2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Miközben pakolászok a konyhában, hogy előkészítsem a vacsoránkat, hallgatom őt, és bár annak ellenére, hogy nincsen szemkontaktust, mégis gyakran felé nézek, hogy érezze, nagyon is érdekel, amit mond. A jóslástan számomra már csak Nathalie miatt is állatira fájdalmas szakág, de hát az ember ne keseregjen ilyesmin, hiszen ez már csak a múlt. Ha egzotikus kinézetű háztársam úgy véli, hogy számára ez az ideális választás, hát ki vagyok én, hogy felülbíráljam, vagy felhívjam rá a figyelmét, hogy kevés tehetséges látót ismer a történelem, a többiek pedig kóklerek? Ennyi erővel én mint ereklyevadász, könnyedén rámfogható, hogy sírrabló vagyok, aki csak a saját fejemre hozom a különféle temetők átkait. Talán ezért is volt, hogy szakot váltottam, és manapság inkább bestiák legyőzésében jeleskedek. Valahogy hősiesebb, és kevésbé anyagias foglalkozás. Még akkor is, ha apám annyira elszegényedett, hogy nem sokat hagyott rám, amikor meghalt. - Persze, hogy nem olyan, de feltételezem nálatok is vannak olyan alkalmak, amikor háttérkutatást kell végezni, és ha többet foglalkozol egy üggyel, akkor a jelekből is egyre jobban fogsz olvasni. – Visszamosolygok, én sem gondolom azt, hogy bárkit is átvágna, az ő becsületes pofija teljesen arról árulkodik, hogy tisztességgel végezné a munkáját, és bevallaná, hogy ha nem tud segíteni. - Nem is tudom, valahogy nem tudlak türelmetlennek elkészülve. Nekem is olyan könnyedén viseled a szeszélyeimet, pedig én aztán.. az utóbbi időben pocsék módon bánok a lányokkal, elvesztettem minden empátiámat. – Ahogyan a vallatásról kérdez, azért nyelek egyet. Talán azért gondolja vallatásnak, mert tényleg egyirányú utcában toporgunk, én kérdezgetem, ő illedelmesen válaszol, de nem kérdez vissza, jelezve, hogy őt azért nem érdeklem, szinte egyáltalán, így tényleg lehet, hogy passzolni kéne a dolgot, végülis eddig tényleg menekültem a lányok elől Nathalie óta, és ha felfigyelek valakire, nem törvényszerű, hogy ez kölcsönös lenne. Viszont megbántani nem akarom, hogy erre felhívom a figyelmét, ezért csak annyit mondok. – Bocsánat, nem annak szántam. – Mondom ki, és halvány, lágy mosollyal elfordítom a fejemet, akkor inkább együnk, és nem kell éreznie a nyomást, hogy további kérdésekkel bombázom. Pedig még lett volna ötletem, de igaza van, túl sok ez így, csak teljesen elszoktam a beszélgetéstől, csupán elkezdem kiadagolni a finomságot, amit sikerült összeütnöm. Észreveszem, hogy az asztal lábához értem, és az megmoccan, és akkor derül ki, hogy ez ő volt. – Oh, nem tudtam, hogy ilyen közel vagy. – Azt nem teszem hozzá, hogy kár hátrébb húzódnia, mert az biztosan szintén zavarbaejtő lenne. De ciki helyzet, most ebből vajon hogyan fogok tudni kihátrálni? Inkább csak eszek, és olykor zavartan felnézek a csodás mandulavágású barna szemekben, közben pedig észre sem veszem, hogy sikerült elpirulni.
Végighallgatom, amit mond, és néha bólogatok közben. Abszolút el tudom fogadni a másik véleményét akkor is, ha az eltérő az enyémtől, és látom, hogy van logika az álláspontjában. – Végül is igazad van – jegyzem meg. – De nekem pont ez tetszik benne. Úgy értem, néha rossz előre tudni, hogy mi történik, de mégis, olyan izgalmas ez az egész. Mert persze semmilyen jóslat nem 100%-os, hogy ha valaki nagyon hisz benne, akkor is bekövetkezik szerintem, ha tesz ellene, mert csak azon fog járni az agya, hogy na majd most… De én úgy gondolom, hogy lehet befolyásolni a jövőt, mert amit most látunk, az épp az adott pillanatban vonatkozik egy későbbi helyzetre. Szerintem ez az egész nagyon képlékeny, és igazából ezért nem olyan egyszerű dolog a jóslástan, és nem csak teafűből olvasunk ki butaságokat, hanem elég komoly kérdéseket is felvet… – Kicsit talán megint elragadtattam magam, meg talán nem is túl értelmesen, de úgy gondolom, hogy ez egy olyan dolog, amiről lehet beszélni és talán érdemes is. Azért kíváncsian pillantok ré, hogy mit gondol erről annak ellenére, hogy ő nem annyira kedveli ezeket a nagyon elméleti dolgokat. – Inkább az első. De az se olyan, hogy leülök, és akkor most jósolok, hanem vagy sikerül, vagy nem. De nem vagyok született látó, úgyhogy látomások eddig nem rohantak meg, bár állítólag van olyan, akiben ez később fejlődik ki… De végülis nekem nem az az életcélom, hogy jósnő legyek, úgyhogy nem fogok senkit se átvágni meg ilyesmi, csak érdekel ez a dolog – mosolygok rá, miközben beszélek, és tényleg nem kell attól tartania, hogy egyszer csak elszállok. – Hát… igazából hosszú idő után elég türelmetlen tudok lenni az olyanokkal, akik sokat panaszkodnak, és ő ilyen volt. Egy ideig elviseltem, de aztán nekem is sok – vonok vállat, majd vigyorogva megkérdezem. – De ez valami vallatás? – persze csak ugratom, nem gondolom ám komolyan, csak szokatlan nekem az ilyen jellegű érdeklődés, mert általában ha szóba elegyedek valakivel, más témákra terelődik egy idő után a beszélgetés, nem arra, hogy miért nem jövök ki valakivel. Természetesen szerencsétlenkedek egy sort, mert miért is ne, nem is én lennék, de legalább tudja, mihez szokjon hozzá. Így, hogy most találkoztunk, biztos gyakrabban futunk össze a klubhelyiségben is, mert eddig azt tapasztaltam, hogy akivel nem találkoztam korábban, azt addig észre se vettem, de utána meg mindenhol belé botlottam, gyakran szó szerint. – Ó, rendben, ez egy remek ötlet – nevetek, mikor jelzi, hogy ne vegyek elő tányért. Tuti felébredt volna rá a fél kastély. Megvárom, amíg kiadagolja. – Az illatából és a kinézetéből ítélve tuti finom – állapítom meg, majd amikor ő is készen áll, megkóstolom. – Sőt, az ízéből is. Nagyon jól sikerült – dicsérem meg, és eszek tovább. Szerintem hamar el fog fogyni. Nem tudom, hogy én értem-e hozzá az ő térdéhez, vagy fordítva, de szerintem inkább az első, úgyhogy kicsit hátrébb húzódok. – Bocsi, úgy látszik, még így sem vagy biztonságban – nevetek fel megint. Hihetetlen, hogy még ülve is veszélyes vagyok.
⊰
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lucy & Ashton - Az első találka 2016-04-21, 16:04
Azt egyértelműen látom rajta, hogy nem az a falkában járó alkat, hiszen van saját véleménye, és gyorsan kimondja, amire gondol, nem arra vár, hogy majd a barátnői megerősítsék, vagy majd a falkavezér kiadja azt, amire gondolnia kell. Becsülendő tulajdonság. Inkább vitatkozom valakivel, akinek ellentétes a véleménye az enyémmel, mint hogy bambán nézzen rá valaki, akinek nincs is olyan. Az egzotikus külsejű lány társasága értékesnek bizonyul, miután sikerült leküzdenem a zavaromat, no meg a viszolygásomat, és bár még korai lenne kijelenteni, hogy visszaadta a hitemet, de jó úton jár, hogy elhiggyem, van még értelme lányokkal beszélgetni, nem mindegyik olyan hiéna, mint akik a nyomomban járkálnak. - A varázsvilágban is vannak lehetetlen dolgok. Különben meg azért nem szeretem a jóslástant, mert rossz érzés, hogy valamiben előre el van rendelve a sorsom. Jó lenne, hogy ha megmaradna az a tudat, hogy képes vagyok változtatni a sorsomon. – Vonom meg a vállamat, és ezúttal nem mosolygok, sötét árnyék suhan át az arcomon, pont egy ilyen előre elrendelt dolog miatt estem annyira pofára, hogy még a mai napig sem másztam ki a kútból. Talán majd egyszer sikerül. Nem akarom ezzel megbántani Lucyt, hiszen kedves lánynak tűnik, és roppantul boldogító, hogy valaki beszélgetni akar velem, és nem leteperni. Igenis nem vagyok tökéletes, rengeteg hibázok, és jó érzés látni valakit, aki hasonlóképpen ügyetlen tud lenni, mint én. Azért a végén mégiscsak elmosolyodom, olyan hadarós, mintha attól félne, hogy közbevágok, miközben beszél. Pedig eszembe sincsen, a minőségi társalság az adok-kapokról szól. - És nálad ezek a látomások mennyire tudatosak? Leülsz, és megpróbálsz belelátni a jövőbe, vagy csak úgy megrohannak a jövő képei? – Azért nem mindegy, mert ha utóbbi, akkor legalább tudom, hogy ha mondjuk elréved, akkor az nem azért van, mert untatom. - Igazad van, valahol itt is az arany középút a tuti. Mármint a barátkozásnál is. Nem jó, ha minden túl tökéletes, de az sem, ha a két fél állandóan öli egymást. No de nálatok mi volt a gond Lucy? Neked milyen az igazi jellemed? Miért nem passzolt hozzád? – Nem megyek bele, hogy ez most barátság volt, vagy esetleg több, hiszen ez nem tartozik rám. Inkább kezdjük a kipakolást, amit Lucy látványosan elbénáz, a földre ejtve a padlizsánt, de nem orrolok meg rá, inkább nevetést csal ki belőlem, ami tényleg ritka, menekülni szoktam a lányok elől, nem így viselkedni, most mégis hátrább irányítom, mert tényleg a bajt hozzuk egymásra, kezdve a szekrény lefejelésével, és még vele is összefejeltem. Ha leül az asztalhoz, legalább szemmel tarthatom. Jut eszembe, egészen csinos a mosolya, ha így összeszűkíti a mandulavágású szemeit. Ha megkaptam az instrukciókat, akkor már reszelem is rá a sajtot, így elég kiadós lesz, de adagra nem csinálok belőle sokat, hogy ne telítsen annyira el. - Köszi. Remélem ízleni fog. Nem, nem kell előpakolnod, ne törjük össze az itteni tányérokat. – Előzöm meg, mielőtt még felajánlá a segítséget, egyébként is most én akarom kiszolgálni. Mivel a rántotta pár perc alatt elkészül, már a fakanállal ki is szedegetem, testvériesen elosztva, nem hagyunk a serpenyőben semmit. Előkészítek magunknak pirospaprikát, és ketcupot, borsot, sót, amit csak szeretne. Teát ugyan nem csináltam, pedig jó lett volna valamivel leöblíteni. Elkezdek enni, és kiváncsian meredek rá, hogy vajon mennyire ízlik neki. Észre sem veszem, hogy az asztal alatt véletlenül összeér a térdünk, azt hiszem az az asztal lába.
Ha sok bosszantó tulajdonságom is van, de hát kinek nincs, akkor is, egy nem tartozik közéjük: a falkában való vonulás. Az ilyen csapatosdi azért nem tetszik nekem, mert ott a felek már rég nem egyenrangúak. Mindig van vezető, és mindig vannak olyanok, akik a bandán belüli hierarchiában legalul helyezkednek el, talpnyalóként vagy utánfutóként. Meg úgy beszélgetni sem lehet, hiszen ahányan vannak, annyiféle témáról akarnak fecsegni, ezért a már előbb említett vezér(ek) dönti(k) el, hogy miről is legyen szó. Én mindig csak egy-egy barátnőm társaságában vagyok megtalálható, kivéve, ha épp egyedül megyek valahová, de az ritkább, mert nem szeretek egyedül lenni. – Igen, pont az tetszik benne, hogy sokan furcsának találják – vágom rá lelkesen, ha már szóba került a dolog. – Szeretném rávenni az embereket, hogy megértsék, nem csak levegőbe beszélés az egész. Mármint, persze vannak szélhámos „jósok” – teszem hozzá gyorsan, mert nem akarok úgy tűnni, mint valami elvakult ezotériaőrült –, de nekem elég különös, hogy pont a varázsvilágban gondolják azt, hogy nem lehet eseményeket előre megjósolni. Még ha a muglik lennénk, megérteném, mert ott egész más a helyzet, de elvileg mi elég sok mindenre képesek vagyunk, nem értem, miért pont a Látás lenne az, ami nem létezik – hadarom el gyorsan, majd nagy levegőt veszek a végén. Talán azért, hogy ne szakítson félbe, még ha akarna se, mert könnyebb, ha egyszerre elmondhatok mindent, aztán ha nem ért egyet, utána is meg lehet beszélni. Azért kíváncsian pillantok rá, mert tudni szeretném, hogy mi a véleménye erről. – Amúgy nem tudom, hogy mennyire van érzékem hozzá – térek vissza az eredeti kiindulóponthoz. – Néha én is úgy érzem, mintha találgatnék, de csak nem a semmire kaptam a várakozáson felüli RAVASZT – vakarom meg a fejem elgondolkozva. Tudom, hogy Treawney elég fura, meg gyakran hülyeségeket jósol, de néha tényleg bekövetkezett, amit mondott, és a vizsgán sem csak kitaláltam dolgokat, hanem talán tényleg láttam valamit, de az órán meg nem mindig jön össze. Én lennék a legfurább jósnő a világon, ha kiderül, hogy csak stressz alatt megy a dolog. Közben bemegyünk a konyhába, és készül az ennivaló. Jobb, ha nem megyek hozzá közel, mert a végén még kigyullad a helyiség, vagy valami rosszabb történik, de sokan mondták már, hogy hozzám képest egy cunami semmi. A régi barátom láthatóan eléggé érdekli, úgyhogy folytatom tovább a sztorit. – Hát, nem igazán. De ez akkor még nem derült ki. Szerintem amíg valaki csak ismerkedik a másikkal, nem mer vagy nem akar teljesen önmaga lenni. Megvolt a közös érdeklődési kör, meg a közös háttér, de később kiderül, hogy a személyiségünk annyira nem passzol, hogy már nem bírtuk elviselni egymást. Egy idő után az ember belefárad szerintem, ha meg kell játszania magát, vagy visszafognia az igazi énjét, és szerintem ez történt nálunk is – foglalom össze röviden a dolgot. Utólag már nem bánom, de akkor elég rossz volt. De szerencsére vannak még barátaim, akikkel nem történt meg ugyanez, és ennyi év után valószínűleg már nem is fog. Megtörténik a padlizsános incidens, szinte éreztem, hogy hamar lesz valami ehhez hasonló, úgyhogy inkább még arrébb húzódok, mert tényleg valami nagy bajt csinálok itt, aztán nem hiányzik egyikünknek sem a büntetőmunka. – Köszi, ez nagyon rendes tőled – vigyorgok a sarokba állítós megjegyzésére, de mivel abból is származhat baj, ha állok, ezért inkább leülök az asztalhoz. – Igen, mehet rá, köszi. Sajt nélkül nem az igazi – merengek, mert apa mindig egy csomó sajtot tett a rántottámra kicsi koromban, aztán amikor már magamnak csináltam – és egyben maradt a ház –, akkor én is így tettem. – Ó, igen. Szerencsére. Nem igazán éreztem nekem valónak azt a sok különféle nehéz gyakorlati tárgyat, de tudom, hogy át kell rajta esni – válaszolok a kérdésére. Különösen az átváltoztatástan és a legendás lények gondozása volt nehéz. Engem még nem Hagrid tanított, a másik tanár meg azért elég rendesen követelt. – Nagyon profin csinálod – jegyzem meg, mert közben azért figyelem, hogy mit ügyködik. Én már rég melléöntöttem volna a felét, ha egyáltalán eljutok idáig.
⊰
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lucy & Ashton - Az első találka 2016-04-09, 12:16
A háztárs leányzó nem tudhatja, hogy miért viseltetek a neme iránt ilyen visszafogottsággal, azt viszont nem akarom, hogy ezen kiakadjon, megsértődjön. Végtére is őt még sosem láttam a körülöttem koslató lánybandában, és jellemre sem olyannak tűnik, aki csak a külsőből ítél. Merthogy az olyan csajszikból elegem van, és leginkább ezért tartózkodom keveset az iskolában. Már feladtam Nathalie árulásánál, hogy valaha értelmes kapcsolatom lesz. Lucyval legalább el lehet társalogni anélkül, hogy állandóan zavarba kéne jönnöm, sőt, még mulattat, hogy azon túl, hogy mennyire ügyetlen voltam az elején, ő még nálam is szerencsétlenebb. Legalább valakit lehagyok ebben. Szó se róla, egyébként remek bestiamester vagyok, lekaszabolok én bármilyen szörnyet, azzal a sárkánnyal azóta is kérkedek, legalábbis az elsővel, mert az inkább amolyan sárkánygyík volt, a másodiktól viszont szó szerint a nadrágomba csináltam, az már igazi méretes példány volt, de hát arról senkinek nem kell tudnia. Kérdő pillantásomból úgy tűnik bólogat, hogy már elállt a vérzés, törölgetem, és megnézem az ujjamat, már nincsen szivárgás. Nem is szédelgek annyira. Különben is; én voltam a túlzottan hamari. - Komolyan a jóslás? Azt sokan olyan furcsának tartják, valóban lehet hozzá érzéked, ha ilyesmibe vágod a fejszédet. – Halványan elmosolyodok, ahogyan magát méltatja, nem csak fizikailag ügyetlen olykor, hanem ha tippelnie kell, akkor is mellé lő. Hát igen, ebben azért magamra ismerek. De hát az ember miért legyen tökéletes? Én sem vagyok az, hiába hiszik rólam annyira sokan, aztán meg nyomasztó, hogy meg kell felelni annak a képnek, ami úgysem megy. És mégis, ahogyan folytatja, akaratlanul is vele nevetek, fejcsóválva, még szerencse, hogy nem hasít bele a fájdalom. Inkább elengedem a témát, nem akarok a kárán mulatozni, inkább az merül fel amikor olvastam, a lány-fiú barátság. Alapból nem hiszek benne, mert valahogy mindig felmerül az egyik fél részéről hogy többet akar. - Ezt hogy érted? Még barátként sem passzoltatok egymás mellé? – Kérdezek vissza, már szétszedetve a hozzávalókat, példának okáért a tojásokat pakolászom ki szépen sorban, szerintem még egy kis sajtot is fogok az omlettre reszelni. Ám hiába dobom oda Lucynak a padlizsánt, ez is inkább derüt szül, és amikor lehajolunk, az összefejelésből még inkább megfájdul a fejem, de amit mondok, nem gondolom komolyan, végülis harcosként ennél jóval komolyabb fájdalmaim lehetnek. – Igen, igen, tartsd csak a távolságot. Azért sarokba nem foglak állítani. Szóval akkor mehet rá sajt is? – Dörzsölöm a fejemet én is, valahogy ebben sikerült leutánoznom őt. Körbenézek, hogy nem kevertem-e el a könyvemet, de szerencsére ott van a konyhaasztalon, ahol hagytam. - Már egyetemista vagy? – Kérdezek azért vissza, mert a jóslásból azért még nem derült ki, hogy kisdiák, vagy már szakirányt választott felnőtt. A tojásokat kevergetem, hamarosan habossá válik, most kezdem el felszeletelni a padlizsánt is.
Úgy veszem észre, hogy már valamivel barátságosabb, meg talán nyíltabb is. Én úgy különösebben sosem jöttem zavarba, ha idegennel akadtam össze, mert könnyen barátkozok, csak van, hogy elegük lesz belőlem, általában azon ponton, amikor rájuk borítom véletlenül az innivalómat, mert olyankor persze nem magamra öntöm, mint amikor egyedül vagyok, hanem a másikra. Ez az én szerencsém. Nézem, ahogy törölgeti a sebet, és két dolog ugrik be, az egyik, hogy lehet, hogy bunkóságnak tűnik, amiért nem ajánlottam fel a segítségemet, pedig részben miattam sérült meg, de jobban jár vele, ha nem megyek a közelébe, mert annak a végén még gerinctörés lesz az eredménye valahogy, a másik pedig, hogy mennyire szerencse, hogy nem érdekel a gyógyítás és nem is vagyok jó azokból a tárgyakból, mert így egy ember életét sem kell kockáztatnom, ha minden áron gyógyító szeretnék lenni. – Szerintem már rendben van – jegyzem meg, mikor úgy veszem észre, hogy a vérzés elállt, és nem maradt ott már semmi, csak egy kis heg. Amikor a szakomra terelődik a szó, egyetértően bólogatok. – Hát, tényleg elég nehéz. Igazából azért választottam, mert a jóslás része érdekel jobban. Azért annyira nem tartom magam okosnak. Meg a folyton hátrány a bénaságom, mert múltkor is, kivételesen engem szólított fel a tanár, hogy válasszak a padsornak csoportot a tesztben, és persze, hogy a nehezebbet választottam véletlenül, szóval átkoztak is utána – mesélem el neki ezt is. Igazából nem tudom, mennyire érdekli az életem, szóval jobb is, ha befejezem a fölösleges szövegelést, mert gondolom, azért elég unalmas lehet hosszú távon. Azért a sztorihoz még hozzá tartozik, hogy annyira nem kedvetlenített el a bosszankodásuk, mert a barátnőmmel jól kibeszéltük őket, és az jól esett. – Áh, én jobb, ha nem megyek oda. Ha nem én sérülök le, más – nevetek fel, reagálva arra, hogy neki jobban fekszik a cselekvés, mint az elmélkedés. – A filozófia nem igazán való nekem, ahhoz nem vagyok elég nyugodt. Vagyis el se tudom képzelni, hogy lenne nyugodt két órám arra, hogy csak gondolkozzam – Valami úgyis félbeszakítana, ezért nem tudom a házimat se soha időben befejezni. – Hát, igazából szerintem nekimentem a könyvespolcnak, és kicsit meglöktem, és pont ez esett rám – próbálok visszaemlékezni. Azért agyrázkódást nem kaptam, de megtörténhetett volna az is. Bezzeg ha más megy neki a könyvespolcnak, biztos nem esett volna le semmi. – Hát, előre biztos nem lehet – jegyzem meg. – Egy csomó minden csak idővel derül ki. De ez a sima barátságokra is igaz. Nekem is volt olyan barátom, akiről fél év után kiderült, hogy mégse kéne jóban lennünk – vonom meg a vállam. Azóta nem is nagyon beszélünk, de hát van ilyen. – Ha akarod… – vigyorgok, majd hozzáteszem. – De kártérítést ne kérj, mert csak rosszabbul járnál. – A bocsánatkérésre csak legyintek, tényleg elég kicsi a hely, de azért… na mindegy, inkább csak figyelem, mi lesz a kaja. – Aha, az jó ötlet – mondom, majd lehajolok a padlizsánért, és hát persze, hogy megint baleset történik. Nekem nem fáj annyira, mert napi szinten fordul elő, de azért persze én is odakapok, és jól megdörzsölöm. – Hát igen, edzett a koponyám – válaszolom. – Szerintem az lesz a legjobb, ha három méterre megyek tőled, akkor nem lehet baj – mosolyodok el, de a megjegyzésére már újra nevetek. – Tudom, de figyelmeztettelek.
⊰
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lucy & Ashton - Az első találka 2016-03-06, 22:10
Egyre jobban feloldódom, ahogyan érzékelem, hogy nem mustrál, nem akar megenni. Most már egyértelmű, hogy nem az életemet pokollá tévő lánybanda tagjainak egyike, még az is elképzelhető, hogy sikeresen elkerültük egymást. Én ugyan tudatosan mellőzöm a lányok társaságát, valahogy nem tudom elképzelni, hogy Nathalie után van még bárkinek is értelme. Hogy szerelmi bánatban szenvedek? Már rég nem. Csupán leszűrtem a tanulságot, kár próbálkozni. És végre összeakadok valakivel, aki nincsen túlfűtve hormonoktól, hogy ha meglát egy számára csinosabbnak tűnő srácot, akkor máris azon gondolkozik, hogy mi merre. Lucy pillantása aranyosnak tűnik, nincsen benne semmi túlzó mustra. Összemosolygunk, neki még nevetéssé is fodrozódik a dolog, így nem kell annyira sietnem, noha a homlokom alaposan hasogat, kéne rá valami vizes törlőruha, hogy legalább letörölgessem, így miközben beszélgetünk, keresek egy száraz kendőt, amit benedvesítek, és elvégzem a műveletet, olykor kérdőn nézek rá, hogy még látszik-e. - Az egyik legnehezebb, mégis legérdekesebb tudomány. Na ezért nem mentem oda, jobban szeretem a bestiákat vagdalni, semmint a varázsjeleken tűnődni, de bámulatos, hogy te igen. Biztosan jó eszed van hozzá. Én megrekedtem a filozófiánál, ha már elméletről van szó. – Ismerem be, végtére is nincsen semmi titkolnivalóm, tudom, hogy azért választottam a harcot, mert nem vagyok a kutatómunka híve, valahogy a terepen érzem magam jobban. A filozófus anekdótáit olvasva azért mégiscsak úgy érzem, hogy pallérozom az elmémet. A történetét kétféleképpen is lereagálom, el is képedek, de végül nevetek is, remélem ezen nem bántódik meg. - A fejedre? De hát azt... hogyan? – Kérdezem hüledezve, igyekszem visszafojtani most már a mosolyomat, hiszen érdekel, de nem akarok kárörvendő lenni, inkább támasztom a konyhapultot a hátsóm mögött, és félrefordított fejjel figyelem a válaszát, mintha ő is olvasta volna a könyvemet, hiszen egészen okosat mond. Mivel szimbolisztikus, már meg se lepődjek, ugye? - Na igen, de honnan lehet előre tudni, hogy mikor mi várható? Ez olyan bonyolult. Legjobb nem is semmibe belemenni. Áh, ne is hallgass rám. – Rázom a fejemet, ezzel aztán végképp nem akarom traktálni, veheti úgy, hogy csak a könyvben olvasottakat foglalom össze. – Igen? Akkor a te számládra írjam a nyitvafelejtett szekrényajtót is? – Mosolygok immár rá halványan, nem gondolom, hogy kétbalkezes lenne, én voltam túl sietős, és figyelmetlen. Inkább ellépek mellette, de a hely szűke miatt picit összedörzsölődünk, elnézést kérően emelem fel a kezem, hogy még véletlenül se érezze a szándékosságot, egy pillanatnyi időre azért az arcára téved a tekintetem, de nem vagyok elég gyors, mert elfordul. Ezt nem tudom mire vélni, láthatóan akkor mégiscsak képes zavarba jönni, de gáláns vagyok, nem provokálom, csak gyorsan a szekrényekhez lépek, hogy elkezdjem összepakolni a hozzávalókat. – Nem, akkor legyen a rántotta, amolyan zöldséges feltéttel. – Nem állunk meg a szendvicsnél, azt egy elsős is tudna magának csinálni, legalább Lucy érezze a szándékot. A padlizsát persze kiejti, amin mégiscsak elnevetem magam, de ugrok is, hogy felvegyem, de mivel ő is odahajol, jól összefejelünk. Szisszenve segítem fel, ha megtántorodna. – Úúúú, neked keményebb fejed van, mint a szekrény. Mi jöhet még? – Szédelgősen mérem végig, de hamiskásan, egyátalán nem haragszom rá, csak átveszem tőle a padlizsánt, ebben megelőzött. – Semmi mást nem adok a kezedbe, te vagy a tíz csapás maga.. – Ezúttal nem mosolygok, csak a tekintetemben táncol a vidám fény. Felverem a tojásokat, és elkezdem reszelni a padlizsánt. Féloldasan, hogy azért lássam őt is.
Amikor látom, hogy elmosolyodik, én sem bírom tovább visszatartani az enyémet. Egyszer olvastam róla, hogy ez egy ösztönös reakció, hogy nem tudunk nem mosolyogni, ha valaki mosolyog ránk, de én mégis találkoztam pár ilyen robottal, akik erre képesek. Tudom, milyen hangulatromboló, és én nem szeretnék ilyen lenni, meg nem is bírnám megcsinálni. Kicsit én is jobban szemügyre veszem, de most már nem azért, mert még mindig az az érzésem, hogy nem láttam eddig, hanem mert nem akarom, hogy elfeledkezzem róla. Valamiért olyan, mintha nem most találkoznánk először, és legközelebb is lesz valami, bár ezt be lehet tudni a buta női megérzésnek, ami vagy bejön, vagy nem. A szekrényajtós megjegyzésén felnevetek. Ó, igen, újabb idegesítő tulajdonság a részemről, hogy képes vagyok nevetni olyanon is, ami egyáltalán nem vicces. Mondjuk, ez most épp az volt szerintem, de mivel nem akarok buta libának tűnni, ezért gyorsan abba is hagyom, és inkább válaszolok. – Én is griffendéles vagyok – mosolygok, és közben azon töröm a fejem, hogy ha egy házba járunk, miért nem találkoztunk eddig. – Szimbolisztikus. – Teszem még hozzá, mert ezt szeretem valamiért emlegetni. Persze nem fogom tenyérjóslással kínozni, meg ilyesmi, de igazából nem is ez a része érdekel a szaknak, hanem a kutatás, mert be akarom bizonyítani, hogy lehet, hogy béna vagyok, de attól még van eszem. Olyan jó lenne felfedezni valamit, vagy megfejteni egy régi kódot vagy rejtvényt, ami még senkinek sem sikerült… De ezek egyelőre csak álmok, majd egyszer később talán meg tudom valósítani, mondjuk, ha már végeztem. Úgy látom rajta, hogy zavarba jön néhány megjegyzésemtől, vagy akár csak simán magamtól. Furcsállom, mert nem tudom hova tenni, ilyen kinézettel tuti tapadnak rá a lányok, csodálkoznék, ha gondjai lennének, de persze nem ismerem, és nem akarok ilyen következtetéseket levonni, mert bármi lehet a háttérben. – Mondjuk, igaz, ha érdekel, úgy sokkal könnyebb megérteni valamit – értek vele egyet, bár azt nem teszem hozzá, hogy engem nem hoz lázba a filozófia. – Viszont én is nehezen küzdöttem meg vele, mert a fejemre esett a könyv. – Oké, nem bírtam magamban tartani, muszáj volt elmondanom a sztorit. Az ismerőseim már kívülről fújják, így hát ő is csatlakozhat ehhez a „klubhoz”. Vigyorogva nézem, mit fog ehhez szólni, mert vagy elképed, vagy nevet rajta. – Ó, hát szerintem ez nagyon bonyolult… – túrok bele a hajamba, bár azon nagyon meglepődöm, hogy kikéri a véleményemet. Csak ne mondjak túl nagy hülyeséget. De a véleményemet akkor is őszintén felvállalom, lesz, ami lesz. – Szerintem létezhet, de nem működik mindenkinél. Vannak olyan „párok” szerintem, ahol meg tud maradni a barátság, és olyanok is, akiknél az egyik, vagy mindkettő többet érez – rántom meg a vállam, de ez nem a flegmaság jele, csak az, hogy nagyon nem tudom túlmagyarázni a dolgot. – Én? Ó, hajnalig sorolhatnám – legyintek nevetve a kérdésére, de persze a választ nem akarom megtagadni, csak nem most adom meg. – Elmesélem evés közben, mert tényleg sok van, és egyik viccesebb, mint a másik – ajánlom fel, mert hát evés közben a csevegés is jobban esik. Amikor hozzám ér, az én sorom következik a zavarba jövésben, egészen érzem, hogy ég az arcom, de szerencsére elég gyorsan elmúlik ahhoz, hogy észrevegye, mert elfordulok. Nem tudom, miért van. Jó, persze, nagyon jól néz ki, de azért mások is vannak a suliban, és eddig mégse éreztem… – Azt is elmesélem majd, ugyanakkor, mint a bénázásokat – jegyzem meg. – És persze tökéletes a szendvics is, van, hogy nem különítem el így a fogalmakat… – magyarázom, majd felkészülök, hogy elkapjam a padlizsánt, de persze kiejtem a kezemből. – Izé… erről beszéltem – hajolok le zavartan, és felveszem. – De nincs semmi baja – állapítom meg, miután megvizsgáltam. – A rántotta jól hangzik. De tojást inkább ne adj a kezembe – nevetek fel újra.
⊰
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lucy & Ashton - Az első találka 2016-03-02, 22:42
Félszeg-kedves mosolyt varázsol ajkaimra arra, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel. Tulajdonképpen a mai lányok olyan öntudatosak, sőt, kezdeményezőek, hogy meg sem várják, hogy megmentse őket egy hős lovag, ők maguk vágják le a sárkány fejét, hogy aztán ők maguk legyenek igazi hárpiák a megmentő délceg ifjú oldalán. Na nem azt mondom, hogy minden lány ilyen, mert ezzel együtt meg megy a vihogás, pirulgatás, és persze a kedvencem: a falkában koslatás. Mintha a lányok úgy élnék modernkori életüket, hogy mindkét nemből kihalásznák a számukra vonzó tulajdonságokat, és ezt testesítenék meg. Nem is tudom, én valahogy nem tudnék női személyiségjegyeket a magaménak tudni, az nagyon furcsa lenne. Ami végülis engem illet, nagyon is sznob, gőgös tudok lenni, ám hölgyekkel ezt sosem éreztetem, talán a sznobságot kicsit igen, de lekezelő sosem vagyok velük, azt nem venné be a gyomrom. Végre valahára túllépünk a kezdeti zavaron, ám továbbra sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy mennyire más, mint a többi. Nem kérem én, hogy mindenki legyen ilyen, de ha ő képes rá, akkor már hivatalos, hogy a mostani lányok nevetséges viselkedése felvett, tudatos dolog,amin akár változtathatnának is. Csak éppen nem teszi. - Griffendéles. Tudod az a fejjel a falnak kategória. Vagy fejjel a szekrényajtónak. És te? - Kérdezek vissza halvány mosollyal, nagyon egyedi kinézete van, biztosan emlékeznék rá a kis lemming hordából, akik mögöttem szoktak falkázni. Ellenben ahogyan bókol, attól meglepetten jövök zavarba. Ha magabiztos lányt akartam, hát megkaptam. A gond csak ott kezdődik, hogy semmit nem tudok vele kezdeni. Annyira elszoktam a dologtól, sőt teljes mértékben leépítettem a dolgot, hogy már azt tudom, hogyan is kell bánni azzal, aki tényleg kedves. Nehéz ügy. Inkább azon tűnődöm, hogy mit keresünk itt, hátha közben elillan a fájdalom, amely még tompán jelen van. - Szó sincsen róla, hogy művelt lennék. . Tudod olvasni, és megérteni két különböző dolog. Én is nehezen küzdök meg olykor vele, ez talán mindenkinek magas, de érdekel. –Elegánsan hárítom azt, hogy maga fölé helyez engem, végülis egy szerény lánnyal hozott össze a sors? Olyannyira elmerültem a filozófus elmés dogmáiban, hogy egyszerűbb a gyengébb nemre általánosságokat húzva gondolnom, miszerint nem szagolhatnak hozzá az elmésebb gondolatokhoz. Tovább nehezíti a helyzetemet. - Ez a nő-férfi barátság, főleg erről szól a téma. Erről amúgy mi a véleményed? – Talán túl direkt téma, de ha már a könyvet vesézzük ki még két mondat erejéig, akkor igenis rákérdezek. Ösztönösen a nyakára téved a tekintetem, ahogyan visszateszi a sálat, aztán pillantok csak a mandulavágású sötét szemekbe. – Komolyan? Azt hittem, hogy csak én vagyok mostanság ilyen béna. Na mesélj, mit szoktál elszúrni? – Most már nem szédelgek annyira, így ellépek mellette, bár tekintve hogy igen szűk a konyha, nem nagyon tervezték több emberesre, amikor ellépek mellette, egy pillanatra összeér a csípőnk. – Mivel bosszantott fel? Főzni? Én azt hittem, hogy valami szendvicsre gondolunk, de tudok, bár csak pár alap kaját. Példának okáért... Lássuk. – Nyitom ki a hűtőt, amely bár elektromos tárgy, mágikusan meg van bűvölve. – Elkapod? – Veszek ki egy padlizsánt, zöldségleves alapnak jó lehet? Felé dobom, de csak óvatosan, nem mintha egy kvaff lenne. – Leves, rántotta, vagy valami komolyabbra vágysz? Időm mint a tenger..
A káromkodás részét már el is felejtettem, vagyis azt tudom, hogy hallottam, mert gondolom amiatt kért bocsánatot, nem pedig az esése miatt, mert az elég fura lenne. De már nem emlékszem mit mondott, az annyira nem is zavart, csak hogy úgy láttam, mintha ellenszenvesen méregetne. Pedig én nem is vagyok paranoiás, betudom a fényeknek a dolgot. – Ó, öh, aha… – veszem tudomásul, oké, nem túl értelmesen a dolgot, de még életemben nem hallottam senkit így beszélni, ennél többet egyszerűen nem tudok hozzátenni. Most valljam be, hogy én is totál béna vagyok, és ahová csak megyek, bajt csinálok? Akkor tuti elmenekülne, és jól elhíresztelné, hogy kivel futott össze. A kinézetem miatt úgyis könnyen beazonosítanának, és utána csak még jobban nevetnének rajtam. Még csak az kéne, így is eleget szégyenkezem. Ma is, véletlen hangosan tettem megjegyzést Trelawney-ra, és akárki más tette volna, meg se hallotta volna, na de nem úgy engem… nem tehetek róla, hogy felhúzott, mert engem érdekel a jóslástan, de amit ő csinál, az szélhámosság, reménykedtem, hogy talán az egyetemen megszabadulok tőle, de nekem sosincs szerencsém… Mikor bemutatkozik, gondolkozom egy darabig. Ismerős a neve, de nem vagyok benne biztos, hogy hallottam, és nem csak valakiére hasonlít. – Milyen szakos vagy? – kérdezem, hátha úgy jobban beugrik, hogy hallottam-e róla. Az tuti, hogy egyetemista, mert azért nem tizenhét alattinak néz ki. Furcsának találom, hogy ilyen könyvet olvas. Persze mindenki azt olvas, amit csak szeretne, de az az igazán különös, hogy az ilyen könyvek inkább idősebbeknek valók. Akik mondjuk fel is fogják, hogy mi van benne. Bár, ha le se tudja tenni, akkor biztos ő is éri, hogy miről van szó benne. – Akkor eléggé művelt lehetsz. Nekem az ilyen könyvek túl magasak. – De legalább nem teszek úgy, mintha én is értenék hozzá. Sokan vannak olyanok, és az fel tudja bosszantani az embert. Inkább tartson hülyének, mint idegesítőnek. Ráadásul ezzel a könyvvel úgysem leszek soha jóban, mert úgyis mindig a könyvtári incidens fog az eszembe jutni, amit agyonismételgetek. – Ó, semmi baj. Vagyis megértem, én is… hasonló szoktam lenni, ha elszúrok valamit – legyintek, és már el is felejtem a mérgemet. Jó, oké, hogy a szekrény volt az útban, és nem én, de már mindegy, megtörtént, elmúlt. A sálamat visszateszem a nyakamba, hogy nehogy megint elhagyjam, mondjuk az előbb is onnan csúszott le, de mindegy. Majd jobban figyelek. A kérdésre meglepődöm, mert arra számítottam, hogy most, hogy lerendeződött a dolog, elmegy. – Igen, nagyon. Felbosszantott a szobatársam, ilyenkor ennem kell – magyarázom, de csak azért nem mosolygok, mert eszembe jutott a tintás incidens. Hogy ezért mit kap az a dög madár… Felkapom a fejem arra a kérdésre, hogy készítsen-e nekem valamit. – Nahát, te főzni is tudsz? – kérdezem elismerően. Azért nem sok fiú képes az ilyesmire. Mostanában meg lányok közül is egyre kevesebben. Nekem meg kellett tanulnom, mert ugye nem volt más, aki főzzön, de azért biztonságosabb, ha nem vagyok a konyha közelében. – Szívesen megkóstolnám, amit csinálsz – mosolyodok el végre, és lassan újra elindulok a konyha felé, miután hátranézek, hogy jön-e utánam.
⊰
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lucy & Ashton - Az első találka 2016-02-27, 20:21
Nem volt annyira komoly az a káromlat, hogy akár kicsit is tiszteletlen legyek, a végéből akár egy gyermeki mondat is kikeveredhetett volna. Mégis elnézést kérően hajtom le a fejemet, restellem a dolgot. Egyenlőre álló pozicióba tornázom magam, még ha rosszaló pillantású új ismerősöm (akinek még a nevét sem tudom), a hogylétemről érdeklődik. - Bocsánat. Ha éles helyzetben nem figyelek oda, elgondolkozom egy bestiával való harc során, leharapja a fejem, nem puklit köp rá. – Szólalok meg, miután végre összeszedem magamat, a zavarom is tovatűnni látszik. Már amikor félre tudok nézni, mert egyenlőre így a könnyebb. Azt szoktam meg, hogy valaki visongva követ, általában tucatnyian. Nem beszélek velük, ha lehetőség van rá, egyszerűen átbézek rajtuk. Természetesen ha valamilyen közös tennivalónk, ügyünk, iskolai dolgunk van, nem kerülök ki a helyzetet, csak férfiként nem szeretnék létezni számukra. Ez a lány viszont ahogy nézem nem úgy kezel, mintha valami világsztár lennék, nem ragasztja tele képemimmel a szobája falát, vagy az öltözőszekrényét, megkönnyebülést jelent számomra. Mert valljuk be, kinek nem esne jól, ha kell, de amikor már mindenki rá van szállva úgy, hogy nem is ismeri, már elképzelhetetlenül nyomasztó helyzet. Ellenben rajta nem azt látom, hogy nagyon bejönnék neki, sokkal inkább azt, hogy idegesítem. Ez azért furcsa helyzet. De miért zavar ez ennyire? A sárkánygyík ezerszer jobban megizzaztott. Viszont az legalább természetes volt, most pedig egy olyan helyzetbe kerültem, amit leginkább igyekeztem mellőzni. Viszont a lány teljesen természetesnek tűnik, és ha végre legyűri az ellenszenvét velem kapcsolatban, magamban még azt is megjegyzem, hogy milyen csinosak a vonásai. - Ashton. Ashton vagyok. – Mutatkozom be, pedig álszerénység nélkül mondhatom, szinte biztos, hogy tudja a nevem. Ha mégsem, legalább indokot adtam, hogy szintén bemutkozzon. Nem tudom, hogy valaha fogunk-e még beszélni, elég nagy ez az iskola, én pedig alig vagyok már részese, de mégis, ha legalább egy névvel gazdagabb lennék... S még van olyan figyelmes, hogy utánanyúl a könyvnek, amely nem taszítódott olyan messze. - Afféle útmutató. Valahogy mindenre megvolt a válasza. Le sem tudom tenni. – Biztosan furcsán néz most rám, hogy a legtöbb korombelivel ellentétben engem nem a szoknyák érdekelnek, hanem az, hogyan is pallérozhatnám az elmémet. Valahogy úgy vélem, hogy a lányok iránti vágy elhalványul majd egyszer, de amit megtanulunk, az a miénk lesz, nem veheti el majd tőlünk senki. Átveszem a könyvet, gondosan ügyelve rá, hogy mégegyszer ne hozzam magam zavarba az érintésével, s leteszem magam mellé a szekrényre, hogy kifelé majd ne feledkezzek el róla. - Örvendek, szia. Ne haragudj, nem ellened szól, hogy ennyire... Mindegy. – Mosolyodom el most, már a fejem sem vérzik talán annyira, de nincsen nálam tükör hogy megnézzem, tapogatni pedig nem akarom. A sálat nézem, amit visszaadtam az előbb, igazán illik hozzá, divatos. Talán elhamarkodott volt az előítéletem vele kapcsolatban, bár még mindig nem hevertem ki a lassan egy éve megtörtént orbitális csalódást, ám ez nem az ő hibája. – Éhes vagy? Azért jöttél ide? Engesztelésképpen összedobjak neked valamit? – Kérdezem eltolva magamat a szekrénytől, amelynek eddig támaszkodtam, és picit fölé magasodom, mélykék pillantásom az ő sötét lélektükreit vizslatják. Tincseim követik a nyakam mozgását, ahogyan lefelé nézek, és önálló életre kelve a homlokomba hullanak.
Hiába vagyok griffendéles, és a nyakkendője színe alapján ő is, még sose láttam, vagy csak nem tulajdonítottam jelentőséget a felbukkanásának. Bár nem is tudom, van hogy elfelejtek embereket, pedig nem is szelektív a memóriám. Ez tuti valami átok, nem elég, hogy béna vagyok, még emberekre se emlékszem. Szerencsére kárpótlásul egész jól nézek ki. Mármint, nem vagyok beképzelt, de őszintén, nem állok neki bőgni, ha a tükörbe nézek, nem úgy, mint néhányan a szobatársaim közül. A konyhafolyosón sietek, mikor hallom, hogy valaki utánam szól – legalábbis abból sejtem, hogy mást nem látok itt –, aztán már csak az esésre figyelek fel. Szegény, jól megüthette magát, gondolom, ez lehet a magyarázata annak is, hogy olyan bunkón beszél. – Kösz – veszem ki a kezéből, de nem mosolygok, hát nehogy már itt majd én kedves legyek, miközben ő nem tud normális hangnemben beszélni! Kicsit felhúztam magam, na. Nem én tehetek róla, hogy elesett, szóval igazán nem értem. Ha a fejbeverésnek tulajdonítható a dolog, akkor persze elnézem, szóval igyekszem nem bunkónak lenni, mert azt tanultam, hogy csak mert más is olyan, attól még én ne legyek az. Közben odaadom neki a könyvét, ha már megtaláltam. Továbbra is az az egy emlékem van a művel kapcsolatban, hogy egyszer jól a fejemre esett még otthon a könyvtárban. Ha már így történt, bele is szállhatott volna, de hát a dolgok nem így működnek, szóval nem lettem tőle okosabb, viszont két hétig nem tudtam a jobb oldalamon feküdni, mert nyomta a párna a sebet, amit okozott. Ez most nagyon költőien hangzik, de tényleg lesérültem, még bekötözve is be volt, na akkor nem néztem ki jól. De, szerencsére az ismerőseim nem is láttak, úgyhogy nem kellett szégyenkeznem, csak az alvás volt kellemetlen. – Nem semmi, hogy ilyet olvasol – jegyzem meg jó hosszú csend után. De most mit tudnék csinálni? Nem hagyhatom itt, miután elesett, mert az szemétség lenne, de igazán mit mondani sem tudok, mert ahogy látom, ő sincs beszélgetős kedvében, vagy csak én vagyok neki ellenszenves. Nem ajánlom fel a segítségemet, hogy fel tudjon állni, mert tuti úgyis elutasítaná, akkor meg minek. Nem szeretem az ilyet, inkább megelőzöm, de ha magától kérné, persze akkor segítenék. Annyira szerintem nem is esett akkorát, ennyi idő alatt már rendben kéne lennie, mert amikor az én fejemre esett az a hülye könyv, akkor egy perc után már fel tudtam kelni. Jó, mondjuk én először el is ájultam, úgy leütött, de ez az én szerencsém… – Amúgy… Lucy vagyok – mutatkozok be, hogy újra megtörjem a csendet, ha már így összefutottunk. Meg amúgy sem árt tudni, hogy kit kerüljek el a továbbiakban, ha megint tesz valami megjegyzést, vagy nem olyan hangnemben szól hozzám, amire nem adtam okot.
⊰
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lucy & Ashton - Az első találka 2016-02-21, 15:28
Ahogyan a lány után sietek, még nem tudom, hogy kivel fogok bent találkozni, a a sötét hajú teremtéssel még sosem találkoztam, az utóbbi időben leginkább nem is beszélgetek a női nem tagjaival, mindenki úgy jár a legjobban, nincsen szükségem az idétlen vihogásból, amit belőlük kiváltok. Nem mondanám, hogy értelmesebbek, ha egyedül vannak a falka nélkül, mert akkor még úgy érzik, hogy nem tudnak támaszkodni társaikra, és végképp nem lehet velük semmit kommunikálni, inkább hagyom is a fenébe az egészet. Az egzotikus lány megjelenése egészen meglep, nagyon is máshogy néz ki, mint a nagytöbbség, talán ez okozza a pillanatyi elmezavart, hogy megszólalni sem tudok, holott másokból szoktam ezt kiváltani. Szólalj már meg. Mondj valamit. Bármit. Akármit. - Megtaláltam a sála... - Indulok el, és ekkor történik a frontális ütközés, amiből aztán csak az éles fájdalmat észlelem, s a földön ücsörögve tudatosul bennem, hogy cseppet sem viselkedtem magabiztos griffendélesként, mert még egy finomabb káromlat is kicsúszik az ajkamon, így csak a halántékomra szorított ujjam jelzi, hogy nem kellett volna ennyire óvatlannak lenni. Igyekszem tudatomból kizárni a zavaró szúrást, és a szégyenérzetet, hogy pont egy lány előtt kerülök ilyen bosszantóan alárendelt szerepbe. Egykor nem lett volna semmi bajom a női nemmel, de ha ő is olyan, mint a többi, pár percen belül két dolog történhet. Vagy elszalad újságolni, hogy nem is vagyok olyan nagy legény, vagy éppen rámszabadítja a társait, hogy mindenki engem ápoljon. Valahogy harmadik változatot nem tudok elképzelni. - Ez most nem jött a legjobban. – Tapasztom még mindig oda az ujjamat, kicsit leárnyékolva mások által oly lehengerlőnek tartott szempáromat, nehogy könny szökjön bele, netán gyengeséget fedezzen fel a kavargásukban, mégis meglep, hogy így visszakérdez. Nem kezd el sikoltozni, vagy bármi lányokra jellemző buta gesztussal reagálni. Nem segít ugyan fel, de legalább érdeklődik, fogjuk arra, hogy megszállta a szentlélek, biztosan visszavedlik perceken belül vérszívóvá, akit ha az iskolán kívül látok, illene kettévágni a koboldmunkaként rúnázott karddal. Próbálok feltápászkodni, pedig még páncél sincsen rajtam, de durván szédelgek, meg is roggyan a térdem az első mozdulatnál. – Igen, a tiéd... – Szegem fel zordan az államat,nyújtom felé a selymes ruhadarabot... Ahogyan az elején, még mindig átitat a zavar, nem szoktam meg azt, hogy valaki ennyire közvetlen legyen velem. Sikerült felépíteni azt a távolságot, amellyel elérhetetetlenné varázsoltam magam. S nem azért, mert ennyire el lennék szállva magamtól. Meguntam, hogy mindenki a külsőségek rabja. Hogy azt vizslatnák, hogy mi rejlik a páncél, vagy a pólóm alatt. Könyörgöm, több vagyok egy darab húsnál, békén lehet hagyni. Az újdonsült ismerős ebben a pár pillanatban félresöpör minden ezzel kapcsolatos aggályt. Átfúrom lélektükrein a sajátjaimat, érdeklődve szemlélem, hogy mitől lehet ő ennyire más, mint a többi. Zavarba hozni ellenben nem akarom, ha már magamat sikerült. Inkább lefelé tapogatózom. - A könyvem... – Addig sem kell a szemkontaktust tartanunk, amíg a könyvemet keresi. Ha ezzel kapcsolatban is lesz pár odaillő mondata, akkor halloweeen-i tréfaként fogom fel a dolgot, nem szokásom olyan lányokkal összeakadni akik egy kicsit is konyítanának a filozófiához. Átveszem, ha már nyújtja, és végre felküzdöm magamat álló helyzetbe, a konyhaszekrényt szorongatva. Még nem a legjobb a helyzet.
Mérgelődve csapom be a hálószoba ajtaját. Épp a jóslástan házimon dolgoztam, mikor jött egy bagoly, de a lehető legbénább, és egyenesen a tintásüvegembe csapódott. Persze tiszta tinta lett az egész házim, és pont nem tudom azt a varázsigét, ami eltünteti róla, úgyhogy aznap este annyiban hagytam az egészet. Megvárom, amíg az egyik barátnőm visszatér a kis randijáról, mert ő le tudja majd szedni róla, de addig is nem akarok ebben a szobában maradni. Komolyan, az a bagoly... mintha én lettem volna bagoly kiadásban. Nem tudott volna mondjuk a párnába csapódni? Az persze túl egyszerű lett volna… Így hát lerobogok a lépcsőn, és igyekszem kijutni a klubhelyiségből, ami nem megy könnyen, mert pont ma kell össznépi bulit tartani. Biztos valami meccset ünnepelnek, amiben tuti nem játszottam, szóval le vagyok maradva. Mérgemben véletlen fellökök egy harmadikost, ami nagy szó, mert kábé akkora vagyok én is, mint ő, de engem most a bosszankodás hajt, szóval nem volt nehéz. Odamorogtam egy „bocs”-t, majd kiléptem a portrén. Ilyenkor jót tesz, ha eszek, úgyhogy elindultam a konyha irányába, és mivel én nem ismerek titkos utakat, gyalog kell megtennem a távolságot. Talárom csak úgy lobog utánam, ahogy a hajam is, ha vicces kedvemben lennék, azt mondanám, hogy akár úgy is kinézhetnék, mint Piton nőben, de most nincs vicces kedvem, úgyhogy egyelőre nem hasonlítom magam semmihez, csak várom, hogy az út alatt hátha elszáll a mérgem. Persze semmi sem megy simán, ha rólam van szó, ezért rögtön szembetalálkozok Hóborccal, egy emelettel lejjebb, akinek sikerült rám borítania egy vázát. Szerencsére nem a fejemet találta el, csak a lábamat, úgyhogy sántikáltam egy darabig, míg rájöttem, hogy meg tudom magam gyógyítani, úgyhogy ezt meg is tettem. Most már nem csak a baglyot, hanem Hóborcot is szidtam magamban, de az út további részén nem történt semmi szerencsétlenség. Legalábbis azt hittem. Mikor belépek a konyhába, hallom, hogy utánam szól valaki. Már ugyan beléptem az ajtón, de újra kimegyek, és akkor látom, hogy egy fiú a földön ül, valószínűleg jól beverte a fejét. – Jól vagy? – sietek oda hozzá. – Ó, az az én sálam? – mutatok a kezében heverő ruhadarabra, miután ellenőriztem, hogy nincs a nyakamban. – Ez meg… talán a tiéd – veszem fel a nem messze heverő könyvet a földről. Kíváncsian pillantok a címére, de nem igazán mond nekem semmit, egyszer talán hallottam a fickóról valamit, de engem messzire elkerült eddig a filozófia. Kivéve, amikor egy hasonló könyv esett a fejemre a könyvtárban.
⊰
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Lucy & Ashton - Az első találka 2016-02-07, 10:23
Az iskola falai között nem kell mindig felvágós kobold szerkókban mászkálni, nem is teszek most így, pedig milyen impozáns dolog lehet az esti órákban végigcsattogni bennük a folyosón. Áh, semmi értelme, csak még inkább felhívom magamra a figyelmet. Ezúttal egy csúfosan végződő megbízatásról térek vissza, ha ezt tudná rólam az a bizonyos lánycsapat, közel sem biztos, hogy továbbra is a kegyeltjük lennék. Lehet, hogy ez volna a megoldás. A saját rosszhíremet kéne kelteni. De nem, ennyire vagyok büszke, hogy mindig megpróbálom kihozni magamból a legjobbat, azért lettem griffendéles, mert sosem adom fel! Ha már ilyen pocsékul sikerült a dolog, úgy döntök, hogy legalább éhen ne maradjak, a konyha felé veszem az irányt. A hónom alatt egy könyv, kedvenc mugli filozófusomtól, Nietzsche mindig oly mélyenszántóan írt, mindent megmagyarázott, s úgy vélem, csakis a kiemelkedett, pallérozott elméknek volt lehetőségük megérteni, hogy mit is akart kihozni a dolgokból. Bevallom néha még én magam is elveszek a sorok között, pont azért olvasom minél többet, hátha többedszeri nekifutásra sikerül átjönnie a lényegnek. Többek között pont miatta lettem ennyire tartózkodó a női nemmel, ugyanis ahogy Nietzsche vélekedik a nők bizonyos csoportjáról „a színlelés szakértője s a becsapott, labirintusba vesző férfiak a nők kinyilatkoztatásait még hosszú idővel elhangzásuk után is szibillai jóslatokként értékelik és értelmezik”. Lényegében azt jelentheti, hogy még azt sem tudják, hogy valójában mit akarnak, s ott verik át az erősebb nemet, amikor csak akarják. Hát ennyi. Nincsen értelme abban a hitben ringatni magam, hogy el tudok vonatkoztatni a nagyátlagtól, és valaki értelmeset találni. Így közel a húszhoz talán már ideje lenne ebben gondolkoznom, jelenleg inkább távolodom a témától. Sétálok a konyhába, hogy elüssem az éhséget, nem kötelező viselnem az egyenruhát sem, marad a terepszínű póló, a sárkányfogas nyaklánc, a fekete nadrág zsebében tolt varázspálca, és egy lazább tőr a combomra csatolva. Ám már előtte a folyosón megpillantok hátulról egy lányt, aki éppen oda lépne be, de még a folyosón előtte elhagy egy sötét sálat, amely lecsusszan a nyakából. - Várj..! – sietek utána a kisebb konyhahelységbe, amikor úgy lefejelem az egyik orvul nyitvafelejtett szekrényajtót, hogy pár szívdobbanásnyi időre még látni is elfelejtek, és arra eszmélek, hogy a földön csücsülök, jó nagy puklit növesztve az érintett testájra. - Hogyaza... – Mérgelődöm, hogy vonhatta valaki ennyire el a figyelmem? A könyv valahol kirepült a kezemből, az után tapogatózva igyekszem felállni, sikerült pont eltalálni a szekrényajtó sarkát, nem kicsit szédülök. Én aki folyamatos készültségben kell hogy álljak, kiváló reflexeim vannak, legyőzött egy darab fa. Hát ez király. A sál ellenben ott az ujjaim között.
