2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Különleges érzékkel viseltetik a tanulói iránt, ritka alkalom, hogy ha egy diák az iskolájában marad és egykori tanárai mellett próbál helytállni, számítva és várva a kritikákat melyek akár negatívak is lehetnek. McGalagony szájból is hasonló kerül elő, hiszen az, hogy Albrecht fejére olvassa a kommunikáció terén nyújtott gyenge alakítását, nem más mint negatív kritika, ám mindezt sokakkal ellentétben úgy tudja becsomagolni, hogy nem bántó hanem építő jellegű, utat is mutat és egyben motivál is. Mindenkivel másképp kell beszélgetni, nehezebb dolga lenne ha máshonnan jött volna kollégája de Albrechtet már ismeri és ha lassan is de sikerrel terelgeti a helyes út felé. Változásra van szükség, mégpedig legbelül, minden ott dől el, a fejben. Félszavakkal próbálja rávezetni, hogy saját gondolati útján jusson el a megoldáshoz, nem csak tanácsokat osztogat hanem kérdez is, ezáltal gondolkodásra készteti a másikat, mégpedig olyan irányba mely felé addig nem járt. Hasonlóképp fogalmazza meg Albrecht is a válaszát, tehát végül eljutott oda ahova kell, és nem feltétlenül kell választania lélek és ész között.* -Látom a zavarát Albrecht. Nem választhatja szét a kettőt, kzen fogva járnak a szív vagy lélek és az ész. Fejben dől el minden de ha a lelkünk nem érez rá a megoldásra, ott ette meg a hegyi troll. Akarni is kell, nem elég csak elhatározni, véghezvinni pedig kitartás kell, erő és megint csak szív. *A tanítás egy kis pszichológia is, tudni kell bánni a diákokkal, tudni kell melyik mire vágyik és hogyan képes a legeredményesebben magába szívni a tudást. Nem véletlenül mondta amit mondott a csendes és az akár szemtelen de aktív diákok szembeállításáról. Ám idő kell ahhoz, hogy Albrecht erre rájöjjön, most talán ne hisz benne, még túl fiatal, még nem koptatta el a katedrát cipői talpával, még nem tapasztalt eleget. majd egy év múlva talán kettő, de annál több semmiképp sem, rájön McGalagony professzor igazára. A lényeg, hogy az akarat már megvan. Noha valóban nem sokat ért abból ami a tanár úr tantárgya, nem azért kérdezi csupán, hogy vénségére újat tanuljon; ez ismét csak a gondolkodásra való felbujtás, a probléma más oldalról való megközelítése.* -Ó, ez igazán érdekes. Ön miért szerette meg? Mi volt az ami megfogta benne? Mindenki azt hinné, hogy ezek is csak száraz tények, unalmasak és elaltatnak mint Binns professzor álmatag előadásai. Pedig az ön lelkesedése nem ezt mutatja. S látja kérdéseket említ melyeket meg kell válaszolni, mégis az elsőnél megakadt, pedig biztos vagyok benne ha nem lepődött volna meg azon, hogy egy diákja kérdezett, a válaszra is rálelt volna. Ön Albrecht okos, nagy tudású, csak túl nagy a labirintus a fejében. *Minta a másnapi időjárásról jósolt volna valami érdektelent, úgy kortyol bele a teájába, mely ezzel az utolsó korttyal el is fogyott, újratölt, természetesen Albrechtnek is odakínálva a kannával.*
♫ Zene ♫ ϟRuha ϟ " Babbling,bumbling band of babboons " ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tenyeremet jóleső melegben tartja az átforrósodott csésze, és olyan érzés, mintha a hővel valamiféle nyugalom is beszivárogna a sejtjeimbe. Mindig rettentő nagy gonddal válogatom meg a szavaimat, ha spontaneitásnak is tűnik valami, az csupán a látszat, valójában precízen megrendezett minden mondat. Viszont a lépcsőn ülve valami elszakadt, és mióta volt tanárommal beszélek, minden olyan egyszerűnek, könnyen követhetőnek tűnik, és egyáltalán, vagy csak egy egészen kicsit figyelek a megszokott, feszesen átgondolt szóhasználatra. Röviden: merek szívből szólni, lenyúzva magamról a racionalitást. Ha megtartottam volna ezt a régi, berögzült szokást, valószínűleg sosem tettem volna olyan könnyelmű kijelentéseket, amire McGalagony nem csodálom, hogy jó szándékkal bár, de lecsapott. Kelletlenül, de beismerőn bólintok, igen, valóban nehézkes kommunikáció nélkül okítani úgy, hogy megtartom a tanítás szeretetét. Talán nem akartam eddig észrevenni, hogy a kettő mennyire ütközik, elhitettem magammal, hogy a passzív befogadás, az egyoldalú kommunikáció is tökéletes, nem szükséges hozzá a partnerségi viszony a diákokkal. A tóról alkotott példázatát hallgatva felsóhajtok, értem a finom célzást, legalábbis felfogni vélem, hogy szép, amit teszek, szép a hivatás is, de a jelenlegi módszereimmel nem jutok egyről a kettőre. Szeretnék egy kicsit nevetni, vagy legalább mosolyogni úgy, mint az előbb, de mikor már hangot adok a gondolataimnak tudom, hogy nem ártott volna átgondolni őket alaposabban. Dolgozom rajta, de min, és hogyan? Ha McGalagony nem tette volna fel a kérdését, valószínűleg saját magamban fogalmazódott volna meg ezt a fantom kérdőjel. – Talán még nincs látható jele, de valóban dolgozom rajta. Első körben itt dől el minden – és mutatnék magam felé, de nem tudom, fejemre, vagy mellkasomra kellene-e böknöm, eszemre vagy lelkemre célozva vele. Félszeg mosoly; újra csak ennyi megy. – Valami elindult, valami láthatatlan folyamat, vagy ráébredés, nem tudom igazán… de, ha már a problémát tisztán látom, úgy gondolom, javítani lehet rajta, tehát igen, mondhatni, hogy már elindult ezen a dolgozás. Vitáznék persze magammal, hiszen törékeny ez a magyarázat, de azért megállja a helyét, van benne igazság. Tény persze az is, hogy gyenge lábakon áll, hiszen az elmélet megvan, a gyakorlati része viszont még tervben is alig áll. De sok mindenre rádöbbentem már e beszélgetés alatt, amiből el lehet kezdeni építkezni. Szavait, ahogy eddig is, most is figyelmesen hallgatom, minden gondosan formált hang egy jó tanács a jövőre tekintve, még ha most, e közös jelenben kételkednék is benne. Ó, a csendes diák… hogyan is lehetne a másik oldalról tapasztalatom, mikor jómagam is a némán gubbasztó hallgatás voltam. Kissé szkeptikus vagyok, és bár elmém ordít, higgyem csak el a professzor szavainak az igazát, önérzetem mégis keserűen mond ennek ellent. A csendes diák nem jelent problémát; igaz, aktivitást sem jelent az órán. Értem a problematikát, csak egyet nem tudok érteni vele, de több okból sem áll szándékomban vitába bonyolódni a professzorral ez ügyben. Egyrészt, mert gyerekes lenne a magam igazát, ami pusztán saját tapasztalaton nyugszik, görcsösen hangoztatni, másfelől pedig tudom, hogy nem lenne igazam, mert mondandója lényegét még nem értettem meg egészen. Kérdésére szinte ostobán pillantok rá, értetlenül, hogy miért érdeklődik a nyilvánvaló felől… ami úgy tűnik, csak nekem nyilvánvaló. Talán épp ez adja a probléma gerincét a tanításommal kapcsolatban is; elmondom, ami nekem tényszerű, feltételezve, hogy a másiknak is az, bele sem gondolva, hogy ez talán egyáltalán nincs így. – Én, nos… – kezdem, de valójában fogalmam sincs, mit szeretnék mondani. Zavartan nézek félre, pillantásom a falon akad, tekintetem finoman siklik az elegáns berendezésen, mintha valamelyik bútordarabon válaszra találhatnék. – A történelem megismerhető a mágiatörténet órán, de ott senki sem teszi fel azokat a kérdéseket, hogy mégis: honnan tudjuk mindezt? Honnan ez a bizonyosság? A módszertan éppen ezekre ad választ, a forrásokból, azoknak az elemzéséből született tények adják a történelemkönyvek fejezeteit. A maga módján egészen csodálatos, de nem sokan osztják e rajongást.
*Nehéz feladat a diákokkal szót érteni, nincs is meg ennek a képessége minden tanárban, megfelelő humor is kell hozzá, hogy az esetleges kudarcokat ne csak egyoldalúan szemlélje, s bár egy-egy probléma nem mókára ad okot, mosollyal az arcon más fényben tűnnek fel a gondok. A megoldás is egészen más lehet így, s Minerva nem egyszer adta tanúbizonyságát annak, hogy száraz és ritkán de annál ütősebben bevetett humora mindig jókor jön. Talán néha még frivol is, de csak nagyon enyhén, viszont hatásos. Mindehhez a faarc elengedhetetlen kellék, hiszen a nevettető sem kacag a saját poénjain, ahogy a tanár sem nevettetésből használ könnyed szavakat. Feloldás, a cél a gödörben való megrekedés feloldása s a nevetés vagy épp a meg nem értett szó feletti elgondolkodás minden formában meglehetősen kirángató jellegű.* -Ó, nem kétlem, tanítani szeret, csak kommunikálni nem nagyon. A kettő együtt pedig félő tanár úr, hogy nem megy. Vagy ilyen lefagyás az eredménye. *Kevés mosolyt látott Albrecht arcán a Roxfortban eltöltött diákévei alatt, igaz nem is kereste ezeket az alkalmakat, de valószínűleg nem is volt. Szinte ráégette magát a komolyság és a távolságtartás az ifjú arcára, de ez nem lenne probléma, elvégre nem mindenki született vigyorogva ám tanárnak lenni nem csendes és magányos feladat, már csak a diákokkal teli tanterem miatt sem. Egy tanár nem menekülhet, főleg nem a kérdések elől, hiszen az egyik oldala a tanítás szépségeinek a kérdések megválaszolása. Így vagy úgy, Albrecht esetében ez elmaradt ezért a csalódás és a magába fordulás, Minerva szerint egy rossz válasz is lehet jó hiszen előbbre viszi a társalgást, a probléma keresést, kapcsolatot teremt tanár és diákja között és míg a valódi válasz nincs meg, fent is tartja azt. * -Nos, meglátásom szerint a tó gyönyörű és hasznos de nem megy sehová mint a folyó és nem is ragad magával semmit sem, hogy elvigye világot látni. Egyszerűen csak van, néha megfodrozza a szél vagy gyűrűket alkot ha beledobunk egy kavicsot, nagyobb gyűrűket ha Hagrid dobja, de ennél több izgalmat nem lehet kicsikarni belőle. *Valóban más utat kell választania de az ő esetében tudható, hogy ez nem lesz könnyű és buktatóktól mentes. A mindig csendes fiú aki magába zárkózva de letette a vizsgáit, aki soha nem beszélt magáról, aki megült a sarokban és olykor csak nézett ki a fejéből de sosem keveredett egy diák csoportba sem, most megfizeti az árát a néma éveknek. Valójában a saját diákjait csupán hallgatóságnak tekinti, mintha nem lennének mások mint kirakatba tett bábuk és meglepődik ha megszólalnak. * -Dolgozik rajta? És mi módon ha szabad kérdeznem? Megjegyzem a lépcsőfokok és a korlát, ugyan szeszélyesek és néha eltérítenek minket a kívánt iránytól, az élet többi területén meglehetősen passzívak. *Hangjából nem gúny csepeg, puszta érdeklődés és a jelenleg rajtakapott helyzetre való rámutatás. Szinte egyszerre kortyolnak bele a teájukba, ám míg a tanár úr a gondolatai között tévelyeg, Minerva a csésze pereme felett őt figyeli. Az ifjú meglátása egyszerre helyes és helytelen, még nem látja át a lényeget de pont azért nem megy neki mert abban a lényegben rekedt.* -Téved kedves tanár úr, pont, hogy azokkal a diákokkal a legnehezebb akikkel nincs gond. A rendbontó-lázadók szája folyamatosan jár, érveket gyártanak, mentegetőznek, terveznek és így sok megoldásra rátalálnak, tehát aktívak. Lehet velük kommunikálni, meg lehet őket érteni, még az is támpontot ad a lelkük megértésében ha szemtelenek és szájalnak. Ám egy csendes diák gondolatait nem tudjuk megfejteni, így arra sem jövünk rá mire vágyik, mit nem tud még, mi az amit szerinte kihagytunk. Ne akarjon csendes diákot Beaulieu tanár úr. Már megbocsásson de annál borzasztóbb nincs. *Igen, hát helyt kell állni nem vitás, ezt az oldalát helyesen látja az ifjú tanár úr, de nem a diák figyelmét megszerezni nehezebb hanem megtartani. Ehhez pedig beszélgetni kell, nem pedig előadást tartani. Ettől eltekintve nagy tudású és furcsa mód merész tanárnak tartja egykori diákját, merésznek mert olyan tantárgyba nyúlt bele amit senki nem akart, viszont azt meglátta, hogy nagy lehetőségek rejlenek benne.* -Mondja Albrecht, pontosan mit jelent az amit csinál? Sosem értettem a lényegét a módszertani alapoknak. Keltse fel az érdeklődésemet.
♫ Zene ♫ ϟRuha ϟ " Babbling,bumbling band of babboons " ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyre inkább hatalmába kerít a jóleső nyugalom, és a tudat, hogy megoldás mindenre van még akkor is, ha elsőre kétségbeejtően zavarosnak tűnik minden. Sőt, gyakran másodjára, és harmadjára sem tisztulnak vagy csendesednek el a dolgok, hanem sokkalta inkább kuszábbá és bonyolultabbá válnak; ilyenkor ideig óráig még bírom egyedül, gondolataimmal és érzelmeimmel harcolva, de aztán egyszerűen összezuhan minden, vele együtt én is, és igen… ennek egyik végterméke egy lépcsőn gubbasztó megtört alak. Tudom, hogy nem minden fekete-fehér, de olyan nehéz megmaradni mindennek a közepén, nem sodródni el egyik irányba sem, csak haladni előre egyenesen, javítgatni minden lépéssel úgy általában véve a nagybetűs életet. De ez nem olyan egyszerű; még csak gondolatban sem. Magamon érzem a professzor tekintetét, de nem feszélyez, figyelme megnyugtat, és néma biztosítást ad afelől, hogy a botlásokkal ás hibákkal, miképp a problémákkal, nem marad egyedül az ember. Én sem, bár úgy hiszem, ez most inkább rajtam múlik, semmint rajta, hiszen, ha nem nyitok – mint, ahogy nem is szerettem volna senki felé, azért választottam társamul a lépcső-magányt –, akkor ez a beszélgetés most nem is létezne. De kétség sem fér ahhoz, hogy a professzor nélkül nem találtam volna vissza önmagamhoz, és Merlin tudja, miféle ostobaság mellett döntöttem volna, ha csalódásomba ennél is jobban belelovaltam volna magam. – Ó, én szeretek tanítani – mosolyodom el, és félszegen tekintek rá, mert részemről a hivatásom ezen pontjával nincs semmi baj, a probléma alapvető természetemből fakad, ami a maga módján fejleszthető; épp ezen vagyok, vagy talán csak hiszem, de legalább már látom az utat, amiről lesodortak a kétségek. Miközben hallgatom őt, mosolyomat megtartom, egyúttal viszonzom is az övét. Nem szoktam ennyire nyíltan kimutatni az érzelmeimet, engem egy ilyen apró, de jelentős görbület is a szájszegletben erőpróbára tesz, most viszont szinte észre sem veszem; őszintén ül meg vonásaimon. Szavain újfent elgondolkodom, valóban, a kudarcok visznek előre, sokszor hallottam már, hiszem is, csak éppen nehéz úgy létezni, ha az ember meg van róla győződve, minden, amit tesz, maga a kudarc. Kissé halványulni látszik a mosolyom, de azért nem zuhanok vissza abba a kétségbeesett tehetetlenségbe, ami a lépcsőn ülve is nyomasztott. Nem sebeznek, vagy sértenek a szavai, erre már magam is rájöttem, hogy a helyemet egyelőre nem találom: nem vagyok se diák, se felnőtt a szó szoros értelmében, hiszen nem megy olyan gyorsan a változás. És igen, talán türelmetlen vagyok emiatt; jó lenne előreugrani pár évet, hogy aztán már csak úgy kelljen visszagondolnom ezekre az időkre, mint valami kellemes, megmosolyogtató emlékre, hogy lám, ilyen is voltam valamikor. De egyelőre a jelenben vagyok, és tudomásom szerint nem létezik varázs, ami előrerántana az időben. – Igen, ez az egyoldalú kommunikáció igen csak problémás, de valahol menedék is… Így nincs interakció, nincsenek kérdések, és elhibázott válaszok. Bár utóbbiból most még elhibázott sem volt – jegyzem meg keserűen, és amolyan kényszercselekvésképpen, kicsit megmozgatom a kezemben tartott csészét. – Azt hiszem, ideje megpróbálnom valami mást a tanítás terén. Igyekeztem a helyes, ám egyszerű úton tartani magam, de nem sok értelme van, ha nem visz előbbre. Belebámulok a csészébe, a tea halovány felszíne finoman remeg, ahogy ujjaimmal hangtalan dobolok a porcelánon. Elmosódott foltként látom magam benne, de még ez a kusza káprázat is elég ahhoz, hogy magamba nézzek; amit elmondtam, igaz. Tényleg mindig próbáltam a magam részéről egyszerűvé tenni a dolgokat, és talán kicsit meg is bicsaklott a figyelmem a diákok felé, passzivitásra hajtottam őket ahelyett, hogy vállalva a többoldalú kommunikációt, őket is bevontam volna az órákba. Ezzel az egyszerűnek és végtelenül evidensnek tűnő változtatással talán most nem is emészteném magam a történtek miatt. – Tudom, hogy ez az utam, csak… az önbizalom, hát igen. De dolgozom rajta. – Belekortyolok a teába, az aromás italtól kellemes melegség járja át testemet, és a nyugtalanságnak a legutolsó szilánkja is felolvad bennem. Pár pillanatig elmerengek még a hallottakon, megjegyezve szót és hangsúlyt egyaránt, hogy ha a jövőben újfent megzuhannék, legyen miből erőt merítenem. Két korty tea közben eszembe villan valami, igazán nem nagy dolog, csak egy apró tűnődés, aminek hangot adok: – Ilyenkor azért mindig elgondolkodom, hogy annak ellenére, hogy velem nem volt sok gond, úgy értem, nem az a tipikus rendbontó-lázadó voltam az órákon, szóval… ettől függetlenül most látom csak igazán, milyen nehéz ez az egész tanári szerepvállalás. Vagy helytállás. Inkább ez utóbbi.
*Minerva szavai melyek az ifjú tanár megnyugtatásául szolgálnak, nem csupán tanári pályafutásának eredménye hanem a már megélt évek számáé is. Nem hiába mondják, hogy ifjúság bolondság s noha Albrecht esetében nem pontosan a bolondságról van szó mint inkább az elhamarkodottságról és a tapasztalatlanságról, azért megállja a helyét. McGalagony professzor semmi kivetnivalót nem talál tanár kollégája viselkedésében, szinte minden pályakezdővel előfordul hasonló szituációkban, kinek mi a gyengéje. Elhivatottságát az is fémjelzi, hogy nem ment el érdektelenül az eset mellet hanem a lelkére vette s tudható, hogy diákjai előrehaladása a szívügye. A hosszú csend a megfontolt szavak fogalmazásának ideje, szinte kézzelfoghatóan érzékelhető hogyan haladnak egymás után sorban vagy épp megelőzve a másikat a gondolatok az ifjú elméjében, próbálva felfogni, megérteni az elhangzottakat. A jó tanár ismérve nem csak az, hogy megfelelő módon leadja az anyagot, hanem az is, hogy törődik a diákjaival, ahogy Albrecht is teszi, így válik a munka hivatássá, a hivatás életcéllá. A professzor nem zavarja meg tanártársát a merengésben, csak figyeli az arcán lejátszódó érzelmi játékot mely ha az egész gondolatvilágot nem is, de néhány részletét híven tükrözi. * -Amint tanárokká válunk, éppenséggel, hogy minden hirtelen túl bonyolult lesz. Nem baj ha nem vesszük ezt észre azonnal, hiszen nem vagyunk egyformák, van aki sosem jön rá erre mert nem tanárnak való…mert nem _szereti_ azt amit csinál, hanem csak csinálja. *Tanárnak lenni roppant nagy felelősség, sokan összeroppannak a súlya alatt, és csak kevesen tudnak felkelni. Nehéz meglátni azt az utat amiről az ifjú tanár beszélt, nem az ő hibája, hogy elvétette hiszen az ember és a boszorkány, varázsló is társas lény, önmagában keveset ér, de ha áll mellette valaki és el is fogadja a jelenlétét, nagyobbakat képes lépni és nem fél majd mindezt nyitott szemmel megtenni. * -Nos kedves Albrecht sokakkal így van ez az elején, de akit nem érdekel abból nem is lesz jó tanár. Önt a szíve mélyéig megérintették a történtek, megoldást keresett és nem csak legyintett egyet s ment tovább. A kudarcok a legjobb tanárok az élet iskolájában, de meg kell látnunk mások kudarcait is, mert azokból tanulni nem kihasználás hanem ésszerűség. *Halványan elmosolyodik, nem titok, hogy gyakran önkényesen átírja az iskola szabályait ha úgy adódik a helyzet, hogy némi félretekintéssel nagyobb előnyhöz jutnak a diákok. Mindez azonban nem a szabályok feltétlen megszegésére biztatja a tanulókat hanem arra, hogy merjenek gondolkodni, cselekedni, megváltoztatni és megújítani dolgokat. Nem véletlenül választotta őt annak idején a Süveg a Griffendél házba, bár jócskán elgondolkodott a Hollóháton is, és az sem a véletlenek játéka, hogy ennek a háznak a vezetője. Bár már benne van a korban még mindig vannak fiatalos ötletei s olykor igencsak meglepi a diákjait. már látja, hogy mi a probléma Albrechtel is, belekortyol a kellemes, fogyasztásra immár alkalmas hőmérsékletű teájába majd a tőle telt legnagyobb kecsességgel pihenteti meg az ölében a csészét. * -Nos, erre is megvan a megoldás. Ön megrekedt valahol a diákból felnőtté válás küszöbén, ó hát persze minden más tekintetben láthatóan és érezhetően felnőtt, felelősségteljes férfi, ám a lélek nagy úr és olykor megviccel minket. Próbálja azt képzelni, hogy nem a diákjainak adja elő a leckét hanem a diáktársaival beszélget, úgy mint régen. Szervezzen a tantermen kívüli órát ahol fesztelenebb a légkör és a tanterem falai nem zárják szigorú keretek közé. Ne előadjon hanem csevegjen, vonja be a diákokat, előzze meg, hogy ők kérdezzenek és akkor nem kell válaszolnia. A határozottság kulcsa az önbizalomban rejlik, az önbizalom pedig a sikerekben. Haladjon kis lépésekkel és ne akarjon mindent egyszerre. Számítson kudarcra mert úgy is lesz, de akkor nem éri meglepetésként és fel tud rá készülni. Olykor egyetlen apró sikerélmény szinte az összes kudarcot képes eltörölni. *Talán egy kicsit magáról is beszélt, noha nem rögtön az iskola befejezése után állt a katedrára, azért ő is átélt számos buktatót, de lelkes volt és szerette a diákokat, szeretett tanítani s mindez Albrechtbe is megvan, épp csak egy kis noszogatásra, tanácsra volt szüksége, ahogy McGalagonynak is annak idején. Őt is istápolta valaki aki aztán a legjobb barátja lett, és még mindig az. Sokat tanult tőle, még most is tanul tőle.* -A legfontosabb, hogy ne hagyja, hogy a kudarc legyűrje, hanem keresse a megoldást és a megoldás rátalál magára. *Mint ahogy ő talált rá a tanár úrra a lépcső alján.* Néha pont az orrunk előtt van de nem látjuk, rá kell, hogy koppintson az orrunkra.
♫ Zene ♫ ϟSzoba ϟ " Babbling,bumbling band of babboons " ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Némán figyelem a kezemben tartott csészét, a gőzölgő tea párát csapó forróságát, ahogy áttetsző, fehéres szálaival a levegőbe szökik az illataroma. Bezárkózom gondolataimba, ekképp hallgatom egykori tanárom bölcs szavait, és egyre inkább lenyugodni érzem a lelkemben berzenkedő kétségbeesett érzelmeket. Ha önmagamnak jobban a mélyére nézek, láthatom, hogy milyen szánalmasan egyszerű is a probléma, amivel egyedül képtelen vagyok megbirkózni, és amivel egy ideje már csak görcsösen vergődöm, de megoldásra sosem jutok vele. Igen, talán nem is olyan feloldhatatlan ez a krízis, talán ez is a tanárrá válásnak a folyamata, az elkerülhetetlen velejárója, amibe az ember elhatározása vagy beletörik, vagy új erőre kap a tanári hivatást illetően. Hogy nálam mi a helyzet, azt egyelőre még nem tudom, noha valóban csillapodnak az aggályaim, de a sziklaszilárd magabiztosság még mindig messze elkerül engem. Alig észrevehetően sóhajtok, végtelenül szánalmasnak ítélem meg helyzetem, a józanság már elemi erővel döngeti tudatomat, hogy térjek észhez, és – ha úgy tetszik – ne nyavalyogjak, és főleg ne toporogjak bénultan egyhelyben, valamiféle csodára várva. Tudom, hogy mindennemű segítség ellenére itt minden csak az én döntésemen és lelki erőmön áll. Kelletlenül elhúzom a számat, talán most igazán érett meg bennem a szégyenérzet, amiért ennyire fennakadok egy olyan hibán, amitől még sosem dőltek össze házak az ember feje felett. Felnézek a kezemben tartott csészéből, és a professzorra pillantok, szavait ízlelgetve, megemésztve a hallottakat. Tökéletesen igaza van, és jóllehet, ezek bennem is gyökeret vertek, de nem sarjadtak ki kellően ahhoz, hogy fel is fogjam őket; muszáj volt valakitől hallanom ezeket. – Hm… – a megfelelő szavak után kutatok, nem szeretnék semmit sem sebtében rávágni a professzor szavaira, pedig egész kis mondat-sereg van megszületőben, de a megfontoltságom türelemre int. Apropó, megfontoltság… miért nem akkor köti gúzsba az ösztönömet, amikor arra igazán szükségem lenne? Mint annál a sajnálatos esetnél, ami köré beszélgetésünk épül; csak hebegtem összevissza, azt sem tudva, hol jár éppen a józan eszem. – Azt hiszem, nem láttam tisztán azt az utat, amit egy tanárnak kell bejárnia ahhoz, hogy nos… „igazi” tanár legyen. Kissé talán illúziókba űztem magam azzal a tévképzettel, hogy most, hogy tanár vagyok, minden rettentően egyszerű lesz. Csak teszem, amit szeretek, tanítok, és minden halad a maga rendes kerékvágásában. Ezért is volt… ekkora arcon csapás az, amit maga nagyon helyesen lefagyásnak nevezett. Képtelen vagyok érdemben kifejezni a hálámat, amiért a professzor felnyitotta a szemem. Egyedül talán sosem ment volna, és igen, kellett ez a józanító pofon is, hogy belássam, nem csettintésre megy minden, a fejlődés fontos és szükséges ahhoz, hogy ne csak egy darab pergamenen legyek tanár, hanem az életben is. Ah, magabiztosság… te átok! – Nem túl szerencsés hiányosság a jellemben, de a határozottság igencsak ritka vendég nálam. Nem tudom, mit tehetnék, hogy jobban bízzak magamban. Ha egyedül vagyok a munkámmal, minden rendben van, sőt, ha tanítok is, egyoldalú társalgás az olyan, a hallgatók nem partnerek, hanem pusztán befogadók. De ha már oda-vissza működik a dolog, hát… igen, jön a szóban forgó probléma, és lefagyok, pedig igazán igyekszem, csak úgy tűnik, ez a helyzetemen nem segít.
*Albrecht félénkségét és udvarias távolságtartását az is jelzi, hogy a professzor válasza után csendben marad. Már tanár ugyan, és mindez idáig nem volt rá panasz sem hivatalosan, sem pletyka szinten, okítja a diákjait és mindent megoszt velük amit csak tud, mégsem érzi magát még igazán a tanári kar tagjának. Még nem alakult ki benne a közvetlenség, a szabadság a kérdezés terén, talán ez is megalapozza bizonytalanságát amit végül egy nem talált válasz teljesített ki. noha ő a problémát óriásinak látja és érzi, McGalagony szerint mindez olyan csekélység amit orvosolni lehet, csupán egy kis megnyugtatásra és biztatásra van szükség, megerősíteni az önmagába vetett hitét és a mások által felé irányuló bizalmat. A kesernyés nevetésre és a szellemes válaszra ritka vendégként előkerül a professzor arcán is a mosoly.* -Egyetértek, de félő, hogy ez nem rajtunk áll olykor. *Albrecht felé tekint míg beszél hozzá, majd nekilát a bonyolult varázslatnak mely kulcsul szolgál a kis magánbirodalmának ajtajához. Beinvitálja az ifjú tanítót és hellyel kínálja, már ez is olyan gesztus a részéről ami megkönnyebbültséget és némi nyugalmat kell, hogy nyújtson és teakészítés közben reméli is, hogy sikerrel jár. Halvány mosollyal teszi a tálcát az asztalkára és kínálja a tea mellé a hozzávalókat, majd végül ő maga is kézbe veszi a csészét az aljával együtt, cukorral és tejjel gazdagítja és a feltett kérdése után diszkréten szinte csilingelés nélkül kevergeti el. Egyetlen pillantással sem méltatja az ifjú bögrére hajló ujjait, végre sikerült egy kicsit visszagyömöszölnie a komfortzónájába, nem rángatná ki onnan alig két perccel később. A további orvoslás céljából kíváncsi a meg nem válaszolt kérdésre, ám valójában nem is az volt a probléma, minden korábban kezdődött, mondhatni az utolsó szerencsétlen csepp volt a pohárban. Kortyol a teájából, de olyan gyorsan szeretne mondani valamit, hogy kapkodásnak tűnik ahogyan lenyeli a kortyot és ölébe helyezi a csészealjat a csészével együtt. Egyik szemöldöke feljebb ugrott és fejét picit lehajtva mintha a szemüvege még rajta lenne, nézett fel az ifjú tanárra.* -Nos, valóban a motiválás előnyösebb. Ön egyszerűen lefagyott. Előfordul, bár kétségtelen, hogy a diák távolmaradása a további órákról meglehetősen szerencsétlen helyzetet szül, de a probléma csak addig probléma amíg nem oldjuk meg. amennyiben a kérdésére még nincs meg a válasz, nyugodtan mondhatta volna azt, hogy nem tudja, feltételezem képes lett volna néhány körmondatban megfogalmazni mindezt, hogy jobban hangozzék. A magabiztosság fontos a diákok előtt, ez idővel kialakul, egyetlen pályakezdő tanár sem úgy lép a diákok elé, hogy mindent tud. *Elhallgat, megvárja, hogy mindez leülepedjen Albrecht elméjében, ha még szólna is hozzá pár szót, érdeklődve figyel miközben lassan aprókat kortyol a teájából. Nem becsüli le az ifjú tanár problémáját, de abban is biztos, hogy semmiben sem hibázott és ha ezt sikerül elhitetnie vele már sokkal jobb lesz a helyzet. A megoldás még várat magára, egyelőre tanácsot adott csupán hogyan kezelje legközelebb a felmerülő gondokat, ám attól még nem fog helyre állni az önbecsülése, csak ha az a diák visszatér. Ám reméli és várja is, hogy a megoldás Albrecht eszébe jusson, senki nem lakott még jól azzal, ha a sült galamb a szájába repült.*
♫ Zene ♫ ϟSzoba ϟ " Babbling,bumbling band of babboons " ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Az utóbbi hetekben egyre csak süllyedtem valami elképesztő mély fertőbe, végeláthatatlan ingovány-mocsárban tapostam minden egyes pillanatban, mert felborulni éreztem az eddigi biztos éveket, a hivatást, az egész tanári életet, amiért egykor olyan nagyon lelkesedtem. Már a kutatásom sem vert belém semmi boldogságot, monotonná vált minden, értelmetlen cselekvéssorozatnak, megkopott létezésnek tűnt, bármit is tettem. Nem tudom, meddig tartott volna a lassú merülés ebben a sötét sorsbizonytalanságban, ha a véletlen nem hozott volna össze egykori tanárommal. Pontoson jókor és jó helyen zuhantam össze a néma kétségbeesés súlya alatt. Most, szavait hallva már kezdek tisztán látni, noha érzelmeim még mindig nem csillapodtak le teljes egészében; még érzem a bizonytalanságot a lelkembe marni, ahogy csendesen lépkedek mellette. Kezemet összekulcsolom a hátam mögött, és kissé zavartan babrálom a tintafoltos ingujjamat a talárom alatt; berögzült, régi szokásom ez, amit többnyire észre sem veszek. Gondolataim sűrűjébe keserűen vág bele megannyi boldog, képzelt diákarc – hallgatóim jól ismert vonásai –, ahogy felrémlik előttem örömük, ami a hiányomnak szól. Kedvem lenne felnevetni, vagy inkább hangosan szidni magam, amiért az önsajnálat ilyen szánalmasan mély gödrébe kerültem, de önuralmam töretlen marad, és a némaságba kárhoztatom gunyoros dühömet, mely jelenleg önmagam iránt érzek. Egykori tanárom szavaira félszegen bólintok, nem tudom, mennyire feszegethetem még ezt a témát, hiszen nem vagyunk olyan közeli viszonyban, hogy a múltról baráti csevejben lehessen diskurálni, így tovább húzom a némaságot. Mikor azonban újra hangot ad gondolatainak, a bonthatatlannak tűnő csendet egy halk, nyúzott nevetéssel űzöm messze. – Bonyolíthatnák egy kicsit kevésbé lelkesen is. – Megállok az ajtó előtt, megtartva az udvarias távolságot, míg McGalagony professzor a megfelelő bűbájjal feltárja a bejáratot, és csak akkor fordulok felé, mikor lépteit meghallom; követem őt a keskeny folyosóra, majd a szobájába. Kíváncsian tekintek körbe, ezelőtt még sosem jártam itt. Minden apró részlet tökéletesen illik egykori tanárom elegáns stílusához. – Köszönöm – biccentek, és elhelyezkedem a fotelben, miközben McGalagony professzor a teával foglalatoskodik. Egész lényéből a törhetetlen magabiztosság árad, az a fajta nyugalom, ami rám is átkúszik, és a professzor közelében úgy érzem, valóban nem léteznek menthetetlen helyzetek, tehát az enyém sem lehet olyan mélyen a sötétségben, mint amilyennek még a lépcsőn ülve hittem. Mindezen már-már kellemesnek mondható érzelem ellenére, azt nem mondhatom, hogy megkönnyebbültem, csupán csak tisztábban látok. Megköszönöm a teát, nem kérek bele semmit; a csészét két kezembe fogom, jelen pillanatban az elegancia valahol kilométerekkel lemaradva kullog mögöttem. – Azt hiszem, az a kérdés volt az utolsó lökés a szakadék peremén – válaszolok keserűen, és emlékezetemben felidézem azt a bizonyos jelenetet, amitől úgy hittem, végleg feladok mindent. – Visszagondolva… nem volt az annyira drámai, mint amilyennek jelen állapotomban és előadásomban tűnhet. Egy egyszerű szakmai kérdés volt, amire a mágiatörténet mai állása még nem ismeri a választ. Mondhattam volna neki ezt, persze, de csak hallgattam, mint valami ostoba jószág. Az egészben az a legrosszabb, hogy az érdeklődését teljesen kiöltem belőle, pedig nem az a feladatom, hogy demotiváljam a diákokat… Erőtlenül megrázom a fejem, és elhallgatok, mielőtt túlságosan belemennék a tanári lélek misztériumába. Belekortyolok a teába, jóleső melegséggel folyik végig a torkomon, miközben agyam folyamatosan jár, észérveket gyárt és józanságra int, de az önmagamban csalódott psziché nem enged fellélegezni, továbbra is nyomasztó súllyal nehezedik rám a kétely, vajon helyes-e az út, amin sorsomat cipelem.
*Beaulieu tanár úr kétségbeesett tekintete és ahogy magába roskadtan ült a lépcsőn, újra diákká formálta a professzor szemében, bár felnőtt volt és ő maga is azon ügyködött, hogy minél több tudást átadjon a magáéból, most mintha visszafordították volna az idő kerekét. Mindenkivel előfordul, hogy letér a nekirendelt útról, vagy csak nehezen találja azt meg, elég egyetlen kudarc is ami elveszi az ember kedvét és úgy dönt soha nem tér vissza. Ám McGalagony nem hitt az ilyen szélsőséges történésekben, úgy gondolta mindenre van megoldás csak míg az egyik fáklyaként világít előttünk a másik a sötétségbe vész. Ismerve régi tanítványát és látva a jelenlegi állapotát úgy vélte elég lesz egy gyertyaláng is ahhoz, hogy megmutassa az élet tövises bozótjai közé rejtett ösvényt. Azt nem lehet mondani, hogy a professzor sosem bizonytalanodott el magában, de tanári pályája sem rögtön az iskolaévek után kezdődött, érett felnőtt volt már mikor visszatért a Roxfortba és az eltelt idő alatt elég sok mindent átélt ahhoz, hogy ne rettenjen el holmi kétségtől.* -Úgy van Mr. Beaulieu, a Roxfortban aki segítséget kér az meg is kapja. Nem érdemes mindent magukban tartani, csak belülről emésztene fel, nem szégyen ha egyedül nem bírjuk a súlyát. *Egyetértően bólintott és már indult is, talárja szárnyként lebegett körülötte, csúcsos süvegjének árnyéka még jobban megnyújtotta amúgy is magas, szikár alakját. Most egy kicsit diákként tekintett az ifjú tanárra de nem pátyolgatta és vigasztalta mint egy elsőst, mindig is egyenes volt a tanulókkal szemben, és úgy vélte azért mert koruk szerint még csekély számú telet értek meg, és tudásuk sem elegendő, még lehet és kell is őket felnőttként kezelni. A folyosó hosszú volt és kanyargós, volt idejük még beszélgetésre, de az igazán komoly diskurzust a szobája falai közé szánta. Meglepte a kérdés, még sosem tette fel senki mégsem érezte merészségnek, a megválaszolása is inkább tanács jellegű volt semmint barátok közötti bizalmas csevej.* -Nos, ilyesmin nem, de talán tudja, hogy nem a Roxfortban kezdtem az iskola után, hovatovább akkor még nem voltak egyetemi évek sem melyek felkészíthetik az embert ilyesmire. Persze most sem fogékony mindenki rá. *Tapasztalatai szerint a diákok sokkal jobban tudnak olyan dolgokat melyek egyrészt nem tartoznak rájuk, másrészt nem a tananyaghoz tartoznak, feltételezte hát, hogy Beaulieu tanár úr is hallott már szóbeszédet a Mágiaügyi Minisztérium Nemzetközi Varázsjogi Hivatalában betöltött állásáról, de ha nem, akkor majd most első kézből értesülhet róla. Feltéve ha érdekli.* -Volt azonban más ami bizonytalanná tett, felvetett bennem pár kérdést azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg jól tettem-e azt amit tettem. A kudarcok csak arra jók, hogy megtanítsanak továbblépni, de előtte jól megbonyolítják az életünket…..jöjjön, itt a szobám. *Egy ajtóra mutatott a folyosó végén, díszes faragásokkal volt tele többnyire tekergő indákat, rajtuk kiseb-nagyobb madarakat mintázva. Minerva elővette a pálcáját és az ajtóra bökött, hogy mondott-e valamit vagy sem azt Beaulieu tanár úr nem tudhatta, de az ajtó feltárult és újabb folyosó nyúlt eléjük. Keskenyebb mint a kastély folyosói, feltételezhetően mágia formálta, a végén pedig újabb, kisebb ajtó melyet már csak a kilincs lenyomásával nyitott meg a tanárnő. Mögötte kellemes, régimódian berendezett szoba tárult fel, inkább szalon, kanddalóval, puha süppedős szőnyegekkel, öblös bőrfotelokkal és kanapéval. A barna és a zöld színek uralkodtak a helyiségben leginkább a sötétebb árnyalatukban.* -Foglaljon helyet. *A fotelok felé mutatott majd a szoba másik felében lévő tálalószekrényhez lépett és csészéket vett ki belőlük. Alig egy perccel később már ott gőzölgött a borostyán színű tea az ifjú tanár úr előtt.*-Tejet, cukrot? *Virágmintás készlet darabjai várakoztak egy ezüsttálcán, cukortartó, tejkiöntő és egy kistányér citrommal. Minerva leült a kanapéra szemközt a tanár úrral, egyenes háttal és tökéletes eleganciával.* -Nos, mit is kérdezett a diákja Beaulieu tanár úr?
♫ Zene ♫ ϟSzoba ϟ " Babbling,bumbling band of babboons " ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hiszem, hogy mindennek célja van, minden apró rezdülés okkal születik, nincs véletlen pillanat vagy gondolat, készen kapott minden miért és hogyan; ennek a váratlan találkozásnak is megvan a maga indoka, noha beszélgetésünk elején még szörnyen zavart voltam, amiért McGalagony rajta kapott, hogy órámat hanyagolom. Bárki, és senki is járhatott volna éppen akkor a folyosón, mikor csendes agonizálásom sejtről sejtre felemésztett engem a lépcsőn ülve. Igazán közel jártam a totális megsemmisüléshez, talán a könnyekhez is, rosszabb esetben ahhoz a végzetes pillanathoz, ami eldönteti velem, hogy örökre hagyjak fel a tanári léttel. Aztán… a szavak szinte meggondolatlanul szakadtak fel belőlem, régóta és titokban dédelgetett vallomások, és most úgy érzem magam, mint önnön börtönéből szabadult rab, akinek hosszú évek után végre friss levegő tölti meg tüdejét, és jólesően fellélegezhet. Bár a kételyek, amik lényemet szilánkossá törték, és a darabok őrjítő nyugtalansággal zörögtek bele minden egyes szívverésembe, némileg csillapodni érzem, de nem tűntek el teljesen. A probléma feltárva, már csak a megoldása hiányzik, amiben volt tanárom partnernek látszik, és ezért kimondhatatlan hálát érzek, de továbbra is aggaszt, nem gondoltam-e magamba túlontúl sok erőt is, mikor az oktatói pálya mellett döntöttem; mi van, ha egyszerűen nem bírom el a súlyát…? Nem csak önmagam előtt buknék meg, és talán ez az egészben a legelviselhetetlenebb. A felelősség fontos, talán jobban is, mint az átadott tudás, hiszen létünknek az csak egy kiszakított szegmense, a lexikális ismeretek pusztán valaminek a részei, ennél jóval komplexebb az élet. De én már lassan semminek sem látom az értelmét, és tudom, hogy az említett kínos szituáció terelt le a járt útról, de nem vagyok biztos benne, vissza szeretnék-e térni a bizonyossághoz, ahhoz az elemi eltökéltséghez, ami pár éve még hihetetlen lánggal lobogott bennem: hogy tanár legyek. McGalagony szavait hallgatva azonban némileg mégis sikerül lecsillapítanom a lelkemben háborgó érzelmeket, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ha nem látna kiutat a problémából, ami látszólag kezd felemészteni engem, és tökéletesen alkalmatlannak találna mindennemű tanári funkció betöltésére, azt bizony minden köntörfalazás nélkül, egyenesen és nyíltan megmondaná nekem. A felismerés, hogy helyzetem tehát valóban nem menthetetlen, és talán csak én gondolom a józan ész határain túl az elkeseredésemet, most már szinte teljes nyugalmat húz rám, és egész lényemből az a szelíd, törhetetlen béke árad, ami mindig is jellemzett engem. – Köszönöm a meghívást, örömmel elfogadom – nézek rá hálásan, és arcomat harmaterejű mosoly derűzi. – Szörnyű, ha a gondolatait és a kételyeit megtartja magának az ember, most már látom. Ahogy azt is, ahogy a kudarc, úgy a segítségkérés sem szégyen. Bátorító érintése képes elültetni bennem az eltaposott bizonyosságot, hogy valóban nem létezik megoldhatatlan probléma. Lassú léptekkel indulok el abba az irányba, ahová mutat, taláromat összébb húzom magamon, a szövet halk neszeléssel omlik bele a csendbe, én pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy a kételyeket saját magam neveltem oly hatalmasokká, mint amilyeneknek a lépcsőn ülve éreztem őket. – Még az előbb azt mondta – és fejemmel aprót biccentek a magunk mögött hagyott folyosó felé –, hogy minden tanár átesik ezen. Nem tudom, esetleg anno, pályája kezdetén… a tanárnő is? – kissé félve kérdezek rá, hajt a kíváncsiság, de egyúttal a bizonytalanság is ott dübörög bennem, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem léptem-e át valami láthatatlan határt, és kérdeztem túl személyeset, amihez egyáltalán semmi közöm sincsen.
*Emlékszik még az egykori diákra aki mindig maximális figyelemmel kísérte az óráit, mégsem jutott olyan szintre mint az várható lett volna. Gyakran behúzta a nyakát egy-egy szigorú pillantás elől, de a lelkesedését nem törte le. McGalagony szigorúsága azonban soha nem rosszindulatból fakadt, azért volt szigorú és következetes mert törődött a tanulókkal, a lehető legtöbbet szerette volna kihozni belőlük, hogy bízzanak magukban és legyen kitartásuk akkor is amikor már minden veszve látszik. Beaulieu tanár úrnál is bevált ez a módszer de most úgy tűnik csak eddig tartott. Megerősítésre van szüksége ahogy sok kezdő tanárnak is, csak más mértékben. A tanári pálya nem mindig hálás, később érik be az elvetett magok gyümölcse és sokaknak nincs türelmük ezt kivárni, ilyenkor jól jöhet egy idősebb kolléga, vagy barát, mentor tanácsa de sajnos nem mindenkinek adatik meg. Azokból aztán szép lassan kihuny a lelkesedés amit az elején éreztek és a lendületük alábbhagy, elvesztik az érdeklődésüket a tanulóik iránt s végül már csak rutinból tanítanak mert máshoz még úgy sem értenek. McGalagony szerint Beaulieu tanár úr többre érdemes, és szeretne neki segíteni, hogy újra megtalálja önmagát, egy kicsit vissza kell nyúlnia az időben, hogy emlékeiből táplálkozva tudja hogyan szóljon hozzá. Lassan kiderül mi bántja ifjú kollégáját és cseppet sem csodálkozik azon amit hall. * -Egyáltalán nem hangzik ostobán. A felelősségünk nagy a diákokkal szemben, az sem baj ha megrémít, mert akkor érezzük kellőképpen a súlyát. *Sok múlik azon, hogy egy tanár mennyire viseli szívén a diákjai oktatását, sokszor nem lehet érzékelni az eredményt, az is előfordul, hogy egészen a tanulmányai befejezéséig reménytelennek tűnik, ám az esetek többségében a beléjük plántált tudás előbb-utóbb felszínre tör. Ám Albrechtet egészen más gyötörte jelenleg, nem a diákjával volt gondja hanem saját magával. Egy apró botlás, egy kínos kudarc sokszor derékba törheti egy tanár lelkesedését és úgy tűnt, hogy ennek előszele jócskán megcsapta Albrechtet. McGalagony professzor összefűzte maga előtt ujjait és a régi, ismerős kíváncsisággal nézett a fiatalemberre. Csupán a szemöldöke rándult meg egészen enyhén s ráncolta össze amúgy sem sima homlokát.* -Ó! Nos, ez valóban roppant kellemetlen, ám úgy vélem mindenre van megoldás. Előfordul, hogy a diákok olyasmit kérdeznek amire nem tudjuk a választ, az nem szégyen, nem kell annak érezni, együtt is meglehet találni a választ a kérdésre. Az első kudarc csupán megtanít minket arra hogyan kezeljük a későbbiekben a hasonló eseteket, de semmiképpen sem taszít minket a mélybe. Mit szólna egy teához Mr. Beaulieu? Megbeszélhetnénk ezt a szobámban kényelmesebb körülmények között. A folyosó nem teljes mértékben alkalmas a komoly témákhoz. Na, jöjjön…jöjjön. *Egyre megy, hogy diák, barát vagy kolléga kér segítséget, még ha azt nem is mondta ki konkrétan, ugyanolyan fontos. Attól, hogy valaki tanár lesz még nem múlnak el a kétségei és az önmagába vetett hite. Ha kételkedik az jó, mert érdekli a diákjai sorsa, mert foglalkozik velük. Beaulieu tanár úr is ilyen, csak meg kell mutatni neki a helyes utat amit most eltakar előle a kudarc függönye. A professzor bátorításképp a fiatalemberhez lép és megveregeti a vállát, majd előre mutat a folyosón mely a szobájához vezet, némi kitérővel.*
♫ Zene ♫ ϟRuha ϟ " Babbling,bumbling band of babboons " ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Elhaló dübörgéssel visszhangoznak fülemben a kimondott szavak, amik talán túl gyorsan, túl meggondolatlanul szaladtak ki a számon; az önmagunkba vetett hitetlenség, és vele a bizonytalanság diákkorban még nem bírálandó, ám felnőtt fejjel nehezen elfogadható dolog ez a kínzó labilitás. A magam hideg, tárgyilagos elemzésével folynak át rajtam a gondolatok, valószínűleg csak én találom mindezt szégyellnivalónak, holott jól tudom, mindenkivel előfordul, hogy – fogalmazzunk így – kicsúszik a lába alól a talaj. Velem is valami ilyesmi történik éppen: egy önmagam ásta gödörben toporgok, megrekedtem a bizonytalanság e mély fokán, és ahelyett, hogy összeszedném magam, csak tétován állok egyhelyben, várva valami csodára, vagy józanító pofonra, bármire, ami felrázna tehetetlenségemből. Kelletlenül, már-már bocsánatkérően nézek egykori tanáromra – ó, mennyire izgultam mindig az óráin; figyelmem feszes maradt végig, ám tudásom néha csak kínosan és gyéren pislákolt, s ilyenkor legszívesebben messze menekültem volna a szúrós szempár elől –, és mondandóm elhadarásával néma maradok. Elmondtam, ami a szívemet nyomta, talán még többet is, és most úgy érzem magam, mint akit tarkón vágtak. Ám a professzor hümmögése, érzéseimmel ellentétben, egyáltalán nem vádló, vagy lenéző, egyszerűen csak figyelmes és törődő, aminek hála, némileg oldódik a sejtjeimbe mart kínos érzés, amiért – mondhatni – kifakadtam neki. Szavai hallatán elnyújtózik bennem a nyugalom, idegességem némileg csillapodik; furcsa, de jóleső érzés tudni, hogy kételyeimmel nem vagyok egyedül. Pár másodpercig még néma maradok, keresem a megfelelő szavakat. Most már jóval összeszedettebben tudok gondolkodni, mint pár perccel ezelőtt, de zaklatottságom azért mégsem múlt el teljesen. Végül ráemelem a tekintetem, nem akarok semmit sem rejteni előtte, úgyis átlát rajtam, évtizedes tapasztalat és bölcsesség árad minden szavából és rezdüléséből. – Köszönöm – kezdem elgondolkodva, lassan ejtve a hangokat –, hogy nem kételkedik bennem még ebben a… zavaros időszakban is. Azt hiszem… nehéz bevallani, és magam is sokat rágódtam ezen, de azt hiszem, hogy ebben az egészben a felelősség az, ami megrémít. Ostobán hangzik, ugye? – szégyenlős mosollyal nézek újra félre, tekintetem egészen messzire kalandozik, a kihalt folyosó kongó magányába bámulok bele. – A héten történt valami, ami végleg megrendített. Az egyik diákom olyasmit kérdezett, ami rettenetesen érdekelte, de nem tudtam válaszolni neki; csak álltam ott, és figyeltem őt, láttam, miként oszladozik az érdeklődése, és nem tudom… Azt hiszem, örökre elvettem a kedvét valamitől, amit egészen addig a percig kedvelt. Nekem az lenne a dolgom, hogy lelkesítsem a diákjaimat, és nem az, hogy kedvüket szegjem. Fakultatív vette fel a tárgyat… azóta sem jár az óráimra. Megvallottam. Keserűen, kínzón, fájdalmasan, de megvallottam. Most, hogy konkrétan kimondtam, ami nyomasztott, úgy érzem, mintha újra tudnék lélegezni, mintha könnyebb és felszabadultabb lennék, és kezdem elhinni, hogy ha nem is karnyújtásira, de létezik megoldás a problémámra. Ennek ellenére mégis kissé kelletlenül érzem magam, hiszen egyáltalán nem szándékoztam McGalagony professzort organikus lelki szemetesládának használni, mert minden bizonnyal jobb dolga is van, mint engem istápolni.
*Nem a megszokott, számon kérő szigorral szólt az ifjú Albrecht-hez, inkább az érdeklődő, kérdező hangsúlyra helyezte a figyelmet. Láthatóan valami fontos dolog elvonta a figyelmét, mondhatni elbambult, nézett ki a fejéből mint azok a diákok akik a vizsga előtt még mindig nem biztosak magukban. Albrecht azonban már túl volt minden vizsgáján, hovatovább az utána érkező diákokat tanította a varázslók múltjára, a történet alapjaira és annak….módszertanára. Még most sem volt világos pontosan McGalagony számára, hogy mit is takar mindez, de a visszajelzések alapján nem volt hatástalan. Kiegészített mindent amit tudni lehet a varázsvilágról, mélyebbre nyúlt mint valaha bárki más, összefüggéseke keresett és talált a régmúlt és a jelen között. Alapjában véve nem volt haszontalan és ha ő nem érti még előbbre viheti a diákok alapműveltségét, másrészt pedig tanulságos történetekkel szolgált. Egy szóval, hasznosnak és dicséretesnek találta Albrecht tanítói munkáját, de úgy tűnt, hogy régi tanítványa mindezt nem így gondolja. Bár a szavai ellentmondanak a belőle áradó érzelmeknek, Minervát ez nem téveszti meg. * -Nem szükséges. Úgy. Értem. *És érti. Valami zavar van az ifjú tanár lelkében ami nem hagyja nyugodni, ám hiába szeretne utána kutatni az okoknak, ezt nem teszi meg. Nem szükséges bármilyen lépést is tennie ebben az ügyben, érzése szerint kiderül pár lélegzetvételnyi időn belül. Csak türelmesen vár és ahogy a muglik mondják, a türelem rózsát, jelen esetben magyarázatot terem. mert el kell telnie egy kis időnek míg Albrecht túllép a múlton, az akkori professzora emlékén, a kamaszos bűnein, az érte járó büntetéseken. A tanár úr sem volt mintadiák, ahogy egyik másik sem, mindig, mindenkinek voltak stiklijei, még a színjeles tanulóknak is, főleg nekik, hiszen ők azok akik többet engedhetnek meg maguknak, mert másba nem lehet belekötni. Még Piton professzornak is meg kell erőltetnie magát ha a kákán csomót akar találni. Csak beleegyezően hümmög és bólint mikor Albrecht bevallja az amúgy is nyilvánvalót. Tudta ő ezt már korábban is, csupán megerősítést kívánt, amit meg is kapott. Végül minden várt indoknál többet kap ami leplezetlenül meglepi. szikár alakja megdermed, ujjai szorosabban egymásba fonódnak előtte, fejét oldalra hajtja, majd összeszedve a tanítványa, mostanra kollégájává felnőtt férfi gondolatait, megtalálja szavait. * -Ó! Nos, értem. Mármint a bizonytalanságát. Minden tanár átesik ezen. Nem csak a mi világunkban hanem tudomásom szerint a muglik világában is. Ez a pozíció igen összetett és számos buktatót rejt. Sokan nem képesek átlábalni felettük, de! Én úgy gondolom, hogy ön ennél sokkal erősebb. Ám kíváncsi lennék, hogy miért érzi ezt így, mert bennem soha nem merült fel kétség önnel szemben Beaulieu tanár úr. *Szándékosan szólítja így. Már nem az egykori diákot látja az előtte álló ifjúba hanem egy tanárt, aki a lehetőségeihez mérten minden megtanít a diákjainak, ráadásul eléggé szórakoztató módon ahhoz, hogy ne unják el az óráit. Persze vannak olyanok akiknek mindez nem számít, de ők vannak kevesebben, ők azok akik valamilyen különleges, mágikus foglalkozást tartanak szem előtt és szerintük nem számít az a múltban történt. Ám Beaulieu tanár úr személye és munkássága fontos, akkor is ha sokan nem így gondolják. Élen a tanár úrral. *
♫ Zene ♫ ϟRuha ϟ " Babbling,bumbling band of babboons " ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem a közeledő léptek halk, mégis határozott hangját, főleg úgy, hogy fejemet a térdemre hajtom, és mint fázós, elveszett gyerek ölelem át a lábamat. Szinte elemi erővel tépnek a kétségek, amiket a saját magam felé irányított bizalmatlanságom generált, és most kérlelhetetlenül akasztja rám a sokasodó aggályokat. Már az önirónia sem segít, képtelen vagyok oldani a bennem rekedt keserűséget, egyszerűen csak lenne már vége ennek a tanévnek, hogy pár hét magány boruljon rám, amibe jólesően beletemetkezhetem, és talán ezeket a negatív érzelmeket is kiheverhetem. De addig még hátravan jó néhány nap, és tudom, nem rázhatom le a kötelességemet, de egyre nehezebb tartanom magam. Vajon mi történne, ha bejelentés nélkül, egyszerűen csak… elmennék innen? Nevetséges és gyerekes vágy, mégis vasmarokkal tartja fogva gondolataimat. Agyam lázas jártában a léptek egyre közelebbről hallatszanak, és én már csak akkor ocsúdok fel, mikor McGalagony professzor jellegzetes, éles hangja üt finom visszhangot a kihalt folyosón. Diákkoromból még jól emlékszem rá, milyen is, ha a professzor szigorral szól valakihez, és bár most hangja kedvesen cseng, mégis összerezzenek, és ideges rándulás fut végig az arcomon, miközben felállok. Nem szólalok meg egyből, igazából nem is tudom, mit mondhatnék; nem téved, órán kellene lennem, tanítanom, és, hogy rosszul vagyok…? Nem tudom. Őszintén nem. Egy pillanatnyi kétségbeeséssel nézek rá, talán némiképp szánalmas benyomást is keltve, hiszen ez a fajta megingás nonszensz egy felnőtt ember esetében – vagy csak jól esik ezt hinnem a naivitásom áttetsző ködfátylán. Finoman megrázom a fejem, egyszersmind nemet is intve, hogy nem, nincs bajom, tökéletesen jól vagyok, csupán csak elmerengtem. – Én, uhm… köszönöm, nem… nem szükséges – még mindig szerencsétlenül törnek fel belőlem a szavak, és csak hebegek; valahogy úgy érzem magam, mint évekkel ezelőtt, mikor nagy ritkán diákként rajta kaptak, hogy rosszban sántikálok, és pechemre, vagy épp szerencsémre, McGalagony professzor előtt buktam le. A kétely, amit érzek, túl régóta aggaszt, és sosem beszéltem róla még senkinek; talán a sors akarta így, a fátum finom terelése játszott közre abban, hogy McGalagony, és nem valaki más vett észre a lépcsőn gubbasztva. Talán illene beavatnom, és némi magyarázatot adnom a dolgok miértjére, hiszen mi rejtegetni valóm is lenne? Csüggedt sóhajtás szalad ki a számon, mielőtt beszélni kezdenék. – Igazság szerint valóban órám van – szólalok meg most már higgadtabban, lerázva a zavartságomat, és újra visszatalálva önmagamhoz. Tekintetemmel a pillantását keresem, érzelmeim igazságát egyenesen a szemébe szeretném mondani, mint egy gyötrő vallomást. – De egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ott lenne a helyem. Nem csak most, ez alkalommal, hanem úgy… általában. Tanárként. Hát kimondtam végre, ami a szívemet nyomja, még ha a helyzet váratlanul is ért, felkészületlenül, és a gyors, őszinte közlés némileg meglepett, de talán így volt ez jól; nem hiszem, hogy a dolgok csak úgy, minden ok és cél nélkül megtörténnének.
*A nyár már beköszöntött a maga szokásos kellemes melegével, a tanításnak azonban még nem volt vége, épp ezért szenvedett tanár és diák együtt. A diák azért mert fél lábbal már otthon volt vagy nyaralt valahol távoli szép helyen, a tanár pedig azért mert ebben az időszakban már nem igazán lehetett bírni a tanulókkal. Az utolsó napokat taposták, tűkön ülve várták az évzáró ünnepséget, a házpontok összesítését, noha a többség már végzett számításokat, rendszerint az utolsó pillanatban mindig történt valami, általában nem pontlevonás. A tanárok is elnézőbbek voltak, hacsak nem történt kirívó eset, de nem szokott, néhány szabályszegés felett elsiklott a figyelmük. Minerva is hasonlóképp gondolkodott, bár ő évközben is gyakran nézett félre, természetesen kizárólag valamilyen nemes cél elérésének érdekében. A mai nap órái már nem számonkéréből, dolgozatból, feleletből állt, hanem szórakozásból. Persze még ezzel az általa kitalált játékkal is tanultak, gyakoroltak a diákjai, de nem volt tétje, inkább a nevetés foglalta el az óra központi szerepét, de az maximálisan megvolt és ebből a jeles alkalomból még a tanárnőt is látták jóízűen nevetni. Az óra végeztével Dumbledore professzornál tett látogatást, hamarosan össze kell állítaniuk a listát, neki pedig el kell küldenie a leveleket, a következő tanév, csak úgy mint az összes eddigi, ezzel a fontos momentummal veszi majd kezdetét. Megint egy háznyi csiripelő, újdonságra éhes, kíváncsi és szertelen gyerek lépi át az iskola kapuját, akiknek az életét nyomon követte, amikor megjelennek majd, már sok mindennel tisztában lesz. A mostani időszak azonban nem csak azzal zárul, hogy egy lakomával lezárják az évet és kihirdetik az idei tanév győztes házát, hanem búcsúval is, noha már meghosszabbították a tanrendet, egyetemi osztályokat is indítottak, lesz olyan diák aki most fog majd kilépni az életbe és jó eséllyel nem találkoznak többé, vagy csak évek múlva; ez pedig mindig szomorúsággal töltötte el a professzor lelkét. Ezen merengve igyekezett vissza a szobájába, számos lépcsősoron és folyosón át, gondolataiba merülve lépkedett szaporán, egy vastag bőrmappát szorítva magához. Csak egy pillanatra került látóterébe Beaulieu ifjú tanár úr alakja amint a lépcsőn ücsörög. azzal a lendülettel tovább is ment, de végül megtorpant amikor tudatosult benne a villanás lényege. Nem ellenőrzésképp hanem kötelességtudatból és a szabályok értelmében tartotta számon az összes tanár óráinak idejét és számát, mindig tudta ki, mikor, hol és melyik évfolyamnak tartja meg az óráját, így biztos volt abban, hogy Beaulieu tanár úrnak most a termében kellene lennie és egy csapat diáknak előadást tartania a Mágiatörténetről és minden másról ami ehhez hozzátartozik de túl hosszú neve van és ebből adódóan nem gondolta végig magában, inkább visszament, hogy megkérdezze az ifjú titánt, vajon mi az oka annak, hogy lógós diákként elbújik egy oldallépcsőn.* -Mr. Beaulieu! Tévedek ha úgy gondolom éppen órán kellene lennie? Talán rosszul érzi magát? Mert ha igen, felkísérem Madame Pomfreyhoz. *Kedvesen, aggódón szólította meg Albrechtet, érdeklődött és nem számonkért. Megállt az ifjú előtt, fejét kissé lehajtotta, hogy apró keretes szemüvege felett nézhessen rá.*
♫ Zene ♫ ϟRuha ϟ " Babbling,bumbling band of babboons " ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
A nyári szünet közeledtével a diákok varázsütésre kergülnek meg, arcukon letörölhetetlen vigyor feszül, csacsogásuk teli van tervekkel, lelkes elgondolásokkal, hogy mihez fognak kezdeni a rájuk szakadt szabadidővel. Úgy érzem magam köztük, mint valami kifakult árny, ami kétségek közt vergődve suhan csendesen, észrevétlenül. Nem is ér sok köszöntés, néha megcsapja a fülemet egy-egy „jó napot, tanár úr” a nagy zsivaj közepette, de jelenlétem szinte láthatatlan. A diákok nem tartanak tőlem, így igazán figyelniük sem kell rám, ha a folyosón kóborolnak, még ha két óra közti szünetben teszik is ezt; nem szokásom rájuk szólni, hát akkor miért is vennének észre? Nem érint rosszul, egyáltalán nem, inkább jól esik, hogy átmenetileg semmivel sem kell foglalkoznom, gondolataim szabadon folyhatnak át agyam húsból szőtt barázdáin – egy kis nyugalom, talán arra lenne szükségem. Az egyik emeletei folyosó egy kihaltabb szakaszához érek, távol a ricsajtól, távol a tömegtől. Fáradtan ülök le a megkopott melléklépcsőre, ami ki tudja, hová vezet; megannyi év után is új és új helyekre lehet bukkanni a roxforti falak között. Sóhajtva túrok a hajamba, miközben a távolba meredve figyelem a főfolyosón flangáló diákokat. Ide nem ér el a beszélgetésük zaja, és e perspektívásból alakjuk is egészen aprónak tűnik. Irigylem őket a jó kedvükért. Előttük áll az egész élet, a jövő, amit úgy alakíthatnak, ahogy számukra a legkedvesebb. Én kezdek elbizonytalanodni, annak idején vajon jól döntöttem-e, hogy a tanári pályát választottam…? Idegennek érzem magam ebben a szerepben, pedig minden álmom az volt, s jóllehet még mindig az, hogy tanítsak. De elbizonytalanodtam, és nem először. Nem csak felszínes kétség ez, hanem mélyen gyökerező aggály, amit egyre nehezebben vetkőzök le. Nem tudom, mennyi idő telhetett el a lépcsőn gubbasztva, gondolataim negatív és gyötrő ölelésében vergődve, de nem is igazán számít. Vagyis de, rettenetesen számít. Órám van. Legalábbis lenne, csakhogy én nem vagyok a tanteremben, hogy leadhassam az anyagot a diákoknak. Tudom, hogy hiányomat ujjongva fogadják majd, hiszen a tantárgy, amit tanítok, még a leendő mágiatörténészeket is fárasztja, néha egyenesen untatja, de módszertan nélkül nincs elmélet. Enyhe árny suhan át az arcomon, apró vigyor, elenyésző mosoly formájában. Sajnos megszokott dolog, bár egyáltalán nem elfogadott, hogy a diákok ellógnak pár óráról, főleg így a nyári szünet küszöbén, mikor már legszívesebben félredobnának minden tankönyvet és jegyzettel teleírt pergament. Úgy tűnik, ezúttal én bontom meg a rendet, hogy nem megyek órára; nem bánom. Legalább egyszer élvezni fogják a tantárgyat, amit tanítok. Hah… keserű iróni rántja finom fintorba az arcomat. A kétségek, hogy valóban alkalmas vagyok-e tanárnak, már így is fájón tépnek; hát miért ne rúghatnék magamba még egyet?
