-nek viszont senkije nincsen, csak én, ha engem számon tart. - Meséld el. – Kérem miközben leülök a közelébe a hajammal küszködve. Az én problémáim nem érdekesek, egyébként is jobban szeretek hallgatóság lenni, mintsem magamról beszélni, lévén úgy érzem, hogy a múltam nagyon ködös, nem látom a logikáját, nincsenek okok, következmények, inkább őt hallgatnám. Meglepődik, ahogyan én is hogy ennyire nincsen tisztában azzal hogy azért mégiscsak ellentétes neműek vagyunk, hiszen azért két lány nem csak hogy könnyebben kijön olykor, hanem szégyenlősködni sem kell egymás előtt. Bár a fene tudja, végülis Norikoban én pont azt bírom, hogy lány, és ez másféle szemszög. De nem feszegetem a kérdést, főleg, ha őt nem is zavarja. Átveszem a kenyeret hálás pillantással, és a helyemen maradok, hogy eszegessek, és kiváncsian nézem, hogy megpróbálkozik a hajvásással. – Ne izgulj, ennél csak jobb lehet. Ha rövid, akkor már jó. És... örülök, hogy jobban érzed itt magad, mint kint. Az iskola nagyon kényelmes, de még nekem is idegen kissé. De inkább ott, mint itt. Legalábbis itt egyedül elég vacak volt. Még mindig tartom, hogy gondold át, ha mágia van benned, akkor lenne értelme neked is oda járnod. De majd alszol rá sokat. Én hogy oldjam a magányt, egy zenei formációt alapítottam, és igazam lett, ez bevonzott pár embert. Szeretnéd, hogy ha a hajvágás után gitároznék neked egy kicsit? – Nem erőszak, tényleg csak ha kedve van. Viszont egész finom szendvicset csinált, tud ez a lány, ha akar.
