2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tény, ezt jól látja, nincs mellettem az ég világon senki sem. Teljesen egyedül vagyok azóta, hogy a családom, a csorda tagjai is oda vesztek. Ezek szerint ő is és vehetném úgy, hogy ez így akkor puszta önzés a részéről, hogy valaki kell mellé, hogy ő se legyen egyedül, de... nem így állok hozzá. Nekem is kell, hogy legyen fedél a fejem felett, még ha félek is beleszokni a jóba, de ettől még jó, ezt kár lenne tagadni. A legfontosabb tényleg az, hogy segít, még hozzá azért, mert megteheti. - Azt hiszem nem lenne rossz. Én... jó ideje egyedül vagyok már, ne haragudj, ha nem úgy kezelek mindent, ahogyan kellene, de igyekszem. - talán ez a legőszintébb pár szó tőlem, amit eddig hallhatott. Na igen nem vagyok hozzászokva a társas kapcsolatokhoz. Nem tudom, hogy mikor hogyan kell viselkedni. Csak teszem, ami jön úgy ösztönből és az ösztönöm általában arra visz, hogy minél jobban vigyázzak önmagamra, ami mellett nehéz más valakivel foglalkozni, de majd megpróbálom megszokni, hogy nem vagyok egyedül. - Jól van, köszönöm, azért amennyire tudok vigyázok rá és ki is lehet mosni, nem kell egyből újat venni. - rántom meg a vállamat. Persze még modern lehetőségekkel nem igen mostam ruhát, de azt azért tudom, hogy nem kell egyből kidobni valamit csak mert piszkos. Majd az ember rendbe teszi szépen és akkor egyből nem lesz az. Egyébként sem akarnám, hogy folyton ruhákat vegyen nekem, az talán furcsa lenne, hiszen már eleve nagy dolog, hogy segít és a házában lakhatok. Igaz, hogy neki van pénze, de nem várom el, hogy a szükségesnél többet szánjon rám belőle. - Furcsa álmok? Néha nekem is, de inkább emlékek, a családomról... mármint nem az emberekről, rájuk nem emlékszem, hanem a csordáról. - nem sokat beszéltem még magamról, épp e miatt ezt most is láthatóan nehezen teszem meg. Szeretnék, tényleg, de mégis valahogy nehezen megy, részben a rossz emlékek, részben persze a bizalmatlanság miatt, de... ez már egy lépés afelé, hogy idővel elmeséljem neki, hogy ki is vagyok és honnan jöttem. - Oh, igaz, te fiú vagy. - én igazából erre eddig így nem is nagyon gondoltam. Az efféle társas kapcsolatokhoz meg aztán végképp egyáltalán nem értek. Érthető hát, ha nem gondoltam bele jobban, hogy mit is jelent, ha ő is itt lesz, meg én is. A szendvics közben elkészül, amit a kezébe is adok, csak aztán pillantok rá meglepetten a kérést hallva. Vágtam már a saját hajamat is, de nem konkrétan ollóval, késsel, mert az van. Elég éles, hogy elvigye a végét, de egyébként új lesz a dolog. - Végül is megpróbálhatom. - biztosan könnyebb vele vágni, mint egy késsel, és szebb is lesz a végeredmény. Az én hajam zilált és cakkos. Látszik rajta, hogy nem épp profi fodrászok tartották eddig karban. Mindenesetre körülnézek és kerítek egy ollót, hogy azzal essek neki a hajának, miután az utolsó falatot is benyomtam a számba. Gyorsan eszem, ezt tanultam. Nem lehetek lassú, ha fontos, hogy ne vigye el senki se az ételemet. - Nem gondoltam volna, de igen. Nincs hideg és... van mit enni. Az ágy szokatlan még, de megszokható úgyhogy azt hiszem igen kellemes. És milyen az a nagy kőépület, ahová tanulni jársz? - láttam már távolról, de tudja jól, hogy nem tudott oda először beimádkozni. Érthető, hiszen az egész túlságosan nagy, túlságosan kő és zárt... nem valami szimpatikus számomra.
Ahogyan neki is szoknia kell a társaságot, ezzel én is így vagyok. Nem éltem még senkivel együtt, igaz, ez most sincsen így. Többnyire az iskolában vagyok, és csak a tulajdonjogon osztozom Cosette-el. Ezúttal maradni fogok éjszakára, de nem akarom, hogy kicsit is feszélyezve érezze magát, ha így lesz, akkor felpattanok, és többet nem próbálkozom ilyesmivel. Nem vagyunk barátok sem, csak segíteni akarok, hogy jobb élete legyen. Noriko a barátom egyedül, de egy olyan lánnyal, akit befogadtam a házamba, nem lenne tisztességes lelkileg közel kerülni, mert lehet, hogy úgy érezné, hogy ez elvárás a részemről, amiért itt lakhat. Holott a varázst már nem is vonhatom vissza, ellenben mégsem akarom, hogy kihasználva érezné magát. - Nem azért tettem. Hanem mert azért, mert nekem van, és szívesen adok belőle. Nekem nincsen senkim, akivel leveleznék, vagy csak együtt karácsonynék. Ha szeretnéd, akkor én.. szívesen töltök néha veled időd, ha te is egyedül vagy. De nem erőszak ez. – Ezzel mindkettőnknek jó lehet, mert nekem van rá igényem, csak nehezen fejezem ki magamat, ellenben simán lehet, hogy ő már annyira megszokta azt, hogy az erdőben él, nincsen társasága, és már nem is akarja, hogy bárki zavarja a köreit. Ez is egy elképzelhető út. Akkor marad a magány nekem is, hiszen másokat már nem fogok befogadni ide.
- Kell, de ne érezd magad rosszul, ha mégsem sikerül. Minden ruha bekoszolódik egyszer. Majd szerzünk újat. – Bólogatok, kár lenne ha rosszul érezné emiatt. Direkt nem úgy mondom, hogy majd veszek neki újat. Még úgy érezné magát, akit csak úgy eltartanak. Holott én sem dolgoztam mert ezért a pénzért. Csak úgy van, az állítólagos szüleimtől, a ködös emlékképek legalábbis erre utalnak, Cosette-nek már elmondtam, hogy nekem sincsen családom, és csak rám szakadt ez a sok pénz. Azért már a pillantásommal is dícsérem, de most szavakba is öntöm, amit látok. - Köszi, te viszont határozottan csinos vagy ebben a zöldben. Hát igen, pocsékul aludtam, megint, állandóan hülye álmaim vannak. Nem rémálmok, csak... olyan furcsák. Mindegy, ne is törődj vele. – Tűröm oldalra ismét a hajamat. Nincsen időm elmenni egy fodrászhoz, de eszembe jut valami, csak előbb még válaszolok a felvetésére. – Ez nem számít. Én úgy ajánlottam fel, hogy lakj itt, mivel én amúgy sem használom. Kár lenne, ha rosszul éreznéd magad, mert itt vagyok mégiscsak. Hiszen pasi vagyok, te meg lány. Én csak amolyan tulajdonostárs vagyok, te laksz itt. Viszont... tudnál segíteni? Túl nagy már a hajam, le tudnád vágni? Semmi frizura nem kell, csak hogy rövid legyen, már alig látok tőle. – Ülök le az egyik bárszékre, és azért hálásan nézek rá, hogy elkezd összerakni nekem egy szendvicset, a fáradtság mellett éhes is vagyok. Körbenézek, azért látszik, hogy nem is olyan rideg a ház, hogy lakják. – És hogy érzed itt magad Cosette? Jobb itt mint kint?
Szoknom kell még azt, hogy valaki ilyen figyelmes és kedves velem, ahogyan azt is, hogy segíteni akar, a házról már nem is beszélve, meg persze a melegről, ami azért elég nagy újdonság számomra. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ez is megtörténhet, azt sem, hogy valakibe majd belebotlom, aki segít nekem és még kedves is lesz és nem kell feltétlenül attól félnem, hogy mégis átver és elzavar innen. Persze még maradéktalanul nem tudok benne megbízni, de azért mégis csak remélem, hogy a dolgok akár még tényleg jól is alakulhatnak és tényleg van rá esély, hogy segíteni fog nekem. Végül is... sosem tudhatjuk, hogy hogyan alakul az életünk, csak belefutottam azon a kviddics pályán és a segítségemre volt, nem gondoltam volna, hiszen azt hittem majd bajba kever és lebuktat, hogy elhoztam pár apróságot, de nem tette. - De hát én nem várom el. Nekem már ez is nagy dolog és a cukrot is köszönöm. - hát igen amikor a faluba jöttem, akkor az esetek nagy részében inkább csak néztem, hogy mik vannak itt, de ennél több nem történt. Most viszont én is kapok, sőt még új ruhát is, pedig nekem az ő régi ruhái is tökéletesek, nem zavar, hogy fiús, hiszen kényelmes és meleg és puha is, az pedig bőven elég ahhoz, hogy jól érezzem magamat. - Az új ruhákra így is úgyis vigyázni kell nem? De nem baj, tényleg nagyon tetszik. - szép ruha és kényelmes is, persze ettől még vigyázni fogok rá, ahogyan vigyázni fogok majd a többire is, amit tőle kaptam, mert az én elnyűtt ruháimhoz képest ezek nagyon csodásak és mégis csak így illik. Amikor visszaérek, akkor a szendvicset is összedobom neki gyorsan, hogy ehessen, mert bár nem mondta, de én azért meg tudom állapítani az emberről, hogy mikor éhes és rajta egyértelműen látszott, hogy azét bőven tudna enni. Csak aztán ülök le én is és folytatom a sajátomat, hiszen a ruhapróba miatt végül csak megálltam az evéssel. - Látszik rajtad. Mármint... nem nézel ki rosszul csak olyan fáradtnak tűnsz. - aztán leesik az is, hogy mit is mondott azaz kérdezett, hogy itt maradna, sőt ha jól értem akkor éjszakára? Azért ez meglep egy kicsit, mert hát egyedül is szokatlan még itt ebben a házban, de úgy hogy tudom, hogy itt van és hogy bármikor belé futhatok akár éjszaka, vagy reggel... - Végül is a fele ház a tiéd, szóval... nem is tilthatnám meg, és ha fáradt vagy, akkor persze maradj. - maximum talán kicsit látszik rajtam, hogy tartok a dologtól. Nem is miatta, inkább magam miatt. Néha vannak rémálmaim, furcsa még itt és nem akarom, hogy e miatt furán érezze magát, netán ne tudjon aludni, vagy ilyesmi. De hja fáradt akkor azt sem akarom, hogy e miatt legyen valami baja, hogy visszamegy a Roxfortba és nem talál oda... vagy a jó ég tudja.
Nem fogom visszaszívni a felajánlásomat, amit még varázslattal meg is pecsételtem. Számomra ez így tökéletes, legalább valami célja van ennek az amúgy rideg háznak, amelyben egyedül kell lennem az iskolai szünetben. Sőt, ha zavarnám Cosette-et, akkor én mennék el, hiszen nekem ott van az iskola, és egyébként is megszoktam már a kényelmet, neki viszont mindig nélkülöznie kellett, nem akarnám visszalökni a vadonba. Talán sosem fogja igazán megszokni, hogy így élhet, de legalábbis jó időnek el kell telnie, hogy ne akarjon mindig riadtan felriadni az éjszaka közepén, hogy hol van. Ilyen szempontból hasonlóak vagyunk, azok a különös álmok állandóan megtalálnak. Nem mondom, hogy rosszak, de mégis verejtékben fürödve zuhanok az ébrenlétbe, és nem tudok mit kezdeni a dologgal. Azt hiszem ez is szerepet játszott, hogy ha itt éjszakázom, legalább a tudat legyen meg, hogy nem vagyok egyedül. Ugyanis minden ilyen alkalommal olyan érzésem van, mintha meghalnék. Elég pocsék így felébredni, de eddig még túléltem a mellkasomat nyomó súlyt, de ki tudja, hogy ez meddig tart. Voltam már egy medimágusnál, aki szerint makk egészséges vagyok, és csak az iskolai stressz miatt érzem ezt. - Köszi, végülis nem sietek most sehova, és éhes is vagyok. Nekem is jó lesz olyan, amit te eszel. – Nem, még mindig nem szólok rá, hogy maszatos, nem zavar, sőt, nagyon is egyedinek tartom. Kicsit mintha ő is kívülálló lenne, mint én magam. Azért nem úgy, bár ő is árva, ahogy nézem, ebben hasonlítunk, és teljesen más, mint az iskolatársaim. - Ugyan, ez is csak egy ruha, amit ki lehet tisztítani. Kapsz majd még eleget. – Ezt is megmosolygom, kedves tőle, hogy így odafigyel az ajándékra. Mivel az átöltözése fontosabb, mint a szendvicsem, addig várakozom, hiszen ha már felajánlotta, hogy csinál nekem, nem veszem el tőle a tisztséget, de egy teát azért csinálok magunknak, kétlem, hogy tudná, hogy működik a teafőző. Mire visszatér, már forró vizet kevergetek össze. És persze nem felejtem el megdicsérni, Cosette önmagában is aranyos lány, minden jól áll neki, csak szegény amilyen lelencnek nézett ki az elnyűtt ruháiban, ebben kifejezetten csinos. - Ne érts félre, nem akarok belőled valami kis hercegnőt nevelni, de tényleg jól áll. Nyilván te szereted, ha kényelmes valami, szóval majd választunk olyat is, amiben nem csak csinos vagy, hanem praktikus. Nem akarom rád erőltetni, hogy mindenre vigyáznod kelljen. – Ez nem azt jelenti, hogy fenntartom a lehetőséget, hogy az erdőbe zavarjam, hanem azt, hogy nagyon is becsülöm, hogy így fenntartotta magát, és jó, ha az ember nem veti le az ösztöneit. Csak kényelmetlen lenne neki, ha meg akarnám változtatni. Biztosan így is sokat ki fog mászkálni, akkor legyen hozzá tisztességes, meleg ruhája, amit akár el is szakíthat, van helyette másik. Leülök az egyik konyhai székre, és ott várom meg, hogy megcsinálja a szendvicset. Kicsit karikás szemekkel kezdek el enni. – Érezd magad otthon, most már szó szerint. Én meg valami rémeset álmodtam, tisztára kimerült vagyok. Nem baj, ha most nem megyek vissza a Roxfortba? Itt aludnék, hátha most sikerül is...
Még mindig nehéz elhinnem azt, ami történik és azt, hogy valaki ennyire kedves legyen hozzám, hiszen ilyesmi még soha sem történt velem. Persze befogadott a csorda, de akkor még kisebb voltam és ők mégis csak kentaurok, jobb róluk a véleményem, mint a saját fajtámról, még ha ez amúgy nem is hangzik valami jól, de ettől még ez van. Zachary viszont kedves és varázslattal is megerősítette elvileg ezt a kis egyezséget, bár én annyira nem értek a varázslatokhoz és nem is hiszek bennük olyan mértékben, de... ő igen és eddig nem úgy tűnt mintha mégis valamiképp ki akarna bújni az alól, amiben végül is megegyeztünk, tehát remélhetőleg nem is fogja megtenni idővel sem. Persze azért erre is fel kell készülnöm, hiszen ki tudja nem változik-e meg a véleménye esetleg mégis, nem mondja-e azt végül, hogy menjek, mert neki ez az egész még sem kell és ez az ő háza. Nem mondhatnám azt neki, hogy én mégis csak maradni szeretnék, mert kényelmes. Akkor bizony vissza kell térnem a saját életembe, a saját kuckómba még ha nem is olyan kényelmes, mint egy ágy. Azért nehéz megszoknom ezt az új helyzetet. - Pedig minden finom, ami a hűtődben van. Csináljak neked is? - ha már magamnak összedobtam egy szendvicset, amivel összekenhetem magamat, akkor végül is miért is ne? Abból aztán baj nem lehet és egyébként is, ha éhes, akkor ennie kell és kész. A haja is feltűnik, hogy hosszú és folyton tűrögeti, de nem szólok bele, nem az én dolgom, no meg az is lehet, hogy így szereti hordani. Én a jó öreg egyszerű lófarok híve vagyok. Úgy nem lóg az ember szemébe haj, nem válik zavaróvá és nem is akadályoz semmiben. Engem biztosan idegesítene az, ahogyan az övé áll, azt még összefogni se lehet, viszont folyton belelóg az ember szemébe. - De ez tőled van és nem illene összepiszkolnom. - mégis csak az ő ruhája, én egyelőre még azért nem tudom ezt a helyet otthonnak nevezni és az sem megy, hogy úgy álljak hozzá, ahogyan ő, mintha otthon lennék és az enyém lenne minden. Talán idővel... sok idővel majd menni fog. - Azért odafigyelek. - mert ezek mégis csak rendes ruhák és valamelyest tudom, hogy kellene, csak nehéz leszokni az automatikus mozdulatokról. Most meg már mindegy, és amúgy is túlzottan érdekel, hogy mit hozott nekem. Végül csak bólintok és felkapom a ruhát, hogy pár perc múlva már abban térjek vissza. Kicsit igazgatom még kint is, mert hát szokatlan, már csak azért is, mert teljesen új, no meg tiszta és... nagyon szép és kellemes anyaga van. Nekem sok ruhám nyűtt már, kemény és érdes szövetekből, amik sokáig kitartanak, de ez... na ez a ruha tuti, hogy nem sokáig bírná az erdei életmódot. - Köszönöm, ez nagyon szép és... puha is. Nagyon fogok rá vigyázni. - mégis csak egy új ruha, koncentrálni fogok, hogy ne töröljem bele a számat és hogy még véletlenül se kenjem össze, hiszen ilyesmim sose volt még. Kentaurok között éltem, ott nem divat az efféle, no meg nem is igen jártunk el vásárolni, vagy hasonló érthető módon. Ha még szendvicset nem csinált magának, mire visszaérek, akkor én állok neki összedobni neki valami harapnivalót. Nagyon is megérdemli, már csak azért is, mert ilyen kedves és figyelmes. - Jól igen, nagyon szép ez a ház és... meleg van. - halványan elmosolyodom, mert hát nekem nem minden, hogy valami szép vagy új, azért mégis az az elsődleges, hogy meleg van és hogy van mit enni. Az összes többi inkább csak olyan plusz extra, aminek örül az ember, de ha nincs az sem olyan vészes.
Azért sejtem én, hogy Cosette még idegennek érzi magát a házban, és ezzel nincsen egyedül. Nem véletlen, hogy én is nagyon keveset vagyok itt, legalábbis egész mostanáig. A házimanót sem tudtam megszokni, és olyannyira nem éreztem magaménak az egész környezetet, a lánynak pedig az erdőből beszabadulva ide teljesen kényelmetlen lehet a dolog. Ám igaz, ami igaz, legalább nem kell megküzdenie mindannapi szinten az időjárással, vagy éppen az élelemért. Szerettem volna találkozni vele, mert bár tudom, hogy nagyon meg volt lepődve a felajánlásomon, remélem, hogy összességében azért mégiscsak jól érzi magát, és elfogadta, hogy ez most már az ő otthona is. Nem tudom, hogy mennyire lenne kiakadva, ha olykor én is itt lennék, mert talán azzal a feltétellel ment bele, hogy az ő magányos élete nem borul fel, még akkor sem, ha én pont azért fogadtam be, mert egyedül vagyok. Viszont rátelepedni sem akarok, szóval nem tudom, viszont ez nem olyan dolog, hogy meg lehetne beszélni. Megjövök inkább, meglátom, hogy milyen kedvében van, beszélgetünk egy kicsit, aztán nem zavarom tovább. Mivel mágikus ház lévén csak a tulajdonosok léphetnek be, kivéve ha aktuális vendégek, remélem nem ijesztem meg Cosette-et az érkezésemmel. Illetve talán nem zavarom meg semmilyen teendőjében. Nem is tudom, hogy mit szokott napközben csinálni. Az ördögbe is, nem gondoltam volna, hogy ennyire tapintatos leszek? Eddig nagyon egyedül voltam, az elképzeléseim az emberekről az iskolatársaim alapján úgy valósultak meg, hogy igyekeztem kialakítani egy világnézetet, hogyan kezelek másokat. Látom nap mint nap, hogy vannak olyan diákok, akik bántják egymást, én erre nem lennék képes. Lehet, hogy naív vagyok, de nem tudom, hogy mi a jó abban, ha piszkálunk másokat. Én meghallgatom Norikot is, odafigyelek rá, hogy Noel sokszor kivülállónak érzi magát a bandában, ezért keresem az ő társaságát is. Vezetőként néznek rám, mert én alapítottam a bandát, igaz, hogy Norikoval társként, amit még jobban elmélyít, hogy én vagyok a frontember. Belépve a konyhába megmosolygom, hogy Cosette már megint maszatos, ami nem csoda, a múltkor a kakaóval ugyanezt csinálta. Aztán a vajsörrel is. Nem akarom én tanítgatni, legalábbis erre nem, olyan bájos így, hogy nem rontotta el még a világ. Ezért is kell megvédenem. Nem bezárni, csak megvédeni. - Egy kicsit de. Vásároltam előbb, még nem volt időm enni. – Tűröm most el ismét a hajamat, már állatira hosszú, szinte mindig a szemembe lóg, legalább kicsit igazítani kéne rajta, de egész délelőtt a városban nézelődtem, éjszaka meg szöveget írtam, nem azon gondolkoztam, hogyan vágassam le. - Ugyan, tőlem semmiért nem kell bocsánatot kérned. Otthon vagy. – Átadom a táskát, amiben a ruha van, meg az édesség, és örömködve nézem, ahogyan felcsillanó szemekkel nézi végig, hogy miket kapott. Leülök az egyik székre, kissé megfájdult a lábam a mászkálásban. – A tiéd, igen. Menj csak, és próbáld fel. Lehet, hogy nem is lesz jó, de ha elviszlek próbálgatni, akkor úgysem fogadod el. Így legalább meglepetés lett. És mondd csak, jól érzed itt magadat? – Nyelek egyet a szendvics láttán, de tényleg ráér, amíg elszalad ruhát próbálni. Vagy befejezem én neki, meg magamnak is összedobok, még nem tudom.
Azért elég fura volt ez a házimanó kérdés. Őszintén szólva nagyon nehezen szoktam meg, hogy folyton körülöttem lófrál, no meg időnként csak úgy feltűnik a semmiből a frászt hozva az emberre. Még a ruháimat is kimosta és rendbe tette, de azt neki se hagytam, hogy kidobja. Elég nagyot veszekedtünk, amikor először felhozta a témát, hogy olyan koszos és szakadt... utána felvázoltam neki, hogy igazából az övé se sokkal jobb, szóval nekem ne szólja le szépen a ruháimat. Ezek még kellhetnek, mert bármennyire is van ez a mágikus kapocs... azért még mindig nem venném biztosra, hogy tényleg itt maradhatok és akkor jól jöhetnek még a cuccaim. Ezek legalább strapabíróak, tudom, hiszen már teszteltem őket éppen eleget. Amúgy se sokkal rosszabbak a manó ruháinál, az övéi se valami szépek na. Meglep azért az ajtó nyílása. Felpillantok, amikor meghallom a halk nyikorgást. Nem tökéletes az ajtó, na nem mintha ez engem különösebben zavarna. Az én eddigi lakhelyeimen ajtó se volt, szóval... ahhoz képest ez nem nagy cucc. Megállok persze egy pillanatra, amikor pedig Zachary megérkezik a célhoz, azaz a konyhába épp egy falat sajt kerül a számba, ami miatt sejtheti, ezért nem tudtam neki válaszolni, mert hát épp mással voltam elfoglalva. Fura ez a sok kaja, meg hogy így lehet válogatni, nem csoda, hogy jó sok mindent előpakoltam. Nehéz volt dönteni, hogy mi legyen az, amit tényleg felhasználok a szendvicshez, ezért inkább mindenből kóstolok kicsit. - Szia! - kicsit megköszörülöm a torkomat, mert hát jó eséllyel vajas is vagyok, nem fogtam magamat vissza evés tekintetében. Máskor is maszatosan eszem, csak hát máskor ez nem jelent gondot, mert egyedül vagyok és nem nézi senki sem, ha összekentem magamat. - Te nem vagy éhes? - pillantok rá gyorsan mielőtt átvenném tőle a táskát, amit úgy fest, hogy nekem hozott. Meglep vele, de végülis tudom, hogy nagyon kedves fiú, hiszen eleve nagy dolog, hogy engedi, hogy itt lakjam. Nem is tudom megállni, hogy nézzem meg, hogy mi lehet benne. A kaját leteszem és automatikusan a ruhám a törlöm a kezemet. Csak egy pillanat múlva esik le, hogy itt talán ilyesmit nem illik csinálni, hiszen mégis csak... szép ruhában vagyok. - Bocsánat. - sütöm le a tekintetemet és gyorsan szalvétáért nyúlok, csak aztán nézem meg, hogy mi van a táskában. Elképedve nézem a ruhát és felcsillan a szemem, amikor meglátom az édességet is. Láttam már ilyet Roxmortsban, bár én nem igen ettem. A színe szép, találtam is már az utcán, az íze is az alapján, bár ilyen sokat és persze tisztát még sose láttam egy helyen. - Ezt én kapom? Csodás! Köszönöm! - hálás mosollyal pillantok rá megnézve a ruhát csak úgy magamra mérve, hogy milyen. Nem volt még sose ilyen szép ruhám, legalábbis amire emlékszem. Ez virágos és az anyaga is nagyon kellemesen finom és puha. Nagyon tetszik, látszik rajtam és azonnal bekapok egyet a cukorból is és élvezettel szopogatom, csak közben kezdem el tovább csinálni a szendvicset. Ha esetleg kér, akkor természetesen neki is.
Kiváncsi vagyok, hogy érezte magát a házban, a kényelemben. Biztosan nem egyszerű megszokni, én nem is akarom ráerőltetni, viszont igenis kijár már neki, hogy legyen otthona. Azt a részét átérzem, hogy én is magányos vagyok, nincsen családom, a ház eddig nekem sem volt az otthonom, csak egy kietlen, rideg épület, ahova szándékosan nem tértem vissza sokszor, hogy magam legyen. Talán ez most változni fog, ha nem zavarom Cosette-et. Nem akarom hogy kicsit is feszélyezve érezze magát, hiszen idegenek vagyunk, ezért ha picit is bosszantja a jelenlétem, akkor csak évszakonként egyszer jövök majd takarítani, és feltölteni a készleteket. Nem várható el, hogy elfogadja a jelenlétemet, ha eddig teljesen más körülmények között élt. Az iskolából indulva ezúttal elmentem Roxmortsba is, hogy a téli ruhákon túl valami csinosabb ruhát is vegyek neki, ne mindig csak a kényelem legyen a cél, illetve a mézesfalácsból hoztam egy magammal egy nagy adag színes cukorkát különböző ízekben, ami nem tetszik neki, azt majd megeszem én. A nagybevásárlást az egy szem manó intézi, akit ugyan nem alkalmazok állandóra, ám Roxmortban az egyik helyi vállakozó alá tartozik, mondhatni bérbe lehet venni alkalmakra, ő szokott hetente egyszer megjelenni, tüzifát hozni, kitakarítani, elrendezni a dolgokat, talán Cosette is megbarátkozik vele. Kicsit zsörtölődés a nőstény manó, de végtére is szolgálatkész, csak nem kell meghallani a malacságait, mert igen csúnya dolgokat tud mondani, ha olyan kedve van. Olykor bizony Cosette dolgait is kimossa, még ha a lány ellátja magát. Megint megnövesztettem a hajamat, én nem értek a nyírásához, és valahogy eddig nem találtam megbízható fodrászt, aki olyan csinos fazonra vágná le, ami nekem is megfelel, így állandóan a szemembe lóg, alig látok tőle, most is türelmetlenül tűröm félre, amikor belépek az ajtón. Remélem azért, hogy Cosette nem egy szál bugyiban mászkál a házban, nem akarom zavarba hozni. Bár meg szoktam üzenni hogy mikor érkezek, pont ezért, hogy rákészüljön. Nem azért, hogy várjon, vagy stresszeljen ezen, hanem hogy ha akár le is léphessen, ha nem akar velem összefutni. A kezemben ott a táskám, amelyben az összehajtott tavaszias ruhája található na meg a cukrok egy külön zacskóban. - Cosette? Megjöttem.. – Nézelődök körbe, most nem látom sehol. Talán a mosdóban van, vagy a konyhában. Elkezdem keresni, természetesen a mosdóban nem, de végül a konyhában lelek rá. – Szia! Hogy s mint? Ezt neked hoztam. – Adom át a válltáskát, evés közben, vagy utánna ránézhet, mit is rejt.
Puha ágyban ébredni furcsa, de egyben jó érzés is. Nem igen volt még részem benne, legalábbis nem úgy, hogy emlékezzek is rá, hiszen nem éltem mindig az erdőben, de nem emlékszem rá, hogy milyen volt az, amikor még nem egy kentaur csorda maradéka volt a családom. Most viszont már második nap ébredek puha és kényelmes ágyban. Szokatlan. Az első éjjel nem is tudtam megszokni, reggelre leköltöztem a földre inkább, mert az volt a megszokott és sokkal inkább biztonságot adott, mint egy ágyban. A mai éjszakát se vészeltem át tökéletesen, sokszor ébredtem fel, nem aludtam épp a legjobban, és persze a hajnal első sugarai fel is ébresztettek. Furcsa és szokatlan az is, hogy nem kell azonnal felkelnem, hogy elengedhettem magamat kicsit és egyszerűen csak pihentem még reggel, mert nem kell vadászni menni, vagy figyelni, hogy ki közeledik az erdőben esetleg. Zachet azóta nem láttam, hogy idehoztuk a dolgaimat. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert egyszer beugrott egyik délután, hozott pár rendes ruhát és azt mondta a sajátomat dobjam ki. Nem tettem meg, elpakoltam mindent az ágy alá miután kimostam kézzel a csapban. Nem értek én mindenféle masinákhoz és varázsolni sem tudok, de jó, ha meg van a holmim, ki tudja, hogy mikor lesz rá szükségem. Tudom, hogy megegyeztünk, még varázslattal is megpecsételte, hogy maradhatok, de azért mégsem lehet tudni, hogy tényleg így lesz-e. Jobb felkészülni rá, hogy esetleg mégis mennem kell, akkor pedig a megszokott ruhák jobbak, és persze a holmim, a szakadt hátizsák, benne minden, ami fontos, pár tűzgyújtó eszköz, a régen talált pálca, apróságok, kés, amik fontosak nekem. Nagyot nyújtózom, kipillantok az emeleti szoba ajtaján, aztán indulok csak el lefelé. Hűtő, kezdem megszokni, hogy van benne étel és nem úgy kell valahonnan lenyúlnom, azt amire szükségem van. - Nézzük... - Zach amikor ruhákat hozott ennivalót is dobott be. Nem vágyom én minden nap főtt ételre, nem is tudok főzni, maximum a kertben rakhatnék tüzet és süthetnék meg valamit, de nem tudom, hogy a tűzhely hogyan működik, ezzel nem is nagyon próbálkozom. A hűtőből keresek ki pár dolgot, van tegnapi kenyér, az nekem tökéletes, ettem már sokszor jóval régebbi dolgokat is. Van sajt és felvágott, zöldség is. Nem mondom, hogy jól kiismerem magamat az ilyen jellegű ételek között, van amit azért még először mindig megszagolok és csak aztán nézem meg, hogy jó-e egyáltalán, de elvileg, ami a hűtőben van az mind evésre alkalmas kell, hogy legyen, így hát szelek a kenyérből és elkezdek magamnak összeállítani valami szendvics félét, már közben is csipegetve a hozzávalókból.
