2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Sokszor szoktam viccelődni, megjegyzéseket tenni a testvéreimre. Most, hogy már én is kicsit felnőttebb lettem, sokkal jobban merek közeledni hozzájuk és sokkal jobban meg is értjük egymást. Az idősebbekkel is, mint például Bill. Persze, azelőtt is beszélgettünk, nem volt gondunk egymással soha, de azért mégis csak jobb a megértő, felnőtt húgnak lenni mint az idegesítő kis cserfes szájúnak, aki egyfolytában rohangál a bátyái után. -Behoztam mindent. - Bökök a tálra, majd helyet foglalok. Nem lepődöm meg igazán, amikor Bill húst keres, de felvont szemöldökkel kell nézzek rá, mert olyan mint egy gyerek. Mint aki nem kapott eleget enni. Elvigyorodom amikor azt mondja, még növésben van és megrázom a fejemet, az ajtó felé intve. -Nem találtam mást, csak azt a tálat, amiben Ron fekszik benn. Gondolom abból nem akarsz enni, biztos hogy már rányálazott. - Kuncogok fel, gondolom a testvérem jól kimerült és az első helyen elaludt. A húsos tálat pedig totál megértem, hiszen nálunk mindenki bélpoklos. Ron is annyit eszik mint egy oroszlán. Már meg sem lepődöm. Töltök magamnak még egy pohárka töklevet, közben végighallgatom Bill tanácsait. Tudom, milyenek anyáék, de hát... azért ha valami komoly dologról van szó, csak elmondanák. Vállat vonok és elhúzom a szám. -Nem tudom, azért egy próbát megérne szerintem. Lehet, hogy össze kellene veszni vele... de amúgy megértem! Mert nem akar nekünk fájdalmat okozni. - Egyik pontról a másikra ugrom, majd elvigyorodom amikor Bill anyát utánozza. Igen, mindannyiunknak vannak anyával érdekes sztorijai, főleg nekem, hiszen én vagyok az egy szem lány a családban és engem mindenre meg kell tanítani, mindenhez kell hogy értsek. Nem mondom, hogy másként foglalkoztak velem, mint a fiúkkal, de tuti nyugodtabb voltam mint ők. Amikor végre megértetem Billel, hogy amit iszom, az csak töklé, akkor persze ő is kér. Amikor előszedi a poharat odalépek és töltök neki. Jó kis energiát ad nekem, ezért vagyok még mindig fent. -Persze, tudom... de nem akarom ám megbántani. Sajnálom szegényt így is, olyan sok dolga van és olyan sok mindent megtesz értünk. - Persze, én az egy szem lányka, én kicsit másként gondolok anyára és tudom, hogy majd én is ezen fogok egyszer végigmenni, ezen az úton. Aztán tovább hallgattam Bill tanácsait, majd a végén bólintottam egyet mosolyogva, örültem, hogy itt van és ilyenekről tudunk beszélni. -Végül is van benne valami. Majd kipróbálom azért legközelebb. De végül is csak nem volt olyan rossz ez most így sem. Néha kellenek ezek a bulik, jó kis kikapcsolódás. - Mosolygok a mellettem lévő Billre, majd a tálcáról leszedek egy bonbont és azon kezdek nyammogni. - Hogy megy a meló? - Kérdezem közben, hogy már ne csak ő kérdezősködjön rólam. Elvégre engem is érdekel, mi van vele, alig találkozunk mostanság.
Húgi <3 - Ruha - Zene - [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudtam, hogy mindig számíthatok Ginnyre. Ha csípős megjegyzésekről vagy kritikáról van szó, mindig élen járt a családunkban. De valamiért mindenki elnézi neki. Talán mert ő a legkisebb, a család szemefénye, vagy csak egyszerűen mert tőle nem érzi szekálásnak az ember. Ha anya mondana ilyesmit, biztos kiakadtam volna, így viszont csak egy idült vigyorral nyugtázom, hogy bizony igaza van, tényleg annyira részeg vagyok, hogy a mosogatókagylóban keresem a kaját. Nyugtázásképpen elveszem még az utolsó két fasirtotgolyót is a tálról. – És még van belőlük, vagy ez az összes? – húzom el a számat, ahogy végigvizslatom a maradékos tálat. Habár van rajta csipegetnivaló, az még mindig nem hús. Leszámítva azt a pár sonkatekercset, de aki a sonkát húsnak nevezi, az biztos még nem evett félig átsütött steaket. – Nem találtál mondjuk egy icipici húst? – térek végül a lényegre, ahelyett, hogy kertelnék. Hüvelyk és mutatóujjam hegyével mutatom, hogy mit jelent nálam az az icipici, ami inkább egy méretes csirkecombnak felel meg. – Ne nézz így, Ginny, még növésben vagyok. – vigyorodok el, holott mindketten tudjuk, hogy már hatodév óta nem nőttem egy centit sem. Amikor az az átkozott megharapott úgy, hogy nem is volt átváltozva, áldottuk Merlint, hogy csak a farkaséhséget és az éles érzékszerveket kaptam el, de utólag belegondolva nem tudom, meddig bírjuk finanszírozni anyagilag ezt az étvágyat. – Méghogy anyáék? Te is tudod, hogy milyen jól értenek ahhoz, hogy tereljék a témát - húzom el a számat panaszosan. Igen, Ginny pontosan tudja mire gondolok. - Nehogy azt hidd, hogy ha végre jogilag is felnőtt leszel, majd nem fogják ugyanezt csinálni. Csak értetek drágám, titeket akarunk megóvni - utánozom feltűnően sikeresem anyám hangját. - Tizenegy évvel vagyok idősebb nálad, van munkám, menyasszonyom és szerinted még mindig gyerekként kezelnek? Csak szokj hozzá – fogalmazom meg az egyetlen hasznos jótanácsot, ami most eszembe jut. Imádom a szüleimet, és nálunk jobbat nem is kívánhatnék, de ebben az egyben azért tudom, hogy igazam van. Túlaggódják a dologokat. Ők már csak ilyenek. - Jahogy ez töklé? Akkor mégis elfogadnék egy pohárral – vonok vállat és már nyúlok is az első pohárért, ami a legközelebb van hozzám, majd letelepedek Ginny mellé az egyik székre. - Tudod mikor fog anya megbékélni a dolgokkal? Ha kíméletlenül az arcába vágod a változást, és addig nem ereszted, amíg hozzá nem szokik. Nagy harcok árán, de sikerre lehet vinni - tűnődök el az üres poharamat forgatva. Nem számítottam arra, hogy ma még tanácsokat fogok osztogatni, de hát végül is egy nagy és felelősségteljes bátynak ez a dolga. Nekem meg különösképpen jól áll ez a szerep, csak hát az elmúlt időkben kicsit hanyagoltam. Túl sok volt a változás, amivel meg kellett bírkózni mindnyájunknak, nem csak anyánknak. – Szerinted én mégis nem ezt csináltam Fleurrel vagy annak idején az átoktörői állással meg a lófarokkal? Annyit szekált miatta, de végül aztán csak engedett, nem igaz? Ha elkezdesz inni előtte, az elején biztos kikészülne, de aztán szépen lassan hozzá kell szokjon ahhoz, hogy felnőssz.
Minden használatban lévő szoba asztaláról összeszedtem az épen maradt édességeket és maradékokat amik még menthetőek voltak. Persze holnapra is marad ez-az, ami úgy fél napunkat el fogja venni anyával, mire összerámolunk. Ez miatt mindig morgolódom kicsit, de tudom, hogy egyedül úgysem bírná, és szereti ha segítek neki. Aztán meg a házi pálca praktikákban ő igen csak jártas. Ezeket a dolgokat én is meg akarom majd tanulni tőle, sőt van is már egy-kettő amit ellestem. Annyira még nem vagyok magamban biztos, hogy a tálcát lebegtessem, mert nem akarok most ricsajt csapni hogy mindenki felébredjen. Kell ez a kis nyugalom. Ahogy belépek az ajtón meglátom Billt, amint a mosatlan között kutakodik. Elmosolyodom és felém fordul, én pedig nem zavartatva magam leteszem a tálcát az asztalra és felteszem kérdéseim neki. -Ha nem a mosatlan alatt kerested volna a kaját akkor tuti leltél volna mást is. - Kuncogok fel, remélem érti a viccet. Ha nem is, akkor is egy pillanattal később folytatom mondókám a tálcára nézve és bólogatva. - Hát ezeket a szobákból szedtem össze. Mindenhol volt a tálcákon maradék. - A mi családunk fiú tagjai mindig éhesek. Nem is értem, hogy miért ilyen véznák, amikor annyit esznek... egy valamilyen evőversenyen tutira elsők lennének, mindannyian! Kicsit közelebb tolom hozzá a tálcát, én pedig egy aprósüteményt veszek le róla és azt kezdem el nyammogni. Ez a kedvencem, örültem, hogy anyát sikerült rávennem, hogy csináljon ilyet. Kicsit meglep Bill kérdése. Nem szeretném ha ilyesmi miatt aggódna, főleg nem most amikor olyan jó kedve van/volt mindenkinek. Szeretném ha ő is kicsit fellélegezne és megnyugodna. Lenyelem a sütit, és utána próbálok valami értelmes választ adni a kérdésére. -Az igazság az, hogy fogalmam sincs miért nem jött el. De szerintem nem az miatt... miért nem kérdezed meg anyáékat erről? Neked úgyis megmondanák, engem pedig túl sok mindenből kihagynak... - Szerintem nem akarták az én orromra rákötni ezt a dolgot. Mert a nagyok dolga ugyebár. Mostanság elég sok mindenből kihagynak, pedig már én sem vagyok olyan kicsi. Nem kellemes mástól meghallani egyes dolgokat, sokkal jobb lenne ha közvetlen tőlük tudnám meg. Mivel Bill nem kér a tökléből, ezért vállat vonok és leteszem az asztalra nyitottan, mivel én bazi szomjas vagyok. Túl sokat szaladgáltam vagy nem is tudom... eléggé kiszáradtam. Vagy a kaja szomjazik? Bill kérdésére értetlen képet vágok, de elmosolyodom a végén. -Ez csak töklé! Nincs benne semmi alkoholos. Sőt, szerintem én ittam ma legkevesebbet olyasmit. - Forgatom szemem és megigazítom a hajam, ami egyébként is elég kócos már, de majd holnap rendbe hozom ha felkeltem. Mellesleg még totál nem érzem magam fáradtnak, pedig semmit nem ittam vagy vettem be amitől ébren lehetne maradni. Egyszerűen csak jól érzem magam és azt hiszem ez az én koromban elég nagy kihatással van az ilyen dolgokra. - Anya így is végig szekált mindennel... még csak az kellett volna, hogy meglássa, hogy ennyi idősen iszom. - Az biztos, hogy akkor másnap elő lettem volna véve. Mivel én vagyok az egyetlen lányka a családba, ezért jó lenne ha vigyáznék magamra... igen, már annyiszor elhajtotta, hogy fejből fújom az összes ilyen szövegét.
Húgi <3 - Ruha - Zene - [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom, hogy rajtam kívül valakinek feltűnt-e, de ez volt az első Weasley szilveszter az utóbbi tizenöt évben, amit Muriel néni nélkül töltünk. Nekem bizony igen, és az est folyamán mindegy egyes alkalommal, amikor a pohárhoz nyúltam, a véncsont helyett is ittam egy pohárkával, hogy nehogy véletlenül megérezze valaki a hiányát. Ez a hiány persze olyan dolgokban nyilvánult meg, mint például, hogy most először mind ráfértünk a családi csoportképre, anélkül, hogy valakinek a feje kilógott volna, vagy hogy elég marhasült jutott mindenkinek. Ennek kifejezetten örültem. Anya direkt nem sütötte át rendesen, szóval így az enyém volt minden, de az igazság az, hogy még mindig farkas éhes vagyok, pedig lassan már reggelt mutat az óra. A kagyló fölé görnyedve állok, próbálok kihalászni a mosatlanhalom alól egy kiskanalat, amivel nekieshetek a pudingnak, de olyan, mintha tűt keresnék egy szénakazalban. Ráadásul könyékig benne vagyok a trutymóban, és nyilván, ha teljesen józan lennék, már azonnal lecseréltem volna az ételmaradéktól foltos ingemet, de mivel ezúttal nem áll fenn ez a helyzet, rá sem hederítek. A nagy koncentrációmban végül az ajtó nyitódása zavar meg, olyannyira, hogy kishíján leverek minden edény a halomból. Meglepetésemre a régi kviddicses reflexek még részegen is működnek. Persze azért nem ismételném meg a mutatványt. Többé kevésbé stabilizálom a tányérok állapotát, és csak után fordulok hátra, a hang irányába. Az első dolog, ami feltűnik, az a mély dekoltázs. Vagyis az a mély dekoltázs, ami miatt anya egész este sopánkodott, én meg mindannyiszor lecsitítottam, hogy nem igaz, nem is nagy. Most mégis úgy érzem, hogy igaza volt, és ez a világ legsokatmutatóbb dekoltázsa. Nyilván csak azért, mert a húgomról van szó. Mindenesetre nem jegyzem meg, inkább továbbkúszik a tekintetem a tálra, amit most az asztalra tesz. - Nem tudtam, hogy ennyi maradék van. Azt hittem, hogy mostanra már csak puding maradt- húzom el a számat. Utálom a pudingot, inkább húst akarok. Meglepetésemre van még fasírt a tálon. Közelebb lépek és mohon felmarkolok párat, majd a számba vágom, és szinte rágás nélkül nyelem őket egymás után. Csak az utolsó falat után méltatom válaszra a húgom. - Nem alszom, ahhoz túl éhes vagyok. Szerintem a gyomorkorgásom felébresztené az egész házat - poénkodok, de igazából teljesen komolyan gondolom, mert volt már rá példa, mióta megharaptak. Újabb falatokért nyúlok, közben a húgomat fürkészem. Most értünk el arra a pontra, hogy egyes családtagok már képesek anélkül rámnézni, hogy sajnálkozás ülne ki az arcukra. Az egyik ilyen Ginny, és ezért végtelenül hálás vagyok neki. Meg persze a kajáért is, de hát ezt tudja ő is. Vagy legalább is remélem. - Meg közben azon morfondíroztam, hogy Muriel néni vajon azért nem jött el idén a szilveszteri bulira, mert komolyan elhiszi a pletykákat, hogy vérfarkas van a házban? - kérdezem könnyed hangon. Az igazság az, hogy tényleg ez nyomasztott egész este. És persze nem Muriel néni miatt elsősorban, hanem azok az otromba pletykák miatt, amelyek szárnyrakeltek a balesetem óta, és amelyek mintha megbélyegeznék az egész családomat. - Köszi, nem kérek, ittam már eleget. Talán kicsit többet is a kelleténél - utasítom vissza finoman a piát. Amúgy is, attól csak még éhesebb leszek. - Remélem te nem azért maradtál fent, hogy sunyiba ihass. Ugye nem leszel zugivó vagy ilyesmi? Kérdésemet egy fáradt, rendezetlen mosoly, és egy fejsimogatás-hajborzolás követi.
Vártam már ezt a bulit, hiszen anyuval sokat készültünk rá és reméltem, hogy senki nem fogja majd elrontani. Szinte minden évben így ünneplünk, a megszokott családi körben, maximum néhány plusz vendég csatlakozik hozzánk. Na meg persze ez volt az év utolsó nagy bulija és az utolsó kikapcsolódási lehetőség, mielőtt vissza kell mennem az iskolába és lehúzni még a következő félévet. Ami persze óriási hajtásról és rengeteg tanulásról szól. Idén szerencsére nem akkora a feszültség, hiszen nincs nagyobb vizsga, majd jövőre. Attól már előre félek. Viszont ameddig lehet, kapnom kell a jobbnál jobb lehetőségeken és belecsapni a lecsóba. Ma is volt rá lehetőség, hogy például kicsit kicsípjem magam, már amennyire Weasleyéknél megengedhető az. Magamhoz képest egészen kialakultam, már teljes nőnek érzem magam. Nem vagyok már az a mindent tudni akaró kislány aki pár éve voltam. Felnőttem, szebb lettem, nő lettem. Tessék ezt észrevenni. Anyán nem is lepődöm meg, szerintem ő majd 30 éves koromban is a kicsi lányaként fog kezelni. De megértem, hiszen én vagyok neki az egyetlen, én voltam a megkönnyebbülés talán. Nem is tudnám elképzelni, milyen lenne ha ennyi fiút kellene felnevelnem. Az életemet sem tudnám elképzelni háziasszonyként. A buli csodálatos volt, ismét új év érkezett. Most szinte mindenki gondok nélkül szórakozhatott, ha pár óráig akkor pár óráig, de ez szerintem mindenkinek felpezsdítő érzés volt. A fiúk nagy része persze gyorsan kidőlt, hiszen titokban valami italt kevertek a puncsba és amikor anya nem figyelt, azt húzogatták. Na nem mintha a végén nem lehetett volna rajtuk látni, hogy kissé spiccesek! Anya és apa is persze rengeteget mozogtak és dolgoztak ezen az estén és hát ők már egyébként sem mai gyerekek, szóval még szép, hogy kidőltek. Persze rám maradt az összes egyéb dolog, amit most még el kell rendezni. Például, hogy a maradék ennivalót eltegyem a hűtőbe, mielőtt még valami baja lesz a sok finomságnak, amit anyával olyan sokáig készítettünk. Kezemben két tálca édességgel és egy üveg töklével baktatok a konyha felé, aminek ajtaját nagy nehezen de kinyitom. Billt látom meg. -Ó, hát te? Még nem alszol? Azt hittem már csak én vagyok fenn. - Mosolyodom el és az óriási asztalra leteszem a maradék kaját. Én még lehet, hogy eszek belőle valamit, és ha Bill is kér... akkor majd ha elmegyek aludni akkor elteszem. A töklét felnyitom és egy pohárba öntök magamnak, miután leültem a fiú mellé. - Kérsz? - Angyali mosollyal nyújtottam felé az üvegcsét, és ha kér akkor átadom azt, ha nem akkor pedig visszateszem az asztalra. Mostanában úgyis keveset látom a bátyám, ha nem siet aludni, akkor beszélgetek vele egy kicsit.
