2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hallottam már ezt azt Lucasről, de soha nem beszéltem még vele. Tudom, hogy a mai kamaszok milyenek, és én pontosan ezért nem leszek soha de soha olyanok. Nem is értem, hogy a mi házunkban is hogy lehetnek ennyire izék néha a diákok. Pedig összetartóak kellene hogy legyünk nem pedig kiközösíteni egyeseket és a többi. Lényegében ezért is vagyok ilyen barátkozós típus. Nem értem miért gondolkodik el ennyire a süteményen. Én azért közben veszek el egyet és finoman nyammogok rajta. Anya legtöbbször jól megválogatja hogy milyen cukorkát tesz a tetejére mert nem szeretne ő sem találkozni egy hányás ízű drazséval és így tovább... Azt hiszem egyszer volt olyan a sütimen... és ha jól agyalok akkor szerintem utána egy ideig hányingerem volt ettől a sütinek a gondolatától. Örülök, hogy vesz belőle, leteszem kettőnk közé valahová, jelezve közben, hogy nyugodtan vehet még ha kér és elmosolyodom a kijelentésre. -Az! Ezért ez a kedvencem. - Motyogom az orrom alatt, teljesen bele vagyok közbe merülve ebbe a cukorkavizsgálódásba, hátha rá tudok jönni a színéről, hogy milyen ízű lehet. Persze azért figyelem Lucast hogy mit mesél. A bűvészkedésre felpillantok. -Óóó. Tudsz ilyen trükköket? Majd egyszer mutatsz párat? Azok nagyon érdekesek tudnak lenni! Fred és George is szoktak ilyesmivel foglalkozni de... ritkán. - Mosolygok és bólogatok a további mondandójára. A zene. Hozzám soha nem állt közel. Nem játszottam semmin, nem is vonzott a dolog igazából. Annyi fiú között nem azon gondolkodtam, hogy milyen hangszeren játsszak. Figyeltem ahogy Lucan mozog. Vártam mit fog mondani, mit fog csinálni. Azért kíváncsi voltam rá, hogyan működik ez a gitár. Teljesen vevő vagyok az új dolgokra és mindig is volt egy ilyen elméletem, hogy amit lehet, azt ki akarok majd az évek során próbálni. Ha egyszer akkor egyszer, ha nem tetszik nem tetszik. De jó sok olyan dologhoz érteni, amihez mások nem nagyon értenek. -Rendben, figyelek. Mindenre. - Felnézek rá, kicsit megszemlélem magamnak. Nem megszokott kinézetű fiú, kitűnik a többiek közül és elmerengek rajta, hogy lehet, hogy ezért bántsák az emberek. Azért ha jobban megfigyelem nem is néz ki olyan rosszul. Szép arca van neki és a haja is tetszik. Ja meg azért most így amennyit beszélt, egész kedves. Visszatérek a gitárhoz, kezeit szemlélem. Próbálom megjegyezni amit mondd, az E-mollt először majd utána a D-dúr. Hát nem tudom, lehet, hogy nem lesz elsőre olyan könnyű ez a dolog. Egy kicsit most az elszántságom lankad, de ha már ennyit mesélt róla, akkor igazán meg fogom próbálni és nem leszek nyuszi aki feladja rögtön. -Le-le-föl-föl-le-föl.- Ismétlem utána. Nézem ahogy penget, majd ahogy lefogja a húrokat. Hát jó. Hajrá Gin! Meg kell próbálnod. Ahogy elkezdi mutatni a zenét, elmosolyodom. -Ez tetszik! - Jó ez a dallam! Meg akarom tanulni. Aztán majd eldicsekedhetem amikor a kezembe kerül megint egy ilyen hangszer, hogy igen is van valami amit tudok rajta. Kezembe veszem a gitárt, jól megnéztem az imént, hogy ő hogy tartja. Elhelyezem, kicsit megzavarodom, de megpróbálom jól lefogni a húrokat. Ránézek Lucasre, amolyan 'jól csinálom?' nézéssel. Ha megerősít, akkor megpróbálom az imént mutatott rövid mozdulatot véghezvinni. -Nehezebb mint gondoltam! -Röviden elnevetem magamat. Izgalmas így a kezembe tartva, teljesen más mint nézni. Nem fog elsőre rendesen menni az biztos! Egy kicsit lehet, hogy gyakorolnom kellene. - Segíííts!
Ginny & Lucas Talán keresel valakit? Esetleg adjak egy kis zeneórát?
///1997. szeptember 13.\\\
Hihetetlennek tartottam, hogy ilyen jó időben alig találtam magamnak egy csendes zugot, ahol nyugodtan zenélhetek, és mikor végre sikerült, akkor sem maradt sok időm egyedül, hogy átadjam magam annak a csodás életérzésnek, mikor a gitár húrjai megpendülnek, belőlem pedig dallamokba verődve buknak ki a szavak. Mikor Ginny belépett a terembe, először egy picit megijedtem, hisz váratlanul ért a hangja. Persze nyomban elhallgattam, és inkább kommunikációba kezdtem vele, minthogy megmutassak neki egy tulajdonképpen félkész dalt. Egy pillanatig kérdőn néztem rá, mikor felém tartotta a dobozát, hogy tényleg vehetek-e, majd mikor nem húzta vissza a kezét egy vettem egy sütit. - Köszi, igazán nagylelkű - biccentettem felé halvány mosollyal az arcomon, majd beleharaptam az édességbe. Nem sokszor kínálnak meg sütivel, szóval a lány kedvessége egyrészt meglepett, másrészt viszont nagyon jól esett. - Tényleg nagyon finom! - mondtam, majd ahogy eltüntettem a sütit halkan pengetni kezdem a gitárt, hogy legyen valami "háttérzaj". Nekem erre egyszerűen szükségem van. Úgy értem, a zenére. Ha nem is csak és kizárólag csak arra koncentrálok, megnyugtat ha hallok valami dallamot. Reméltem, őt sem zavarja túlzottan, bár abból feltételezve, hogy az előbb azt akarta, tovább játsszak, erősen kétlem. Közben persze nem felejtek el érdeklődni, miért keresett ő is szabad termet. - Ezzel valahogy teljesen egyet tudok érteni - bólintottam a kijelentésére, majd kicsit megköszörültem a torkomat, és folytattam. - Bár én személy szerint jobban értek a bűvészkedéshez, és a zenéléshez, mint az állatokhoz, vagy a repüléshez, így én inkább azt szoktam olvasgatni. Fejemmel, pont mikor az "azt" szócskát mondtam a gitártokom felé böktem, amiből kikandikált egy jegyzettömb, tele kottával, és magamnak feljegyzett akkordokkal. Igazából nem hinném, hogy túl sokat bírna kiolvasni a macskakaparásomból, de ha már olvasásról van szó... Végül is a kottát is olvassuk. Az is igaz mondjuk, hogy többnyire improvizálok, ritkán játszok már meglévő,esetleg ismert dalt. Azok csak arra voltak jók, hogy megtanuljak gitározni. Mióta ez az ismeretem megvan, azóta a kreativitás tölti be a zenémet, mindig más és más. Persze van, hogy nincs ihlet, és csak a régi jól megszokott dallamokat tudom újra és újra játszani, de az sem gond, olyankor hangulattól függően előkapok az agyamból egy dalt, és átélem magamban. Egyszerre egy hirtelen ötlet jutott eszembe, és felajánlottam Ginnynek, hogy próbálja ki a gitárt nyugodtan. Mikor igent mondott, és már ott ült mellettem, Bólintottam. - Rendben, figyelj, lejátszok egy egyszerű dallamot. Összesen kettő akkordból áll, nem tudom, ismered-e. Először megmutatom az akkordokat, aztán, hogy hogyan kell pengetni. - Minden tanítás beszéddel kezdődik, akkor is, ha zenéről van szó. Kivéve, ha az ember magától tanul játszani valamin. Fogalmam sincs, milyen dalokat ismernek a varázslógyerekek, mert mugli családban nőttem fel, és azzal is tisztában vagyok, hogy az én gitárom kicsit máshogy néz ki, mint amilyen hangszereken a varázsvilágban játszanak, például a The Weird Sisters együttes tagjai is. Legjobb tudomásom szerint ők a legfelkapottabbak manapság, de nem igen követem zenei téren sem a divatot. Bár el kell ismerni, hogy tényleg jók... Miközben merengtem, el is kalandoztam. Szóval oda akartam a gondolataimmal kilyukadni, hogy nem tudom, Ginny tartott-e már bármilyen hangszert a kezében, ezért az alapoknál volt javasolt kezdeni. Ha ez túl jól megy neki, úgyis látni fogom. Tehát középső ujjamat a második bund ötödik húrjára szorítottam, gyűrűsujjamat pedig közvetlenül alá, a negyedik húrra. - Ez egy E- moll - mondtam, és megpengettem a gitárt. Ez után új akkordot mutattam, és kéztartást váltottam. Mutatóujjam ezúttal a második bund harmadik húrján helyezkedett el, a középső egy bunddal arrébb, a harmadikban, a második húr lefogására volt hivatott, a gyűrűsujjam pedig a legalsó, azaz az első húrt fogta le szintén a második bundban. Mindezt persze úgy, hogy a lány lássa, hogyan tartom a kezemet, és melyik húrt hol fogom le. - Ez pedig egy D-dúr. - Ezen is végig húztam a kezemet, és halhatta ő is, hogy más hangot adott ki. Már majdnem oda is adtam a kezébe a hangszert, mikor eszembe jutott, hogy a pengetési módszert nem mutattam meg neki. - Ja igen. Ha lefogod az akkordot, és játszani akarsz valamit, az a legegyszerűbb, ha úgy pengeted, hogy kettőt húzol le, kettőt föl, majd egyet le és egyet föl. Le-le-föl-föl-le-föl. Mindezt úgy, hogy összeérinted a mutató, és a hüvelykujjadat, és lefelé a mutatóujjad körmével érinted a húrokat, felfelé pedig a hüvelykujjad oldalával, vagy körmével. Mutatom. - Reméltem, hogy magyarázatom nem volt sem túl szájbarágós, sem pont az ellenkezője, és bonyolult. Őszintén szóval még sosem tanítottam senkit gitározni. Bemutatásképp azt a dalt kezdtem ezzel a pengetési módszerrel játszani, aminek ez volt a két akkordja, és először az eszembe jutott, ez pedig a Részeg tengerész volt, magam sem tudom, miért. Nem játszottam persze végig, csak az első versszakot, majd odatartottam neki a gitárt. - Tessék, próbáld meg lefogni egymás után az E-mollt, és a D-dúrt. Először elég, ha csak lehúzod, hogy halljam, jól fogod-e le. - Apró mosoly húzódott az számra. Nem gondoltam volna, hogy valaha, bárkit zenélni fogok tanítani, azt meg végkép nem, hogy egy matrózdallal kezdem az egészet.
A közönség szeretete szerintem a családunk vérében van. Vagy ha nem is mindegyikünkben, hát akkor némelyikünk tuti megkapta ezt a kiváltságot. Mint például én és az ikrek. Kiskoromban nem annyira voltam oda a közönségért, de mára ez már teljesen megváltozott. Szeretnék később híres kviddicsező lenni és ugye ez ahogy már a nevéből is hallatszik, HIRES, ami nem csak annyit jelent, hogy a közönség előtt eljátszom amit gondolok, hanem utána sok sok minden fog majd rám várni. Eddigi kviddics elhatározottságomból kiindulva még menne is a dolog. Hajtóként jól szerepeltem eddig, de szeretném majd kipróbálni magamat fogó ként is később. Ha Harry nem lesz itt, mert addig ugye foglalt a hely. Amikor észreveszem, hogy nem zavarom őt túlságosan, lepakolok az egyik asztalra és kicsit megkönnyebbülve nekidőlök. Ma már lejártam a lábamat, azt hiszem este jól fog esni a megérdemelt pihenés. Örülök neki, hogy tudja a nevemet, hiszen griffesek vagyunk mindketten, ez így annyira nem is meglepő. Általában a házamban lévő diákok nevét megjegyzem. Nagyrészt. -Igen, Ginny vagyok. Sokat szoktam ide járni. Ilyenkor itt csak ez az egy terem ilyen nyugodt. - Elmosolyodom halványan és kinyitom anya sütis dobozát. A fiú felé nyújtom, apró kis kerek sütik vannak a dobozban, minden ízű drazséval a tetején. - Kérsz? Anyu ma küldte. Csalós a drazsé miatt de emígy nagyon finom. - Szívesen megosztom vele a csomagomat, na meg hogy néz már az ki, hogy én itt egyedül elkezdek nyammogni rajta miközben meg sem kínálom őt. Ugyan. Nem így tanítottak a szüleim. A zene nagyon kellemes amit játszani kezd. A hangszer szép dallamokat idéz elő, nem sok embert hallottam még ilyesmin játszani az iskolában vagy... otthon meg pláne nem. A kérdésére egy kicsit elgondolkodom. Félig már megválaszoltam neki, de egy kicsit kiegészíthetem, nem esik nehezemre. Szeretek beszélni. -Ha nincs előre betervezett program, akkor mindig a legendás lényekkel töltöm az időt vagy a kviddics évszázadaival. Néha érdekesebbek mint az emberek. - Vonom meg a vállamat. Persze benne vagyok minden buliban meg kiruccanásban, de ha mindenki bent punnyad az épületben, akkor inkább egy kicsit félrehúzódom és próbálok valami értelmeset is kezdeni magammal. Szeretem az évfolyam társaimat és a háztársaimat is, sokakkal jóban is vagyok és mondjuk azt nem mondhatnám, hogy valaha is unatkozni fogok. Mindig történik körülöttem valami izgi dolog. Egy széket húzok ki az asztal mögül, majd leteszem egészen közel Lucashoz és helyet foglalok. Egy pár másodpercig még vizsgálom a gitárt, nem is volt még ilyen a kezemben és játszani sem játszottam még soha. Félek, hogy nagyon elbénázom. Igazából ez tuti, de... nem félek az új dolgoktól. -Szívesen kipróbálnám. De csak akkor, ha mutatsz valami nagyon egyszerű dolgot, amit meg tudok csinálni és nem nevetsz ki. Még életemben nem fogtam ilyet a kezemben.
Ginny & Lucas Talán keresel valakit? Esetleg adjak egy kis zeneórát?
///1997. szeptember 13.\\\
Hangolás után halkan kezdtem a pengetést, és a dal első pár sora szintén halk volt, majd ahogy egyre inkább élveztem a zenét, egyre inkább beleéltem magam, úgy fokozódott a hangerő is, bár azért egy bizonyos határhoz tartottam magamat. Nem árt, mert nem nagyon szerettem volna, hogy kint a folyosón mindenki hallja. Ezért volt jó ez az üres terem. Egyedül lehettem, előlem elhúzódó, vagy épp belém kötő emberek nélkül. Békés volt. Csak én, és a zene. Valahol a felénél járhattam a számnak, bár igazából, mivel rögtönzött zene volt, ezt nehéz lett volna megállapítani, mikor lépteket hallottam. Éppen lehúztam egy fél akkordot, mi azonnal felkaptam a fejemet. Az éneklést abbahagytam, és jobb kezemmel rácsaptam a húrokra, hogy hallgassanak el. Egy lány jött be a terembe, kezében könyv, és egy számomra ismeretlen tartalmú doboz. Fiatalabb volt tőlem, de ismertem. Nem volt nehéz felismerni, eddigi nyolc évem alatt 5 Weasley fiút volt szerencsém legalább látásból megismerni, az ikrek pedig tavalytól az évfolyamtársaim voltak. Én is látványmágus szakra mentem, ahogy ők, amiben csak az a furcsa, hogy én csak magamnak bűvészkedem, míg ők a nagyközönségnek. Ha sejtelmem nem volt csalóka, a legfiatalabb Weasley állt előttem, dicsérve a játékomat. - Öhm... Köszi... Ginny, igaz? Mi járatban erre? - hárítom rögtön a felkérését, hogy játsszak tovább. Egy félkész dalt nem közönség előtt szeretek végigimprovizálni. - Hogyhogy nem a friss levegőn vagy, vagy az évfolyamtársaiddal? - érdeklődtem egy kedves mosoly kíséretében. Igazából amíg nem néz rám úgy, mint némelyik kölyök, meg némelyik felnőtt, és késztetést sem érez, hogy viszolyogva félrehúzódjon előlem, nem zavart a jelenléte, szóval nem akartam elküldeni. Ha az enyém őt zavarja, úgyis elmegy magától, ha pedig nem, hát legalább társaságom akad. Ritka kincs egy jó beszélgetőpartner manapság. Miközben válaszára vártam, fürge ujjmozdulatokkal halkan pengetni kezdtem a gitáromat, némi kis hangulatot, és háttérzenét adva a beszélgetésünknek, de nem néztem rá a hangszerre. Kissé félrebillentettem a fejemet, és fülemben a lágy dallam mellett ott visszhangzott a lány iménti mondata. - Azt mondod tetszik? Hm... Nem akarod kipróbálni? - vetem fel az ártatlan ötletet, persze ha még nem hátrált ki az ajtón, és nyugodt arckifejezéssel nézek a szemébe.
Egy szombati nap számomra soha nem volt unalmas. Első sorban azért, mert anya mindig küldött valami jó kis meglepetést... ma például süteményt kaptam tőle, a kedvencemet. Szerintem én voltam a soron a hét ezen napján. Olyan sokan vagyunk, a szüleimnek nehéz mindannyiunk kedvében járnia. Viszont megoldják. Eddig még soha nem volt túl nagy gond vagy túl nagy zűrzavar. Kivéve amikor Fred és Geroge nem találnak ki valamit. Na és persze ha az a valami nem sül el rosszul. Igazából manapság már otthon nem nagyon foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. Ezért nyitották a vállalkozást és szerencsére ott van is nekik saját műhelyük, na meg persze tesztkamrájuk, ahol kísérleteznek a különböző főzetekkel és a többi... Eddig csak egyetlen egyszer kértek meg, hogy menjek el kísérleti alanynak és akkor is inkább passzoltam. Egy szerelmi bájitalt akartak beadni valami kisfiúnak akit innen csábítottak el a roxfortból és én lettem volna akibe beleesik. Hát nem, nem akarok ilyesmiben részt venni ha nem muszáj! Szóval egyik kezemben anya doboz sütijével, másikban pedig Legendás lények gondozása könyvvel sétálok a folyosón. Szeretem ezt a tantárgyat, szerintem érdekes lények vannak benne és ha mondjuk úgy döntök, hogy kimegyek "véletlenül" az erdőbe, akkor ha találkozok valami állattal, nyilván könnyebb lesz kitalálnom, hogy mi legyen, mi tévő legyek. Szeretek ilyenkor valami nyugodt helyre menni. Igazából általában egyetlen egy nyugodt hely van csak ilyenkor a kastélyban és én szerencsére múltkor ezt megtaláltam. Ott egyedül lehetek ameddig akarok. Még egyszer sem volt olyan, hogy valakivel összefutottam volna itt. Pedig annyira azért nem is eldugott terem... amikor odaérek, akkor egy kicsit meglepődöm. Azt hiszem van bent valaki. Halk zene és ének hallatszik ki a folyosóra. Hát, úgy tűnik, hogy eddig tartott az egyedül létem. Mert ha valaki megtalálja a termet ami üres, akkor vagy ő fog oda sokat járni, vagy pedig oda viszi az egész bagázsát. Azért hajt a kíváncsiság. Meg kell néznem, hogy ki volt az, aki felfedezte a termet. Halkan benyitok, majd először csak a fejemet dugom be a résen. Lucas az. Igazából majdnem hogy meg sem kellene lepődnöm, hiszem a fiú sokat bujkál és jár egyedül mindenfelé. Mondjuk nem értem azt a sok embert, hogy miért kell másokat piszkálni azért, mert valakinek nem átlagos a kinézete vagy... valami hasonló? Hát én nem ítélkezem. Soha. Belépek a terembe és közelebb megyek hozzá. Ha észrevesz és abba hagyja a játékot akkor elmosolyodom és megszólalok. -Jól játszol. Bocsi, hogy megzavartalak. Tetszik ez a hangszer. Folytasd nyugodtan...
Ginny & Lucas Talán keresel valakit? Esetleg adjak egy kis zeneórát?
///1997. szeptember 13.\\\
Hová fajul a világ, mikor az ember egy nyugodt, békés helyet nem tud találni magának, hogy egyedül lehet? Órák óta járom a folyosókat, hátamon a gitárommal. A rendes, igazi, tradicionális, mugli gitárommal. Hiába vagyok a Roxfortban, hiába vagyok varázsló, ha a zene az életem szerves rését képzi. A walkmanemet is megbütyköltem pár bűbájjal, hogy működőképes legyen a birtokon is. Kellemetlen, ha van egy elektronikai eszközöd, és nem használhatod, mert a varázslat nem bírja az elektronikát. Vagy fordítva. Minden esetre már nem elemmel működik, ami határozottan kellemes, tekintve, hogy a Roxfortot csak akkor hagyom el, ha Roxmortsba megyek, a varázslók és boszorkányok pedig vajmi kevés valószínűséggel ismerhetik az elem miben voltját. Szombat van, de hiába bóklászom, valamiért mindenki a kastélyban lebzsel. Nem tudom miért, pedig még csak az eső sem esik, igazán kimehetnének. Mindenki. Fárasztó azon agyalni hová "bújjak" el az emberek elől. Nem mintha el akarnék bújni, de kezd bosszantani, hogy mindenki úgy húzódik el előlem a folyosón, mintha leprás volnék. Pedig nem vagyok. Nincs semmi fertőző betegségem, egyszerűen más vagyok, mint a átlag. Valahol a harmadik emeleten az egyik csendes folyosón besurrantam egy üres terembe. Végre csend, és nyugalom. Ideje volt elmerülnöm magányomban, és a zene csodálatos varázsában. Beletúrtam kócos, fekete hajamba, miközben végigsétáltam a termen, be egészen a végébe, hátha onnan kevésbé fog kihangzani a folyosóra. Nem mintha szégyellném a véleményemet, amit dalokba öntök, de nem azért írok dalokat, hogy másoknak megmutassam. Csak úgy magamnak. Meg a fiókomnak. A fiókom egyébként meglepően jó hallgatóság. Versek, irományok, dalszövegek, kották, mind elférnek benne, és amíg le van zárva, senkivel sem osztja meg. Magam alá húztam egy széket, és vigyázva, meg ne üssem semmibe, elővettem a becses hangszert. Lefogtam először a C-dúrt és elszomorodva tapasztaltam, hogy valaki megint vicces kedvében volt, és eltekergette a hangolókulcsokat. Mondhatom nagyon örülök neki. Elkezdtem szépen, sorjában, húrról húrra visszahangolni, hogy ne legyen ennyire borzalmas a hangja. Hála az égnek, vagy Merlinnek, vagy ki tudja minek, elég jó fülem volt, így nem kellett egy hangolót is megbabrálnom, hogy sikerüljön. Mikor végeztem, elkezdtem random akkordokat játszani. D-dúr, B-mol, G-dúr, A-dúr... Ahogy játszottam szépen sorban az agyamba férkőztek a szavak is, de nem igazán állt össze a teljesség. Elölről kezdtem. Elég gyors ütemben kezdtem játszani sorjában a pillant hevében kigondolt akkordokat, ujjaim szántottál a húrokat, és közben énekelni kezdtem. Nem túl hangosan, nem akartam, hogy kint hallják, csak körül-belül egyazon hangerővel, mint ahogy a gitárom szólt. Igaz, ez éppen halknak sem volt mondható. A rock zenét nehéz halkan játszani....
