Silent & Julian

Julian & Sili

Ha tudtam volna a pillantásommal ölni, akkor nem azt mondom, hogy összeesve feküdne a földön, de közel a halálán lenne. Nem mintha ki akarnám nyírni vagy valami, mert sajnálnám, ha meg kellene gyilkolnom egy ilyen effektíve normális Mardekárost, de azért egy nyaklevest megérdemelt volna. - Nem csak azon filóztam mikor fogod ismét azt hangoztatni milyen helyes is vagy.  – Igen már úgy hiányoltam, hogy ismételten kifejezze azt, hogy ő mindenkinél jobban néz ki. De a bámulás csak azért volt, hogy éreztessem a nemtetszésemet, de ha nem fogja fel, akkor én nem magyarázok. Talán az én logikám már túl bonyolult a számukra pedig egészen egyszerű. Legalábbis aki ismer, az könnyedén megérti. Illetve Ebony megérti. Vagyis legtöbbször felfogja. Azt hiszem. Na ebben nem vagyok biztos. - Milyen fenyegetést mondtam? És inkább ne legyél rá kíváncsi.  – mondtam mosolyogva. Nem, inkább tényleg ne tudja meg. Jobbak ezek az üres fenyegetések szerintem, mint amit komolyan is gondolok. Mint amikor az egyik háztársamat fenyegettem meg. Vele is csak azért nem csináltam végül semmit, mert volt egy ajánlata, ami miatt megkegyelmeztem neki. - Ó ugyan biztos te is emlékszem valamire.  – Nem kell nekem, hogy elregélje az összes dolgot, ami vele meg a barátnőivel történt. Meg aztán azzal a szelektív memóriával is kellene valamire emlékeznie, meg az embernek nem esik csak úgy ki egy barátnő vagy valami, mert még én is gondolok Jean-ra pedig már több mint egy éve szakítottunk. Szóval, ha van is annyira idióta, hogy elfelejtse ezeket, valamire tuti emlékszik mondjuk, a legutóbbi barátnőjéről még csak tudja, hogy ki. - Jó akkor nem akarnak. A lényeg, hogy nem egy egoistával járnék és kész. – Az agyam kezd lefáradni és egyre kevesebb ötletem van, amikkel ki tudnám magam magyarázni, ami baj mert nem akarok alul maradni ebben a játékban. Bár aztán lehet, csak annyira futja majd, hogy egy döntetlenre hozom ki, bár nem értem miért tekintek erre a beszélgetésre úgy mint valami játék mert ez azért elég komoly részemről, szóval nem kéne ilyesmiken gondolkodnom, mert megint el fogom veszíteni a fonalat, azért mert máshol jár az eszem. - Oké akkor nem győzködlek.  – mosolyogtam rá én is.
- Ahogy én se, de te tekintesz rám úgy, mint valami bolondra. – Csak hogy tisztázzuk, hogy nem én vagyok az egyik szellemi fogyatékos az iskolából, mert vagy egy millióval értelmesebb vagyok, csak nem állok le vitázni egy ilyen jelentéktelen dolog miatt. - Ó hát persze mert én oda olyan könnyen bejutok.  – Igazából tényleg egyszerű bejutnom, mert csak meg kell kérnem Ebonyt, hogy vigyen be, de hadd higgye, hogy nem tudok bemenni, Így nagyobb lesz a meglepi mikor egyszer „véletlenül” besétálok hozzá. A következő mondatára felvont szemöldökkel nézek rá, - Néha jó lenne, ha felfognád a szavaim jelentését. – mondtam franciául, mert nem akartam, hogy ezt megérte, de felháborodni nem háborodtam fel, mert nem volt értelme. - Oké most az egyszer igazat adok neked. – mondtam és kuncogni kezdtem.
Csak a szemeimet fogattam a megszólalására. - Az ilyen jellegűeket nem igazán.  –Nem mintha mást elviselnék, mert nem bírom, ha olyan miatt kritizálnak, ami nem igaz. -  Mintha őket hallanám. Biztos nem Hollós vagy?  – Tényleg jól beleillene az ottani a közösségbe, én pedig a Mardiskohoz. Nem lehet házat cserélni? - Olyan ijesztő mikor vigyorogsz. – Mintha valami bohóc lenne. Van aranyos mosolya is, de néha már megrémít. - Hát… Ez figyelmes tőled. – nyökögtem, de még mindig furcsálltam.
- Jajj mert engem annyira érdekel mások véleménye! És akár hiszed, akár nem megtörtént. A következő próbálkozásom ennél sokkal durvább lesz.  – mondtam és mellé egy gonosz vigyor jelent meg az arcomon.
Remélem nem jött rá, hogy kamuzok, illetve, hogy nem teljesen az igazat mondom. Mert a történet kilencven százaléka a színtiszta igazság volt, csak az a maradék tíz volt kamu, de az olyan, hogy nem fontos a történet szempontjából, inkább csak amolyan kiegészítő részek. De még ha nem is hiszi el, akkor is jobb, ha nem mondja el. Ez tényleg olyan ami jobb, ha nem derül ki, de ma megtudom, hogy valakinek elmondta akkor macskává változtatom és elviszem egy sintértelepre.
Nem sűrűn érdekelt, amit mondott. Most így járt. Lehet, hogy szereti, hogy hozzáérnek, nekem viszont jól esett, hogy meg akart vigasztalni, és szívesen vettem volna, ha még pár percig ezt teszi, de hála annak a mondatnak nem. - Nem is sírok! – Illetve még nem. Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy egyre távolabb kerül tőlem, és amikor már hallótávolságon kívülre került mosolyogva megszólaltam. - Az biztos.

Silent & Julian

Először fura volt ez a kis csend, amit igyekeztem kiélvezni, de aztán csak fel tűnt, hogy már egy ideje folyamatosan csak mered rám, vagy szemmel ver vagy tudom is én, de a lényeg, hogy rettenetesen idegesítő. – Tudom, hogy eszméletlen jóképű vagyok, de befejeznéd a bámulásomat, mert rohadt idegesítő. Ha akarsz valamit, akkor nyögd ki. – Erre van az a mondás, hogy a néma gyereknek anyja se érti a szavát, vagy mi, szóval ha mondani, vagy kérdezni akar valamit, akkor jobban jár a verbálisan teszi, mert akkor van egy minimális esély, hogy választ is kap. – Akkor ez is csak egy üres fenyegetőzés volt. Egyszer tényleg kíváncsi lennék, hogy milyen az, amikor komolyan is gondolod. –  Nekem, mindig vannak ötleteim, az ilyen esetekre, nem ártana neki is beszerezni egy párat, ha tovább akarja játszani a kemény csajt. – Hát azt elhiszem – nevettem fel. – De hidd, csak el, ők többet tudnak mesélni, mint én. Nekem, velük ellentétben, szelektív memóriám van. – Na, meg kedvem sincs elmondani neki. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hány lány volt eddig az életemben, de ezek közül, csak egy olyan volt, akivel azóta is jóban vagyok, ő amolyan Adrian lánykiadásban. Sokan mondják, hogy nem létezik fiú-lány barátság, csak extrásítva, és addig én is így gondoltam, amíg nem szakítottunk, és lettünk nagy jó barátok. Na, de lényeg a lényeg, ha arra kíváncsi, hogy mit hagy ki azzal, hogy nem járok vele, nem valószínű, hogy még ebben az életben megtudja, mert nyilván nem fog a volt barátnőim után rohangálni. – Ki kell, hogy ábrándítsalak. Az átlag srácok nem akarnak jól kinézni. – De most tényleg. Az átlag alattiak leszarják, hogy hogy néznek ki, az átlag felettiek meg nem. Bármennyire is szeretné, nincs köztes állapot. Ez nem csak a pasiknál van így, a lányok is ugyan így vannak ezzel, vagy érdekli őket a kinézetük, vagy nem. – De ki vagy akadva, ha nem hiszem el, és neki állsz bizonygatni, hogy miért tévedek, szóval csak meg akarod változtatni a véleményem, de hadd segítsek rajtad, nem fog sikerülni – mosolyogtam rá.
Nem tudom, mi alapján gondolja, hogy az általa használt kifejezés jobb, mert szerintem az gyakorlatilag egyenlő a fogyatékossal, de mindegy, nem állok le vele vitatkozni, ha ő inkább akar fogyatékos lenni, mint csak egyszerűen buta, akkor legyen boldog. – Ja, szerintem is. Ezt nem sokan mondhatják el magukról. – Silent meg különösen nem. De ezt inkább megtartom magamnak, mert még a végén neki áll itt hisztizni nekem. Na, csak ki tudja fejezni magát értelmesen is. Remélem, a közeljövőben hanyagolja majd az értelmetlen egyszavas válaszait. – Hát nem is tudom, például a Mardekár klubhelyiségében? – Nem is értem minek kérdez ilyen hülyeséget, amikor szerintem tökre egyértelmű. – Tudod, szerintem az elég gáz, hogy tizenhat éves létedre, kikéred magadnak és még büszke is vagy arra, hogy kábé tapasztaltabb vagy, mint útszéli ribi. És most nyugodtan felháborodhatsz, de az nem változtat semmin. – Szerintem egy lány ne dicsekedjen az ilyen dolgokkal, hagyja csak meg nekünk, pasiknak. – Kizárt dolog. Túl sokat beszélsz – Ő nem tud csöndbe maradni, csak maximum, ha valaki megkéri erre, de lehet még akkor se. Nekem valami isteni szerencsém lehetett.
– Hát van mit. – nevettem fel gúnyosan. – Na mi van, nem bírod a kritikát? – kérdeztem, most már gúnyos mosollyal az arcomon. Következő megjegyzésén csak megforgattam a szemeimet. – Akkor az a különbség köztem és a háztársaid között, hogy én nem szoktam képzelődni. – De tényleg, én mindenben jó vagyok, még ha ezt nem is hiszi el. Nem fogok neki bizonygatni semmit, de ha ennyire kételkedik, akkor figyelmébe ajánlom számos trófeámat és érmemet, amiket csak a különböző sportokban nyertem el, de ezek mellett, még sok más díjjal is büszkélkedem, nem csak a sport-kategóriában. – Mert hogy? – érdeklődtem. Gondolkoztam azon, hogy mi olyat mondtam, ami alapján ezt gondolja, de nem jut eszembe semmi, szóval nagyon érdekelne, hogy mivel érdemeltem ki. – Ja. – Minél jobban erősködöm, annál kevésbé akarja majd elmondani a kis titkait nekem, szóval hagyom, hadd higgye, hogy cuki vagyok, és nem kérdezősködöm.
– Hát ezt eltaláltad – vigyorodtam el. – Egyáltalán nem mindegy, de ha azt akarod, hogy röhögjenek rajtad, akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. És tudod mit? Egyre kevésbé hiszem el, hogy megtörtént a dolog. Szóval sok sikert majd, a próbálkozáshoz – gúnyolódtam újfent a lánnyal.
A nagyfater gyerekkori barátja? Akaratlanul is az jutott először eszembe, hogy milyen öreg lehet már a keresztapja. Nem szokás, egy vénembert felkérni keresztszülőnek, hiszen mire felnő a gyerek, jó esetben csak fél lábbal van a sírban. A második gondolatom az volt, hogy mi van, ha az a haver ölte meg az öreget, amolyan tartsd közel a barátod, de az ellenséged még közelebb alapon. De lehet, hogy ezt csak azért jutott eszembe, mert minden áron be akarom bizonyítani, hogy a Mardekárosak nem is olyan gonoszak, mint ahogy ő azt hiszi. De mindegy, ezeket inkább megtartom magamnak. – Aha – válaszoltam röviden-tömören végül. Magyarázkodni kezd, de valamiért nem érdekel. Tudom én is, hogy feleslegesen neheztelek rá, de ez van. Nagyon meg kellett emberelnem magam, hogy ne rázzam le a kezét magamról. Utálom, ha emberek, csak úgy random hozzám érnek, de ezt ő még nem tudja, szóval most az egyszer elnéző vagyok. – Nem szeretem, ha csak úgy hozzám ér valaki – világosítottam fel, miközben finoman lefejtettem a kezét az enyémről. – A síró lányokat még kevésbé szeretem, és te bunkóságod meg az én kedvességem egymástól független. – teszem hozzá, majd még egy lépést távolodtam tőle. – Örülök neki. És ha most megbocsátasz, nekem fontosabb dolgom akadt, szóval léptem. Biztos össze futunk még – biccentettem egyet búcsúzás képpen, majd sarkon fordultam és visszaindultam a kastélyba. Lehet túl nyers voltam vele így a végén, de még mindig nem voltam olyan bunkó, mint ő az első találkozásunkkor.

Julian & Sili

Nem szeretem, mikor valaki nem magyarázza el a dolgokat, mikor nem értem, mert ettől hülyének tűnök, plusz engem is idegesít, hogy nem tudom mit akar mondani. Szóval pár percig csak összeszűkült szemekkel néztem rá, miközben abban reménykedtem, hogy talán mégis elmondja. -  Mi? Semmit. Csak remélem, nem ugratsz és kész.  – Lássuk csak… Hát az tuti, hogy tarkón csapnám, aztán valószínűleg kiabálnék vele egy sort és a végén belelökném a vízbe, csak úgy viccből. -  Max tőled hallanám szívesen. Tőlük biztos nem olyan érdekfeszítő. – Remélhetőleg ez a kis bók megteszi a hatását és elmondja majd, mert semmi kedvem sincs  kinyomozni kik ez exei mert annyira nem foglalkoztat a dolog, meg az ő szájából szívesebben hallanám. -  Neeem, hanem az átlagosra! Tudod átlag srácok is jól tudnak kinézni, ha akarnak.   – Átlag fölötti, átlag alatti, ennek csak a két véglet létezik? Mert segítek, mindig van átmenet a végletek között is. Főleg, hogy e között a kettő között ott van még az átlag is. - Nem csodálkoztam és… szépségem?   – Én nem vágom ezt a srácot. Hú de nagyon nem. -  Én nem próbálom megváltoztatni, szimplán csak mondom a tényeket. Aztán te majd eldöntöd hiszel-e nekem.   – Ami valószínűleg nem fog összejönni, de próbálkozni lehet. Az meg, hogy nem akarom megváltoztatni a döntését nem igaz, mert meg akarom, de ha ő olyan makacs, akkor nem most fogom, hanem majd szépen lassan rájön magától.
- Egy fokkal igen. Köszönöm. – Ez szerintem szebb kifejezés, mint a buta, mert azzal egyenesen közlöd, hogy a másik fél nem olyan okos, mint te ezzel pedig csak azt fejezi ki az ember, hogy egy kicsit le van maradva, de még behozhatja magát. -  Tényleg? Hát ez csodás.  – Egoista. Van ennél jobb szó rá? -  Úgy értem semmi baj, azért mert majdnem képen vágtál.   – Bár elég ijesztő volt az a jelenet. Pár centin múlt, hogy oda legyen a szemem. - Valójába nem. Hol?  – Nem mintha nagyon érdekelt volna, de ha elmondja, tudom, hol keressem, esetleg ha szívességet akarok kérni, vagy szimplán szívatni. -  Ő… Nem, nem zavart, hogy idősebbnek néztél, ez vehető bóknak is, az viszont kissé lenéző számomra, hogy azt gondolod, még fiatal vagyok ehhez, pedig annyira nem.  – Néha jó lenne, ha felfogná a szavaim jelentését, és nem próbálná meg úgy átalakítani, ahogy ő gondolja, mert abszolút nem ugyan az a kettő. -  Ha tudtam volna, hogy ebből ez lesz, csöndben maradtam volna.   – Nem akkor is franciául szólaltam volna meg, mert akaratom ellenére tettem.
- Na látod ez így sokkal jobban hangzik. Ez esetben köszönöm a felvilágosítást.  – És miből veszi, hogy nem létezik? Komolyan mondom, a Hollóhátba is elmenne az ilyen szövegeivel. - Persze, hogy halottam. De kérlek, ezt ne mondd még egyszer, vagy ha mégis szeretnéd valami szebb szóval.   – Azért tegyük már valamennyire kulturálttá ezt a beszélgetést, még akkor is, ha nem lehetséges. -  Oké…   - Már kezd idegesíteni az a mosoly. Nem arról van szó cuki meg mindent, de csak akkor, ha nem rám vigyorog így. -  Mindegy nem lényeg.   – Ha ennyire értetlen, akkor nem magyarázok. Azzal csak saját magamat húzom fel és fárasztom, ha azt próbálom elmondani neki, hogy nem tökéletes, és hogy ezt miért hoztam fel. -  Tudod pontosan olyan, vagy mint a háztársaim. Mindig azt hiszitek, jobbak vagytok pedig nem is biztos, csak ezt képzelitek.   – Nem vágom, mire föl van egyeseknek ilyen nagy arca. Mert oké elfogadom, ha valamiben jobbak, de senki sem lehet mindenben egyformán ugyan olyan tehetséges. El kell fogadni, hogy egyes területeken mások azok, akik jobbak és mi csak másodikak lehetünk. Ezt kéne neki is felfognia. -  Ijesztő vagy néha.   – böktem ki végül. Nem tehetek róla, mindig olyan őszinte vagyok, ha kicsit stresszelek, ez most sem volt másképp. Igen, egy kicsit ideges voltam, bár én sem tudom miért. Lehet, túlságoson komolyan veszem a dolgokat. -  Kezdek hozzászokni.   – legyintettem. Már nem is zavar, ha egy költői kérdésemet megválaszolják. -  Tényleg?  – Néha nagyon meg tud lepni egyes dolgokkal, bár lehet, csak be akar csapni. Vagy éppen pont hogy komolyan gondolja. A fene se tudja.
- Gondolom most örülsz.  – Persze, hogy örül. Ki ne örülne annak, ha igazat adnak neki? Főleg úgy, hogy az előbb mondta, hogy mindig igaza van. - Tök mindegy hogy hívják a lényeg, hogy megtörtént és kész.  – Illetve a fejemben megtörtént aztán nagyjából ennyi. De még meg fog. Remélem.
-  A nagyapám egyik gyerekkori barátja, aki a keresztapám. Így jobb?  – És ez egy szemen szedett hazugság volt. A nagyapám tényleg nagyon kedvelte azt az embert és tényleg barátok voltak, de nem ő a keresztapám, mert olyanom nincs, csak én tartom annak. -  Várj ne, kérlek! Nem úgy értettem.  – mondtam majd ismét mellé léptem és bár zsebre tette a kezét a csuklója után nyúltam. -  Csak meglepett, hogy azok után, hogy én olyan bunkó voltam te még bírsz kedves lenni.  – Most már csak szipogva mondtam, mert lassan elsírtam magam. - Tényleg nagyon jól esett, hogy megpróbáltál megvigasztalni. – Senki se volt még velem ilyenkor kedves. Mindenki csak magamra hagy mert szerintük az úgy jobb. Hát szerintem meg rosszabb. Mindig egyedül voltam, ilyenkor nem szeretnék. És Julian nem is hagyott egyedül pedig megtehette volna.

Silent & Julian

Hihetetlen, hogy ennyire nehéz felfogása van. Mindegy, nem fogok neki magyarázni, szóval csak megráztam a fejem, hogy nem érdekes a dolog. Akár milyen halknak is szánta a megjegyzését, én meghallottam, és érdeklődve fordultam felé. – Miért, mit csinálnál, ha most is csak ugratnálak? – Tényleg kíváncsi voltam, na, nem mintha tartottam volna tőle, csak még is jobb tudni, hogy mire számítson az ember. – Sajnálom, nem fogod megtudni. Kérdezd az exeimet, ha érdekel – vontam vállat. Ha állítása szerint nem érdeklem, akkor ne is érdeklődjön, hogy mi mindnet hagyna ki. – Hanem az átlag alattira? Oda tartozik a selejt, szóval csodás ízlésed lehet… – Arról beszél, hogy őt nem érdekli a kinézet, aztán kiderül, hogy még is, de végül megint csak megcáfolja azt. Szóval most akkor mi is van? Eldönthetné igazán. – Azért szépségem, mert nem érdemled meg. Amikor a múltkor kedves voltam veled, akkor is neki álltál bunkózni, szóval nem értem miért csodálkozol. – Na nehogy már én bizonygassak neki! Ha nem tud felmutatni egy normális példát az általa említett fiúra, akkor ne ezzel próbálja már leplezni. – Ha nem akarod megváltoztatni, akkor minek próbálkozol? – kérdeztem. Csak tudnám, honnan van neki ekkora önbizalma az eszével kapcsolatban. Biztos sokan mondták neki szánalomból, hogy milyen okos, és végül ő maga is elhitte.
– Ha ettől jobban érzed magad – vontam meg a vállam. Pedig szerintem ez egyáltalán nem jobb, mint a buta - igaz, hogy azt is csak túlzott jóindulatomnak köszönheti - sőt, majdhogynem sértőbb. – Bármilyen hihetetlen a számodra, én nem szoktam tévedni – Nekem mindig igazam van, még akkor is, ha nincs. Ezt jobb, ha már most megjegyzi. – Semmi? – kérdeztem vissza értetlenül. Most vagy én vagyok hülye - hah, jó vicc -, vagy ő. – Nagyszerű, akkor csak emlékezz vissza az ajánlatomra, és ha érdekel, tudod, hol találsz. – vigyorogtam rá. – Kikérted magadnak, amikor idősebbnek gondoltalak, most meg az a bajod, hogy fiatalítalak? – Döntse már el, hogy mi a francot akar. Még nem találkoztam olyannal aki, ilyen idegesítően és gyorsan változtatja a véleményét. – Kettőnk közül ki szólalt meg franciául? – kérdeztem mosolyogva.
Döbbent pillantást vetettem rá. – Miért is vagyok most bunkó? Mert közöltem veled, hogy ilyen pasi nem létezik? Inkább örülj, hogy felvilágosítottalak, és nem vénlányként kell meghalnod. – Hálásnak kellene lennie, nem pedig sértegetnie. – Hallottad, nem? Ne kelljen még egyszer elismételnem. – Szívesen elismételném neki akár hányszor, de attól tartok, hogy ezt is elhiszi és büszkén hangoztatja majd, mint azt, hogy okos. – Nem hinném, de ahogy gondolod – hagytam rá mosolyogva. Ha ő ettől most jobban érzi magát, akkor csak tessék. – De, képzeld, én tökéletes vagyok. És továbbra is azt kérdezem, hogy ez hogy jött ide? – Kezd idegesíteni, hogy mindenre válaszol, csak arra nem, ami a kérdés volt. – Nem is tudod, hogy mennyire próbálkozom, hogy legalább egy valamiben csak második legyek, de valamiért nem jön össze és mindenben első vagyok. Nem is értem, miért… – mosolyodtam el. Nyugodtan mondhatja, hogy beképzelt vagyok vagy öntelet, de arról persze nem tud, hogy mindazért, hogy a legjobb legyek, mi mindent tettem meg, és milyen keményen dolgoztam meg érte. Nem azért sikerült - és mindmáig sikerül is - elérnem mind azt, amit akarok, mert a gazdag anyuci meg apuci kicsi fia vagyok, hanem azért mert, kitartó, maximalista vagyok nagy küzdő szellemmel. Na persze nem nagyon kell(ett) megerőltetnem magam, mert isten adta tehetségem van mindenhez. De, ha valaki nem ismer, az hajlamos hülyeséget feltételezni rólam. – Nyugodtan veheted annak – vigyorogtam rá, amikor észre vetem, hogy megint elpirult, igaz, most nem olyan feltűnően, de azért nem kerülte el a figyelmemet. – Oké, de már késő – vontam vállat. – Ja, de gondolom, téged ez úgy is hidegen hagy. Majd elmondod azt, amit gondolsz, nem erősködöm – egyelőre, persze, de ezt neki nem kell még tudnia. Mondjuk hátha lesz, annyira ostoba, hogy majd magától is elmondja nekem.
– Na végre, ezt is megértük! – gúnyolódtam. Komolyan, azt hittem, hogy tovább fog vitatkozni a nem létező igazáról, de hál’ istennek feladta. – Még is mit kéne tudnom? Ha olyan nagy lett volna a balhé, akkor hallottam volna róla, de mivel nem így történt, gyanítom meg sem történt. Ó, és mellesleg hadd világosítsalak fel, hogy azt perui instant sötétségpornak hívják, rövidebben sötétség pornak, nem pedig sötét pornak, mint ahogy azt te gondold. – Ha már így adta a lehetőség, gondoltam kihasználom, és segítek rajta, nehogy valaki majd emiatt röhögjön a lányon. Mire menne az én áldott jó szívem nélkül? A visszavágásféleségén nagyon jót röhögtem. – Olyat mondj, amit te is komolyan gondolsz. – mosolyogtam elnézően a lányra. – És megjegyezném, hogy van mit csiszolnod a beszólásaidon – Ha van esze, akkor megfogadja, és nem áll le megsértődni.
– Hát oké. – Nem lettem meggyőzve, és továbbra is fenntartom annak a lehetőségét, hogy az a valaki, kicsit átalakította a sztorit, de mindegy ez Silent dolga, hogy elhiszi-e vagy sem, én úgy is mondhatnék bármit, mert ahelyett, hogy megfontolná, inkább nekem esne. Kérdésére, zavartan pillantottam le rá. Most még is mi baja van? Egyszer próbál vele kedves lenni vele az ember, és akkor is csak nekem támad. – Próbáltam kedves lenni, de úgy tűnik nem vagy vevő rá… – válaszoltam és zsebre dugtam a kezem, sőt még hátrébb is léptem a lánytól, nehogy az legyen a következő eget rengető problémája, hogy a személyes terében állok.

Julian & Silent

- Mi?  – néztem rá értetlenül. Nem vágtam, hogy ezzel a mondattal mi volt a szándéka. -  Remélem is. – mondtam alig érthetően, szinte már suttogtam. - Hogy normális.  – Igen, a nagylelkű tényleg erős volt egy picit, de a normális meg olyan átlagos és azt hittem, hogy ettől majd biztos eláll a lélegzete, hogy én ilyen jó véleménnyel vagyok róla. Hát a lélegzete elálltam, csak nem azért amire gondoltam. -  Mit is pontosan?  – kérdeztem érdeklődve. -  Nem az átlagosnál helyesebbre gondoltam. Viszont ha te is tudsz kedves lenni, akkor most miért nem vagy az? Csak bizonyításként kérdezem.  – Halkan kuncogni kezdtem. Ha ő is tud az lenni, akkor mutassa meg és én elhiszem. Bár ha most tényleg elkezd az lenni, akkor azért biztos, hogy röhögni fogok. -  Ez a te véleményed, nem akarom megváltoztatni, én szimplán tényként mondtam ezeket. – Ha ennyire makacs, hogy ne látja be, hogy nekem igazam van, akkor nem is érdemes vitatkozni, bármennyire is szeretném bebizonyítani az állításom igazát. De én tudom, hogy nem tévedek és még sokan mások is osztoznak ezen a véleményen.
-  Marathatnánk az értelmileg elmaradottnál? Az egy fokkal jobban hangzik. – Még akkor is, ha ez egy hazugság, mert én csak viccből mondtam az amit. -  És te?  – A kézmozdulatával kis híján, arcon csapot. Pislogtam is néhányat, mert most komolyan azt hittem megüt. -  Semmi.  – Akkor is igazam van! -  Tudom, hogy nem arra gondoltál és nem is vagyok olyan kicsi. – Mennyivel lehetek nála fiatalabb? Egy? Kettő? Nagyon sokkal nem. Maximum három, de azt már soknak érzem, nem néz ki olyan idősnek. - Hát ez remek.  – sóhajtottam. -  Várj most megint miért én hoztam föl a témát?
Szerintem nem éppen a legszórakoztatóbb témákról beszélünk, de mindig csak mosolyog meg nevet, miért is? Mert ha én egyszer mondok valamit, akkor oké, hogy figyel, de nem kéne kiröhögni, vagy legalábbis ne előttem tegye ezt. -  Te meg bunkó vagy.  – És most azt sem érdekel, ha megharagszik, mert én csak a tényeket közlöm vele. -   Hogy mi vagyok?! – Mondja csak ki még egyszer és garantáltan a gyengélkedőre fog kerülni. Ezt mégis hogy gondolja? Ez már több azért a soknál. -  De igen.   – forgattam a szemeimet. Ennyire hülye, vagy nem érzi, az iróniát vagy mi van? -  Úgy kérlek szépen, hogy csak nem gondoltad azt, hogy te tényleg olyan tökéletes vagy, hogy sose hibázol?  – Ha erre azt a választ fogja adni, hogy de ő pontosan ezt gondolta, akkor tényleg egy reménytelen esett. Kapásból egy csomó hibája van, mondjuk az a mérhetetlenül nagy képe, na meg hogy sose ad igazat a másiknak. -  Nehéz lenne egyszer másodiknak lenni?  – Kezd nagyon kiborítani. -  Most ezt jó értelemben, vagy rossz értelemben mondod?   – Éreztem, hogy megint elpirulok egy kicsit, de nem annyira, hogy az látszódjon, vagyis remélem, hogy nem annyira. - Tudod mit? Ezt most bóknak veszem.  – Mert végül is lehetett úgy is értelmezni. Így legalább több lehetőségem van arra, hogy egy picit megtréfáljam, de nem durván, csak picit. -  Nem is kellene rá mondanod semmit.   – Miért kell mindent kommentálni? Ezt nem vágom még a fiúkban, hogy akarnak valamit mondani, pedig nem is biztos, hogy várunk választ, de ők azért mondják a hülyeségeket. -  Nem az, hogy nem, hanem hogy… Hogy is mondjam? Elég nagy titok, de egy olyan kisebb fajtát bármikor rád bíznék, de ez elég nagy.  
- Hát… ha azt mondom igen, akkor nagyon megharagszol?   – Igazából most már nem volt olyan dühöngő a hangulatom, mert lehet tényleg jelezte valahogy, hogy nincs esélyem, de nem akartam felfogni. -  Jó oké megértettem.   – Na most viszont kiabáltam vele. Az én türelmem is véges, ha nyugodtabban beszélnénk, akkor tuti elfogadnám az igazát, de így viszont bennem van az az érzés, hogy nem akarom nyerni hagyni, úgyhogy inkább csak megpróbálok véget vetni és nem úgy visszavágni, hogy márpedig nekem van igazam és kész. - Hát még ezt se tudod?   – Fene! Lehet most buktam le. Mindegy igyekszem fenntartani a látszatot, akkor talán majd nem derül ki, hogy kamuztam. Persze ha megkérdez valaki mást ő is valószínűleg nagy szemekkel fog rá nézni, hogy mégis miről beszél, de ez már csak mellékes. -  Nekem meg nem kell hallgatnom az idegesítő nyávogós hangodat.   – Kár, hogy amúgy egész jó hangja van, de most örülök, hogy találtam valami beszólást, mert bevallom nem igazán jutott eszembe semmi jó.
- Az életemet adnám a kezébe.  – Na jó azért ha választanom kellett volna közte és Ebony között, akkor egyértelműen a barátnőmet választom, hisz ő az aki minden kis titkomat tudja már így nem csoda, hogy az életemet is rábíznám ha kéne. A kérdésemre csak megrázta a fejét. Persze gondolhattam volna, hogy neki ilyen tökéletes élete van és így persze érthető, hogy nem képes felfogni ezt. Hirtelen érzetem, ahogy megszorítja a kezemet, ránéztem és ő mosolygott. Én viszont nem. -  Miért csinálod ezt?  

Silent & Julian

– Hát nem mondom, hogy nem tesz jót az egómnak, hogy elbizonytalanodsz – mosolyodtam el önelégülten – De nem, most tényleg nem váglak át – tettem hozzá türelmetlenül. – Mármint mit? Hogy nagylelkű vagyok vagy, hogy normális? – Ha nem az utóbbira értette, akkor esküszöm, hogy a tóba fojtom.
Pár percnyi idegesítő hallgatás után végre megszólalt. – Hát nem tudod, mit hagysz ki. – sóhajtottam fel vigyorogva. – Na, mutass egyet. Ha valaki jobban néz ki az átlagnál, akkor garantáltan nagy az egója. Ami meg a kedvességet illeti, akár én is tudok az lenni. És ez azt jelenti, hogy bárki tud egy kis kedvességet erőltetni magára, ha akart tőled valamit. – Továbbra is kíváncsi vagyok, hogy honnan fog szerezni magának egy olyan pasit, mert kizárt dolog, hogy ilyen létezik. – Nem hinném, hogy tévednék az eszeddel kapcsolatban. Mások csesztetéséhez nem kell sok tudás, és amíg az előbbivel egyet értek, hogy tényleg a Hugrabugban vannak a leghülyébbek, az utóbbival vitatkoznék. – Szerintem az a bizonyos hollóhátas gyerek még Silentnél is hülyébb lehet, ezért tette középre. Lehet Lovegood volt az, ő van hasonló értelmi szinten vele.
– Ha tudod, akkor minek feltételezel hülyeséget? Ja várj, ne is válaszolj. Mert buta vagy. – jegyeztem meg gúnyos mosollyal az arcomon. – Mi az úristenért nem tudod egyszer az életben belátni, ha tévedsz? – tártam szét a karom hitetlenkedve. Ezzel a kis mozdulatommal sikerült majdnem kivernem a szemét is. – Bocs. Szóval nem kell feleslegesen sajnálkozni, mert nincs értelme. De oké, jól teszed, ha nem vitatkozol. – Következő válaszára elnézően mosolyogtam rá. – Nem a francia csókra gondoltam, de betudom annak, hogy még kicsi vagy ahhoz, hogy tudd, mit is jelent franciázni... – Ó pedig, ha tudná! Na de ez van, majd ha nagyobb lesz. Mindig ezt hallgattam kisgyerekként, majd mindent megtudok, ha nagyobb leszek. – Csak, ha ilyen témákat hozol fel – vontam meg a vállam.
Érdeklődve, néhol halkan szórakozva hallgattam a pasi ideáljáról a beszámolóját. – Szép álom – röhögtem fel végül. Ilyen pasi nem létezik, szóval álmodozzon csak, amíg vagy elfogadja a tényeket, vagy vénlányként meg nem hal. – Tizenhat éves vagy, bocs, hogy nem feltételeztem rólad, hogy egy szűzk**va vagy – vontam vállat. Nem igazán érdekel, hogy mennyire érinti ez rosszul, vagy sem, de nem tartom helyén valónak a nagy felháborodását. – Na, végre nem csak én gondolom ezt így – vigyorodtam el. – Mi? Ez most, hogy jött ide? – kérdeztem zavartan. – Egyébként nekem van eszem egyesekkel ellentétben, és nem, nem vesztettem el, köszönöm. – Most komolyan nem értem, hogy mire fel jött ez a kérdés. Most vagy én maradtam le valamiről, vagy ő hülyült meg teljesen, és mivel bennem hiba nincs, csak is az utóbbi jöhet szóba. – A volt pasid egy nagy nulla, hozzám képest, mert gondolom, róla van szó. – Az utolsó megjegyzésén nagyot nevettem. – Hihetetlenül cuki vagy! – nyögtem ki két röhögés között. – Komolyan mondom, ha a közeljövőben szar napom lesz, akkor majd megkereslek, mert rajtad mindig olyan jól lehet szórakozni – borzoltam össze a haját még mindig nevetve. Legtöbb lány érzékeny a hajával kapcsolatban, majd most kiderül, hogy Silent is csatlakozik-e hozzájuk, vagy ebben is különbözik tőlük. – Hát az gáz. Erre nem tudok mást mondani. – Most legalább, ha van még is egy kis esze, akkor megtanulja, hogy ne dőljön be mindenkinek. – Aha, szóval nem. Értem én. – játszottam a sértettet újból. Most majd kiderül, hogy tanult-e valamit a múltkoriból.
– Az én hibám, hogy baj van a felfogásoddal? – háborodtam fel újfent. – De pedig képzeld, konkrétan közöltem, veled, hogy felejtsd el a dolgot, de te meg se hallottad. – Ha most arra gondol, hogy azt mondtam korábban, hogy ha felnő, meggondolom a dolgot, akkor megint az derül ki, hogy nem minden oké a felfogásával. Mert szerintem tökre egyértelmű, hogy az csak egy ironikus megjegyzés volt a részemről. – Milyen sötét poros incidens? – vagy kérdezhetném azt is, hogy egyáltalán mi az a sötét por? A perui instant sötétségpor óvodás neve lenne, vagy mi? Mindegy a lényeg, hogy én nem hallottam semmi ilyesmi esetről, szóval vagy nem jött össze, vagy annyira jelentéktelen volt, hogy szinte azonnal elfelejtették. – Ennek örülök, legalább nem kell túl sokszor a világfájdalmas fejedet néznem – vontam vállat. Nekem aztán olyan mindegy, mihez kezd majd. Ha cseszegetni próbál, úgy is ő fog rosszabbul járni.
– És mennyire megbízható az az illető? – Könnyen lehet, hogy a fele sem igaz annak, amit Silent nagyfaterjáról mesélt. Azt mondjuk furcsállom, hogy a szülők helyett a lány akar bosszút állni, de mindegy, nem teszem szóvá. A kérdésére csak némán megrázom a fejem. Nekem mindenkim él, akit szeretek. A szüleim és Adrian. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék, ha hármójuk közül, akár csak az egyiküket is elveszíteném. A keze után nyúltam és halvány mosoly kíséretében finoman megszorítottam mintegy vigasztalás képp. Látszik rajta, hogy szomorú, és néha én is lehetek egy kicsit kedves valakivel.

Julian & Sili

- Hát… nem tom. Nem?  – Én tudjam, mikor játssza meg magát? Múltkor is simán átvert, akkor most is megteheti. Egyszóval sejtelmem sem volt, hogy most éppen akkor komolyan is gondolja ezt, vagy csak ismét hülyét csinál belőlem. –- Ugye tudod, hogy komolyan gondoltam?  – Tényleg más volt a háztársaihoz képest. Nem is tűnt fel elsőre, hogy Mardekáros, csak mikor elmondtam akkor véltem felfedezni egy kevés hasonlóságot, de ha nem szól, biztosan nem tűnik fel.
Kérésére befogtam a számat és bár kedvem lett volna visszaszólni neki nem tettem, mert be akartam bizonyítani, hogy tudok én csendes lenni, hisz hat évig mást sem csináltam. Meg ugye elég idegesnek is tűnt és nem akartam úgy járni, mint a nagyapám, én inkább használtam azt a cseppnyi eszemet és nem kezdtem ki egy idősebb diákkal. Na persze ez azt is mutatja, hogy nem vagyok olyan bátor mint amilyen ő volt, de én is képes vagyok megmondani nekik a magamét, ha vannak körülöttem valakik, vagy ha nem tudják, hogy én mondom. De úgy egyébként kissé rettegek ettől, mert amúgy is félős vagyok és tőlem őrültségnek tűnt, hogy ezt az egész ügyet véghez viszem, mert mindenki úgy gondolja, nem vagyok képes rá. És néha olyan érzésem van, hogy igazuk van. Nem vagyok elég merész.
- Nem is érdekel, ahogy te sem. Léteznek más srácok is rajtad kívül, akik lehet, hogy nem olyan helyesek, de kedvesebbek és kevésbé egoisták.  – És amint találok rá egy jó példát el is mondom, csak még nem jutott eszembe egy jó sem. -  Most engedd meg, hogy beleszóljak, mert lehet, hogy nem vagyok egy vérbeli Hollós, de annyira nem vagyok hülye, mint te gondolod. Plusz azért ők mégiscsak az értelmi szint egy igen alacsony fokozatán helyezkednek el, míg én a házam egyik tagja szerint valahol középen.  – Mert szeretek olvasni és jó vagyok az átkokban.
Tisztában vagyok vele, hogy egyesek nagyon gyűlölik az anyanyelvemet, de ezeknek az embereknek igyekezni szoktam megmutatni milyen is mikor szépen fejezik ki magukat a franciák és valakiknek úgy már azért jobban tetszik. Szóval valószínűleg, ha lesz másik alkalom, akkor Julian is megtudja milyen ez, mert én azért szerettem volna megpróbálni, hátha utána már jobban fogja kedvelni a franciát. -  Tudom… - Azért ennyire nem vagyok buta. Ezt én is felfogtam. -  Oké, nem vitatkozom veled.  – Nem érdemes. Úgyse add nekem igazat, mikor jól tudom, hogy ő téved. -  A franciacsókot tudom mi.  – Már ki is próbáltam, de az nem annyira jött be.  -  Mostantól kezdve minden találkozásunkkor elejtesz egy ilyen mondatot?   – kérdeztem miután leesett mire is utal. A múltkor már tisztáztuk, hogy tizenhat vagyok, szóval nem értem miért gondolja azt, hogy nekem ilyenhez bármi közöm is lenne.
Úgy festet örült, hogy igazat adtam neki, bár ez nem igaz, csak hagytam hadd higgye, hogy igaza van. Mindenkinek jár egy gyereknap. -  Valaki olyan, aki jól néz ki, de nem arra koncentrál, hogy elég csinos-e a barátnője, és nem fogalakozik többet a saját külsőjével, mint bármi mással.   – A baj csak az, hogy a világon eddig egy egyetlen egy ilyen sráccal találkoztam. -  Te jó ég! Persze, hogy volt. Milyen kérdés ez?  – Komolyan ezt feltételezte, hogy még nem volt? Azért ez már sértésnek számít. -  Igaz, te sose mondasz semmi rosszat.  – néztem rá megbánt tekintettel. -  Te a maradék eszedet is elvesztetted mondd?   – Néha tényleg olyan érzésem volt mintha, oké látom, hogy van valami a nyakán, de azt használja is valamire? Vagy csak a lányokat csábítja el vele? -  Miből veszed, hogy nem láttam?   – A volt barátom is épp elég kigyúrt volt. -  Amúgy szerintem, ha én egyszer belöklek oda, akkor neked többé nem kell a ruháiddal bajlódnod, de még a kijövetellel sem.  – Oké lehet, hogy ez kissé túlzás volt, de ha tovább húzza az agyam az idióta megszólalásaival és nem találok semmit, amit kettétörhetnék, akkor tényleg a vízben leli a halálát. -  Se la vie!   – Vagyis ilyen az élet. Ő felhozta, akkor én is. -  Számomra a bizalomról is. – És mivel simán átvert plusz még ki is nevetett nem tudom mennyire bízhatnék benne.  -  Hát…   - Erre mit lehet mondani? Mert persze az olyan kis semmilyen dolgokat, amiket nem akarom, hogy kitudódjanak, de azzal sincs gond, ha mégis azokat simán elmondom neki, de egy ilyen nagy titok azért mégis más.
- Félrevezettél!  – mondtam, hogy azért mégse tűnjek teljesen hülyének. – De ha így konkrétan közölted volna, akkor biztos nem erősködtem volna annyit. – Mert akkor elég jól a tudtomra adta volna, hogy nem és kész. De e helyett ő azt mondta, hogy talán ad egy második esélyt meg ilyenek. Szóval megvezetett. -  Ahogy senki más se. Pont ezért nem tudjátok, hogy olyan sok keserűséget már én okoztam, mint amikor volt az a sötétporos incidens.  – mosolyogtam rá gonoszul. Persze olyan jó is lett volna, ha az összejön, de sajna nem, mert az az arrogáns srác megállított és inkább a Szellemszállásra mentem. -  Felőlem én csak kedves akartam lenni.   – Ha nem kér belőle, akkor nem kap. Nekem nem fáj, ha most lesz egy komolyabb sérülése emiatt vagy sem. -  Azt hiszed komolyan akartam egy második esélyt? Elárulom neked, hogy nekem nem kell. Remekül megvagyok úgy is, ha nem adsz.   – Akkor legalább nem kell visszafognom magamat és akkor szekálom, amikor akarom és úgy, ahogy kedvem tartja.
Nem láttam értelmét, hogyha egyszer kitalálta mi is a helyzet, akkor továbbra is eltitkoljam, miért utálom a Mardisokat ennyire. Bár az is igaz, hogy nem fogom neki elregélni az egészet, csak a fontosabb részeket. Talán egyszer elmondom neki mi is történt pontosan, de az nem ma lesz. Majd ha már kevésbé vagyok rá ideges és ő sem fog ennyire gyűlölni. -  Nem. Illetve én nem tudom.   – Vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam. -  Az illető, aki mesélte nem árulta el. A szüleim pedig még mindig úgy tesznek, mintha csak egy baleset lett volna.   – Mégis jól tudják, hogy tisztában vagyok az igazsággal. -  Tudod milyen rossz érzés, mikor elveszik tőled azt az egyetlen embert, aki szeretett?   – néztem rá kérdőn. Egy pillanatra úgy éreztem mintha nem is a fiúnak mondanám ezeket, hanem egy régi ismerősömnek. Remélem képes lesz felfogni ennek a titoknak a nagyságát.

Silent & Julian

– És most úgy nézek ki, mint aki csak megjátssza? – Oké, hogy csodás színészi adottságaim vannak, de azért van különbség a kettő között. – De képzeld, igen is baj, és így már jobban hangzik, köszönöm. – Meglepetten vettem tudomásul, hogy hajlandó befogni a száját a kedvemért. Számolni fogom, hogy hány percig képes csendben lenni, mert nála szerintem ez ritkaságnak számít.
Pár perc eltelte után, kezdett idegesíteni a túl nagy csend. Főleg mivel elsütöttem egy csodás beszólást, erre ő válaszra se méltat, annak ellenére, hogy látszik rajta, hogy idegesíti. Ajj, ez nem is olyan szórakoztató, mint amilyennek elsőre gondoltam, hogy lesz. Képtelenség, hogy már nagyjából három perce nem szólalt meg. Főleg mivel lány, a lányok rengeteget beszélnek. Kezdem azt gondolni, hogy direkt csinálja.
– Velem mindenki össze akar jönni, ez alól te sem vagy kivétel, hacsak nem a lányokat szereted. Bár, ha jobban bele gondolok, még a lezbi lányokat is képes vagyok megtéríteni. Elmesélném a sztorit, de sajna nem kislányoknak való – vigyorogtam rá. – Egyébként meg tökre összeillenél egy hugrással, mert nem lenne olyan nagy különbség az intelligenciátokban, meg amúgy is oda való lennél, már mondtam. – Amúgy cuki, hogy ilyen hevesen tiltakozik, mert ez épp az ellenkezőjét jelenti.
Hihetetlen, hogy nem képes, vagy csak nem akar megérteni dolgokat. Most mondtam el neki alig egy perce, hogy nem vagyok kíváncsi a francia beszédére, erre ez egy talánnak veszi. – Felesleges, most mondtam, hogy nem vagyok rá vevő. – Magyarázatán felvontam a szemöldököm. – Azelőtt szólaltál meg franciául, mielőtt közöltem volna veled, hogy utálom a nyelvet. Szóval igen, idegesítő, mert olyanért kérsz bocsánatot, amit nem tudtál. – De ha ez után fog franciául szövegelni nekem, akkor annak nem lesz jó vége. – Igen, franciázni. Jézusom, ne mondd, hogy nem tudod, mit jelent. Nem vagy azért olyan kicsi – ráztam meg a fejem nevetve. – Próbálj meg az én mocskos fantáziámmal gondolkozni – igyekeztem kisegíteni.
Silentre villantottam egy cuki mosolyt, amikor végre igazat adott nekem a patrónusos kérdésben. – Az előbb mondtad, hogy nem a kinézetre utazol. Na mesélj, ki az eseted? – érdeklődtem. – Amúgy volt már pasid? – kérdeztem csak úgy mellékesen. Minden hülye kis megjegyzésemen elpirult, szóval én arra szavaznék, hogy nem, de kitudja. – Most miért? Nem mondtam semmi rosszat – vontam meg a vállam. Meg amúgy is, azért van itt, hogy beszélgessen, akkor meg nehogy már én kussoljak, és csak hallgassam Silentet. – Ha belelöksz a tóba, akkor kénytelen lennék levenni a ruhámat, amit te nem hiszem, hogy túlélnél, mert ilyen jó testet te még nem láttál – röhögtem el magam. De amúgy most kivételesen nem is túloztam, mert a sportnak köszönhetően tényleg jól néztem ki. Csak hát ez ilyenkor ősszel meg télen a sok ruha alatt ugye nem látszik. – Jaj, még mindig itt tartunk? És akkor még én emlegetem fel folyton a múltkori kis incidenst… – sóhajtottam fel. – Az nem a bizalomról szólt, hanem arról, hogy mennyire vagy átverhető – És hát mit ne mondjak, eléggé kis hiszékeny a lány. – Most komolyan nem bízol bennem? – Mindegy, ha nem akarja elmondani most, akkor majd máskor szedem ki belőle.
– Most úgy őszintén, hányszor és hány féle képpen próbáltam a tudtodra adni, hogy nem érdekel a bocsánatkérésed? Mert egy jó párszor mondtam, hogy felejtsd el a dolgot, de te csak továbbra is erősködtél. – Miért ilyen nehéz a felfogása? – Jaj, most nagyon megijedtem! – gúnyolódtam. – Pedig képzeld, kíváncsi vagyok, hogy mire vagy képes, mert őszintén, nem sokat nézek ki belőled, de azért megjegyzem, te se csodálkozz, ha nem kerülök a gyengélkedőre. Jobban teszed, ha nem becsülsz alá, kislány – Komolyan azt hitte, hogy ettől majd frászt kapok, és inkább megkérem, hogy védjen meg a kis bosszújától? Mert akkor ezt nagyon benézte. – Csak tudod, vannak emberek, akik nem kérnek a második esélyből, szóval meg kellene tanulnod ezt felfogni és elfogadni. – válaszoltam idegesen. – Mellesleg amúgy, nem én szorulnék arra a második esélyre, hanem te, csak nem kaptad meg tőlem. És valószínűleg nem is fogod. – Na, nocsak. Végre hajlandó elmondani, hogy mi miatt utál minket annyira? Érdeklődve hallgattam a sztorit. Nem mondom, hogy nem merültek fel bennem kételyek ezzel kapcsolatosan, de vagyok annyira tapintatos, hogy egyelőre mellőzöm a megjegyzéseimet. Kicsit még talán meg is sajnáltam a lányt, szóval csak állok csendben, ami nálam nagy szó, és csak nézem Silentet. – Azt lehet tudni, hogy mi miatt volt a balhé? Úgy értem, hogy mi miatt ment szembe egy mardekárossal? – érdeklődtem.

Julian & Sili

- Semmi csak múltkor is eljátszottad, hogy megsértődtél, mikor nem is. – Most viszont komolyan úgy tűnt, hogy ez nem esett neki jól. Mondjuk el is hiszem, mert nekem sem volt valami felemelő, mikor közölte velem, hogy nem vagyok egy vérbeli Hollóhátas, bár igaza van. -  Nem mondod, hogy még ez is baj? Jó, akkor mondom másképp. Normálisabb!  – Hogy ezen miért kell kiakadni. Már megdicsérni se tudok úgy valakit, hogy az ne legyen sértés a számára. -  Jó…  - Beleegyezek, úgy ötpercnyi hallgatásba. Ha nagyon muszáj, akkor tízbe, de ennyi a max. Társalogni jöttem ide, nem pedig azért, hogy néma csöndben üljünk egymás mellet, úgy hogy ő néha méltóztatik kinyitni a száját.
Többre, mintha nem sérülne meg! Mert ugye akkor semmi sem lassítja le és az nem éppen jó az adott esetben, mert ha valakit le akarunk rázni, vagy le akarjuk győzni, akkor fontos, hogy ő lassabb legyen, mint mi. De ezt persze csak magamban gondoltam így, mert nekem most a nevemhez híven csöndesnek kell lennem. A következő beszólásánál viszont kedvem lett volna fejbe vágni valamivel. Hogy lehet valaki ennyire beképzelt? Még életembe nem tapasztaltam olyan nagyképű mondatokat, amiket ő itt elejtett. Csak azért nem oktattam ki és nem ütöttem meg, mert továbbra is a jó kislányt játszottam, aki megbánta a dolgot, mondjuk tényleg nem volt valami szép tőlem az a múltkori hirtelen ellenszenvesség.
- Mi van?! – Remélem letelt az az öt perc, mert ezt már tényleg nagy hagyhatom szó nélkül. -  Én ugyan nem jönnék veled össze. Előbb szeretnék bele egy Hugrabuggosba, annak ellenére, hogy nem éppen az intelligenciájukról híresek. – Még hogy ő és én! Nincs az a pénz, amiért járnék egy Mardekárossal. Főleg nem egy ilyennel.
Nem hiszem, hogy olyan érdekfeszítőnek találta volna a magyarázatomat arról, hogy miért hiszik, hogy a francia nyelv olyan ronda, mikor nem is. -  Ezt egy talánnak veszem. – mondtam mosolyogva. Bár jól tudtam, hogy ezt inkább egy határozott nemnek szántam. -  Idegesítő, ha bocsánatot kérek azért, mert valamit rosszul csináltam? – A mondat első részével nem is foglalkoztam. Nem lett volna értelme. De az, hogy ez felesleges lett volna… Én nem így gondolom, de ő bizonyára jobban tudja. -  Franciázni?  – Nem gondoltam, hogy vevő lesz rá, miután elég jól kifejezte, hogy nem kedveli ezt a nyelvet. Ezt csak úgy mellékesen mondtam.
- Ez… Ahh… Jó! – Fogadjam el, persze. Inkább ő fogja fel, hogy a patrónust, nem mi választjuk, szóval ez nem az én hibám, így nincs igaza azzal kapcsolatban, hogy elloptam. De én tudom, hogy igazam van és ez a fontos. -  Na azért nézzen is ki valahogy! – Mint mondjuk a volt barátom. Ő nagyon jól megértette és helyes is volt, csak hát ugye mugli. -  Te meg nem szeretnéd egyszer becsukni a szád?  – Az ilyen megszólalásokat elkerülhetné, mert már az idegeimre megy vele. Kész csoda lesz, ha ezután a beszélgetés után, még lesz épp idegsejtem. - Mondd csak, szeretnél vizesen visszamenni a kastélyba? – Most már komolyan fontolóra vettem, hogy ha nem is megfojtom, de a minimum, hogy belelököm abba a tóba. Elvégre az nem fáj neki, csak megtanulja, hogy ne azon szórakozzon, hogy én itt töröm magamat. -  Ki is tetette azt, hogy elszomorodott és megsértődött, mert felhoztam a volt barátnőjét, aztán kiderült, hogy amúgy tök boldog, hogy már nincsenek együtt?  – néztem rá nagy szemekkel, miközben a válaszára vártam. -  Mondjuk úgy, hogy másképp lett vége a történetének, mint azt a sors megírta neki. – Ennyiből még nem sok mindenre jöhet rá.
Azt hittem, hogy legalább annyi esze van, hogy felfogja, ha nem segítek neki, könnyen rossz vége lehet és ez nem csak egy gyerekes tréfáról szól, hanem kegyetlen bosszúról, aminek nem az lesz a vége, hogy na most jól megszívtuk, hanem hogy soha senki nem meri majd azt megtenni másokkal azt amit velem tettek, mert egy életre megtanulják a leckét. Szóval, ha azt hiszi, hogy némi egyszerűbb csínyről van itt szó, akkor ki kell, hogy ábrándítsam, mert ez bizony több annál. -  Tudod, ha mindjárt ezzel kezdted volna, akkor most nem lennék ilyen ideges.  – Igen, biztoson bele fogom fojtani. -  Ha lenne egy cseppnyi ész is a kobakodban, akkor nem fecsegnél ilyen butaságokat össze. Nem tudod, mire vagyok képes és ne is akard, mert segítek meg fogsz lepődni, ha egy nap a gyengélkedőn feküdve találod magadat. – Tényleg azt hitte, hogy én egy ilyen kis szende tünde vagyok? Mert akkor ő sem jobb, mint a többiek. Egyáltalán nem olyan vagyok, sőt még rosszabb, mint azt el tudják képzelni. -  Tudod miért? Mert vagyok olyan hülye és adok mindig egy második esélyt.  – mondtam és most már össze – vissza kezdtem járkálni, hogy lenyugodjak. -  Késő bánat!  – ordítottam oda neki. -  Azt hiszem, most már hiába titkolóznék.  – Talán most már kevésbé voltam ideges, de még mindig fent állt, hogy a vízben köt ki, ha ismét kiborít. -  James Zodiac. Tehetséges varázsló, Hollóhátas diák és szerető nagyszülő volt, amíg szembe nem szállt egy Mardekárossal és… És az olyan varázslatot küldött rá, ami később a vesztét okozta. – Az előtte lévő földet bámultam. Nem akartam ránézni. Most tuti hülyének tart. De azért jobb, ha tartja a száját.

Silent & Julian

– Tényleg. Mi ebben olyan hihetetlen? – ő rossz néven vette, amikor a Hugrabugot említettem, én meg több mint rossz néven veszem a Griffendélt. – Te most szándékosan sértegetsz? Nem volt elég, hogy le griffendéleseztél, most már azzal jössz, hogy nagylelkű vagyok?! – förmedtem rá a lányra. Még nem volt ember, aki ennyire kiakasztott volna, mint most ez a kiscsaj. – Igen, és hagyjuk ezt a témát. Nem akarom a hangodat hallani egy jó darabig… – Na most, tényleg nagyon felhúzott. Kell egy kis csend, amíg lenyugszom, szóval ajánlom neki, hogy ne kezdjen el itt rinyálni nekem, hogy bocsássak meg neki.
– Sokra mész egy törött kézzel – jegyeztem meg félhangosan. Ha nem Locharttal hozza össze a sors, akkor más varázsló fél perc alatt rendbe teszi kezét. – Azt jól teszed. El sem tudnám képzelni, hogy mire menne az emberiség nélkülem... – sóhajtottam fel színpadiasan. – Mindig is tudtam, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott –
Vetettem egy lesajnáló pillantást a lányra. – Nem tudom, minek örülsz ennyire, de megjegyezném, hogy fogalmad sincs arról, hogy mit hagysz ki – vigyorogtam a lányra. – Tudod, hogy ez most hogyan hangzott? – kérdeztem továbbra is mosolyogva. – Úgy, mintha azon múlna az, hogy összejövünk-e, hogy te megváltozol. –
Unottan hallgattam végig a kiselőadását a francia nyelv szépségéről. Nocsak, lehet a Süveg mégsem tévedett olyan nagyon? – Isten ments! Még csak az hiányozna nekem, hogy téged hallgassalak, ráadásul franciául. – Na még mit nem. Annyira azért nem vagyok gonosz, hogy ilyennel kellene büntetni engem. Az előbb mondtam neki, hogy utálom a franciát, nem tudom miből gondolta, hogy pár perc alatt hirtelen megváltozott a véleményem. – Hé, nyugi. Nem vagy a csajom, nem kell feleslegesen bocsánatot kérni. Ez is egy idegesítő szokásod, amit nem ártana elfelejteni. – Ha ezt sértésnek veszi, akkor sorry, én csak segíteni akarok. – És miből gondoltad, hogy én majd vevő leszek a franciádra? Hacsak nem franciázni akarsz, akkor nem én vagyok az embered – vontam meg a vállam vigyorogva.
– De igen, de ezen ne vesszünk össze, csak fogadd el. – Nem értem, mit kell ezen vitatkozni. Én vagyok az idősebb, a pasi meg az okosabb is, szóval csak adjon nekem igazat és letudtuk a dolgot. – Ha olyan pasit akarsz, akkor ott van mondjuk Longbottom. Ő egyáltalán nem helyes, de nagy valószínűséggel megértő – gúnyolódtam vele. Na ne akarja már bemesélni nekem, hogy nem érdekli a leendő pasija kinézete. – Az okos helyett nem butát akartál egész véletlenül mondani? Az sokkal helytállóbb lenne – mosolyodtam el. – Az lehet, de engem meg szórakoztat, hogy ez téged idegesít. Már mondtam, hogy ne fáradj. – Ha nem érti meg az már igazán nem az én bajom. Próbáltam többféle képpen a tudtára adni, hogy nem akarok megbocsátani neki, de ő csak tovább erősködik. Hát akkor legalább kettőnk közül valamelyikünk szórakozzon jól. – Most mégis mit vársz tőlem? Hogy esküdözzek az anyám sírjára, vagy mi? – fakadtam ki türelmetlenül. – Mondtam, hogy nem mondom el senkinek. Igazán bízhatnál bennem, mert nem én voltam az, aki eljátszotta a másik bizalmát… – Egy ideig csak néztem a Roxfort tükörképét a tóban, hogy lenyugodjak, majd miután már nem akartam leharapni a fejét, újra a lányhoz szóltam. – Mi lett a nagyapáddal? –
Szegény kicsi lány tényleg elhitte, hogy átgondolom az ajánlatát akár egy percig is? Igazán sajnálatos, hogy csalódnia kellett. A kifakadásán csak jól szórakoztam, annak ellenére, hogy franciául tette. – Miért nem tudod felfogni, hogy nem akarok tőled semmit?! Nem akarok megbocsátani neked, nem akarom, hogy viszonozz egy hülye szívességet és nem akarom, hogy bármi közünk legyen egymáshoz! – álltam fel én is idegesen. – Ha csesztetni akarsz minket, csak csináld, de garantálom, hogy nem lesz jó vége rád nézve. – Most komolyan fontolgattam, hogy a tóba fojtom, annyira felb***ta az agyam. – A francba is! Miért csak a baj van veled? – Idegesen túrtam bele a hajamba, hogy nehogy tényleg valamit műveljek a lánnyal, mert még a végén miatta én fogom megszívni. – És ne merj rá válaszolni! – Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. – A nagyapádat ölték meg? – kérdeztem halkan, miután lenyugodtam.

Julian & Sili

Meglepődtem azon, hogy nem kérdezett rá azonnal, hogy és mik lennének azok, de betudtam annak, hogy valószínűleg tiszteletben tartja. Vagy az is lehet, hogy szimplán nem érdekli. Mindegy szerintem az első gondolat az igaz. -  Tényleg? – Na most estem kétségbe. -  Pedig én nem sértésnek szántam, hanem azt hittem, hogy te egy nagylelkű Griffendéles vagy, mert akkor még azt hittem Mardekárosok között olyan nem lehet, de te más vagy, mert ugye te is nagylelkű vagy és… Felesleges próbálkozom igaz? – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebben a játékban én vesztettem. De azért próbálkozni szabad, és ha azt mondja nem érdemes, akkor most nem fogom tovább győzködni, hogy de legyen már olyan cuki és higgyen nekem.
- Az lehet, hogy meggyógyítani nem tudom magamat, de ezzel másnak simán el tudom törni a kezét. És amúgy is megtanultam a múltkori eset óta.  – tettem hozzá halkan. Azért nem voltam olyan ostoba, hogy ne pótoljam a hiányosságaim azok után. Sőt még mellette tanultam pár új gyógyító varázsigét a biztonság kedvéért. Ha egy valami elvész, néggyel pótolom.
- Tényleg? – kiáltottam a boldogságtól. -  Annyira köszönöm Julian, most megölelnélek, de azt hiszem, te azt nem szeretnéd. – Amúgy tényleg képes lettem volna megölelni. A boldogság furcsa dolgokra képes. -  Nem nem nem. Megváltozom. Többé nem fogok senkit sem a háza alapján elítélni.  – De attól még a Mardekárosokkal vigyázni fogok. Velük azért nem a szokásos kedves és aranyos kislány arccal fogok indítani, hanem azzal az éppen elvisellek hangulatommal.
- Még sose hallottál szépen artikuláló embert franciául beszélni igaz? Mi nagyon szépen tudjuk ejteni őket, csak a legtöbb ember annyira kapkod a beszéddel és olyannyira nem figyel a szavak helyes kimondására, hogy ettől az egész rondának, hadarásnak és még inkább butaságnak hangzik. De vannak, akik nagyon szépen beszélik a nyelvet. Egyszer, ha gondolod, megmutatom, hogy milyen is az. – Sajnos tényleg egyre gyakoribb az, hogy összekapják a szavakat és emiatt egy teljesen értelmetlen szöveg hallatszik, mikor annak van, értelme csak a kiejtés miatt nem bírja senki se felfogni a lényegét a szövegnek. -  Hát mert franciául beszéltem annak ellenére, hogy neked nem tetszik.  – mondtam kicsit félénken. -  Csak tudod nekem ez az anyanyelvem és néha már hiányzik, hogy valakivel így társalogjak.
- Tudom csak… maga a szó, amit használtál. Hogy elloptam. Nem az én hibám.  – Most tényleg nem értettem, hogy mi nevetségeset talált a szavaimban. Nem bírom felfogni a férfiak gondolkodását. -  Ki mondta, hogy helyesebbet akarok? Én inkább a megértő pasikat bírom, nem azokat, akik csak a kinézetre mennek.  – Bár a fenébe is tényleg nagyon jól néz ki. De nem tetszik. Ezt fontos leszögezni. - Hát kösz.  – mondtam karba téve a kezeimet. -  Az hogy körülbelül egyformán okosak vagyunk, nem azt jelenti, hogy mindenben megegyezünk. – Mert engem nem lehetett utánozni. Én teljesen egyedi voltam, vagy még nem találkoztam hozzám hasonlóval. - Jól van most már elég lesz köszönöm! Tudom, hogy hülyeséget csináltam és tényleg sajnálom a dolgot, de az nem segít, ha folyamatosan felhozod. – Kezdetem nagyon kifogyni a türelemből. Én elkövetek mindent annak érdekében, hogy megmutassam tényleg baromság volt az amit csináltam, és igen képes vagyok ezt beismerni is és bizonyítani, de az nem járja, hogy ő ezt felhasználja ellenem. Még ha nem is szándékosan, de azért ügyeljen már arra, hogy ez mondjuk engem mennyire zavar, mert szerintem ő se repesne az örömtől, ha valamit elszúrt volna és én folyamatosan azzal szekálnám. -  Ez nem volt valami meggyőző. – néztem rá hitetlenkedve. -  A nagypapám miatt. – Amíg nem látom, hogy komolyan gondolja, addig nem is mondom el neki az egészet.
Utálom, hogy egyetlen kedves mondatától ennyire zavarba tudok jönni. Igazán leállhatna ezekkel, vagy legalább olyankor mondjon ilyet, amikor ki vagyok borulva és akkor nem fogok egyből rákvörös lenni. -  És mi lenne az?  – néztem rá értetlenkedve. Amint azonban meghallottam a válaszát, már nem bírtam tovább idegileg. Az anyanyelvemre váltva káromkodni kezdtem, persze közben ügyeltem a helyes beszédre. Most valahogy nem tudott érdekelni, hogy nem szereti a franciát, sokkal inkább azzal voltam elfoglalva, hogy ne itt helyben fojtsam bele a tóba mérgemben. -  A fenébe is mit tegyek még, hogy viszonozzam a szívességet?  – Pattantam fel az addigi ülőhelyemről -   Hagyjam békén az összes háztársadat és keressem meg azt az egy embert, aki megölte a… - csaptam a számra mielőtt kimondtam volna azt a szót. - A francba!

Silent & Julian

– Azt jól teszed – Nem lenne szerencsés rá nézve, ha tényleg mindent elmondana magáról, főleg nem egy mardekárosnak, akit nem mellesleg utál, és aki emiatt ki nem állhatja. – Komolyan annak vettem. – Az ilyen dolgokkal még én sem viccelek. Már csak azért sem, mert a családom csak és kizárólag a Mardekár-házat gazdagította, és hatalmas szégyen lett volna, ha én a Griffendélbe kerültem volna. Ha Silent úgy gondolja, abban a selejt házban a helyem, akkor alaposan félre ismert, ami egyrészről ugye sértő, de másrészről végül is nekem csak jó. – Ez mind szép és jó, de ha arra képtelen vagy, hogy meggyógyítsd magad, a kis átkaiddal nem sok mindenre mész. – De most tényleg. Mire megy az átkokkal, ha valaki nála jobbal és gyorsabbal találkozik, és az mondjuk megsebesíti? Kezdheti is ásni a sírját, mert nem lesz ott senki, aki segítsen rajta.
– Ja annak, akiről úgy gondolom megérdemli. Nőj fel, és akkor meggondolom a dolgot. – Ettől többet egyelőre nem tud tenni. – Azt jól teszed, csak az a baj, hogy neked az is elegendő ok, hogy mardekárosok. – Meg amúgy is felesleges, mert el hajtanák a francba a lányt, amint felbukkanna a közelükben. Őket még annyira se tudná meggyőzni, hogy sajnálja a dolgot, mint engem, mert én legalább elhallgatom a csajt, de ők még csak nem is vennék a fáradságot arra, hogy meghallgassák.
– Mert egy szóban van vagy száz betű, de ebből csak vagy négyet, ha kiejtenek. – Mondtam ki hangosan is a véleményem. – És csúnya, mert ronda a hangzása, a ’zs’ és az ’r’ hangokról nem is beszélve. – Azt a fura orrhangú ’n’-t inkább meg se említem, mert már így kábé szívrohamot kapott. – Miért kérsz bocsánatot? – érdeklődtem.
Összeráncolt szemöldökkel pillantottam rá. – Nem haraptam le a fejed, ez csak egy megjegyzés volt. – Következő megjegyzésén elnevettem magam. – Nálam helyesebbet úgy sem találsz, de azért sok sikert. – Bár igazából engem nem izgat, kit szed össze, csak az számít, hogy ne legyen ugyan olyan a patrónusunk alakja. – Ó te jó ég! Akkor még úgy se akarom megismerni, belőled egy is bőven sok. – Lehet ez most kicsit bunkón hangzott, de ez az igazság, és hát az igazság ugye néha fáj. – Ja, amíg ki nem derült. – Hát legalább nem tagadja, az is valami. De ezt nem tudom és nem is akarom csak úgy elfelejteni. Hadd szenvedjen csak. – Ja, megígérem – egyeztem bele. Aztán majd meglátjuk, megosztom-e valakivel. Attól függ, mennyire lesz érdekes.
Elnevettem magam a nagy zavarán. Hihetetlen, milyen könnyű zavarba hozni Silentet, csak tényleg azt sajnálom, hogy sötét van, és nem láttam, ahogy elpirult. Érdeklődve fordultam felé, hogy meghallgassam az ajánlatát. Már a mondandója elején tudtam, hogy mi lesz a válaszom, de hagytam, hadd mondja végig. Szegény lány tényleg nagyon töri magát, hogy valamilyen módon megbocsássak neki. – Csak egy baj van mindezzel… – sóhajtottam fel, mint aki tényleg nagyon bánja a dolgot. –… hogy pasi vagyok. Nincs szükségem egy lány védelmére. Ha csesztetni akarsz minket, csak hajrá, de nem garantálom, hogy elnéző leszek. Egy dolgot utálok nagyon, a kivételezést. Vagy mindenkit utálsz, vagy senkit. – Biztos, hogy nem erre a válaszra számított tőlem, de én legalább nem hazudok neki. Hogy ezek után mihez kezd, az már nem az én dolgom, de egy biztos, én biztos nem fogom hagyni, hogy egy kis hollóhátas b***tatni akarja a házamat.

Julian & Sili

- Ugyan, a legnagyobb titkaimat azért megtartom magamnak.  – mosolyodtam el. A felét se tudja az életemnek. Az már túl nagy falat lenne neki. Meg azért mégsem egy éppen végtelenül kedves sráccal állok szemben, nem szeretném, ha az egész iskola megtudná a féltve őrzött kis titkaimat. - Most komolyan annak vetted, vagy megint csak szórakozol?  – Nem estem azonnal kétségbe, mert legutóbb szépen átvert, de azért aggódtam egy kicsit, hátha ezt most komolyan annak vette. Mert az nem juttat előrébb engem. -  Ebben a csinos kis fejecskében olyan átkok vannak, amiket ismernem sem kéne, egy egész listányi bájital, amikkel bárkinek komolyabb sérülést tudok okozni, nem mellesleg az arc és névmemóriám is nagyon jó.  – Egyszóval egy életre megjegyeztem őt is, úgyhogy jobb, ha nem tesz ellenem semmit.
- De valakinek szoktál! Biztos tehetek valamit, amivel legalább elindulok azon az úton, hogy én is kapjak.  – Hihetetlen mennyit szenvedek és könyörgök azért, hogy vissza tudjam neki fizetni azt a múltkori szívességet. A fene egye meg, hogy én nem tudom ezeket a dolgot csak úgy hagyni, ahogy. De nekem mindig valamit tennem, ha segítenek nekem, mert ez egy ilyen… hát azt mondják jó szokás, de szerintem ez inkább már rossz. Egy Mardekárosnak ilyesmit felajánlani legalábbis nem éppen az a csodás ötlet, de remélem nem lesz ebből semmi baj és nem bízza majd el magát. -  Akkor tőlük is bocsánatot kérek és ígérem, hogy nem piszkálom őket, amíg nem adnak rá okot.  – Mert valószínűleg adtak rá okot. De így nem rémlik, hogy kik lehettek azok.
- Miért értelmetlen? És miért csúnya? – Oké, most kicsit kiborultam, de nem éreztem úgy, hogy dühös lennék inkább szomorú. Hogy lehet ezt a nyelvet rondának hívni. Hisz már maga az, ahogyan artikuláljuk a szavakat gyönyörű. Nem még mikor egy egész összefüggő szöveget mondunk el.  -  Oké bocsi. – Nem tudom miért kértem ezért bocsánatot, de már úgy megszoktam, hogyha valami olyat teszek ami másnak nem tetszik, akkor bocsánatot kérek.
- Rendben, de ezért légy szíves ne harapd le a fejem. – Ez nem lopás. Nem minősíthető annak. Értem én, hogy neki is az, de arról nem én tehetek, hogy nekem is pont a farkas jutott. Ez gyakorlatilag olyan mintha én azért hibáztatnám, hogy ő is Mardekáros. -  Persze, amint találok egy olyan srácot, aki tetszik.  – Mert jelenleg nincs senki. Meg nagyon nem is szokásom fiúkkal ismerkedni. Vagyis így nem, mert barátként sok srác ismerősöm van, de közülük egyik se olyan, hogy beleszeretnék. - Hát körülbelül ugyanazon az értelmi szinten vagyunk.  – mondtam miközben elgondolkodtam, hogy Ebony miért nem a Hollóhátba került, mert szerintem egész okos. Szerintem ő nálunk is megállná a helyét. -  A múltkor bután viselkedtem, és amíg ki nem derült hová jársz azért egész normális voltam. – Az tényleg nagyon rossz döntés volt, hogy olyan legyek. És értem, hogy ezért haragszik, de azért nem kéne mindig az orrom alá dörgölni. Megbántam. Tényleg. Felejtsük már el! -  Hát nem tudom csak… Eddig még nem mondtam el senkinek ezért kérdeztem, hogy biztos nem mondod-e el senkinek. Szóval megígéred? – Addig nem hagytam békén, amíg ki nem mondta azt az egy szót. Lehet, hogy számára jelentéktelen, de nekem fontos volt hallani. Nálam ez ilyen alap dolog volt, ha azt akarta, hogy megbízzak benne.
Nagyon megörültem, mikor megkérdezte milyen ajánlatról beszélek. Már éppen mondta volna, de ismét megszólalt. -  Ó, hát… izé… köszönöm. – Még most sem hiszem el, hogy egy ilyen egyszerű mondattal zavarba tud hozni, de talán most nem látszódott annyira, hogy elpirulok a sötétben. Bár már volt rá példa, hogy úgy is meglátták. Megköszörültem a torkomat és most már rátértem az ajánlatra. - Ugye én nem igazán bírom a Mardekárosokat. De még én is teszek kivételt. – Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. -  Eddig két olyan ember van, akiknek megígértem, hogy nem fogom őket piszkálni, sőt még meg is védem őket az egész ház ellen irányuló támadások elől. És mivel te múltkor segítettél nekem, én úgy gondoltam, hogy neked is felajánlom, hogy nem piszkállak, nem szólók be, elfogadom, ha igazad, nem vitatkozom veled és még azokról a buta tréfákról is értesíteni foglak, amik ellenetek irányulnak.  – Bíztam benne, hogy elfogadja az ajánlatom, mert ez azért tényleg hasznos volt. -  Elfogadható, vagy szeretnéd, hogy még valamit megígérjek?

Silent & Julian

– Nem lehetsz valami érdekes, ha csak ennyi titkod van – jegyzem meg. Most, hogy így visszagondolok, nem is mondott semmi olyat, ami hű de nagy titok lett volna. Másrészt, ha meg tényleg úgy érzi elárult nekem pár dolgot, akkor meg nem csak végtelenül naiv, de igen csak könnyelmű is, mert ki tudja, mit és mikor fogok felhasználni ellene. – Ezt most sértésnek vettem – Még hogy én a Griffendélbe?! Ennél már csak azt lett volna sértőbb, hogy ha a Hugrabugba akar tenni. – Hát már ne is haragudj, de egyáltalán nem tűnsz okosnak. Igaz, nem ismerlek túl régóta, de eddig nem vettem észre, hogy lenne valami abban a csinos kis fejedben… –
Szegény kislány! Annyira próbálkozik, de mindhiába. – Akkor jó bosszankodást neked. És ne fáradj, akár mit is csinálsz, akkor se hiszek neked. Múltkor eljátszottad azt a lehetőséget, hogy esetleg jóban legyünk, és én nem szoktam csak úgy akárkinek második esélyeket adni. – Lehet hülye hozzáállás, de ez van. Ha lenne értelmes magyarázata a viselkedésére, akkor talán még meg is gondolám a dolgot, de mivel csak annyit tud felhozni, hogy egy ember miatt utál egy egész házat, inkább felejtse el, és nőjön fel. – Ja és már csak azért is felejtős a dolog, mert már egy jó párszor kicsesztél a haverjaimmal. –
– Hát nem. Szerintem csúnya és értelmetlen. – Látszik rajta, hogy nem esett jól neki, hogy leszóltam a nyelvet, de most ha egyszer tényleg ronda? Meg tényleg semmi értelme. Minek tesznek bele egy szóba vagy száz betűt, ha ezek közül max négyet ejtenek ki? – Nem, és légyszi hanyagold a franciát a közelemben. – Fura, nem gondoltam volna róla, hogy francia. Nem is úgy néz ki, mint a franciák, meg a neve se az. Jó, mondjuk a mai világban, olyan nevet adnak a gyereknek, amilyet csak akarnak.
– Igen, elloptad. – Én vagyok az idősebb, meg a jobb, nyilván kettőnk közül én is voltam az, aki előbb megtanulta a patrónusbűbájt, szóval igen, ő nyúlta le tőlem. – Tudsz. Legyél szerelmes, csak ne belém, mert akkor nem fog összejönni. – Ha emlékeim nem csalnak, akkor a patrónus alakja bizonyos érzelmi hatásokra megváltozik. Gondolom, ez lehet szerelem vagy épp a halál, de nem vagyok annyira gonosz, hogy az utóbbit kívánjam neki. – Nem biztos, hogy meg akarom ismerni. És amúgy is, tőled nem lehet butább. – mosolyodtam el a végén. – Ja, képzelem. A múltkor megmutattad mennyire nincs velem bajod. – Komolyan változtatnia kéne ezen a hülye hozzáállásán. Mert vagy minden Mardekárost utál, bele értve engem is, vagy pedig csak azokkal szívózik, akik tényleg megérdemlik. – Miért mondanám el bárkinek is? – Kíváncsi vagyok, hogy megfogadta-e a múltkori tanácsomat a naivságával kapcsolatban. Ha elmondja, akkor szokás szerint nem hallgatott rám, viszont akkor majd ne engem hibáztasson, ha egyszer „véletlenül” elszólom magam.
A válasza hallatán egy darabig csak bámultam a lányra. Nem tudom eldönteni, hogy jó lesz-e nekem, ha rákérdezek, vagy sem. De végül a kíváncsiságom győzött. – Milyen ajánlat? – érdeklődtem. – Szép szemed vannak amúgy – mosolyogtam a lányra. Rejtély, hogy honnan láttam a szemeit a sötétben, de lényegtelen, csak azt fogom bánni, hogy ha elpirul, akkor nem fogom látni.

Julian & Sili

- Ó persze majdnem elfelejtettem, hogy már majdnem az összes kis titkomat tudod.  – Szinte az összeset. Hajlamos vagyok mindent kifecsegni vadidegeneknek, akikről azt hiszem megbízhatóak, bár eddig nem hallottam vissza semmit abból, amit elmondtam Juliannek szóval akár az is lehet, hogy tartani fogja a száját ezekről. -  Én először azt hittem odajársz. – Meg is lepődtem mikor a közölte, hogy Mardekáros, szerintem nem illik oda, legalábbis a többiekhez képest nagyon más. Már bánom, hogy olyan kis szemét voltam. Jó szövetséges lehetett volna belőle. Bár ha elhiszi, hogy tényleg megbántam, akkor még lehet. -  Én pedig közlöm veled, hogy a Hollóhátba nem csak azok kerülnek, akik a tanulásban aratnak sikereket, hanem akik okosak. Na már most, ha nem is az órákon, de egyes dolgokban sokkal ésszerűbben gondolkodok, mint a háztársaim.  – Mondjuk a bosszúk kitervelésében nagyon jó vagyok. Már volt ismerősöm, aki tőlem kért tanácsot. De a stratégiai dolgokban is egész jól megállom a helyemet, meg azért nem vagyok egy idióta sem a tanulás terén.
-  Julian engem tényleg bosszant, hogy olyan voltam veled. Mondd, hogy tudnám megmutatni, hogy komolyan gondolom? – Ha továbbra sem hisz nekem, akkor nem fogok tudni semmit se tenni annak érdekében, hogy a jövőben meg tudjam védeni a kis bosszúhadjárataimon. Az a két lány szerencsés, hogy őket nem piszkálom és én őt se akartam, de így nem fogom tudni ezt garantálni, mert ha szólok neki is nem fogja elhinni, hogy jobb, ha lelép egyik délután a klubhelyiségből, mert ott csúnya világ lesz, ha nem. Szóval reménykedtem benne, hogy mondd valamit, amivel bizonyíthatom az igazamat, mondjuk hogy ugorjak a tóba. Vagy kérjek bocsánatot minden mardistól, akit eddig szívattam. És persze, hogy értettem, hogy nem hisz nekem én se hittem volna magamnak. Sőt, még most se hiszem el, hogy képes vagyok megint kivételt tenni. Kezd egy kicsit sok lenni belőle. -  Te nem szereted a…? – Hogy nem lehet szeretni ezt a csodás nyelvet? A szívem összeszorul, ha valaki ilyet mondd. - Oui! Minden tekintetben. Nem hallani az akcentusom?  – Ami igazából annyiból állt, hogy néhány szót furcsán ejtettem ki. Mondjuk most az „akcentus” szót direkt franciásan mondtam, hogy ne nézzen már ezért is hülyének. De egyébként tényleg nem nagyon tűnt fel az embereknek, mert az angolt is hibátlanul beszéltem, miután apám angol származású volt, csak Párizsba költöztek anyámmal.
- Lopni?  - Ez igazán nem az én bűnöm volt. Nem én kértem, hogy farkas legyen a patrónusom, nem is értem miért pont az lett, de nehogy már ezt is rám kenje. - Sajnálom, de ezen nem tudok változtatni. Pedig ha tudnék, biztos más lenne. - Mondjuk bagoly. Az inkább illik hozzám szerintem. De ez marad sajnos. Ha lehetne más, akkor most rögtön megváltoztatnám, de nem lehet. -  Hát, ha ismernéd, akkor kétszer is meggondolnád, hogy tényleg az-e.  – Nem azért mondtam ezt, mert Ebony olyan kis buta lenne, mert szerintem nagyon okos, csak nem akartam, hogy továbbra is gondolja nekem semmi keresnivalóm a Hollóhátban, annak ellenére, hogy igaza van. De a Mardekár nem volt annyira hívogató számomra. -  Veletek? Velük van bajom, nem veled.  – Nem, tényleg nem kéne, hogy bajom legyen Juliannel, mert ő semmi rosszat nem tett. Tényleg hülyeség volt múltkor bunkóznom vele, de amint meghallottam azt a szót a csengő a fejemben jelezte, hogy szemétkedjek. Nem olyan könnyű leállítani. -  Én szívesen elmondom, amennyiben te megígéred, hogy erről egy szót sem szólsz senkinek.  – Nem mintha olyan nagy titok lenne vagy valami, de azért mégiscsak magánügy és az akinek elmondom örüljön, hogy megteszem, mert ezt csak azoknak árulom el, akikben jobban bízom mint bármelyik rokonomban. Szóval Julian egyfajta bizalmat élvez a részemről, amit jobb ha nem veszít el, különben tényleg nagyon meg fogja bánni.
A kérdésére elmosolyodtam. -  Volna egy ajánlatom a számodra.

Silent & Julian

Furcsa, hogy ilyen könnyen egyet ért velem, még akkor is, ha nem gondolja komolyan. Azt várná az ember, hogy neki áll vitatkozni, de nem. Végül is nekem mindegy, minél kevesebbet kell hozzászólnom, annál jobb nekem.
– Csak emlékezz vissza, miket meséltél nekem magadról, és megkapod a választ – vontam meg a vállam. – Na, ne röhögtess! Engem meg a Griffendélbe – nevettem fel. – Te és a Mardekár két külön dolog. Ha a Süveg az én házamba osztott volna, még nagyobbat tévedett volna, mint most a Hollóháttal. Ó, és megjegyezném, hogy a Mardekárba nem feltétlenül azok kerülnek, akik gonoszak. – Persze, a Mardekárba, jó vicc. Más se hiányozna nekem, mint hogy egy házba kelljen vele járnom. Mondjuk, az azért érdekelne, hogy ha tényleg ide osztották volna, akkor is ennyire utálna-e minket.
– Ha meg még tisztában is vagy a dologgal, akkor még gázabb, hogy így viselkedsz, és most nem feltétlenül csak velem. – Egyetlen lány miatt utálni egy egész házat, szerintem irtó gyerekes. Már persze, ha igazat mondott a múltkor, és ez az oka a nagy ellenszenvének irányunkba. Elvileg a legjobb barátnője hozzánk jár, szóval nem értem, ha neki tudott egy esélyt adni, hogy megismerje a csajt, akkor a többi mardekárosnak miért nem tud? – Jó, akkor maradjunk annyiban, hogy megértesz. – Ha arra vár, hogy elnézzem neki a múltkorit, akkor hiába teszi. Segítettem neki, tök normálisan viselkedtem vele, erre ő meg neki áll bunkózni, csak mert a Mardekárba járok. Kíváncsi lennék, ha akkor nem mondom el neki, akkor most is itt játszaná-e a jó kislányt. – Nem vagyok oda a francia nyelvért – jegyzem meg csak úgy mellékesen. Szerintem az egyik legszörnyűbb nyelv a német mellett.  – Te francia vagy? –
Nem mondhatnám, hogy repestem az örömtől, hogy ugyanolyan a patrónusunk. – Nagyszerű, még a patrónusomat is lopod… – Nem tudom, hogy ő mi alapján kapta, a farkast, de szerintem egyáltalán nem illik hozzá. A megjegyzésére csak biccentettem. Van is mit köszönnie. Ilyen jó hangot egy ilyen helyes sráctól úgy sem fog többet hallani. – Jól teszed. Hallgass csak a barátnődre, mert úgy tűnik, kettőtök közül, neki van több esze – jegyzem meg, miközben megszüntettem a patrónus bűbájt, idegesített, hogy túl fényes, mert idő közben kezdett besötétedni. Ezt utálom az őszben, meg a télben, hogy túl hamar sötétedik. – Gondoltam. Szóval, mi a problémád velünk? – Ha most sem mondja el, akkor én feladom, de ne várja, hogy normálisan fogok vele viselkedni. Mert ha nem képes őszintén elmondani, hogy mi a baja, akkor ne számítson másra, mint hogy azt kapja, amit érdemel, és ahogy másokkal bánik. Csodálkozom is, hogy a barátnője mit keres mellette, érdekelne, hogy mivel mosta ki az agyát.
A megjegyzésére zavartan pillantottam rá. – Mi a francot akarsz még tőlem? – érdeklődtem nem túl kedvesen.

Silent & Julian

– A majdnemet nem is kell hozzá tenni. Engem mindenki szeret, aki meg nem, az csak nem tud róla – vontam meg a vállam. De most tényleg. Engem az is szeret, aki utál, csak ezt nem veszik észre. Mert ugye van az a mondás vagy mi, hogy vékony a határ a szeretet és a gyűlölet között. Még az exeim sem utálnak, pedig egytől egyig én szakítottam velük.  – Köszönöm – Tényleg szép dobás volt. Úgy emlékszem, hogy ettől jobbat még nem sikerült korábban, szóval most tizennégy a személyes rekordom. Nevetve megráztam a fejem, karba tett kezét látva. Azt hiszi, hogy beveszem, hogy megsértődött? Mert akkor nagyon téved. Csinálja csak a „duzzogást”, ha jól esik neki, engem nem érdekel.
– Jól hangzik – jegyzem meg enyhe gúnnyal a hangomban. – Majd szólj, ha eszedbe jutott… Ó az észről jut eszembe. Te biztos, hogy a Hollóhátba jársz és nem a Hugrabugba? – Ezt már azóta meg akartam kérdezni, amióta múltkor elváltak az útjaink, csak eddig volt szerencsém nem találkozni vele. Már múltkor is gondoltam, hogy a Süveg valamit elronthatott a lánnyal kapcsolatban, amikor nem a neki való házba osztotta be. Amikor leült mellém, vettettem rá egy pillantást, de most kivételesen, nem szólaltam meg, és nem mondtam neki olyat, hogy nem engedtem meg, hogy leüljön mellém, vagy valami hasonlót. Sőt még csak fel sem löktem, szóval el kell ismernie, hogy tudok én jó fiú is lenni.
– Ha tudod, akkor miért csodálkozol? Nézd, én értem a problémád, és vágom, hogy nem bírod a legtöbb mardekárost, de csak amiatt elítélni valakit, akit megjegyzem nem is ismersz, elég óvodás dolog. – Gondolom, le fogja szarni a véleményem, mert nem hiszem, hogy én lennék az első, aki ezt közli vele, de én legalább megtettem mindent. Csak akkor ne csodálkozzon, ha csak egyre több ellenséget szerez magának. De most komolyan, szerintem Pottert nem utálják annyian a házamban, mint ezt a lányt. Mert időközben, a lány után érdeklődtem a haveroknál, és volt, akibe már nem is egyszer bele kötött a kisasszony. – És most azt várod, hogy ezt el is higgyem? Ismerlek már annyira, hogy el tudjam dönteni, hogy mikor gondolod komolyan a dolgokat és mikor nem. De egyébként igazad lenne. Tényleg igazságtalan voltál. –
Nem tudtam hova tenni a nagy döbbenetét. Most mi az, nem látott még patrónust vagy mi? – Neem, katica – jegyeztem meg gúnyosan. – Most komolyan, mi olyan meglepő? – A dalban nem jutottam el sokáig, csak a refrénig, mert aztán eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, na meg Silent is megszólalt. – Köszi, de tisztában vagyok vele. Érezd magad megtisztelve, egyébként, mert nem sokan hallanak énekelni. – És most nem is túloztam. Csak a legközelebbi haverok, néhány volt barátnőm, na meg a szüleim, és ez össz-vissz nyolc ember. És most hozzájuk csapódott a lány is, aki pedig meg sem érdemelte, csak én egy pillanatra elfeledkeztem magamról. – Mesélj, ma kit akartál megszívatni? Nincs túl jókedved, szóval nem hinném, hogy olyan sikeres volt az akció. –

Silent & Julian

Egy jó ideig még dobáltam a köveket, amikor hallottam, hogy társaságom lesz. Nem fordultam hátra, mert ha tőlem akar valamit, akkor úgy is ide jön. Épp készültem az utolsó kövemet kacsáztatni, mikor az illető a nevemet kiáltotta, én meg lefagytam két mozdulat között. Mégis mivel érdemeltem ki, hogy az iskola több száz tanulója közül, pont ez az egy bukkan fel, akivel egyáltalán akartam találkozni?! Na de, ha már így alakult, akkor ugye mindenből ki kell hozni a legjobbat, szóval felegyenesedtem és vártam, hogy ide érjen. – Silent – biccentettem neki, köszönés gyanánt. – Megértem, én is örülnék a helyedben, ha magammal találkoznék – jegyzem meg vigyorogva. A kis mosolya, meg a szempilla rebegtetése teljesen hidegen hagyott, akár őszintének, akár nem annak szánta. – Remekül. – válaszoltam tömören a kérdésére, és egy kicsit arrébb toltam a lányt magam elől, hogy el tudjam dobni az utolsó követ is, ami most tizennégyet pattant. – Tudom – pillantottam le rá közönyösen. Ha nem úgy végződött volna az első találkozásunk, akkor talán bővebb válaszokat is kapna tőlem. És most nem kell azt gondolni, hogy megsértődtem, vagy ilyesmi, mert nem szoktam, csak ne várja el tőlem, hogy ugyan úgy viszonyuljak hozzá, mint a legelején.
– Egyébként mit keresel itt? – érdeklődtem, miután visszaültem a földre, mert gondoltam, nem fogok rögtön bunkózni vele, de majd amint okot ad rá... Pillanatnyilag nem érdekelt, hogy piszkos lesz a ruhám, mert amúgy is azért vannak azok a dögök a suliban, hogy főzzenek meg mossanak, másra úgy sem jók.
– Megkérdezem, hogy hogy vagy, mert jól nevelt vagyok, de őszintén, egyáltalán nem érdekel, de azért ha akarod, elmondhatod – Látszott rajta, hogy nem volt túl jó napja, ezért is kérdeztem meg, hogy mi van vele, mert ha elmondja, legalább tudok majd egyet kárörvendeni rajta.
Unalmamban inkább elővarázsoltam a patrónusomat. Hihetetlenül boldog voltam, amikor megtanultam ezt a varázslatot és kiderült, hogy a kedvenc állatom, a szürke farkas a patrónusom. Most is gyönyörű volt, mint mindig, egy ideig csak nézett engem, majd a pillantása Silentre tévedt, de nem időzött rajta sokat, amit egy halvány mosollyal nyugtáztam. Inkább körülöttünk rohangált, majd mivel nem adtam neki semmilyen feladatot, mellém helyezkedett és csak figyelt. Hirtelen el is feledkeztem, hogy Silent is itt van, mert most olyan csendben volt, és elkezdtem énekelni James Arthur Impossible-jét.

Silent & Julian

Épp hogy csak elkezdődött a november, de az egyik nem normális tanárom, máris egy hosszabb terjedelmű dogát akar íratni velünk. Mondván, hogy elszoktunk a tanulástól, meg hogy nem látja rajtunk a lelkesedést az idióta tantárgya iránt. És ebből rögtön az következett, hogy egy „kis” teszt majd biztosan meghozza a kedvünket mind az órához, mind a tanuláshoz. Ez mind szép és jó, csak az a probléma, hogy legtöbben továbbra is leszarják mindkettőt. Természetesen én is, ezt a nem is olyan kicsi csoportot gazdagítom. Hülye leszek tanulni! Max, majd csak a félévi vizsgák előtt, de azért ott se fogom olyan nagy túlzásba vinni a dolgot.
Ezért is történhetett az, hogy délután a haverokkal tanulás helyett inkább lementünk a kviddicspályára és játszottunk egy kicsit, amíg a csapat nem jött oda, hogy gyakorolnának. De ha azt hinné valaki, hogy ezek után csak elővettük azt a füzetet meg könyvet, hát akkor nagyon téved. Én személy szerint a Kövezett udvar felé vettem az irányt, hogy ott, egy lehetséges barátnőjelölttel találkozzam. A csaj cuki, meg szép, meg szőke hajú, meg minden, de van benne valami, ami nem tetszett. Talán az, hogy túl sokat beszél, vagy az, hogy néha olyan ostoba tud lenni, hogy ha a hülyeség fájna… De a lényeg az, hogy nem igazán győzött meg arról, hogy kiérdemelt engem, maximum egy egyéjszakás kalandra belefér, de hosszútávra semmiképp sem. Ezért is ajánlottam fel neki, hogy este tíz körül várom az ágyamban...
Semmiképp sem akartam még visszamenni a klubhelyiségbe, hogy nehogy véletlenül is meg lássak egy könyvet vagy bármit, ami a tanulásra emlékeztetne. Ezért a következő utam, a tóhoz vezetett, mert egyrészt közel van, másrészt meg késő délután már nem sokan járnak arra, és nekem most pont erre volt szükségem. Na meg már amúgy is régen jártam arra. Leérve leültem a partjára, és egy darabig csak néztem a tájat. Nem vagyok egy, hű de érzelgős típus, de azt el kell ismernem, hogy ez itt tényleg nagyon szép, főleg így ősszel. Kicsit összébb húztam magamon a pulcsimat, mert már kezdett hűlni a levegő, de azért nem volt olyan vészes, hogy vissza menjek a kastélyba. Találtam pár laposabb kavicsot, amik pont tökéletesek arra, hogy az ember kacsázzon vele. Felálltam és eldobtam az egyik, majd megszámoltam hányat pattant. Tizenkettő? Nem is olyan rossz, és önelégült vigyorral az arcomon folytattam tovább a játékot.