2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem éreztem magam még annyira megbántva, mint akkor a bagolyházban. Fájt az összes kimondott szó, és nem tagadom, hogy menekültem a probléma elől. Néha megesik, hogy az ember képtelen szembenézni a gondjával, mert annyira retteg a következményektől, és én féltem. Rettenetesen féltem attól, hogy nem sikerül Noah-val közös nevezőre jutni, vagy hogy végleg elutasít engem. Márpedig, én nem akartam elveszíteni őt, hát kénytelen voltam távolról szeretni őt. Úgy hittem, ha ridegen viselkedek vele, akkor nem érhet több fájdalom, mégis kellemetlenül éreztem magam a viselkedésemből kifolyólag. Fogalmam sincs mi ütött belém, amikor közöltem vele, hogy a háztársaimmal töltöm az időm java részét. Nem állt szándékomban ezzel bántani, de az a kis tüske, ami a szívembe fúródott, megmérgezte a szavaimat. Csak akkor tudtam megszabadulni attól a tövistől, amikor Noah végre őszinte volt velem. ‒ Nincs semmi, Vinc, Noah! Felejtsük el, az már a múlt ‒ ráztam meg a fejemet. Nem volt kedvem ezen a témán lovagolni. A hangszínem is talán élesebb hangot ütött meg, legalább is, elég határozottan jelentettem ki, hogy a témát részemről leráztam. A kérdése hallatán halk kuncogás tört ki belőlem. Hát nem ugyanezt akartam megtudni tőle a múltkor? Szórakozottan mosollyal fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, és a fejemet csóválva ingattam. ‒ Nos, Noah, mindez rajtad múlik. Nem nekem kell megmondanom, hogy mégis milyen viszonyban állunk egymással, amikor a lökött fejedben eléggé zavarosak a dolgok. ‒ A szavaimat nyomatékosítva homlokon böktem a barátomat, hogy tudja, pontosan odabent voltak dolgok. ‒ Ez a te döntésed. Megmaradhatunk barátoknak, és tehetünk úgy, mintha nem történt volna semmi, vagy akár megpróbálhatunk valami mást… A többieknek és persze neked biztos furcsa lenne, de… Egy próbát megérhet ‒ húztam el a kezemet, hogy az államat dörzsölgessem vele. Nehezen fojtottam magamba azt a gondolatot, hogy a pokolba is, de én nem akarok csak a haverja lenni, de nem akartam befolyásolni őt a döntésben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg, ahogyan magához húzott. Sőt, kifejezetten tetszett az egész. Olyan kellemesen borzongató érzés töltött el, amikor hozzámért, hogy képtelen lettem volna lemondani róla. Csendben hallgattam Noah-t, de minden egyes szavával egyre nagyobbakat dobbant a szívem, és éreztem az egész testemet, főként az arcomat elöntő forróságot. Döntött hát. Fogalma sincs arról, hogy milyen boldoggá tett. ‒ Épp az idióta fejedért szeretlek ennyire ‒ nevettem fel, még mindig őt ölelve. Vehette ezt akár amolyan vallomásnak is, bár felesleges volt bármit is beismerve, hiszen sosem tagadtam az érzéseimet. ‒ De ne aggódj, nekem is nagyon fontos. Szóval, még egyszer ne mondj ilyen hülyeségeket, jó? Irtó nehéz volt, és rettentő kellemetlen, hogy kerülgetnem kellett téged ‒ mondtam mielőtt még elhúzódtunk volna egymástól. Szerettem volna még egyszer hozzáérni, de a fejemben egy hang megálljt parancsolt. ‒ Ja, valahogy úgy. De szerintem a többieknek nehezebb lesz hozzászokni, de te ne törődj velük. Mindig csak magadat add! ‒ vigyorodtam el. Összeszedtem az újságjaimat, hogy valami félreesőbb helyen folytassuk ezt a beszélgetést, de amikor homlokon csókolt, a kezeim megremegtek, és a lapok kicsúsztak az ujjaim közül. ‒ Nézd meg, mit csináltál! Most szedhetem össze őket ‒ ráztam meg a fejem, és gyorsan lehajoltam felszedegetni az elejtett magazinokat, nem akartam felfedi az arcomra kiülő vörösséget, vagy azt a kába mosolyt, amivel ezt a gesztust fogadni tudtam.
Tudom, hogy elég nehéz eset vagyok több szempontból is és talán jobb lenne fülem-farkam behúznom, hogy ne tegyem még rosszabbá a helyzetet. De mégis, nem tudok elsuhanni felette és a tény felett, hogy megbántottam, jóvá kell tennem. Nem is értem mi ütött belem. Nem vagyok ilyen. Nem bántok meg embereket, legalábbis nem szánt szándékkal, ám érzem, hogy akkor, amit ott mondtam a bagolyházban eléggé szíven találhatta Vincentet. Én ütődött! Úgy döntöttem kitálalok, mégis ez a ridegség, ami a hangján és arcán ült, nem esett jól. Éreztem minden porcikámban a félelmet, hogy talán elveszíthetem őt. Mint barát…mint bármi… Nem akartam, hogy rosszul süljön el. - Értem… - feleltem, míg ő vállvonással közölte a háztársaival kapcsolatos tényeket. Oké, szóval most velük tölti az idejét, megértem. Tudom jól, hogy velem egy percig se akart volna szóba állni, sőt az elmúlt napokban teljesen kizárt a környezetéből, s most, hogy az éhségem miatt ide kellett jönnöm, végre találkozhattam vele. Végre kimondtam. Igen, talán ez így volt a legjobb. Úgy éreztem mintha egy kő esett volna le a szívemről, ami eddig azt nyomta. Felsóhajtottam, miután rá vezettem tekintetem. – Vinc… - tényleg nem tudtam mit kellene mondanom. Azt mondja spongyát rá? Ha ilyen könnyen túl lépett rajta, annak csak örülnöm kéne, nem igaz? - Igen, tudom. De akkor mik vagyunk, ha nem barátok? – tettem fel a kérdést, amire régóta szeretném tudni a választ. Magamban kerestem már, és talán már meg is találtam a választ, mégse vagyok képes bevallani önmagamnak. Mintha a tudatalattim szándékosan rejtegetné előlem. Más vagyok, erre már rájöttem. Kénytelen voltam őt magamhoz húzni és szorosan átölelni, mintha a pillanat bármelyik percben elmúlhatna, ő pedig eltűnne, s arcára megint az a ridegség ülne. Nem akartam elveszíteni ezt a békét, ami most úrrá lett rajtam. Boldog voltam. – Nem érdekel mások véleménye. Kedvellek. És ha az én idióta fejem még nem is képes ezt felfogni, tenni fogok róla, hogy végre megértse, fontos vagy a számomra. – feleltem határozottan, míg figyeltem ujjai útvonalát az arcom felé. Kénytelen voltam egy lágy, meleg mosollyal figyelni a tétlen mozdulatát. – Nem kell aggódnod értem, hozzá kell szoknom mindenhez, nem igaz? – vigyorogtam ezúttal, majd egy óvatos mozdulattal csókoltam homlokon. Nem tudtam milyen következményei lehetnek egy ilyen apró csóknak, de úgy éreztem meg kell tennem. Kezdtem megérteni a bennem dúló érzelmek hadát, és eszem ágában nem volt ellenkezni.
Nem szerettem rideg és távolságtartó lenni, de nem tudtam, miként viszonyuljak a kialakult helyzethez. Általában szerettem megoldani a problémákat, most mégis menekültem volna előle. Nem akartam, hogy még több sebet okozzon nekem, a bagolyházban elhangzottak épp eléggé fájtak ahhoz, hogy jó időre elkerüljem Noaht. Mégsem tudtam örökké haragudni rá. Mindig olyan ember voltam, aki újabb és újabb esélyt adott másoknak, annak ellenére is, hogy ezzel kockáztattam, hogy ismét megbántanak. De, én ilyen voltam. Hát Noah is megkapta a maga esélyét, türelmesen végighallgattam, bár nem tudtam figyelmen kívül hagyni a torkomban növekvő gombócot. ‒ Igen, mostanában amúgy is elég sok időt töltünk együtt ‒ vontam meg a vállamat, bár a Hugrabug mindig is az összetartásáról volt híres, így talán az nem is volt meglepő, hogy közösen szerveztünk programokat. Az utóbbi időben talán még inkább kivettem a részemet a közösségi dolgokból, csakhogy eltereljem a figyelmemet Noahról. Megvártam, hogy elmondja, amit szeretne, hirtelen nem is tudtam mit szóljak, kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat. Utána szóltam, a hangom zavartan csengett, talán az arcomra halvány pír ült ki. Legalább is, úgy éreztem, mintha égne az arcom, ebből gondoltam, hogy elvörösödhettem. ‒ Eléggé, de, spongyát rá ‒ legyintettem. Nem volt kedvem továbbrágódni a múlton, ami megtörtént, megtörtént, nem tudtunk rajta szépíteni. Nem tudtunk ellene mást tenni, mint továbblépni. Nehezen ugyan, de én megtettem, már csak Noah-n volt a sor. ‒ Nem csak a barátok őszinték egymással, Noah ‒ mosolyodtam el szelíden. Finoman céloztam rá, hogy nem kellett haveroknak lennünk ahhoz, hogy őszinték legyünk egymással. Nem tagadtam, kedveltem Noah-t, nem úgy, mint egy jó barátot, ettől függetlenül sosem hazudtam neki. Persze, megértettem, eleinte nekem is nehéz volt elfogadnom, hogy más vagyok, hogy a saját nememhez vonzódok, de ezt nem kellett szégyellnie. Megfogtam a kezét, s amint az ujjaink összekulcsolódtak, hagytam, hogy magához húzzon. A szívem hevesebben kezdett dobogni, a közelségétől pedig szabályosan kirázott a hideg. A suttogott szavakra elmosolyodtam, és ezt súgtam vissza: ‒ Sose szégyelld az érzéseidet, vagy azt, aki vagy Noah. Ha mást nem, de legalább ezt tanuld el tőlem. Hidd el, csak a saját életedet könnyíted meg azzal, ha nem félsz mások véleményétől. ‒ Elhúzódtam tőle, egy pillanatra az arca felé nyújtottam az ujjaimat, aztán meggondoltam magam, és leeresztettem a karomat. Nem akartam túlságosan belemászni az aurájába, tudtam, neki ez az egész új volt. Szoknia kellett, így nem akartam rámenős lenni. Így csak álltam vele szemben, s egy fél oldalas mosoly kíséretében fürkésztem az arcát. Reméltem, tisztában volt azzal, hogy akármilyen nehéz helyzetben is volt, én mellette álltam. Most és mindörökké.
Tönkretettem mindent és mi lett a vége? Szembesülnöm kell a hibáimmal és szemtől szembe elmondani mi is itt a probléma. Még Ansleynek se mertem elmondani mik nyomják a szívemet már hónapok óta. Pontosabban Karácsony óta, de ez most lényegtelen. A haveri körömben sem tudtam nyugodtan ülni, sőt, mintha egy tűpárnát kellett volna elviselnem magam alatt, minden egyes alkalommal, amikor elmentem velük szórakozni. Tudtam, hogy nem maradhat így, de nem mertem lépni. Féltem és undorodtam magamtól, mert azért még se normális ez az egész, nem? Azzal, hogy magamra borítottam a polcokat elindítottam egy lavinát, amiből nem tudok megfékezni, de legfőképp elmenekülni előle. Látva az arcát, szinte minden bátorságom elszállt. Újra előjött belőlem a gyomorforgató érzés magammal szemben, s minden egyes szó a torkomon ragadt. Nyers volt és rideg, meglehetősen szokatlan volt a viselkedése, emiatt is gyűlt az a gombóc a torkomban. Tudtam, hogy miket mondtam, olyanokkal bántottam meg, ami a barátságunkat is tönkretette. Nem tehettem mást, beszélnem kellett, de mégis hogyan? Itt álltam előtte, vegyes érzelmekkel. - A háztársaiddal? – lepődtem meg. Nem esett túl jól, de tudtam rólam miért nem volt szó, ezért csak tétován a szám elé tartottam öklöm, majd torok köszörülve végre hozzáfogtam ahhoz, amit már rég el kellett mondanom. Kedvelem és nem tudok semmit sem tenni ellene. Furcsán érzem magam mellette és azért mondok olyanokat, amiket nem kéne, mert még én magam sem tudtam tisztázni magamban az érzéseimet. Férfiak vagyunk vagy mi a fene, egész eddig nők után epekedtem, csajoztam, buliztam, erre történik egy ilyen. Vajon valós érzelmek ezek? Nem is tudtam tovább ebben a légkörben maradni. Elmondtam, amit akartam, örültem, hogy meghallgatott, még akkor is, ha ilyen rideg módon bánt velem. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő zuhant volna a mélybe, mely eddig a szívemen trónolt. Indulni készültem, ám Vinc hangjára megtorpantam, de egyelőre nem fordultam meg. Vártam a folytatást, a kioktatást, az észosztást, ehelyett megéreztem érintését a vállamon. Óvatos pillantást vetettem az irányába. Hallgattam őt. Sok idő után újra, viszont képtelen voltam beszélni. - Tudom, hogy rosszul esett… Azért vagyok most itt, nem akartam tovább menekülni. Igazad van, a barátok úgy cselekednének, de… én nem tudom, számomra ez nehéz. Én nem tudok úgy rád nézni…mint a többi haveromra, más vagy, érted? Nem tudom miért, őrültség az egész. – hajtottam le fejem hogy megmasszírozzam orrnyergem. Sok volt ez nekem így egyszerre, nem akartam tovább itt ácsorogni, mint egy szerencsétlen, ugyanakkor örültem, hogy Vincent így állt hozzá az egészhez. Először azt hittem élve megesz, amiért meg mertem előtte jelenni, de azt hiszem, jól tettem. Utolsó szavaira felkaptam fejem, s valami olyan melegség lett hatással rám, ami teljesen új volt. Nem tudtam pontosan mi volt, de egy lágy mosoly ült ki arcomra, miután felé fordultam. Felnyújtott kezére kulcsoltam sajátom, majd egy finom mozdulattal húztam magamhoz egy ölelésre. – Köszönöm. – suttogtam a fülébe elhalóan. Nem akartam elengedni, csak közel akartam tudni magamhoz, hogy tisztázhassam végre mi a fene folyik a fejemben.
Örültem-e Noah felbukkanásának? Nos, az egyik felem látni sem akarta, a másiknak viszont nagyon hiányzott már. Nem hiába voltunk jó barátok, sőt talán számomra kicsit többek is, az évekkel ezelőtt kötött barátságunkat mégsem illett sutba dobni. Ezért is segítettem neki feltápászkodni a szekrény alól, aztán a sértett énem felkerekedett rajta, s mielőtt bármit is mondhatott volna, faképnél hagytam. Utólag picit szégyelltem is gyerekes viselkedésemet, de ettől független tényleg fájtak a bagolyházban kimondott szavak. Próbáltam úgy tenni, aki semmilyen jelentőséget nem tulajdonított az ittlétének, azonban ez nem volt egyszerű, ha csupán egy magazin választotta el a tekinteteinket. Magamban viaskodtam a saját érzéseimmel, majd félretettem minden keserűségemet, és hagytam, hogy megmagyarázza a szavait. Felvont szemöldökkel, talán kissé furcsállva a viselkedését meredtem rá. Az ölembe fektettem az újságokat, majd kiegyenesedtem a széken. Türelmesen vártam hát, hogy Noah mit akart mondani. Kellemetlenül éreztem magam azért, mert a legutóbbi találkánk nem úgy sült el, ahogy kellett volna, némileg feszélyezett, de a csendet nem találtam zavarónak. Hagytam időt, hogy összeszedje a gondolatait. ‒ Igen, nos, tudod, a háztársaimmal szeretnék a szokásosnál is több időt tölteni, ezért közös programokat szervezünk ‒ bólintottam egy rövid magyarázat kíséretében. Hiszen így lehet a legkönnyebben túllépni sérelmeken, nem? Ha valami mással elfoglalod magad. Az ujjaimat összekulcsoltam a magazinokon, érdeklődő tekintettel hallgattam, ahogy az én kedvenc mosómedvém a szavakat kereste. Talán mondanom se kellett, hogy minél többet beszélt, annál inkább kerekedtek el a szemeim, és a végére az ajkaim „ó”-alakot formáztak. Erre nem számítottam, egyáltalán nem. Eleinte megszólalni sem tudtam, lemerevedve ültem a széken, csak akkor ocsúdtam fel, amikor Noah befejezte a beszédet, és hátat fordított nekem. ‒ Noah, várj! ‒ szóltam utána. Felpattantam a helyemről, megigazítottam a ruhámat, és az újságokat a mellkasomhoz szorítva utána siettem. Megérintettem a jobb vállát, és ezúttal én kezdtem el beszélni. ‒ Nézd, én megértem, hogy neked mindez új, furcsa és szokatlan. Tudom, hogy nem akartál ártani, azonban ettől függetlenül rosszul esett. Én csak annyit szerettem volna, hogy eláruld, mi nyomja a lelked. Azt hittem, a barátok minden kételyüket megosztják egymással. ‒ Az utolsó szavaimnál kissé oldalra billentettem a fejem, miközben a szabad kezemmel vállon böktem. Halovány mosollyal azért hozzátettem: ‒ Én is kedvellek, Noah. Ezért kérlek, engedd meg, hogy segítsek ‒ nyújtottam fel a kezemet, amolyan jelképes segítség felajánlásért. Én tényleg szerettem volna mellette állni ebben az időben, és szavakba sem tudtam önteni, miféle boldogság töltött el, amiért bevallotta ezt nekem, és amiért egyáltalán egy kicsit is viszonozta az érzéseimet.
A késői kajálással csak egy probléma van. Ha pont abban az időben ejted meg a röpke kitérőt, amikor egy ismerősöd is ott tartózkodik, ráadásul a viszonyotok jelen esetben nem túl fényes. Murphy törvényei szerint élünk, avagy sose kerülheted el azt, amit a hátad közepére se kívánnál, de ha már úgy hozza a sors, akkor muszáj cselekedned, különben még rosszabb lesz. Tisztázzunk valamit. Én nem akartam és nem is akarok ártani Vincentnek, hisz’ évek óta remek barátok vagyunk, még a másságát is elfogadtam, na de az, hogy velem is megtörténik a lehetetlen, az egy kicsit kiakaszt. Magamat viszont már nem tudom elfogadni. Hogy is tudnám? Más lettem, konkrétan meghazudtolom önmagam mindazzal, amit vele tettem több szempontból is. Nem akarok törött szíveket a tetteim után, de ha így folytatom egész biztos a süllyesztőbe kerülök mint emberileg, és mint barátként. Láttam rajta, hogy a jelenlétem teljesen hidegen hagyta, ez persze rosszul esett, de tisztában voltam azzal, hogy mindezt magamnak köszönhetem. Annak az idiótának, aki össze-vissza hadovál olyan helyzetekben, amikor nem tudja tisztázni az érzéseit, vagy épp a saját létezését se tudja felfogni. Azért tettem egy próbát és egy gyors torokköszörülés után megszólaltam. Mindent beleadtam, igyekeztem tisztelettudóan beszélni és kivívni a figyelmét, még akkor is, ha egy utolsó szemétládának tartott jelen pillanatban. - Remek, köszönöm. – fújtam ki a levegőt, miután végre megszólalt. Vérfagyasztó volt ez a feszültség, és szinte el is felejtettem lélegezni egy pillanatra. Nem tudtam hogyan kezdhetnék bele. A bocsánatkérésemmel nem érnék semmit, az ugyanaz a sablon szöveg lenne és nem lennénk képesek olyanok lenni, mint régen, mert ott lenne az a feszkó. - Szóval elfoglalt vagy? – kissé fájdalmas mosollyal néztem le rá, egy röpke pillanatra még odébb is kellett néznem, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe hoztam volna magam. – Oké. Rövid leszek. – bólintottam végül, minden bátorságomat és józan eszemet összekaparva. – Kedvellek. És nem érdekel mit gondolsz rólam, így érzek. Hidd el, csatákat vívok magamban minden egyes nap, egyszerűen nem tudtam még elfogadni magamat, teljesen új érzéseket váltottál ki belőlem és ha ismersz, te tudhatod a legjobban, hogy sose ártanék másoknak szánt szándékkal. Kérlek, ezt jegyezd meg, kedvellek, és nem úgy, ahogy régebben… - a szavaim végére egy óvatos mosolyt villantottam, majd sarkon fordultam. – Ennyit akartam, köszönöm, hogy szántál rám időt. – pillantottam hátra vállam fölött, ugyanazzal a mosollyal, mely jelenleg csupán egy álarcként díszelgett rajtam.
Talán nem kellett volna Moirát elkísérnem a konyhába. Nem azzal volt bajom, hogy magamra hagyott. Szeleburdi lány volt, nem csodálkoztam azon, hogy két perc alatt elfelejtette, hogy egyedül jött ide. Sokáig elvoltam a magazinommal és a teámmal, csakhogy a fene se gondolta volna, hogy a manókon kívül társaságom akad. Arra meg aztán végképp nem számítottam, hogy a kamrában zajongó illető személyében a polcok alá szorult Noah-t találtam. Sajnáltam őt, de a dühöm és a fájdalmam erősebbnek bizonyult. Általában mellőzni szoktam ezeket az érzéseket, most mégsem sikerült könnyedén túllendülnöm a dolgon. Olyan érzésem volt, mintha elítélt, elárult volna. Szörnyen éreztem magam miatt. Épp ezért, épphogy csak felsegítettem, alig ejtette ki a száját a köszönöm szót, már kint is voltam a konyhában. Nem terveztem túl sok figyelmet szentelni neki, sőt, amint befejeztem a teámat, már elő volt készítve a távozásom. Az újságomat lapozgatva iszogattam a teámat, ügyet sem vetve arra, hogy Noah árnyéka rám esett, és nehezebben láttam a betűket. Beszélni szeretett volna? Igazán? És nekem miért kellett volna meghallgatnom őt, amikor ellenkező esetben ez nem történt meg? Rosszkedvűen lapoztam egyet, de rá se pillantottam, hozzá se szóltam, vártam a további magyarázkodó szavait, mert ismertem már annyira, hogy tudtam, nem fogja egy mondattal lerendezni a dolgot. És így is lett. Nem mondhatnám, hogy a könyörgésével megpuhított volna, még mindig nem éreztem késztetést arra, hogy megbocsássak neki. ‒ Hát, akkor hallgatlak ‒ hajtogattam össze az újságot, és kihörpintettem a csészéből a maradék teát. Legalább ennyi tiszteletet megadtam neki. ‒ Ha kérhetem, fogd rövidre, mert még rengeteg teendőm van a Hugrabug háza táján, kissé elfoglalt vagyok ‒ pillantottam rá talán most másodjára, némileg türelmetlenül, hiszen a torkomat és a szívemet szorongató érzés kezdett kellemetlenné válni, s tudtam, mindez Noah miatt volt.
Sokan kérdezték már, hogy bélpoklos vagyok-e. Őszintén? Biztos van bennem valami, ami egyszerűen nem hagy békén és állandóan ennék, holott ez meg sem látszik rajtam. Szerencsére nem vagyok egy kövér disznó, sem egy lusta, szánni való valaki, aki egész nap tunyul. Na jó, részben. A sakk mellett a mágia világában élek, azért néha nekem is vannak unalmas pillanataim, amikor jó dögleni a kanapén, vagy az ágyon, vagy akárhol, ahol egy kicsit magának lehet az ember. Főleg, ha a lelkiállapota nincs épp a topon. Hála egy bizonyos valakinek, sikeresen elrontottam az egyetlen igazi baráti kötelékemet, és miért? Mert az agyam és a szívem két külön úton jár. Már kezdem azt érezni, hogy bekattanok a végén, aztán valami diliházban sakkozhatok az elmebeteg brigáddal, azon vitatkozva, hogy ki csalt és ki nem. Milyen fényes jövő, nem igaz? Lényegében a gondolataimat rendezni jöttem, nem pedig halálra zabálni magam, ami azért nem lenne egy rossz terv. Khm. Engem ismerve, ki hinné el, ha egyszer valamit tökéletesen csinálnék? Hibák nélkül, félreértések nélkül? Hát senki. Most is hoztam a formám, a polcokat szépen magamra sikerült döntenem és be kell valljam, nem volt túl kellemes érzés, amikor az a hatalmas súly ráesett a hátamra. Mozdulni se mertem, mert attól tartottam a házimanók jönnek és szépen leszólnak. Ezért csendben várakoztam, tekintetemet mereven az ajtóra szegeztem, míg meg nem hallottam egy ismerős hangot. Basszus… Moira? Ki az a Moira? Az ajtó felől jövő hangok vészesen közeledtek, így nem volt csoda, ha a szívem őrült tempót diktált. Amint belökődött az ajtó és a hátamról végre lekerült a súly, lassacskán felálltam és Vincentre pillantottam. Az államat dörzsölgetve próbáltam a szavakat keresni, hisz’ eléggé kínos egy szituáció ez az egész, főleg, hogy a legutóbbi találkozónk nem volt olyan, mint amilyenre én elterveztem azt az egészet. - Igen, jól.. Kösz… - óvatos félmosoly a szám sarkában, de többet nem mertem. Nem is tudtam volna, mivel ő sietős tempóban el is tűnt. Megszeppent és magányos szempárt meresztettem Vincent hűlt helye után. Ezt is megcsináltam… De mégis meddig akar még haragban lenni? Nem akartam tágítani, így utána indultam, ahol ő ült, újsággal a kezében. - Hé… Nem tudnánk beszélni? – vakarásztam a tarkómat. – Fontos lenne, szóval… kérlek, csak adj egy esélyt és had magyarázzam el a dolgokat. Ha azt is mondod nem, akkor addig foglak nyúzni és a sarkadban járni, amíg meg nem beszéljük ezt az egész helyzetet. Vinc… kérlek. – néztem rá kérlelően. Hiába voltam határozott, a hangom ugyanúgy óvatos és kimért volt.
Az utóbbi időben kerültem az egyedüllétet, inkább a hugrás társaimmal töltöttem minden időmet, csakhogy ne kelljen gondolkoznom a Noah-val való kapcsolatomon. Nem az volt a bajom, hogy nem beszéltük meg a viadukton történteket, sőt, megértettem, hogy zavart volt. Csupán azok a gondolatai fájtak, amelyek akaratlanul is kicsúsztak a száján. Mi van akkor, ha érdeklődtem a divat, a ruhatervezés és a kertészet iránt? Attól még ugyanolyan érző ember voltam, mint ő, pusztán a fiúk érdekeltek, és nem a lányok. Én sem vetettem meg őt a lustasága, vagy a rendetlensége miatt, tény, néha felhívtam a figyelmét arra, hogy alkalomadtán ráncba szedhetné magát, de ennyi volt, nem több. Mivel korábban a klubhelyiségben ücsörögve a gondolataim megint Noah körül forogtak, kaptam hát az alkalmon, az újságjaimat felnyalábolva elkísértem az egyik háztársamat a konyhába. Míg a lány a manókkal csacsogott, és felforgatta a helyiséget, én kértem egy csésze teát, és annak társaságában fellapoztam az első mugli magazint, amit még a nővérem küldött otthonról. Java részt kultúráról szóló cikkek voltak benne, a lelkemnek pedig szükség volt némi művelődésre. Egy félreeső sarokban olvasgattam és teáztam, úgy gondoltam, a háztársam úgyis szól majd, ha végzett. Épp ezért ijedtem meg, amikor hangos csörömpölést hallottam. Azonnal leraktam a csészét és az újságot, aztán a raktár, vagy mi a fene siettem. ‒ Moira? ‒ kérdeztem, elvégre, belőle kinéztem, hogy lever, vagy magára ránt valamit. Azonban nem kaptam választ tőle. Riadtan löktem be az ajtót, és abban a pillanatban ledermedtem, amikor megláttam, hogy kifeküdt az eldőlt polc alatt. Nagyot nyeltem, majd a farzsebemből elővettem a pálcámat, hogy egy varázslat segítségével megemeljem, és a helyére tegyem a szekrényt? ‒ Minden rendben? Csodás ‒ szólaltam meg, de meg sem vártam a válaszát, sarkon fordultam, és visszasétáltam a helyemre. Nem akartam itt hagyni se az újságaimat, se a teámat, még akkor se, ha semmi kedvem nem volt Noah-val beszélni, és képtelen lettem volna a szemébe nézni. Fogtam a Reggeli Prófétát ‒ mivel az volt a legnagyobb újságom ‒, és széthajtottam, csakhogy eltakarjam vele az arcomon. Igyekeztem az előttem lévő betűhalmazokra figyelni, de Noah jelenléte és a mozgó képek elvonták a figyelmemet. Erősen azt fontolgattam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kellene húznom a csíkot, és elő kellene kerítenem azt a szeleburdi lányt, ha már egyszer itt hagyott.
Mindenkivel előfordul legalább egyszer, hogy egy kis nassolnivalót kéne szereznie a nap hátralévő részére nem igaz? Velem is ez történt, amíg a Griffendéles toronyban ejtőztem a hálórészlegemen. Egyrészt azon agyaltam, hogy mit szúrhattam el annyira, hogy Vincent szóba se állt velem már hetek óta. Jó, valami sejtésem van, de mivel nem vagyok otthon ilyen témákban, ezért halványlila gőzöm sincs, hogyan tehetném jóvá azt, amit szépen elrontottam. Én és az a nagy szám, amiből egyszerűen csúsznak ki a szavak, én pedig vagyok olyan hülye, hogy előtte nem gondolom át, mit is akarok mondani. Így maradtam annál, hogy leosonok a konyhába valami harapnivalót találni magamnak, s majd utána agyalok tovább a Vincenttel való kapcsolatomat illetően. Hiába próbáltam közeledni felé a folyosókon, ő szó nélkül haladt tovább, ami… nem esett jól. És jól tudom, hogy amit a bagolyházban mondtam, az számára sem lehetett túl kellemes, de… meg kell értenie, hogy nekem most minden új. Amíg el nem hagytam a tornyot, addig emberként közelítettem meg a lépcsőket, egészen a földszintig. Nem akartam túl nagy feltűnést kelteni, nem volt még késő, de nem hiszem, hogy jó néven vették volna, ha én kommandózok le a konyhába. Mindenki tudta jól, hogy nagy étvággyal rendelkezem, ettől függetlenül nem hiszem, hogy egy „kisebb” adag hiányozni fog az élelmiszerkészletükből. Vagy igen? Az alagsor lépcsőihez érve átváltoztam a bundás alakommá, s mosómaciként jártam tovább az utamat. Halkan, csendes léptekkel osontam végig a kihalt folyosón, egészen addig, míg el nem értem a konyha bejáratát, mely résnyire volt nyitva. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogy miért lehetett úgy, így gondtalanul fúrtam be magam a finom illatokkal ellátott terembe. Nem láttam senkit, de nem akartam megkockáztatni, hogy észrevegyenek, így maradtam mosómedve alakban. Beleszagoltam a levegőbe, majd az illatáradatot követve kocogtam végig a kövezett padlón. Mikor elértem a spejzt egy pillanat erejéig hezitáltam, aztán legyőzött az éhség. Nagy erőfeszítések árán ugyan, de sikerült kinyitnom az ajtót, majd amint sikerült bejutnom oda is, lazán bekocogtam. Sajtok, húsok, kolbászok hada fogadott, nekem meg szó szerint összefutott a nyál a számban. Felálltam két lábra, hogy sikerüljön elérnem az egyik polcról kilógó sajttömböt. Ágaskodtam, nyújtózkodtam, de nem akarta az igazságot, makacsul ott pózolt előttem tovább. Összeszűkült szemekkel spéciztem ki magamnak újra, majd elrugaszkodva a földtől ütöttem bele a sajtba, ami szépen le is repült a földre, ezzel együtt szépen átgurult a szemközti polchoz. Csendben figyeltem, ahogy a nagy tömb gurult és gurult és gurult, majd puff. Nekikoccant a polchoz, ami kártyavárszerűen kezdett leomlani. Hátracsaptam füleimet, majd az utolsó pillanatban visszaváltoztam, hogy megfékezzem a leomló húsok és sajtok tömkelegét. A polc nagyot vágódott a hátamon, és egy-két szerencsétlen sajtnak sem sikerült megúsznia esés nélkül, de legalább nem minden veszett kárba. Ezután csendben maradtam, hátamon a fél polccal és füleltem.
