2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
//Köszönöm szépen a játékot, a magam részéről lezártnak tekintem. Ha megkapta a várt segítséget Chantal a két lányt valószínűleg mentális bűbájjal ráveszi, hogy távozzanak, amíg Brady nem figyel oda. Úgy érzik, hogy fontos dolguk van, és megtették, amit lehetett, segítettek a nőnek, folytathatják az erdei sétát, amit elkezdtek.//
Taly passzolt, nem tudja, ki a nő. Lehet, hogy csak én paráztam túl, hogy ismerhetem. Általában a megérzéseimre hallgatok, amik mint említettem már, elég pontosak szoktak lenni. Persze, volt már rá példa ezerszer, hogy ha valamit nagyon akartam, akkor arra irányítottam a megérzéseimet, és a végén úgy is az lett, amit én akartam, hiszen már előre eldöntöttem fejben, hogy mi lesz a vége. Sajnos azt hiszem, most is ez történhetett, hiszen a nőben nem volt semmi gyanús, egyszerűen csak furcsának tartottam, hogy pont ma sikerült összefutnunk valakivel az erdőben, amikor az elmúlt két-három évben maximum az őzek és a mókusok voltak a játszótársaink. Tudom, illetve úgy gondolom, hogy véletlenek nincsenek, tehát annak is oka van, hogy pont ma sikerült összetalálkoznunk így négyünknek, csak nem volt egyszerű eldönteni, hogy vajon miért is. Mindig megtalálom a magyarázatot mindenre, hiszen sokat olvastam, és művelt is vagyok (ahogy az egy Hollóhátas diáktól elvárható), tehát tudnom kéne a választ, és idegesít, hogy mégsem tudok rájönni. Végül sikerült magam rávennem, hogy ne a magam butaságán gondolkozzak, hanem odamenjek segíteni a szerencsétlen nőnek. A húgom leült egy fa tövében; jellemzően lustálkodik, nem igazán érti, hogy miért is lenne rá szükség; legalábbis tapasztalataim szerint valami hasonló járhat a fejében. Ránéztem, majd biccentettem a fejemmel, hogy álljon már fel, és jöjjön oda ő is, majd még egy csúnya nézést is megejtettem, hogy tudja, kivételesen komolyan beszélek. A fenyegetéseimet általában nem váltom be, és az úgymond „kedves utasításaimat” is amolyan útmutatásnak szoktam szánni, de ha úgy gondolom, hogy valami fontos, akkor azért megejtek egy szemöldök ráncolást, vagy egy kézlegyezgetést, hogy értse a tesóm, most tényleg meg kéne, hogy csinálja, amit kértem tőle. Lassan haladok a nő felé, a srác már kezelésbe vette. A szemeimet forgatom; jellemzően a pasik azok, akik a csinos lányok segítségére sietnek, még akkor is, ha azok legalább egy ötössel idősebbnek tűnnek nála. Bár nem tudtam rendesen megtippelni, hány éves, ezekkel a szenvedő vonásokkal akár egy huszonhét-huszonnyolcnak is kinéz; bár el kell ismernem, hogy az évszámmegtippelésből mindig is pocsék voltam, ezért inkább nem filóztam rajta tovább, hogy vajon mennyi idős is a jövevény. Elfogadja a kötözést, mire én csak elsuttogom a varázsigét, és az oldalán már ott is virított a fehér csodakötésem. Ehhez legalább értettem, de a többi órán, amikor valami gyógyítással kapcsolatos dolgot tanultunk, sajnos vagy aludtam, vagy álmodoztam, vagy nem is én voltam bent órán. Félrehúztam a számat, amikor a tesóm megkérdezte, hogy nem ismerem-e a varázsigét. Halkan motyogtam neki, mikor mellém ért. – Rémlik, hogy kettőnk közül ki ült bent órán és ki lógott? Ha nem, segíthetek. Te kétszer is megtanultad azt a varázsigét, én viszont egyszer sem. – Remélem ez elég jól felvázolja előtte a helyzetet. Odakaptam a fejemet, mikor a lábáról szóló meséje végére ért. – A Sötét jegyet? Vannak még olyan idióták, akik nem leplezik rendesen? – Ezen kicsit meglepődtem. Általában a régi, gonosz varázslóknak azért volt annyi eszük, hogy nem árulták el, hogy kik voltak még fiatalabb korukban. Ha elárulják; juuj nekik, ha épp egy aurorral futnak össze. Nekünk sose volt problémánk a pénzzel, így rögtön fel is ajánlottam neki valamennyit. – Ha kicsit kényelmesebb körülmények között akarna gyógyulni, mi szívesen kisegítjük, ugye, hugi? – néztem rá a tesómra, a válaszára várva.
Csak adja az ég, hogy ha bajban vagy ne buta kis Roxfortos diákokba ütközz, de nekem most sajnos nincs választásom. Túlságosan rossz bőrben vagyok ahhoz, hogy válogathassak és nem tudnék most egyedül érdemi távolságokat megtenni, tehát nem igazán van más választásom, mint hogy elviselem a két kis szőke csacsogását. Komolyan egymással vitáznak arról, hogy ki ismer csontforrasztó varázslatot és ki nem? Komolyan egymással beszélgetnek, miközben én itt döglődöm és csak a kölyök az, aki legalább csinál is valamit? Akinek egyébként egészen kellemesen izmos kis felkarja van, úgy kap fel, mint ha pehelysúlyú lennék, bár tény és való, hogy nem vagyok kifejezetten maga és az is igaz, hogy az Azkabanban töltött időben hála azért sikerült fognom is valamelyest, ha nem is olyan durván. Nem nézek ki úgy, mint valami csontkollekció, még mindig kellően formás vagyok a durva hónapok ellenére is. Tartottam magamat, mert kellett és mert akartam és most itt vagyok szabadon és már csak össze kell szedni magam. Az igazából a lényeg, hogy a kis auror palánta sokkal rosszabbul fest, mint én... szóval van ami azért megnyugtató jelen esetben. - Köszönöm fiatalember! - halvány mosolyra húzódik a szám, amikor felkap, megkapaszkodom a nyakába és talán ez a kedves gesztus az, ami megmenti a két szőkét, hogy ne valami kellemetlenebb beszólás legyen a következő reakcióm, mert amúgy még mindig nem tetszik nekem a hozzáállásuk, meg az egész megjelenésük és legszívesebben valami kellemetlennel vágnék vissza. Butának tűnnek, vagy csak éretlenek és naivak? Segíthetnek-e valamiben? Döglődöm, pocsékul festek, és elég egy kis kötözés az oldalamra, most ez tényleg komoly ötlet? Belül nevetek és forgatom a szememet, de ebből kívülről természetesen semmi sem látszik. Tartom magamat, a halvány mosoly sem szűnik, fáradt sóhajokat hallatok, hogy minél elesettebbnek tűnjek. - Igen, a kötözés jó lenne. - bólintok végül lassan, még egy hálás mosolyt is villantok az egyik kis szőke felé. Tök egyformák, franc se tudná megjegyezni a nevüket, és őszintén szólva nem is igen akarnám, úgyhogy ezzel nincs gond. Közben persze a hős megmentőre pillantok, aki talán épp azon hezitál,hogy hová vigyen. Csak a miheztartás végett halkan felnyögök, nehogy megforduljon a fejében, hogy a Roxfortba visz. Messzebb van és baromira nem szeretnék összefutni ott olyan valakivel, aki esetleg felismerhet, vagy tudhat rólam valamit. Nem lenne valami hasznos, akkor már inkább Roxmorts. - A lábam nem tört el, köszönöm kedvesem, inkább... felszakadt valami átoktól. Nem ismerem. A férfi, aki megtámadott... talán halálfaló volt egykor. Láttam... azt hiszem láttam a Sötét jegyet a karján. - egészen lehalkítom a hangomat, szinte már suttogva beszélek riadtan, ügyesen játszva el a szerepemet. Ártatlan sétálót, aki csak véletlenül botlott bele egy veszélyes alakba és nem tudott menekülni előle, csak ilyen durva sérülések árán. Igazán szánni valóan festek, de megtanultam már, hogyan játsszam el, hogy nagy bajban vagyok. - Rosmortsba, a Szárnyas Vadkaba, ott vettem ki egy szobát, csak... arra volt pénzem, a Három seprű nekem túlságosan drága. Gondoltam sétálok egyet, de nem tudtam, hogy ez az erdő ennyi veszélyes... - újabb nyögés, ahogyan megmozdítom a lábamat. Érdekesen fest most is, ahogyan apró kis fekete cseppeket hagyok magam után a földön. Még most is csordogál a lábamból a sérülés okozta akármi. Én magam sem tudom. Átkozni tudok jól, gyógyításban nem én vagyok a legkiemelkedőbb boszorkány és nem a dolgok elméletét ismerem jól, inkább a cselekvés az, ami jól megy. Én is tudok ilyet okozni másnak, de... a helyre hozása már nehezebb, ahhoz vissza kell nyernem az erőmet.
♫ Blank space ♫ ✣ Aktuális viselet ✣ [You must be registered and logged in to see this link.]
A két diáktársam ismerős, a nő nem, jó pár évvel idősebb még nálam is, a csinos arcélről nem jut eszembe, hogy együtt jártunk volna az iskolába. Már ha itt járta ki a Roxfortot. Az biztos, hogy nem volt egyetemista, a varázsvilágban a mi évfolyamunk a legidősebb az egyetemi szekcióban, Voldemort bukása után indult csak a felsőfokú képzés, már ami a RAVASZ-t követi. Ettől még nem gondolom, hogy a boszorkány képzetlen lenne, a való életbe kilépve is biztosan szerzett tapasztalatokat. Most éppen rosszakat, ahogyan kinéz. A ruhája szakadt, itt-ott sebes, és az a fura, sötét dzsuva, ami csordogál belőle... Nem túl szép látvány. Már megint olyan helyzetbe keveredek, amely rám tökéletesen nem jellemző. Oké, átkelni az erdőn, és morogni a saját naivitásomon, meg hogy most egyedül vagyok, csak a kicsikben találom meg a boldogságot, még átlagosan elfogadott dolog, de hogy sérült, vagy bajbajutott nőkbe botlok, ráadásul a héten már a második, erőteljesen megkérdőjelezi, hogy jó pályát választottam-e, ha ennyire bevonzom az olyan helyzetet, ahol tenni kell. Most ismét a medimágusi szakértelmemre lenne szükség, csak éppen Peytonék ügyesen mellénk lép, miközben próbálom felsegíteni a térdre esett csajszit. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, csakis olyan tekintetben érdemes tudnom, hogy ha mondjuk megharapta valami rém, akkor másféle gyógymód kell, mint az átkokra. A kellően pocsék kedvem nem lehet indok arra, hogy csak úgy vállat vonjak, és tojjak az egészre. Mindezt nem azért, mert nőről van szó, ám latba vet, egész komolyan. No nem azért, mintha hálát várnék, szó sincs róla, azt hiszem most aztán benne vagyok a sötét önsajnálatban annyira, hogy nem fogok most fejest ugrani bármibe. Inkább az a lényeg, hogy a nők többsége gyengébb, könnyebben sebezhető, mint mi. A fájdalmat ugyan akaraterőből könnyebben tűrik, de gyorsabban össze tudnak roppanni, ami a lelkieket illeti. A nőci nagyon maga alatt lehet, csoda, hogy eddig tudta magát tartani, így nem túlzottan zavartatva magamat az ikrek habozásától, és hogy egyeztetik, hogy mi is legyen most, én már támogatom fel, bár korántsem biztos, hogy talpra kéne állítani. Cseppet sem zavar, hogy milyen dolgok folynak belőle, nem félek, hogy elkapom, vagy fertőző, mittudomén, annyira azért nem vagyok paranoid. A két lány segítőkésznek tűnik, már csak azon nézelődöm, hogy hova is fektethetnénk le a sérült hölgyet. Elsőre úgy döntök, hogy felesleges erőlködnie. - Ne nehezedjen rá, kár terhelni. – Nyúlok a dereka, és a combja alá, hogy felkapjam. Nem vagyok az az izomember, de egy ötven-hatvan kilós nénit azért még elbírok. Ha véletlenül ellenkezne, akkor sem zavartatom magam, végigviszem az elképzelést, csak ezzel viszont mindkét kezem le lesz foglalva, így a lányoknak kell valami gyógyítást kieszelni, míg én azon tűnődök, hogy Roxmortsba vigyük, vagy fel az iskolába. - Hova tartott hölgyem? – Kérdezem az ismeretlen kis betegtől, majd sürgetően nézek az ikerpárra, hogy ha most én vállalom az izommunkát, valamit gyorsan próbáljanak meg kitalálni, segítséget hívni, vagy bekötözni a sebeket, ilyesmi. Most egyébként sincsen kedvem agyalni, még egy ilyen helyzet sem tud csak úgy kihozni a letargiából, csak kissé eltereli a figyelmemet. Jobb, mint a semmi. Igaz, a nőcinek biztosan mocskosul fáj.
Mindig ez volt. Ha a tesóm úgy érezte, hogy valami nem stimmel, akkor megállt és vele együtt én is. Jobbnak láttam ilyenkor ráhallgatni, mert ha a saját eszem után megyek, akkor könnyen lehet, hogy bizony most nem itt lennék. Egyszóval mindig hallgattam a tesóm megérzéseire, ahogy most is. Bár a griffis srác elindult és nézett is, hogy miért nem segítünk. Közben észrevettem, hogy Peyton tátog valamit. Mázlim volt, hogy megtanított szájról olvasni. Sokszor elég jól jött, amikor mondjuk bajba keveredtünk, vagy mikor súgtak a dolgozatoknál. A tesóm kérdése után jobban megnéztem a nőt. Valóban furcsa volt, de hát könyörgöm, csupa seb, meg karcolás volt! Persze, hogy nem szokványosan nézett ki. Mégis megpróbáltam az arcára összpontosítani. Még a homlokomat is összeráncoltam, annyira gondolkodtam. Végül feladtam. -Passz! – Mondtam és közben a vállamat vonogattam. Nem bírtam egyetlen arccal sem összepárosítani. De a tesóm is úgy döntött, hogy nem kell tőle félnünk, így én szépen elsétáltam az egyik fához és leültem a tövébe. Nem gondoltam, hogy segítenem kéne neki. Elvégre van itt két profi varázsló – az egyik legalábbis biztosan az – így rám semmi szükség. Vagy legalábbis én nem látom értelmét, hogy lenne. Ahogy sorolta a nő, hogy mije fáj elmosolyodtam. Nem, nem azon, hogy neki fájdalmai vannak, mert el tudtam képzelni, hogy milyen rossz lehet neki. Elég pocsékul is nézett ki szóval nem csodálkozom. A mosolygásom inkább arra vonatkozott, hogy nekem is volt már olyanom, hogy eltört a kezem, meghúzódott a lábam és megzúzódott a bokám. Az első kviddics meccsemen volt. Lelöktem a seprűről. Vicces emlék. Mindig mosolygok, ha eszembe jut. Az után tanultam meg azt a varázsigét, amivel könnyedén összeforraszthatom a csontjaimat. Hasznát is vettem párszor. - Igen, Peyton segíthet valamiben? – Semmi kedvem sem volt odamenni hozzájuk és az orvost játszani. Majd ők ketten megoldják. Viszont a tesóm következő mondatán ledöbbentem. - Te tényleg nem tudod a csontforrasztó varázsigét? – Meglepődtem, mert számomra olyan nyilvánvaló volt, hogy ő ehhez is ért. De ezek szerint mégsem tud mindent. - Na, jó! – Felálltam és odasiettem hozzájuk. Ha nem lettem volna ilyen jótét lélek, akkor bizonyára hagytam volna az egészet, de ismét előtört belőlem a kedves és segítőkész Taly. Persze amúgy is kedves vagyok, csak segíteni nem szeretek az embereknek, mert az olyan mintha komolyan gondolnék valamit. De most csak rávettem magamat arra, hogy tegyek valamit a másikért. Bevallom nem akartam szenvedni, látni a nőt, ráadásul így talán nem kapok egy jó nagy leordítást a tesómtól majd. - Esetleg eltört a lába? Mert azt könnyedén helyre tudom hozni. Ha zúzódásról van szó, az sem akadály, de az egy kicsit több időbe fog telni. – Egy picit jól esett, hogy kivételesen én tudtam valamit a varázslással kapcsolatban, amit Peyton nem. Ettől okosnak éreztem magamat. Talán mégiscsak Hollóhátas volnék?
A szemem sarkából láttam, hogy Taly is megtorpant, abban a pillanatban, amikor én is. A Griffendéles srác valószínűleg azt akarta kérdezni, hogy mi mégis mit töketlenkedünk itt; de nem foglalkoztam vele. Rápillantottam a tesómra, valahogy úgy, hogy a földön térdelő nő ne lássa meg, hogy tátogok neki valamit: - Nem ismerős neked? – Évekkel ezelőtt elsajátítottuk már ezt a mesterséget; ha a tátogást és a szájról olvasást mesterségnek lehet egyáltalán nevezni. Ha valami rosszat csináltunk, de nem akartunk bajba kerülni, és anyuék mindkettőnket megkérdeztek az ügyről, de két külön részletről, akkor hogy tutira stimmeljen az én elképzelésem (mivel az én kifogásaimban általában nem szerepeltek koboldok, sárkányok és óriás hörcsögök), a szüleim háta mögött eltátogtam Talynak, hogy mit mondjon, és így utána én már könnyű szerrel kimagyaráztam magunkat a slamasztikából, mert nem kellett ott impróznom valamit a tesóm bolondságaira. Végül is úgy döntöttem, hogy a nő ártalmatlan; legalábbis ilyen állapotban biztosan. Ahogy jobban is megnéztem magamnak, észrevettem, hogy sérülések sokasága díszíti a testét; ezenkívül a hangja alapján sincs jó bőrben. Ha épp egy halálfalóval hozott volna össze minket a sor, akkor sem kéne aggódnunk, mert ez a nő ártalmatlannak néz ki. Odafordultam a tesómhoz, és megvontam a vállamat, jelezve, hogy nem tudom, hogy megbízhatunk-e benne, de most nincs is kedvem ezen gondolkozni. Lassú léptekkel haladtam a nő felé, akit a Griffendéles srác addigra már megpróbálta talpra állítani. Nehezen sikerült felkelnie a földről, de a vészcsengő a fejemben még mindig hangosan csengett, hogy inkább a másik irányba kéne haladnom. Általában jók a megérzéseim, de volt már rá példa, hogy pont olyankor rohantam bele egy nagy gödörbe, amikor úgy éreztem, hogy csukott szemmel nyílegyesen előre kéne mennem; ekkor törtem el a jobb kezemet, és erre a baklövésemre a testem a mai napig szeret emlékeztetni, főleg amikor valami nehezet akarok felemelni. Nem hallottam, hogy mit beszélgettek korábban, de mikor már egész közel voltam, hallottam, hogy elsorolja, hogy mije fáj. Igaza volt, tényleg elég pocsékul nézett ki, főleg az oldala. Oké, ha nagyon akarom, akkor a lába volt a legcsúnyább, de azzal sajnos nem tudtam mit kezdeni. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem hidegen. Eltűnt a korábbi zavarom, és most átvette a segítőkészséges énem. Van egyáltalán olyan szó, hogy segítőkészséges? Puff, jól a karomba csíptem, hogy mikor valakinek tényleg segítségre lenne szüksége, én ilyen marhaságokon gondolkozom. – Tudok pár varázsigét, bár nem gondolnám, hogy hasznodra lennének. A lábaddal nem tudok mit kezdeni, ahhoz túl kevés a tudásom, de az oldalara tudok varázsolni egy kötést. – Tényleg csak a jóindulat beszélt belőlem, habár a hangomon ez nem érződött. Valószínűleg csak azért, mert nem azt terveztem, hogy egy idegen hölgyikét kell majd ellátnunk. Azt terveztük, hogy mókuslesre megyünk. Mindettől eltekintve próbáltam kedves lenni, és nem foglalkozni azzal, hogy ez a két alak itt mellettem megzavarta a tesói magányunkat; de hát ha segítség kell, akkor azt mindenkinek meg kell adni, akármilyen rossz időben toppant is be. A Griffendéles gyerek pedig úgy nézett ki, mint aki óriási problémákkal küzd; lehet, hogy a mai nap érdekesebben alakul, mint gondoltuk volna?
Halk és békés nyekkenéssel végzem végül térdelve a földön. Nem nézek ki valami fényesen és az is biztos, hogy nincs a homlokomra írva, hogy halálfaló. Lehetnék akár egy kósza varázshasználó is, netán egy rosszul járt auror, vagy akit megtámadtak. Ez mégis csak a Roxmorts melletti erdő, erre azért elég sok varázshasználó járhat, és nem feltétlenül mindegyikük halálfaló, rólam sincsenek még tömegével képek az újságokban, még jó eséllyel egyet sem láthattak, főleg hogy nem vagyok olyan durván hírhedt bűnöző, arról már nem is beszélve, hogy jó eséllyel az is csak késve tűnt fel nekik, hogy megszöktem egyáltalán. De most itt vagyok és határozottan rossz bőrben, azt pedig kimondottan értetlenkedve fogadom, hogy a két lány félúton megáll és meg se moccan. Azt már most biztosra veszem, hogy nem jótét lélek Griffendélesekről van szó, ők azért sokkal bevállalósabban lépkedtek volna oda hozzá. Talán Mardekáros lehet a két tojás, akiket nem sok minden érdekel az életben, vagy ki tudja. Végül a harmadik előkerülő moccan meg mégis, a srác. Nem mondom, hogy belőle nem nézném ki, de amilyen búskomor ábrázata van, az sem lepett volna meg, ha lehajtott fejjel sétált volna tovább tudomást sem véve róla, hogy mások is vannak a környéken. De mégis segít, én pedig hálás mosolyt varázsolok az arcomra, persze a fáradt verzióból, és próbálok újra lábra állni. Nem mondom, hogy könnyen megy, hiszen azért lássuk be tényleg nem vagyok jó állapotban. - Köszönöm... köszönöm... - elhaló szavakkal hálálkodom. Azért ebben jó vagyok, mindig is ügyesen tudtam akár mást is adni, mint aki vagyok és ez most sincs másképp. Jó azért könnyebb is, hogy tényleg valódi fájdalmam is van bőven, ezt nem csak eljátszom. - Azt hiszem jobb kérdés a hol nem. A lábam a legrosszabb, a többi inkább csak felületi, de alig érzem már a lábfejemet. - zsibbad az egész, ez biztos. Az az átok, amit még az a kis nyamvadt auror az utolsó erejével lőtt rám nem tudom, hogy mit tudott, de hogy nem volt rám jó hatással annyi biztos. Ezért is nehéz talpon maradnom. Az arcomon a horzsolás nem durván mély, már nem vérzik, az oldalamon, ahol a ruha is ki van szakadva az anyag igaz átázott már kicsit, de már nem szivárog a seb, tényleg a lábam fest a legcsúnyábban, a feketés szivárgó anyag miatt, no meg a tény elég kellemetlen, hogy úgy érzem alig tudok ráállni. Az biztos, hogy ilyen állapotban túl sokat nem tudnék menni, épp ezért kellett a segítség, mert egyedül nem jutnék messzire, annyi erőm pedig most nincs, hogy gyógyítani tudjam magamat, vagy átoktörést végrehajtani. Persze amúgy ha erőm teljében lennék, akkor három kis kölyök nem okozna különösebb gondot, kétlem, hogy igazi brutális átkokat ismernek, vagy használni mernek, tőlem viszont nem állnak távol, de a kis aurorpalánta kivette az erőmet, viszont most is nem is akarok ellenük semmit sem tenni, nincs rá okom, hiszen épp hogy a segítségük kellene.
♫ Blank space ♫ ✣ Aktuális viselet ✣ [You must be registered and logged in to see this link.]
A lábamra toppanó szőkeség könyökeit kapom el, hogy ne essünk ki az egyensúlyunkból, és visszahelyezem őt magamtól pár lépésnyire egy határozottan segítő eltolás mellékelésében. A lábam nem fáj, azért több kell, minimum egy tűsarok, hogy minimum felszisszenjek, a lábbelim pedig egyszerű félcipő, van belőle másik. A jókedvem további megalapozásában ez a kis affér már mit sem számít. – Sose bánd. – Felelem lepillantva a kék szemekbe, és pusztán vállat rántok. Nem szoktam ennyire flegma lenni, most az életem felforgatói már alaposan elbántak a lelkületemmel, így a lábamra taposó szőkeség már aligha tudja bármilyen irányba elmozdítani. Na jó, azért cseppet meglep, amikor kiderül, hogy van belőle még egy. Türelmetlenül intek oda a másiknak is. - Nem minden lány. De jól tévedsz, Brady, tanár szak. Nem is tudtam,h ogy ennyire hírhedt vagyok, valamit rosszul csinálhatok. – Halvány mosolyt azért ejtek, nem tehetnek a pocsék kedvemről. Csak úgy kapkodom a fejemet a hirtelen eldarált monológra, karbafonom a kezeimet, valahogy tényleg zavaros az egész, egyik sem az én házamba jár, akkor már többször összefutottunk volna. Más házbeliekkel nem tartom a kapcsolatot, csak az asszisztensem Penny mardekáros, na és persze Terri volt az, szintén a kígyósoktól. A harmadikosaim persze vegyesen vannak. Peytonék egészen nagynak tűnnek hozzájuk képest, minimum ötödévesek. Kétlem, hogy azok lennének, mert akkor ki lenne sírva a szemük a RBF-ek miatt. Na most meg én általánosítok. Magamban megpróbálom hát tisztázni, hogy melyik melyik. Peyton a dinka, Taly a komolyka. Hm... Csak össze ne keverjem. Dirkurzusunkat ezúttal valóban reccsenő ágak tépik ketté, meglepetten emelem fel a fejemet, ennyire nem lehetek béna, hogy nem sokkal tőlem lemaradva valaki más is közlekedett a fák között. Nem hallottam hoppanálást, valaki nagyon ügyesen halad az erdőben, hogy nem üt hangot. Egész mostanáig. Ahogyan elhajtom az egyik bokrot, már messzebbről látom a sántikálót, aki szinte a mesék gyönyörű tündérének is beillene, ha nem úgy nézne ki, mint egy boxmeccs vesztese. Szegény! Korra ő azért már bőven nem kislány, még nálam is idősebb lehet pár évvel, viszont leáltalánosít a lányokhoz. Én nem vagyok gyerek... A rosszkedvem most kiül az arcomra, viszont nem hagyhatom, hogy bármi is történt vele, tovább szenvedjen. Így letörlöm képemről a búskomor önsajnálatot, és már pattanok is közelebb, már nem tudom megelőzni hogy féltérdre zuhanjon. Két lépéssel szelem át a köztünk tátongó távolságot, és a csuklója után nyúlva tartom meg, és húzom fel a másik kezemmel a válla alá nyúlva, és ekkor jut eszembe, hogy a két szőke úgy befagyott, mint a Fekete tó télen. - Ti meg...? – Kezdenék bele, semmit sem érek vele, ha nincsen affinitásuk segíteni. Így mondandómat a fiatal nőnek címzem, nem zavartatva magam attól, hogy netán az én ruhám is érdekes színezetet ölt a sebek adta szivárgásoknak köszönhetően. Nem tisztem megkérdezni, hogy mi történt, ennyire vagyok tapintatos. – Biztonságban van most már. Mit érez? Hol fáj? – Ez tipikus, nem vagyok auror, sem pedig medimágus, csak egy mezei tanár, mégis az utóbbi napokban megtapasztalhatom az élet sűrűjét. Ebony láncreakcióit indított el.
Hiába szólt oda nekem a testvérem, én teljesen mereven álltam előtte és a háta mögött lévő alakot néztem. Nem tudtam kivenni, hogy ki lehet az, de annyira nem is érdekelt. Mindössze jelezni akartam a tesómnak, hogy le kéne lépnünk, mert ebből tuti semmi jó nem sül ki. Ő viszont csak nézett rám, mintha nem értené, mit akarok. Mutathattam neki, hogy forduljon meg, de ő csak visszakérdezett, hogy mi van mögötte. És még ő Hollóhátas? Nyilván valami olyasmi, amit el kéne kerülnünk. Szerencsére csak egy srác lépet elő a bokrok mögül. Amikor megszólalt szegény Peyton akkorát ugrott, hogy rálépet a lábára. A tesóm persze rögtön belekezdett a bocsánatkérésbe, én pedig csak a szemeit forgattam, miközben megjelent az arcomon a szokásos mosolyom. - Hali! – köszöntem oda, majd közelebb merészkedtem. Ettől az embertől nincs miért félni. Ha halálfaló volna, biztos nem így kezdeményezett volna. Gondolom én persze, de számomra mindenki ártatlan egészen addig, amíg nem próbál meg megölni. Peyton szokása szerint megint fecsegni kezdet mindenféléről, amit néha furcsálltam, mert azt én szoktam. Ő inkább csak egyszerűen közli a dolgokat én pedig még egy jó nagy körítést is csinálok, és minden vagy tízszer megmagyarázok, hogy biztosan értse az illető, hogy miről dumálok. Persze pont emiatt zavarodnak össze. Ha nem lettem volna ilyen, én is biztos belekavarodtam volna abba, amit a testvérem mondott, de én mégis megértettem. Sejtelmem sincs honnét ismerhette a srácot. Szerintem én még sose láttam. Mondjuk nem csoda, mert ha tényleg tanár szakon van, akkor nyilván nem fordított annyi figyelmet rá. Nekem csak az érdekes személyiségű emberek maradnak meg. A többi meg csak kiesik magától. Amikor még a nevünket is összekeverte, nem bírtam tovább hatalmas nevetésben törtem ki. - Tényleg tesó? Most még én is tisztában vagyok, hogy ki kicsoda. – Próbált magyarázkodni, bár nem értem mi szükség volt erre. Engem például állatira nem izgatott ez a sok duma. Inkább elsétáltam volna, vagy szóltam volna a lánynak, hogy bocs, de ez nagyon uncsi és témát váltottam volna. Ami számomra egyértelműen a csoki lett volna, vagy a foci, de nem nekem kellett végig hallgatnom a testvérem sületlenségeit, szimplán mellette álltam és nem csináltam semmit. - Igaza van! Valóban ő a komolyabb. – helyeseltem, hogy még csak véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy velem majd értelmesebb beszélgetést tud kezdeményezni, mert nem. Sőt, hogy biztosan megmutassam, mennyire nem vagyok egy zseni, bizonyára megint eljátszanám azt a nem értek semmit dolgot. Ilyenkor bármit kérdeznek, az elején nem figyelek, aztán mindig visszakérdezek, hogy kihez beszél, miről van szó, vagy, hogy most éppen hol is vagyunk. Persze nem voltam ilyen hülye szimplán így húztam ki magam a komoly beszélgetések alól. Többnyire be is szokott jönni. Ismét elkezdett valami zörögni a fák között, de ezúttal, nem ijedtem meg. Nálam volt a pálcám, ráadásul a biztonság kedvéért még a kezem ügyébe is volt, hogy ha kell, azonnal elő tudja rántani. De mi történhetne, három varázslóval? Ha halálfalóról is van szó, könnyedén el tudjuk kergetni. De csak egy nő volt az. Elég esetlennek tűnt. Biztosan nem olyan jó az erőnléte. Mikor összeesett, Peyton azonnal, elindult felé, én pedig csak egy helyben állva néztem. Segítenem kellett volna? Lehet. Már épp vettem volna magamnak a fáradtságot, hogy odamenjek, mikor a tesóm megállt. Én is megtorpantam és néztem az ikertestvérem. Ismerem. Tudod miért szokta ezt csinálni. Valamit gyanúsnak tartott. De mit? Nincs itt sem különös. Vagy mégis?
- Hahó! – Elkezdtem legyezni a húgom felé, hátha végre felfogja, hogy hozzá beszélek. Bár igaz, ami igaz, elég furcsán nézett ki; sose láttam még komornak és főleg nem komolynak. Mintha azt mutatta volna, hogy forduljak meg. – Mi van a hátam mögött? – kérdeztem. Kicsit megremegett a hangom, mert most már legalább megértettem, hogy mit akart mondani, és féltem megfordulni, ezért inkább vártam, hogy egy medve a nyakamba szimatoljon, vagy egy halálfaló a pálcáját a nyakamnak, esetleg a hátamnak szegezze. Akkorát ugrottam ijedtemben, amikor meghallottam, hogy valaki megszólalt mögöttünk, hogy majdnem el is estem, mert ráléptem egy kőre. Megfordultam, és láttam, hogy közel s távol egyetlen szikla, kő, netalántán kavics sincs, így megtippeltem, hogy az előttem álló fiú lábát találtam el. – Juj, ezer bocsánat! Nem akartam rálépni a lábadra! Hú, szép cipő! – mondtam neki, amikor megláttam, milyen szépséget sikerült elcsúfítanom a saját lábbelim nyomával. Felemeltem a tekintetemet, hogy jobban is megnézhessem magamnak az új jövevényt. Megörültem, hogy én ismerem ezt a srácot, bár abban is biztos voltam, hogy neki viszont ötlete sincs róla, hogy én ki vagyok; maximum Talyt ismerheti, de abból kiindulva, hogy mit kérdezett, nem tartom valószínűnek. – Igazából hozzá beszéltem – mutattam a tesómra, és intettem neki, hogy közelebb jöhet, a fiú ártalmatlan. – E…egyébként mi ismerjük egymást. Pontosabban én ismerlek, te valószínűleg még sosem láttál engem, különben biztosan köszöntél volna. – A szám elé raktam a kezemet. – Sokat fecsegek; de hát ilyen vagyunk mi, lányok. Szóval te Brady vagy, Griffendéles, és tanárszakon tanulsz, igazam van? – Amíg vártam a válaszát, hátranéztem Talyra, hogy közeledik-e, vagy még mindig ott áll mereven a tisztás másik oldalán. Visszafordultam a fiúhoz. – A nevem Taly, illetve Peyton. Én vagyok Peyton, nem Taly… Ő ott Taly, az ikertesóm. Néha még mi is összekeverjük magunkat. – Annyira zavarban voltam, hogy valaki meglátott minket a titkos helyünkön, hogy pontosan úgy viselkedtem, ahogy a húgom szokott. – Én Hollóhátas vagyok, ő pedig a Hugrabugba jár. És a látszat csal, én vagyok az idősebb és a komolyabb is… általában – tettem még hozzá gyorsan. Biztos voltam benne, hogy ezt nem fogja elhinni, de hát mit vár valakitől, akit épp halálra ijesztett? Épp a gondolatmenetem közepén tartottam, amikor falevelek zörgölődését hallottam, tőlem jobbról. Odanéztem, és láttam, hogy egy fekete hajú nő lép ki a fák takarásából. Sántított, és elhaló hangon segítséget kért. Megmozdultam, és elindultam felé, hogy talpra segítsem, amikor féltérdre erszkedett, gondolom fájdalmai lehetnek. Már félúton voltam, amikor egyszer csak megtorpantam. Összehúztam a szemöldökeimet, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért ilyen ismerős nekem. Mellesleg elég gyanús volt, hogy épp ebben az erdőben van egy, már nem iskolásnak kinéző nő. Biztos voltam benne, hogy találkoztunk már valahol, vagy láttam az arcát valahol, de nem ugrott be, így nem is gondolkoztam tovább rajta. Azonban odasandítottam Bradyre, és furcsa érzés fogott el. Mennyi az esélye, hogy pont itt fog összefutni négy varázshasználó? Amennyiben a néni nem csak valami jöttment mugli, aki elkószált; bár erre mikroszkopikusan kicsi volt az esély. ]
Hosszú nap van a hátam mögött és még annál is fárasztóbb, de legalább már annyit elértem, hogy az iskola közelébe sikerült jutni. Egyelőre nem sok mindent tehetek, mint hogy megpróbálok a szóbeszéd alapján tájékozódni, de ez soha sem egyszerű. Épp az a lényege a rejtőzködésnek, hogy csak akkor találhatsz meg valakit, ha meg akarod találni, én pedig nem adhatok fel hirdetést, hogy hozzám hasonlóakat keresek hosszabb tracspartira. Határozottan nehéz ügy, amikor akiket jól ismertél meghaltak, vagy szimplán csak úgy elrejtőztek, hogy istentelenül nehéz a nyomukra bukkanni, de még csupán egy hét telt el azóta, hogy kiszabadultam és még nem kevert fel akkora port, hogy kiplakátolják a képemet. A legjobb esetben is egy-egy egyszerűbb újságban jelenhetett meg erről bármi is, amit viszont még nem láthattak túl sokan, tehát mondhatni időm, mint a tenger, vagy ha annyi nem is, akkor egyelőre még azért akad. Ettől még persze az aurorok ugyanúgy keresnek, ez sajnos kivédhetetlen, ezért történhetett meg, hogy sikerült pár órája is belebotlanom egy lelkes ifjoncba. Igen, tippelhetsz, hogy ki jött ki rosszabbul a kis csatározásból, annyit megsúghatok, hogy nem én voltam az, pedig én is elég pocsékul festek úgy egyébként. A ruhám több helyen is szakadt, a jobb lábamra kissé sántítok és nem azért, mert az egyik magassarkúmnak köddé vált a sarka. Akad rajtam több horzsolás is, az arcomon a jobb oldalon a csont vonalán egy nagyobb, a derekamnál is ki van szakadva a ruha, a lábamon pedig valamiféle feketés trutyi csordogál végig úgy kb. a térdhajlattól kezdve, nem néz ki valami bizalomgerjesztően. Egyelőre csak az a célom, hogy lakott területre érjek, túlságosan kivette az erőmet a csatározás, nem tudnék egy könnyen most saját magamon segíteni, azaz gyógyítást alkalmazni, még a hoppanálás is esélytelen lenne, no meg azt eleve nem túl gyakran kockáztatom, mert a végén még ne adj isten valaki kiszúrná, ha figyelik a hopprendszert, ezt pedig nem kockáztatom meg, főleg nem ilyen állapotban. A beszélgetést már messziről meghallom, egyébként sem nehéz kiszúrni és az is egyértelmű, hogy fiatalokról lehet szó, tehát nem kell tartanom tőle, hogy esetleg veszélyt jelentenek rám. Így hát feléjük veszem az irányt, még mindig kissé sántikálva, hiszen ez azért magától nem jön csak úgy rendbe, nem így működik a dolog. - Sziasztok, kérhetnék egy kis... segítséget? - jól van no, azért egy kicsit rájátszok az elesett nő szerepére még pluszban. A hangom elhaló, a tartásom elesett, és még két lépést teszek meg, mielőtt végül engednék a lehúzó fájdalomnak és féltérde zuhannék. Bírnám még, ha nagyon muszáj lenne, annyi fanatizmus van azért bennem szerencsére, de ha már itt vannak. Gyanútlan kölyköknek tűnnek, talán pont az iskolából, elég ha segítenek és akkor talán nem lesz majd kedvem kicsit jobban is eljátszadozni velük, bár még meggondolom. Felismerhetnek később, ha megjelenik a képem a újságban és nem lenne jó, ha máris leadnák a drótot, főleg ha megtalálják annak a fiatal kis aurornak a hulláját esetleg pár órán belül, akkor erőteljesebbé válik majd a keresésem is, kellemetlen lenne.
♫ Blank space ♫ ✣ Aktuális viselet ✣ [You must be registered and logged in to see this link.]
Rám nem jellemző mogorvasággal baktatok az erdőben. Még majdnem odáig is eljutottam, hogy rágyújtok, ám végül nem tettem, nem fogom mások butaságai miatt mérgezni magam, csak kiszellőztetem a fejemet, és ha az sem segít, akkor folytatom a vedelést, amit Ebonyval kezdtem, valahogy az stresszmentesít. Az istennek sem tudok a közeledő musicalra koncentrálni, valaminek mindig kell történnie. Pedig annyira egyszerű volt az életem, volt egy fix barátnőm, akivel úgy nagyjából jól elvoltam, és persze volt egy legjobb barátom, akivel meg nagyszerűen éreztem magam, most pedig... egyik sem. Két szék között a pad alá? Nem így értelmezném, Hazel végülis nem menekülőút lett volna. Terrivel elég hosszú huzavona után szakítottam, már nem tudtam elfogadni, hogy mindig ugráltat, parancsolgat, csak az lehet megfelelő döntés, amit ő ad a számba. Bőven el lettem volna nélküle, és több időm lett volna Hazelre, aki viszont a megcsalásos dolog miatt szakított a pasijával, és elhagyta az egyetemet. Nem tudta elviselni, hogy szeptembertől is lássa őt. Nekem egy rövid levelet küldött, hogy sajnálja, de nem búcsúzik el személyesen, mert nem akarná, hogy tartóztassam. Összepakolt, és elment. Ha változásokra vágytam, hát megkaptam. Minden reményem hát a harmadikosaimban van, legalább ők nem okoznak csalódást. Vagy mégis? A srác szólista pár héttel a bemutató előtt eltörte a lábát valami lezuhanó díszlet miatt, és a csontforrasztó bájital ellenére is depresszióba esett, a beugró pedig egyenlőre kétesélyes, nem tudom eldönteni, hogy mennyire bírja majd a terhet. A szólista lány pedig elkezdte játszani a dívát, és két fiú között is kacsintgat. Francba... Azt hittem legalább ez egyszerű lesz. Magamba temetkezve lépdelek az évszázados tölgyek között, s a nyár ellenére sem vagyok nekivetkőzve, vékony dzseki, póló, és sötét vászonnadrág a ruházatom. Az oldalamon válltáska, némi varázskomponens a tartalma a pálcán túl. Megtorpanok, amikor hangokat hallok, pedig még nem is ittam. Ha már most kezdődik, nem biztos, hogy érdemes. De nem, csak egy lány az. Hozzám beszél? Ennyire trappolva közelednék? Vállvonva pillantok fel, miközben eleresztem a törzset, amelynek támaszkodtam. És közelebb lépek. Már éppen kérdeznék rá, hogy mi a helyzet, félrehajtom az egyik bokrot, amikor a szőke lányhoz egy pontosan hasonlatossal találom magam... szemben? Nem, hiszen éppen háttal van nekem, az ikerségre csak akkor derül fény, amikor ellépek mellette, akkor lepődöm meg. Azért ikrekbe botlani még mindig nem túl gyakori élmény. - Öhm.. helló. Nekem szóltál? Szóltatok? – A szokásos barátságos stílusom most sehol nincsen, nem tudok mosolyt sem erőltetni magamra, állandóan kényszert érzek, hogy valami pótcselekvésre késztessem magam. Cigit végül nem vettem, sosem próbáltam, és annyira nem hiányozhat a két lány, hogy mégis megtegyem. Na jó, inkább Hazel, nincs kivel beszélgetni, programot szervezni, de ha ennyire a lelkére vette a dolgokat, igaza van, akkor kezdjen új életet, nélkülem, a közös képeinket pedig szépen bedobozolom, nincs értelme lamentálni rajta. Pár nap, és jobban leszek.
Végre eljött ez a nap is! Alig vártam már, hogy a tesómmal elmenjünk az erdőbe, ahová már kicsi korunk oda kijárunk. Imádom azt a helyet! Nem csak azért, mert olyan gyönyörű és lélegzetelállító, hanem mert telis-tele van állatokkal. Bár mondjuk, mi mást várna egy állatbolondtól az ember? Amióta az szemet tudom, mindig is szerettem őket. Pontosan emiatt lettem vegetáriánus. A szüleim hiába mondják azt nekem, hogy a hús márpedig fontos a szervezet számára, kizárt dolog, hogy valaha megegyek bármiféle állatot is. Szegénykék! Na de visszatérve a témához… Mivel Peyton egy barátjánál aludt, megbeszéltünk egy találkozót a szokásos helyünkön. A legtöbben azt mondták, hogy ott szörnyű fenevadak vannak, pedig csak halálfalókról volt szó. „Csak”…Oké, bevallom, eléggé félek tőlük, de mások is szóval, igazából ez nem zavar. Bár a félelmem is többnyire a hallott pletykákon alapul. Úgyhogy nem is biztos, hogy rettegnem kéne tőlük! Amint az erdőbe értem, megkerestem azt a bokrot ahová a táskáinkat szoktuk rejteni a tesómmal. Még pici korunkban bukkantunk rá. Rendben, Peyton volt az, aki rátalált. Ha rajtam múlt volna még csak nem is kerestünk volna rejtekhelyet! Egyszerűen leszórtam volna a cuccom valahol és otthagytam volna. Ha pedig eltűnt volna, akkor tutira a mókusokat hibáztattam volna érte, hogy elvitték. De hála a nővérkémnek – aki használja az eszét – nem kellet ezen rágódnom. Körbe néztem, majd mikor megállapítottam, hogy senki sincs a közelben, leraktam a táskámat. Láttam Peyton cuccát is, ebből következett, hogy ő már itt van és biztosan rám vár. – Fene! Már megint elkéstem! – Sajnos az utóbbi időben nagyon rászoktam arra, hogy sehová sem érek oda időben. Bár mondjuk ez is annak tudható be, hogy mindig elkalandoznak a gondolataim, és nehezen tudok egy dologra koncentrálni. Túl sok mindenen jár az eszem! Futva indultam el a tisztásra, ahová a tesómmal beszéltem meg a találkát. Azonban alig indultam el rögtön meg is álltam, mert én kis buta benéztem az első elágazásba. - Nyuszi! – kiáltottam fel és azonnal odarohantam a barna kis szőrmókhoz. Felkaptam és egyből ölelgetni kezdtem. - Istenem, de bolyhi vagy! – Ha létezik egy olyan – muglik által is ismert – állat, amit mindennél jobban szerettem, hát akkor az a nyuszi volt. A varázsvilág lényei közül sose tudtam kedvencet választani. Olyan kis puhák, és édesek, és picik és…és… Na, szóval ellenállhatatlanok! Legalábbis számomra. Most viszont valahogy sikerült visszaterelnem a gondolataimat – bár nem tudom hogy – és ismét megindultam a tisztás felé. Így letettem a jószágot és hagytam elszaladni. Mivel már nem voltam olyan messze a kijelölt helytől, nem rohantam. Inkább csak szépen lassan andalogtam. Ritkán csinálok ilyet. Szeretek futni, mert olyankor a foci jut az eszembe. De most sokkal inkább a körülöttem lévő dolgokra koncentráltam. Az iskolában is mindig azt szerettem, ha kimehettem és a friss levegőn lehettem. Ha csak néhány percre is, de kint. Hamar odaértem a találkozási ponthoz. Éppen azon voltam, hogy előugorjak a bokrok mögül és jól ráijesszek Peytonra, amikor megláttam, hogy valami mozog a túl oldalon. Hunyorogva néztem és próbáltam kitalálni, hogy mi az. Közelebb hajoltam és egy ember körvonalai rajzolódtak ki előttem. Nem láttam pontosan ki az, de egyből a legrosszabbra gondoltam. A tesóm szavai ébresztettek fel a bambulásból. Ránéztem, de nem mosolyodtam el. A kérdésére elkezdtem mutatni neki, hogy forduljon meg, és reménykedtem benne, hogy azt fogja mondani, hogy hülye vagyok. Hogy csak rosszul láttam és nem egy halálfaló készült megtámadni minket.
Ma reggel nem az ágyamban ébredtem, mert egy barátomnál aludtam az este. Mikor felkeltem, hatalmas mosoly terült szét az arcomon, hiszen ez volt az a nap, amire már annyit vártunk az ikertesómmal. Ránéztem az órára, ami a falon lógott, és megláttam, hogy már majdnem tíz óra van. – Jaj, ne! – kiáltottam fel, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a mellettem alvó tagot nem ébresztettem fel. Kiugrottam az ágyból, és jóformán még fel sem voltam öltözve rendesen, amikor vállamon a táskámmal kirontottam a bejárati ajtón. Felszálltam az első buszra, ami jött, és szépen lassan eljutottam a Roxmortsi erdő határába. Roxmorts egyik rég elfeledett erdejeként is szokták emlegetni, talán azért is, mert nem sok embert látni erre. A hiedelmek szerint vérengző vadállatok mászkálnak szabadon, de persze ez mind csak a legújabb kitalációk egyike; valójában csak sok halálfaló járkál erre, de hála a nagybátyánknak; aki erdész; mi pontosan tudjuk, hogy merre nem szabad járkálnunk, és hogy hol biztonságos. Ledobtam a táskámat ugyanaz alá a bokor alá, ahova mindig is; Taly és én még kiskorunkban találtuk ezt a helyet. A bokron nem lehetett átlátni, így a csomagjaink és a táskáink biztonságban voltak, amíg mi az erdőben játszottunk. A rejtekhelyünk még üres volt, vagyis Taly még nincs itt; legalább tudom, hogy nem kell sietnem a megbeszélt helyre, hanem élvezhetem az erdő illatát, és az állatokat, amik körülöttem ugrándoznak a fákon, vagy csak meglapulnak, félve, hogy orvvadász vagyok. Körbenéztem, és miután nyugtáztam, hogy senki nem látta, hova raktam a hátitáskámat, elindultam befelé az erdőbe. Ahogy elterveztem, lassan haladtam; néha becsuktam a szememet, és hallgattam a madarak csicsergését. Egyszer csak valami megmozdult a közelemben; hallottam a bokor zizegését. Megálltam, és megkerestem a zaj forrását. – Szervusz, barátom! Hogy vagy ma? – Ha valaki meglátná, hogy egy őzhöz beszélek, biztosan bolondnak hinnének; de ez a veszély most nem állt fenn. Elindultam az állat felé, de mikor már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle, az elszaladt. Magamban kuncogtam egy keveset, majd mosollyal az arcomon továbbindultam. Már nagyon közel volt a tisztás, ahol Taly és én mindig találkozunk. Hamarosan oda is értem; a fák itt ritkásan helyezkedtek el, így a nap sugarai átsütöttek a lombkoronák között; csodálatos látványt nyújtva. Felsóhajtottam, majd megláttam az első mókust a mai nap folyamán. Elkezdtem olyan hangot kiadni magamból, amit leginkább csak a bolond állatimádók szoktak, de általában bevált, és odajött hozzám a mókus. Ez a példány most csak nézett rám; tudtam, hogy várja a már jól megszokott dióját. Elő is vettem egyet a zsebemből, majd amikor közelítettem felé, a mókus odakapott és elvette, majd elkezdte majszolni. Még szélesebb lett a mosolyom, majd visszahátráltam a tisztás közepére. Ez igazából nem is volt igazi tisztás, de mi előszeretettel hívjuk így a tesómmal, mert így tudjuk, hogy hol szeretnénk találkozni. Volt pár hely, aminek nevet adtunk, mint a sebes folyó, vagy a mérges hegy. A tisztás másik oldalán elkezdett zörögni egy bokor. Először azt hittem, hogy megint egy őzzel fogok találkozni, de csak Taly volt az. Nem értettem, hogy miért arról az oldalról jött, de ez nem is az én dolgom. Odaintettem neki. – Szia! Hát te merre jártál? – Nem válaszolt, amit furcsálltam. – Taly? Minden rendben van? – A tesóm nem csinált semmit, csak állt ott, a tisztás másik felén, és lefagyott; mintha földbe gyökereztek volna a lábai. Nem értettem, miért nem bír megmozdulni, amikor egyszer csak hallottam, hogy egy ág reccsent mögöttem.
