Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


1999-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy a '98-99-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb

ϟ Griff & Jake
  Today at 20:29
Jacob Troops

ϟ Lance & Jade
  Today at 18:20
Lance Merrick







ϟ Graves & Cody
  Yesterday at 23:24
Graves Matlock
A hónap posztolói
Cody Armstrong
 
Megan Smith
 
Calista Merrick
 
Luna Lovegood
 
Graves Matlock
 
Hermione Granger
 
Nox Djarum
 
Charlie Weasley
 
Shanna Griffin
 
Hayley Thornheart
 
Statisztika

Összesen 557 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Perselus Tobias Piton

Jelenleg összesen 32466 hozzászólás olvasható. in 3058 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Albrecht & Savannah

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2016-01-07, 21:39


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Amikor ide kiültem a levelemmel sejtelmem sem volt róla, hogy pont vele találkozom majd. Egy csendes hanggal a könyvtárból, egy óvatos szemlélődővel, aki csak halkan méri fel a terepet és soha nem hívja fel magára a figyelmet. Mégis ő volt az, aki kihúzott a bajból, mert pont erre járt és képes volt elérni azt is, hogy mostanra már nevetni is képes legyek. Pedig amikor ezt a levelet a kezembe kaptam nem is mertem volna hinni, hogy ez megtörténhet. Arra számítottam kínok között bontom majd ki egyedül és még inkább szenvedve döntöm el, hogy mit is tegyek, vagy ki se bontom, hogy ahogyan mondta utólag bánjam meg, hogy így tettem, mert sosem tudom meg, hogy mi bújt meg abban a levélben és talán akár fontos is lehetett. Igaza volt, fontos volt a levél, de ha nincs itt, ha egyedül olvasom el az apám sorait, akkor valószínűleg rosszul döntöttem volna, akkor elhajítom, nem foglalkozom vele, hogy ne vállaljak önként fájdalmat és talán pont azzal vállaltam volna még többet.
Ő segített abban, hogy túl legyek ezen, hogy jó döntést hozzak és még most sem hiszem el, hogy még azt is felajánlotta, hogy velem tart ebben a rémes helyzetben majd, pedig nem az ő dolga lenne, nem köteles segíteni nekem, de valahogy így van ez. A csendes emberek a legkedvesebbek tudnak lenni, mert képes meglátni azt, hogy hol van igazán szükség a segítségükre, ahogyan ő is meglátta, hogy nekem most mi kell és el tudta érni, hogy jobban érezzem magamat, néhány aprósággal, azzal hogy kitárulkozott ő is előttem mosolyt tudott csalni az arcomra. Sosem voltam úgy vele, hogy nekem jobb lesz, ha másnak is rossz, de jó érzéssel tölt el, hogy bízott bennem annyira így szinte alig ismerve, hogy elmondja nekem a múltja apró részleteit, amiket ha jól sejtek még nem sokakkal osztott meg.
A kezemben pedig most egy megbűvölt kis golyó, amivel épp dolgozatokat tervezünk felgyújtani és én tényleg úgy érzem magamat, mint egy rosszban sántikáló kölyök, akinek attól kell tartania, hogy vajon mikor jár erre egy tanár, hogy jól lekorholja, amiért ilyesmit csinál, miközben egy tanár épp itt áll mellettem és ő is most gyújtott fel egy jó adagnyi dolgozatot. Nevetek, ahogyan ő is velem nevet és mintha ez a nevetés, mint a könnyed szellő fújná el a maradék rossz érzést is, amit a levél okozott, amit nem régen bontottam fel. Mintha nem is lett volna, eszembe sem jut most, csak akkor torpanok meg és szökik el a nevetés is, amikor meghallom a szavait. Tényleg úgy áll meg a kezem a levegőben, mintha valami rosszat tennék épp és mintha tényleg attól kellene tartani, hogy lebukunk egy tanár által és bajba kerülünk.
- Szóval azt mondod jön valaki? - én is fülelni kezdek, de nem hallok semmit sem. Talán nem is akarok, hiszen a fülem még most is zúg kissé a nevetéstől. Valahol sejtem, hogy csak játszik, de ha játszunk, akkor játszunk hát, belemegyek. Mint az ijedt rossz gyerek, úgy pillantok el a lépcső irányába, tényleg nagyon fülelve, hogy vajon közelít-e valaki és megrezzenek, amikor úgy teszek, mint aki meghallja a koppanó lépteket. Talán még igazából hallom is, de lehet hogy még most is a nevetés miatt cseng a fülem. Mindenesetre megragadom a karját és húzom magammal, hogy a lépcsőről legkevésbé belátható falhoz húzzam, hogy ott rejtőzzünk el. - A padból készíthetsz falat, ami megvéd minket és akkor nem bukunk le. A mi titkunk marad ez a kis rosszalkodás.  - cinkos mosollyal lapulok a falhoz. Hiszen a padot is úgy formálta, felhúzhat előttünk egy kis sövényfalat, ami mögé senki se lát be, ha netán tényleg mégis közeledne valaki.





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2016-01-05, 17:27



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]








Nem gondoltam őszintén, hogy bármiért is ostobának nézne, így valójában attól sem tartottam, hogy butaságnak ítélné meg érzéseimet, miszerint egyenesen a Roxfort volt az, ami marasztalt, és a tanári pálya felé terelt. De azért örülök, hogy hangot adott ennek, és szavakkal is biztosított róla, hogy ezzel a különös misztikum-gondolattal minden rendben van. Ha úgy nézzük, akár ezt a találkozót is az ósdi falaknak köszönhetjük, a kopottas tantermeknek, a sokéves építőköveknek; és valahol valóban hiszek ebben. Mind kettőnk számára jót tett ez a beszélgetés, reményeim szerint segítettem Savannah-nak egy döntésben, feloldani egy dilemmát, míg én olyan mély, és némaságra kárhoztatott emlékeimről beszéltem neki, ami már egy jó ideje nyomta a lelkemet. Van, hogy egyszerűen csak jól esik beszélni, de nem mindig van erre alkalom, sem partner, de most úgy tűnik, hasonló érzések kavarognak bennünk: megértjük egymást. Másnak talán ódzkodnék bevallani, hogy igen: félek, kiváltképp a külvilágtól, de ebben is megértésre találok, és egyáltalán nem érzem ezt kínosnak.
Szavain kissé elgondolkodom, őszintén nem tudnám megmondani, hogy a tanári pálya hozott-e valamiféle megnyugvást, vagy sem, de a munka, a pergamenhalmok feletti éjszakákba nyúló munka, az bizonyosan, a kettő között pedig valamiféle átfedés azért van. Megtalálni a helyünket: összetett és bonyolult dolog ez még akkor is, ha úgy érezzük, az út, amin járunk, helyes. És ott van a múlt is, amiről beszél… hogy nehéz elszakadni tőle, és mint valami gátló tényező állandóan ott lebeg minden apró tett megtétele előtt, elbizonytalanítva az embert, rosszabb esetben egészen elterelve az említett helyes úttól. Múltunk szerves része pedig, ó, azok a drága jó szülők… Keserűen éled bennem ezernyi emlék, és látom, hogy Savannah sem gondol még csak egy pillanatnyilag sem jó szívvel erre még akkor sem, ha dicsérni próbálom – bár tény, hogy kellemes neki, nekem is kellemes persze ez a fajta őszinteség, de azért mégis csak sebeket tépek fel, amiből mára éppen elég. Hát gyújtsunk fel valamit… milyen gyermeteg és a maga módján milyen ostoba, de mégis érzem, szükség van valami csínyre, valami gondtalan rosszaságra, nevetésre, felszabadulásra, és az érzésre: megtehetjük.
Figyelem, ahogy koncentrál, ahogy gondosan beméri a távot, és eldobja a megbűvölt golyócskát, ami egy halk pukkanással a célba érve meggyullad. Egyre csak nézem az apró, felcsapó lángokat, és azon kapom magam, hogy én is nevetek, őszintén, és jól esően. Idejét sem tudom, mikor történt velem ilyen, általában teljességgel képtelen vagyok az efféle érzelmekre. Egy mosolyra, vigyorra még csak-csak futja, de nevetésre…?  Érdekes fordulatokat hoz az élet, az egyszer biztos.
A gyorsan illanó lángok gyűrűjében hamvadnak a dolgozatok, diákjaimmal ez a lehető legjobb, ami történhetett, hiszen tudom – átlapozni is elég volt a pergameneket –, hogy egyik sem értékelhető, igazából görcsös szóhalmozás az összes gyenge próbálkozás, érdemi tudás nincs a mondatok mögött; senki sem számított a dolgozatra, nem is készültek rá. Elképzelem, milyen öröm lesz, mikor a következő órára a dolgozatok nélkül jövök, és bejelentem, hogy felejtsük el az egészet; biztos vagyok benne, hogy a döbbenetet csak nehezen fogják tudni lemosni az arcukról, tőlem nem szokták meg ezt a… hanyagságot. Főleg, ha elejtem majd nekik, hogy bocsánat, de: elégettem őket.
A pernyék egyre gyarapodnak, a szél puhán sodorja őket a kőpadlón, nekem pedig újabb ötletem támad, ezúttal nincs benne direkt vidító szándék, csupán a jó kedv hívja életre ezt az egészet. Újabb követ dobnék, de színlelt aggodalommal akadok meg a mozdulatban, és fülelek, mint aki hall valamit. Savannah úgy érzi magát, mint egy rossz kölyök, ezt mondta az előbb, hát szívesen ráerősítek erre.
– Te nem hallottad? Mintha jönne valaki. – Persze, hogy csak viccelek, és igazából egyáltalán nem kellene tartanunk attól, hogy bárki is rajtakap ezen a kis szórakozáson, de valahol tudom, hogy Savannah, ha csak egy pillanatra is, de komolyan fogja venni megjátszott aggodalmam. – De most komolyan…
Mert hát ki jöhetne, ha valóban igaz lenne a gyanúm? Egy diák? Az nem kér számon minket. Egy tanár? Maximum értetlen pillantással elsétál, vagy inkább visszafordul. De senki sem fog jönni, bár már abszolúte nem vagyok biztos ebben, a fülem, úgy érzem, megcsal, és most már valóban lépteket hallok, ami ugyanúgy lehet igazi, mint ahogy betudható a szórakozásunknak is, hogy túlontúl beleéltem magam a viccelődsébe.





◄ words: 674 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-12-21, 21:42


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Mások vagyunk és mégis sok dologban hasonlítunk, hiszen számára a Roxfort nem jelentett régen annyit, mint nekem. Az én életemet megváltoztatta, gyökerestül, sokkal több jót adott nekem, mint az iskolán kívüli élet valaha is adhatott és ezt nem tudnám elfelejteni soha. Ha nem maradhatnék itt tényleg nem tudom, hogy mit kezdenék magammal és jó, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Persze nem azt mondom jó, hogy neki is rossz. Örülnék annak is, ha lenne hová mennie, ha az élete másképp alakul, de nem alakult és bár koránt sem tudok róla mindent, de úgy érzem, hogy sokkal többet megismerhettem belőle, mint akkor amikor még csak a könyvtárba járt, ahogyan sok diák és kolléga. Közelebb érzem most magamhoz és ez jól esik. Elmondtam neki egy nagy titkot és ő is mondott nekem titkokat, ez az ami két embert közelebb visz egymáshoz, így válnak barátokká és én bár nyitottnak vallom magam többnyire, valahogy még sem büszkélkedhetem olyan nagy mértékű baráti társasággal, bár ha jól sejtem ezzel ő sincs másképp. Látszott rajta milyen nehezen formálta az őszinte szavakat és nem az őszinteségükkel volt baj, hanem azzal, hogy egyáltalán elmondja valakinek azt, amit érez, meséljen arról, aki valójában. Nem csak egy tanár, nem valaki aki a könyvtárba jár, hanem egy különleges és érző lélek, aki igazán szerethető, ha megnyílik, sőt még talán akkor is, ha nem, ha már tudod, hogy milyen valójában, vagy legalábbis sejtesz belőle részleteket.
- Az ember mégis csak erre vágyik egész életében nem igaz? Az a cél, hogy megtaláljuk a helyünket, valahol, valaki mellett, valamiben élvezetet lelve, legyen az a tanítás, vagy a könyvek rendezgetése. - mosoly, igen tudok még mosolyogni, pedig amikor a kezembe került a levél, amit elolvasni sem akartam nem gondoltam, hogy én ma még mosolyogni is képes lennék és most mégis sikerül. Jól érzem magamat, hogy elmondtam neki, hogy segített jó döntést hozni és végül nem égettem el olvasatlanul a levelet. - Nem olyan nagy butaság ez, a Roxfort... különleges, sokaknak ad iránymutatást, otthon és nyugalmat, miért ne terelhetett volna téged is a tanári pályára? - én ebben simán képes vagyok hinni. Én is okkal lettem könyvtáros és kerültem vissza ide újra. Szeretem ezt a helyet és a könyveket is, és hiába nem gondoltam ilyen állás lehetőségre, amikor a kezembe került a megüresedett poszt lehetősége... kétség sem volt bennem, hogy itt a helyem minél előbb. Felpillantok rá, amikor kiejti a száján a szót... féltem... Olyan jó olyasvalakivel beszélni, aki úgy gondolkodik, úgy érez, mint te, akinek nem furcsák a gondolataid, hanem ő maga is épp olyanokkal viaskodik talán nap, mint nap.
- Én is féltem odakint. Az emberek... a világ... minden... nehéz célt találni, itt valahogy minden sokkal egyszerűbb. - könnyebb és gördülékenyebb. Nem zavar a monotonitás, az soha sem zavart. Szeretem az itteni életet és szeretem azt, amit itt kaphattam meg, nem változtatnék rajta soha sem. Nem vágytam soha pörgésre és arra sem, hogy az életem izgalmas, vagy különleges legyen. Nekem mindig is épp elég volt az, hogy meglegyen a helyem, nem akartam kitűnni, vagy kiemelkedni. Már ez is egy lépés azt hiszem az után, hogy sokáig semmire sem méltónak kellett gondolnom magamat. Ami miatt most ő is elkomorodik, amikor bevallom miért is olyan nehéz rávenni magamat, hogy találkozzam a szüleimmel, hogy beszéljek velük, hogy segítsek nekik, hiszen sosem voltak jó szülők, sosem voltak jók hozzám.
- Köszönöm, ez... tudod sokat jelent nekem. Néha még elbizonytalanodom, nehéz megszabadulni a múltamtól... attól, amit belém akartak égetni, de igyekszem és minden pillanat, amikor valakivel úgy érzem jó és több lehetek az által is, hogy ismerem megerősít abban, van helyem nekem is itt a világban. - ő is enyhül és én is elmosolyodom, sőt látom rajta, hogy a végére valamiféle pajkos fény gyúl a szemében. Valami motoszkál a gondolatai között ez már nem is lehet kérdés, de vajon micsoda? Én még mindig azon gondolkodom, amit mondott, a jóleső érzésen, ami tetőtől-talpig átjár. Melegség, amikor úgy érzed fontos vagy, tartozol valahová, akár csak egy rövid ideig is, vagy csak egy kicsit, hiszen nem arról volt szó én vagyok a legértékesebb ember a földön, oh nem is akarnék az lenni! Egyszerűen csak jó érzés látni, hogy számára fontossá váltam egy beszélgetés miatt és én is úgy érzem ez biztosan nem az utolsó lesz majd.
- Az ilyen tantárgyaknál ez már csak így szokott lenni. - bátorítóan mosolyodom el. - Viszont, aki szereti, az igazán szereti. - a mágiatörténetbe nem lehet csak úgy belekapni, belekóstolni, szívvel lélekkel kell szeretni, ha egyszer szereted, nem olyan, mint a bűbájtan, amit mindenki valamilyen fokon képes elsajátítani. Kivételes, én mindig is úgy véltem, de valószínűleg azért, mert én mindig is szerettem. Aztán kiderül, hogy mi is volt az a csintalan huncutság a szemében és nem tudom megállni, hogy ne szélesedjen ki a mosolyom. Égessük el őket, igen! A diákok is örülni fognak, ahogyan mi is élvezni fogjuk, és az biztos, hogy ez tényleg a mai nap méltó megkoronázása lesz.
- Úgy érzem magam, mint egy rossz kölyök, pedig te adtál rá engedélyt, tehát szabad. - mégis a mosolyom széles és izgatott vagyok, mint mikor valaki kiszökik a hálókörletéből, amikor már késő van és nem szabadna, pedig nekünk lehet, nem tiltja senki sem. Elveszek a zacskóból egy kis golyót és igyekszem bemérni a távolságot. Nem vagyok profi, soha sem az ügyességemről voltam híres, de aztán célzok és sikerül eltalálni a kupacot. A lángok felcsapnak, én pedig nem tudom megállni előbuggyan a nevetés, végleg elsöpörve minden rossz gondolatot, amit még mindig a zsebemben megbúvó levél képes volt okozni nekem mára. Számára jobb hely lesz a könyvtár innentől és ezzel én sem vagyok másképp, ha megjelenik biztosan még az átlagnál is jobb kedvem lesz, örülök neki, hogy összefutottunk ma itt és ő volt az, aki meglátta, ahogyan a levelemmel bajlódom.






A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-12-18, 03:06



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]








– Nem, arról nekem sem lenne – felelek a szavaira kissé elmerengve, miszerint, ha el kellene mennie az iskolából, nem is tudná, merre induljon, hová menjen; nekem sem lenne ötletem. Szeretném azt érezni, biztos tudásként a szívemben tartani, hogy apámhoz bármikor hazamehetek arra a kis időre, amíg összekapnám magam és sikerülne lakást találnom, de az az igazság, hogy ebben már régóta nem hiszek. Nem is a fedél hiányozna a fejem fölött, hanem az érzelmi vigasz, amit tudom, hogy sosem kapnám meg apámtól. A kapcsolatot tartjuk; pár havi levélváltásra mindig sor kerül, szűk szavú sorok közé gyűrt negatív hangulatok csapnak elő belőle, mind az ő, mind az én részemről.
Mesélünk, életünket papírra vetjük, hol hosszabban, hol rövidebben, de inkább egyfajta kötelesség ez, semmint szívélyes apa-fia beszélgetés. Mind a ketten arra gondolunk, hogy ha anya még élne, milyen végtelen lenne a szomorúsága, hogy ennyire nem vagyunk kíváncsiak a másikra. Így hát a gyász még most is összetart, anyám síron túli szeretete egymás felé hajlít minket, de nem őszintén, vagy csak… félünk őszintének lenni, mert érdektelenséget feltételezünk a másikról. Nagy ritkán összefutok vele a temetőben, ha London felé visz az utam, szívem pedig volt otthonomhoz; ilyenkor úgy teszünk, mintha véletlen lenne, pedig több hónapja megbeszéltük már az időpontot, hogy ekkor és ekkor együtt tesszük rendbe anyám sírját.
Kérdésére leginkább ez lenne a felelet, de egyelőre nem érzem úgy, hogy ilyen mélységekbe belerángathatom… Senkitől sem várom el a sajnálatot, márpedig egy kicsit úgy érzem, Savannah őszintén sajnálná ezt az egészet, és nem csak szavakba foglalná, mint ilyenkor használatos udvariasságot. Nem szeretném még ezzel is terhelni, most biztosan nem, ez a véletlen találkozás most róla szól, nem rólam.
– Megtaláltam a helyem, lényegében csak ennyi változott, de ez a „csak” valójában maga a minden. A tanári dolog, pedig csak úgy… adta magát – hiába keresem a megfelelő szavakat, nem tudok hangot adni egykori érzéseimnek, és a döntésnek, hogy tanár leszek. – Szeretek tanítani, és ezt már azelőtt tudtam, mielőtt a katedrára álltam volna. Néha kicsit úgy érzem, bár ez talán butaság… hogy a Roxfort maga terelt erre az útra, segített dönteni, némán és szavak nélkül, valami furcsa sugallatként, nem tudom.
Éppenséggel talán a könyvtár is tehetett róla, jegyzem meg magamban, ahogy a könyvekre terelődik a szó. Ó, hányszor adott kellemes nyugalom-menedéket az a pergamenszagú szoba! Lehet, hogy ott ért az említett néma ösztönzés, ami elhatározássá nőtt bennem, hogy legyek tanár, és maradjak a Roxfortban. És… a félelem is közrejátszott. Hová mentem volna utána? Apámhoz? Nem…
– Az is benne volt – vallom neki, mert úgy érzem, túlzottan elzárkózom e kérdésben –, hogy nem igazán tudtam volna mihez kezdeni az iskolán kívül. Féltem, azt hiszem.
Kissé szégyellőssé feszül a mosolyom, de a kedvemet nem szegi. Az viszont már annál inkább elszomorít, ahogy a szüleiről mesél, arról, hogy mennyire értéktelennek ítélték meg őt. Sosem fért a fejembe, hogyan lehetnek az emberek, főleg a szülők ennyire szívtelenek? Apám, bár züllöttségében tett olyan dolgokat velem is, másokkal is, amit az ember nehezen dolgoz fel, azt viszont sosem írta a számlára, hogy megszülettem. Elkomorodom a hallottaktól, de nem Savannah miatt, hanem a feltépett múlttól, ettől az aljas emlékmorzsától, amit megosztott velem.
– Egy pillanatra se hidd, hogy igazuk van. Hiába ők a szüleid, én pedig hiába csak most ismertelek meg, tudom, egész egyszerűen biztosra tudom, hogy nincs igazuk. Persze tudom azt is, hogy ezektől a belésulykolt impulzusoktól az ember nem szakad el könnyen, de hidd el nekem, ha annyira szörnyű ember lennél, most biztosan nem beszélgetnénk mi ketten – a végére kicsit felenged a szomorú bosszúság, és hangomba belekap némi nevetés. Talán ez az oka, talán valami egészen más, de eszembe jut a lehetőség, hogy gyújtsuk fel a levél helyett a dolgozatokat, mert az… milyen mókás. Nem értem, miért gondolok ilyenekre, de úgy érzem, van helye a sok nyomasztó emlék közt egy kis komolytalanságnak is, hogy megszínezzük vele a hétköznapokat.
– Hát, szélsőséges egy dolog ez; van, aki szereti az óráimat, és van, aki legszívesebben valahol egészen máshol lenne. Középút, vagy olyan megjegyzés, mint az „elmegy, nem rossz, tűrhető” nem létezik – gondolataimban már ott csimpaszkodik az ötlet a dolgozatokkal kapcsolatban, így egy kis szórakozottság érződik ki a hangomból.
Mikor előadom az ötletet, és látom Savannah arcán a meglepettséget, egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy talán nem volt a legszerencsésebb felvetés, de már visszafordíthatatlan. Ellenben, mikor a döbbenet mosollyá szélesedik, minden aggodalmam semmis lesz.
A zsebembe nyúlok, és kis aranyszegélyű zacskót veszek elő, amit ma koboztam el az egyik diákomtól, aki rettentő jó szórakozásnak hitte, hogy tartalmával megdobálja a társait, mikor épp háttal állok nekik. A csomagban megbájolt, kavicsszerű golyócskák vannak, amik épp csak annyi időre gyulladnak meg, és már alszanak is ki a lángok, hogy sérülést ne okozzanak, ha az embert tarkón hajítják velük; de azért a pillanatnyi láng belemar a bőrbe, gazdája igen nagy bosszúságára, a csínyelkövetőnek pedig mérhetetlen örömére. Pálcámmal elmormolok egy varázsigét, és a zacskót Savannah felé tartom.
– Így nem fognak kialudni a lángok, ha célba érnek. És a cél nekünk pedig, pont ott hever – mutatok a pergamenekre, és rápöccintek egy kavicsot, ami tompa zajjal, aprót puffanva kap lángra, de a tűz nem alszik el, hála a bájolásomnak, hanem ég, és ég, mint valami rendeltetésszerű mugli-tűz. A papírost a szélén találtam el, szaporán izzik fel a gyúlékony anyag, és fekete pernyeként száll a dolgozat elszenesedett maradéka. – Próbáld meg te is, az a halom mind rád vár.




◄ words: 877 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-12-15, 17:50


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Tökéletesen igaza van változunk, ahogyan változik az életünk és a környezetünk is. Van, aki ezt jól kezeli és van aki rosszul, de persze attól is nagyban függ, hogy milyen ez a változás. Az én életemben valahogy nagyon sok volt a hullámvölgy. Rémes gyerekkor, aztán jó időszak a Roxfortban, aztán amikor elmentem innen meg minden sokkal nehezebb lett és most megint minden sokkal jobb. Egy már biztos az életem mindig jobban alakul, ha itt vagyok és most még a lelkemet is kiönthetem valakinek, ami külön öröm, mert hiába van ott Lilja, vannak dolgok a múltamban, amiről még neki sem beszéltem. Az emberben van egy olyan balga felfogás, hogy ha valamire megpróbál nem emlékezni, ha nem emlegeti, akkor meg nem történtté teheti, ami persze butaság, hiszen attól még a családom olyan volt, amilyen és a gyerekkorom sem tűnik el a semmiben, és most egy levél kapcsán mégis meséltem magamról és jól esik, hogy megtettem, mert az efféle titkok mindig olyanok, amik csak feszítenek belülről és ha nem adod ki őket szépen felemésztenek.
- Én sem, már régóta nem. Ha el kellene mennem... fogalmam sincs, hogy hová mennék egyáltalán. - tényleg nem. A Roxfort előtt is rossz volt, meg utána se találtam a helyemet. Volt munkám, de nem sikerült magamnak rendes életet kialakítani. Itt más, vannak olyanok, akik fontosak, a barátaim, és a környezet is egész más. - És miért érzed már máshogy, mi változott? Egyáltalán miért jöttél vissza végül tanárnak? - az mindig érdekes kérdés, hogy valaki miért lesz tanár és valahogy úgy látom mivel elég bőven válaszol a kérdéseimre talán fel is tehetem őket. Persze nem fogom megsértődni rajta, ha aztán még sem válaszol, nem várom el tőle, hogy mindent kiteregessen most magáról, de érdekel. Én minden áron vissza akartam jönni ide, amikor lehetőség volt rá nem is gondolkodtam. Még Lexit is ott hagytam Wyattnél, mert minden jobb volt, mint vele élni. Úgy fest nem igen tudtam jól választani sosem, bár a szüleimet nem én választottam, de aztán a pasiügyeim sem alakultak jól, mintha csak a sors nem is akarta volna, hogy jól érezzem magamat máshol, ami nem itt van.
- Igen, ezért is szerettem mindig olvasni és szerencsére ez a mai napig sem múlt el. - és remélem soha nem is fog. A könyvek a mindeneim, azért vagyok ott olyan sokat, nem csak azért, mert ez a munkám. Ha nem így lenne, akkor is sok időt töltenék el a könyvtárban, ez nem is lehet kérdés. Szeretem a nyugodtságát, a békés hangulatot, ami árad az egész helyből. Egyszerűen jó ott és kész, mindig is így volt és azóta sem változott, hogy visszatértem ide. Persze mindig vannak olyanok is, akik betérnek a könyvtárba, de nem örülsz nekik, nem kedveled meg őket különösebben, most is akadnak rendbontó diákok, de azt hiszem már képes vagyok kezelni őket. Mostanra mégis csak én lettem a felnőtt, akinek a kezében fegyelmezési módszerek is vannak, na nem mintha valaha is szigorú típus lettem volna.
- Ettől még hálás vagyok, hogy ezt mondod. Tudod... a szüleim mindig azt sulykolták belém, hogy nem vagyok jó semmire, hogy teher vagyok és kár volt megszületnek. Ebben nőttem fel és... még mindig nehezen kezelem, ha valaki ezt nem így gondolja. - ha valakinek fontos leszek, vagy úgy érzi számítok az életében és jobbá teszem a napjait. Ritka és új érzés, és pont ezért olyan jó is egyben. - Ez mindig így volt, de ettől nem vagy rossz tanár, vannak akik kifejezetten az ilyet szeretik, én legalábbis biztos oda lennék érted és a tantárgyadért is, ha most lennék diák. - azt viszont nem értem, hogy ha ilyen negatívan gondolkodik a tantárgyáról, akkor vajon miért csinálja, miért tanít és miért foglalkozik az egésszel egyáltalán? Nem élvezi annyira, pedig vannak kevésbé népszerű tantárgyak, de csak akkor érdemes valamit csinálni, ha kedvedet is leled benne nem igaz? Meglepetten nézek fel rá, kissé elmerengve, amikor meghallom az ötletet. A levél végül épségben maradt, de... miért is ne?
- Komolyan gondolod? Szóval jó pontokat akarsz szerezni a diákoknál? - szélesedik a mosolyom és most már én is felállok, hogy odalépjek mellé. Nem ragadok pálcát, nem vagyok jó benne és nem akarok véletlenül valami mást felgyújtani és amúgy is az ő dolgozatai, de végül is miért is ne? Furcsa, de jó érzés, izgalmas. Sose voltam egy rendbontó típus, nem szoktam olyasmit csinálni, ami szabályellenes, sőt még csak szabályszegő se voltam soha és ez most valahogy olyan érzéseket kelt bennem. - Legyen, gyújtsuk fel! - bólintok most már határozottabban és széles mosollyal az arcom.






A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-12-13, 04:27



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]








Csendesen nyugtázom szavait, egyetértek vele, hogy a változás nem mindig hoz feltétlenül jót, vagy tesz eleget a várakozásainknak. Néha kegyetlenül csavar egyet önmagán, és az emberen is, és egyszerűen mindennemű pozitivitás nélkül alakítja a sorsunkat. Évek óta az egyetlen váratlan dolog, ami kellemes és csalódásmentes, az éppen a jelen, ez a véletlen találkozás a csillagvizsgálóban; idejét sem tudom, mikor jártam erre, de valami idevonzott, és kivételesen nem a magány, vagy a keserűség lett a társam. Mindig is tudtam, hogy Fortuna kereke kiszámíthatatlanul fordul körbe és körbe, de szüntelen elgondolkozom, vajon valóban véletlen-e minden, ami velünk történik, vagy valamiféle forgatókönyvből kipottyant alakok lennénk, akiknek sorsa eleve elrendeltetett, csak éppen ők, azaz mi vakok vagyunk rá.
Mielőtt végérvényesen elvesznék a gondolataimban, emlékeztetem magam, hogy most nem egyedül vagyok, nincs szükségem a hallgatásra, érzelmeimnek nyugodtan hangot adhatok, lesz válasz, felelet a szavaimra. Kissé különös helyzet; ma annyi mindenre nem emlékszem. Például arra sem, mikor tártam fel lelkemnek egy kis darabkáját bárkinek is legutoljára? Egyáltalán tettem én valaha is ilyet? Nem tudom. Arcomon egy kis mosoly éled, egyre többször, egyre őszintébben és jólesően, mióta Savannah társaságában vagyok.
– Már nem tudnám elképzelni, hogy mást nevezzek otthonomnak a Roxfort helyett. De régebben gyűlöltem, egyáltalán nem örültem, hogy el kell jönnöm otthonról – miközben beszélek, az otthon szónál ujjaimmal idézőjelet karcolok a levegőbe –, és nem csak az új környezet miatt. Ahogy mondtam, ugye… apám bármennyire is tönkretett magát, mégis csak ő volt az egyetlen, aki maradt nekem. Olyan szörnyűnek tűnt ez az egész, hogy el kellett válnom tőle. De most már másképp gondolom.
Látom rajta az érdeklődést, de látom azt is, hogy kérdéseit visszatartja, mert nem szeretne faggatni. Tudom, mert én szoktam az ő szerepében lenni, hallgatni és türelmesen várni, nyisson meg előttem a másik, és semmit sem sürgetni; mondjon annyit és úgy, amennyit és ahogyan szeretne. Hálás vagyok neki, de úgy érzem, vele tudnék olyanról is beszélni, amiről másnak talán zavartan hallgatnék, így egyáltalán nem érezném kellemetlennek a „faggatózását”, de azt hiszem, hogy erre már magától is rájött, hiszen egy pillanatig sem feszengtem, mialatt a múltamról beszéltem. Vagy talán… egy egészen kicsit.
– Egyáltalán nem butaság, a könyvek megvédenek a maguk módján. Elfeledtetik a külvilágot, bezárnak a sorok közé, és ott tényleg semmi baj nem történhet. – Viszonzom a mosolyát, valóban gyermekinek tűnik a gondolat, de nem tartom eredendően butaságnak csak azért, mert elsőre komolytalannak hangzik. Sokszor mentett már meg a könyvtár, és benne a sok-sok bőrkötéses iromány, gyakran úgy, hogy igazából egyikbe sem olvastam bele, csak járkáltam a polcok között, megérintve néhány könyvgerincet, beszívva a lapok jellegzetes illatát, vagy leülve egy sarokba merengtem valami kusza gondolatsoron, ami a régies bibliotéka hangulata nélkül megoldatlanul halmozódott volna fel a koponyámban. Szóval igen, határozottan menedéknek tekinthető a roxforti könyvtár.
De való igaz, hogy mindennek ellenére számomra mégiscsak búskomor atmoszféra uralta, az a fajta ősmagány, amit a legtöbb ember csak nagyon ritkán, vagy jobb esetben sosem ismer meg. Most azonban, hála Savannah kedvességének, már nemcsak mentsváram lesz a könyvtár, ha valami elől rejtőzni akarok, hanem egy olyan hely, ahol tudom, barát vár és szép szó, megértés a magány helyett. Varázslatos; és azt mondja, nem kiemelkedő boszorkány?
– Ne köszönd, mert nincs miért, valóban ez az igazság. Számomra megváltoztattad azt a helyet, szerettem eddig is, de olyan keserű szeretet volt ez, menedék, ahogy mondtad. Nyugalmat és tudást adott, ahogy teszi még most is, de valahogy mindig is búskomor volt. Jó lesz úgy belépni, hogy tudom, lesz kire mosolyogni. Mellesleg – kissé ellököm magam a korláttól, hogy a kőszoborra lássak, aminek talpazatára tettem a dolgozatokat, mikor Savannah-hoz közelebb merészkedtem kíváncsi és aggódó idegenként, hogy mi nyomaszthatja őt vajon –, én sem mondhatom el magamról, hogy túl kiemelkedő lennék, tanárként semmiképp, sőt, a tanított tárgyam sem a Roxfort kedvence… Nálam nincs szükség a pálcára, könyvekre annál inkább. Ha látsz a könyvtárban néhány nagyon mogorva képű diákot, akik előtt historiográfia kupac tornyosul, valószínűleg cifrábbnál cifrább átkokat szórnak rám gondolatban.
Furcsa ez; a diákokról sosem beszélek, vagy csak nagyon ritkán, de akkor sem jókedvűen és könnyedén, mint most, hanem panaszkodva, jobbjára önmagamra haragudva, hogy nem sikerült valami úgy, ahogy azt elterveztem. Mint a múltkor: azt hittem, érdekes az előadásom, de csak álmos tekintetek, unott ásítások és leragadó pillák néztek velem farkasszemet. Mit van mit tenni… Fejemben hirtelen ötlet fogant meg:
– Gyújtsuk fel – biccentek a dolgozatokra, a szélben finoman zizegő pergamenekre, amiken tudom, hogy a ráfirkantott tintaszavak nem éppen olyan mondatokká folynak össze, amit érdemben értékelni lehetne; nem hibáztatom őket, eme említett unalmas óra dühös végterméke, nem voltak felkészülve az orvtámadásra, hogy az elhangzottakból az utolsó pár percben számonkérés lesz.
Ha már a levél, és annak tartalma megmenekült, borítsunk lánggal valami olyat, amivel még jót is teszünk; diákjaim legalább egyszer boldogok lesznek az „elvesztett” pergamenek miatt. Mi meg a gondtalanság illúziójába süppedt felnőttek. Jár ennyi.




◄ words: 786 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-11-03, 16:06


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Persze, hogy igaza van, semmi értelme sincs annak, hogy már előre rettegjek attól, hogy mi vár majd rám a szüleimnél, de ha ez ilyen könnyen menne akkor senki sem izgulna soha semmi miatt igaz? Attól tartok, hogy ez sajnos nem így megy. Persze majd igyekezni fogok, hogy mantrázzam magamnak, hogy ne legyek annyira pánikban és abban is biztos vagyok, hogy sokat fog segíteni, hogy nem egyedül kell majd ezt végigcsinálnom, hiszen ott lesz majd mellettem a segítség és a támasz. Akkor talán nem esem pánikba már akkor, amikor belépek a házba... Igazából még abban sem vagyok biztos, hogy még mindig ugyanott élnek, simán lehet, hogy elköltöztek, hiszen évek óta az ég világon semmit sem tudok a szüleimről és igazából ez így is volt jó.
Az viszont tényleg érdekel, hogy vajon mögötte milyen út lehet, hiszen az emberek soha sem ok nélkül válnak csendes szemlélőkké, nem véletlenül húzódnak a háttérbe és soha sem láttam őt nagyhangú személyiségnek, mindig inkább a könyvtár csendes zugaiban húzza mag magát, aminek biztosan jó oka van, mint ahogyan annak is, hogy elégette a levelét, amit én a legnagyobb figyelemmel óvtam és vigyáztam, amikor a sajátomat kaptam meg. Furcsa, hogy úgy érzem sokan hasonlítunk, talán hasonló sebekkel tarkított a lelkünk, ám mégis más indíttatásaink és motivációnk vannak. Számomra a Roxfort életmentő volt, felszabadított, kiszabadított egy helyről, ahol soha sem éreztem jól magamat, ő viszont nem úgy vágyott rá, mint én, bár most itt van és ez a lényeg. Ez azt mutatja, hogy mégis csak kedveli az iskolát, hisz ha rossz emlékek kötnék ide, akkor nem jött volna vissza nem igaz? Ahogyan én is nehezen veszem majd rá magamat, hogy visszamenjek a szülői házba, hiszen az onnan származó emlékeim több, mint rosszak.
- Értelek azt hiszem, a változás nem mindig jó, sőt néha félelmetes. Az elején... bennem is volt félsz, mert új volt az egész, olyan sok mindent nem értettem, de még így is jobb volt itt, mint otthon... nekem legalábbis. - persze nem mindenki egyforma és nem mindenkinek egyforma az élete sem. Én sosem vágytam haza még akkor sem, amikor rosszabb időszakaim voltak, akkor sem, amikor nem volt tökéletes a Roxfort, amikor én is megkaptam a bántó szavakat csak azért, mert nem varázsvilágból származom, csak azért, mert nem tudtam megtenni mindazt, amit azok, akik ebbe születtek bele, mert nem értettem mindent és néha talán mások számára butaságot kérdeztem. Ez sem volt könnyű, de az egész életemben szinte semmi sem volt az, az ember pedig ezt idővel megszokja. Most... most új nekem a helyzet itt, mert valahogy most minden egyszerűbbnek és tisztábbnak tűnik, mint bármikor is az életben, és pont ezt zavarta meg ez a levél és pont ezért volt ezt olyan nehéz kezelni.
Nem faggatom őt, látom rajta, hogy nehezen jön a válasz, talán nem szabadott volna kérdeznem, de mégis csak kíváncsi vagyok és ő is segített nekem, talán ha beszél a múltjáról neki is egy fokkal jobb. Mindig jó megosztani másokkal az érzéseket legyenek azok bármily fájóak. Csendben várok hát, amíg nem szánja rá magát, hogy megszólaljon, cseppet sem tűnhet úgy számára, hogy siettetném. Nem most azonnal fogok elrohanni a szüleimhez, a könyvtár pedig már bezárt, ráérek.
- Ebben akkor hasonlítunk, a könyvtár... menedék igaz? Mintha a könyvek között nem is történhetnének rossz dolgok, ami lássuk be... butaság, de mégis valahogy ezt az illúziót keltik. - elmosolyodom a végére, ahogyan rá pillantok már csak azért is, mert jól esik, hogy elmondta ezt nekem. Bántották, csúfolták, ismerős helyzet. Sosem voltak úgy könyveim, szép holmijaim, az volt, amit kaptam itt, használt és levetett könyvek. Szinte csak a pálcám volt az enyém, a pálcám, amit azóta is óvok és vigyázok és azóta sem kellett új. Na persze úgy könnyű, hogy soha sem voltam kiemelkedő boszorkány, talán a habitusom miatt is, nekem valahogy soha sem mentek a látványos varázslatok, de nem is bánom, sosem akartam több lenni, mint ami most vagyok, mindig csak békére vágytam, azt pedig megkaptam. A kedves szavakra újra ráemelem a tekintetemet, miután hagytam magamnak pár pillanatnyi elrévedést a távolba. Szélesedik a mosolyom, ahogyan tovább beszél, hálás pillantásom simítja végig most az arcát.
- Köszönöm Albrect, én is így érzem és örülök neki, ha a könyvtár jobb hely lesz számodra, nekem mindig is a második otthont jelentette. - valahogy sosem gondoltam búskomor helynek. Csendes és békés és nyugodt, de nem búskomor. Ez utóbbi csak az lehet, aki ott van, aki ezt az érzés hozza magával, de ha így is van, hát megpróbálom jobbá tenni, talán esetében már sikerült is. - Nem is tudom, a könyvek valahogy kirántanak a valóságból, olyan helyekre visznek el, ahol a dolgok jóra fordulnak, ahol az álmok valóra válnak és valahogy a könyvek között így érzem magamat én is, hogy képes vagyok mindenre, amire máskor nem. És talán az is számít, hogy nem vagyok valami kiemelkedő boszorkány. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Oh, nem zavart ez engem igazán soha sem. Nekem jó ez így, nem akartam kiemelkedő lenni bűbájtanból teszem azt, sosem akartam látványos dolgokat tenni, és nem is bánom, hogy a könyvek között közöttem ki a varázslatok helyett.





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-10-30, 17:09



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]








Van valami megnyugtató Savannah jelenlétében, valami különös, láthatatlan erő, amely előcsalogatja belőlem a régen magamban tartott emlékeket. Sosem volt kenyerem a panaszkodás, jóllehet, most szó sincs ilyesmiről, de azért jól esik beszélni a múltról, mind az enyémről, mind az övéről, igaz, utóbbihoz hivatalosan semmi közöm; de beavatott, így részese lettem, s mint ilyen, érdekelt is benne. Tudom, hogy ennél többet most nem igazán tehetek, mint hogy megígérem neki, hogy elkísérem őt a szüleihez és támogatom, ha kissé meginogna lélekben. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy előhozakodom az elégetett levelekkel, hogy egy kicsit tereljem a témát, feleslegesen ne stresszeljen rá a találkozóra, hiszen, ahogy én sem, jelenleg ő sem tehet semmit – a találkozón majd kiderül minden, szemtől szembe, egyenesen.
A mosoly, amit szavai mellé felém villant, megerősít abban, hogy az út, ami felé terelem, helyes; bár az ember sosem tudhatja biztosan, hogy a tanács, amit a másiknak ad, valóban jó-e, de most úgy érzem, igyekezetem célt ért, és Savannah megnyugodott kissé.
Magamon érzem a tekintetét, ahogy felállva a padtól kissé ellépek tőle és belebámulok az éjsötét messzeségbe. Nem habozok, nem sietek a beszéddel, gondolataimat csendesen rendezem, egyelőre még nem tudom, mennyire vonjam őt be az emlékeimbe. Végül válaszom egészen hosszúra sikeredett, és úgy érzem, ahogy az utolsó szó is lepergett ajkamról, valami szörnyű súly is vele együtt zuhant le rólam. Nem beszéltem erről még soha senkinek, pedig jó lett volna, de… ugyan, kinek szólhatna a múltbéli panasz? Eddig sem a személy, sem a helyzet, ahogy az idő sem volt megfelelő – de most Savannah a maga különös varázsával egyszeriben megnyitott, feltört, mint valami évezredes, néma burkot.
Persze, épp ezért… feszélyez is ez a nem várt fordulat, kissé idegesen mozgatom meg a zsebembe süllyesztett ujjaimat, és visszafordulva a padon ülőhöz, apró, szégyenlős mosollyal nézek rá. Szavait hallgatva szívverésem egyre csitul, nyugodtabban veri a taktust a fáradhatatlan izomcsomó, és úgy érzem, az idegesség, amit a „vallomásom” váltott ki belőlem, egyáltalán nem volt helyénvaló; feleslegesen aggódtam.
– Én maradtam volna szívesen… otthon, apámmal, annak ellenére, hogy szörnyen viselkedett akkoriban. Persze, most már örülök, hogy új otthonra leltem itt, a Roxfortban, de nehéz volt megszokni az új életet, főleg kamaszfejjel.
A korlátnak dőlök, nem ülök vissza mellé; nem a távolságtartás tart vissza, egyszerűen csak jobban esik így beszélni. Kérdésére nem felelek egyből, kissé váratlanul érint, noha igazán számíthattam volna rá, hogy ha egyszer előhozakodom a múltamnak egy ilyen komorabb szegletével, akkor érdeklődi fog róla. Egy kicsit habozok válaszolni, de nem szeretném, ha azt hinné, a kérdése túl tolakodó volt, hiszen szó sincs semmi ilyesmiről, csupán csak képtelen vagyok csuklóból felelni egy ilyen jellegű kérdésre.
– Nem… nem bántottak, legalábbis nem úgy, hogy az nyomott hagyott volna rajtam – utalok a verekedésekre, amik valóban elkerültek szerencsére –, de nem igazán fogadtak be, jóllehet, ehhez nekem is közöm volt, hiszen sosem akartam barátkozni senkivel. Szóval… magányos voltam, de lassacskán azt is megszoktam, és a könyvtárban mindig sikerült kiszakadnom a valóságból, ahogy most is, ha egy kis egyedüllétre vágyom.
Elhallgatok egy pillanatra, furcsa a változás, amit Savannah hozott, hiszen ahogy diákként, úgy most is gyakran csak azért járok a könyvtárba, hogy kivonjam magam ebből a nyüzsgő, miniatűr társadalomból, amit a Roxfort rántott össze; és most úgy érzem, már valami más is a könyvtárba fog vinni, magány helyett épp a társaság: Savannah.
– Azon gondolkodtam – vallom meg neki a pillanatnyi hallgatás okát –, hogy a könyvtár ezentúl már sosem lesz az a búskomor hely, ahogy eddig megismertem, hála ennek a váratlan találkozásnak – mosolygok rá, megtörve valami kelletlen feszélyezettséget, majd némi tűnődés után rákérdezek, amire már régóta kíváncsi voltam vele kapcsolatban: – Tényleg… hogy-hogy a könyvek mellett kötöttél ki?  



◄ words: 593 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-10-10, 21:09


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Eszem ágában sincs faggatni őt. Sosem gondoltam, hogy csak azért, mert én megnyílok valakinek és elmondom azt, hogy mi történt velem, ő is tegye meg. Ha akarja persze szívesen meghallgatnám, de még véletlenül sem várom, hogy mindenképpen megtegye. Biztosan jó oka volt rá, hogy elégette azt a levelet és talán olyan jó ok, amiről nem beszélne könnyen. Nekem sem egyszerű a családomról beszélni, a szüleimről és a gyerekkoromról, most is csak éppen hogy a történet felszínét kapargattam meg, nem mentem tovább, mert nem akartam. Nem akarom, hogy sajnáljon, vagy hogy bárki is sajnáljon a miatt, amilyen életem volt. Persze így is bőven volt, amit elmeséltem, de az épp elég volt, hogy segíteni tudjon és meg is tette. Sosem gondoltam volna rá, hogy ilyesmit ajánl fel a végén, hogy még el is jön velem. Így biztos, hogy sokkal könnyebb lesz a dolog, még ha az apám valami olyasmivel is próbálkozna, amit nem tudok kezelni, legalább nem leszek egyedül a helyzettel.
- Ha nem leszek egyedül sokkal könnyebb lesz bátornak lenni. - hálás mosollyal pillantok rá. A kezdeti feszültségem tényleg elmúlt végre, már nem rettegek attól, hogy mi vár rám. Na jó ez hazugság, így is van bennem azért egy nagy adag félsz, nem tudom, hogy vajon mennyi igaz ebből a levélből, de nagyon remélem, hogy az apám nem akar majd valami olyat is tőlem, amivel újra csak bántani fog. Ha pedig mégis, hát igaza van, legalább megpróbáltam, legalább tettem azért, hogy végre túl legyek ezen az egészen és tovább lépjek. Akkor már jobban tehetem meg a jövőben, hogy nem válaszolok az efféle megkeresésekre, akkor már nem lesz ott a súly a lelkemen, hogy talán valami jó is kisülhetett volna belőle, de én meg sem próbáltam.
Figyelem, ahogyan lassan feláll. Önkéntelenül is követem a tekintetét, ami a távolba réved. Nem is tudom, hogy miért van ez, hogy azok a távolban vibráló sötét fák miért vonzzák ennyire a tanácstalan emberek tekintetét, de én is oly gyakran keresek bennük válaszokat, pedig még soha sem adtak, de talán megnyugvást a csendes némaság ajándékozhat legalább alkalomadtán. Most viszont csak csendben várok, hiszen láthatóan elgondolkodik és valahol sejtem, hogy miről van szó, hogy talán a múltjáról akar épp beszélni, és ha megzavarnám a gondolatai összeszedésében talán nem is lenne képes újra felvenni a fonalat. Tudom, hogy milyen nehéz megnyílni másnak, főleg akkor, ha rossz dolgokról kell beszélned és még nem ismered úgy a másikat, hogy tudd bármit elmondhatsz neki. Azért remélem azzal, hogy meséltem neki már tudja, hogy nem adnék tovább semmit sem, amit most feltár nekem.
- Milyen más-más időpontban találhatja meg az embert a felvételi levél. Én mindennél jobban örültem neki, hogy eljöhetek. Bár... nehéz volt, de az otthoni helyzetnél szinte bármi jobb lett volna. Téged bántottak itt? - óvatosan kérdezek csak, nem akarok rossz emlékeket felszakítani és emlékezésre sem akarom kényszeríteni őt. Azt viszont cseppet sem érezheti, hogy rosszul érint, hogy hirtelen ennyi mindent elmondott magáról. Az eddigi szavai alapján olyan kiegyensúlyozottnak tűnt, olyannak, aki tud mindent kezelni, aki mindenféle élethelyzetben profi és ezért tudja ilyen jól a válaszokat. Közben pedig... ő is épp oly nehéz múlttal rendelkezik, mint sokan mások, csak ő talán jobban kezeli. Habár rólam se sokan tudják milyen családom van, milyen volt a gyerekkorom. Az ember az effélét el tudja zárni magában annyira, hogy jó esetben senki sem veszi észre, hogy ott belül mélyen milyen fájó és kínzó sebek tarkítják a lelkét, melyek talán sosem gyógyulnak be.





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-10-06, 03:29



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]








Tisztában vagyok vele, hogy értékrendemet és gondolkodásmódomat nem könnyű megérteni. Néha én sem látom világosan az agyamban és a lelkemben végbemenő gondolat- és érzelemváltozásokat, de azt régóta tudom, hogy nehéz lekaparni rólam a válaszokat – miért segítek? Miért ennyit? Miért így? És egyszerűen csak… miért? Sosem voltam önző és fukar kezű a segítségben, általában előbb gondolok másra, mint saját magamra, és ez a fajta önzetlenség az, ami gyakorta üti rám az értetlenkedés bélyegét. Az az igazság, hogy értékrendemben a saját egóm valahol egészen lemaradva kullog mögöttem, ami nem egyszer hozott már nehéz helyzetbe, de jellememben olyan mélyre ütött hiba ez, aminek fogyatékosságán képtelen vagyok változtatni; jóllehet, nem is akarok.
Apró mosoly játszik az ajkamon, tudtam, hogy rá fog kérdezni a meghívóm elégetésének miértjére, noha valahol tudatosan tereltem erre a beszélgetést, és finoman készítettem elő a témát. Nem felelek rá egyből, magamban némán mérlegelem a hallottakat. Örülök, hogy sikerült rávezetnem őt az igazságra, miszerint egyáltalán nem olyan, mint a szülei; számomra ebből a rövid beszélgetésből is egyértelműen kitűnik, hogy Savannah érzelmei mélyek, és lelkiismerete is tiszta, tehát képtelen vagyok elképzelni azt a variánst, amiben ez ne lenne így. Tudom, talán túlontúl is elfogult vagyok, tekintve, hogy a tények pontos ismerete nem tárul fel előttem, véleményemet csupán az ő szavai formálták, de az empátia elnyomja a rám jellemző merev, analitikus gondolkodásmódot. Semmit sem akarok darabjaira cincálni, főleg nem Savannah múltját és lelkét, egyszerűen csak fáj látni, és valahol egészen képtelen vagyok elviselni, hogy egy ilyen kedves nőt, mint őt, ennyire gyötör a múlt.
– Az a baj, hogy ez a félelmed mindaddig nem fog elmúlni, míg szembe nem nézel vele, jelen esetben a szüleiddel. Nem tudom, mi fog történni, de abban biztos vagyok, hogy ha esetleg visszakoznál, akkor ez a félelem sosem fog elmúlni, olyan lesz, mint egy fekélyes seb, újra és újra felszakad, és sosem heged be egészen. De bízok benned, tudom, hogy bátor leszel – a mosoly, mely mindeddig az arcomon ült, kissé megfakulni látszik, ahogy egy utolsó biztató pillantást vetek Savannah felé. Ez a mosolyfakulás nem neki szól, hanem a múltamnak, annak a fajta múltnak, amivel én sem szívesen nézek szembe, de ha most hárítanék és hallgatnék, minden, mit eddig mondtam neki, hiteltelen szómasszává folyna össze.
Pár pillanatig mégis némaságba burkolózom, majd egy sóhajtás kíséretében felállok a megbájolt padról. Messze elnézek az éjszakába, a csillagokon túl nincs semmi, csak végtelen, fekete sötétség. Nem tudom, hol kezdjem, mert életem kisregénybe szedett fejezeteivel nem áll szándékomban őt terhelni, de hanyagul sem szeretném megosztani az emlékmorzsákat. Végül visszafordulok Savannah felé, és kezemet kissé széttárva, rég nem használt, megkopott anyanyelvemen szólalok meg:
Voici mon secret – azaz, tessék, itt a titkom, s vallomásomat tovább folytatom, – nem csak a roxfortos levelemet, de a Beauxbatons levelét is elégettem. A bűnöm dupla. Nem akartam a Beauxbatons-ba járni, mert nem akartam elhagyni a családomat. Belegondolt ebbe bárki is, hogy mennyire kegyetlen dolog ez? Távol lenni azoktól, akiket szeretsz… Gyermekként így gondolkodtam, kegyetlenségnek tartottam. Persze ez nem tartott volna vissza attól, hogy iskolába járjak, anyám… nos… édesanyám halála azonban igencsak gátló tényezőnek bizonyult. Apámmal Londonba költöztünk, de… azt hiszem, a gyász egészen tönkre tette. Már nem akartam maradni, örültem, tényleg örültem a roxforti levélnek, de itt se lett jobb. Legalábbis eleinte. Dacból pedig elégettem, de… igazból az emlékeket akartam a tűzbe vetni, de hát ez nem így működik.
Fogalmam sincs, miért beszéltem ennyit, ráadásul olyan dolgokról, amit soha, senkinek nem mondtam még el. Úgy érzem magam, mint aki megszédül egy pillanatra, és bár a szédülés elmúlt, tudatom még mindig kába. Kissé zavarban vagyok, és kezemet idegesen a zsebembe süllyesztem, amolyan kényszercselekvésképpen. Szeretnék még valamit mondani, leginkább bocsánatot kérni, amiért így megszaladtam a szavakkal és az érzelmekkel, de képtelen vagyok bármit is kinyögni; csak remélni tudom, hogy az őszinteségem nem zúzta szét mindazt a baráti fesztelenséget, amit eddig a beszélgetésbe sikerült csempésznem.  




◄ words: 631 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-09-11, 15:07


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Nem gondoltam volna, amikor ide menekültem megoldást keresni és egyben talán a döntés elől is, hogy tényleg meg is találom. Egy alig ismerős személyében pedig főleg nem számítottam rá, hiszen nem állunk mi olyan közel egymáshoz, és mégis úgy tűnik, hogy Albrecht az, aki segített, hogy ne kövessek el nagy butaságot. Igaza van, nem szabadott volna csak úgy elégetnem a levelet olvasás nélkül, balga lépés lett volna a részemről. Így tudok mérlegelni, dönteni, meg tudom rágni magamban ezt az egészet és talán rossz döntést hozok, talán ez az egész újra megsebez, de ha elégettem volna ezt a levelet, akkor holnap talán kétségek között vergődve jövök rá, hogy hibát követtem el és akkor már nem csinálhatom vissza. Az pedig még rosszabb lett volna, ha elmegyek a szüleimhez a nélkül, hogy tudom, hogy mi van a levélben, mert nem volt biztos, hogy találkozni akarnak egyáltalán. Még mindig úgy érzem, hogy iszonyú nehéz jó döntést hozni, vagy egyáltalán csak döntést, de nem sok választásom van, valamit muszáj lesz lépnem.
A szavaira csak csendben figyelek, hogy végül sóhajtsak egyet. Csak az előttem lévő betont vizsgálom a földön, de nem tudok azonnal válaszolni. Tudom, hogy igaza van, mert már az említése is, hogy anya halálhírét kapom meg... már ez is rossz hatással van rám, de attól még ugyanúgy nem könnyű ez az egész, olyan nehéz elhinnem azt, hogy a szüleim esetleg változtak, vagy hogy valami pozitívat akarnak ebből kihozni és nem csak az önző cél vezéri őket, csak az, ami nekik fontos.
- Igazad van, én... én más vagyok, mint ők, nem olyan, nem tennék olyat mással, mint ők velem, de ettől nem könnyebb a szemükbe nézni. - nem tudom csak úgy elfelejteni azt, ahogyan szinte semmivé aláztak gyerekként, ahogyan az apám ha valami nem tetszett neki egyből rajtam vezette le. Ha rossz napja volt, ha valami nem jól sikerült neki aznap akkor jött a lelki, meg a fizikai terror és ennyi, csak akkor lett jobb, amikor eljöttem ide tanulni, amikor elmenekülhettem, kiszakadhattam a rémes környezetből végre. - Segítek, csak ettől még félek... félek, hogy rossz hatással lesznek rám, hogy... nem is tudom. - bizonytalanul rázom meg a fejemet. Tényleg nem tudom, hogy mi lesz, ha újra látom őket, hogy milyen hatása lesz majd az életemre ennek az egésznek. Félek tőle, hogy felszakít bennem valamit, amit sikerült már egy jó ideje lezárnom magamban. Erős akarok lenni, de így még nehezebb, mint eddig. A múltam mindig is olyasmi volt, amit lezárni, elfelejteni akartam és most vissza akar rántani.
- Tudom, de ez túlmutat a szimpla kedvességen, számomra legalábbis. - halványan azért elmosolyodom, hálásan mindenképpen. A kedvesség nálam az, amikor valaki előzékenyen előreenged a sorban, vagy odaadja a pudingját, amikor már csak egy van és a többi elfogyott, netán nem csak elmegy melletted, ha sírsz, hanem meghallgat és zsepit is ad, de az, hogy elkísérne a családomhoz, hogy törődik azzal, hogy vagyok ennél több számomra és épp e miatt esik olyan végtelenül jól a lelkemnek, főleg hogy eddig még rendkívül kevesen voltak velem igazán kedvesek, sajnos az én gyerekkori világképem sötétségbe veszett és nehéz egy újhoz alkalmazkodni és azt alapnak venni. Végül a szavaira is bólintok és felé nyújtom a levelet. - Akkor a tiéd a megtiszteltetés, de... miért égetted el az értesítőt? Számomra a legnagyobb kincs volt, amit ember kaphat az életben. - meglepnek a szavai és nem is tudok csak úgy elmenni mellettük. Ő már egészen sok mindent tud rólam egy levélnek hála, de az én ismereteim rendkívül hiányosak és őszintén szólva felettébb kíváncsi vagyok, hogy vajon mi vette rá ilyesmire. Tanár most és úgy látom jól is érzi itt magát, de ezek szerint gyerekként nem vágyott ide? Talán pont ellentétes volt az életünk? A vélekedésünk mindenképpen, hiszen számomra a Roxfort menedék volt, új életre adott lehetőséget, az értesítőm is még mindig meg van.





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-09-08, 00:51



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]






Érzem, hogy minden szónak iszonyú súlya van, köztünk e percben semmi sem mellébeszélés, mindegyik gondosan megformált hang, csak a kellő mérlegelés után materializálódik. Tudom, hogy Savannah esetében a múlt árnyai akasztják meg néha a beszédben, megfontoltan ejti ő is a szót, de valahol ez tökéletesen érthető, hiszen bármennyire is közös otthonunk a Roxfort, mégiscsak idegenek vagyunk, és mint ilyennek, nem nyílik csak úgy meg az ember. A részemről pedig a felelősség az, ami óvatossá tesz, mert nem kell ahhoz az emberi lélek szakértőjének lenni, hogy lássam, mennyire tehetetlenül tépelődik ebben a számára oly kínzó helyzetben, ahonnan egyedül nem képes szabadulni, és itt, a torony szédítő magasságában, a csillag-pettyezte ég alatt rajtam kívül jelenleg nincs senki, aki a hasznára lehetne; muszáj összeszednem magam.
Nagyon távolinak tűnik az emlék, ami csupán pár röpke perce történt, mikor a nagy összeszedésemben átcsúsztam a tanári szerepbe; szeretnék elmosolyodni, de nem esne jól az öröm, egyszerűen képtelen lennék őszinte derűt varázsolni az arcomra. Így csak hallgatom őt, és próbálok a tőlem telhető legjobb tudással segíteni neki, és egyre csak azon kapom magam, hogy a kezdeti udvariasság, hogy gondjait meghallgatom és igyekszem valamiféle megoldást találni rájuk, őszinte aggódásba csúsznak át. A felszínesség, amit csupán csak az illem tartott össze, most valami egészen hihetetlen, már-már baráti törődéssé pereg szét, majd tapad össze egy új érzelemmé – aggódás. Ez a legjobb szó rá.
Pár pillanatra gondolataimba veszve bámulok ki a sötétségbe, tudom, megtehetem, hiszen nem sietünk, létezésünk lassú tempóval írja be magát az idő játékába; olyan érzés, mintha kiszakadtunk volna a valóságból és rajtunk kívül nem igazán létezne más, csak a maró kellemetlenség, amit a levél tépett fel Savannah lelkében, és ami már engem is érdekel, és kissé nyugtalanít is. Most nem lehet sietni, egyszerűen nem. Tekintetem belekap egy sötét fellegbe, csipkés szélét a hold világítja meg; rettentően szomorú, hogy némely ember pillanatok alatt képes kialakítani valamiféle köteléket, pedig eleddig idegenek voltak egymásnak, míg a szüleikkel… nos, velük ezer év sem lenne elég, hogy azonos hullámhosszon rezegjen életük.
– Nem azt mondom, hogy ugorj a nyakukba és felejts el mindent… bármi történt is. Hanem, hogy emelt fővel mutasd meg, annak ellenére, hogy úgy bántak veled, ahogy, nem voltak képes tönkretenni. Te nem lettél olyan, mint ők, ezt biztosan tudom, pedig voltaképpen semmilyen konkrét részletet nem ismerek a múltadból, de amiket elhintettél… nos, nem a legfényesebb családi otthon volt a tied – kissé előrehajolok, és a térdemre könyöklök, mintha csak ugyanaz a tanácstalan kisdiák lennék, aki évekkel ezelőtt voltam. – Tudod… ez valahol egészen elkeserítő, de az emberek csak akkor kezdik el felfogni, mi számít az életben, ha már a baj megtörtént, és talán már késő is. Azt hiszem, ők most pontosan egy ilyen helyzetbe kerültek… édesanyád beteg, és hozzád fordulnak segítségért, mert máshoz nem tudnak. Vagy nem akarnak, ezt nem tudhatom. Ez önzőségnek tűnhet, és jóllehet, az is. De neked is egy kicsit annak kell most lenned… Ne azért menj, mert ugrasz, ha hívnak, hanem magad miatt; ha netalántán édesanyád – muszáj nyelnem egyet, torkom száraz attól, amit mondani akarok –, szóval, ha meghalna… ha ennyire súlyos lenne… megbocsátanád magadnak, hogy nem is próbáltál meg segíteni rajta?
Abból, amit eddig beszéltem vele, tisztán érzem, hogy mélyen nagyon is fájna neki, ha nem segítene, hiszen, ha érzéketlen lenne a családja iránt, egyszerűen olvasatlanul elégette volna a levelet, függetlenül mindattól, amit mondtam volna neki. Nem tépelődött volna ennyit, és nem derült volna fel, ha csak halványan is, de nagyon is őszintén, hogy a segítségem nem merül ki a ma estében, akkor is ott leszek vele, ha ellátogat a szüleihez.
– Hm… Már rég a sötétségbe veszett volna a világ, ha a kedvességet indokolni kellene – mosolygok felé, és valóban; hol tartanánk, mi emberek, ha nem segítenénk egymáson a szükségben? – Viszont most már ismerjük a levél tartalmát… Mi lenne, ha elégetnénk? Nem kellene szorongatnod, magadnál tartanod, mint valami rossz óment. Hidd el, levélégetésben profi vagyok, például a roxforti értesítőt is a lángok közé vetettem.
Szándékosan hintem el múltamnak ezt a kicsiny, de annál jelentősebb darabkáját, mert két irányba is terelhetem vele a beszélgetést, attól függően, hogy Savannah hogyan fogadja szavaimat. Kíváncsian nézek rá, komor hangulatát vajon lefejti-e az érdeklődés, hogy miért égettem el a levelet – egyáltalán ő el fogja-e? –, vagy félelme, hogy a látogatással a múlt fájdalmai is visszatérnek, tovább marcangolják lelkének minden kis zugát.



◄ words: 707 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-08-31, 20:39


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Sajnos egyik szülőm sem volt kifejezetten mintaszülő, pedig milyen szép is lett volna egy csodás gyerekkor, de nekem ez nem adatott meg. Attól is rettegek, hogy visszamenjek oda, nem hogy beszéljek az apámmal, vagy még segítsek is neki, még ha okkal is kér tőlem segítséget, ha anya tényleg beteg, de még csak azt sem tudom, hogy ez a levél egyáltalán igaz-e. Mi van akkor, ha nem? Mi van akkor, ha igazából az egész csak valami kitaláció, mert pénzt akar kihúzni belőlem, mert netán megszorult? Nem kéne alapból rosszat feltételeznem a szüleimről, én is tudom, de ha egyszer ilyen sok a rossz tapasztalat, nem csoda, hogy így állok hozzá. Azért viszont ennek ellenére is hálás vagyok, hogy segíteni próbál nekem és persze tanácsot adni, pedig biztos vagyok benne, hogy jelen helyzetben ez egyáltalán nem lehet könnyű, sőt! Mindenkinek vannak problémái, biztos, hogy neki is és most az enyémmel foglalkozik. Látom rajta pontosan, az arcán, hogy nagyon azon van, hogy valamiféle jó tanáccsal próbáljon meg ellátni, csak úgy forognak a fogaskerekek a fejében. Nem fair tőlem, hogy mástól várjam az életem megoldását, de mégis csak vannak helyzetek, amikor kell a tanár, hogy legalább az alapján próbálj meg dönteni, mert egyedül nem biztos, hogy egyről a kettőre jutsz.
- Szóval azt mondod, hogy legyek náluk jobb és nőjek túl rajtuk? - halkan sóhajtok csak. Igaza van talán, de ettől ez még mindig nem valami könnyű, mert hát mégis csak nem bízom bennük és fogalmam sincs róla, hogy ez az egész levél dolog egyáltalán mennyiben igaz és mennyiben kitaláció mondjuk. - Tudod a szüleim... nem csak nem jó emberek, rengetegszer rávilágítottak, hogy nem szeretnek, hogy nem akartak, hogy megkeserítettem az életüket már csak a létezésemmel is és most... mégis tőlem kellene segítség, csak mert nincs más? Én... - elharapom a mondatot, ahogy rájövök, hogy sikerült kissé talán hadarnom és olyasmit zúdítanom rá, amit talán nem kellett volna. Az emberek nem mindig szeretik hallani a rossz múltbéli történeteidet, mert nem tudnak rá feltétlenül mit mondani és e miatt kellemetlenül érzik magukat, vagy kényelmetlenül, mert nekik esetleg jobb életük volt, én pedig itt terhelem őt. - Félek, hogy visszatér a múltam, amit próbáltam elfelejteni. - bököm ki végül befejezve a megszakított mondatot. A távolba pillantok, hátha a látvány kicsit leköti a kavargó gondolatokat a fejemben. Felnőtt vagyok már, elvileg nem kellene, hogy hatással legyenek rám, én mégis rettegek, hogy ez az egész fel fog majd kavarni teljesen és hogy újra visszasüllyedek abba a fene nagy bizonytalanságba, amit gyerekként kellett átélnem. Félek tőle, hogy nem tudok majd újra erős lenni, ha elmegyek oda, hogy megint összetörnek.
- Hogy te? - meglepetten pillantok rá újra, elszakítva a fejemet az odakint sötétedő tájtól. Tényleg csodálkozom, hogy ez egyáltalán miért merült fel benne, hogy pont ő menne el a szüleimhez, hiszen nincs oka rá, csak akkor fogom fel, hogy miért ezt találta ki, amikor a mondatot is befejezi és kiderül, hogy rólam van szó, hogy én vagyok az, akit magával vinne. - Oh hogy... így már értem, tehát velem jönnél? - végeredményében ugye ez ezt jelenti, akárhogyan is adjuk elő igazából ő lenne, aki elkísérne engem, hogy jobban tudjam ezt az egészet kezelni. Vége azért sikerül egy halvány mosolyt az arcorma varázsolni. - Köszönöm! Én... nem is tudom, hogy miért vagy ennyire kedves velem. - tényleg nem, hiszen bennem fel sem merült, már eleve úgy éreztem, hogy terhelem őt azzal is, hogy ezt az egészet a nyakába zúdítottam, hogy elmondtam neki, hogy mit érzek, hogy meséltem a múltamról, hogy megkértem, hogy ő legyen, aki kibontja a levelet... és most önként vállalja, hogy velem jönne? Az már egyértelmű, hogy a Roxfortba való visszatérésem tényleg életem lehető legjobb döntése volt.





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-08-29, 21:48



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]






Annak ellenére, hogy nem ismerem Savannah teljes történetét, és arról sincs konkrét információm, hogy a családjával milyen a kapcsolata, szavaiból és arcának apró rezdüléseiből tudom, hogy mély szakadék választja el őket egymástól, vagy talán még az sem… csak a semmi, a rémisztő semmi lüktet köztük mindennemű érzelmi töltet nélkül. Egészen szörnyű, és bár legszívesebben kérdezősködnék, töviről hegyire kikérdezném őt, hogy tisztábban lássak, és érdembeli segítséget tudjak nyújtani neki, mégis visszafogom magam és egyelőre csak egyetlen dologra koncentrálok: finoman rávenni őt, hogy győzze le az aggályait és nyissa fel a levelet. Mikor ez sikerült, örömöm őszinte volt, és mosolyom még most is tartana, ha a levél tartalma nem űzte volna messzire a büszke vigyort, ami Savannah bátorságának szólt.
Véleményemet tartom, de nem szeretnék erőszakosnak tűnni, és újra elmondani neki, hogy, ha édesanyja beteg, muszáj segítenie neki. Nem tudhatom, mi történt köztük, milyen sebeket téphet fel a találkozás, de mindennemű fájdalom ellenére mégiscsak az édesanyjáról van szó. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy mesélek neki az apámról, a Londonban töltött évekről, az érzelemszegény napokról és hónapokról, mikor úgy éltünk egymás mellett, mint az idegenek, akik csak kényszerből tűrik meg a másikat. De aztán mégsem hozakodok elő vele; azt mondanám, ha a helyébe lennék, én segítenék apámnak, de képmutatás lenn ez az egész… valószínűleg ez a segítség nem személyesen történne meg, így semmi jogom prédikálni neki a „kötelességeiről”, hiszen ugyanazt tenném, amit ő, vagy legalábbis azt, amire jelenleg gondol: másra hárítanám a segítségnyújtást.
Azt mondja, hálás, amiért segítek neki, és ettől arcomra kúszik egy félszeg mosoly, ami azon nyomban el is tűnik, mihelyt gyanúm beigazolódik, hogy édesanyja egyáltalán nem volt mintaszülő. De érzem, sőt, tudom, hogy apjával sem rózsás a viszonya, és ez a dupla szülői problematika még most, felnőtt fejjel is kínozza az ember lelkét, saját magam az élő példa rá; én sem tudok idegesség nélkül a családomra gondolni. Fogalmam sincs, Savannah mit érthetett azon, hogy az édesanyja nem volt igazi anya, mint ahogy arról sincs sejtésem, hogy miért ódzkodik ennyire az apjával való találkozástól, de valószínűleg – nem kell ehhez nagy ész –, valami egészen rossz dolog történhetett.
– Tudod – kezdem a magam lassú, átgondolt tempójában –, létezhet bármilyen mágia vagy mugli-praktika, egyvalamit sosem ismerhetünk meg, legalábbis nem lehetünk biztosak benne: hogy milyen impulzusból ered egy-egy cselekedet, szó, vagy döntés. Nem láthatunk a lélek mélyére. Nem tudom, pontosan mitől félsz, mit tépett fel benned az a levél, mint ahogy azt sem tudom, mi történt köztetek a múltban, de nem hiszem, hogy a szüleid rossz emberek lennének. Én nem hiszek ebben, egyáltalán nem hiszek az elemi gonoszságban, az mindig valami hatására születik, a körülmények alakítják, aztán az ember meg sodródik vele, mint valami tehetetlen állat. Elcsépelt, de igaz, hogy a döntéseink határoznak meg minket. Ha most nem segítesz, vagy ha közvetetten segítesz, az nem tesz téged jobb emberré, igaz, rosszabbá sem, de lehet, hogy édesanyádban, és még apádban is olyasfajta negatív érzetet keltesz ezzel, mint amilyent ők keltenek benned… És éppen ez az, ami nem kellemes, ugye? Nem kell rájuk hasonlítanod.
Nem vagyok benne biztos, hogy nem léptem át egy bizonyos határt, de azt akartam, hogy lássa: azért, mert a szülei nem voltak mintaszülők, neki még nem kell ezt az utat követni, és anélkül is gondoskodhat a beteg anyjáról, és állhat szóba az apjával, hogy félnie kellene. Persze mindez csak idea, nem tudom, a valóságban hogyan működhet, hiszen épp az imént mondtam, hogy senkinek a lelkébe nem láthatunk bele, legalábbis a mélyére semmiképpen, és ki tudja, miféle sebeket rejt Savannah a fantom-mélységben.
– Bizonyosan elég lenne az is, ha odaküldenél valakit, de az nem hiszem, hogy megoldaná a problémát. Ellenben… mit szólnál ahhoz, hogy ha ez az odaküldött ember én lennék, és vinnék is magammal valakit – mosolyom visszatér, és hagyok pár másodpercet, míg köztünk lebeg a kimondatlan szó; végül könnyedén Savannah-ra mutatok: – Téged.





◄ words: 628 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-08-07, 20:09


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Bátorság, igen arra lenne szükség és próbálok is bátor lenni, de nehéz amikor ilyen komoly dologról van szó. A gyerekkorom nem hozott nekem túl jó emlékeket, a szüleim nem tették széppé, csak elérték, hogy rémesen érezzem magamat, hogy semminek gondoljam a létezésemet is, feleslegesnek értéktelennek. Ezek után egy ilyen levél, miután már magam vagyok, felnőttem, igenis képes vagyok értékelni az életemet, a barátaimat, az elért sikereket... félek, hogy visszadob valami mélypontra, amire már nem kellene visszajutnom. Félek, hogy újra úgy fogom érezni magamat, mint tíz évesen, amikor nem volt semmi más választásom, mint kiszökni otthonról, elszaladni az erdőbe és ott megnyugodni, mint hogy a szobámban maradjak, hallgassam a szüleim veszekedését, vagy a kiszűrődő szavakat, amik rólam szóltak, hogy az egész az én hibám és milyen jó lenne, ha nem is lennék. Nem lett valami fene nagy önbecsülésem pedig... én igazán próbáltam elérni, hogy szeressenek. Jól tanultam, időben jártam haza, legalábbis sokáig, de egy gyerek is feladja végül a próbálkozást, ha érzi, hogy akármit is tesz, nem ér el vele az ég világon semmi célt sem.
- Ez nekem egy kicsit más. Pont attól félek, hogy... újra attól leszek majd gyenge, ha kinyitom ezt a levelet. Hogy túlságosan rossz emlékeket hoz majd vissza. - és hogy nekem is azt az időszakomat, azt az énemet hozza elő újra. Igen, ettől félek és e miatt nem érzem magamat olyan nagyon erősnek, pedig igazán próbálkozom. Szeretnék én is bátrabb lenni, hogy a régi dolgok már ne legyenek hatással rám, hogy a múlt ne nyúlhasson utánam, de néha a múlt tényleg túlságosan erősen telepszik rád és nem tudom, hogy mennyire tudok majd ellenállni nei. - Igazság szerint hálás vagyok, hogy itt vagy. - nem zavar engem, hogy előbújt belőle kicsit a tanárbácsi, kicsit sem, hiszen egyébként kedves és láthatóan még aggódik is, pedig alig ismer, csak felületesen a könyvtárból. Egyáltalán nem lenne köteles itt lenni velem, akár sarkon is fordulhatott volna már akkor, amikor meglátta, hogy baj van. Vannak, akik inkább kerülik a problémákat, főleg mások problémáit, bőven elég nekik a sajátjuk is, vagy még azt is próbálják a háttérbe szorítani.
Bármennyire is nem szeretném lassan eljutok a levélhez is. Igen, fel kell bontanom, hiába próbálnám, szeretném még halogatni, de nem lehet tovább, pedig milyen jó is lenne! Mégis meg kell néznem, hogy mi van benne. Igaza van, ha olvasás nélkül égetném el, utána csak nekem lenne rossz, magamat idegesíteném vele, hogy nem tudom mi lehetett, hogy talán hiba volt, de így se jobb. Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Az apám nem jó ember, de anya se tett soha semmit a védelmem érdekében, tehát ha úgy vesszük, akkor rossz kimondani, de ő se sokkal jobb. Akkor viszont... mégis hogyan álljak ehhez az egész helyzethez vajon?
- Én is, de közben tudod ő sem... ő sem volt túl jó hozzám. Nem volt igazán anya. - csendes szavak és mégis érezheti, hogy ettől még a tény ijesztő, hogy ennek ellenére mégis csak baja van, hogy mégis csak beteg lett. Ezt azért nem kívánnám neki még véletlenül sem, és persze tudom, hogy segítenem kellene neki, csak épp az apám... Küldhetnék valakit, aki megoldja helyettem, vagy... nem is tudom. Várok, tanácsot, háta kívülállóként ő talán jobban tudja, hogy mit is kellene tennem. Talán objektívebben tud ehhez az egészhez állni, jobban átlátni, nem úgy, mint ahogyan én, mert nekem most nem igazán megy.
- Talán az is elég lenne, ha megkérnék valakit, hogy menjen oda helyettem... segíteni. Csak segíteni. - és akkor nem nekem kellene belefolyni, akkor nem én lennék az, akinek közöm lesz újra az apámhoz, akinek beszélnie kell vele. Ha akart volna valamit igazán, akkor nem azért ír, mert anya beteg lett. Ez így annyira... annyira rá vall. Nem tudok bízni abban, hogy bármi változott volna, hogy most más lenne esetleg a hozzáállása. Nem változott semmi, csak nem fordulhat máshoz. Csak az lep meg, hogy anya miatt aggódik, hiszen régen még nem így volt, utálták egymást, komolyan... hallottam minden áldott nap.





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-08-04, 17:51



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]






Bár igyekszem határozottnak látszani, mélyen legbelül egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy valós segítséget tudok nyújtani neki. Persze, megértem és együtt is érzek Savannah aggodalmával, de a tények pontos ismerete hiányában, jogos a bizonytalanságom. Tekintetem a levélen nyugszik, míg gondolataimba merülök pár pillanatra, és érzelmeimet csendesítem; egy ilyen apró kis tárgy milyen bonyodalmat tud okozni! Összekuszálja a lelket, és nem nyugszik, míg teljes káoszt nem hoz az emberre.
Ismerem magam, sajnos túl jól is ahhoz, hogy tudjam, minden részleten képes vagyok órákig gondolkozni, elemezve és boncolgatva a már-már jelentéktelennek tűnő elemeket, és valahogy most is így érzem magam, hogy túl sokat görcsölök a helyzeten. Nem kellene ennyire belemennem a miértékbe – miért tart ennyire ettől a levéltől Savannah? mi történt közte és a családja között? és még megannyi égető kérdés, amihez szükséges lenne a válasz ismerete, hogy a megfelelő segítséget tudjam adni –, de azt hiszem, el kell nyomnom a kíváncsiságomat, hogy megmaradjak az udvariasság keretein belül. Egy mugli mondás szerint a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, szóval igencsak óva intem magam minden olyan szituációtól, ami esetleg a túlzott segítőkészségtől már-már terhes lenne a másiknak.
Ez is közrejátszik abban, hogy arra biztatom Savannah-t, hogy bontsa fel a borítékot, és ne bízza rám ezt a magánjellegű tettet, mert elképzelni sem tudom, mi lehet a lapra írva; ha valami tragédia, vagy családi vita, akkor semmi jogom, hogy előbb értesüljek róla, mint ő. Másfelől pedig tartom magam ahhoz, hogy szembe kell nézünk a félelmeinkkel, mert, ha hagyjuk, hogy elhatalmasodjanak felettünk, a legapróbb kihívásoktól is visszarettenünk; ez pedig egyáltalán nem garancia a boldog életre.
– Mindenki erős, csak néha elfelejtik az emberek, és nem veszik észre a nyilvánvalót – mosolygom felé a szavakat, mikor látom, hogy kezd kellő önbizalmat gyűjteni ahhoz, hogy felbontsa a levelet, tartalma bármi is legyen. – És örülök, hogy nem haragszol, tudod, néha nagyon nehéz pihenni küldeni a bennem élő tanár bácsit.
Ezt már nevetve mondom, hangom belekap a kellemes éjbe, és talán a találkozásunk óta most először rázom le magamról az idegességet, ami általában mindig jellemző rám, lelkem része, akárcsak az együtt érzés. Mosolyom megfakul bár, mikor Savannah újra kezébe veszi a levelet, és az ő arcáról is eltűnik a jó kedv, de nem szomorít el vele, sőt… valami kellemes büszkeség árad szét bennem, hogy Savannah végül legyőzte a félelmeit.
Némaságba burkolózom, nem szólok hozzá, míg olvassa a levelet, arcát is csak óvatosan fürkészem, nem szeretném, ha kellemetlen lenne neki, hogy bámulom. Tekintetem így leginkább a messzeséget figyeli, a felhők között fel-felbukkanó holdat, a ragyogó csillagokat. Szemem sarkából azért figyelem Savannah-t, arcán érzelmek változó skálája suhan át, és bennem egyaránt nő a kíváncsiság és az aggódás.
Mikor megszólal, felé fordulok, és figyelmesen hallgatom szavait. Pár pillanatig némán meredek rá, gondolataimmal viaskodok a koponyámban, hirtelen nem is tudom, mit mondjak; szomorú hír, bárki betegsége keserű, hát még, ha családtagról van szó; még akkor is, ha az ember nem a legfényesebb kapcsolatban áll a szüleivel. Másfelől pedig tökéletesen megértem a tanácstalanságát is, hiszen nem tudhatja, egyszerűen nem lehet biztos abban, hogy ez a levél puszta tájékoztatás, vagy jóval többet rejt magában, mint ami fekete-fehéren le van írva.
– Sajnálom édesanyádat – mondom csendesen, és aprót sóhajtok mellé; bár nem ismerem túl jól Savannah-t, de őszinte szomorúságot érzek az édesanyja miatt.
– Azt nem tudom, hogy mi lehet a levél valódi célja. Úgy értem, hogy valóban csak annyi, amennyi rá van írva, hogy apád elmondta neked, hogy édesanyád beteg és tényleg segítséget kér, vagy… Talán találkozni is szeretne veled és ez egy megfelelő alkalom minderre – lassan, elgondolkodva ejtem a szavakat, félek, talán túl elemző a stílus, amiben szóltam, és úgy tűnhet, hiányzik belőlem az empátia. – Találkoznotok kell, édesanyád miatt…




◄ words: 603 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-06-30, 11:04


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Lássuk be, jól eső érzés az, amikor a problémáid más valakiből is igazi érzéseket csalnak elő. A legtöbb ember képtelen együtt érezni, vagy nem tudja megtenni úgy, hogy az tényleg érjen is valamit. A legtöbben valahogy csak a saját érzéseikre figyelnek, néha már azokra sem, de hogy más helyzetét megpróbálják igazán mélyen átgondolni az ritka. Rajta viszont pont azt látom, hogy így van vele, hogy tényleg igyekszik beleképzelni magát a helyzetembe, hogy ő is élt meg hasonló nehézségeket szülő fronton, mint én és tényleg aggódik, hogy esetleg nem tud nekem segíteni. Nem akartam terhelni a problémáimmal se mást, sem őt, de mégis csak jól esik az, hogy van kinek elmondanom és nem egyedül kell őrlődnöm a levél miatt. Meglehet, ha így lett volna, akkor talán még órákkal később is csak ücsörögnék itt, vagy végül rossz döntést hoznék, amit aztán megbánnék később. Nem azt mondom, hogy ha így is rossz döntést hozok, akkor lesz majd kit hibáztatni, inkább csak talán tényleg segít abban, hogy ne legyen semmiféle hirtelen reakcióm, amit aztán már nem lehet visszafordítani.
A kis varázslat viszont legalább rövid időre, de határozottan feldobja a kedvemet. Szép, impozáns és én nem nagyon vagyok képes effélére. Jó persze átbukdácsoltam anno a kötelező tantárgyakon és az alapvető varázslatok mennek, nem vagyok kvibli szerencsére, főleg hogy egyébként is mugli származású vagyok, de sosem voltam kiemelkedő a pálcás varázslatok terén. Lehet, hogy tudnék benne fejlődni, ha akadnék, de valahogy mindig sokkal jobban lekötött az elmélet, abban kevesebb a kudarc élmény. Bennem pedig a szüleim épp eleget erősítették meg azt, hogy nem sok mindenre vagyok képes, nem sok mindenben vagyok jó, hogy a kudarc olyasmi legyen, amitől mindenkinél jobban rettegek, mert csak azt bizonyítaná, hogy tényleg igazuk van, hogy... jól mondták, nem vagyok alkalmas semmire sem.
Aztán a következő szavaira csendesen figyelek, miközben végül csak átveszi a levelet, amiért végtelenül hálás vagyok neki. Nem várom el tőle, hogy megtegye, amit kérek, csak talán reménykedem benne, hogy esetleg mégis, hiszen nem tudom mi lehet benne és könnyebbnek tűnik az, hogy más olvassa el először, mint hogy én, aki retteg tőle, hogy vajon mi lehet a tartalma, aki retteg tőle, hogy csak még rosszabb lesz tőle minden.
- Igen, talán... talán igazad van, csak ehhez erősnek is kellene lennem. - és hát ez az, amiben nem vagyok teljesen biztos, hogy menni fog. Ha mégis rossz hír lesz benne, azt vajon le tudom-e reagálni a megfelelő módon, az vajon nem végez-e ki és nem omlok-e össze tőle. Az a baj, hogy tényleg sejtelmem sincsen róla, hogy milyen lesz a reakcióm. Az viszont meglep, amikor lehanyatlik a keze, és jön a röpke nevetés, bár ez most nem boldog, inkább kínjában műveli én mégis elmosolyodom a szavaira, mikor elnézést kér és meglobogtatja előttem a levelet. Igaza van tudom, abban is igaza volt, amit talán igen kicsit tanárbácsisan mondott és abban is, amit most. Nem szabad túlságosan reménykednem, hogy minden rendben lesz, de attól még el kell olvasnom, mert talán valami jót találok benne, vagy ha rosszat, hát darabokra tépem.
- Jól van és cseppet sem haragszom. Sejtelmed sincs róla, hogy mennyit segítesz akár csak azzal is, hogy itt vagy. - újabb röpke mosoly, ami azért nyomban eltűnik, amikor a levél a kezembe kerül. Így is izgulok, csak hát próbálok erős maradni, hiszen nem lenne szép tőlem, ha már így próbál segíteni, akkor nem értékelem megfelelően. Apró sóhaj, ahogyan végül talán a félsz miatt kissé remegő kézzel, de feltépem a papírt, hogy végül előkerüljön belőle a tintával írt levél. Mugli, látszik rajta, de ez nem meglepő, már az önmagában az volt, hogy egyáltalán az apám el tudta juttatni ide. Lassan olvasom végig, időnként csak az apró rezdüléseket lehet látni az arcomon, meglepettséget, döbbenetet, kissé ráncolt homlokot, vagy épp felszökött szemöldököt. Nem hosszú, nem is tart sokáig az olvasása, de mégis kell pár pillanat mire szóra nyitom a számat.
- Az anyám beteg lett és... apa segítséget kér, hogy talán van rá más mód, hogy segítsenek neki, mert... aggódik érte és örülne, ha találkozhatnánk. - lassan tagolva préselem csak ki a szavakat. Jó hír... talán, de mégis hogyan kellene kezelnem? Csak azért ír, mert segítség kell neki, vagy tényleg találkozni akar velem is vajon? Már az nagy dolog, hogy elfogadja ezt az egész boszorkányság dolgot tudom, és hogy aggódik anyám miatt, akivel tudom, hogy mennyit veszekedtek és marták egymást, akivel azért házasodott össze, mert miattam muszáj volt. Az is meglep, hogy nem váltak el azóta, bár ha így lenne, akkor se tudnék róla semmit sem. - Nem tudom... - rázom meg a fejemet bizonytalanul, ahogyan Albrecht felé pillantok. Nem tudom, hogy mit tegyek és azt meg főleg nem tudom, hogyan fogom viselni azt, ha tényleg találkoznom kell vele... velük.





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-06-26, 19:17



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]






Ha nem is tisztán, de van elképzelésem arról, miféle gyötrelmes érzelmeket kelthet benne az a látszólag ártalmatlan pergamendarab, amit a kezében tart. Kétségek gyötrik, aminek fókuszpontja a család, és mint ilyen, így megértem az aggályait. Nem szeretek beleszólni más magánéletébe, önmagamtól bizonyosan nem kíváncsiskodnék, de itt erről szó sincs; beavattak a dolgokba, még ha csak felszínesen is, így most már a részese lettem valaminek, amiből nem táncolhatok csak úgy ki, noha eszem ágában sincs mindezek után magára hagyni őt. Inkább amiatt aggódom, hogy hasznára tudok-e válni, képes leszek-e segíteni neki, esetleg tanácsot adni, megnyugtatni. Lám-lám, már ketten osztozunk a kétségeken, bár az enyémek jellememből fakadóak, míg az övéit a családja idézte elő, amit nehezebb kezelni, hiszen a kétely okát – a levél tartalmát – még nem ismerjük.
Szavaimra adott válaszát apró, szelíd mosollyal nyugtázom, hiszen gondolataimat éppen ez járta át: igen, valahol sejtem, vagy halványan tudni vélem, hogy ez szörnyű érzés lehet, de éppen ezért kell a végére járni. Halk sóhajtása elszomorít; egy ideális világban senkinek sem szabadna szomorúnak lennie, főleg nem kételyekből adódóan. Elfordulok, hogy végrehajtsam a varázslatot, mert nem szeretném, ha az arcomon átsuhanó bánatot észrevenné, és esetleg azt hinné, terhesnek érzem a társaságát. Szó sincs róla, éppen hogy szeretnék támasza lenni, mert segíteni a másiknak: minden ember egyetemes kötelessége.
Felszabadult, őszinte vigyort hasít arcomra a dicsérete; kedves, ártatlan, és pár pillanatra mentes mindennemű aggódástól. Némileg megkönnyebbülök, valójában magam sem tudom, mi nyomasztott eddig… Talán a bizonytalanság, hogy érdemben vajon a segítségére tudok-e lenni, és ha igen, elfogadja-e. Most, hogy átestünk a bemutatkozás félig merev, félig baráti szertartásán, a hangulat egészen kötetlennek tűnik, kicsit olyan, mint amikor két jó barát egy hosszú távollét után újra leül beszélgetni. Talán igaz: a könyvek összekötik az embereket még akkor is, ha csak látásból ismerik egymást, felületesen, vagy még annyira sem.
Elgondolkozva figyelem a felém nyújtott levelet, és kissé habozva fogom meg a borítékot, egyelőre még nem véve el tőle. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, ha elolvasom, hiszen lényegében bármi lehet benne, és ez a bármi ijesztő, mert a magánéletének legrejtettebb zugaiba engedhet bepillantást nyerni, ahhoz nekem pedig semmi közöm, sőt... jogom sincsen. Persze megtagadni sem szeretnék tőle semmit, főleg nem azt az esélyt, hogy egy kicsit könnyítsek félelmein, így némileg vonakodva, de átveszem tőle a levelét.
– Tudod, Savannah – kezdem szelíden, kedvesen, mintha csak egy diákomhoz beszélnék, aki túlzottan nekikeseredett az életnek. – Nem kellene, hogy félj a családodtól, bármit rejtsen is ez a levél. Ha jó hír van benne, de te mégis kételkedtél, nem hiszem, hogy jól esne a saját bizalmatlanságod, amit szüleid, illetve az apád felé éreztél. Nem szabad negatívnak lenni akkor sem, ha alapos okunk van minderre. Ha meg rossz hír, bátran szembenéztél vele; nem győzhetett le. Gondolj csak bele: te mindenképpen győztesen kerülsz ki belőle.
Biztatóan mosolygok rá, és visszanyújtom neki a levelet, de kezem félúton lehanyatlik, és a boríték a padon landol. Erőtlenségemnek egy kínos nevetés az oka, mert a megszokott monotonitás egészen beleszorított a tanári szerepbe még akkor is, ha szabadidőmben valaki olyannal beszélek is, mint Savannah: felnőtt nő, munkatárs, és egyáltalán nem felelőtlen, eltévelyedett kiskamasz.
– Ne haragudj, kérlek, nem kioktatni szeretnélek, csak… – a megfelelő szavak után kutatok, mert tényleg nem megsérteni akarom, csak egy kis erőt csempészni a lelkébe, hogy elég bátorsága legyen elolvasni a levelet. – De tudod mit? Ha jó hír, nevetünk egy jót és az első adandó alkalommal, ha időd és kedved engedi, megünnepeljük. Ha pedig kelletlen a hír, hát meg nem történté tesszük… Semmi sem jobb érzés, mint apró darabokra tépni valamit, hogy emléke se maradjon. Na? – tartom felé a levelet, incselkedve meglobogtatva szeme előtt a borítékot. – Bontsd ki, lássuk mi lesz, ne félj tőle.



◄ words: 607 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-06-19, 20:29


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Sejtelmem sincs róla, hogy hasonló a helyzete mint nekem, hogy ő sincs épp a legjobb viszonyban az apjával. Most valahogy csak a levélre fókuszálok. Próbálom kitalálni, hogy mi lehet benne, még ha ez teljesen lehetetlen feladatnak tűnik is. Nem fogom hirtelen átlátni a papírt, hogy kiessek egy-egy szót. Az a baj, hogy nem visz rá a lélek, hogy elégessem elolvasás nélkül, hiába tudom, hogy ezt kellene tennem, de még sem megy. Nem szabadna elolvasnom, mert nem tudhatom, hogy mi lehet benne, sokkal több rossz opció van a fejemben, amit olvashatok, mint jó és pont e miatt nem lenne okos döntés megnézni, de mi van, ha... ha mégis meg kellene? Mi van, ha valami fontos van benne, amiről nem tudok e miatt és később bánnám, amikor már nem tehetek semmit sem? Képes voltam szembenézni Wyattel, elhoztam Lexit akkor valahogy ezt is meg kellene oldanom. Csak egy levélről van szó, egy levél nem tud ártani nekem... ha felkészülök a legrosszabbra, akkor nem lesz olyan vészes... igaz?
Ezek után szegény érkezőre zúdítok rá mindent. Nem kellene, hiszen ő aztán végképp nem hiszem, hogy kíváncsi a bajomra, én pedig simán kiteregetek neki mindent. Nem szokásom, de annyira bennem van most a feszültség, hogy valahogy kikívánkozik, mintha attól bármi is könnyebb lenne. Nem lett, bár talán egy kicsit a feszültség legalább pár pillanatra elszállt a mellkasomból.
- Akkor érti, de... rémes érzés. Kíváncsi vagyok és mégis nem sok jót tudok elképzelni belőle, akkor pedig csak rosszabb lesz, ha elolvasom. De ha még sem... és fontos... - csak halkan sóhajtok egyet. Tudom, hogy végül úgyis kénytelen leszek majd elolvasni, csak hát... nehéz rávenni magamat, hogy meg is tegyem. Újra az erdő felé pillantok, aztán csak csendben a levelet szorongatva figyelem, ahogyan az indákból szépen lassan paddá formálja. Sosem voltam kifejezetten profi az effélében. Valahogy nekem mindig az elméleti tárgyak mentek jobban, mintha csak félig kvibli lennék, vagy nincs elég önbizalmam hozzá néhány volt tanárom szerint, magam sem tudom. Tudom varázsolni, de nem valami profin, nem véletlenül nem fordult meg a fejemben, hogy olyan hivatást válasszak, amihez erre erőteljesebben lenne szükség.
- Nagyon ügyes! - azért egy mosoly még belefér, ezzel is kicsit azt hiszem sikerült elterelnie a figyelmemet a levélről, ha más nem, hát legalább arra a pár pillanatra, hogy aztán amikor int a fejével szépen leüljek a rögtönzött padra. A szavaira csak nagy nehezen bólintok egyet. Tudom, hogy igaza van, én is tudom, ezért is nem tudtam elégetni olvasás nélkül, de attól még mindig nehéznek tűnik, nagyon nehéznek. - Tudom, éppen csak félek tőle. - bár ez azt hiszem teljesen egyértelmű. De talán ha az apám ennyit vesződött azzal, hogy megírja ezt a levelet, akkor... akkor talán nincs benne semmi rossz, vagy semmi olyan, ami kiborítana. Talán... remélem. Nehéz most rá koncentrálnom, a levélen jár az eszem szüntelenül, de legalább időnként kiragad újra és újra az őrlődésből. Elfogadom a kezét, amikor felém nyújtja, finoman megszorítva rázom meg kicsit.
- Savannah Elinor Harper, bár talán ezt már tudja... tudod a könyvtárból is, de most már biztosan és örülök, hogy megismertelek... jobban is. - mosolyodom el a végén, hiszen igen a könyvtárban találkoztunk már néhányszor, nem is kevésszer, de sosem mentünk túl azon, hogy segítséget kért tőlem a könyvek keresésében, netán elpakolásában és most mégis ő az, aki segít nekem. Könnyebb így, talán még könnyebb is egy szinte idegennek elmondani azt, ami az ember emészti, néha jobb mint olyannak, akit már jól ismersz. Közben újra az immár ölemben pihenő levélre siklik a tekintetem. Ki kellene bontanom, tudom, és... mégis rettegek tőle, végül bizonytalanul, de újra újdonsült ismerősömre pillantok és felé nyújtom a papírost. - Tudom, hogy nem fair ilyesmit kérni, de... megtennéd? Csak, hogy mennyire rossz, ami benne szerepel. - csak hogy egyáltalán el merjem-e olvasni, csak hogy tudjam, hog vajon mi lehet benne. Félek tőle, hogy rossz és egyszerűbb, ha már eleve fel tudok rá készülni, úgy tényleg sokkal egyszerűbb lenne. De láthatja rajtam, hogy ha mégis nemet mondana, azt sem fogom zokon venni. Az én dolgom, csak hát nem olyan könnyű ezt most felvállalni.





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-06-17, 16:09



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]






Nem tartom magam túl jó emberismerőnek, néha nem veszem észre az egyértelműt, rejtve maradnak előttem a nyilvánvaló érzelmek, amik gesztus formájában a másik arcára ülnek. Most azonban teljesen evidens, hogy az előttem álló nőt kétségek gyötrik, pillantása vissza-visszatalál a kezében tartott valamire – ebből a szögből még mindig nem tudom kivenni, mi az, így kíváncsiságomat türelemre intem, és megvárom, míg üdvözletemet viszonozza. Köszönése csak még inkább megerősít abban, hogy valami nagyon felzaklathatta, hangjából is kiérződnek a kétségek, amik gondolatait, érzelmeit tépik.
Most már közelebb lépek hozzá, hiszen váratlan felbukkanásomat nem fogadta elutasítóan, és a kezében tartott titokra is fény derül. Egy levél; hát ez nyugtalanítja? Néma kérdésemre hamarosan választ is kapok, ahogy először lassan, mintegy tétován, majd egy szuszra elmondja, ami a szívét nyomja. Kissé meghökkent ez a nem várt nyíltság, noha egyáltalán nem zavar, sőt… Én vagyok túl zárkózott, fordított esetben képtelen lennék bármit is mondani, így némileg idegen tőlem ez a közvetlenség, de egyúttal kellemes is, hogy ismeretlenül is ilyen könnyedén beszél a problémáiról. Valahol mélyen irigylem őt; a gondok megoldódnak, ha beszélünk róla. Én túl sokat hallgatok.
– Ne kérjen bocsánatot, nincs miért. – Viszonzom a mosolyt felé, miközben a kezemben tartott dolgozatok halmazát egy kisebb kőszobor talpazatára teszem. – Azt hiszem, valahol megértem önt. Apámmal én is gyerekkorom óta nem beszéltem, és ha most ennyi év után levelet kapnék tőle, nem kétséges, engem is hasonlóan felőrölne a kérdés, hogy mi is lehet benne…
Körbenézek a csillagvizsgálónak ezen részén, ahol állunk, és pillantásom megakad egy furcsa növényen, ami apró indáival a falra kapaszkodik. Talárom rejtekéből előveszem a pálcámat, és a cserépre szegezem, hogy aztán az indás növényt egy puha párnákkal borított kovácsoltvas paddá transzformáljam. Varázslatom után újra minden figyelmemet a könyvtárosnak szentelem, és szelíden a pad felé intek, ha úgy gondolja, üljön le, hiszen ezt kizárólag az ő kényelmére tettem.
– Nem mondhatom meg ön helyett, hogy mit tegyen, de ha egy tanácsot elfogad, én megnézném azt a levelet… Függetlenül attól, mi áll benne, legalább a kétségek elmúlnak és nem lesz több bizonytalanság – biztatóan mosolygok rá, és némi tétovázás után a kezemet nyújtom neki. – Bár látásból valószínűleg már ismer, ahogy én is önt, de engedje meg, hogy bemutatkozzam, Albrecht Beaulieu a nevem, és szerintem nyugodtan elhagyhatjuk a hivatalos formát, ha ez így jó… neked.
Nagy lépés ez tőlem, úgy érzem, hogy átszakítottam valami eleddig nagyon erősen tartó gátat, már ami a közvetlenséget illeti, mert igen, nekem ez már bőven azt jelenti. Nem értem, miért szállt el a feszélyezettség egy viszonylag idegen közelében, de valahogy nem érzem magam olyan idegesnek, ahogy általában ez lenni szokott. Talán túl jól átérzem a könyvtáros nő helyzetét, vagy éppen a szakmabelisége vonz, nem tudom. De azt viszont kristálytisztán tudom, hogy a magam szerény módján segíteni szeretnék neki.




◄ words: 450 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-06-16, 11:17


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


Nem túl kellemes érzés, amikor mondhatni üldöz a múlt, mert most pont úgy érzem magamat. Nem volt szép gyerekkorom, nem szeretek gondolni rá, nem jó emlékezni arra, ahogyan a szüleim bántak velem és most még is az apám levelét szorongatom a kezemben. Megint úgy érzem magam, mint régen és ezt nem akarom, ezt nem szabad. Már nem vagyok gyerek, erősebb lettem, felnőttem, nem maradtam megtört lélek, nem süppedhetek vissza abba, aki régen voltam, amikor még velük kellett töltenem a nyarakat. Ahogyan vége lett a Roxfortnak menekültem, el akartam tűnni előlük minél messzebbre és meg is tettem és most mégis ez a levél mindent felkavart bennem, amit csak lehetett és fogalmam sincs, hogyan tudnék szabadulni tőle. Nem tudom, hogy mi lehet benne és talán igen valahol mélyen érdekel, a kíváncsiság ott van bennem, de aztán mégis csalódni... fájó lenne. Talán csak pénzt akar az apám, segítséget, sejtelmem sincs, komolyan nem tudom, de arra kell gondolnom inkább, hogy rosszat olvasok majd és nem arra, hogy jót. Nem táplálhatok felesleges és buta reményeket, mert attól csak minden sokkal rosszabb lesz, csak sokkal pocsékabbul fogom érezni magamat.
A gondolataim túlságosan kavarognak, meg sem hallom, hogy közeledik valaki, még mindig a levelet fürkészem, mintha lenne rá esély, hogy a betűk kiugranak belőle és hirtelen kiderül, hogy mi van benne. A pálca a kezemben és végül a halk torokköszörülés az, amire sikerül felfigyelnem. Nem rezzenek azért össze, de nem vagyok távol tőle. Kicsit oldalra fordulok, hogy immár látva az ismerős arcot halvány mosolyt varázsoljak az arcomra, hiszen a kérdése teljesen jogos.
- Üdvözlöm! - leeresztem közben a pálcát magam mellé, a végén még tényleg jogosan hiszi azt, hogy valami baj van. Bizonytalanul pillantok rá. Emlékszem igen a könyvtárból. Tanár, ha minden igaz, és szereti a könyveket. Én úgy vagyok ezzel, mint ahogyan a mondás a virágokról tartja, aki a könyveket kedveli rossz ember nem lehet. Végül újra a levélre siklik a tekintetem, aztán csak megrázom a fejemet. - Nem... baj nincs, csupán... - elharapom a mondatot, hiszen még sem zúdíthatom rá a bajomat egy szinte ismeretlenre, akiről alig tudok valamit, csak hogy szeret olvasni, és aggodalmas, ám mégis kedves arckifejezést látok rajta.
- Levelet kaptam és nem tudom, hogy érdemes-e elolvasnom. Az apám küldte, aki egyáltalán nem jó ember és mugli és fogalmam sincs, hogy miért ide címezte, vagy hogy egyáltalán mit akarhat, amikor évek óta nem beszéltem vele jó okkal és igyekeztem elfelejteni őt és a gyerekkoromat, erre most... Bocsánat, én csak... - halkan sóhajtok egyet és egy elnézést kérő mosoly jelenik meg az arcomon. Rázúdítottam mégis, pedig nem akartam, de valahogy kicsúszott. Túlságosan zavar ez az egész, túlságosan bizonytalan vagyok és bármennyire is magamban akartam tartani, ennyire ment csak, pedig nem az ő dolga, hogy megmondja elolvassam-e vagy sem és persze nem is dönthet helyettem, nem is hiszem, hogy akarna.






A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Albrecht Beaulieu
Reveal your secrets

avatar

Tanár

ϟ Kor : 27
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah 2015-06-14, 21:47



★Savannah &  Albrecht★

[You must be registered and logged in to see this image.]






Gondolataim kusza, szövevényes hálója feszül a koponyámban – egyszerre gondolok mindenre és semmire. A fáradtság nehéz, ólmos árnyként nyújtózik szét a testemben, de képtelen vagyok pihenni, agyam folyamatosan az aktuális kutatásom részeredményein jár.
Nem is nagyon figyelem, merre visz a lábam, hagyom, hogy Fortuna vezesse a lépteimet. Cél nélkül bolyongok a roxforti folyosók labirintusában. Néha feltűnik egy-egy zsibongó csoport, olykor meg egy magányos diák bandukol el mellettem, aztán hirtelen azon kapom magam, hogy csend vesz körül; bársonyos, jóleső hallgatás.
Úgy érzem magam, mint aki álomból ébredt és hirtelen nem ismeri fel a saját szobáját. Le kell szoknom erről, hogy mindenféle komolyabb cél nélkül, szinte vakon sétálgatok, kizárva a külvilágot. Bal karommal tucatnyi pergament szorítok magamhoz, hogy el ne hagyjam őket, míg szabad kezemmel hátrasimítom a hajam – megszokott mozdulat, nincs benne tudatosság –, és sóhajtva nézek a teleírt papírlapokra. Dolgozatok, tele releváns, de még inkább fals információkkal, és annál is több mellébeszéléssel, hogy kitöltsék velük az ötoldalas követelményt. Tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem népszerű a tárgy, amit oktatok, és az is hírlik rólam, hogy elnéző vagyok a házi dolgozat javításkor: csak írjanak valamit… akármit, ami a témába vág.
Mosolyogva rázom meg a fejem, kiszakítva magam gondolataim kábulatából, és már indulnék is vissza a szobámba, mikor egy alakra leszek figyelmes. Nem látom az arcát, de tartásából lerí a tétovázás, és mintha pálcát fogna a kezében. Kíváncsian indulok felé, nem gondolom, hogy ártó szándék mérgezné lényét, sokkal inkább a tanácstalanság. Pár lépés után felismerem benne második otthonom, a könyvtár őrangyalát. Bár sok időt töltök ott, eddig még nem beszéltem vele hosszabban, általában a társalgás kimerült a segítségkérésben, ha esetleg elvesztem volna az öreg jelzetek között.
Érdeklődve teszek felé pár újabb lépést; a karomban tartott pergamenek csendesen neszelnek séta közben. Némileg én is tépelődöm, vajon megzavarhatom-e a magányát, vagy sem, de úgy hiszem, már bizonyosan meghallott engem, nem lenne túl illendő visszakozni. Finoman megköszörülöm a torkom, mielőtt ráköszönnék, megbontva köztünk a némaságot:
– Üdvözlöm! – Pillantásom a pálcát tartó kezére siklik. –  Remélem, nincs semmi gond…
Bizonytalanul tekintek rá, innen, ahol állok, nem látom, pontosan mire is fogja a pálcáját, így szándékát még csak megtippelni sem tudom. Fejemet kíváncsian hajtom egy kicsit oldalra, miközben magam sem értem, miért, de némi aggodalommal várom a válaszát. Vajon mi emésztheti a gondolatait? Mi járhat a fejében?



◄ words: 376 ►
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Savannah Elinor Harper
Reveal your secrets

avatar

Személyzet

ϟ Kor : 32
ϟ Hozzászólások száma : 171

TémanyitásTárgy: Albrecht & Savannah 2015-06-12, 18:57


Albrecht & Savannah
[You must be registered and logged in to see this image.]


A könyvtár már lassan zár, az utolsó percekben a manókra is rá tudom bízni. Nekem egyszerűen muszáj volt elszabadulnom. túlságosan kellemetlenül érint ez a levél. Azt sem tudom, hogy az apám hogyan küldte el, hiszen mindig is utálta ezt a varázsló dolgot, sosem érdekelte, és mindig is utálta velem együtt. Most pedig mégis levelet küld nekem? Miért... mire fel? Nem tudom, hogy mi lehet benne, de persze nem olvastam el, és nem tudom, hogy el kellene-e. A szüleim az egész gyerekkoromat megkeserítették. Kínzás volt minden szempontból. Semmi önbizalmam nem volt, évekbe telt mire végre elhittem azt, hogy nem vagyok haszontalan, hogy nem vagyok felesleges és van értelme egyáltalán a létezésemnek, és most nem süllyedhetek vissza arra a szintre. Nem lehetek megint egy rettegő gyerek. Lezártam a múltat, évek óta nem beszéltem velük, amióta nem volt muszáj, és ezen nem szabad változtatni.
Egyébként is mi lehet egyáltalán abban a levélben? Ha valami negatív, akkor nincs rá szükség, hogy az életembe beleszóljon, ha pedig valami pozitív... hát nem szabad, hogy érdekeljen. Nem lehet semmissé tenni a múltat, azt amit régen tett velem. Most már más életem van, jó életem van. Itt van Lexi, sikerült elhoznom Wyatt-től. Inkább le kéne mennem az udvarra, hogy megsétáltassam a kutyámat, nem pedig ezen a hülye levélen őrlődni. Nem is tudom, hogy mi a fenéért csinálom egyáltalán, mert nem lehet benne semmi jó. Nem lehet benne semmi olyan, ami tényleg érdekel.
A pálca a kezembe kerül, de még mindig nem szántam rá magamat, hogy varázsoljak is. Pedig az kellene, el kéne égetnem, nem pedig szuggerálni, hátha átütnek rajta a betűk, mert ilyesmi úgy sem fog megtörténni nem igaz? Csak egyszerűen hagynom kellene ezt az egészet a fenébe... eltüntetni a levelet, élni tovább az életemet és kész. Nem is értem, hogy miért foglalkozom egyáltalán vele. Nem lehetek kíváncsi, nem szabad kíváncsinak lennem rá, hogy mi van benne, tényleg nem érdekel!





A múlt csak visszahúzza az embert.
Olyan, mint egy háló.
Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Albrecht & Savannah

Vissza az elejére Go down

Albrecht & Savannah

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

+

Similar topics

-
» Savannah & Lynx
» Savannah Parish

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Kastély és Birtok :: Tornyok :: Csillagvizsgáló-torony-