2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Na jó azért rendesen leesik az állam és a szemeim is kikerekednek, amikor kiböki, hogy unalmasnak gondolja az életemet és e miatt nem érdekli túlzottan az, hogy mit tudok mesélni magamról. Azért, ha tudná, hogy mostanában mik történtek velem tuti, hogy padlót fogna, de azt ami Shane-nel volt nem köthetem csak úgy az orrára, se neki, se senki másnak. Bonnienak se mondhattam el a részleteket, csak hogy vigyázzon magára, mert annak is lehet hogy következményei lettek volna. - A tiéd mitől izgalmasabb? Amúgy is... nem rég derült ki, hogy van egy eltitkolt ikertestvérem és hogy apa nem is mugli, ez... unalmas? - rosszallóan csücsörítek, aztán csak elhúzom a számat. Kész csoda, hogy nem fújtatok, mint valami mérges macska, pedig még ahhoz is közel vagyok. Milyen dolog azt mondani, hogy unalmas az életem, amikor durva dolgok történnek itt a háttérben? Amúgy is ő alig csinál valamit és sokakat elüldöz maga mellől, mitől lenne izgalmas az élete? Én legalább szórakozom, lefoglalom magamat és vannak barátaim, az akkor is épp elég izgalmas dolog és kész. - De kösz, igen szép tőled, hogy foglalkozol az unalmas életemmel. - ciccegve csóválom a fejemet, de aztán csak sóhajtva egy félmosollyal pillantok rá. Ismerem én már annyira, hogy tudjam ezt amúgy komolyan gondolja, de majd egyszer úgyis rájön, hogy furán áll a dolgokhoz és hogy másképp kellene. Az sem biztos, hogy ezt én fogom tudni megváltoztatni benne, de aztán persze ki tudja. - Ne legyél ilyen, biztos megijedt, főleg ha még meg is sérült. Szegény... Olyan undok felsősök vannak, hogy rémes! Szóltatok valami tanárnak legalább? - persze nem hiszem, azzal beismerné a vereséget, meg minden, ha tanárnak szólna, úgyhogy ez nagyjából kizárt azt hiszem, pedig kellene. Bár gondolom, ha beköpik őket, akkor csak még nagyobb bajuk lesz belőle, esetleg később is rájuk szállnak. Szerencsére nekem még sosem volt ilyen problémám, nem nézett ki magának szívatás címén senki... Na jó eddig, hiszen most van az, aki Shane-nel együtt nem csak kellemetlen helyzetbe hoz, vagy tóba vág, hanem sokkal durvábbakat is tesz és pont ettől válik olyan félelmetessé ez az egész. Mégis csak meghalt két diák. - Azért egy kicsit aggódhatok érted ugye? Tudom én, hogy mindent megúszol, de közben meg... óvatosan jó? - hát na azért mégis csak egy halálfalóról beszélünk. Az nem csak egy kidumálás mondjuk egy tanár előtt, az annál sokkal-sokkal több! És én még mindig félek, hogy esetleg ez a dolog mégis csak rosszul sül majd el. Nem kellene egyedül bosszút állnia valakin, akiről szinte semmit sem tud, azt sem, hogy mennyire erős, vagy épp gyenge. Ez nagyon kockázatos és még annál is veszélyesebb! - Hát persze, mindig jó fej vagy. - nevetve csóválom meg a fejemet, de nem erőltetem jobban a dolgot, mert hát minek? Őt amúgy sem lehet megváltoztatni, vagy bármiről is meggyőzni, kár próbálkozni hosszú távon, max. néha egy kicsit. - Jól van, akkor az imádóidnak marad a barna, vagy a mostani narancs, és mehetünk! Már szomjan halok! - azért örülök neki, hogy meg tudtuk beszélni a dolgot végül és nem morcoskodik, meg rejtőzködik tovább előlem, az tényleg nagyon rosszul esett. Ki tudja, talán vajsörözés közben még óvatosan majd őt is megkérem, hogy legyen óvatos. Ki tudja, hogy azok, akiknek közük van hozzám bármilyen módon is nincsenek-e veszélyben. Jobb, ha óvatos vagyok, biztos, ami tuti.
//Köszönöm szépen a játékot! Szerintem a vajsörözést már mehet úgy, hogy meg volt, jó volt. Aztán majd folyt. köv. //
Nem kételkedek a képességeiben, azért egy idő után mindenki megszokja, hogy nem éri meg újat húzni egyesekkel, na most lehet, hogy nagy a szám, de közel sem akarnék konfrontációba keveredni vele. Ezért mondhatom magam szerencsésnek, hogy lényegében ő az egyetlen, akit a baráti körömbe sorolok. Khm… Barátot mondtam? Amolyan szolgaszerű barátra gondoltam. Csak hogy tisztázzuk. - Béna kis élet? – állok meg egy pillanatra, s töprengek el azon, amit az imént mondott. – Mi?! Nem is, csak… izé. Egy egészen picit… hogy is mondjam… unalmas? – ejtem ki az utolsó szót valamennyivel visszafogottabban és halkabban, mint aki a következményektől tart. – De ettől függetlenül a szavamat adom, hogy heti egyszer meghallgatlak, vagy ne legyen a nevem Daisuke Walker. – emelem fel egyik kezemet, mint aki épp az esküjét teszi le. Csak hogy jófej legyek és ne tűnjek a szemében egy utolsó senkiházinak, aki mindig önmagával foglalkozik. Ez persze nem tér el túlzottan tőlem, mármint az önimádás. Meg vagyok elégedve magammal, talán túlzottan is és igen, néha úgy vagyok vele, hogy a hozzám közel álló személyeknek megfeleljek. Na persze nem fogok térden csúszni a kegyeikért, már az is nagy áldozat tőlem, hogy az életemből pár szent percet rá fogok áldozni. Aztán a későbbiekben majd kiderül mennyire vészes a kis mondókája. Most mondjuk még nem untat, de ki tudja mi lenne akkor, ha éppenséggel a nagy életéről fecsegne most itt előttem. - Hogy jól van-e? Ch… Na persze. Miután én kihúztam a csávából, igen, jól van. Bár ne lenne. – morgom összefont karokkal a lehető legdurcásabb képemmel előhozakodva. Gőzöm sincs miért kellett pont akkor ott lennek, de azóta a nap óta nem kések el és nem is lógok az órákról, nagy bánatomra. Pedig többnyire szeretek önmagamban lenni, magammal ábrándozni és a következő terveimről elmélkedni. Mert hogy akadna pár, csak hát túlzottan lefoglal önmagam és most már mások ápolgatása. Valaki esetleg még nem szeretne a karjaimba hullani és eljátszani a halottat? Mert hogy én szándékosan ellépnék a zuhanó „krumpliszsák” elől, az tuti. – Felsősök… Na majd, ha én is felsős leszek, meglátják, hogy csak úgy nem lehet se engem, se másokat a vízbe hajigálni. – határozottan ejtem ki a szavakat, a hatás kedvéért még ki is húzom magam. Tudom, hogy milyen kellemetlen a vizes gatya, ezért sem kívánom ezt másoknak. Ha viszont tényleg úgy hozná a helyzet én szépen elslisszolnék a helyszínről, aztán csináljanak, amit akarnak. Gyáva volnék? Ugyan kérlek, csak… mondjuk azt, hogy jobban féltem az arcszerkezetemet és az egész testemet, mint mások nadrágját. - Charlene. – mosolyodom el önelégülten, majd egy csöppet közelebb hajolok hozzá. – Ki tudom húzni magam minden helyzetből. Ebben biztos lehetsz. Oké? – kacsintok egyet ugyanazzal a hiú vigyorral képemen. – Annak a fickónak meg kell fizetnie, úgy fogom intézni a dolgokat, hogy ne nekem essen bajom. – húzom le magamon az ingemet határozottan, mellette ki is húzom magam. Ebben semmi sem tántoríthat el, ugyan nincsenek biztos forrásaim a férfiről, de meg fogom találni. Méghozzá egyedül. Egyrészt ez az én ügyem, másrészt nem akarnék több hozzám közel álló személyt elveszíteni. Ez utóbbi az én titkom marad, mielőtt még gyanakodni kezdene bárki is a valódi Dai után. - Most miért vágod a fejemhez? Tök jó fej voltam most is. – húzom el számat értetlenül. Nem veszem komolyan, de ha már ilyen lapokkal játszik, én is bevethetek egy kis színjátékot. - Nem, nem, nem. – csóválom fejem, majd felemelve egyik mutatóujjamat már sejtheti, hogy hosszabb szövegelésbe fogok kezdeni. – Azok nem zavarnak, akik csendben istenítenek és az árnyékomban követnek, ha valamire szükségem lenne, az viszont nem az én asztalom, hogy mindenféle jött-ment rám akaszkodjon. Borzalmas lenne. – rázom meg fejemet. – Zöld?! Inkább maradok a barnánál, mint választási lehetőség. Nem akarok egy kertet a fejemre. – tiltakozok, aztán kénytelen vagyok elnevetni magam egy rövid időre, végül komolyabbra véve a szót karolok Charlenebe. - Nos, jössz nekem egy vajsörrel. Mikor indulunk? – vigyorodok el.
szószám: 624 ♚ zene: 호르몬 전쟁 ♚ Are you mad at me? ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Épp ezért vagyok nyerő helyzetben a srácokkal szemben. Nekem nem gond megütni egy pasit és tudom is hogy kell, mert van gyakorlatom benne. Na jó nem vertem meg azért sokakat, csak hát már volt rá példa, hogy meg kellett védenem a... kosárlabdámat. Azért persze neki nem ártanék és mivel pasi az ereje jó eséllyel nagyobb, vagy hasonló, mint az enyém, hiszen én meg sportolok is. Amúgy sem az a cél,hogy ártsak neki, hanem hogy megértse, hogy neki se jó egyedül, tehát nem kell fák mögé bújnia kérget tanulmányozni... vagy mi a fenét művelt az előbb. - Szóval egyből halálra is unnád a béna kis életemet? Cöh... - azért egy pillanatra elhúzom a számat, de tudom ezen nem szabad meglepődnöm. Ő már csak ilyen, nem az az érzelgős fajta. Vajon mit szólna hozzá, ha beszámolnék neki arról, ami a viharban a faházban történt? Vajon mi lenne akkor, ha elmesélném a két hullát, meg a fenyegető üzenetet? Vagy Bonniról, meg az apámról, aki még sem mugli, hanem auror volt és csináltak az anyámmal egy ikertesót is, akiről nem tudtam tizenpár évig, csak amikor szó szerint belefutottam és még verekedtünk is... Na jó megtéptük egymást kicsit. Mondjuk azóta sokkal jobb a helyzet, de ezek azért nem annyira uncsi sztorik, csak hát mindent nem mondhatok el, mert azzal félő, hogy csak őt is bajba sodornám és azt aztán igazán nem akarom. - Jesszus! De azért jó van? Ez elég durván hangzik. Amúgy van pár elég bunkó felsős, akivel nagyon nehéz tud lenni. - őszintén szólva, ahogy ismerem Daisukét, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg az a szegény valaki volt a hibás, maximum rá keni, mert neki is baja lett belőle, de fennakadni azon, hogy valaki összevérezte a ruhádat... Én azon akadnék fenn inkább, hogy valaki elvágta a kezét és hogy szegénynek baja lett, meg hogy kikezdtek vele a felsőbb évesek. Egy kis vér kiszedhető mágiával is akár. A manóknak simán megy, még ha nehezebben is. - De mi van, ha nem tudod megoldani egyedül? Mi van, ha... bajod esik? - na jól van lassan elkezdek aggódni, főleg ha egyedül akarja ezt megoldani, de közben én aztán főleg nem mondhatok ilyet. Én se kértem eddig segítséget senkitől, viszont mi eleve ketten vagyunk Shane-nel, plusz nem tudjuk ki az ellenség, ő viszont tudja, hogy fixen egy halálfalóról van szó és mint tudjuk a halálfalók nem kifejezetten kedves alakok, akikkel könnyel elbánni. Legalábbis gondolom nem sokakat vesznek fel halálfalónak, ha nem elég erősek, biztosan van valami ütős kis rosta, vagy valami. - Bizalomból rejtőzködtél, értem én! - nem tudom megállni a kis csipkelődést megint, persze széles vigyorral teszem, hogy ne vegye magára. Ennyi belefér, csak hogy tudja ezt a fakdoktor dolgot nem felejtettem ám el. Viszont az tényleg nem rossz ötlet, hogy megnézzük a falut magunknak. Max. kapunk a fejünkre, de jelenleg nem érdekel, ha apa kap valami levelet a sulitól, hogy nem voltam elég jó és fegyelmezett... A lázadó korszakomat élem na. - Tudod ez olyan... fura. Ki akarsz tűnni, de mégis zavar, ha túl sokan akaszkodnak rád? Akkor ez nem ellentétes? - most tényleg csak érdeklődve pillantok rá és morfondírozom ezerrel, hogy vajon én látom-e rosszul, vagy ezt ő nem gondolta át. Mondjuk nekem tetszik a narancs, én se szólhatok egy szót se a lilával, az is elég feltűnő, viszont én eleve szeretek barátkozni és ismerkedni. - Nem is tudom, érdekesen néznél ki mondjuk... zöld hajjal. - vigyorodom el végül.
Még ha csak szórakozik is se kéne alábecsülni. Van ám nekem erősebbik oldalam, meg tudom magam védeni a helyzetek…hm…többségében. Nem is ez a lényeg, maga az erő megvan hozzá, csak nem tudom kihasználni. Nem tudok én verekedni, eddig nem is volt rá szükségem, akkor meg hova izguljak? Csupán nem akarom, hogy egy csaj könnyűszerrel azt mondja: kisujjal is simán lever. Persze evidens, hogy nem ütnék meg egy nőt, szabályaim nekem is vannak, nem fogom megszegni őket. - Ha megkímélsz és nem egyszerre zúdítod, akkor nem lesz gond. Elvileg. Maximum halálra unom magam, de majd megpróbálom feldobni a témát magammal. – vigyorgok önelégülten. Mert hát na. Nem mindig szeretem hallgatni másik világfájdalmát, még akkor se, ha az az esetleges legjobb barátommal kapcsolatos. Most persze én ajánlottam fel, amit komolyan is gondolok, egész addig, ameddig nem viszi túlzásba. Mert őt aztán nem lehet eléggé kiismerni ahhoz, hogy tudjuk mikor mit fog mondani. Tessék, egy példa, azt hittem le fog szúrni, amiért napok óta kerülöm, erre ugyan felhúzta magát, de nem vert meg, nem osztott ki, ez egy jó pont, nem? Ettől függetlenül nyugodtan beszélhet hozzám, egy pici időre még képes is lennék félretenni a rivaldafényt és átadni neki. A következő témára kelletlenül fújom ki a levegőt. Ha vissza is kell emlékeznem arra a pillanatra, hát fúj… Három napig sikáltam az egyenruhámat, ameddig valamennyire kijött belőle az a vér folt. Az már más tészta, hogy mennyire akadt problémám magával a vérrel. – Pontosabban felsértette a kezét, megjegyzem saját hibából, mert kikezdett pár felsőssel, engem meg szépen belevontak és vele együtt landoltam a vízben. Utána cipelhettem a gyengélkedőre, mert nem csak a kezéből ömlött a vér, de még a bokájával is lett valami. Szörnyű, meg se köszönte, hogy nem hagytam ott meghalni. – vonom össze szemöldökömet sértődöttséget játszva. Jó, ez nem volt olyan, amibe belehal az ember, de azért én mindenkitől elvárok egy: „köszönöm, hogy megmentetted az életemet, nagyon hálás vagyok” szöveget. - Ezért szeretlek Charlene, tudod, hogy mi a helyzet. Ez tetszik. – elégedetten bólogatok, teljesen félreértelmezve az esetleges iróniát. Nem is gondolok bele a rosszabbik oldalba, elvagyok én abban a tudatban, hogy mindenki imád és istenít. - Hm… Ebbe nem is gondoltam bele, de… Szerintem ez nem olyan dolog, amibe másokat is szívesen belevonnék. Ez az én bosszúm lenne, nem pedig xy-é. – húzom el számat. Én tényleg úgy gondolom, hogy ezt nekem kell elintéznem, annak ellenére is, hogy más helyzetben inkább más hátára másznék és őt használnám fel a céljaim elérésében. Ez viszont más, itt a nevemről volt szó, a családomról…apámról… - Eddig is bíztam csak…jó, na, mindegy, hagyjuk. A lényeg, hogy megbízok a képességeidben, főleg, ha én vagyok az oldaladon. – mutatok magamra egy önelégült vigyorral. Örülök, hogy belemegy a dologba, ezek után nem mertem remélni, hogy még a hülyeségeimmel fog foglalkozni, de ha már így alakult, örülni kéne, nem? - Igazából…Barna? Na nem mintha utálnám ezt a hajszínt, csak hát… Azért a barna sem olyan rossz, de azzal mégse tűnök ki a tömegből. – vonok vállat, az oldalba bökésre pedig morcos pillantást vetek rá és a sértett oldalra tapasztom kezem. Persze, hogy nem fáj, csupán tettetem, majd inkább nevetek egy sort. – Szerinted festenem kéne? – nézek fel abban a reményben, hogy meglátom a narancssárga hajzatot a homlokomon.
szószám: 530 ♚ zene: 호르몬 전쟁 ♚ Are you mad at me? ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Nem hiszek abban még most sem igazán, hogy tényleg tudna nekem ártani. Na lássuk be azért, hogy akkor is elég erős vagyok, és már lenyomtam pár fiút, de ha ez kell az egoja fényesítgetéséhez akkor engedek neki. Már az is nagy dolog, hogy egyáltalán itt vagyunk és beszélünk, miután nem rég még el akart menekülni előlem nem igaz? El akart bújni egy fa mögé... gondolom ő is tudja, hogy ez mennyire rettenetesen nevetséges ötlet volt. Pont e fa mögé? - Hm... ezt én is így vélem, de rólad nem gondoltam volna, de majd nem viszem túlzásba a problémáim rád zúdítását. - elmosolyodom, csak hogy lássa tényleg nem akarok én semmi olyat erőltetni, ami neki nehezére esik. Az is már eleve nagyon rendes dolog tőle, hogy legalább majd mondjuk megpróbálja. Nem várok el többet ennél, mert könnyen lehet, hogy hamar besokallna. Mondjuk pár havonta egy-egy apró info, vagy valami. Most amúgy se hiszem, hogy egyből rá akarnék zúdítani mindent, ami a lelkemet nyomja, szerintem besokallna tőle és félbeszítana, aztán nem akarna beszélni velem megint hetekig. - Összevérezte a szobatársad az egyenruhádat? Mi történt? - jól van azért itt kicsit elkerekedik a szemem, hiszen erről nem beszélt, ami érthető, hiszen eleve nem beszélt velem már egy ideje, de hogy összevérezte a szobatársa. Nagyon remélem, hogy nem ő okozott neki valami sérülést, mert mondjuk kiborította, vagy nagyon ráakaszkodott, tudom is én. Azért ez akkor is durva, rendesen meg vagyok lepődve annyi szent, főleg hogy ezt ilyen színtelen hangon közli velem, mintha csak valami jelentéktelen semmiség lenne. - Áh igen, mert amúgy is tökéletes vagy, azért rajonganak körbe annyian. - mosolyogva csóválom meg a fejemet. Nem akarom én ezzel most megbántani, de azért lássuk be, hogy olyan tömegesen sokan nincsenek körülötte, bár úgyis tudom, hogy az lesz a válasza, hogy nincs is szüksége rájuk, hiszen előlem is azért bujdosott el, de ki tudja, hogy a lelke mélyén mit gondol. Én azért még mindig hiszek benne, hogy mindenkinek szüksége van társaságra és másokra, akiknek fontos és nem csak én vagyok azért ennyire társaságfüggő. - Szóval megakarod találni azt a valakit, de nem tudod hogyan... Miért nem kértél segítséget? - ez csak nekem evidens? Vagy fogjam be, miután Shane-nel ketten próbálunk rájönni, hogy mi történt abban a kis faházban és ki az, aki zaklat minket és megölt két diákot... Na jó, nem kellene tanácsot adnom, az nem az én asztalom, de azért elismerendő, hogy ilyen céljai vannak, még ha persze a későbbi szavaival azért meg is próbálja úgy feltüntetni, mintha annyira nem lenne ez neki fontos, pedig láthatóan nagyon is. Ezzel azért emelkedik a szememben és legalább tényleg indokolttá válik, hogy itt maradjak és próbálkozzam azért vele, mert van értelme. Tud jó fej is lenni és mér érzései is vannak! - Szóval most meg így bízol bennem. - végre még el is nevetem magamat, csak aztán perdülök meg, hogy a birtok kijárata irányába induljak. Gyaloglás lesz ebből, még hozzá hosszú, hiszen nem tudok még hoppanálni és szerintem ő sem. Valahogy nem áll kézre nekem, pedig lassacskán meg kellene tanulnom, de valahogy olyan iszonyú bonyolult, nem az én asztalom. Majd hátha év végéig sikerül elsajátítani. - Na és mesélj, ha nem lenne narancssárga a hajad, akkor milyen lenne, ami kevésbé feltűnő, hogy elrejtőzz előlem? - finoman és szórakozottan bököm oldalba. Persze, hogy alig érezze, a végén még átmegy nekem nyafogó kislányba és elkezd problémázni, hogy mennyire fáj neki.
Elismerően nézek rá, mint aki büszke arra, amit elért. Na nem mintha megfélemlíteni akarnám, meg amúgy is. Maga a hozzáállása nem tűnik olyannak, mintha ő olyan nagyon félne tőlem. Lehet nem ártana, nekem is megvan a magam ereje, nehogy alábecsüljön. Az már másik tészta, hogy mennyire lennék hajlandó bántani és kiállni ellene. - Így máris jobb. – bólogatok összefont karokkal még a korábbira. – Néhanapján… De akkor tényleg nagyon-nagyon-nagyon ritkán. Amúgy meg igen, néha ennyit igazán megtehetek, nem de? – vonok vállat, ettől függetlenül baromi nehezemre esik kimondani ezeket. De most komolyan. Én, Daisuke Walker, képes lenne másokkal is törődni? Na ez az, ami nálam egy nemleges válasszal végződne, de hát… Barátok fényében bármit, nem igaz? Még ha szeretem pattogtatni, akkor is. - Szerencséd, mert a túlzott tapimániáktól ki vagyok akadva. A szobatársamnak múltkor sikerült összevéreznie az egyenruhámat, azóta mindent bevetek annak érdekében, hogy senki se érjen hozzám. – azokkal a mocskos kis mancsaikkal. Undorító, komolyan. Próbálom rendben tartani magam, mások meg azzal élvezik ki a dolgot, hogy csak úgy átvetik rajtam a karjaikat, vagy épp belém kenik a vérző tenyerüket. Charlenet persze nem úgy ismerem, aki olyan koszos lenne, bár ezzel a gördeszkázásával néha elbizonytalanít efelől. - Minek figyeljek olyanokra, amik lealacsonyítanak? – itt már kissé komolyabbra veszem a hangsúlyt és összébb is vonom a szemöldökömet. – Mások becsmérléseit nem akarom hallani, főleg akkor nem, ha hazugság, vagy épp a nevemet sértik meg vele. Meg… Jól is esik, ha valaki látja bennem a pozitív dolgokat – elégedett mosollyal ábrándozok el önmagamon. Azért néha tudok én jó fej is lenni másokkal és félretenni a mérhetetlen önimádatomat. Vagy talán mégse. - Mondom, annyit láttam, hogy ott feküdt, anyám meg zokogott. Azóta meg akarom találni azt a varázslót, csak hát… nem vagyok azon a szinten, meg inkább lefoglal a saját hírnevem fenntartása. Főleg így hatodikosan, nem tudok sok mindent tenni egy valaha volt halálfaló ellen. – sóhajtok fel kissé reménytelenné vált arccal. Nem tudom hogyan és miként kerítem elő azt a fickót, de ha egyszer szemtől-szembe sikerül vele kerülnöm, garantálom, hogy nem fogja szárazon megúszni. – Azért, köszi… - teszem hozzá a végére halkan arra a „sajnálom”-ra. - Miért ne? Úgy se esik nagy bajunk, ha rólad van szó. Meg aztán az én temperamentumommal bármin átvergődünk. – győzködöm már-már kérlelő szemekkel, ám mosolyára már rögtön tudom, hogy nyert ügyem van. Magamban diadalittasan trónolok és ünneplem a győzelmemet. – Erről van szó! Tudtam én, hogy jó arc vagy Charlene! – mosolygom. – Én simán, az a kérdés, te bírod-e? – jelentem ki határozottan. Köztem és a vajsör között nincs akadály, ez hétszentség.
szószám: 415 ♚ zene: 호르몬 전쟁 ♚ Are you mad at me? ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Jól van na szeretem heccelni nem tehetek róla. Még akkor is, ha ilyen fenemód morcos képe van, mint most is. Attól még élvezem, pedig most is úgy néz, hogy ha tehetné, akkor felnyársalna a tekintetével, de mázli, hogy nem képes ilyesmire. Azért csak elmosolyodom a végén, amikor még az ujjával is majdhogynem megfenyeget. Tudom-tudom nem szabad átlépni a határt. Én csak nagyon óvatosan egyensúlyozom rajta, tudva, hogy mikor lépem át. Legalábbis nagyon igyekszem megtalálni a kényes egyensúlyt, amikor még nem hagy faképnél, de azért én még elég jól szórakozom és azt hiszem az még egyelőre meg van. - Félek, reszketek, ne bánts! - nehezen fogom azért vissza a nevetést, de nagyon igyekszem, hogy ne bukjon ki belőlem és hogy egy kicsit érezze milyen erős és hatalmas... Amúgy tényleg simán lenyomnám, de valószínűleg azért is, mert nekem van benne nagyobb gyakorlatom, hiszen verekedtem már fiúkkal. Oké persze inkább jó pár éve, de ettől még nem jöttem ki olyan vészesen a gyakorlatból. - Iiigen? Szóval meghallgatnád a problémáimat csak úgy magadtól? - elkerekedett szemekkel nézek rá, szándékosan kicsit túljátszva a dolgot, de tényleg csak egy kicsit. A szám sarkában bujkáló mosoly egyértelműen azt mutatja, hogy csak viccelek és nem akarom őt kiborítani, vagy ilyesmi, de ennyi csak belefér. Végül is ő bújt el előlem, ennyit igenis érdemlek. - Jól van, jól van, nem ölelgetlek, becs' szó! - még a kezeimet is felemelem védekezően, nehogy itt nekem szívbajt kapjon, mert megpróbálom megölelni. Rettenet hogyan lehet szegénykém ennyire leamortizálva és vajon mitől? Hiszen az ölelés fontos, a kapcsolatok, a szeretet... ő pedig totál irtózik tőle. Nagyon fura! - És ha nem mind pozitív, akkor azokat nem hallod meg mi? - hát na azért amilyen a stílusa nem hiszem, hogy mindenki csak mindig jó véleménnyel van róla. Azért lehetséges, hogy van aki negatívan áll hozzá, most pl. nekem se volt annyira jó véleményem róla, legalábbis az alapján, ahogyan hozzám állt az utóbbi hetekben, csak hát én nem vagyok kifejezetten haragtartó típus és könnyebben lenyelem a békát, na meg van bennem egy adag világmegváltó ösztön és ha tudok neki segíteni az nem lenne rossz. Legalábbis megpróbálom. Amikor viszont mégis csak elkezd mesélni egészen meglepetten fagyok le. Kész csoda, hogy nem kezdem el izgalmamban a körmömet rágni, mert hát... még sose mesélt nekem a múltjáról és tudom, hogy ez most valamiféle mérföldkő lesz. - Átkot? Egy halálfaló? És te láttad? Jesszus! Ez... sajnálom Daisuke. - na igen most van meg a késztetés, hogy megöleljem, de tudom, hogy nagyon ellene lenne, szóval végül csak nem moccanok meg, mert a végén még megijedne és akkor fuccs a nagy mesélésnek. Szóval végül csak nem teszem meg, hanem csak együtt érző képet vágok és visszafogom az esetleges szeretetkirohanást, ami nagyon rám akarna most törni. - Szóval arra akarsz rávenni, hogy szabályt szegjek és menjünk le Roxmortsba, amikor nincs is roxmortsi hétvége? - láthatóan nagyon elgondolkodom a dolgon, mintha ez valami nagyon képtelen ötlet lenne és szinte még neheztelnék is rá a miatt, hogy ilyesmit mer egyáltalán kérni tőlem, de aztán persze kiszélesedik a mosolyom. - Hát jó! Benne vagyok! Bírod a hosszú sétát? - mert hát na azért a falu nincs közel, én pedig még nem tanultam meg hoppanálni. Tudom kéne, de nem az én világom. Próbálkoztam már vele, de egyelőre esélytelen. Majd hátha idővel elsajátítom, de simán lehet, hogy ez egyszerűen csak nem az én pályám, mint a kviddics.
Rajta kívül más kapcsolatom nincs, sem a külvilággal, sem magával ezzel az iskolával, vagy épp a benne lófráló idiótákkal. A múltam sem úgy alakult, amit egy normális gyerek megszokott. Volt benne halál, gyász, bánat, ezek mellett kénytelen voltam kialakítani magamnak egy stílust, ami valamelyest távol tart tőlem mindenkit, aki elárulhat, vagy átverhet. Persze én szeretem játszani az eszem és kimutatni milyen nagyra is tartom magam. De hát, ha igaz? Akkor mit tegyünk, nem igaz? Hah, na jó, visszakanyarodva Charlenere, nem tartom őt rossz arcnak, sőt, talán pont a stílusa miatt tűröm meg őt magam mellett. - Charlene, ne akarj ujjat húzni velem. – nézek rá szúrós tekintettel, mialatt a vigyorát egy ujj felemeléssel reagálok le. Tudom én, hogy simán lealázna a nagy tehetségével, csak épp nem az a fajta vagyok, aki ezt el is ismeri. Én csak azért is ellenállok, mert miért ne. Ha már magamat tartom egy bizonyos magas kategóriában, illik a sarkamra állni. Az oldalba bökésre hitetlenkedve nézek rá, ugyanazzal a szúrós pillantással. Talán, ha egy idegen nyúlkálna hozzám, kiverném a balhét, ebben az esetben meg talán még egy apró poénként is felfoghatom a dolgot. – Na, látod! Én megmondtam. De ha a stílussal van probléma megpróbálhatok a nap huszonnégy órájában nem csak magammal foglalkozni, vagy épp…khm…akár meg is hallgathatlak… - vágom zsebre kezeimet, s egy kelletlen szájhúzással pillantok félre. Biztos van a hátán sok-sok teher, ha esetleg, de ha tényleg nagyon végső eset lennék, egy szó nélkül meghallgatom. Sőt, akár még a pártját is fogom, vagy legalábbis nagyon megpróbálom visszafogni magam, hogy ne vágjak a szavába magamról áradozva. - Héhéhéhé! Nem kell, hogy mindenki letámadjon a mancsaival – hőkölök hátrébb, imitálva egy pillanatnyi reakciót az esetleges ölelkezésből származó iszonyomra. Engem csak ne tapizzon senki, főképp ne az arcomat, báááár. Az utolsó igencsak felkelti a figyelmemet. Nagy barna szemekkel meredek rá, s egy okos tojás képét felvéve gondolkozok el egy pillanat erejéig. – Hmmm. Talán be kéne szereznem egy udvari bolondod is. Talán… - csettintek egyet ujjaimmal. – Nem rossz ötlet, majd észben tartom, ha lesz időm másokkal is foglalkozni magamon kívül. Egyelőre tényleg megfelel az, ha csodálnak, és pozitív pletykák terjednek rólam, mint valami filmsztárról. – emelem fel két kezemet, melyet egymás mellé téve húzok szét, mutatva egy sávot az ég felé, akárcsak egy plakát. Milyen szép álom is lenne. Én a vásznon. Nem rossz, nem rossz. Tetszene az a kép. Nagyon is. - A múltamról? – váltok mélyebb, s komolyabb hangnemre, ahogy hátamat a fának döntöm. Nem akartam erre a részre kilyukadni, de ha már eljutottunk idáig… Igazán kikívánkozik belőlem az a történet, főleg most, hogy így felvillantak az emlékképek előttem. – Az apám… - kezdek bele mély levegőt véve. Próbálom felvenni a nyugodt hozzáállást, ám, amint anyám összezuhanására és apám gyilkosára gondolok, azonnal felhúzom magam és az önimádatom szertefoszlik. – Egy halálfaló átkot szórt rá. Az utca közepén feküdt, zuhogott az eső… Ennyire emlékszem… - engedem ki a benntartott levegőt, majd a következő kérdésre egy felcsillant szempárral kerül szembe. Lejjebb hajolok, s elé pattanok. – Lehetne valami édeset venni? Mondjuuuuuuuuuk. Egy vajsör Roxmortsban? Te állod, én pedig megtisztellek a csodálatos jelenlétemmel – tárom szét karjaimat egy hatalmas mosoly keretében. – Jó, jó, nyugodtan vágd a fejemhez, az puszta önvédelem volt a társasággal való érintkezés ellen. – emelem fel kezeimet védekezően. Valamelyest megkönnyebbültnek érzem magam, amiért kiadhattam mindezt magamból.
szószám: 540 ♚ zene: 호르몬 전쟁 ♚ Are you mad at me? ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Nehéz eset, akinek tényleg nagyon bonyolult lelki felépítése van, amit igazán nagyon próbálok követni, de néha nehéz. Tudom, hogy olyan, amilyen nem az a tipikus ragaszkodó barát, inkább én ragaszkodom hozzá, de tudom azt is, hogy ennek biztosan meg van az oka és lehetséges, hogy azért valahol a lelke mélyén mégis csak vannak érzelmei csak azokat nagyon ügyesen és jól titkolja. Épp ezért szint már isteni küldetésnek tekintem, hogy valahogy kihozzam ezeket belőle és igenis kimutassa azokat a rejtett érzéseket. Valahogy csak sikerül majd egyszer, csak kitartónak kell lennem és nem szabad hagynom, hogy a végtelenségig táncoljon az idegeimen. - Edzettebb vagyok és több trükköt ismerek... simán lenyomlak. - széles vigyorral reagálom le a felháborodását. Mondhat, amit akar, de a kis csigaházában nem lehet megedződni, én ellenben sokat mozgok és egyébként is úgy nőttem fel, hogy fiúkat nyomtam le. Ő se jelentene nekem gondot, bár ettől még nem áll szándékomban kárt tenni benne. - Jogos... látványosan másképp nem viselkedtél. - incselkedő mosollyal bököm meg az oldalát. Hát épp e miatt akarok én ezen változtatni, hogy igen is megpróbáljon kicsit fejlődni, mert tuti, hogy több van benne. Olyan, mint a torta... bár esélyes, hogy inkább, mint a hagyma. Réteges, de attól még vannak benne olyan dolgok, amiket érdemes lehet felfedezni. - Az elég, ha észrevesznek? Butaság, az kell, hogy meghallgassanak és hogy legyen aki időnként megölel és megnevettet. Észrevesznek, de ki áll melléd a bajban? Arra nincs szükség? - talán magamhoz képest egy fokkal komolyabban fogalmazok, de azért nem viszem túlzásba. Végül is én azért kedvelem őt és igenis úgy vélem az embernek kellenek barátok és kellenek olyanok, akik közel állnak hozzá, akik segítenek a bajban. Nekem is vannak barátaim, akikre támaszkodhatok, akik támogatnak, akármi is történik velem. Neki is kellene, hogy legyen ilyen, én próbálok, de... elég nehéz, ha azt sem tudom, hogy miben kell támogatni, mert úgy csinál, mintha mindent meg tudna oldani egyedül. Senkinek se jó mindent egyedül megoldani, ez tuti biztos. Nem véletlenül vannak csapatsportok, az is igazán akkor jó, ha sokakkal csinálod és nem egyedül dobálsz kosárra mondjuk a kosárpályán. - Hát ez az, hogy nem tudok sokat rólad, meg a múltadról. - húzom el a számat egy pillanatra, de persze nem akarok én válaszokat kisajtolni belőle minden áron. Fel se merült, csak hát... a jó ég tudja, nem lenne rossz legalább megérteni azt, hogy miért úgy áll a világhoz, ahogyan áll, meg persze másokhoz. Végül csak sóhajtok egyet és megrántom a vállamat. - Jól van, és most kérsz valamit kis gazdám? - még meg is hajolok előtte. Azért érzékelheti, mintha lenne talán egy cseppnyi gúny a hangomban, de épp csak alig. Végül is bocsánatot se kért, de nem is hiszem, hogy ilyesmit komolyan elvártam volna tőle. - És jobb úgy, hogy akkor fordítottál saját magadra időt? - teszem még hozzá, még jól végig is mérem, mintha akkor most ettől sokkal felpezsdültebbnek, meg energikusabbnak kellene lennie, vagy tudom is én. Valami haszna csak volt, ha már azt mondja, hogy erre olyan nagyon nagy szüksége volt.
Ha őszinte lennék önmagammal és másokkal, akkor ez a helyzet nem alakult volna ki. Charlene talán tényleg a barátom, legalábbis eddig ő az a személy, akinek a lelkemet szívesen kiöntöm és még meg is hallgat egy rossz szó nélkül. Még se tudom értékelni, inkább használom ruhafutárnak és „dadusnak”, mintsem egy igaz barátnak. Ilyen vagyok, amióta a szolgálóktól elszakadtam kénytelen voltam keresni valaki társaságát, aki ugyanolyan készségekkel rendelkezik, mint az otthoniak. És akkor innen már evidens, hogy nem érdekelnek mások érzései, sem nyűgjeik, amiket szimplán a nyakamba akarnak varrni. Holott nekem is megvan a magam énje és legbelül talán még akad is egy csöpp Dai szeretet, csak épp nehéz felszínre hozni. - Héhéhé! Szállj csak le a magas lóról, ki mondta, hogy simán lenyomnál? – emelem fel fejemet kihívón, társítva egy „kikérem magamnak” hangnemben. – Amúgy meg mit jelent hülyén viselkedni? Mindig is ilyen voltam, ebben nem kételkedek. – dünnyögöm valamennyivel halkabbra véve a szót. Még mindig sértettnek érzem magam a korábbi kijelentésén, miszerint simán lenyomni. Ch… Ettől függetlenül nem felejtettem el a pontos okát az itt létének, illetve a beszélgetésünk fő témáját. Bárcsak kihúzhatnám magam, de áh, Charlene túl makacs és céltudatos, fene tudja meddig tudok még csendben maradni. - A lelkem mélyén? – kérdezek vissza automatikusan egy meghökkent fejet vágva. – Ugyaaan. Nekem jó státuszom van a diákok körében, nincs szükségem megértésre, a figyelem az adott, ki ne tudna engem észrevenni?! – csóválom fejem hitetlenkedve. Jó. Az igazságtól messze eltérő dolgokat magyarázok, és aztán? Valamiért magamnak is bemesélem az idiótaságaimat és nagyon is úgy néz ki, hogy sikerrel jártam egy bizonyos részig. – Nem éppen, hála az égnek. – rázom meg fejem ismét a feltett kérdésére. Ez nem azt jelenti, hogy sose hallgatnám meg, csak amikor én vagyok a „rivalda fényben”, akkor nehogy már a zűrös kapcsolatairól és bajairól pofázkodjunk már. Egy óvatos pillantást vetek felé –eddig ugyanis a fára tapasztottam barna szemeimet-, s az arca mintha egy pillanat erejéig más lenne a megszokottnál. Már automatikusan lépnék közelebb a szituáció miatt, de visszafogom magam. Mit kell pátyolgatni másokat? Az az ő dolga, én csendben eltűröm és kész, nem igaz? Még akkor is, ha ilyen elcsigázott képet vág. - Én nem erre akarok kilyukadni, szimplán… aisshhh, bonyolult az egész. – vakargatom a tarkómat egy rövid ideig, majd a fának vetem hátamat. – Csupán idő kell, tudod? Idő, ami szerény személyemnek állati fontos. Magamra akartam fordítani, nem másokra, elég bajom akad a múltban is, de ezt már úgyis tudod vagy legalább sejted. Szóval, fasírtban vagyunk még, vagy mehet tovább minden úgy, ahogy pár nappal ezelőtt? Kakaószervírozás, egyebek? – hadarom el a lényeget, a végén egy kicsit belassítok és valamennyivel normálisabb –magyarán nem olyan nyűglődő, mint a korábbi alkalmakkal- hangnemben fejezem be. Ezzel együtt nem akarom, hogy lelépjen, úgy tényleg nagyon gázos vagy épp gyászos hangulat lenne.
szószám: 439 ♚ zene: 호르몬 전쟁 ♚ Are you mad at me? ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Az a típus vagyok, akit sokan hajlamosak lebecsülni, mert gördeszkázom és fiúsan viselkedem és szeretek szórakozni, de nem vagyok én annyira egyszerű eset, hogy csak úgy le lehessen becsülni. Jó megfigyelő vagyok és a kviddics csapatba is csak azért nem jelentkeztem, mert nem igen vagyok oda a magasságért, de amúgy abban is tuti jó lennék, mert sportolni imádom. Remekül kosaraztam még az otthoni csapatban, kár hogy itt nem tudom kikanázni ezt a tudást. Kéne valami varázslat arra, hogy ne féljek a magasságról. Mázli, hogy Hugrabugos lettem és nem a toronyban kell laknom, nem jönne be az a nagy szintkülönbség. Azt viszont tudom, hogy most kamuzik, nem a fát vizsgálja és nem csak azért kerül, mert lustálkodni akar, vagy... a fene se érti már, hogy mi van. Rossz érzés, hogy nem akar velem beszélni, pedig nem tettem semmi rosszat és csak szimplán jól esne a dumálgatás, meg hát van egy leheletnyi világmegváltó kényszerem is, hogy segítsek neki beilleszkedni, mert láthatóan ezzel még nagyon erősen hadilábon áll és nem tudom elhinni, hogy neki tényleg olyan jó folyton egyedül. Mindenkinek kell társaság, mert a társaság hasznos és jó dolog, de tényleg! - Úgy is lenyomnálak, de nem tenném meg, mert szereted az arcodat... bár ez kissé abszurdnak hangzik egy fiútól, de na, elfogadom, csak ne viselkedj már ilyen hülyén. - mert még mindig nem akar válaszolni és képtelen vagyok felfogni azt, hogy tényleg szeret egyedül sétálni az udvaron. Miért ne lenne neki is jó, ha van körülötte valaki, aki időnként kicsit istápolja. Valahogy ki kellene húznom belőle, hogy miért viselkedik így, mert mindennek van oka. Shane is megnyílt nekem, akkor miért ne menne vele is? Mondjuk Shane könnyebb esetnek bizonyult, főleg mivel össze voltam zárva vele egy házba a vihar miatt és nem lóghatott meg. Kénytelen volt végül beszélni, de itt most más a helyzet. Ő láthatóan még véletlenül sem akar átmenni őszintébe. Franc! Azért arra felszökik kissé a szemöldököm, hogy talán barátként tekint rám. Na jó, csak azért se fogok megsértődni. A fene azt a jó szívemet, csak azért is segíteni szeretnék neki valahogy, mert ez így nem állapot. - Nem hiszek neked. Nem hiszem el, hogy ott bent a lelked mélyén nem vágysz te is figyelemre és megértésre. - még közelebb is lépek és megbököm a mellkasát. Nem erősen, csak épp hogy egy picit, úgy érzékeltetés céljából. Ő akar lenni, egyedül akar lenni, meg a saját gondolataival. Oké, de miért kell ezt a nap 24 órájában így csinálni? Néha lehetne mással is. - Szoktalak én téged a saját bajaimmal terhelni egyébként is? - nem, igazából ez fel se merült bennem, mert tudom, hogy milyen, nem is érdekelné, pedig lenne mit mondanom, ezt láthatja is az arcomon. Gondterhelt egy pillanatra, és ez nálam ritka eset. De megoldom, mint mindig, hiszen vannak nekem még barátaim, akikkel megbeszélhetem a bajaimat, olyanok, akik nem akarnak elmenekülni előlem, mert saját magukra akarnak időt fordítani. - De akkor mondd ki és elmegyek, békén hagylak, ha neked úgy jobb. - teszem még hozzá, de ezt már határozottan kissé lebiggyedt ajkakkal. Na jó, igazából nem fogom megtenni, ha azt mondja. Ebben az esetben az vagyok most, aki a nemet nem hajlandó elfogadni. A nem egy talánt jelent, maximum időlegesen hagyom békén, de akkor sem engedem, hogy totálisan magába forduljon, vagy inkább, hogy még jobban.
Mindig is tudtam, hogy a hiperaktívsága mellett sasszeme van, vagy szimplán a fejem olyannyira feltűnő, hogy akár a világ másik oldaláról is ki lehet szúrni. Persze a hajam rikító kinézete az, ami a legkevésbé izgat. Ez az egyetlen, ami még az apámra emlékeztet, és amiért még képes vagyok a tükörbe nézve felismerni önmagamban a legidősebb Walker halott arcát. Charlene azért valamennyire feledteti velem az akkoriban történteket, van valaki, akit ugráltathatok és lényében pont ez az, ami eltereli a figyelmemet. Most viszont egy apró gondban vagyok, ugyan is nem mondanám, hogy ráuntam, szimplán nem volt kedvem a közelébe menni, ami csak újabb és újabb távolságtartást követelt meg. Neki is vannak dolgai, amiket nem ismerek és talán pont emiatt vagyok ilyen bujkáló szerencsétlen. - Akár…? - hallatszik egy erőtlen kérdésszerű válasz. Gyógynövénytanból se vagyok tökéletes, sőt, amennyit értek hozzá, az szinte egyenlő a nullával, de hát kellett egy kibúvó, hátha erről az apró tényről nem tud. Bár ahogy elnézem a magyarázkodásom se ér túl sokat, simán leszűrheti mi a helyzet, csak épp a pontos okát nem tudja. Jó, őszintén el se mondanám neki, mert sík hülyének nézne, amiért ilyen idióta kifogásokat hordok össze. Nem akartam hazudni, csupán a pozíciómat védem. Már amennyire sikerül… Oké, talán erre a kissé szomorú arckifejezésére egy pillanatra lefagyok és elgondolkozok azon, hogy ténylegesen elmagyarázzam neki az álláspontomat és azt a gyerekes okot, amiért az állítólagos legjobb „haveromat” kénytelen vagyok kerülni. – Dehogy, nem csináltál semmi rosszat… - vágom rá. - ..azon kívül, hogy nem volt, aki reggelinél a kakaómat szervírozza… - teszem hozzá kicsit halkabbra véve. Mert azért tény és való, hogy én rontottam el és önmagam miatt nem kaptam meg a reggeli adagjaimat. Ezt azért nem fogom nyíltan kimondani, a hatalmas egóm és önelégültségem visszafog. - Jó, ez ilyen alap paranoia nálam, úgyse mernéd, nem igaz? – meg azért nagy bátorság kellene ahhoz, hogy az én arcomban bárki kárt tegyen. Az egóm. Hát igen, vagy ügyesen elkerülöm a bajt, vagy az illetőnek lesz komolyabb baja… Nos, jó, mindenki tudja milyen vagyok, nagy a szám, de ha cselekedni kell, akkor inkább mások háta mögé bújok. Ezzel tisztában is vagyok, de ettől függetlenül nem szeretem hangoztatni a gyengeségeimet. - Tudod nem mindenkinek. Minek is a barát? Jó, te itt vagy, és még talán barátként is tekintek rád, de akkor is. Nincs szükségem senkire, magammal sokkal jobban elvagyok. – csak nem fogom elmondani azt, hogy a szüleim hiánya és apám gyilkosa iránti gyűlöletem miatt foglalkozok többet magammal. Meg ugye ki volt nyalva a hátsóm mindig is, erről a részéről nem én tehetek. – Tőlem aztán, használhatsz bármit, de ez az igazság. Magammal akartam foglalkozni, nem pedig mások kis életével. – morranok fel kelletlen grimasszal arcomon. Nem tudok értelmes fejet vágni, így a bunkóságom is valamelyest röhejesnek tűnik, mintsem sértőnek.
zene:호르몬 전쟁 ◊ szószám: 455 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ez a lényege a sok edzésnek, meg odafigyelésnek. Lehet, hogy nem vagyok kiemelkedő tanuló mondjuk mágiatörténetből, de állati jól észreveszek olyasmiket, amiket a többség nem, mint mondjuk egy vörös üstököt egy fa mögött elbújva, ami azért nem igazán tetszik és esik jól nekem. Nem értem, hogy miért rejtőzködik előlem, amikor nem adtam rá okot és hogy miért kerül. Valami gáz van, csak tudnám, hogy mi. - Szóval újabban lelkes híve lettél a Gyógynövénytannak és egy... fával kezded? - kutató pillantással vizslatom, de azt hiszem sejtheti, hogy nem igazán hiszem el neki, hogy tényleg egy fa kérgét vizsgálja ilyen nagy lelkesedéssel. Nem, ő bizony előlem bújt el, csak még mindig nem értem, hogy miért. Nem csináltam semmi rosszat tudtommal. Oké azt tudom, hogy vannak fura dolgai és nem egy átlagos srác, de azt akkor se gondoltam volna, hogy el is akar rejtőzni előlem. Tényleg elgondolkodom rajta, hogy én csináltam-e valami rosszat, pedig marhaság, mert ha így is lenne, akkor se lenne fair a részéről, hogy csak úgy felszívódik és nem beszéli meg velem. Barátok közt ez nem szokás, vagy már azok se vagyunk? - De hetek óta kerülsz... mindig van valami is... Csináltam valamit, ami nem tetszett? - még a szám is lebiggyed kicsit, szinte már így kérek bocsánatot, pedig még csak azt se tudom, hogy mit tettem, vagy tettem-e egyáltalán bármit is és ha igen, hát akkor is szólhatott volna miatta. Igenis elvárom, hogy nyílt legyen velem, mert nem tettem ellene semmi rosszat és én mindig segítettem neki, pedig tény hogy időnként elég furán viselkedik és ha jól sejtem akkor túl sokan nem viselik el őt. Azt viszont akkor sem hagyom, hogy most megint lelépjen és itt hagyjon, főleg így. Már annyira nincs sok kedvem ahhoz, hogy kipróbáljam az új deszkámat, ezek után azt hiszem totál érthető a dolog. Elszállt a lelkesedés. - Ez nem válasz! - húzom el a számat. Nem kell sapkát hordania, erről szó sincs, csak egy kicsit valahogy... a fene tudja viselkedhetne normálisabban, vagy elmagyarázhatná, hogy mégis mi a fene van most itt, mert még mindig nem értem és addig nem engedem el, amíg nem mondja meg. Szerencsére lassan leesik neki és nem próbál meg kikerülni és elslisszolni. Úgyis én vagyok a gyorsabb. - Nem akartam bántani az arcodat. - már-már fújtatva rázom meg a fejemet. Miért gondol ilyet? Oké, hogy vannak nehéz esetek is a suliban, de én nem vagyok olyan, ne higgye már, hogy nekiesek és kikaparom a szemét, mert így viselkedik. Én csak válaszokat akarok. - De ez... tök hülyeség. Engem nem zavar, ha lustálkodsz, vannak még barátom, tudok kivel hülyülni, de... ezért kerültél azóta is? És miért akarsz magadra többi időt szánni? Az embernek kellenek barátok, egyedül nem jó, tuti, hogy van még valami a háttérben, szóval... kérjek Pitontól Veritaserumot? - játékosan megfenyegetem, de tudjuk mindketten, hogy Pitonnak a közelébe se mennék. Pocsék vagyok bájitaltanból, meg amúgy is attól a pasastól mindenki retteg, jobban mint egy Kínai Gömbláng sárkánytól, szóval nem, nem szeretnék igazságszérumot, de attól még megérzéseim vannak és úgy érzem valami van még a háttérben. Jesszus mi van akkor, ha ennek az egész Shane ügynek is köze van hozzá? Kutatóan vizslatom... mi van, ha kapott valami üzenetet, mint én a Trófeateremben? Vagy hallott a viharban történt esetről pletykákat és nem akar velem barátkozni, mert fél, hogy bajba kerül? Daisuke jellemzően olyan, aki inkább távol tartja magát a zűröktől, ha teheti és az én életemben most zűr az épp elég van. Akaratlanul is aggodalmassá válik a tekintetem, ahogyan a gondolatok ide-oda cikáznak.
El akartam volna rejtőzni az esetleges számon kérés elől, ám a próbálkozásom visszafelé sül el. Nemes egyszerűséggel vesz észre. Mi mást is várhattam volna pont tőle? Komolyan, olyan a szeme, mint egy sasnak, bármerről kiszúr, még ha láthatatlanná is válnék, simán kitapogatná merre vagyok. - Ööööö… - erőltetett vigyor terül szét arcomon, ahogy próbálom ezzel helyre hozni a jelenlegi helyzetemet. – Én nem bujkálok, csak….öhm. Vizsgálom a fa kérgét. – jön a hirtelen ötlet, a döbbent ábrázatot felváltja egy kevésbé meggyőző arcszerkezet, ahogy a fát kezdem el taperolni. Sose voltam jó spontán ötletek kitalálásában, ezért is csak reménykedek, hogy kezdő válasznak ezt elfogadja, aztán majd ha ott tartunk, akkor megpróbálom neki felvázolni a dolgokat, csak hát… Apró bátorság, ami persze meg van bennem, nem kell félteni, csak azért jobb lett volna normális körülmények között, nem ilyen hátulról megjelenős módszerrel, amivel akár a frászt is hozhatta volna rám. - Csupán nyűgös vagyok és kellett egy kis levegő. Ez is baj? – biggyesztem le ajkaimat kiskölyök módjára, mintha csak a fagyimat lopták volna el. Tudom, hogy úgyis ki fogja belőlem húzni a választ, ettől függetlenül konokul ellent mondok és csak azért is hazudozok és terelem a szót. Nem tudom mikor kéne abbahagyni, de nem akarom beadni a derekam, se megalázkodni, még ha nem is szószerinti alázkodás lenne. Nekem nem mennek a beismerő szövegek, sem a szemtől-szembeni magyarázkodás. A szúrós tekintet, amit jelen pillanatban emel rám pont elég ahhoz, hogy az újabb zavart vigyor rákerüljön arcomra. A fa törzsének dőlve agyalok valami megfelelő stratégián, amivel kicselezhetem őt és lelécelhetek. Csak hát, ha itt terpeszkedik előttem elég nehéz lesz. Azért teszek egy óvatos próbát a jobbik irányba, hogy kikerüljem őt, amennyiben nem állja utamat. Aztán jön a másik oldal, ha ez se válik be tényleg feladom az értelmetlen próbálkozásokat. - Komolyan sapkát fogok hordani. – vonom összébb szemöldökömet, s sértett ábrázattal vágom zsebre kezeimet. Nem kicsit ijeszt meg a mostani beállása, így hát… kénytelen vagyok belefogni a kissé zagyva magyarázkodásomba. - Jó, jó! Csak légyszi, nyugodj meg, a többi feszkót meg később le is vezetheted rajtam, csak nyugi. Mármint, az arcomnak ne essen baja. – emelem fel védekezőn kezeimet. – Oké. Szóval. Úgy kezdődött, hogy valamelyik nap iszonyat kimerült voltam. Tudod, hogy az nálam milyen. Lustálkodás felsőfokon… A lényeg, hogy nem volt erőm se köszönni, se odamenni hozzád, aztán ez így félbe maradt. Innentől kezdve már nem éreztem úgy, hogy jó lenne a közeledbe merészkedni, mert neheztelnél rám. Meg persze ott van az is, hogy magammal többet akartam foglalkozni, de… na, mindegy. Szóóóval, ja. Ennyi? – erőltetett vigyor, s fogvillantás, várva a reakciót. A kérdés szándékos a végén, mert aztán ki tudja. Lehet, nem elégszik meg egy ilyen idióta mentegetőzéssel.
zene:호르몬 전쟁 ◊ szószám: 433 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Oké nem igazán értem, hogy miért rejtőzködik előlem, pedig egyértelműen látszik, hogy erről van szó és nem értem, hogy miért. Elbújt, de... mi a fenéért? Úgyis kilátszik az a rengeteg sárga haj, mondhatni vörös, de inkább a narancspiros felé hajaz, ami mondjuk simán jól áll neki, csak hát nem értem mire jó, hogy eltűnik a fa mögött, amikor igazából el se tud tűnni, mert úgyis észreveszem, akkor meg...? És amikor elé állok akkor is észre sem vesz pár pillanatig, már megint ez a fura elkalandozás, amit sikerül véghez vinnie, mintha totál el lenne varázsolva, amit nem értek, mostanában minden teljesen meg van kattanva. Ez az egész Shane ügy, meg... áh nem vágom! - Hát tudod vannak kicsi lábaim, amikkel ide jöttem. Totál el vagy varázsolva és bujkálsz előlem? - a kérdő hangsúlyt csak a végén viszem fel, de csak a legvégén, mintha még én magam sem tudnám eldönteni, hogy ez most kérdés akar-e lenni, vagy kijelentés. Nem, igazából tényleg én sem tudom, mert hát... tuti, hogy bujkál, de nem értem, hogy mi az oka rá. Úgy se zúdítanám rá a bajaimat, arra nem alkalmas, mármint hogy fogadja őket, ezzel tisztában vagyok. Majd szépen formálgatom és idővel hátha felfogja, hogy azért ez is fontos, meg hogy legyenek az embernek barátai, meg olyanok, akiknek fontos. Nem hiszem el, hogy neki jó folyton egyedül lenni. Azt hiszem vele kapcsolatban folyton világmegmentő ambícióim vannak, még ha marhaság is amúgy az egész. - Jól van Daisuke, mi a fene a bajod? - oké most már egyértelmű, hogy valami baja van és nem tudom pontosan, hogy velem, vagy pedig úgy általában a világgal, de tavaly legalább elvoltunk. Én bírom, komolyan a fura jelleme ellenére is, de most meg megint olyan marha undok, hogy nem tudom mi a franc van már vele, és erre megint faképnél akar hagyni. Azért ezen rendesen megütközöm, már csak azon is, hogy egyáltalán nem jut eszébe, hogy úgy se fogom hagyni. Engem nem lehet csak úgy itt hagyni, nekem nem fordíthat csak úgy hátat, azt aztán tuti, hogy nem fogom hagyni. Naná, hogy látványosan felszökik a szemöldököm és csak azért nem fonom karba a kezeimet, mert nálam van a deszka és azzal fizikailag képtelenség lenne ezt teljesíteni. De ettől még a szabad kezemet csípőre vágom és kimondottan szúrósan nézel rá, ahogyan elé állok. Maximum pár lépést tehet meg, de ezek után már nem fog levakarni magáról. Ennyit a nagy tervről, úgy érzem, hogy le is mondhatok róla, de a víz, meg a deszka megvár, ő viszont... - Na jó most elmondod szépen, hogy mi a bajod, miért kerülsz és miért bújtál el, amikor úgyis észreveszlek. Vörös a hajad rémlik? Élénk vörös! - az élénk szócskát majdhogynem betűnként tagolva ejtem ki. Nem vagyok egy égi meszelő, de most úgy kihúzom magamat, hogy ha tükörbe néznék akkor még talán saját magamtól is megijednék. Tudok én határozott és morcos lenni és ő most kihozta belőlem. Amúgy is van bennem egy nagy adag feszültség, de ha erre még rá is tesz egy nagy lapáttal, na annak nem lesz ám jó vége, nagyon nem! Azt pedig jól láthatja rajtam, hogy nem hátrálok meg és eszem ágában sincs hagyni, hogy csak úgy elsétáljon.
A mai napom nem is indulhatna jobban. A személy, aki a második helyet tölti be az elkerülendő emberkék között, most itt van és nagyon is úgy fest, hogy valami extrém dologra készülődik. Magyarán, nem most fogja tervezni a távozását, ami részemről nagy pech, hiszen jelenleg a fa mögött kicsit az esélye annak, hogy szépen el tudnék osonni. Szinte bepánikolva próbálok rejtőzködni a fa mögött, a levegőt is szaporábbra veszem, bár ezek után nem igazán akarok megszólalni, maximum a magammal való társalgás fog keresztbe tenni. Látom, hogy megáll a stégen, kicsit hunyorgok is az irányába, hátha ki tudom venni mit akar pontosan. Mély levegőt veszek, amit azonnal ki is fújok, amint visszább húzódtam a fa mögé. Megkönnyebbülök, talán itt van az esélyem arra, hogy feltűnés nélkül lelépjek, ám a hirtelen fordulatomat követve ütközök a mellettem álló Charlenebe. Értetlenül nézek a stég felé, majd vissza rá. Ezt a menetet még vagy háromszor ismétlem meg, közben értetlenkedve mutogatok hol rá, hol pedig a korábbi helyszínre, ahol tartózkodott. - Te meg h… - akadok el, miután ránézek. – Te meg hogy, meg mint kerültél ide? – jó, talán egy kicsit máshogy állt be nálam az idő, és akkor nemes egyszerűséggel ide is érhetett, ameddig én a gondolataimmal voltam elfoglalva. Kis fáziskéséssel ugyan, de leesik, hogy a tőle érkező szavak közel sem felelnek meg az elvárásaimnak. Összébb vonva szemöldököm fonom össze karjaimat a mellkasomon, még fejemet egy picit meg is emelem, csak úgy a hatás kedvéért. - Mióta vagyok Dai? Dai-suke. Suke is hozzá tartozik. Attól még, hogy kivételezek veled, még a nevem maradjon a régi. – vágom oda durcásan. Nem, nagyon nem rajongok az ilyenekért, hiába tartozik ő a jobbik kategóriába, valahogy érzékenyen érintenek az olyan dolgok, amik nem úgy mennek, ahogy akarom. Ő megértő és tényleg segít, meg azért jó vele cipeltetni a cuccaimat, de azért nekem is van egy kis szívem, legalábbis valahol biztosan, ami nem engedi, hogy nagyon szemét legyek. Jó, a mostani eset már, mert kerülni akarom. Félek attól, hogy kérdőre von majd, amiért szándékosan nem kerestem és bujkáltam előle. Igazából ez úgy indult, hogy az első napon nem volt kedvem összefutni vele. Aztán innentől elindítottam egy menetet, hogy akkor már egyik nap se akarok vele találkozni, mert tartottam attól mit szólna hozzá. Mindegy is, most sincs ez másképp, menekülni akarok és kerülni, szóval ha csak meg nem ragadja a galléromat, én már fordulnék is el tőle egy zavart vigyorral az arcomon. - Örültem meg minden, jó volt látni, de ha megbocsájtasz, fontos teendőm van... – ami persze nem igaz, csak egyszerűen nem tudnék nyugodtan itt ácsorogni és tűrni a kihallgatást. Valószínűleg ebből újabb bajok születnek majd, de igaz, ami igaz. Nem akarok kellemetlen helyzeteket átélni.
zene:호르몬 전쟁 ◊ szószám: 442 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egészen kezdem megszokni ezt az új hajszínt, pedig az elején még határozottan meg akartam szabadulni tőle, mert nem akartam én lilát, csak ez volt a hirtelen felindulásból jött lázadás, de igazából nem is olyan rossz. Új és rendhagyó és nagyon lila, nincs bajom a lilával. No meg elég szépen eltér Bonnie-tól, így aztán végképp nem kevernek össze vele, ami már nem zavar olyan vészesen, bár az marha ciki lenne, ha Ron hinné azt, hogy én vagyok ő, mert ha jól tudom, akkor ők újabban kavarnak valamit egymással, bár Bonniról már sokat pletykáltak, felmerült Ron és Fred... mintha rá lenne kattanva a vörös hajra, vagy csak a Weasley-kre? Nem értem, az ő stílusához igazából cseppet sem passzolna, valami kifinomult úriembert tudnék elképzelni mellé. Igazából még azt sem döntöttem el, hogy ezt furának vegyem, vagy sem, mert hogy... Ron mégis csak úgy tűnt, hogy kissé belém van esve, bár lehetséges, hogy erről szó sem volt, csak simán jóban voltunk mondjuk és kész. A tavalyi bál tök muris volt az tuti, és nem is zavar az, hogy Bonnieval van, csak az a lényeg, hogy ebből nekik ne legyen gondjuk. No szóval ahhoz képest, hogy az első napon szó szerint egymásnak estünk fizikai értelemben a folyosón most jól meg vagyunk. Összehozott minket ez a közös szülőutálat, pedig az ő anyja egész jól kezelte a dolgot. Az ő anyja... vagyis az én anyám, bár ez még mindig olyasmi, amit nem tudok egy könnyen kezelni, elég fura egy helyzet,hogy mit ne mondjak. Lett egy anyám, aki nagyon komoly és nagyon előkelő és jó eséllyel még soha életében nem nézett rá sem egy gördeszkára, nem hogy esetleg ki is próbáljon ilyesmit. Fura, szerintem nem is lenne közös témánk, már ha hajlandó lennék beszélgetni vele egyáltalán. Most viszont egész más terveim vannak. Egy kis akció, ezúttal egyedül, mert most nem akartam még a nyakamban másokat, akik kérdezgetik, hogy mi a helyzet, meg hogy hogy vagyok. Kell egy kis kikapcsolódás néha még nekem is egyedül, csak úgy magamban, még ha ez szokatlan és nem is jellemző rám. A kezemben a régi gördeszkám, ami már tropára ment. Kicsit megszerelgettem, most nincsenek rajta kerekek, és egészen szépen lecsiszoltam az alját. Az egész vízhatlan lett hála az szobatársam bűbájának, szóval nincs más hátra, mint előre, azaz, hogy kipróbáljam. Határozottan lépdelek a stég felé, út közben szúrom ki az ismerős alakot, azaz leginkább csak a vörösen rikító hajat a fa mögött. Létezik, hogy el akar bújni belőlem? Tény, hogy nem láttam már egy ideje, azt hiszem a suli kezdete óta csak alig és mindig volt valami halaszthatatlan dolga... mintha kerülne és most ez kezd egyértelművé válni. Nem értem. - Hali Dai! - tudom én, hogy nem mindenki komálja a becézést, de majd szól, ha esetleg nem bírja, és esetleg figyelembe is veszem a dolgot, főleg mert folyton morcos, ha nem úgy van valami, ahogyan ő akarja. Na jó, akkor se leszek én is olyan, közelebb óvakodok és mintha minimum becserkészném hirtelen jelenek meg mellette, most már legalább tuti, hogy ő és nem valami rejtett eddig ismeretlen Weasley csemete. Mosolyogva sorolok be mellé, a deszkám a hónom alatt, nyújtogatom a nyakamat a víz felé, hogy vajon mennyire szeles az idő és mennyire fogok rommá fagyni, ha esetleg vizet érek. Van a ruháimon vízlepergető bűbáj, de az sem tart örökké... ettől még határozottan az a célom, hogy az ötletet mindenképpen kipróbáljam, akármi is lesz a következménye, de előbb tisztázni kell itt egy-két dolgot erről az eltűnésről, meg kerülés dologról, mert az biztos, hogy ez így nagyon nincs rendben és addig nem tágítok, amíg nem magyarázza el nekem, hogy mi van. Tudom, hogy nem szereti hallgatni, hogy másnak mi a gondja, pedig tök szívesen mesélnék neki egy csomó mindent, és még érdekesen is adnám elő, csak egy kicsit meg kellene próbálnia... Túl sokat várok mi? Nem is értem miért akarom annyira megváltoztatni. Igazából csak valahogy látom benne azt, amiről szerintem ő nem hiszi, hogy ott van, de valahogy előhúzom, ha bele szakadok is, akár még a nagy tervet is a háttérbe szorítom, ha kell.
Az vizes balhé óta elővigyázatosabb vagyok. Isten ments, hogy még egy olyan helyzetet kelljen átélnem, ami ráadásul nem is az én hibámból fakad. Hála a drága szobatársnak persze. De mindegy is, őt is megpróbálom messziről elkerülni, nekem nehogy megint galibát okozzon. Még ha abban a röpke pillanatban éreztem felé egy kevés aggodalmat, az immáron totálra elmúlt. Na nehogy már a nagy Daisuke féltsen valakit – jobban saját magánál-, még a végén melegnek fognak tartani. Te jó ég! Inkább magammal kéne foglalkoznom, és azzal, hogy hogyan akarom feljavítani a jegyeimet, mert hát… Utálok tanulni. Azok a nyomorék könyvek mindenhol ott vannak, nekem meg állandóan lapozgatni és lapozgatni kell. A gyakorlatokról ne is beszéljünk. Legutóbb is sikerült valamit felrobbantanom Piton óráján, csak azt nem tudom, hogy hogyan oldottam meg, mert hát, egy ilyen lángelmének minden összejön. Jó, túlzok, de ettől függetlenül is isten-király vagyok. Ezúttal óvatosabbra fogom a dolgot és csak hosszas gondolkodás után jön az ötlet, hogy a szabadba kéne mennem egy kicsit levegőzni. A négy fal között elég dohos tud lenni a levegő, az meg abszolút nem tesz jót a tüdőmnek. Így hát a célpont a kinti világ, most viszont a fúriafűz környékét messziről elkerülöm. Nem fűződnek hozzá túl kellemes emlékeim. A vizes gatya, meg a vérző kezű, kibicsaklott bokájú srác, aki nem mellesleg úgy tud nyavalyogni, mint egy lány. A hideg is kiráz tőle. A Fekete-tó csodálatos világa a következő. Már maga a neve az, ami eléggé különlegesnek hangzik, akkor meg miért ne tehetnék egy röpke kört körülötte? Zsebre vágott kezekkel kocogok le a lépcsőn, majd kilépek a hatalmas tölgyfaajtón a szabadba. Teleszívom tüdőmet a friss levegővel, majd egy elégedett vigyorral arcomon indulok el a tó irányába. Most, hogy így jobban belegondolok az úgynevezett legjobb barátommal, avagy Charlennel nem is találkoztam már egy ideje. Ami persze nem is baj, próbálom őt is elkerülni az utóbbi időkben. Igazából ez úgy indult, hogy egyre kevesebbet futottam vele össze, aztán már rám ragadt ez az örökös menekülés. Így már nem merek a szeme elé kerülni. Még a végén megdorgálna, amiért mostanában nem kerestem. Ez is azért egy nevetséges szitu. Itt a nagy Daisuke, erre bujkálnia kell a saját „szolgája” elől. Pedig bevallom, mostanság tényleg jól jönnének a szolgálatai. Túl nehezek a könyveim, meg azért ott vannak a házi feladatok is, amiket egyszerűen lusta vagyok megcsinálni. Na, nem mintha azért lenne, mert nem értem a kérdéseket. Áh, dehogy. Még megkérdőjelezni a tudásomat is sértés. Nem azért vagyok Hugrabugos, mert olyan hülye lennék, sokkal inkább azért mert…öhm… Na, mindegy, hagyjuk, jó vagyok és kész, aki ismer, az tisztában van ezzel. A tópartra érve nagyot nyújtózkodok. Arcomon ott virít az a megkönnyebbült mosoly, mely arról árulkodik, hogy jelenleg minden problémám meg van oldva, legalábbis nem kell rájuk időt pazarolnom. Milyen szép nap a mai, többször köszönthetne így a Nap, akkor talán nem futnék bele vinnyogó vagy épp bunkó alakokba. A következő pillanatban viszont arcomról azonnal lefagy a mosoly, amint a távolból megpillantom azt az ismerős alakot. Charlene. - Aigoooo! Mi a francot csináljak? Mit tegyek? Mit tegyek?! – kapkodom fejem ide-oda pánikszerűen valami menedéket keresve. Miért pont most? Ha meglát, egész biztos kérdőre fog vonni, hogy mégis hol a frászban tekeregtem egész idáig. Így hát, marad az ötlet, bújjunk el. Ki is szemelek magamnak egy közeli fát, mely mögé azonnal odarohanok, s a törzséhez lapulva kukucskálok ki. Óvatos pillantásokat veszek az úgynevezett legjobb barátomra, ügyet sem vetve arra, hogy a vörös hajam bizony virít a fa árnyékában.
zene:호르몬 전쟁 ◊ szószám: 570 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Aztán majd folyt. köv. 
//
